Robert Capa, a haditudósítás és az emberség nagykövete

„Szeresd az embereket, és ezt éreztesd is velük!”
(Robert Capa)

Robert CapaRobert Capa, a világhírű haditudósító élete olyan színes volt, hogy leginkább egy több ezer darabból álló mozaikhoz hasonlítható. Ha ezeket a darabkákat egymás mellé illesztjük, egy életművész portréja rajzolódik ki: állandóan szomjazta ugyanis a kalandot, imádta a szerencsejátékot és hivatásán, a háborús fotózáson kívül – legalábbis látszólag – semmit sem vett komolyan. Ám az így kirakott mozaik mit sem fedne fel Capából, ha nem húzódna meg mögötte egy, a személyiségét mindig is meghatározó empatikus törekvés, a megérteni akarás. Ez az erő kapcsolja egymáshoz életének mozaikdarabkáit – ettől áll össze a kép. Fókuszáljunk tehát Capa emberségességére, amely sajátos humorérzékével, könnyedségével, közvetlenségével párosult, hogy képzeletünk szemével lencsevégre tudjuk kapni álmait.

Magyar gyökerek
 
Robert Capa, eredeti nevén Friedmann Endre Ernő 1913. október 22-én született Budapesten, egy középosztálybeli zsidó családban. Szülei divatszalont vezettek, Capa így Pest belvárosában töltötte fiatal éveit, itt járt iskolába és itt kötött életre szóló barátságot többek között Kassák Lajossal és Kepes Györggyel.

Annak ellenére, hogy barátai és családja vásott kisfiúnak ismerték meg, és hogy megannyi csínytevésben részt vett, Capa érzékenységgel viseltetett környezete iránt, így már akkor sokan kedvelték. Richard Whelan, Capa életrajzírója szerint népszerűségét vidám természetén túl barátai iránt tanúsított állhatatosságának és nagylelkűségének köszönhette. Egyszer például, amikor egyik társa megsérült egy meccsen, elkísérte őt a villamosig, azután, mivel saját jegyre már nem futotta, a villamos mellett szaladt, amíg társa le nem szállt, majd hazáig kísérte őt. Noha nem tartozott a legtehetségesebbek közé, olyan elszántan és lelkesen űzött néhány sportot, hogy mégis szívesen látták a csapatban.

Érzékenységének, fogékonyságának azonban árnyoldalaival is meg kellett birkóznia, hiszen nem mindig tudott igazán bátran viselkedni. Amikor 1929-ben a gazdasági válság hatására az utcai tüntetések száma megnövekedett Budapesten, a baloldal pártfogójaként ő is rendszeresen részt vett rajtuk. Az egyik ilyen felvonulás alkalmával például felmászott egy lámpaoszlopra, hogy onnan buzdítsa verekedő társait. A csetepaté végeztével, mielőtt bárki is a szemére vethette volna gyávaságát, közölte: „ma inamba szállt a bátorságom”. De képes volt olyan természetességgel és őszinte könnyedséggel kezelni saját hibáit és szorult helyzetét pár kedves szóval egyik pillanatról a másikra pozitívvá alakítani, hogy ismerősei sokszor azon nyomban megbocsátottak neki.


Berlin és Párizs

Trockij beszédet mond Koppenhágában1931-ben baloldali tevékenysége miatt letartóztatták, és apja közbenjárására csak azzal a feltétellel került szabadlábra, ha érettségi után azonnal elhagyja az országot. Pár hét elteltével Berlinbe utazott, ahol újságírást tanult, és egy fotóügynökségnél kifutófiú lett. Capa itt döntött élete hivatásáról, amit a következőképpen kommentált: „Tanulmányaim közben szüleimnek elfogyott a pénzük, ezért úgy döntöttem, fényképész leszek, mert ez áll legközelebb az újságíráshoz, ha az ember nem beszél idegen nyelvet.” Első fontos megbizatását sikeresen teljesítette: Koppenhágában, Trockij előadásáról készített felvételét egész oldalon hozta a Weitspiegel.

Két év elteltével, Hitler hatalomra jutásával azonban Németországból is menekülnie kellett, így érkezett 1933 szeptemberében fényképezőgépével Párizsba. A francia fővárosban eltöltött első néhány évben André Friedmann igen sanyarú körülmények között élt: ha már senkitől sem tudott kölcsönkérni, gyakran mindössze vízben oldott cukor volt a napi betevője. Noha megviselte, később ez a tapasztalat segített neki átvészelni a háború viszontagságait: túlélőképességét akkorra legalább olyan magas fokra fejlesztette, mint az emberekkel való kapcsolatteremtést.

Mivel fényképeit ezzel a franciásított magyar zsidó névvel nem igazán lehetett eladni, akkori kedvesével, Gerdával kidolgozták Robert Capa, a híres amerikai haditudósító alakját. Miután André ez alatt a fedőnév alatt kezdett publikálni, népszerűsége szinte egyik napról a másikra annyira megnőtt, hogy immár a fotóriporterek szaktekintélyévé vált.

A második világháború

A normandiai partraszállásA Robert Capa név járult hozzá, hogy 1936-ban már a leghíresebb lapok, a Vu, majd később a Regards tette közzé a spanyol polgárháborúról készült felvételeit. Ezt követte az 1938-as haditudósítása a fasizmus ellen vívott nemzetközi harc távolkeleti frontjáról, Kínából, a második világháború idején pedig a tunéziai és olaszországi harcterekről vett fel képsorozatot. Az 1944-es normandiai partraszállásról készült több száz felvételéből egy laboraszisztens hibája folytán mindössze tízegynéhány maradt meg, azok is megrongálódtak, ám végül ez a „baleset” ihlette későbbi könyvének elnevezését, amely a „Kissé elmosódva” címet kapta.

A háborúk alatt Capa a katonák között példamutató magatartást tanúsított. Kialakította azt a szokást, hogy mindig magánál tartott egy doboz cigarettát és egy csomag cukorkát, hogy bármikor megkínálhassa társait. Máskor egy kis vidámsággal próbált örömet csempészni a katonák életébe. Sorsukban annyira osztozott, hogy szakmai hozzáértése, vonzó egyénisége és derűs kisugárzása miatt a nápolyi hegyekben állomásozó 504. számú ezred parancsnoka kijelentette: Capát a hadosztály tagjának tekinti.

Humorérzékét szükség esetén képes volt még a lövészárokban is elővenni: annyira szerette társaságát és saját magát szórakoztatni, hogy egy jó történetből soha nem restellt a maga szája íze szerint egy még jobbat faragni – egyszerűen meglátta a történetekben, akárcsak az emberekben, a lehetőséget. „Olyan vonzerő, kecsesség, könnyedség és öntudatosság volt benne, amilyet soha senki másban nem tapasztaltam. Energiával töltötte meg a helyiséget; amikor belépett, a fény hirtelen kigyulladt. Az ember a közelében akart lenni, hogy átragadjon rá valami a pezsgésből, az életöröméből” – fogalmazta meg a vele való találkozás élményét egyik barátja, Eve Arnold. Képriportjait épp ezért látszólag erőfeszítés nélkül készítette, mert amikor megjelent valahol, az emberek örömmel engedték, hogy lefotózza őket.

Capa meg volt győződve róla, hogy azzal, hogy megörökíti a háború áldozatait, érezteti, hogy van, aki törődik velük. Valójában ugyanis mély szomorúsággal töltötte el a tudat, hogy képtelen másként segíteni, minthogy lefényképezi a háborúban átélt szenvedést. A háború riportere leginkább munkanélküli szeretett volna lenni, ugyanis mélyen elítélte a vérontást.

A Magnum Fotóügynökség

Capa és ChimCapa az ötletekben sem fukarkodott. Ámbár nehezen is tehette volna, mert ez utóbbiból annyi akadt, hogy maga sem győzte megvalósítani őket, ezért nem is tartotta meg magának. Egyszer állítólag így nyilatkozott: „Én sohasem fogok milliókat keresni. Az keres milliókat, akinek egy jó ötlete van. Ha az embernek húsz ötlete támad naponta, szét kell osztani őket.” Majd hozzáfűzte: „Ötletet kieszelni nem nehéz. Az a nehéz, hogy elhitesd azokkal, akik kivitelezhetik: eredetileg az ő ötletük volt.”

Egyik ilyen ötletét és egyúttal régóta dédelgetett álmát valósította meg, amikor 1947-ben barátaival és fotográfustársaival, H. Cartier-Bressonnal, D. Seymourral, G. Rodger-rel és W. Vandivert-tel létrehozta a Magnum fotóügynökséget, amely fiatal fényképészek tanítását tűzte ki célul. Nehéz volna eldönteni, hogy Capa miben volt tehetségesebb: jobban szerette vagy inkább értette, ismerte az embereket? Annyi bizonyos, hogy – akárcsak a történetekben – képes volt felfedezni bennük azt, akikké válhatnak. Mindezt Yale Joel, egy később fotóriporterré vált ismerőse így fogalmazta meg: „Capa ráérzett az egyes emberek különleges képességeire, és biztató kritikát mondott. Szikrát csiholt a képzelőerőnkből. Nagy hatással volt ránk, példát mutatott.”

Az utolsó állomások

Kínai katonák egy csónakbanMiután megalapította a Magnumot, Capa könnyed kapcsolatteremtési képessége az üzleti életben is sikeressé tette. Ezekben az években azonban már nem járt annyifelé, mint régebben, és kezdte unni a röghöz kötöttséget. Hogy újra felpezsdítse életét, 1947-ben Szovjetunióba, majd 1949-ben Izraelbe utazott, hogy felvételeket készítsen az összecsapásokról. Utolsó megbízatása Indokínába szólította, ahol életét veszítette, miután rálépett egy taposóaknára, amely felrobbant a talpa alatt.

Egyik leghíresebb jelmondata: „ha a képeid nem elég jók, nem voltál elég közel”, híven tükrözi azt a viszonyulást, amit ez a színes személyiség szinte tökéletességre fejlesztett. Ahhoz, hogy felvételei jól sikerüljenek, nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is közelednie kellett az emberekhez, saját magának is át kellett élnie sorsukat. Csak így volt lehetséges, hogy olyan fotókat készíthessen, amelyek Whelan szerint „nem annyira események krónikái, mint inkább végletes feszültség alatt álló emberekről készült, mélyen együttérző és rokonszenvező tanulmányok”.

Szép életmozaik-darabkákkal sokan dicsekedhetnek. Capának azonban sikerült ezekből egy olyan egységes és harmonikus képet kiraknia, amely például szolgálhat mindazoknak, akik még a legsanyarúbb körülmények ellenére is azon munkálkodnak, hogy tehetségüket kibontakoztassák és mások szolgálatába állítsák.
 
Szerző