Esemény típus
Filmklub
Időpont
Helyszín
Főnix Kultúrműhely, Budapest, VIII. ker., Rigó u. 6–8.
Legutóbb a szokásosnál nehezebb téma várta azokat, akik részt vettek a Főnix Kultúrműhely filozófiai filmklubján: élet és halál, döntési kényszerek és meghátrálások, bűn és büntetés ellentétei feszültek egymásnak a Puszta formalitás című film apropóján kerekedett beszélgetésen. A történet elején eldörren egy pisztoly (nem tudni, ki lő és kire), majd a főhős (Gérard Depardieu) lélekszakadva kimenekül egy erdőből (nem tudni, miért), mígnem rendőrök keze közé kerül, akik egy nyirkos, sötét, fűtetlen őrsre kísérik (nem tudni, pontosan hova), ahol a felügyelő (Roman Polanski) megkezdi a riadt és arrogáns idegen kihallgatását. A faggatás során az idegen személye körül lengedező rejtélyek csak nagyon nehezen adják meg magukat, a Depardieu alakította alak mintha maga sem tudná, honnan is jött és merre tartott, amikor az útjuk keresztezte egymást.
Olyan nehéz játék ez kettejük közt, hogy a néző türelmét is próbára teszi: „a különböző internetes fórumokon rengetegen írják, hogy ez egy olyan rettenetes, se füle se farka film, hogy végig sem tudták nézni” – mondta Kovács Balázs, a filmklub szervező-előadója. – „De épp ez a titka ennek a filmnek, hiszen az utolsó jelenetekben nyer értelmet minden addigi momentum, vagyis a záró képsorok nélkül nehéz akár tartalmi, akár erkölcsi kapaszkodóra lelni az egymást követő jelenetekben.” És valóban: az utolsó kockákon minden összeáll, a legkisebb mozaik – még a fal mentén iszkoló kisegér – is megtalálja a maga helyét a nagy egészben.
És ebben a komótosan építkező, a végére kicsúcsosodó drámai képfolyamban a főhős számot vet saját életével, és apránként összeszedi, élete mely mérföldkövei vezették odáig, hogy a film elején eldörrenjen egy pisztoly; és mik ezek a mérföldkövek? A döntések, amelyeket eddig meghozott, a jó tettek és a meghátrálások, a pillanatok, amikor engedett lelkiismerete hívásának és amikor más, önző érdekből elnyomta a furdaló hangját. Kiderül, hogy számtalanszor elkerülte a nehéz helyzeteket, és arra várt, hogy majd maguktól megoldódnak, de később újra és újra ugyanazzal a gócponttal találta szembe magát. Megtudjuk, hogy népszerű szerzőként is bizony megesett, hogy más ötletével sáfárkodott, s mindeközben a „nagy író” szerepében tetszelgett saját maga előtt is. Mindezek a jelenségek végül lustaságba, tehetetlenségbe sodorták, nemtörődöm, terméketlen íróvá tették, s csak a legnagyobb küzdelmek, részeg és álmatlan éjszakák árán tudott előállni egy újabb regénnyel.
És ahogy a vetítést követő, teával és pogácsával elköltött beszélgetésből kiderült, a film hasonló leltár készítésére inspirálta az egybegyűlt nézősereget. Egyre-másra hangzottak el a tanulságok, amelyeket a közönség fogalmazott meg saját magának: akadt, akit arra emlékeztetett a mozi, hogy mindenkinek magának kell megoldania a saját problémáit. Volt, aki ismét ráeszmélt: nem kerülhetjük el a szembesülést tetteink következményével; valaki eszébe véste, hogy csak azt szabad a magunkénak tartani, amiért meg is dolgoztunk. Más elhatározta, hogy számot vet majd magával: mennyire fedi egymást az, ahogyan élni szeretne, és ahogyan valóban él, megint másnak a cselekvés kötelessége rémlett elő, s hogy ha egyszer-kétszer elszalasztjuk, utána már sokkal jobban meg kell dolgoznunk érte.
„Ez az ember – zárta az estet Kovács Balázs –, aki először oly arrogánsan, vad ingerültséggel harcol a kérdések ellen, ahogy egyre jobban megismerjük, és ahogy ő is egyre inkább megismeri önmagát, lassanként megszelídül, s végül már egészen jámbor, sőt, talán szerethető, amikor búcsút vesz az őrsön dolgozóktól. Így vagyunk egymással is: ha leragadunk a másik terhes tulajdonságainál, ha azokat vesszük támpontul a róla alkotott képünkhöz, amiben zavar, nehezen fogjuk megtalálni a közös hangot. De ha vesszük a fáradtságot, és van türelmünk, hogy kivárjuk, míg együtt lehámozhatjuk egymás felszínen észlelhető hibáit, kiderül, hogy a legtöbb szembejövő arrogancia valójában szép embereket rejt. A film tulajdonképpen ezt a viszonyulást örökíti tovább, hiszen ahogy Seneca mondja: ember embernek szent. Miért ne tűzhetnénk ki valami hasonló célt magunk elé a jövőre nézve?”
Bujáki Márton
Olyan nehéz játék ez kettejük közt, hogy a néző türelmét is próbára teszi: „a különböző internetes fórumokon rengetegen írják, hogy ez egy olyan rettenetes, se füle se farka film, hogy végig sem tudták nézni” – mondta Kovács Balázs, a filmklub szervező-előadója. – „De épp ez a titka ennek a filmnek, hiszen az utolsó jelenetekben nyer értelmet minden addigi momentum, vagyis a záró képsorok nélkül nehéz akár tartalmi, akár erkölcsi kapaszkodóra lelni az egymást követő jelenetekben.” És valóban: az utolsó kockákon minden összeáll, a legkisebb mozaik – még a fal mentén iszkoló kisegér – is megtalálja a maga helyét a nagy egészben.
És ebben a komótosan építkező, a végére kicsúcsosodó drámai képfolyamban a főhős számot vet saját életével, és apránként összeszedi, élete mely mérföldkövei vezették odáig, hogy a film elején eldörrenjen egy pisztoly; és mik ezek a mérföldkövek? A döntések, amelyeket eddig meghozott, a jó tettek és a meghátrálások, a pillanatok, amikor engedett lelkiismerete hívásának és amikor más, önző érdekből elnyomta a furdaló hangját. Kiderül, hogy számtalanszor elkerülte a nehéz helyzeteket, és arra várt, hogy majd maguktól megoldódnak, de később újra és újra ugyanazzal a gócponttal találta szembe magát. Megtudjuk, hogy népszerű szerzőként is bizony megesett, hogy más ötletével sáfárkodott, s mindeközben a „nagy író” szerepében tetszelgett saját maga előtt is. Mindezek a jelenségek végül lustaságba, tehetetlenségbe sodorták, nemtörődöm, terméketlen íróvá tették, s csak a legnagyobb küzdelmek, részeg és álmatlan éjszakák árán tudott előállni egy újabb regénnyel.
És ahogy a vetítést követő, teával és pogácsával elköltött beszélgetésből kiderült, a film hasonló leltár készítésére inspirálta az egybegyűlt nézősereget. Egyre-másra hangzottak el a tanulságok, amelyeket a közönség fogalmazott meg saját magának: akadt, akit arra emlékeztetett a mozi, hogy mindenkinek magának kell megoldania a saját problémáit. Volt, aki ismét ráeszmélt: nem kerülhetjük el a szembesülést tetteink következményével; valaki eszébe véste, hogy csak azt szabad a magunkénak tartani, amiért meg is dolgoztunk. Más elhatározta, hogy számot vet majd magával: mennyire fedi egymást az, ahogyan élni szeretne, és ahogyan valóban él, megint másnak a cselekvés kötelessége rémlett elő, s hogy ha egyszer-kétszer elszalasztjuk, utána már sokkal jobban meg kell dolgoznunk érte.
„Ez az ember – zárta az estet Kovács Balázs –, aki először oly arrogánsan, vad ingerültséggel harcol a kérdések ellen, ahogy egyre jobban megismerjük, és ahogy ő is egyre inkább megismeri önmagát, lassanként megszelídül, s végül már egészen jámbor, sőt, talán szerethető, amikor búcsút vesz az őrsön dolgozóktól. Így vagyunk egymással is: ha leragadunk a másik terhes tulajdonságainál, ha azokat vesszük támpontul a róla alkotott képünkhöz, amiben zavar, nehezen fogjuk megtalálni a közös hangot. De ha vesszük a fáradtságot, és van türelmünk, hogy kivárjuk, míg együtt lehámozhatjuk egymás felszínen észlelhető hibáit, kiderül, hogy a legtöbb szembejövő arrogancia valójában szép embereket rejt. A film tulajdonképpen ezt a viszonyulást örökíti tovább, hiszen ahogy Seneca mondja: ember embernek szent. Miért ne tűzhetnénk ki valami hasonló célt magunk elé a jövőre nézve?”
Bujáki Márton