Kulturális Hírlevél 35. szám
2005. június

TARTALOM

• A fájdalom felülmúlása
  
  
• Ókori arcképcsarnok: Aiszkhülosz
  
  
• Ajánló: Egyszer élünk… vagy mégsem?
  
  
• Ajánló: Maszkok és álarcok
  
  
• A filozófia mint életforma
  
  
• Júniusi és júliusi programjaink
  
  
• Információk

A FÁJDALOM FELÜLMÚLÁSA

Ennek a lelkiállapotnak a megértéséhez, amely nem kívánt kísérőként életünk oly sok óráját beárnyékolja, induljunk ki a buddhista tanból, a mostani életre alkalmazva, amely lényegét tekintve mégsem tér el annyira a régebbi korokétól. E szerint a tan szerint az Út, amely az emberi szabadsághoz visz, négy igazság megértésén keresztül vezet: a szenvedés létezik, a szenvedésnek oka van, a szenvedés megszüntethető, és létezik út, amely a szenvedés megszüntetéséhez vezet.

A szenvedés létezése és annak okai

Megszületésünktől kezdve sokféle formában jelenik meg életünkben a szenvedés. Mindig valaminek az elvesztését jelenti. A test számára a fájdalom okozója például az egészség elvesztése, és a testi egyensúly hiánya is további, az ember figyelmét és tudatát lekötő különböző fájdalmak előidézője lehet.

A psziché számára a fájdalmat egy érzelem elvesztése jelenti, amely lehet saját, vagy egy másik ember irántunk tanúsított érzelme. Ez lényegében azt jelenti, hogy már nem szeretnek bennünket, és emiatt már mi sem szeretünk.

A szenvedést okozhatja a valamiben vagy valakiben való bizalmunk elvesztése. Vagy a meg nem valósult tervek miatti reményvesztettség. Vagy az önbizalom elvesztése, amely félelem formájában nyilvánul meg a nehéz, sőt az egyszerű helyzetekkel való szembesüléskor is. Az is szenvedést okoz, ha elveszítjük értékeinket vagy szeretteinket. Összességében tehát olyan érzelmekről van szó, amelyeket a magunkénak hitt vagy vágyott dolgok elvesztése miatt érzünk.

Az elme számára a fájdalom a meg nem értésből származik. Szenved, amikor bezárkózik, leblokkol, és nem érti a körülményeket. Szenved, amíg szűklátókörűségében nem képes megérteni az élet mozgatórugóit. Az is szenvedést okoz, ha rádöbbenünk, hogy korábban téveszméket követtünk, vagy hogy helytelen elvek szerint cselekedtünk. És az is, ha felfedezzük, hogy az önmagunkról alkotott kép valótlan, és nem olyanok vagyunk, mint amilyennek képzeltük magunkat.

A szenvedés megszüntetése

Valószínűleg a szenvedés sohasem szűnik meg maradéktalanul, mivel folyamatos fejlődési utat követünk. Lehetőségünk van azonban arra, hogy a szenvedést kiváltó okokat elkezdjük csökkenteni. Ehhez az kell, hogy mindenre nyugodtan, intelligens és objektív szemmel nézzünk. Kívülről kell látnunk önmagunkat, hogy elfogulatlanul lássuk a világot, azokat a helyzeteket, amelyek egyébként magukba szippantanak, vakká tesznek bennünket, s ezért nem tudjuk megnevezni és meghatározni őket.

Ezután megoldásokat kell keresnünk a szenvedés okainak megszüntetésére. Mindenre van többé vagy kevésbé jó megoldás. Viszont ha nincs elegendő akaratunk, hogy keressük, és még kevésbé arra, hogy alkalmazzuk a megoldásokat, akkor a szenvedés folytatódni fog. Sőt, ezen túlmenően egy idő után a külső tényezőket kezdjük vádolni mindazért, amivel mi nem merünk szembesülni.

A szenvedés nem múlik el magától: el kell távolítani. A szenvedést nem felejtjük el: át kell alakítani bennünket gazdagító tapasztalattá. A már felismert szenvedés, amelynek keressük a megoldását, biztosítékot jelent arra, hogy nem hozzuk létre újra ugyanazokat az okokat, mint amelyek annak idején a szenvedést életre hívták.

Az út, amely a szenvedés megszüntetéséhez vezet

A helyes nézetek: naponta kell törekednünk arra, hogy kilépjünk a tudatlanságból, és fokozatosan közelebb kerülhessünk a bölcsességhez. Ezt javasolta a bölcs Platón is. Annál helyesebbé válnak nézeteink, minél jobban eltávolodunk a szubjektivitástól, minél jobban elhagyjuk a felsőbbrendűnek hitt nézeteink miatti büszkeséget, és a vágyat, hogy mindig igazunk legyen.

A helyes elhatározás: röviden, az önzőséget nemeslelkűséggel kell helyettesítenünk.

A helyes beszéd: arra késztet, hogy előbb gondolkodjunk, és csak azután nyissuk szóra a szánkat. Mielőtt hangot adnánk az első, érzelmek által kiváltott gondolatnak, előbb végig kell gondolnunk szavaink hatását. Világosan kell látnunk, hogy valóban kapcsolatot akarunk-e teremteni az emberekkel, vagy csupán arra támadt kedvünk, hogy vitatkozzunk, és kiüresedett szavakkal töltsük ki a csendet.

A helyes cselekvés: a helyénvaló nézetek és a nemes elhatározások logikus következménye. Emellett feltétlenül szükséges a cselekedni akarás is.

A helyes életmód: erkölcsös magatartást jelent. Mindenkinek dolgoznia kell ahhoz, hogy fenntartsa magát… Azonban vannak olyan munkák is, amelyek lealacsonyítják az embert. Nem az egyszerű munkákkal van a baj, hanem azokkal, amelyek megtámadják az emberi méltóságot a romlottság ezernyi formájával.

A helyes igyekezet: abból áll, hogy pazarlás nélkül használjuk energiáinkat, de egyben elkerüljük a fösvénységet is. Ha az ember a tőle telhető legtöbbet igyekszik adni és tenni, kitolja képességeinek határait. Minél jobban igyekszik, annál többre képes.

A helyes figyelem: A figyelem a tudat legnagyobb ereje, és ha jól irányítjuk, egyre inkább növekszik.

A helyes elmélyedés: azt jelenti, hogy napjaink legnagyobb részében a tengelyünkben tartózkodunk, és hogy fokozatosan megszabadulunk tudatunk érzelmi és mentális kilengéseitől.

Mit tegyünk, ha ki szeretnénk emelkedni a szenvedésből?

Bármennyire nagyszerűek is ezek a tanácsok, mégsem lehet őket azonnal alkalmazni. Hasonlóképpen az eredmény sem érkezik azonnal.

Ne álljunk meg emiatt. Ne várjunk a fájdalom teljes megszűnésére ahhoz, hogy cselekvésünket tovább folytassuk, vagy hogy új és jobb tettekbe fogjunk. Tudnunk kell továbbhaladni a fájdalommal együtt.

Ne legyünk türelmetlenek. Ha hosszú idő kellett ahhoz, hogy a fájdalom megtelepedjen a lélekben és megnyilvánuljon, akkor ugyanígy időre – még ha nem is ennyire hosszúra – lesz szükség ahhoz, hogy megszabaduljunk tőle. Fejlesztenünk kell az aktív türelmet.

Ne becsüljük alá magunkat sem érzelmileg, sem pedig gondolatilag. Ez nem helyes. Inkább igyekezzünk kilépni a fájdalom sötét gödréből, így növekszik majd az önbecsülésünk.

Ne idegeskedjünk. Ne vádoljunk másokat, és ne terheljük őket a fájdalom okozta negatív állapotunkkal.

És mindenekelőtt, tartsuk szem előtt mindazt a sok dolgot, amelyek elégedettséget, vidámságot és lelkesedést szülnek, az élet adta sok ajándékot, és ne legyünk hálátlanok a Sorssal szemben…

ÓKORI ARCKÉPCSARNOK: AISZKHÜLOSZ (i. e. 525–455)

Van egy liget Szicíliában, ahol a hagyomány szerint Aiszkhülosz, az athéni tragédiaíró sírköve áll, s ahová halála után századokon keresztül jártak a költők tiszteletüket kifejezni és ihletet lelni. Ki volt ez a rejtélyes ember, akit a világirodalom a tragédiaírás atyjának nevez, és aki sírjára mégis csak annyit vésetett, hogy becsülettel harcolt a marathóni csatában?

Aiszkhülosz elsősorban athéninak vallotta magát. Nem azért, mert Athén közelében, a misztériumairól híres Eleusziszban született, hanem mert ez volt az ő szeretett városa, ahol élt, és amiért harcolt Marathónnál.

Családja a vidéki arisztokráciához tartozott, és neveltetésben amit tudott, megadott fiainak. Erre minden lehetőségük megvolt, hiszen a kor, amelyet Periklész csodás törekvései, művészei és filozófusai fémjeleznek, bővelkedett kiváló tanítókban. A biztos anyagi körülmények és a jó nevelés azonban önmagában még nem tesznek valakit naggyá. Fennmaradt egy történet, melyet maga Aiszkhülosz mesélt el. Tizenéves ifjú volt, amikor elaludt a szőlősben és álmot látott. Álmában maga Dionüszosz isten jelent meg, és megbízta őt, hogy írjon tiszteletére tragédiákat. Ezután, állítja Aiszkhülosz, semmiféle nehézséget nem okozott számára tragédiákat írni, jóllehet verstanilag is az egyik legnehezebb műfaj, mondanivalójában és céljában pedig a legnehezebb.

Dionüszosz tiszteletére írni tragédiát egyet jelent azzal, hogy az író a rejtélyes isten erejét jeleníti meg a műben. A test elbódul a bortól, és az ember lelke szabadabbnak érzi magát. Dionüszosz borától pedig az ember lelke mámorosodik meg, kilép félelmei és vágyai börtönéből, és szelleme az, ami szabadon szárnyal. Ez, a lelki, lelkesedéssel felüdítő bátorító bor köthető Dionüszosz istenhez. Ezért is nevezték Athénban megszabadító Dionüszosznak.

Az alexandriai könyvtár jegyzéke szerint Aiszkhülosznak sikerült mintegy hetven tragédiát és húsz tragikomédiát írnia. Három tragédia és egy azokat követő tragikomédia egysége egy tetralógia. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy Aiszkhülosz húsz teljes tetralógiát és tíz különálló tragédiát írt. Sajnos csak egy tetralógia maradt fenn épen, az Oreszteia, amely a trójai hős Agamemnón halálát megbosszuló fia, Oresztész sorsát és döntéseit mutatja be.

Művei minőségét jól mutatja, hogy egymás után 18 éven keresztül elnyerte vele a tragédiaköltők versenyét. Victor Hugo, költői képei iránti csodálatát és egyben művei mélysége előtti döbbenetét fejezi ki, amikor azt mondja, hogy Aiszkhülosz művei mérhetetlenek, és egyfajta pogány prófétának nevezi.

Aiszkhülosz műveiben valódi mélységet tudott megjeleníteni, hősei egyszerre voltak emberiek és archetipikusak. Újra és újra el kell olvasni ezeket a dús költői képekkel megjelenített tragédiákat, hogy felfedezzük, mi minden rejlik egy elsőre talán egyszerű cselekmény vagy szereplő mögött. Például a Heten Thébai ellen című darabban Eteoklész és Polüneikész, a két testvér egymás kardjától esnek el. Antigoné és Iszméné így siránkozik bátyjaik felett: „Ó jaj, Sors, te nyomoradó, fekete nyűg, Oidipúsz árnya, éjsötét Erinüsz, ó erőd, hatalmad végtelen!” Kiragadva ezt a részletet és a tettet, a Sors iszonyú és erőszakos kényúrnak tűnik, aki testvéreket fordít egymás ellen. De ha tudjuk, hogy előtte mi volt Oidipusz vétke, árnyalódik a kép, ráadásul a személyek nem csupán emberek, hanem valaminek a szimbolikus megjelenítői is lehetnek, például a városára támadó öcs, Polüneikész nevének jelentése: „sok viszály”. Így a tragédiaírás atyja nemcsak egy családi vétek-átok történetét mutatja meg, hanem az emberek közti viszálykodás veszélyére is figyelmeztet.

Aiszkhülosz művein keresztül megmutatja a természet rejtett mozgatóerőit, az emberi világba helyezve, hiszen korában még élőbb volt az a viszonyulás, miszerint az ember a természet része. És sem áldása, sem az iránta való felelősség alól nem tudja kivonni magát. Zeusz a sors ura, azonban nem rossz, hanem igazságos, aki messzebbre lát, mint az ember. Az Oltalomkeresők című műben a hányattatott sorsú Danaosz király és leányai így kiáltanak fel:

„Bárcsak jóra vezetne az ég.
Zeusz akaratját
nem fürkészi ki az ember.
Mindenütt beragyogja,
sötétben is, fekete
sors idején, a halandót.
Biztosan megesik,
nem inog semmi, amit Zeusz
elvégzett a fejében.
Árnyas, sokszövevényű
ösvénye terveinek,
rajta szem át sose láthat.”

Valószínűleg a művészi ihletettség nem lett volna elég, hogy a művek ennyire pontosak és mélyek legyenek, ha írójuk nem állt volna közel a püthagoreusokhoz, és az eleusziszi misztériumok beavatottjaihoz, akiket, talán tisztaságuk miatt, hattyú barátoknak nevezett.

Magabiztos, de szerény emberként jellemzik Aiszkhüloszt. Egyszer, mikor Homéroszhoz hasonlították, azt mondta, hogy az ő művei csupán morzsaszemek Homérosz gazdag lakomájáról.

Bár sok tragédiát írt, mégsem csak ezért nevezik a tragédiaírás atyjának. Számos módosítást vitt véghez az akkor még kezdeti lépéseit tevő, újnak számító műfajban, mely az erdőkben végzett ceremoniális táncokból színpadi műfajjá vált. Csodás, mára már csak feljegyzésekben fennmaradt gépeket tervezett, képes volt egyszerre lebegtetni a kart, egy hatalmas sziklát elsüllyeszteni, miközben villámok csapdostak. Mesterien bánt a hangokkal, rézedények segítségével felhangolta a színpadot, melynek hatására más mélységű hangon lehetett beszélni ugyanannak a színésznek. Maszkjaiba kis csövet rakott, mely tovább erősítette a hangot.

Megnövelte a főszereplők számát, mellyel lehetővé vált a szereplők közti párbeszéd. Ez a látszólag egyszerű változás alapjaiban változtatta meg a tragédia ábrázolásának szerkezetét. Új, fontos szerepet adott a karnak, amely táncával és bölcsen rímelő szavaival aláfestette és magyarázta a lelkileg gyakran felkavaró dialógust.

Hősei mitikus hősök, akik olyan nagyok voltak, hogy döntéseiknek is komoly következményei voltak. És a nagy példa, amely nagy tanulsággal jár, az azt szemlélő nézőből is kiváltotta az önvizsgálat utáni vágyat, és talán az elhatározást is, hogy ha ő kerül hasonló helyzetbe, nem fogja elbukni a már felismert nehézséget.

Aiszkhülosz tragédiái a felszín alatt figyelő, sorsa rezdülésére nyitott belső embert igyekeztek ébreszteni. És egyben választ adtak azokra a kérdésekre, amelyek leginkább foglalkoztatták a kor emberét. Például, hogy van-e a túlvilágon igazságosság, vagy hogy egy-egy tettnek mi lesz a következménye?

Aiszkhülosz egyszerre volt ősi és aktuális. Éberen járta a várost, fürkészte, hogy mi bántja az embereket, és soron következő művében igyekezett rá választ adni. Talán ez a felelősségérzet és szeretet az, mely leginkább jellemző rá: isteni tehetsége, a szellemi munkával töltött évek, és a szeretet, amelyet kedves városa, vagy még inkább a lakói iránt érzett.

Kovács Balázs

AJÁNLÓ: EGYSZER ÉLÜNK… VAGY MÉGSEM?

Szeged, 2005. június 9. csütörtök, 19 óra

„Kabócapáncél
üresen: megyünk, ahogy
jöttünk, csupaszon.”
(Fukaku)

Miközben egy a televízió előtt töltött estén vagy moziba látogatva, szinte „természetes” műsorszámként, több tucat különböző halálnemet láthatunk a maga iszonyatában, mégis inkább elhessegetjük a halál témáját, ha a saját életünkről van szó. Ne fogadjuk el ezt a bizarr kettősséget, mert érdemes foglalkozni a halállal – javasolja az előadás.

Tolsztoj ismert kisregényének főhőse, Ivan Iljics fiatal korában egy órát kap, rajta egy bevésett mondattal: „Tartsd szem előtt a végét!” Ő azonban csak a halál torkában kezd ráébredni arra, hogy mit jelentett volna e tanács szerint élni. Mivel mindannyian meg fogunk halni, mindenkinek a saját végessége a tanítója. Mit lehet tanulni a halál árnyékában (vagy inkább „megvilágításában”)? Például azt, hogy az időnk nem végtelen, így egyáltalán nem mindegy, mivel töltjük el. A végességet szem előtt tartva talán nem is olyan nagy a súlya a mindennapi apróságoknak vagy az ember lelkén ülő sérelmeknek. Valószínűleg kevesebb dolog lesz már fontos, és nem akarunk ragaszkodni mindahhoz, aminek megszerzésére vágyakoztunk. Lehet, hogy éppen a halál tudatában tanulhatunk meg igazán élni…

Az előadás az Egyiptomi és a Tibeti Halottaskönyvet, a halálról szóló perzsa tanításokat, valamint a Platón Államában olvasható Ér mítoszt – amelyek az életet és a halált a lélek útjának állomásaiként fogják fel –, továbbá többek között Seneca és Epiktétosz gondolatait hívja segítségül a halálról és természetesen az életről való közös gondolkodáshoz.

Takács Mária

AJÁNLÓ: MASZKOK ÉS ÁL-ARCOK

Győr, 2005. június 9. csütörtök, 18 óra

Maszkok voltak, vannak, és talán mindig is lesznek. Szépek, színesek, és ahogy magunkra öltjük őket, mi is szebbnek és színesebbnek érezzük magunkat. Elbújunk mögéjük, hogy a biztonságos háttérből szemléljük az életet, de bármennyire kényelmesek is, mégiscsak olyanok ezek, mint az ókori színházak erősen stilizált álarcai, amik belemerevednek egy-egy pózba, és nagyon távol állnak attól az érzékeny műszertől, ami a lelkünk. Mindenesetre minden helyzetre van egy-egy a tarsolyunkban, hogy ne érhessen senkit se meglepetés, és mindig naprakészek lehessünk.

Aztán vannak azok a nagy pillanatok, amikor leesik az álarc, és mondjuk épp azzal szembesülünk, hogy a szeretett barát arca is csak egy a sok maszka közül, és bár azt hittük, úgy ismerjük, mint a tenyerünket, még csak meg sem sikerült kapargatnunk azt a bizonyos védőmaszkot. S ha van egy kevés önkritikánk, akkor az első döbbenet után azt is észre kell vennünk, hogy bármennyire szeretnénk, mi sem vagyunk tökéletesek, és mi is reflexszerűen rántjuk elő hátunk mögül a helyzet, a társaság és a szokások által megkívánt álarcainkat. Csak hát ezt nem könnyű belátni. S még nehezebb észrevenni, melyik is az igazi arcunk. Ismerjük-e önmagunkat egyáltalán? Kik vagyunk, és miért vagyunk? Van-e sorsunk, végzetünk? S azt vajon mi irányítjuk, vagy…? Sok-sok kérdés, melyekre a választ mindenkinek magának és magában kell megtalálnia, de azért egy gondolatébresztő beszélgetés nem árt. Ezt célozza meg az Új Akropolisz legközelebbi előadása is Maszkok és Ál-arcok címmel, rövid maszkos játékokkal és élőzenével segítve a gondolkodást és az átélést. A maszkok viselésének kultúrtörténeti jelentőségén túli mögöttes okokat is keressük, melyek ha nem is tudatosulnak bennünk, mégis a hagyomány követésére, az álarc viselésére késztetnek. Ha nem félünk az önmagunkkal való nagy találkozástól, talán épp itt az ideje, hogy elmerengjünk kicsit az élet dolgain és saját magunkon, s ezt rögtön kezdhetjük is ezzel az előadással.

„S ha megtérnek majd játék s ugrabugra
végén a maszkok földbe, vízbe, égbe,
Istenben látjuk, szerepét, ki tudta.”
(T. Campanella: Az emberek, az Isten és az angyalok játékai – részlet)

Szabados Éva

A FILOZÓFIA MINT ÉLETFORMA

A kitartás

A kitartás az ismétlésekből táplálkozik. Olyan, mint egy leállíthatatlan és fáradhatatlan motor, amely azonos dolgokhoz enged visszatérni, ragaszkodva az egyre jobb minőség eléréséhez.

A kitartás a tudatos hajtóerő. Nem a gépies ismétlés gyümölcse, hanem olyasvalami, ami mozgat bennünket, és amit saját döntésünk, saját akaratunk indított el.

A kitartás állhatatos, de nem elvakultan. Elsajátítja a látható természet egyik alaptörvényét – a ciklikusságot. Miután felismertük a helyes utat, és elszántan igyekszünk rajta haladni, valahányszor, amikor szükség van rá, helyesbítenünk kell lépéseinket. Állhatatosnak lenni azt jelenti, hogy ráébredünk a létra titkára, amelynek fokai egyformának tűnhetnek, de még sincsenek ugyanazon a magasságon.

Akkor leszünk kitartóak, ha megtanulunk úgy ismételni, hogy közben ne essünk a gépiesség hibájába.

JÚNIUSI ÉS JÚLIUSI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

GYŐR

Helyszín:

SZEGED

Helyszínek:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten:  1088 Budapest, Krúdy Gy. u. 15. (pincehelyiség) Nyitva tartás: H–CS 18–21 óráig. Telefon: 334-2756. E-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Győrött:  9021 Győr, Árpád u. 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727. E-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Pécsett:  Telefon: (20) 320-9294. E-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
  
• Szegeden:  6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183. E-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu).