„Dobjunk rá még egy sor homokzsákot!” – árvízi védekezés a Duna mentén, 2013 júniusában
Miután a németországi Passauban a Duna vízállása 500 éves rekordot döntött meg, elárasztva a teljes óvárost, a magyarországi heves esőzésekből sejteni lehetett, hogy itthon sem ússzuk meg a nagy áradást. Így is történt. Európa második leghosszabb folyója nálunk is szétzúzta korlátait, és komoly próba elé állította a hazai katasztrófavédelmet, vízügyet és az önkénteseket, így minket, akropolisziakat is.
Az elmúlt 13 évben ötödször vettünk részt árvízvédelmi munkálatokban, így elmondható, hogy jelentős tapasztalatra tettünk szert ezen a téren. Idén már az áradás kezdetekor felvettük a kapcsolatot Tahitótfalu önkormányzatával, akik az elsők között kértek segítséget az interneten. A község Budapesttől 28 kilométerre északra fekszik, gyakorlatilag egy szigetre épült, és itt fut át az egyetlen közúti híd, amely összeköti a Szentendrei-szigetet a Duna partjával. Ezen az 5500 fős településen kezdtük meg a védekezést június 5-én, szerdán, és folytattuk 5 napon keresztül, egészen a tetőzés napjáig, június 9-ig.
A szakemberek úgy határoztak, hogy – okulva a 2002-es és 2006-os áradások tapasztalataiból – ezúttal építenek egy ideiglenes nyúlgátat, amely késlelteti az árhullám betörését, ami a legutóbbi árvíznél is komoly gondokat okozott. Ez a földből és homokzsákokból épült, többszáz méter hosszú és mintegy 2,5 méter magas védmű egy nap alatt elkészült, másnap délben pedig már az alját nyaldosta a folyó. Az első napot a nyúlgát építésének szenteltük, ami főként földmunkából (a talaj egyengetéséből), fóliázásból, a bordák megépítéséből állt. A következő két napban magánházak (köztük egy idős hölgy házának) körbebástyázása volt a feladatunk, hogy a betörő víz lehetőleg ne áztasson el mindent. Majd jött a nagy erőpróba, amikor a nyúlgát megrepedt, és sürgősen meg kellett támasztani, ill. később, amikor átszakadt, és a második védelmi vonalat, magát a hidat, továbbá a folytatásaként épült homokzsákgátat kellett megerősíteni. Ekkor már elkezdték kitelepíteni a lakosokat. Az időjárás közben nyáriasra fordult, ami a feszített tempójú munkában újabb erőpróbát jelentett a résztvevőknek. Az elkészült védmű után a feltörő buzgárok és átfolyások megszüntetésébe is aktívan bekapcsolódtunk, és végül siker koronázta erőfeszítéseinket: Tahitótfalu nagyrésze megmenekült az árhullámtól, amely végül 742 cm-en tetőzött, közel 30 centivel meghaladva az eddig mért legmagasabb vízszintet.
Eközben egy másik csapatunk Leányfalun, a 11-es út mellett védekezett, és igyekezett segíteni abban, hogy a víz ne mossa el az utat, ne lehetetlenítse el a közlekedést ezen a szakaszon. Szintén a 11-es úton két önkéntesünk polgárőri minőségben segítette a forgalomirányítást a kritikus szakaszokon, a félpályás útlezárásoknál. Az árvízi védekezés utolsó napján Dunabogdányba is hívtak bennünket, ahol műszaki segítséget nyújtottunk a helyi uszodának: segítettünk üzemben tartani a vízforgató berendezést.
A védekezési munkálatokban 20 budapesti akropoliszi önkéntesünk vett részt, és további 14 fő csatlakozott csapatunkhoz. Külön kiemelném két önkéntesünket: egyikük 24 órás szolgálatból érkezett a gátakra, és aztán oda is tért vissza (Csorba Attila), másikuk Szolnokról utazott fel a fővárosba, hogy részt vegyen a védekezési munkálatokban (Vincze Renáta).
Ezúton köszönjük mindenkinek az áldozatos munkát, a segítségnyújtást! Emellett köszönjük azoknak a névtelen önkénteseknek a közreműködését, akik étellel és itallal látták el a tűző napon vagy épp szakadó esőben munkálkodó csapatainkat.
Orbán István