Színjáték vagy valóság? – Misztériumszínház Keleten és Nyugaton

Az ókori görög és a középkori japán nó-színház mágikus, lélekformáló műhelytitkaiba kaphattak betekintést, akik november 12-én ellátogattak az Új Akropolisz Filozófiai Iskola Hunyadi Kultúrműhelyébe. A szeminárium moderátora, Rusznák György történész arról faggatta a téma két szakértőjét, Kovács Balázst és Gáspár Ildikót, hogy vajon miben rejlett ennek a két, időben és térben egymástól oly távoli színházi formának az embert formáló ereje. Mindeközben a résztvevőknek arra is lehetőségük nyílt a Barbély Gábor színész vezette gyakorlatokban, hogy átéljék, milyen tapasztalatokat hozhat az, ha felöltenek egy maszkot.

Mert egy maszk viselése és az, hogy képzelőerőnk segítségével azonosulunk egy szereppel, belső változásokat képes elindítani. Így volt ez a régi korokban is. Az azonban nem mindegy, hogy milyen szereppel azonosulunk. A nagy drámaírók, a görög Aiszkhülosz és a japán Zeami mester darabjai az emberi lélek nemesbítését és tisztítását szolgálták. Az általuk komponált zenével és tánccal fűszerezett színi előadások a lélek mély belső húrjait szólaltatták meg, mialatt a megrendült résztvevők kapcsolatba léphettek valódi, szellemi lényegükkel. Azzal a maradandó és magasabb énjükkel, amely tanításuk szerint mulandó emberi „szerepeink” és „maszkjaink” mögött rejtőzik.

A görög emberkép és a tragédiáikban közvetített üzenet szerint azonban csak akkor tudjuk tartósan elérni és megélni ezt a részünket, ha lépésről lépésre felszabadítjuk magunkat a hibáinkkal járó lelki kötöttségeink alól, megválunk berögzült rossz szokásainktól és így a görög drámák főszereplőihez hasonlóan újjászületünk. Az ókori görögök ezt a fajta megújulást a tavaszi időszakban, a Dionüszoszhoz – a bor és a szellemi elragadtatottság istenéhez – kapcsolódó ünnepi misztériumszínház előadásain élhették át, miközben a főhőssel azonosulva átverekedték magukat a hibákból fakadó megpróbáltatásokon és magasztos erényekre tettek szert. Nemesedtek, akár a szőlő, borrá érlelődése közben.

A japán „nó” is olyan színház volt, ahonnan az ember más lényként távozhatott, mint ahogyan érkezett. Az előadások a lélek tisztulását célozták. Úgy tartották, hogy az ember eredendően makulátlan, hiszen a világot mindenestül átható kamik (istenek) az ember sejtjeiben épp úgy ott élnek, akár a természet más élőlényeiben. Az ideák világának tiszta tudását és szépségét azonban elhomályosítják a zűrzavart és nyugtalanságot keltő gondolataink és érzéseink. A nó-játékosok külső megjelenésükkel, mozdulataikkal, énekükkel és táncukkal sokszor metaforák és hasonlatok formájában jelenítették meg, hogy hogyan tudunk megszabadulni kitartó erőfeszítéssel a felesleges terhet okozó gondolati és érzelmi salakrétegeinktől, hogy legvégső gyökereinkig hatolva elérjük valódi önmagunkat.

Az erőpróbák során tehát edződünk és lehetőséget kapunk arra, hogy megtapasztaljuk mindennapi életünk szerepei és maszkjai mögül felsejlő maradandó szellemi részünket, és hogy kezünkbe vegyük boldogságunk kulcsait, mert saját magunk és az élet törvényszerűségeinek ismerete segítségével nemcsak azt láthatjuk (akár előre), hogy mik a tetteink mozgatórugói és következményei, hanem azt is, hogy hogyan változtathatunk.

Az est zárásaként Barbély Gábor színész vezényletével a szeminárium közönsége is megtapasztalhatta, milyen kihívásokat rejteget egy maszk felöltése, miközben ki-ki a képzelőereje segítségével egy számára kedves, pozitív figura bőrébe képzelhette magát. Vajon képesek vagyunk-e felismerni saját magunkról alkotott korlátozó gondolati mintáinkat és elengedni, hogy azután bátran nekiinduljunk megismerni lényünknek azt a részét, ami egy szavakon és látható formákon túli valóságba vezet? A misztériumszínházak ilyen szintű tudatosság elérését igyekeztek támogatni Keleten és Nyugaton, hiszen Jorge Á. Livraga szavaival élve: „A színház maga a valóság a tér és az idő korlátai nélkül…”

Udvardi Veronika