Filo-Café: Útitársaink

Az élet nem magányos zarándoklat – akkor sem, ha néha annak tűnik. Születésünktől fogva emberek vesznek körül, rövidebb-hosszabb ideig segítve, támogatva, vagy próbára téve minket az utunkon, aztán az örökölt kapcsolatainkat felváltják az általunk választottak.

A kapcsolódások különböző szintjeit élhetjük meg a barátainkkal, munkatársainkkal, választott társunkkal. Mitől működik jól egy kapcsolat, hogyan lehet mélyíteni, és meg tudjuk-e fogalmazni kapcsolódásaink célját?

Vajon az embereket a véletlen vagy valamiféle törvényszerűség hozza az életünkbe, van-e választási lehetőségünk? 

Különböző szerepeket töltünk be egymás életében, ugyanakkor eszközei is vagyunk egymás formálásának, jobbá válásának. Mi kell ahhoz, hogy ne csak nézzük egymást, hanem lássuk is? Hogy ne falakat, hanem hidakat építsünk?

„Az emberek egymásért születtek. Vagy tanítsd, vagy tűrd hát őket.” (Marcus Aurelius)

Van-e felelősségünk abban, hogyan élünk mások emlékezetében? Mit visznek magukkal belőlünk azok, akikkel találkozunk? Egy jókor jött mosolyt, egy mondatot, egy jellegzetes szokás emlékét…? Amit igaznak hiszünk magunkról, velünk együtt meghal, de másokban tovább él a lenyomat, amit hagytunk.

Szokás mondani, hogy egy könyv attól él, ha elolvassák. Gondolhatunk-e útitársként a könyvekre, az ezekből megélt katartikus élményeinkre, a bölcs tanításokra? Társaink lehetnek-e az úton hajdan volt írók, költők, filozófusok, akiket megőrzött számunkra Gutenberg és gondolataik időtállósága?

Téged mi érdekelne az „Útitársaink” téma kapcsán? Hozd a kérdéseidet vagy szemezgess a mieinkből! Várunk a májusi Filo-Cafén!