Kulturális Hírlevél 55. szám
2007. április

TARTALOM

• Egy utazás élménye
  
• Portré: Öveges József, a fizika Nagy Varázslója
• Ajánló: Reneszánsz napok
• A filozófia mint életforma
• Áprilisi és májusi programjaink
• Információk

Egy utazás élménye

Általában igyekszünk minél hamarabb eljutni egyik pontból a másikba. Mintha az utazással töltött időt nem becsülnénk, vagy egészen egyszerűen nem tudjuk, mivel töltsük ki. Ezért nem is élünk, amíg a két pont között vagyunk, csak nézünk előre, a megérkezés pillanatára várva. Ritkán találkozni olyan emberrel, akinek az úton eltöltött idő ugyanolyan értékes, mint a cél elérésének pillanata; aki nem gyorsítja fel lépteit, hogy sietve elhagyja az egyik helyet és mihamarabb eljusson a másikba; aki élete nagy útjának minden percében élő, mert nem tekinti átmenetinek az indulási és a megérkezési pont közötti időt és teret. Ha jobban belegondolunk, az életben semmi sem átmeneti. Minden pillanat egyedi és megismételhetetlen. Minden pillanat lehetőséget rejt magában.

Akad-e jobb alkalom egy utazásnál arra, hogy az ember megfigyelje önmagát és megállapítsa, mennyire képes megragadni ezt a jelen pillanat adta lehetőséget. Hát még ha olyan útitársra akad, aki ebben segítségére lehet.

Az út legtöbbször oda-vissza vezet. Eddig talán nem is merült fel bennem az, hogy elgondolkodjak a két irány közötti minőségi különbségről. Most feltűnt. Óriási különbség volt köztük. Az odaút autópályán vezetett. Rövid volt, egyenes, a busz csak néha tért le a pályáról, amikor nagyobb városok közelébe értünk. Olyan volt ez az út, amilyennek az ember elvárná: olvashatott, aludhatott, mert semmi sem zavarta, semmire sem kellett figyelnie. Nem látott, nem hallott semmi különlegeset. Nincs is mire emlékeznie.

Visszafelé a régi, lassú, kétsávos úton jöttünk. Csak akkor derült ki számomra, hogy ez a járat a régi úton megy, amikor már késő volt. Bosszankodtam és izgultam is, hogy elérem-e a csatlakozást. És megfogadtam, hogy soha többé nem megyek a lassú járattal. Ekkor történt valami. A busz megállt, hogy új utasokat vegyen fel. Miután kiderült, hogy a várakozó férfi a végállomásig szeretne utazni, hallottam, hogy a sofőr felvilágosítja, nemsokára jön a következő busz, amely az autópályán halad majd, és megvárhatja. Nekem bezzeg nem is volt választásom - gondoltam. A legnagyobb meglepetésemre azonban a fiatalember azt mondta: veletek tartok.

Mondanom sem kell, a busz megállt minden bokornál, ott is, ahol hivatalos megálló volt, de ott is, ahol nem. Közben kisebb pihenőket tartottak a sofőrök a semmi közepén, majd egy nagy ebédszünetet is. Egy ideig izgultam és gondolatban siettettem őket, de közben figyeltem is. Azzal, hogy teljes nyugalommal megálltak ott, ahol az utas kérte, segítettek neki, ráadásul teljesen természetes módon. Nem siettettek senkit sem a felszállásnál, sem a leszállásnál, sőt, még el is diskuráltak egyik-másik utassal a nyitott ajtó mellett. Aztán hirtelen rájöttem valamire: ezek az emberek nem sietnek! Nem tekintik nyűgnek ezt az utazást! Hiszen nekik ez az út nem átmeneti, lényegtelen kis szakasz, amelyet érdemes mihamarabb letudni, otthagyni. Ez a munkájuk, életük része. Egy előre meghatározott menetrendet követnek, amelybe bele van tervezve minden állomás, minden útszakasz hossza és minden megállás.

A fiatalember szemmel láthatólag azonnal ráhangolódott erre a nyugalmas, derűs ritmusra. A sofőrökkel együtt cigarettázott és ivott a pihenőidőkben, az ebédszünetben pedig velük egy asztalnál ülve jóízűen, ráérősen falatozott. Hova is sietne, gondoltam. A hegyek között az ételnek majdhogynem házi íze volt, és a menüből ítélve többnyire helyi alapanyagokból készülhetett. Olcsóbb is volt, mint a nagyvárosban. Ráadásul a pincérek nyugodt tempóban végezték a munkájukat, senki sem kapkodott. Akkor minek is sietne a városba, hogy ott valami gyorséttermi koszthoz jusson.

Egy idő után elkezdtem jobban figyelni a tájat. Sosem látott hegycsúcsok, vízesések, falvak és kisebb városok követték egymást. A nevek hallatán régebbi emlékek idéződtek fel bennem. Egy gyereket láttam a nyája mellett és egy ragadozó madarat, amint magasan körözött a tiszta ég hátterében. És semmi és senki nem sietett. Aki siet, az nem ér rá élni, és itt minden és mindenki élt. Megéri-e egyáltalán másfél órával korábban megérkezni, ha útközben csak annyira voltunk jelen, mint egy poggyásztérbe bezárt bőrönd?

A fiatalember és a sofőrök jó példát mutattak, és ehhez hasonlót minden ember mutathat az élet bármely területén. De az igazi kihívás az állandó éberség, a kapkodások és halogatások nélküli élet, amelyben nincsenek átmeneti, kevésbé értékes pillanatok. Nincs sok értelme átrohanni az életen úgy, hogy egyes szakaszait lerövidíteni, másokat pedig meghosszabbítani igyekszünk. Hiszen minden pillanatban ott vagyunk teljes valónkkal, és érdemes figyelni azokra a kis ébresztő jelekre, amelyek ezt újra és újra eszünkbe juttatják. Ezen az úton a fiatalember rövid mondata - „Veletek tartok” - ilyen ébresztőt jelentett számomra.

A visszaút a régi kanyargós úton haladt, megkerülte a dombokat, a folyókat a legszűkebb szakaszukon szelte át, a falvak mellett futott, az erdőkön át. Ha tehetem, egyszer még újra végigjárom...

Öveges József, a fizika Nagy Varázslója

A varázsló életútja
A természettudomány népszerűsítésének egyik legkiemelkedőbb magyarországi alakja Öveges József volt, akit a fizika varázslójának is neveztek. A Zala megyei Páka községben született 1895-ben. Apja néptanító volt, követve családjának kétszáz éves hagyományát. A családfő korai halála után édesanyja négy gyermeket nevelt fel. Közülük Öveges József a győri bencéseknél tanult, majd a kecskeméti piaristákhoz járt gimnáziumba, és tizenöt éves korában belépett a Piarista Tanítórendbe. A budapesti egyetemen matematika-fizika szakos tanári oklevelet szerzett, ezt követően pappá szentelték. Húsz évig a piarista rend szegedi, tatai, váci gimnáziumaiban tanított matematikát és fizikát, végül Budapesten vezető tanár lett.

Minden órájára alaposan felkészült, amelyek olyanok voltak, mint egy vidám színdarab az osztály aktív részvételével. Az új ismereteket megtapasztaltatta diákjaival a gyakorlatban is, így azok nem maradtak száraz törvények, képletek számukra, hanem az élő valóság részévé váltak. „Egészen kiváló szaktudása elsőrendű pedagógiai képességekkel párosul. Tanítványaiban személye és tantárgya iránt is fel tudta kelteni a szeretetet, és lelkes, lendületes együttműködésre tudta őket hangolni” - mondta róla a tatai gimnázium igazgatója.

1946-ban Budapesten az Általános Iskolai Tanárképző Főiskolán kezdett tanítani a fizika tanszék vezetőjeként. Szigorú, de igazságos vizsgáztató volt, és végtelenül felháborította, ha a vizsgázó készületlenül jelent meg, vagy más területen elért érdemeire hivatkozva próbált jobb jegyet kapni. Hosszú évek oktatómunkája után hatvan évesen nyugalomba vonult, hogy „az egész ország tanítója” lehessen.

A tankönyvíró
Öveges József első könyvét 1929-ben Tatán írta. Az „Időjóslás és időmeghatározás” című százoldalas zsebkönyvvel főleg cserkészek számára szándékozott hasznos foglalkozási anyagot összeállítani. Az előfizetőket neki kellett összegyűjtenie: egy hirdetést tett közzé a helyi lapban, melynek lényege az volt, hogy „Adja el az esernyőjét, és vegye meg Öveges József Időjóslás és időmeghatározás című könyvét.” (Ez a hirdetési módszer sikeresnek bizonyult, a könyvet kellő számban megrendelték.)

Az 1950-es évek első felétől írásaival, könyveivel, rádió- és televíziós sorozataival lerakta a magyar természettudományos ismeretterjesztés alapjait. Arra törekedett, hogy a természetismeret a kísérletek elvégzése közben szerzett egyéni élményen, tapasztalatszerzésen alapuljon, amely folyton bővül, és sohasem tekinthető befejezettnek. A bonyolult fizikai kísérleteket olyan egyszerűen magyarázta el, hogy a teljesen képzetlenek is megérthették. Legtöbb kísérletét hétköznapi eszközökkel, akár egy konyhaasztalon is el lehetett végezni. „Aki nem tudja elmondani azt, amit tud, úgy, hogy egy utcaseprő is megértse, az maga sem érti igazán.” Ha a tudás a tanárban a megértés szintjére jut, akkor úgy képes átadni tanítványainak az ismereteket, hogy azok bennük is megértéssé válnak.

Több fizikatankönyvet írt, amelyeket a szaktanárok és a diákok még évtizedek múlva is tisztelettel emlegettek. Könyveit a sok illusztráció, a rövid, szakszerű, pontos és érthető megfogalmazás jellemezte. Azt vallotta, hogy a tananyagot nem elég csak olvasni, hanem meg kell érteni és tudatosítani is kell. Ennek eszköze pedig az elgondolkodtatás. Ezért a számítási feladatok helyett inkább gondolkodtató kérdéseket tett fel az olvasónak, amelyekre ellenőrzésképp a könyv végén adta meg a helyes választ. A tankönyvek mellett a fizikai ismereteket népszerűsítő könyveket is írt. Mindig alkalmazkodott az olvasókhoz, és a képzettségüknek, tudásuknak megfelelően fogalmazta meg a mondanivalóját.
Két utolsó könyve, a „Színes fizikai kísérletek a semmiből” és a „Játékos fizikai kísérletek az elektronnal”, színes, tudományos képeskönyvek, amelyekben az ötletes képeket rövid magyarázó szövegek egészítik ki. Mindenkor szem előtt tartotta azt az elvet, hogy egy ötletes kép többet ér, mint tíz oldal szöveg.
„A legújabb kor fizikája” című könyvéről egy középiskolai tanár azt mondta, hogy olyan érdekes, mint a legizgalmasabb detektívregény. Öveges elszomorodva a következőt válaszolta erre: „Csak olyan érdekes? Sokkal érdekesebben szerettem volna megírni!”

Könyveit lapozva megsejthetjük, hogy olyan belső tűz lobogott benne, amellyel képes volt másokban is lángra gyújtani a tanulás, a tudás iránti szeretetet. Egy levelében az alábbi tanácsot adja az ismeretterjesztő könyvek írásához: „Ahhoz, hogy valaki jó népszerűsítő, tudományos író legyen, kell egy olthatatlan lángolás: adni, adni, vagy szórakozást, örömet (a legnemesebbet) okozni embertársainak a tudásközléssel. Boldogságot találni abban, hogy emeljük embertársainkat.”

A pedagógus és előadóművész
Öveges szuggesztív tanáregyéniség volt. Egész életében sugárzott belőle a fizika szeretete és az a vágy, hogy a tudását átadja másoknak is. Bebizonyította, hogy a tudás elsajátításának eredményessége a tanár és a diák közös munkáján múlik. A jó tankönyv mellett fontosnak tartotta a tanári magyarázatot, az élőszó erejét. A könyvet a jerikói rózsához hasonlította, amely összeszáradt, csúnya növény, de ha vízbe tesszük, akkor élővé válik és kivirul. A könyv is ilyen összeszáradt váz, amíg a tanár magyarázatának életvize élővé nem varázsolja. A tanár akkor tudja felkelteni tanítványai érdeklődését, ha a magyarázatát átitatja saját lelkesedésével. Úgy tartotta, hogy az igazi tanár a saját tudását alkotja, szüli újjá tanítványai lelkében. Így lesz a tanárból alkotóművész.

Öveges jó fizikus és jó tanár volt, de az előadóművészetben is kiválóan helytállt. Szerette, sőt kereste a nyilvános szereplés lehetőségét. Nevét a televízióban tartott látványos kísérletei az egész országban ismertté, személyét pedig kedveltté tették. Bemutatói segítségével önálló kísérletezésre akarta nevelni a fiatalokat, megismertetve velük a felfedezés örömét. „Csak az az ismeret érdemes a tudás névre, aminek alkalmazásához is értünk.” Azaz a tudást nem csupán elméleti szinten kell felhalmozni, hanem közvetlenül használni kell az életünkben, és így válik a meddő ismeret termékennyé.

A televízió 1957-es megnyitó műsorában fél órás bemutatóra kapott lehetőséget. Ez élő adás volt, ahol nincs ismétlés, a kísérleteknek elsőre működniük kellett. A sikeres bemutatkozás után tizenkét éven át voltak láthatók a képernyőn legendás fizikai kísérletei. Nézők ezreiben keltette fel az érdeklődést a hangtan, a hőtan, a fénytan és az elektromos jelenségek iránt. Minden egyes kísérletének bemutatására alaposan felkészült, még a tükör előtt is többször próbát tartott. Nem a honoráriumért, hanem a tanítás, az adás öröméért tette, minden más mellékes volt számára. Rámutatott arra, hogy a közvetlen környezetünkben ezernyi csoda várja, hogy megfejtsük a titkát. Több évig vezette a televízió 100 kérdés - 100 felelet című műsorát. Ebben többek között olyan egyszerű, mindennapi kérdésekre kereste a választ, mint például: „Mi van a buborékban, ha forr a víz?”, „Miért nem esnek le a felhők?”, illetve „Van-e a levegőnek árnyéka?”

Mindenkor igyekezett összekötni az elméletet a gyakorlattal - így lett a Csodák Palotájának megálmodója, ugyanis a tanítás és az írás mellett jelenség-bemutató kiállításokat szervezett, amelyeken a látogatók is kísérletezhettek. Ezek voltak az első interaktív bemutatók Magyarországon. Később az ötletet továbbfejlesztve természettudományos játszóházakat tervezett, ahol a szülők és a gyermekek együtt ismerkedhettek volna a természet törvényeivel. Pénzhiány miatt az elképzelt fizikai játszóház Öveges életében nem valósulhatott meg. Ötlete azonban később, 1994-ben formát öltött a budapesti Csodák Palotájának létrehozásakor.

Az egészséges életmód híve
Öveges József rendkívül szeretett tanítani, kísérletezni, írni és előadni, de az egészséges életmódnak és a fizikai test edzésének is elkötelezett híve volt. Nagy figyelmet fordított az egészségére. Szigorú, szinte már aszketikus életet élt. Hajnali 4-5 óra körül kelt, és minden reggel és este tornázott, illetve súlyzózott. Télen együtt korcsolyázott a tanítványaival a tatai tavon, mégpedig reverendában. Kézben tartható házi készítésű vitorlájával a jégvitorlázást is kipróbálta, amire a diákjait is megtanította. Egy alkalommal a tihanyi cserkésztáborozás helyszínére nem vonattal érkezett a többiekkel, hanem a Tata-Tihany közti utat felmálházott kerékpárral tette meg.
Felismerte, hogy az embernek szüksége van egy meghatározott ritmusra a fizikai és a szellemi elfoglaltságai között, amely megőrzi a lélek kiegyensúlyozottságát, harmóniáját és a fizikai test egészségét egyaránt.

A filozófus – politika, tudomány, vallás
A napi politikától távol tartotta magát, bár 1968-ban megválasztották a Hazafias Népfront küldöttének. Ekkor a következőket mondta: „Ha majd a természet megismerésének és az ismeretek alkalmazásának a kérdései állnak annyira az érdeklődés terében, mint a politikaiak, megérkezett a várt boldog kor.”
Papi múltja megnehezítette személyének elfogadását a szocialista kultúrpolitika számára. „Egy pap-fizikus nevelje a munkások gyermekeit?” Ennek ellenére 1948-ban, a fizikai kísérleti eszközök olcsó előállításáért, ötvenhárom évesen megkapta a Kossuth-díjat.
A munkájához szükséges nyugalom érdekében a rendfőnök engedélyezte, hogy vásároljon magának egy lakást. Azonban továbbra is nagyon fontos volt számára a vallás és a hitközösségi élet. A közös vacsorákon való részvételével igyekezett fenntartani a kapcsolatot a rendtársaival. Idővel egyre jobban eltávolodott a papi közösségtől, és szembetalálkozott a kor materialista értékrendjével. Azonban hitét nem törték meg ezek a próbák, hanem még inkább megerősítették abban a meggyőződésében, hogy a vallás és a tudomány nem egymást kizáró, hanem kiegészítő részei a megismerésnek. Megtalálta a tudás átadásának azon formáját, amit elfogadott a kor kultúrpolitikája, miközben megőrizte azt a finomságát, amellyel képes volt megszólítani és inspirálni az emberek lelkét.

Egy feljegyzésében Öveges rámutat az anyagi és a pszichikai világ működésének, törvényszerűségeinek megdöbbentő hasonlatosságára. A tárgyak fizikai tehetetlenségének nagyságát pontosan ki lehet számítani, és meg lehet határozni azt az erőt, amely képes mozgásra bírni a testet, legyőzve annak tehetetlenségét. A lélek tehetetlenségét tunyaságnak, nehézfejűségnek, illetve korlátoltságnak nevezi. A legnehezebb szellemi munkának azt tartja, amely ennek a tehetetlenségnek a leküzdésére irányul.

A varázslat tovább folytatódik
Utolsó egészséges perceiben is még fiatalos, töretlen lelkesedéssel magyarázta egy tanítványának a fizikai jelenségeket, amikor agyvérzést kapott, és a kórházba szállítása után, 1979. szeptember 4-én, nyolcvannégy évesen meghalt. Emlékét Tatán emléktábla és szobor őrzi.
Öveges József szellemisége tovább él. Felébresztette az emberekben a vágyat a tanulásra, az ismeretlen kutatására mind a természetben, mind a saját életükben. Csodálta az élő természet működésének törvényeit, megjelenési formáinak szépségét - és erre a felfedezésre tanított mindenkit.

Néhány gondolat Öveges Józseftől:

„Az oktatás célja nem az, hogy befejezett tudást adjon, hanem az, hogy szilárd alapot teremtsen a továbbhaladásra.”

„Legnagyobb boldogságom, ha másnak tudást és örömet nyújthatok.”

„A tudományban nincsenek nehéz és könnyű dolgok, csak megértettek és meg nem értettek vannak.”

„Munkám legnagyobb jutalma az lesz, ha a kisdiák néhányszor felkiált tanulás közben: még annál is sokkal szebb a fizika, mint gondoltam! Ez volt a célom.”

„Az igazi tanár nem tanít a szó régi értelmében, hanem alkot. A saját mindig friss, mindig korszerű tudását alkotja, szüli újjá tanítványai lelkében. Így lesz művész, alkotó művész.”

„Iskolai tudásunk egy része majdnem nyomtalanul eltűnik. De bennünk marad életünk végéig a kifejlett akarat, szellemünk ügyessége, a tervszerűség, fortélyosság, amivel bármikor harcolni tudunk értelmünk nehézkessége ellen... Az a harcos, akinek megmarad fegyverzete, ereje, ügyessége, könnyű szívvel nyugszik bele a zsákmány elvesztésébe, mert szerzett és megmaradt tehetségeivel bármikor újhoz, értékesebbhez juthat.”

Ajánló

RENESZÁNSZ NAPOK

Budapest
április 19., 18.30: A reneszánsz művészet,
április 26., 18.30: Leonardo biciklije – tudomány a reneszánszban,
április 28., 18.00: Reneszánsz-est

Firenze – egy város, ahol a 15. században egy időre varázslatos módon a tudomány, a művészet, a politika egyaránt virágzásnak indult. Egy helyen egyesült az emberiség Nyugaton és Keleten addig megőrzött tudása. Az Oszmán Birodalom által elfoglalt Bizáncból ide menekítették az ókori Görögország írásos kincseinek jelentős részét. A keresztes hadjáratok következményeként arab közreműködéssel számos további keleti írás érkezett ide, Cosimo di Medici magángyűjteményébe: többek között a híres Corpus Hermeticum, amelyben az egyiptomi papok összefoglalták Thot-Hermész tanításait; Platón, Plótinosz és Püthagorasz művei; az orfikus himnuszok; Homérosz és Vergilius költészete; a kabbala és a keresztény gnósztikusok kéziratai, de ugyanígy a legnevesebb európai egyetemek (például Párizs, Pádua) tudása is itt koncentrálódott.
Egy helyen, egy időben tevékenykedett több kivételes ember: Giovanni Pico della Mirandola, aki 22 nyelven írt, olvasott, és aki számos keleti kéziratot fordított le; Marsilio Ficino, a Platonikus Akadémia „lelke”, a klasszikus görög írások fordítója és tanítója; Leonardo da Vinci, a művész, tudós, filozófus; Lorenzo di Medici, az államférfi, aki értő szemmel és szívvel támogatta a városába gyűlt különleges tehetségeket... még sokáig sorolhatnánk azokat a személyeket, akik önmagukban is csodát tudtak volna művelni, így együtt viszont olyan szellemi központot hoztak létre, amelynek tudása egész Európában futótűzszerűen terjedt el.
Előadásainkkal ezt a fénylő időszakot szeretnénk felidézni és különböző nézőpontból azt vizsgáljuk, hogyan tanulhatunk ettől a kortól, hogyan ébreszthetjük magunkban a reneszánszot – az újjászületést – a művészet segítségével, majd a tudományon keresztül, végül pedig egy különleges, élőzenével, tánccal, lovagi viadallal színesített estével.
Április 19-én a reneszánsz művészek festményei és szobrai elevenednek meg. Művészeti Csoportunk felidézi a művészek eredeti írásait, melyekben a szerelemről, életről és halálról vallanak, azokról az ókorban is élő eszményekről, melyek őket éltették és műveiket ihlették.
Második előadásunkon, április 26-án a kreatív reneszánsz ember tudományáról lesz szó a különféle érdekes gépezetektől kezdve a természet pontos megfigyelésén keresztül a kor világképéig.
Mit tehet a világot megismerni igyekvő vagy az alkotni vágyó ember, ha a középkorban él, nincs távcsöve, nincsenek műszerei, nincs számítógépe, szerszámgépe, készen kapható szerkezetei, autója? Használhatja a magában rejlő képességeket: leleményességét, gondolkodását, képzeletét, és meríthet az emberiség hagyományában rejlő kiapadhatatlan tudásból is. Erről mutatnak példát a kor nagy tudósai, polihisztorai.
Április 28-án, a Reneszánsz-est keretében pedig együtt járunk reneszánsz táncokat, próbára tehetjük írói képességeinket, képzelőerőnket. Firenze aranykoráról szóló filmet láthatunk, beszélgetések várnak ránk az udvari emberről, aki jobbá akart válni, s a világot is jobbá akarta tenni maga körül.

A filozófia mint életforma

„Milyen különös a helyzetünk, a föld gyermekeié! Csak rövid látogatásra van itt mindenki. Nem tudja, miért, de néha azt hiszi, hogy sejti. (...) azonban tudjuk: a többi ember miatt vagyunk itt – azaz pontosabban: azok miatt, akiknek kacajától és jólététől a saját boldogságunk függ, és a sok ismeretlen miatt, akiknek sorsával együttérzésünk láncolata fűz össze. Naponta számtalanszor gondolok arra, hogy külső és belső életem ma is élő vagy már meghalt emberek munkáján nyugszik, és hogy igyekeznem kell ugyanolyan mértékben adni, mint amilyenben eddig kaptam, és még kapni fogok.”

ÁPRILISI ÉS MÁJUSI PROGRAMJAINK

BUDAPEST

Helyszínek:

A MESEHÁZ ELŐADÁSAI

GYŐR

Helyszín:

PÉCS

Érdeklődni lehet:

SZEGED

Helyszín:

INFORMÁCIÓK

Rövid Hírlevelünk néhány „levélkét” tudott megmutatni. Ha szeretné látni a „fát” is, az Új Akropolisz nemzetközi és magyar szervezetét is megismerni, tekintse meg nemzetközi és magyar honlapjainkat.

Kulturális Hírlevelünk eddigi számait megtekintheti az interneten.

Köszönjük figyelmét!

http://www.acropolis.org
http://www.ujakropolisz.hu

Kulturális Hírlevelünk szerkesztősége:

„Hírlevél” <info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu)>

Ha a jövőben nem szeretné Hírlevelünket megkapni, kérjük, jelezze a info[kukac]ujakropolisz.hu (szerkesztőségnek).

SZÉKHELYEINK:

• Budapesten: 1085 Budapest, Rigó u. 6–8. Nyitva tartás: H–CS 17–21 óráig. Telefon: 334-2756,
  e-mail: info[kukac]ujakropolisz.hu (info[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Győrött: 9021 Győr, Árpád út 9. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (96) 311-727,
  e-mail: gyor[kukac]ujakropolisz.hu (gyor[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Pécsett: 7621 Pécs, Felsőmalom u. 25. II/1. Telefon: (72) 777-779,
  e-mail: pecs[kukac]ujakropolisz.hu (pecs[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Szegeden: 6721 Szeged, Juhász Gyula u. 36. Nyitva tartás: hétköznap 17–21 óráig. Telefon: (62) 452-183,
  e-mail: szeged[kukac]ujakropolisz.hu (szeged[at]ujakropolisz[dot]hu).
  
• Székesfehérváron: 8000 Székesfehérvár, Malom u. 2. Telefon: (20) 353-1466,
  e-mail: szfvar[kukac]ujakropolisz.hu (szfvar[at]ujakropolisz[dot]hu).