Kulturális Hírlevél 36. szám
2005. július-augusztus

TARTALOM

• A köszönés
  
  
• Ókori arcképcsarnok: Apuleius és Az aranyszamár
  
  
• Idézetek Apuleiustól
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Nyári programjaink
  
  
• Információk

A KÖSZÖNÉS

Van egy apró, mindennapos kis cselekedet, amely megállásra és elgondolkodásra késztetett a minap. Hogy miért? Mert az ember hajlamos megszokni azt, amit naponta ismétel. És mert gyakran csak akkor ébred rá valaminek az értékére, amikor épp a hiányával szembesül. Ez a kis tett a köszönés. Miért köszön az ember? Mi a köszönés jelentése és jelentősége?

Amikor köszönünk, kapcsolatot teremtünk. A figyelmünk önmagunkról másra vagy másokra irányul. Jelzi, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy észrevettük a másik élő jelenlétét, aki számít és fontos annyira, hogy ezt jelezzük is neki, hogy kifejezzük egy ember vagy egy létező iránti tiszteletünket, a találkozás felett érzett örömünket. Akit először látunk, annak számára a köszönésünk figyelmet, bizalmat, nyitottságot, adási és befogadási készséget egyaránt jelent. És akit másodjára, tizedjére, sokadjára látunk? Az ő számára is ezt kell jelentenie, azzal a plusz erővel, hogy benne mindaz a tapasztalás és tapasztalat, amit az idők során együtt átéltünk és megszereztünk, összeadódik és mélységet nyer. És mégis, minden egyes köszönés olyan, mintha először látnánk egymást. Mikor lehetséges ez? Ha úgy ismétlünk, hogy közben mi magunk már nem vagyunk ugyanazok. Épp ezért lehet benne állandóan megújulni.

És miért köszönünk naponta egymásnak? Mert minden nap egy új lehetőség, akár egy új élet. A természet egyik nagy törvénye, a ciklikusság még ebben a parányi tettben is megjelenik. Ezért nem mondhatom soha: vele már találkoztam, neki már köszöntem egyszer, annak idején. Szokatlannak tűnhet, de a köszönésben is az ismétlés révén megvalósuló tökéletesedés lehetősége és átalakító ereje rejtőzik. És ettől válhat olyan különlegessé, mert mély jelentése van; mert erények sorát képes két másodpercbe sűríteni; mert egyetlen ismétlődő szó mögött az egyre jobbá váló, mind több tapasztalattal rendelkező ember áll. De ahhoz, hogy ezt sikerüljön megvalósítani, állandó figyelemre és törekvésre van szükség, hogy jelen tudjunk lenni a tetteinkben. Épp ezért nem elég, ha csak úgy, megszokásból köszönünk (arról már nem is szólva, ha esetleg ugyanezért nem köszönünk).

A köszönés olyan, mint egy kis ceremónia. Személyes találkozásainknál a szem – ahogy Platón mondta, a legszellemibb érzékszerv – kapcsolódik össze, hogy ugyanazt a fényt lássa megcsillanni a másikéban, mint ami az övében is ott fénylik. Amikor köszönünk, akkor nincs más, akkor csak a köszönés van, csak arra és egymásra figyelünk. Minél mélyebb valakivel a kapcsolatunk, a köszönés annál inkább a lelki-szellemi összetartás jelévé is válik. Ezt az erőt Rómában Concordia istennőben tisztelték, aki az összetartást nemcsak megteremti, hanem állandóan ébren is tartja és megújítja.

És mire taníthat bennünket még a köszönés? A jó kezdet és a jó befejezés különleges erejére és értékére. Ha képesek vagyunk a tőlünk telhető legmagasabb szinten elkezdeni és befejezni valamit, ez biztosítékot jelent arra, hogy egyre hosszabb ideig leszünk képesek a közte lévő időszakot is méltó tudatossággal élni és így cselekedni benne.

A köszönés az ember számára az adás csodálatos lehetőségét is magában hordozza. De amitől még szebbé válik, hogy megadja a kölcsönösség felemelő és mindenki számára töltő erejét és példáját. Mert formát ad láthatatlan kötelékeknek, és jelzi a mindannyiunkat összekötő élet állandó jelenlétét, hogy senki se higgye, hogy egyedül van ezen a világon.

Ne sajnáljuk hát az időt, ne sajnáljuk azt a két pillanatot egymásra, amikor e kis rítus révén kiemelkedhetünk a mindennapiságból. A köszönés valóban az emberhez méltó gyakorlat, mert tudatos ismétlést igényel, mert összerendezi az embert, mert mind több figyelmet, energiát, odaadást, szeretetet és tiszteletet, derűt és udvariasságot követel tőle. Így válhat a filozófia életformává még egy ilyen apró, mindennap végzett, ám korántsem mindennapos tett révén is, mint a köszönés.

Rusznák Laura

Szeretnénk mi is elköszönni kedves Olvasóinktól a nyári szünet idejére, igazán tartalmas és lelkileg-szellemileg aktív időtöltést kívánva, hogy aztán szeptemberben újra köszönthessük egymást!

 A szerkesztőség

ÓKORI ARCKÉPCSARNOK:
APULEIUS ÉS AZ ARANYSZAMÁR

„Találóan jegyezte meg egyszer asztal mellett valamelyik bölcs: »Az első serleg a szomjúságé, a második a vidámságé, a harmadik a mámoré, a negyedik már az őrültségé.« Hanem a Múzsák italára épp az ellenkezője áll: minél gyakrabban és minél tisztábbat iszunk belőle, annál világosabbá teszi elménket. Az első serleggel az írástudás próbájára serkent, a másodikkal a grammatika tudományával tölt el, a harmadik meg a szónok ékesszólásával vértez fel. Ennyivel be is érik a legtöbben. Hanem én Athénban még más serlegekből is ittam, mégpedig a költészet leszűrt, a geometria kristálytiszta és a dialektika fanyar illatát, s végezetül az egyetemes filozófia nektárját, amellyel betelni sohasem lehet.”(1)

A Kr. utáni 2. században a Római Birodalom afrikai szegletében született Apuleius, aki sokoldalú tehetségként vonult be a latin irodalom és filozófia történetébe: korában nem szokatlan módon egyszerre volt író, ismert rétor, tanár, filozófus, ügyvéd és egyben az államvallás főpapja. Az előkelő családból származó ifjú Karthágóban nevelkedett, ahol retorikai képzést kapott, majd az athéni Akadémián filozófiai tanulmányokat folytatott, és elsősorban Püthagorasz, Szókratész és Platón nyomdokain járt. „(…) az igazság keresése közben és az istenek iránti kötelességem tudatában sokféle szent tanítással, jó néhány ősi szokással és különféle vallásos szertartással ismerkedtem meg” – írja a retorikával foglalkozók számára ma is jól ismert, a latin szónoklat és stílus egyik alapművének számító Apologia-ban.(2) Beutazta a birodalom keleti provinciáit, majd Rómában, később Karthágóban telepedett le.

A népszerű író és szónok, akinek – Vergilius mellett egyedüliként a római irodalom történetében – már életében szobrot avattak, utólag a Lucius praenoment kapta neve mellé. Lucius a főszereplője annak az egyik első európai regényként számon tartott műnek, amelynek eredeti címe Átváltozások (Metamorphoseon libri XI), illetve későbbi, ismertebb elnevezése Az aranyszamár (Asinus Aureus). A címek elárulják ennek a kalandos, parodisztikus elemeket is tartalmazó, olvasmányos regénynek a fő történését: Lucius, a mindenféle mágiára, titokra kíváncsi fiatalember Thessaliába érkezik, hogy megismerkedjen a varázslás tudományával. Szerencséjére találkozik is egy asszonnyal, aki éjente madárrá változik, és birtokában van számos praktikának. Hősünk is szeretne madárként repdesni, és ráveszi a bűvös varázslónő szolgálóját – akivel időközben szerelmi viszonyt kötött –, hogy segítsen beavatni őt az átváltozásba. Csakhogy „véletlenül” nem tollak, hanem durva szőr és nagy fülek nőnek testén, ugyanis szamárrá alakul át, és ezen a végzetes éjszakán, amikor nem sikerül visszakapnia emberi formáját, megkezdődik furcsa, kalandokkal teli históriája.

A világirodalomban nem ismeretlen, hogy az író egy állatbőrbe bújtatott szereplőn keresztül mutatja be a normálisnak tartott emberi világ fonákságát, valódi borzalmát (pl. Franz Kafka: Átváltozás). Lucius csodálatos „alászállása” az állati létbe kivételes helyzetbe juttatja őt (az „arany” jelző „csodálatos” jelentésben szerepel): a regény egyes szám első személyben meséli el, mi mindent él át az állati külsejű, de emberi értelmű szamár. Látja, mi rejlik környezete viselkedése mögött, meghallja a hazugságokat, amelyeket egy jószág előtt nem lepleznek, és a jászol mögül észreveszi a kétlábúak számára nem látható fonákságokat. Az Apuleius által az alaptörténetbe illesztett számos kisebb epizód (ezek külön történetekként is megállják a helyüket) tovább színesíti a szatirikus kor- és lélekrajzot.

Egyfajta halált is jelent a főszereplő állati léte, hiszen egyrészt a rokonai is halottnak vélik Luciust, másrészt ő maga is kiábrándul addigi életéből, értékrendjéből, és az élet értelmét kezdi keresni. A hős kiszakad az addig emberinek hitt létből, és szamárként rengeteg kalandon, sok megpróbáltatáson megy keresztül. Elrabolják, kínozzák, egyik kegyetlen gazdától a másik, ugyancsak bűnökkel terhelt emberhez kerül, mintha vezekelne. Végig szenved, de eközben egy pillanatra sem felejti el célját: újra emberré válni. Viszontagságos odüsszeiájából akkor szabadulhat ki, ha sikerül rózsát ennie. Szenvedései végén álmában megjelenik Ízisz, megváltásának ígéretével, és az istennő ünnepén valóban megkapja a rózsát és visszaváltozik emberré. Ő azonban már nem ugyanaz, akit a történet elején megismertünk. Nem a varázslást, a testi örömöket kutató és a titkos praktikákat könnyen megszerezni vágyó ifjú, hanem a titkokat magában, a saját bensőjében kereső Ember. Lucius hálából Ízisznek szenteli életét, és metamorfózisát a misztériumába való beavatása koronázza meg.

A tizenegy fejezetből álló regény közepén különösen hangsúlyos helyen, majdnem három fejezetet átfogva egy újabb elbeszélés, Amor és Psyché története jelenik meg. A többi epizód közül nemcsak terjedelme miatt emelkedik ki, hanem amiatt is, hogy ez az egy szól istenekről, továbbá mert tartalma érdekes párhuzamot mutat Az aranyszamár fő történetszálával. A „regény a regényben” hőse egy gyönyörű királylány, Psyché, aki káprázatos „szépségének semmi gyümölcsét nem élvezte. (…) Megcsodálják isteni szépségét, de mindenki csak úgy tekint rá, mint egy remekbe faragott szoborra.”(3) Venus úgy dönt, hogy fiának, Amornak a segítségével egy nyomorult, kivetett ember iránt lobbantja lángra a szépség szívét. A család azt a jóslatot kapja, hogy a leánynak meg kell halnia, így a szülők menyegző helyett temetésre kísérik a hajadont. A szerelemébresztő Amor azonban maga szeret bele a földi leányba, és Psyché nem a halál torkába, hanem az isten csodálatos palotájába kerül. Éjjelente megjelenő láthatatlan férje mindössze arra kéri, hogy ne akarja meglesni a titkát. Psychét azonban meglátogatják irigy nővérei, akiknek elhiszi, hogy párja valójában egy vadállat, akit meg kell ölnie. Enged a benne bujkáló kíváncsiságnak meg kételyeknek, és felfedi Amor kilétét, aki emiatt elhagyja kedvesét, és megjósolja, hogy a leánynak meg kell lakolnia ígérete megszegéséért. Az áldott állapotban levő hősnő keserves kutatásba kezd, hiszen már képtelen elfeledni égi szerelmét, de csak akkor lelhet rá újra, ha kiengeszteli Venust és kiállja próbáit. Szenvedései végén, miután minden tőle telhetőt megtett Psyché, Iuppiter úgy ítélkezik, hogy bevezeti a leányt az égbe, hogy a halhatatlanságot elnyerve ülje meg menyegzőjét Amorral.

Psyché, akinek neve görögül „lélek”, és Lucius, akinek nevében a latin „fény” szót sejthetjük, az alászállás, a szenvedés és a felemelkedés útját járják be. Az epizódtörténet mintegy allegóriaként magába sűríti Lucius históriáját. Mindkét hős a kíváncsiság miatt kényszerül próbái elviselésére, mindkettőjük meghal a külvilág és addigi élete számára. Az „aranyszamár” a szenvedélyekkel és gonoszságokkal teli környezettel szembesülve mintha saját alvilágába merülne, hogy megláthassa, megtapasztalhassa korábbi életének kereteit. Tudatos átalakulásának végén az istenek felé fordulva megtisztul, és ezzel érdemli ki Ízisz-Venus rózsáját, a kivirágzott, megszépült lélek jelképét. Psychének, a léleknek szintén tanulnia kell, és a tudatos keresés és törekvés révén a szenvedéseken, próbákon keresztül meg kell tisztulnia. A két utat belső útként is értelmezhetjük, és bár Apuleius arra figyelmezteti olvasóit a mű elején, hogy „vigyázzanak”, mert szórakozni fognak, igazából ezzel a mesteri stílussal, humorral és könnyedséggel éppen arról tanít, hogy mit jelent és miért is komoly létszükséglet az ember számára a lélek átváltozása.

Takács Mária

1. Apuleius: Florida, idézi: Apuleius: Apologia/Védőbeszéd, ford. Drétshy Mihály, General Press Kiadó, Bp., 7. o . (Előszó)
2. Apuleius: Apologia/Védőbeszéd, ford. Drétshy Mihály, General Press Kiadó, Bp., 145. o.
3. Apuleius: Az aranyszamár, ford. Révay József, Európa Könyvkiadó Bp., 93. o.

IDÉZETEK APULEIUSTÓL

A szépségről

„Mert a test szép formájában semmi egyebet nem kell szeretnünk, mint azt, hogy isteni eredetű lelkünket arra a szépségre emlékeztesse, amelyet korábban az istenek között a maga igaz és tiszta mivoltában látott. (…) A bölcs nem annyira szeret, mint inkább visszaemlékezik.” (Apologia, 45. o.)

A gazdagságról

„(…) az életünk fenntartásához szükséges összes javakkal úgy vagyunk, hogy ha elveszítjük a helyes mértéket, a felesleg inkább terhünkre lesz, mint hasznunkra.” (Apologia, 63. o.)

„Hiszen mindig annak lesz a legtöbbje, aki a legkevesebbel beéri, mert aki a legkevesebbet kívánja, annak mindig annyija lesz, amennyit kíván. Éppen ezért a gazdagságot sem a birtokok és a jövedelem nagyságával kell mérni, hanem az emberek jellemével.” (Apologia, 63. o.)

A FILOZÓFIA MINT ÉLETFORMA

A kreativitás

A kreativitáshoz tudásra van szükség, a tudás pedig az idő és az ismétlés révén növekszik. Arról hallani, hogy az embernek spontán módon kell cselekednie ahhoz, hogy minden tette kifejezhesse azt, ami „bensejében születik meg”. De miféle „bensőről” van szó? Mihelyt átmegyünk a test határán, elkezdődik a „benső”, s ott a visszataszító szenvedélyek ugyanúgy megtalálhatók, mint a misztikus eksztázis… Ha „ki kell fejeznünk” valamit, akkor azt kell kifejezni, ami a legjobb bennünk, az alapján teremtsünk, ami a legjobb bennünk.

A természet állhatatosan ismétli évszakjait, nappalait és éjszakáit; a mag mindig ugyanúgy csírázik ki a földben… Mivel mi is a természet részei vagyunk, nem lehet, hogy ugyanazt a természeti ritmust követjük? Ismétlünk, ismétlünk, ismétlünk… a tökéletesség igényéből. Az ember, aki ismétel, nem mindig ugyanazt teszi: egyre jobban teszi, látja magát növekedni tanulásának minden új fázisában.

Vegyük komolyan az ismétlés értékét. Ne becsüljük le ezt a tanítást. De vigyázat: aki csak ismétel, géppé válik, és utálja azt, amit csinál; aki úgy ismétel, hogy a tökéletességet keresi, élvezi minden egyes tettét, mert mindegyikben megtalálja a parányi továbblépés lehetőségét. Aki csak ismétel, naponta veszít képességeiből; aki a tökéletességet keresi, minden nappal egyre jobbá válik.

Aki csak ismétel, tetteket halmoz fel; aki keresi a tökéletességet, tetteket végez el. Aki csak ismétel, végérvényesen megöregszik; aki azért ismétel, mert keresi a tökéletességet, egyre közelebb kerül az örök fiatalsághoz, „Arany Aphroditéhoz”.

NYÁRI PROGRAMJAINK

GYŐR

Helyszín:

MŰVÉSZETEK VÖLGYE

Helyszínek:

SZIGET FESZTIVÁL

Helyszínek:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1085 Budapest, Rigó u. 6-8. Nyitva tartás: nyári szünet
  Telefon: 334-2756. E-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád u. 9. Nyitva tartás: nyári szünet
  Telefon: (96) 311-727. E-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Pécsett:  Telefon: (20) 320-9294. E-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: nyári szünet
  Telefon: (62) 452-183. E-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu).