Halál utáni élmény – testközelből

„Kipróbáltam, milyen lehet a halál utáni lét” – ezzel a szokatlan élménnyel térhettek haza a résztvevők az Új Akropoliszból A filozófia világnapja alkalmából rendezett Platón-hét harmadik estéjéről 2013. november 20-án.

Az előadók – Klebercz Orsolya és Kovács Balázs – Egyszer élünk? Platón szerint nem! címet viselő előadásukban körbejárták, vajon hogyan is viszonyulunk a halálhoz és mennyiben befolyásolja mindez életünket.

A halállal kapcsolatban az egyik „legzavaróbb” dolog, hogy nem ismerjük. Pedig Platón szerint a lélek halhatatlan, rokon más örök létezőkkel, mint a Szépség, a Jóság, az Igazság – épp ezért nem is kell neki megtanítani semmit, mindössze el kellene érnünk a benne rejlő tudást, elkezdeni visszaemlékezni.

Miért nem megy mindez könnyedén? Hogy félhetünk a haláltól, ha halhatatlanok vagyunk? Platón szerint a lélek „az egyikből és a másikból” áll. Az „egyik” a halhatatlan lelkünk, ám ott van még a test, ami nem hogy nem halhatatlan, de napról napra elmúlik egy kicsit.

Egy másik képpel élve, amelyről a görög bölcs a Phaidónban ír, a lélek egy szárnyas fogathoz hasonlítható: a kocsi hajtó az értelem, a kocsi elé fogott két ló pedig az indulatos és a vágyakozó lélek rész. Ha a kocsit a lovak irányítják, a testi vágyak vagy épp a becsvágy uralkodik tetteinken, a szárnyak elkopnak, a két ló (legalább) kétfele futna, míg árokba nem zuhannak mindenestől. Ha azonban a hajtó, az értelem veszi át az irányítást, egyenesben tarthatja, majd felfelé irányíthatja a fogat útját. A lélek ekkor már az élet során egyre inkább a halhatatlan dolgok felé fordul, szép lassan talán emlékezete is visszatér, így nem lesz számára akkora megrázkódtatás a test elvesztése – hisz a halál nem más, mint hogy a lélek leveti test-ruháját.

Ezután a platóni művekben elszórtan megtalálható mítoszok segítségével végigkövettük a lélek túlvilági útjának fontosabb állomásait: a szeretetteli fogadtatás után a túlvilági bírák számba veszik az általunk elkövetett igazságtalanságok okozta sebeket, hiszen ezek mind nyomot hagynak lelkünkön. Hallhattuk, hogyan követi ezt a – néha fájdalmas – gyógykezelés, vagy ha úgy tetszik, jutalom vagy büntetés. Majd következett az újjászületés bemutatása, hiszen a platóni igazságos túlvilághoz hozzátartozik az új esély is, egy következő életben lehetőségünk van korrigálni az elkövetett hibákat.

Az előadás végeztével következett a gyakorlati rész, ahol ki-ki átélhette, milyen is lehet a korábban bemutatott utazás. Az útra indulókat – akárcsak az e világra születőket – többen is fogadták „odaát”. Egyikük az üdvözléssel együtt egy korongot nyújtott át, melyen ennyi állt: Ismerlek, szeretlek.

Ezután mindenkit megkértek, írja le egy lapra életének sorsfordulóit, mellé külön oszlopba az ide vezető okokat, végül, hogy mit tanult mindebből. Hosszabb-rövidebb töprengés után megszülettek a válaszok, ám a következő fázisba lépés előtt a papír cetlit a „túlvilági segítők” elvágták, az esemény és leírása elveszett – csak a megtanultakat lehetett továbbvinni.

A mai estéből a túlvilági ítélethirdetés és a „büntetések” illetve „jutalmak” kimaradtak, a vándorútjukat járó lelkek így egyből a párkák birodalmában találták magukat, ahol a mennyezetről sorsleírások lógtak. Ezek közül ki-ki megválaszthatta, melyik életet kívánná magának.

Aki döntött, egy újabb segítőtől megkapta a választott élet „apró betűs” részét, hiszen minden sorsnak vannak fényes és árnyoldalai, mindben rejtőznek lehetőségek, kihívások és buktatók is. Érdemes volt felidézni Platón Állam című művéből a hírnök szavait: „Még aki utolsónak kerül is sorra, ha bölcsen választ, és magát megzabolázva él, még annak is jut kellemes élet, és nem rossz! Aki kezdi a választást, ne hirtelenkedjék, de az utolsó se csüggedjen el!”

Miután ki-ki letette voksát, és elfogadta vagy elutasította a felejtés vizét – ha nem is hullócsillagokként, mint a mítoszban, de – visszatértünk a földre, a hétköznapokba, gazdagodva azzal az élménnyel, hogy egy novemberi, esős este is alkalmas lehet rá, hogy összegezzük eddigi életünket, levonjuk a tapasztalatokat és új irányt válasszunk – ha akarunk.

Torma Réka