2010. október

Ankor, Atlantisz utolsó hercege

A történelem előtti idők egyik legvitatottabb és legnagyobb érdeklődést kiváltó kérdéseinek egyike, hogy létezett-e az Atlantisz néven ismert ősi civilizáció és a neki otthont adó földrész. A kérdéses atlantiszi kontinens nem csupán írói fantázia szüleménye, mint Tolkien Középföldéje, Lovecraft Necronomiconja, Artúr Avalonja, Eldorádó, a Grál vagy a Don Quijotéban szereplő Barataria szigete. Egyiptomi papok is beszámoltak róla, majd a mítosz Görögországba is eljutott Szolón és Platón közvetítésével (ez utóbbinak Timaiosz és Kritiasz című párbeszédei tanúskodnak erről), ahonnan futótűzként terjedt szét a híre. Geológusok, biológusok és történészek egyaránt sokan az elmélet mellé álltak, dacolva a makacsul tagadó hivatalos állásponttal.

Mindkét oldal tudományos és geológiai bizonyítékok egész sorát vonultatja fel állításai alátámasztására. A vita a kor divatjától és hangulatától függően néha felerősödni, néha elcsitulni látszik, de nem ül el, és a kérdés valószínűleg még sokáig foglalkoztatja majd az embereket.

Atlantisz nem az egyetlen olyan szárazföld, amelyről feltételezik, hogy elsüllyedt, és hogy olyan ősi népek lakták, akiknek nagyravágyásában és elbizakodottságában saját korunk vonásaira ismerhetünk. A mítoszokban és a hagyományokban további földrészek is felbukkannak, mint például Mu, Lemuria vagy Poszeidónisz – de kétségtelenül Atlantisz neve idézi fel bennünk leginkább ezt az idő múlásával dacoló régi legendát. Ez arról a hajdani emberiségről szól, amely áldozatul esett az anyagi világ felett szerzett hatalmának, és ezért összeomlott saját nagyságának súlya alatt. Egyszerre van jelen tündöklés és hanyatlás, dicsőség és nyomorúság, hősiesség és állatiasság.

Ki tudja, talán akkoriban ugyanilyen vagy ehhez hasonló esztelen cselekedeteknek tettük ki bolygónkat, mint manapság. Lehet, hogy a Föld válasza, amelyet ma még csak modellezünk és sejtünk, a régi időkben már megtörtént. Civilizációnk haladási irányát látva ez a feltevés már nem is tűnik annyira légből kapottnak. Legalább az vigasztalhat bennünket, hogy voltak túlélők, és képesek voltunk újrakezdeni. Igaz, kínos szembenézni azzal a lesújtó gondolattal, hogy mintha nem tanultunk volna semmit a régi hibáinkból és – hogy csak egyet emeljünk ki – a környezetünk pusztításából.

Az Ankor, Atlantisz utolsó hercege című, frissen megjelent kötet – amelyből az alábbi idézeteket ízelítőül válogattuk – egy történelmi regény, egyfajta fikció. Az atlantiszi kontinens végnapjait mutatja be, amelyekre a fény és a sötétség képviselői közötti háború árnyéka vetül. Ankor, a Nap nemzetség utolsó hercege kíséri végig képzeletbeli utazásunkat egy olyan világon át, amelyet nemsokára örökre elnyel a tenger...

José Ramón Naranjo


„Nincs szükség most a különbségek létrejöttének okait taglalnunk ahhoz, hogy lássuk, amint a földeken kicsírázik a búza, a len, a rizs vagy a vadszeder magja, éppen így a gyerekek, az emberi magok is különböző természettel jönnek a világra. A szeretet és nevelés révén a lehető legmagasabb szintre is fejlődhetnek, de olyan csodák nem történnek, hogy mondjuk egy szederbokor magja időközben búzává változzon, vagy fordítva. Az ehhez hasonló átlényegülésekhez elképzelhetetlenül hosszú idő szükséges, nem pedig egy alig negyven vagy hetven évig tartó élet.”

„Amikor eljutsz a bölcs megkülönböztető képesség szintjére, védve leszel minden külső befolyástól, és megszűnnek a kísértések. Tisztulj meg, és tanulj. Az ellenség nem veheti be a váradat, ha az, aki legbelül békésen szunnyad, felébred, és behúzza a reteszt a kapukon. Ezt lángbetűkkel égesd mélyen a szívedbe! Csak a bölcs, vagyis a tiszta, tudással rendelkező és jóságos ember szabad a kísértésektől, mert nem ordít már benne a vadállat, amely ahogy meglátja a horda többi tagját, azonnal rohanna utánuk.”

„A kampó vonz, az ostor eltaszít. A béke és a háború útját járva kell eljutnod a bölcsességig és megszilárdítanod magadban. Ezek egyszerű eszközök, nemesfémből készültek; használd őket az emberiség javára. Amíg ez a cél vezérel, mindenhatóak maradnak, te pedig legyőzhetetlen leszel. Ha azonban visszaélsz velük, torkon ragadnak, és halhatatlan fejedet Aduat sötétségébe, Sethem élő iszapjába temetik.”

„– Az idő lelki viszonyulás. Élj intenzíven és könnyedén, de ne téveszd szem elől célodat, és így nem kell sok idő hozzá, hogy az álmod valóra váljon. De úgy álmodd meg, hogy legyél biztos benne; ne az érzéseiddel kívánd, különben minden óra örökkévalóságnak fog tűnni… (...) De ha megőrzöd a nyugalmad, akkor a dolgokat olyannak látod majd, amilyenek, és fájdalom vagy élvezet nem billent ki többé tökéletes, mozdulatlan egyensúlyodból.”

„A hallgatási fogadalom megtanította, hogy az állat- és növényvilág lényei szeretik és tisztelik a halk és szelíd embert, aki kizsákmányolási törekvés vagy az értelmetlen vérontás szándéka helyett szeretettel közeledik feléjük.
Ankor napról napra, hónapról hónapra szívta magába a fák komoly fenségét, a vízesések derűs szépségét, a viharok vakmerő lelkesedését és a gazellák óvatosságát. A növények, a szél és a vízesés behatoltak lelkébe, és titokzatos zúgással, átlátszó, daloló lényekkel töltötték meg.”

„Itt megmarad népünk emléke, archívumaik megőrzik történelmünket. Még évezredek múlva is beszélni fognak rólunk, de már csak meseként… amíg fel nem fedezik civilizációnk maradványait a tenger fenekén. Minden elmúlik, Ankor, minden elmúlik, hogy újrakezdődhessen… A virágok elhervadnak, de az illatuk mindig ugyanaz, hiába múlnak el az évszázadok. A természet ciklikus, és ez az oka annak, hogy a népek életében is van alkonyat és hosszú éjszaka… de mindig eljön a hajnal… örökkön-örökké…”

Az utóbbi időkben látszólag egyre értékesebbnek, az élet egyik legnagyobb kincsének tartják a szabadságot. Így aztán mindenki vívja a maga harcát ezért a becses trófeáért. Mindenki szabad akar lenni, de csak kevesen tudják, hogy a szabadság olyan mértékben válik valóssá, amilyen mértékben élni tudunk vele...

A helyzet hasonlatos a régi aranyásókéhoz, csakhogy van egy lényeges különbség: az aranyásók annak idején bizonyára tudták, mihez kell nekik az arany, és ezernyi tervet szőttek arra, hogy ha rálelnek, mire fogják fordítani ezt az annyira vágyott nemesfémet. Manapság azonban szinte senki sincsen tisztában azzal, hogy miért is kell neki a szabadság, legfeljebb annyi a válasz: „hogy bármit megtehessek, amit akarok”. De egy fejetlenségbe hajló, tartalom és cél nélküli szabadság arra a fösvényre emlékeztet, aki kétségbeesetten halmozza kincseit, miközben nyomorban tengődik. Egyetlen kapzsi sem tud arra válaszolni, minek, vagy kinek gyűjti vagyonát – a puszta birtoklásvágy mozgatja.

Az a mi gondunk, hogy mindenki szabadságot akar, mindenki kiköveteli magának és másoknak is, de senki sem mer élni vele, és még kevésbé ad rá lehetőséget a többieknek. Senki nem meri elkötelezni magát saját szabad választásai mellett tartósan, hosszú távra; senki sem akarja kockára tenni a sokat emlegetett szabadságát senkiért és semmiért. A szabadság olyan érték, amellyel ritkán élünk, a legtöbb esetben puszta hangoskodásra és tiltakozásra korlátozódik, de akár erőszakhoz is vezethet többek között azokkal szemben, akik máshogyan vélekednek arról, mit is jelent szabadnak lenni és mi a szabad akarat.

A nemes eszmék, az emberhez méltó élet, a tiszta érzelmek, az Istenbe és az élet értelmébe vetett hit úgy tűnik, nem tartoznak a szabadon választható célok közé. Manapság éppen azt az embert tartják a legszabadabbnak, akiből hiányoznak mindezek az értékek; ma azt harsogják, hogy a társához vagy a nézeteihez való hűség megfosztja az embert a szabadságától. A szabadság tehát csupán a hétköznapi élethez szükséges megszerzendők tétova keresésévé silányult, minden elköteleződéstől mentesen. Valójában arról van szó, hogy úgy akarunk szabadok maradni, hogy tudjunk ugyan változtatni, de ehhez fikarcnyit se kelljen kockáztatni, sem a változás, sem a látszólagos stabilitás időszakaiban.

A csupa szabad ember világában élünk, akik addig maradnak szabadok, amíg nem tesznek semmit, ám ez a passzív szabadság magában rejti a rabszolgaság veszedelmes állapotát. A legsúlyosabb béklyó a félelem, a bizonytalanság, a döntésképtelenség lánca, hiszen képtelenek vagyunk azok mellett a gondolatok, érzelmek és tettek mellett dönteni, amelyek rászolgálnának arra, hogy örömmel felajánljuk értük a dolgosan megszerzett, kigyakorolt szabadságunkat.

Korunk a nélkülöző fösvények világa, akik saját kincseiken csüngve halnak éhen, és akik inkább ragaszkodnak kétségbeesett szorongásukhoz, minthogy szabadságuknak akár egyetlen fillérjét is kifizetnék. És lám, ismét az anyagelvűség áll annak a tévedésnek a hátterében, hogy mindent ugyanazzal a mércével akarunk mérni. A szabadság nem egy halom arany, amelyet ha költünk, egyre fogy, hanem éppen ellenkezőleg: olyan emberi tulajdonság, erény, amelyet minél többször használunk, annál jobban gyarapodik.

Hogy tévedhetünk, ha elkötelezzük magunkat? És ki garantálja, hogy nem tévedünk, amikor minden elkötelezettséget elutasítunk? Vajon nem tartozik hozzá a szabadsághoz az is, hogy belátjuk az elkövetett hibáinkat, és ki is javítjuk őket?

A klasszikus kori filozófia szerint a szabadság annak az embernek a jellemzője, aki ismeri és uralja önmagát, aki nem tartózkodó, ha cselekedni és adni kell, hanem minden tapasztalattal egyre fejlődik, és minél többet fejlődik, annál szabadabbá válik.

Ez a filozófia értékes hozzájárulása az egyéni és kollektív szabadság nem kevésbé értékes kereséséhez és elnyeréséhez.

Delia Steinberg Guzmán

---

A hónap rejtélye

Előző havi feladványunk megoldása:
A Föld alaprezonanciája 8 Hz, és az emberi agyféltekék működését is 8 Hz-en tudjuk szinkronizálni. A zene alapvető eleme a különböző hangok harmonikus összecsengése. Amennyiben a zene alapja a 256 Hz-es C hang – amelyik nem más, mint a 8 Hz-es természetes frekvenciának öt oktávval magasabb felharmonikusa –, akkor a zene, amelyet hallgatunk, összhangban lesz ezekkel a testünket és környezetünket felépítő rezgésekkel. Mindez segíteni fog abban, hogy lelki harmóniába kerüljünk saját magunkkal és a minket körülvevő világgal, sőt még a testi egészségünk megőrzéséhez is hozzájárul.

Októberi feladványunk:
A 100 éve született Kuroszava Akira 50-es és 60-as években készült fekete-fehér szamurájfilmjei valamennyi filmbarát előtt ismeretesek, hiszen a rendező egyedülálló módon tudta bennük ötvözni az akciójeleneteket, a drámai feszültséget és a humort. Hőseinek bátorsága, becsületessége és önzetlensége kortól függetlenül értéket képvisel. A rendező legendás maximalizmusa, az általa megkövetelt igényes színészi játék és a történetek különleges kidolgozottsága miatt több filmje ezek közül, például a Rejtett erőd vagy A hét szamuráj, megtermékenyítően hatott a nyugati filmművészetre is. Témáikat később amerikai filmesek is feldolgozták. Ezek sorába illeszkedik a filmklubunkban október 9-én megtekinthető A testőr című alkotás, amely egy rónin (kóbor szamuráj) történetét meséli el, aki egy faluba keveredve azt tapasztalja, hogy két érdekcsoport vív harcot egymással, állandó gondot okozva ezzel a helyieknek. Szandzsuró igyekszik felvenni a harcot a zaklatókkal…

Kérdés:
Ezekben a filmekben jól megfigyelhető az a rögzítési technika, amelyet Kuroszava elsőként alkalmazott, és amely később elterjedtté vált. A rendező teleobjektíveket szerelt a kamerákra, így képes volt messziről is jó közelfelvételeket készíteni az egyes helyzetekről. Milyen céllal tette ezt?
Ha van ötleted, elehir[kukac]ujakropolisz.hu (írd meg nekünk). A legtalálóbb gondolatok szerzői között jegyeket sorsolunk ki egy tetszés szerinti programunkra, vagy választhatnak egyet Fortuna füzeteink közül.

---

Azt mondták... a halálról

„Hiszen senki sem tud a halálról semmit, még azt sem, hogy nem éppen a legnagyobb jótétemény-e mindenekelőtt az ember számára – és mégis úgy félnek tőle, mintha bizonyosan tudnák, hogy a legnagyobb baj.”
(Platón)

„A halál a nemlét; hogy ez milyen, már tudom. Az lesz majd utánam is, ami előttem volt. Ha valami kín van ebben az állapotban, okvetlenül volt akkor is, mielőtt napvilágra jöttünk; ámde akkor semmilyen gyötrelmet sem éreztünk. Mondd csak, szerinted nem tökéletlen, aki azt képzeli: rosszabb a lámpának, miután eloltják, mint mielőtt meggyújtották?”
(Lucius Annaeus Seneca)

„A halál végeredményben nem akkor kezdődik, amikor valaki a legfinomabb megfigyelésre sem reagál, hanem amikor a test, a lélek és a szellem elveszíti azt a tartalmat, amely működésének értelmet ad.”
(Rejtő Jenő)

„A halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt-lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott-fenn az égen,
– ez a halál.”
(Gárdonyi Géza)

„A haláltól csak azt nem tudjuk kérni, ami nem volt a miénk életünkben.”
(Delia Steinberg Guzmán)

„Nem hal meg az ember. Azt hiszi, fél a haláltól: a váratlantól, a robbanástól, önmagától fél. A haláltól? Attól nem. Ha szemtől szembe állunk a halállal, már nincs is halál. (…) A testet elhagyja az ember, mint az öreg lovat.”
(Antoine de Saint-Exupéry)

„A harc megszünteti a halálfélelmet, hiszen aki megtanult élni és szembenézni az élettel járó nehézségekkel, az tudja, hogy ezen a még rá váró küszöbön is természetesen átlép majd.”
(Jorge Angel Livraga)

„Aki a haláltól fél, az vagy az érzékelés megszűnésétől vagy az érzéki benyomások változásától fél. De ha az érzékelés megszűnik, akkor rosszat sem érzel; ha pedig érzéki benyomásaid változnak, akkor más lény leszel ugyan, élni azonban tovább élsz.”
(Marcus Aurelius)

„Régen azt mondták, hogy a halál kérdését megválaszolatlanul hagyni a félelmek és lelki gyötrődések biztos forrása, vagyis aki fél a haláltól, az az élettől is félni fog. Ha a halál, mint a nagy átalakulás, megrémít bennünket, hasonlóképpen félelmet ébresztenek az élet hozta változási kényszerek is.”
(Deák Szilvia)

„És ha valaki segített, amikor erre a világra érkeztünk, miért ne lenne valaki ugyanúgy – vagy még jobban is – a segítségünkre, amikor átmegyünk az Élet másik oldalára, amelyet halálnak nevezünk? Ha ezen az oldalon többé-kevésbé jól működő családokat alkotunk, miért ne lennének rokonaink és barátaink – főleg akiket már korábban is ismertünk – a másik oldalon is?”
(Delia Steinberg Guzmán)

„Csak akkor leszünk boldogok, ha mindnyájan, a legkisebb is közülünk, ráeszmélünk szerepünkre. Csak akkor tudunk majd békében élni és békében meghalni, mert ami értelmet ad az életnek, értelmet ad a halálnak is.”
(Antoine de Saint-Exupéry)

„Szilárd meggyőződésem, hogy szellemünk elpusztíthatatlan természetű lény, öröktől fogva örök időkig él és hat. A Naphoz hasonló, amely csak a mi földi szemünkben látszik lemenni, de valójában soha nem megy le, hanem szüntelenül világít.”
(Johann Wolfgang von Goethe)

„A halál nem létezik. Hogyan is létezne halál, amikor minden az Istenség része? A lélek sohasem hal meg, a test pedig igazából sohasem élő.”
(Jack London)

„Nem a halál, hanem az élet választja el a lelket a testtől.”
(Paul Valéry)

„S a halál, melytől rettegünk és húzódunk, megszakítja a létet, de nem rántja ki tövestül. Eljön majd ismét a nap, s visszabocsát majd a fényre – bizony sokan húzódoznának tőle, ha nem felejtettek volna már el mindent a visszatérés előtt.”
(Lucius Annaeus Seneca)

„Legboldogabb az az ember, ki életének végét a kezdetével kapcsolatba tudja hozni.” (Johann Wolfgang von Goethe)

„Az egész természet vissza-visszatérő játékot űz: a nappal és az éjszaka, a Nap és a Hold, a nyár és a tél, az álom és az ébrenlét, a fiatalság és az öregség… Ha minden forog, ha minden visszatér, ha a fák elszáradt ágai újra rügyet bontanak, ha a tenger apályát újból dagály követi, mi, emberek, hogyan vonhatnánk ki magunkat ebből a játékból?”
(Delia Steinberg Guzmán)

„Az igazságok közül, amelyekre szemedet függeszted, kettő legyen mindig kéznél. Először, hogy a külső dolgok nem férnek hozzá a lélekhez, hanem kívül vannak rajta, mégpedig mozdulatlanul; minden izgalom tehát a belső felfogásból fakad. Másodszor, hogy mindaz, amit látsz, hamarosan megváltozik, sőt megszűnik. Állandóan gondolj rá, hogy mennyi változásnak voltál már te is a tanúja. A világ változás, az élet felfogás dolga.”
(Marcus Aurelius)

„A halál legnagyobb baja, hogy ha egy embertársunk meghalt, nem tehetjük többé jóvá a rajta elkövetett rosszat. Azt szokás mondani: »Élj úgy, hogy minden órában kész légy a halálra.« Én inkább azt mondanám: »Élj úgy, hogy mindenki meghalhasson anélkül, hogy teneked ezt a bűnbánatot kelljen érezned.«”
(Lev Tolsztoj)

„A tengerbe vissza-visszatérő vizek »belehalnak« a tengerbe. Valójában azonban nem szűnnek meg – csupán hazatalálnak. E paradoxon talán legszebb és legmegvilágítóbb képe, hasonlata a halálnak.”
(Pilinszky János)

„Örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
vén sírok mállanak,
estére hull a nap.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis – ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.”
(Áprily Lajos)

„Ha a házunk meggyullad, kiragadjuk belőle gyöngyünket, aranyunkat. A többi holmi úgyis csak limlom. Ha testünk meghal, a lélek magával viszi a legértékesebb szerzeményeit az új testbe.”
(Gárdonyi Géza)

„Halálod napjához közeledve legalább arról gondoskodj, hogy hibáid előtted haljanak meg.”
(Lucius Annaeus Seneca)

További idézetek a halálról

Ép testben... ősszel is

Mintha három embertípussal lennénk körülvéve ebben az őszi időszakban: azokkal, akiknek már kirojtosodott az orra a sok papírzsebkendőtől, vagy akik már túl vannak a megfázásokon és influenzákon, avagy akik még nem léptek be a náthába burkolt rekedtségbe. Bármelyik csoportba is tartozzunk, az Új Akropolisz honlapjának Ép testben... linkjére kattintva rögtön két cikkben is gyógyírt találunk őszi betegségeinkre. Ezek és a további, többek között a szezonális megbetegedésekkel, az allergiákkal, vagy például a csontkovácsolással foglalkozó, gyakorló orvos tollából származó, valamint a Paracelsus munkásságát vagy a magyar népi gyógyászatot bemutató írások rálátást adnak az ember energetikai működésével és a természet ritmusával való mélyebb összefüggésekre. A Mit tehetünk lelki egészségünkért? cikket elolvasva pedig még többet megértve tudjuk kiegészíteni a link címét: Ép testben – ép lélek.