H. P. BLAVATSKY

TITKOS TANÍTÁS

THE SECRET DOCTRINE

ANTROPOGENÉZIS

A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE

Satyât Nâsti Paro Dharmah

„Nincs magasztosabb vallás az igazságnál”

Fordította: Dr. Harry Györgyné, 1957

Számítógépes változat: Szabari János, 2003

Magyar Teozófiai Társulat

EZT A MUNKÁT

MINDEN FAJOK ÉS MINDEN ORSZÁGOK

IGAZ TEOZÓFUSÁNAK

AJÁNLOM,

MERT ŐK AKARTÁK, ÉS SZÁMUKRA KÉSZÜLT.

A modern tudomány a fejlődéstan alapján áll. Ugyanezt vallja a józan ész és a Titkos Tan is, s ezt az eszmét támogatják az ősi legendák és mítoszok is, sőt maga a Biblia is, ha tudunk a sorok között olvasni. Látjuk, hogyan fejlődik ki lassan a virág a bimbóból, ez pedig a magból. De honnan van ez a mag, mely magában foglalja a fizikai átalakulás előre megszabott programját, s azokat a láthatatlan, tehát spirituális erőket, amelyek arra késztetik, hogy lassanként fejtse ki formáját, színét és illatát? Maga a szó, fejlődés önmagát magyarázza. A jelenlegi emberi faj csírájának meg kellett lennie már e fajt megelőző ősökben; a mag is, amely a következő nyár virágát rejti magában, az anya-növényben érlelődött meg. A kettő alig különbözik egymástól, de valami különbség mégis van. A mi elefántjaink és gyíkjaink özönvíz előtti ősei talán a mamut és a plesiosaurus voltak, - a Védák, a Völuspa és a Genezis Könyve „óriásai” miért ne lehettek volna a mi emberi fajunk ősei? Míg ténylegesen abszurdum azt hinni, hogy a „fajok átalakulása” az evolucionisták legmaterialisztikusabb elképzelései szerint ment végbe, igen természetes viszont az a gondolat, hogy minden faj, kezdve a puhányoktól fel egészen a majom-emberig, a saját elsődleges megkülönböztetett formájából alakult ki.

(Isis Unveiled, I. köt. 152-3.)

Bevezető jegyeztek

az ősi stanzákról és a négy történelem előtti kontinensről

Facies totius universi, quamvis

infinitis modis vareet,

manet tamen semper eadem.

Spinoza¹

Az ebben a kötetben tárgyalt stanzákat és a róluk írt kommentárokat ugyanazon ősi feljegyzésekből vettük, mint az 1. és 2. kötetben tárgyalt Kozmogóniáról szóló stanzákat. Amennyire lehetséges volt, szószerinti fordítást adtunk. De egyes stanzák túlságosan homá­lyosak ahhoz, hogy magyarázat nélkül meg lehessen őket érteni, s ezért - miként az előző kötetekben is - előbb teljes terjedelmük­ben leközöljük, s azután - amint sorról sorra, a kommentárokkal együtt tárgyaljuk őket - igyekszünk megvilágítani értelmüket, lábjegyzetekkel is kiegészítve, hogy a kommentárban foglalt ma­gyarázat még világosabb legyen.

Az emberiség fejlődésére vonatkozólag a Titkos Tanítás három új tételt állít fel, amelyek teljesen ellentmondanak úgy a modern tudomány, mint az ismert vallásos dogmák állításainak. Ezek a tételek a következők: a) hét embercsoport egyidejű fejlődése földünk hét különböző részén; b) az asztrális test korábban megvolt, mint a fizikai test, mivel az asztrális test volt a minta, ami szerint a fizikai test kifejlődött; és c) az ember ebben a körben megelőzte fejlődésében az állatvilágot, beleértve az emberszabású majmokat is².

A Titkos Tanítás nem áll egyedül akkor, amikor a hét ősi Emberről beszél, akik egyidejűleg születtek a Föld hét különböző részén. Hermes Trismegistos „Isteni Pymander”-ében ugyanerről a hét ősi Emberről³ olvasunk, akik a Természetből és az Égi Emberből fejlődtek ki, - az Égi Embert kollektív értelemben véve, mint Teremtő Szellemeket. A George Smith által össze­gyűjtött kaldeai táblák töredékeiben, ahol a babiloni Teremtés Legenda van feljegyezve, a Cutha tábla első oszlopában hét „holló-arcú” emberi lény - vagyis barna arcbőrű ember - van meg­említve, akiket „a (hét) Nagy Isten teremtett”. S amint a 16. 17. és 18. sorban ez részletesen ki van fejtve:

A Föld közepén nőttek fel és lettek nagyok,

És sokasodtak számban,

Hét király, testvérek ugyanazon családból.⁴

Ez az az Edom-i hét király, akikről a Kabbala is beszél; az Első Faj amely tökéletlen volt, vagyis még az egyensúly (a nemek egyensúlyának) létrejötte előtt teremtődött, s ezért meg kellett semmisíteni⁵.

Hét király, mind fivérek, megjelent s gyermekeket nemzett, népeik száma 6000 volt. Negras (a halál) Istene elpusztította őket. „Hogyan pusztította el őket?” Egyensúlyba hozta azokat, akik még nem lé­teztek.⁶

Mint Fajt, úgy „pusztították” el őket, hogy átolvasztották saját (kiizzadás által keletkezett) utódaikba. Ez annyit jelent, hogy a nem-nélküli Faj a (potenciálisan) kétnemű Fajba reinkarnálódott, ez utóbbi a hermafroditákba, s végül ezek a különvált nemiségű, a későbbi Harmadik Fajba. Ha ezek a táblák nem lennének ilyen töredékesek, bizonyára szóról szóra ugyanazt a beszámolót tartalmaznák, mint az Ősi Feljegyzések és Hermes írása, - ha nem is az apróbb részletek, de legalábbis az alapvető tények tekintetében. Hermes feljegyzéseit ugyanis a rossz fordítások erősen eltorzították.

Nyilvánvaló, hogy ezen tanítások látszólagos természetfölötti­sége, - jóllehet e tanítások allegorikusak - szenvedélyes tagadást fog kiváltani, tekintve, hogy éles ellentétben állnak a Biblia⁷ betűszerinti megállapításaival, valamint a tudomány legújabb feltevéseivel. Az okkultista azonban tudja azt, hogy az ezoterikus filozófia hagyományai a helyesek, egyszerűen azért, mert ezek sokkal logikusabbak, s mert a nehézségeket jobban megoldják. De itt vannak még az egyiptomi Toth Könyvek, a Halottak Könyve, azután a hindu Puranák a hét Manuval, valamint a kaldeo-asszír feljegyzések, amelyeknek cseréptábláin szerepel a hét primitív Ember, vagy Ádám. Ez utóbbi név valódi értelmét a Kabbala segítségével lehet megtudni. Azok, akik hallottak valamit a Samothracia-i Misztériumokról, emlékezni fognak, hogy a Kabiri-k neve a „Szent Tüzek”-ből származott. Ezek a „Szent Tüzek” teremtették Electria vagy Samothrace – Vulkánnak szentelt – szigetének hét helységében a „Szent Lemnos-ban született Kabir-t”.

Pindaros szerint ez a Kabir, akinek neve Adamas⁸ volt, a Lemnos-i hagyományok szerint a Föld méhéből született primitív ember típusa volt. Ez az Adamas volt a nemzési rendszerben az első hímnemű emberek őstípusa, s egyike volt az emberiség ősének vagy nemzőjének.⁹ Ha mellé állítjuk ehhez még azt a tényt, hogy Samothrace-t a föníciaiak gyarmatosították, ő előttük azonban a titokzatos pelazguszuk uralkodtak a szigeten, akik keletről jöttek, s ha ugyanakkor emlékezetünkbe idézzük azt is, hogy a föníciaiak, kaldeusok és az izraeliták misztériumbeli Istenei azonosak voltak, akkor könnyen visszavezethetjük a Noé-féle vízözön zavaros leírásának eredetét is.

Az utóbbi időkben bebizonyosodott, hogy a zsidók, akik a teremtésről szóló kezdetleges elképzeléseiket Mózestól, Mózes viszont az egyiptomiaktól szerezte, Genézisüket és első kozmogóniai hagyományaikat a kaldeo-akkád beszámolókból gyűjtötték össze úgy, hogy azokat Ezra és a többiek újraírták. Elegendő tehát, ha megvizsgáljuk a babiloni és asszír ékírásos és egyéb feljegyzéseket, s ott megtaláljuk, különböző helyeken elszórva, nemcsak az Adam, Admi vagy Adami név eredeti jelentését, hanem a hét Ádám vagy emberi ős teremtését is, akik fizikailag a Föld Anyától lettek, spirituálisan vagy asztrálisan pedig a Nemzők Isteni Tüzéből keletkeztek. Az asszirológusoktól, akik mit sem tudnak az ezoterikus tanításokról, nemigen várhatjuk azt, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a babiloni hengereken minduntalan visszatérő, titokzatos hetes számnak, sem azt nem várhatjuk, hogy feltűnjön nekik e számok kiemelése a Genezisben és a Biblia többi részében. Mindenesetre tény az, hogy e hengereken – töredékességük és hiányos voltuk mellett is – éppen olyan világosan megtalálható az Ősszellemek száma és az azoktól származó hét embercsoport, mint amilyen félreérthetetlenül le van ez írva a Pymander-ben és a Kabbala „Rejtett misztériumok könyvében”. Ez utóbbiban Adam Kadmon a Sephiroth-i Fa, s ugyanakkor „a Jó és Rossz tudásának Fája”. A 32. vers azt mondja, hogy ezen Fa körül „hét oszlop van”, vagy másként: azon teremtő Angyalok hét palotája van, akik a Földünkön a hét bolygó hatáskörében működnek. Minthogy Adam Kadmon kollektív név, ugyanúgy kollektív név az ember Adam neve. George Smith ezt írja a „Chaldean Account of Genesis” c. könyvében:

Az Ádám név, amelyet ezekben a legendákban az első emberi lényre alkalmaznak, nyilvánvalóan nem személynév, hanem az emberi faj meghatározására szolgáló név. A genezisben Adam mint személynév szerepel, de bizonyos helyeken nyilvánvalóan ugyanolyan értelemben használatos, mint az asszír kifejezés.¹⁰

Továbbá sem a kaldeai, sem a bibliai vízözön-történetek – az egyikben Xisuthrus, a másikban Noé alakjával – nem az egyetemes vízözönről, sem pedig a Vaivasvata Manu indiai allegóriájában szereplő atlantiszi vízözönökről szólnak. Ezek (mármint a kaldeai és bibliai) vízözön történetek a Samothrace-i ezoterikus misztériumokon alapuló exoterikus allegóriák. Még ha a régi kaldeaiak tudtak is a Puranák-beli legendákban elrejtett ezoterikus igazságokról, a későbbi népek már csak a Samothrace-i misztériumokat ismerték, és azokat allegorizálták. Éspedig úgy, hogy saját asztronómiai és antropológiai vagy inkább fallikus elképzeléseikhez alkalmazták őket.

Samothrace-ről történelmileg ismert az, hogy az ókorban híres volt a rajta lejátszódott vízözönről, amely elborított az egész szigetet, elérte a legmagasabb hegyek csúcsait. Ez az esemény még az argonauták kora előtt történt. A szigetet hirtelen gyorsasággal az Euxine vizei borították el, amelyről addig azt hitték, hogy tó.¹¹

De az izraeliták ezenfelül még egy másik legendán is alapíthatták szimbólumukat, éspedig azon a vízözön-legendán, amely a jelenlegi Góbi-sivatagot a legutolsó alkalommal tengerré változtatta át, kb., 10.000 vagy 12.000 évvel ezelőtt, amelynek következtében sok Noé és családja a környező hegyvidékbe volt kénytelen menekülni. Minthogy a babiloni beszámolókat csak nemrégiben restaurálták a több százezer törött cserépből, - csupán a Kouyunjik domb mélyéből Layard ásatásai folytán eddig húszezer töredéket szedtek ki – a fenti bizonyítékok aránylag hiányosak. De még ilyen töredékes állapotukban is megerősítik csaknem valamennyi tanításunkat, de hármat legalábbis feltétlenül. Ez a három tanítás a következő:

1. Az első faj, amely a nemzésig eljutott, egy sötét faj volt (zalmat-qaqadi), s ezt ők Adamu-nak, vagy Sötét Fajnak nevezték, míg Sarku, vagy Világos Faj ezután még hosszú ideig tiszta maradt.

2. A babiloniak a Bűnbeesés idején két főfajt ismertek, s e kettőt az Istenek Faja, a Pitrik éterikus mása még megelőzte. Sir H. Rawlinson-nak ez a véleménye. Ez a két faj az, amit mi Második és Harmadik Fajnak nevezünk.

3. A hét Isten, akiknek mindegyike teremtett egy Embert vagy embercsoportot, „bebörtönzött vagy testetöltött Istenek” voltak. Ez az Istenek a következők: Zi Isten, Zi-ku Isten (Nemes Élet, a Tisztaság Igazgatója), Mir-ku Isten (Nemes Korona), „az Istenek haláltól való (később) bebörtönzött Megváltója” és a „saját kezével teremtett sötét fajok” teremtője, Lbzu Isten, „a bölcs az Istenek között”, Nissi Isten, Suhhab Isten. Végül Hea vagy Sa, az előbbiek szintézise, a Bölcsesség és Mélység Istene, akit a bűnbeesés idején Oannes-Dagon-nal azonosították, és kollektíve Demiurge vagy Teremtő néven nevezték.¹²

A babiloni töredékekben két un. „Teremtés” van, minthogy a Genezis is ezekhez ragaszkodott, két első fejezetében olvashatjuk az Elohim-i és a Jehova-i teremtést. E teremtések megfelelő sorrendjét sem ez a leírás, sem más exoterikus beszámoló nem rögzítette le. Az Okkult Tanítások szerint azonban ez a két „teremtés” egyrészt a Nemzők, Pitrik vagy Elohimek által teremtett elsődleges hét Emberre, másrészt a Bűnbeesés után kialakult Embercsoportokra vonatkozik.

Mindezeket a későbbiek folyamán a tudomány fényében fogjuk megvizsgálni, összehasonlítva valamennyi régi nép írásait, köztük a Bibliát is. Addig is, mielőtt a történelem előtti Fajok antropogenezisét ismertetnénk, meg kellene egyeznünk abban, hogy milyen nevet adjunk azoknak a földrészeknek, amelyeken a mi ádámi fajunkat megelőző négy nagy faj született, élt és meghalt. E kontinenseknek sokféle ősi és ezoterikus nevet adtak, s ezek is változtak azon nemzetek nyelve szerint, amelyek feljegyzéseikben vagy szentírásaikban megemlítették azokat. Pl. a Vendidad-ban Airyana Vaejo-t¹³, ahol az eredeti Zoroaszter¹⁴ született, a puranai irodalomban Shveta Dvipa-nak, Meru Hegyének, Vishnu Hajlékának, stb. nevezik; a Titkos Tanításban pedig egyszerűen az „Istenek Országának” nevezik, akiknek főnökei „e Bolygó Szellemei”.

Ezért, hogy elkerüljük a lehetséges és igen valószínű zavart, ami a különböző nevek használatából keletkezhet, a következőkben állandóan előforduló négy kontinensnek a kulturált olvasó számára megfelelőbb elvezéseket fogunk adni. Azt ajánljuk tehát, hogy az első kontinensnek, helyesebben az első terra firma-nak, amelyen az isteni Nemzők az Első Fajt kifejlesztették, a következő elnevezést adjuk:

1. Az elpusztíthatatlan Szent Föld. Azért adjuk ezt a nevet, mert a megállapítás szerint ez az „elpusztíthatatlan Szent Föld” nem osztja a többi kontinens sorsát, mert ez lesz az egyedüli, amelynek fenn kell maradnia valamennyi Körön át a Manvantara kezdetétől a végéig. Ez a kontinens a bölcsője az első embernek, és lesz lakhelye az utolsó isteni halandónak, akit mint Shishta-t kiválasztanak az emberiség jövendő magvának. Erről a titokzatos szent földről csak keveset lehet mondani, legfeljebb csak annyit, hogy – amint azt az egyik kommentár poétikusan kifejezi – „A sarkcsillag szeme vigyáz reá a Nagy Lehelet egy napjának hajnalától napnyugtáig.”¹⁵

2. A Hiperboreai Föld. A második kontinens ezt a nevet kapta. Hegynyúlványai az Északi Sarktól délre és nyugatra húzódtak, hogy befogadják a Második fajt, s magába foglalta mindazt, amit most Észak-Ázsiaként ismerünk. Ezt a nevet adták a régi görögök annak a távoli és titokzatos tájnak, ahová – a hagyomány szerint – Apolló, a Hiperboreai, minden évben elutazott. Asztronómiai szempontból természetesen a Nap, aki elhagyva hellén szentélyét évente egyszer szerette meglátogatni távoli országát, ahol a nap tudomás szerint egy félévig nem nyugszik le. Ahogy az Odüsszeia egyik verse mondja:

Mint egymáshoz a nap meg az éj ösvénye közel van.¹⁶

De történelmileg, helyesebben talán etnológiailag és geológiailag ennek más az értelme. A Hiperboreaiak földje, vagyis az az ország, amely a hó és szélviharok fagyottszívű Istenének, Boreas-nak földjén túl terül el (ez az Isten különben a Rhipaeus hegylánc ormain szeretett mély szendergésben pihenni), - nem egy elképzelt ország volt, amint azt a mitológusok feltételezik, s nem is Scythia és a Duna szomszédságában terült el.¹⁷ A Hyperboreai Föld egy tényleges kontinens volt, egy bona fide ország, amely azokban a korai időkben nem ismerte a telet, s szomorú maradványainak még ma is csak egy éjszakájuk és egy nappaluk van egész éven át. A görögök azt mondták, hogy az éjszaka árnyai sohasem borulnak rá, mert az „Istenek Országa”, Apolló, a Világosság Istenének kedvenc lakhelye, lakosai pedig az ő szeretett papjai és szolgái. Ezt manapság csak poétikus meséknek tekintik, de akkoriban ez a poétikus igazság volt.

3. Lemúria. A harmadik kontinenst Lemúriának ajánljuk elnevezni. Ez az elnevezés P. L. Sclater-nek a kitalálása vagy elgondolása, aki 19850 és 1860 között zoológiai alapon bizonyította egy olyan kontinens létezését a történelem előtti időkben, amely szerinte Madagaszkártól Ceylonig és Szumátráig terjedt. Ez a kontinens magába foglalta a jelenlegi Afrika egyes részeit, de különben ez a gigantikus földrész, amely az Indiai-óceántól Ausztráliáig terjedt, ma már teljesen elsüllyedt a Csendes-óceánban, s csak itt-ott maradtak fenn legmagasabb hegycsúcsai, amelyek ma szigeteket képeznek. A természettudós A. R. Wallace így ír Charles Gould-nak:

A harmadkor-béli Ausztrália Új-Guinea-ig és a Salamon-szigetekig, talán a Fidzsi-szigetekig terjed, s erszényes állatai alapján feltételezni lehet, hogy összeköttetése volt az északon levő kontinenssel a Másodkor folyamán.¹⁸

Ezt a témát másutt hosszabban fogjuk tárgyalni.¹⁹

4. Atlantisz. A negyedik kontinens az Atlantisz nevet kapja. Ez lenne az első történelmi kontinens, ha a régiek hagyományainak több figyelmet szentelnének. Platón ugyanilyen nevű híres szigete csak egy töredéke volt ennek a nagy kontinensnek.²⁰

5. Európa. Az ötödik kontinens Amerika volt, de mivel a földgömb túlsó felén van, az indo-árja okkultisták rendszerint a vele csaknem egyidős Európát és Kisázsiát emlegetik, mint ötödik kontinenst. Ha az okkultisták tanításai a kontinensek megjelenését azok geológiai és földrajzi sorrendjében vennék figyelembe, akkor a besorolást meg kellene változtatni. De a kontinensek egymásutániságát a fajok fejlődési sorrendje szerint állapították meg, éspedig az elsőtől az ötödikig, a mi jelenlegi árja gyökérfajunkig, s így Európa az, amelyet az ötödik nagy kontinensnek kell neveznünk. A Titkos Tanítás nem veszi figyelembe a szigeteket és félszigeteket, s nem követi a föld és tenger modern földrajzi megoszlását. Legkorábbi tanításai és a nagy Atlantisz elpusztulása óta a Föld felszíne többször megváltozott. Volt idő, amikor Egyiptom deltája és Észak-Afrika Európához tartozott, még mielőtt a Gibraltári szoros kialakult volna, és azután a kontinens újabb megrázkódtatása teljesen megváltoztatta Európa földrajzi arculatát. Az utolsó komoly változás kb. 12.000 évvel ezelőtt történt²¹, s ezt követte Platón kis Atlantisz szigetének elmerülése, mely szigetet Platón az anya-kontinens után nevezett el. A régi időkben a földrajz a misztériumok része volt. A Zohar ezt mondja:

A (földrészek és tenger) titkait feltárták a titkos tudomány emberei előtt, de a földrajztudósok előtt nem.²²

Az az állítás, hogy a fizikai ember eredetileg egy kolosszális, harmadkor előtti óriás volt, s hogy már 18 millió évvel ezelőtt létezett, természetesen abszurdnak tűnhet fel a modern tudomány csodálói és hívei szemében. A biológusok egész posse comitatus-a elképzelhetetlennek fogja tartani a másodkor ezen harmadik fajbeli titánját, amely alkalmas volt arra, hogy sikeresen felvegye a harcot az akkori, a levegőt, vizet és földet benépesítő gigantikus szörnyetegekkel, míg elődeiknek – az Atlantiszbeliek éterikus őstípusainak – nem volt okuk félni a nekik ártani nem tudó őslényektől. A modern antropológus csak hadd nevessen a mi titánjainkon, mint ahogy nevet a bibliai Ádámon is, míg a teológus őket neveti a majomősökkel együtt. Az okkultisták és azok szigorú bírálói ma már úgy érzik, hogy meglehetősen jól összeegyeztették beszámolóikat. Az okkult tudományok mindenesetre igénytelenebbül lépnek fel, és többet nyújtanak, mint akár a darwini antropológia, akár pedig a bibliai teológia.

Nem kell, hogy az ezoterikus kronológia akárkit is meghökkentsen, mert a kor legnagyobb tekintélyei, ami a számokat illeti, éppen olyan állhatatlanok és bizonytalanok, mint a Földközi-tenger hullámai. Csak a geológiai korszakok tartamát illetően is a Royal Society tudós tagja reménytelenül összezavarodtak, s a legnagyobb könnyedséggel ugornak át egy millió évről öt millióra, amint azt az összehasonlítás folyamán nem is egyszer látni fogjuk.

Vegyünk csak erre egy példát, - Dr. James Croll, F.R.S. számításait. E szaktekintély szerint – ahogyan egy amerikai geológus²³ idézi őt – „2.500.000 év telt el a Harmadkor kezdetétől”, vagyis az eocén kortól, viszont egy angol geológus²⁴ azt írja, hogy Dr. Croll „szerint 15 millió év telt el az eocén korszak kezdetétől”. A Titkos Tanítás adataiba mindkét számadat beilleszthető,²⁵ mivel ha négy-öt millió évet veszünk, amint azt a Titkos Tanítás tartja, a negyedik gyökérfaj kezdeti és végső kifejlődésének korszakára a Lemuro-Atlantiszi kontinensen, azután egy millió évet az ötödik, vagy árja fajra a jelen időkig, és kb. 850 ezer évet a nagy Atlantisz utolsó szigetországának elsüllyedésére – mindez könnyen lebonyolódhatott a Dr. Croll által a harmadkor tartamára engedélyezett 15 millió év alatt. De kronologikusan szólva a korszak tartama másodlagos fontosságú, hiszen végül is hivatkozhatunk egynéhány amerikai tudósra, akik mit sem törődve azzal, hogy megállapításaik nemcsak létes értékűek, hanem egyenesen abszurdnak tartják, amellett törnek lándzsát, hogy az ember megjelenése a Földön más a másodkorban történt. Ők ugyanis emberi lábnyomokat találtak ilyen képződményű sziklákon. Sőt M. de Quatrefages sem talál komoly tudományos ellenérvet arra nézve, miért ne élhetett volna már a másodkorban.

A geológiai korok és időszakok – ez a józan igazság – tisztára konvencionális kifejezések, eddig még csak puszta körvonalak. A Számadatokra vonatkozólag pedig ráadásul nincs két geológus vagy természettudós, akik megegyeznének egymással. Így tehát az okkultistának bőséges választék áll rendelkezésére, ha a tudomány embereihez fordul. Támaszkodjunk például T. Mellard Reade megállapításaira? Ez az úriember egyik előadásában, amit a Royal Society-ben 1878-ban „Limestone as an Index of Geological Time” (A mészkő, mint a geológiai korszak egyik mutatója) címen tartott, azt állítja, hogy minimálisan 600 millió év kell ahhoz, hogy az üledékes rétegek kialakuljanak és a meszes anyagok kiküszöbölődjenek.²⁶ Avagy forduljunk Darwinhoz kronológiánk alátámasztására, aki műveiben kifejti, hogy felfogása szerint a szerves átalakulásokhoz 300-500 millió év szükséges? Sir Charles Lyell és Prof. Houghton megelégednek azzal, hogy a kambriumi kor kezdetét 200-240 millió évvel ezelőttre helyezték. Geológusok és zoológusok elméleteikben a maximális időkhöz ragaszkodnak, bár Mr. Huxley egy időben a földkéreg megszilárdulásának kezdetét 1.000 millió évvel ezelőttre helyezte, s ebből egy ezer évet sem akart engedni.

A mi szempontunkból azonban nem az a fontos, hogy a természettudósok a geológiai korszakok tartamára nézve megegyeznek-e vagy sem, hanem inkább az, hogy egyetlen egy pontban csodálatosképpen megegyeznek, éspedig egy igen lényeges dologban. Egyetértenek abban, hogy a miocén kor alatt – akár egy, akár 10 millió évvel ezelőtt is volt az – Grönland, sőt még a Spitzbergák földjén is, az általunk másodiknak vagy Hyperboreai kontinensnek mondott földrész maradványain „csaknem tropikus klíma volt”. Nos, a Homérosz előtti görögök megőrizték az élő hagyományt az „Örök Nap ezen országáról”, ahova Apolló évente egyszer elutazott. A modern tudomány pedig ezt mondja:

… a miocén korszak alatt Grönlandon (70 északi szélesség) a fákból óriási választék tenyészett, mint pl. tiszafa, a kaliforniai fajtákhoz hasonló szikvójafenyő, bükkfák, platánok, fűzfák, tölgyek, nyárfák, diófák, és magnólia és zamia fák.²⁷

Tehát röviden, Grönlandon olyan déli növények voltak, amelyek az északi földrészen ismeretlenek.

S most természetszerűen adódik a kérdés: Ha a görögök Homérosz idejében tudtak a Hyperboreai országról, vagyis egy olyan áldott földrészről, amely a tél és a forgószél istenének, Boreas-nak uralmán kívül esett, erről az ideális földről, amelyet a későbbi görögök és íróik eredménytelenül próbálkoztak Scythia-n túl elhelyezni, ahol a napok hosszúak és az éjszakák rövidek voltak. Azon túl pedig volt egy ország, ahol a Nap sohasem nyugodott le, és a pélma szabadon nőtt, - ha mondom, mindezt tudták a görögök, vajon ki mondta el nekik? Az ő idejükben, és korszakokkal azelőtt is, Grönland bizonyára már örök hóval és soha el nem olvadó jégpáncéllal volt befedve, mint ahogy van ma is. Minden jel arra mutat, hogy a hosszú nappalok és a rövid éjszakák földje Norvégia vagy Skandinávia volt, s azon túl terült el az örök fény és nyár áldott hona. Ha a görögök tudtak erről, akkor a hagyomány egy náluk sokkal régibb néptől származhatott, akik tisztában voltak azokkal a klímabeli különbségekkel, amelyekről maguk a görögök mit sem tudhattak. Még napjainkban is, a tudomány azt gyanítja, hogy a sarki tengereken túl, az Északi Sark közepén van egy tenger, amely sohasem fagy be, és van egy örökzöld kontinens. Az Ősi Tanítások, úgyszintén a Purana-k is – ha az ember megérti a bennük rejlő allegóriákat – ugyanezen állításokat tartalmazzák. Elégedjünk meg tehát azzal az igen erős valószínűséggel, hogy a modern tudomány szerinti miocén korban, abban az időben, amikor Grönland csaknem trópusi ország volt, élt ott egy nép, amelynek történelmét nem ismerjük.

Megjegyzés

Kérjük az olvasót, jegyezze meg, hogy e könyv következő részei nincsenek szoros időrendiségbe foglalva. E kötet 1. részében ismertetjük a Stanzákat, amelyes a tanítások vázát képezik, valamint a fontosabb részeiről szóló kommentárjainkat és magyarázatainkat. A 4. kötetben, a 2. és 3. részekben különböző kiegészítő részleteket gyűjtöttünk össze, s megpróbáljuk a tárgyat alaposabban megmagyarázni.

ANTROPOGENÉZIS

Negyvenkilenc slokát magába foglaló tizenkét stanza, kommentárokkal, a titkos DZYAN KÖNYVÉBŐL fordítva

Vala íme egy szűz, ég leánya,

Kave szép teremtő tündér,

Nagy szentségben élt az égben,

Mind szüntelen szüzességben.

……………………………………..

Hordja méhe magzatterhét

Hordja hétszáz álló évig

Nem lesz meg a létlen magzat.

Kacsa jön, kecses madárka,

Kóvályogva, karingálva,

Földet néz, hol fészkelhetne.

……………………………………..

Észreveszi kék víz tükrén

Vízasszonya térét tüstént.

…………………………………….

A térdfőre lassan leszáll,

Fészkét rajta meg is rakja,

Tojásokat tojik abba.

…………………………………….

Arany tojást, hat darabot,

Hetediket vasból valót.

(Kalevala, 1. rúna)

ANTROPOGENÉZIS a DZYAN STANZÁI szerint¹

1. STANZA

1. 1. Lha, amely a Negyediket forgatja, azon hét Lha szolgája, akik keringenek, Szekereiket hajtván Uruk, az Egy Szem körül. Lehelete Életet adott a Hétnek. Életet adott az Elsőnek.

   2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, Hátam üres … Küldd el Fiaidat, hogy benépesítsék ezt a Kereket. Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához. Hétszer közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged. Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek, hogy elfoglalják Világosságodat és Melegedet, hogy feltartóztassák útjában nagy Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz”.

   3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy Tüzet, amikor munkád megkezdődik. Emeld fel szavadat más Loká-khoz: fordulj Atyádhoz, a Lótusz Urához, Fiaiért … Néped az Atyák uralma alatt lesz. Embereid halandók lesznek. A Bölcsesség Urának Emberei halhatatlanok, de a Soma Fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. A hét Bőr még rajtad van… Még nem vagy kész. Embereid még nincsenek készen”.

   4. Nagy vajúdások után a Föld levetette a régi Hármat és felvette Hét új Bőrét, s íme, ott állt az Elsőben.

2. STANZA

5. A Kerék még forgott harmincszor tízmillióig. Rupa-kat teremtett; lágy Köveket, melyek megkeményedtek, kemény Növényeket, melyek megpuhultak. Láthatót teremtett a láthatatlanból, Rovarokat és kis Életeket. Az Anya lerázta őket hátáról, valahányszor azokkal elborították. … Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára feküdt, oldalára feküdt. … Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a Víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat.

6. A rettenetes és rossz Víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból. Megalkotta az Első, a Második és a Harmadik salakjából és iszapjából. A Dhyani-k jöttek és megnézték… jöttek a Dhyani-k a ragyogó Atya-Anyától, a Fehér Tájakról, a Halhatatlan Halandó Hajlékaiból.

7. Nem tetszett nekik. „Nem a mi Testünk. Nem alkalmas Rupa-k az Ötödikhez tartozó Fivéreinknek. Nem jó lakhely az Életeknek. Tiszta Vizet kell inniuk, nem zavarosat. Szárítsuk ki a vizeiket”.

8. Jöttek a Lángok. A Tüzek a Szikrákkal, az Éjszaka Tüzei és Nappal Tüzei. Kiszárították a zavaros, sötét Vizeket. Saját hőjüket felitatták. A Magasság Lha-i, a Mélység Lhamayin-ja jöttek. Megölték a két- és négyarcú Formákat. Legyőzték a Kecske-embereket, a Kutyafejű Embereket, a Haltestű Embereket.

9. A Víz-anya, a Nagy Tenger sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte.

10. Amikor ezek elpusztultak, a Föld Anya csupaszon maradt. Kérte, hogy szárítsák ki.

3. STANZA

11. Jött az Uraknak Ura. A Föld Testéből elválasztotta a Vizeket, s ez lett az Égbolt odafenn, az első Ég.

12. A nagy Chohan-ok hívták a Hold Urait, a Levegő-testűeket: „Teremtsetek Embereket, olyan természetű Embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg Formáikat belülről. A Föld megalkotja majd a külső Burkokat. Hím-nők lesznek. A Láng Urai is…”

13. Mindegyik a neki kijelölt Országba ment; Heten, mindegyik a saját részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni.

4. STANZA

14. A Hét Seregnek az „Akarat-szülte Urak”, az Élet-adás Szellemétől hajtva, kiválasztották magukból az Embereket, mindegyik a saját Földövén.

15. Megszületett a Jövő Embereinek hétszer hét Árnyéka, mindegyik saját Színében és Fajtájában. Mindegyik alacsonyabbrendű Atyjánál. Az Atyák, a Csontnélküliek, nem adhattak életet Csonttal bíró Lényeknek. Az ő szülötteik Bhûta voltak, Forma és Elme nélküliek. Ezért ezeket Chhâyâ Fajnak nevezik.

16. Hogyan születtek a Mânushya-k? Hogyan teremtették az elmével bíró Manu-kat? Az Atyák segítségül hívták saját Tüzüket, azt a Tüzet, amely a Földben ég. A Föld Szelleme segítségül hívta a Nap Tüzét. Ez a Három közös erőfeszítéssel egy jó Rûpa-t teremtett. Ez tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy Chhâyâ volt, Értelem nélküli Árnyék…

17. A Leheletnek szüksége volt egy Formára; az Atyák megadták. A Leheletnek szüksége volt egy Sűrű Testre; a Föld megformálta. A Leheletnek szüksége volt az Élet Szellemére; a Napból való Lha-k belehelték a Formába. A Leheletnek szüksége volt a Test Tükörképére; „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyân-ik. A Leheletnek szüksége volt a Vágyak Eszközére; „Megkapta!” – mondta a Vizek Lecsapolója. De a Leheletnek szüksége van az Elmére is, hogy átfogja az Univerzumot; „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld Szelleme. „A Forma kiégne, ha odaadnám az enyémet!” – mondta a Nagy Tűz. … Az Ember üres, értelemnélküli Bhuta maradt… Így adtak Életet a Csont Nélküliek azoknak, akik a Harmadikban Csonttal bíró Emberek lettek.

5. STANZA

18. Az Elsők a Jóga Fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei.

19. A Második Faj sarjadással és kiterjeszkedéssel jött létre, a Nem-nélküliből lett Egy-nemű² . A Második faj, óh Lanoo, így teremtődött.

20. Atyáik az Ön-szülték voltak Ön-szülték, Chhâyâ-juk az Urak, az Atyák, a Szürkület Fiai ragyogó Testéből keletkezett.

21. Amikor a Faj megöregedett, a régi Vizek újabb Vizekkel keveredtek. Mikor a régi Cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beolvadtak az új Áramba, az Élet forró Áramába. Ez Elsőnek Külseje a Második Belsejévé lett. A régi Szárny az új Árnyék lett, és a Szárny Árnyéka.

6. STANZA

22. Ekkor a Második kifejlesztette a Harmadikat, a Tojásból-keltet. A Verejték nőtt, Csöppjei nőttek, és a Csöppek megkeményedtek és kikerekedtek. A Nap felmelegítette; a Hold lehűtötte és megformálta; a Szél táplálta, míg meg nem ért. A Fehér Hattyú a Csillagos Égboltról beárnyékolta a nagy Cseppet. A Jövendő Faj Tojását, a késő Harmadik Hattyú Emberét. Először hím-nő, majd Férfi és Nő.

23. Az Ön-szülték voltak a Chhâyâ-k, a Szürkület Fiainak Testéből képződött Árnyak. Sem tűz, sem víz nem pusztíthatta el őket. (A fiaikat igen.)

7. STANZA

24. A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, készen az újraszületésre, lejöttek. Látták az Első Harmadik rút formáit. „Mi választhatunk”, - mondották az Urak, - „mi bölcsek vagyunk”. Egyesek beléptek a Chhâyâ-kba. Egyesek Szikrát lövelltek. Egyesek késlekedtek a Negyedikig. Saját Rûpa-jukból töltötték a Kâma-t. Azok, akik beléptek, Arhatok lettek. Azok, akik csak egy Szikrát kaptak, tudás nélkül maradtak; a Szikra pislákolt. Egy harmad elme-nélküli maradt. Jiva-ik nem voltak készen. Ezeket félretették a Hét közé. Ezek szűk-fejűek lettek. Egy harmad készen volt. „Ezekben fogunk lakozni” – mondták a Láng Urai (és a Sötét Bölcsesség Urai).

25. Miként cselekedtek a Bölcsesség Fiai, a Mânasa-k? Visszautasították az Ön-szültéket. Azok nincsenek készen. Megvetették a Verejték-szültéket. Azok nincsenek egészen készen. Nem akartak az első Tojásból-keltekbe belépni.

26. Amikor a Verejték-szülték létrehozták a Tojásból-kelteket, a kettősöket, a hatalmasokat, az erőteljesen csontosakat, a Bölcsesség Urai szóltak: „Most fogunk teremteni”.

27. A Harmadik faj a Bölcsesség Urainak Vâhan-ja lett. „Akarat és Jóga Fiai”-t teremtett, Kriyâshakti által teremtett, a Szent Atyákat, az Arhatok Őseit…

8. STANZA

28. Az első állatokat a verejtékcseppekből, az anyag maradványaiból, az előző Kerék embereinek és állatainak holttesteiből és felkavart porból teremtették.

29. A csúszó-mászókon kívül teremtettek csontos állatokat, tengeri sárkányokat és repülő sharpa-kat. A földön csúszók szárnyakat kaptak. A hosszúnyakú vízlakók lettek a nemzői a levegő madarainak.

30. A Harmadik alatt a csontnélküli állatok fejlődtek és megváltoztak; csontos állatokká váltak, Chhâyâ-juk megszilárdult.

31. Először az állatok váltak ketté. Nemzeni kezdtek. A kettős ember szintén kettévált. Azt mondta: „legyünk mi is olyanok, mint ők, egyesüljünk és teremtsünk”. És úgy tettek…

32. Azok, akikben nem volt Szikra, hatalmas nőstényállatokat vettek magukhoz. Ezekkel néma fajokat nemzettek. Ők maguk is némák voltak. De nyelvük feloldódott. Ivadékaik nyelve néma maradt. Szörnyetegeket nemzettek. Hajlott hátú, négylábon járó, vörös hajjal borított szörnyeteg-fajtákat nemzettek. Néma fajt, hogy szégyenüket nem mondhassák el.

9. STANZA

33. Ezt látva, a Lha-k, akik nem teremtettek embereket, sírtak, mondván:

34. „Az Amânasa-k meggyalázták jövendő lakhelyeinket. Ez Karma. Lakjunk másokban. Tanítsuk jobbra őket, nehogy még rosszabb legyen.” Ezt tették…

35. Azután minden ember kapott Mans-t. Látták az értelem-nélküliek bűnét.

36. A negyedik Faj kifejlesztette a beszédet.

37. Az Egy-ből Kettő lett; ugyanis minden élő és csúszó-mászó, mely még egy volt: óriás halak, madarak és kagylófejű kígyók.

10. STANZA

38. Így, kettesével, a Hét Földövön, a Harmadik Faj létrehozta a Negyediket; a Sura-ból A-sura lett.

39. Az Első, minden Földövön, holdszínű volt; a Második sárga, mint az arany; a Harmadik vörös; a Negyedik barna, amely bűntől fekete lett. Az első hét emberi sarj mind egyszínű volt. A következő hét keveredni kezdett.

40. Azután a Harmadik és a Negyedik gőgjükben felfuvalkodtak. „Mi vagyunk a királyok, mi vagyunk az istenek.”

41. Gyönyörű nőket vettek magukhoz. Az értelem-nélküliek, a szűk fejűek fajtájából vettek feleségeket. Szörnyetegeket nemzettek, gonosz démonokat, hímneműeket és nőneműeket, valamint Khado-kat (dâkinî) kis értelemmel.

42. Templomokat építettek az emberi test imádására, a hím és a nő imádására. Ettől kezdve a Harmadik Szem nem működött többé.

11. STANZA

43. Hatalmas városokat építettek. Különleges földanyagból és fémekből építettek. A kiokádott tüzekből, a hegyek fehér köveiből és fekete kövekből kifaragták saját képeiket, saját méretükre és hasonlóságukra, és azokat imádták.

44. Óriási képmásokat faragtak, kilenc yati magasat, amekkora testük volt. Atyáik földjét a belső tüzek pusztították el. A Negyediket a víz fenyegette.

45. Jöttek az első Vízözönök. Elborították a Hét Nagy Szigetet.

46. A Szentek mind megmenekültek, a Gonoszok elpusztultak. Velük együtt a legtöbb óriás állat, amelyek a Föld veretékéből születtek.

12. STANZA

47. Kevés ember maradt meg. Kevés sárga, kevés barna és fekete, és kevés vörös maradt meg. A Hold-színűek örökre kipusztultak.

48. A Szent nemzetségből származó Ötödik megmaradt; felettük uralkodtak az első Isteni Királyok.

49. …(A Kígyók), akik újra lejöttek, kibékültek az Ötödikkel, tanították és vezették őt…

    1. STANZA¹

AZ ÉRZÉKELŐ ÉLET KEZDETEI

1. 1. 1. Lha, vagy a Föld Szelleme (2) A Föld invokációja a Naphoz (3) A Nap válasza (4) A Föld átalakulása

1. Lha (a), amely a Negyediket (bolygó, vagyis a mi Földünk) forgatja, a Hét (a planetáris szellemek) Lha-Úrnak szolgája (b). Ők azok, akik uruk körül hajtván szekereiket, a mi világunk egyik szemét (Loka-Chakshub) forgatják. Lehelete életet adott a Hétnek (a bolygók). Életet adott az Elsőnek (c). „Ők mind a Bölcsesség Sárkányai” – teszi hozzá a kommentár (d).

1. 1. 1. A „Lha” a transzhimalájai vidékek ősi kifejezése a „szellem”-re, tehát minden égi vagy emberfeletti lényre. Ez a kifejezés érvényes az égi hierarchiák legkülönbözőbb csoportjaira, kezdve az Arkangyaltól vagy Dhyani-tól egészen a sötétség angyaláig, vagy földi szellemig.

(b) Ezen egyszerű szavakba foglalt kifejezés azt jelenti, Földünk, amely negyedik a Láncban, Szellem-őrzője a Hét Planetáris Géniusz vagy Szellem fő Szellemének (vagy Istenének) alá van rendelve. Amint már magyaráztuk, a régiek isteneik sorában hét fő misztérium-istenséget tartottak számon, akiknek feje exoterikusan a látható Nap volt, vagyis a nyolcadik Isten, ezoterikusan azonban a Második Logosz, a Demiurgos. A Hét – akiket a keresztény vallásban az „Úr Hét Szemének” neveztek el – a hét fő bolygó uralkodói voltak. De ezeket nem úgy tekintették, mint azok a népek, amelyek elfelejtették vagy helytelenül ismerték az igazi Misztériumokat, s a felsorolásukban nem vették fel sem a Napot, sem a Holdat, sem pedig a Földet. Exoterikusan a Nap volt a tizenkét Nagy Isten vagy zodiákus konstellációk feje. Ezoterikusan pedig a Nap volt a Messiás, Chrestos – a Nagy Lehelet vagy az EGY által felkent alany – akit tizenkét alája rendelt hatalom vesz körül, s ezek viszont alája vannak rendelve a bolygók a hét „Misztérium-istenének”.

„A Hét Magasabb megparancsolta a Hét Lha-nak, hogy teremtsék meg a világot” – állapítja meg a kommentár. Ez azt jelenti, hogy Földünk – a többiről nem beszélve – teremtését vagy megformálását a Földi Szellemek végzik, a „Régensek” csupán ellenőrzik. Ez az a kezdeti mag, amiből később az asztrológia és az asztrolátria fája kifejlődött. A Magasabb Lények a Kozmokrátorok voltak, Naprendszerünk megformálói. Ezt valamennyi ősi kozmogónia igazolja, pl. a Hermészé, a kaldeusoké, az árjáké, az egyiptomiaké, vagy akár a zsidóké is. A zodiákus jelei – a „Szent állatok” vagy az „Égi Öv” – éppen úgy B’ne Alhim – az Istenfiak vagy Elohim – mint a Föld Szellemei; de a zodiákus jelek ezeknél korábbiak. Soma és Sin, Isis és Diana mind holdbeli Istenek vagy Istennők úgynevezett Atyái és Anyái Földünknek, amely alájuk van rendelve. De a holdbeli istenek is saját „Atyáik” és „Anyáik” alá tartoztak, ezek a különböző nemzetek szerint váltakoznak és felcserélődnek, alárendelve az Isteneknek és Bolygóiknak, mint Jupiter, Szaturnusz, Bel, Brihaspati, stb.

(c) „Lehelete Életet adott a Hétnek”, ez éppen úgy vonatkozik a Napra, amely életet ad a bolygóknak, mint a „Magasságos Egyre”, a Spirituális Napra, amely életet ad az egész Kozmosznak. A teogónia misztériumaihoz vezető kapu asztronómiai és asztrológiai kulcsait csak a Stanzákat kísérő későbbi jegyzetekben lehet megtalálni.

Az Ősi Feljegyzések homályos slokáiban a nyelvezet épp annyira szimbolikus, bár kevésbé misztikus, mint a Purâna-kban. A későbbi jegyzetek segítsége nélkül, amelyeket az Adeptusok generációi gyűjtöttek össze, lehetetlen lenne pontosan megérteni a slokák jelentését. Az ősi kozmogóniákban a látható és láthatatlan világok ugyanazon lánc kettős összeköttetését jelentik. Amint a Láthatatlan Logosz, Hét Hierarchiájával – melyeket fő Angyaluk vagy Rektoruk képvisel vagy személyesít meg – egyetlen HATALMAT, a belsőt és láthatatlant képezik, ugyanúgy a Formák világában a Nap és a hét fő bolygó alkotják a látható és tevékeny erőket. Ez utóbbi „Hierarchia” úgyszólván láthatatlan – alacsonyabb fokozatok kivételével – (a mindig szubjektív) Angyalok látható és objektív Logoszát képezi.

Ezek szerint – kissé elébe vágva a későbbi kifejtéseknek – azt tartják, hogy minden Faj valamelyik bolygó közvetlen befolyása alatt születik. Az Első Faj – amint később kifejtjük – a Naptól kapta az élet-leheletet, míg a Harmadik Emberiség – azok, akik nemzeni kezdtek, vagy az androgün állapotból kettéváltak férfira és nőre – a Vénusz közvetlen befolyása alatt áll, amelyről azt tartják, hogy az „a kis nap, amelybe a nap gömbje felhalmozza fényét.”

A Stanzák összefoglalásánál az I. kötetben láttuk, hogy az Istenek és emberek genezise² ugyanabból az egy pontból ered, ami nem más, mint az Egy Egyetemes, Változatlan, Örök és Abszolút EGYSÉG. Elsődleges, megnyilvánult aspektusában ebből az egységből lesz: (1) az objektivitás és a fizika síkján az ELSŐDLEGES SZUBSZTANCIA és ERŐ, - vagyis a centripetális és centrifugális, a pozitív és negatív, a férfi és női, stb. erő; (2) a metafizika világában pedig az UNIVERZUM SZELLEME, a Kozmikus Szellemiség, amelyet egyesek LOGOSZ-nak neveznek.

A Pithagoraszi Háromszög csúcsán a Logosz van. Ha a Háromszög teljes, akkor Tetraktisz lesz belőle, vagyis a Négyzetben levő Háromszög, lévén ez kettős szimbólum: a négy lényegű Tetragrammaton a megnyilvánult Kozmoszban, a megnyilvánulatlan Kozmoszban pedig az alapvető hármas Sugár, a noumenon.

A metafizikai szempontból azonban a Kozmikus Végokok fenti osztályozása nem tart igényt az abszolút filozófiai pontosságra, inkább csak alkalmassága miatt használtuk. Egy nagy Manvantara kezdetén, Parabrahman előbb mint Mulaprakriti nyilvánul meg, azután mint Logosz. Ez a Logosz megfelel a nyugati panteisták „Öntudatlan Egyetemes Elmé”-jének, vagy ezzel egyenértékű hasonló kifejezésének. Ez a Logosz a Bázisa a megnyilvánult Létezés ALANYI oldalának, s ez a forrása minden egyéni tudat-megnyilvánulásnak. Mulaprakriti, vagy az Elsődleges Kozmikus Szubsztancia képezi a dolgok TÁRGYI alapját, tehát a Kozmogenezis és minden objektív fejlődés bázisát. Az Erő tehát nem parabrahmani látensségből bukkan elő az Elsődleges Szubsztanciával együtt. Az erő a Logosz tudat-feletti gondolatának energiává való átalakítása, amelyet ez a gondolat úgyszólván a potenciális látensségből az Egy Valósággá objektivizál. Innen erednek az Anyag csodálatos törvényei; innen az „első impresszum”, melyet oly hiábavalóan fejteget Temple püspök. Az erő tehát nem egyidejű Mulaprakriti első objektivizálódásával. Mindazonáltal minthogy erő nélkül ez utóbbi szükségszerűen és abszolút élettelen – puszta absztrakció – nincs sok értelme annak, hogy a Kozmikus Végokok egymásutániságára nézve a túlzott finomságok pókhálóját szőjük. Az Erő követi időben Mulaprakritit, de Erő nélkül Mulaprakriti minden gyakorlati célra nem létező³.

Az „Égi Ember” vagy tetragrammaton, aki a Protogonos, a Tikkoun, a passzív Istenség Elsőszülöttje, és aki az Istenség Árnyékának első megnyilvánulása, olyan univerzális Forma vagy Eszme, amelyből a Megnyilvánult Logosz, Adam Kadmon ered, vagy pedig – a Kabbalában – magának az Univerzumnak, másként nevezve a Második Logosznak négy lényegű szimbóluma. A Második az Elsőből jön elő, s kifejleszti a Harmadik Háromszöget (lásd a Sephirot-i Fát). Ennek utolsójából (az Angyalok alacsonyabb rendjéből) jön létre az EMBER. Mi itt most ezzel a harmadik aspektussal fogunk foglalkozni.

Az olvasó ne felejtse el, hogy igen nagy különbség a Logosz és a Demiurgos között, mert az első Szellem, a második pedig Lélek; vagy ahogy Dr. Wilder mondja:

Dianoia és Logosz egy értelműek. Az Ész magasabbrendű, és szoros affinitásban lévén a Τò άγαθον-nal, az egyik a magasabbrendű megragadó, a másik a megértő, – az egyik a noetikus, a másik a frenikus.

De ezen felül, különböző rendszerekben az Embert úgy tekintették, mint a Harmadik Logoszt. A Logosz szó ezoterikus értelmezése – Logosz = beszéd, vagy szó, verbum – a rejtett gondolat objektív, mintegy lefényképezett kifejezésén alapul. A Logosz az ISTENI ELMÉ-t visszatükröző tükör, az Univerzum pedig a Logosz tükre, jóllehet ez az utóbbi az Univerzum esse-je (léte). Amint a Logosz mindent visszatükröz a Pleroma Univerzumban, ugyanígy az ember is önmagában visszatükröz mindent, amit a saját Univerzumában, a Földön lát és felfedet. Az a Kabbala Három Feje – „unum intra alterum, et alterum super alterum⁴ ”. (Zohar, Idra Suta, VII. rész) „Minden Univerzumnak (világnak, bolygónak) megvan a maga Logosza” – mondja a Tanítás. Az egyiptomiak a Napot „Ozirisz Szemé”-nek hívták, s ő volt a Logosz, az Elsőszülött, vagy a Világ Világossága, „az Elrejtőzött isteni Intellektusa és Elméje”. Mi csak ezen Világosság hétszeres Sugarán keresztül ismerhetjük meg a Logoszt a Demiurgos-on keresztül, lévén ez utóbbi a bolygónk és minden rajta levő „Teremtője”, az előbbi pedig ezen „Teremtő” irányító Ereje, mely ugyanakkor jó és rossz, a rossznak és a jónak az eredete. Ez a „Teremtő” per se (önmagában) sem jó, sem rossz, csak a Természetben differenciálódó aspektusai vesznek magukra ilyen vagy olyan jellegzetességet. A Térben szétszórt láthatatlan és ismeretlen Univerzumokkal a Nap-isteneknek semmi dolguk sem volt. Ez a gondolat igen világosan van kifejezve a Hermész Könyvében, s valamennyi ősi népeposzban. Szimbolikája rendszerint a Sárkány és a Kígyó, - az Isteni Sárkány és a Gonosz Kígyó, amelyet a Földön a jobb kézről és a balkézről való Mágia képvisel. A finn eposzban, a Kalevalában⁵ le van írva a Gonosz Kígyó eredete: a Gonosz Kígyó Suoyatar nyálából születik, s élő Lelket a Gonosz Princípiuma, Hisi lehel belé. Le van írva a küzdelem a „gonosz”, a Kígyó vagy Varázsló, és Ahti, a Sárkány vagy Lemminkainen, a fehér mágus között. Ez utóbbi egyike Ilmatar hét fiának. Ilmatar, a szűz, a „levegő leánya”, aki a Teremtés előtt „az égből a tengerbe esett”, vagyis a Szellem átalakult érző élettel bíró anyaggá. A következő néhány sorban egész tárháza van a belső értelemnek és okkult tényeknek. A hős Lemminkainen, a jó varázsló:

Töri falat mágiával,

Darabokra a kerítést,

Szilánkokra a hét karót,

Pozdorjává kígyó fészkét.

……………

Támad a szörny mit se nézve

…………….

Tűzokádó állkapcsával

Lemminkainen fejéhez vág.

Hősünk gyorsan emlékezve

Mondja ki a tudás szavát,

Mit ősei tanítottak,

Régi korok tárházából.

(d) Kínában a Fohi emberek, másként az „Égi Ember” elnevezést kap a tizenkét Tien-Hoang, a Dhyanik vagy Angyalok tizenkét hierarchiája, akiknek emberi arcuk, és sárkány testük van. A Sárkány az Isteni Bölcsességet vagy Szellemet⁶ jelenti. Ezek úgy teremtik az embereket, hogy hét agyagfigurába (víz és föld) inkarnálódnak, amelyeket e Tien-Hoang-ok alakjára formálnak, s ez a harmadik allegória. (Vesd össze a Bonzok Szimbólumaival.) A skandináv Eddák tizenkét Aeser-je ugyanezt teszi. Szíria drúzainak Titkos Katekizmusában van egy legenda, amelyet az Eufrátesz partjain lakó legősibb törzsek szóról szóra azonosan mondanak el, s amely szerint az embereket az „Istenfiak” teremtették, akik leszálltak a Földre, s összeszedtek hét Mandragórát, majd életet leheltek a gyökerekbe, s azok egyszerre emberek lettek⁷.

Mindezek az allegóriák egy és ugyanazon eredetre utalnak: az ember kettős és hármas természetére. Kettős, amennyiben férfi és nő, és hármas, mert belülről spirituális és pszichikai esszenciából, kívülről pedig anyagi szövedékből áll.

2. Szólt a Föld: „Ragyogó Arc Ura, (a Nap) Hátam üres… Küldd el Fiaidat, hogy benépesítsék ezt a Kereket (a Föld). Elküldted Hét Fiadat a Bölcsesség Urához (a). Hétszer közelebb lát Téged, hétszeresen érez Téged (b). Megtiltottad Szolgáidnak, a kis Köröknek, hogy megkapják a Te Világosságodat és a Te Melegedet, hogy feltartóztassák útjában a Te nagy Adományodat. Küldd el most ezt Szolgádhoz” (c).

(a) A „Bölcsesség Ura” Merkúr, vagy Budha.

1. 1. 2. A modern Kommentár szerint ezek a szavak arra a jól ismert asztronómiai tényre vonatkoznak, hogy a Merkúr hétszer annyi világosságot és meleget kap a Naptól, mint a Föld, vagy akár a gyönyörű Vénusz, amely csak kétszeresét kapja annak, ami a mi jelentéktelen bolygónkra esik. Hogy mindez tudott dolog volt a régieknél, kitűnik a „Föld-szellemnek” a Naphoz intézett kéréséből, amint azt a szövegből láthatjuk⁸. A Nap azonban nem teljesíti a bolygó kérését, hogy benépesítse, mert az még nem kész az élet befogadására.

A Merkúr, mint asztrológiai bolygó még a Vénusznál is sokkal több titokzatos és okkult vonást mutat. Merkúr azonos a Mazdean Mithra-val, a Geniusz-szal vagy Istennek, „a Nap és Hold között helyezkedik el, a Bölcsesség Istenének örökös társa lévén”. Pausanias (V. könyv) úgy mutatja be, mint Jupiterrel közös oltárra helyezett istent. Merkúrt szárnyai azt fejezték ki, hogy szolgálatot teljesít a Nap útján; Nuntis-nak és Nap-farkasnak nevezték, „solaris luminis particeps”-nek (a Nap fényében részesülőnek). Ő volt a lelkek vezetője és felidézője, a nagy Mágus, a Főpap. Vergilius pálcával a kezében írja le, hogy azzal felidézze az Orcus-ba süllyedt lelkeket – tum virgam capit, hac animas ille evocat Orco. (Akkor fogja pálcáját, és kihívja vele a lelkeket az Orcusból – Lásd még a Vendidad 21. Fargard-ját az égi milíciáról.) Ő az aranyszínű Merkúr, az χρυσοφαής Ερμής (Aranyarcú Hermész), akit a főpapoknak nem volt szabad megnevezniük. A görög mitológiában az egyik „kutyával” szimbolizálták (éberség), amely az égi nyáj (okkult bölcsesség) fölött őrködik, nevezték Hermes Anubisnak, más helyen Agathodaemon-nak. Argus ő, amint a Földet őrzi, s amit (mármint Merkúrt) a Föld tévesen a Napnak vélt. Julianus császár a Merkúr közbenjárásával imádkozott az Okkult Naphoz minden éjszaka, mert amiként Vossius mondja:

A teológusok mind azt állítják, hogy Merkúr és a Nap egyek… Ő volt valamennyi Isten közül a legékesszólóbb és legbölcsebb, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen Merkúr oly szoros közelségben van a Bölcsességgel és az Isten Igéjével (a Nappal), hogy mindkettővel összetévesztették. (Idolatry, II. köt. 373. old.)

Vossius nem is sejtette, milyen nagy okkult igazságot mondott itt. A görögök Hermésze szoros összefüggésben van a hindu Sarama és Sarameya-val^*, az isteni pásztorral, „aki a napsugarak és csillagok arany nyáját őrzi”.

A Kommentár világosabb megszövegezésében pedig:

A Gömb, amelyet a Föld-szellem és hat segítőtársa hajt, a Nap-szellemtől kapja az életet, az életerőket és képességeket a hét planetáris Dhyani közvetítésével. Ők a Nap fény- és életvivői.

Miként a Föld hét tájának mindegyike, úgy a hét⁹ Elsőszülött (az elsődleges emberi csoportok) mindegyike is spirituálisan a saját speciális Dhyanijától kapja a fényt és életet, fizikailag pedig ezen Dhyani Palotájától (Házától vagy Bolygójától); ugyanez a helyzet a Földön megszületendő hét nagy fajjal is. Az Első Faj a Nap jegyében születik; a Második Brihaspati (Jupiter) jegyében; a Harmadik Lohitanga (Mars, a „tüzes testű”, úgyszintén Vénusz vagy Shukra) jegyében. A Negyedik a Soma (a Hold jegyében, a mi Gömbünk, a Negyedik szintén a Hold jegyében és a Holdtól született), továbbá Shani, Szaturnusz¹⁰, a Krura-lochana (a Gonosz-szemű) és Asita (a Sötét) jegyében; az Ötödik a Budha (Merkúr) jegyében.

Ugyanígy van ez az emberrel és az emberben levő minden „emberrel” (minden princípiummal). Mindegyik a saját Elsőjétől (a Planetáris Szellemétől) kapja sajátos tulajdonságát, s ezért minden ember egy hétség (vagy olyan princípiumok kombinációja, amelyek azon a speciális Dhyani egyik tulajdonságából erednek). A Föld valamennyi aktív erejét vagy hatalmát a hét Úr valamelyikétől kapja. A Világosság Shukra-tól (Vénusztól) jön, amely háromszoros adagot kap belőle, s annak egyharmadát átadja a Földnek. Ezért a kettőt „Iker-nővéreknek” nevezik, de a Föld Szelleme alatta áll a Shukra „Urának”. A mi bölcseink a két Gömböt úgy ábrázolják, hogy az egyik felette, a másik alatta van a kettős Jel-nek (az ősi Szvasztikának, amelyről hiányzik a négy kar, vagyis a ✚ keresztnek)¹¹.

A „kettős jel”, amint azt az okkultizmus minden tanulmányozója tudja, a Természet férfi és női princípiumainak, a pozitívnak és a negatívnak a szimbóluma, mert a Szvasztika vagy mindez, és még sokkal több. Az ősi időkben mindig, az asztronómia – amelyre az isteni dinasztiából származó egyik király tanította meg a Negyedik Fajt – és az asztrológia születésétől kezdve a Vénuszt úgy ábrázolták az asztronómiai táblázatokban min egy kereszten álló Gömböt, a Földet pedig úgy, mint egy kereszt alatt álló Gömböt. Ennek ezoterikus értelme az, hogy a Föld nemzésbe merült, vagyis fajainak szaporodását a szexuális egyesülésen keresztül éri el. De a későbbi nyugati nemzetek ezt a szimbólumot egészen másként értelmezték. Misztikusaikon keresztül – akik a római Egyháztól kapták a vezetést – e jelet úgy magyarázták, hogy Földünket és minden rajtalevőt a kereszt váltotta meg, míg a Vénusz – másként Lucifer vagy Sátán – rátapos a keresztre. A Vénusz a legokkultabb a leghatalmasabb és a legtitokzatosabb valamennyi bolygó között; befolyása a Földünkre és hozzánk való kapcsolata a legerősebb. Az ezoterikus brahmanizmusban Vénusz vagy Shukra – különben férfi istenség¹² – Bhrigu fia, a Prajapati-k egyike, védikus bölcs, s ő a Daitya-Guru, vagy pap-tanítója az ősi óriásoknak. A Purana-kban levő Shukra-ról szóló teljes történet a Harmadik és a Negyedik Fajra vonatkozik. Amint a Kommentár mondja:

Shukra-n át származtak le az első „Izzadság-szülöttekből” a Harmadik (gyökérfaj) „kettős egyedei” (a hermafroditák). Ezért a Harmadik (Faj) alatt a ⊖(kör és átmérő) szimbólummal ábrázolták, míg a Negyedik alatt a jellel.

Ez magyarázatra szorul. Az átmérő, ha a körbe zárva találjuk, a női Természetet jelenti, vagyis az első eszmei világot, mely önmagát nemzette és önmagából itatódott át az egyetemesen szétszórt Élet-szellem által, - így tehát ez vonatkozik a primitív gyökérfajra is. Androgün lesz akkor, amint a fajok, s minden, ami a földön volt, kifejlesztették fizikai formáikat, s így a szimbólum átalakul a körbe zárt átmérővé, amelyből egy függőleges vonal ereszkedik le, kifejezvén vele a még el nem vált férfi és női nemet. Ez az első és legkorábbi egyiptomi tau: Τ, majd ebből lesz a ✚, vagyis a szétvált férfi és nő, nemzésbe merülve¹³. (Lásd I. kötet.) Vénusz (a bolygó) szimbóluma egy gömb a kereszten, amely azt mutatja, hogy e bolygó uralkodik a természetes emberi nemzésen. Az egyiptomiak Ankh-ot, az „életet” a gömbfejű kereszttel: ☥ábrázolták, amely csupán módosított formája Vénusznak (Isisnek): ♀, s ezoterikusan azt jelentette, hogy az emberiség és minden állati élet kilépett az isteni spirituális körből, és belemerült a fizikai férfi és női nemzésbe. Ez a jel a Harmadik Faj végétől kezdődően ugyanolyan fallikus jelentőséggel bír, mint az édenkert „Életfája”. Anouki, Isis egyik formája, az Élet Istennője; Ankh-ot pedig a héberek az egyiptomiaktól vették át. E szót Mózes vezette be, akit az egyiptomi papok tanítottak a bölcsességre, s aki még több más misztikus szót átvett tőlük. Héber nyelven Ankh, a személyes raggal „életem” – lényem – jelentéssel bír, s ez az „Anouchi személyes névmás” az egyiptomi Anouki Istennő nevéből¹⁴.

Dél-India (Madras tartomány) egyik legrégibb katekizmusában (Lásd Edward Moor: Hindu panteon) a hermafrodita Ardhanari Istennő középső testrészén gömbfejű kereszttel, a szvasztikával, a „hím és női jellel” van ábrázolva, jelezvén ezzel a Harmadik Faj pre-szexuális állapotát. Vishnu, akit most a köldökéből kinövő lótusszal ábrázolnak – vagyis jelezvén Brahma univerzumát, amint az a központból, Nara-ból kifejlődik – az egyik legrégibb faragványon kétneműnek (Vishnu és Lakshmi) van ábrázolva, amint egy vízen úszó lótuszlevélen áll, a víz félkörben felemelkedve körülötte, s a szvasztikán, „a nemzés (vagyis az ember származásának) eredetén” át árad beléje.

Pythagoras Shukra-Vénuszt Sol alter-nek, azaz a „másik Nap”-nak nevezi. A „Nap hét Palotája” közül a keresztény és zsidó Kabbalában a Lucifer-Vénuszé a harmadik, a Zohar Samael hajlékának nevezi. Az okkult tanítás szerint ez a bolygó a Föld őse, valamint spirituális prototípusa. Ezért mondják, hogy Shukra (Vénusz-Lucifer) kocsiját „földszülötte lovak” Ogdoad-ja húzza, míg a többi bolygó szekereinek paripái másfélék.

A Földön minden elkövetett bűnt megéreznek az Ushanák, a Shukrák. A Daityák Guruja a Föld és az emberek Védőszelleme. A Föld a Shukrán levő minden változást megérez és visszatükröz.

Shukra, vagy Vénusz, tehát mint a Daitya-k, a Negyedik Faj óriásainak tanítójaként van ábrázolva, akik a hindu mitológiában egy időben az egész Föld felett uralkodtak, s legyőzték a kisebb isteneket. A nyugati allegória titánjai is szorosan Vénusz-Luciferhez kapcsolódnak, akit a későbbi keresztények a Sátánnal azonosítottak. S minthogy Vénuszt, úgyszintén Isist is fején tehénszarvval ábrázolják, a misztikus Természet szimbólumával – ami jellemző és átváltoztatható a Holdra, hiszen ezek holdbeli istennők voltak – e bolygót a teológusok jelenleg a misztikus Lucifer szarvai közé helyezik.¹⁵ Az ősi hagyományt, mely szerint Vénusz (geológiai) változásai egyidejűek a Földével, s hogy az, ami az egyiken történik, az a másikon is végbemegy, s hogy többrendbeli nagyszabású közös változásokon mentek keresztül, később fantasztikus módon interpretálták. Szent Ágoston pl. a két bolygó konfigurációs, színbeli, sőt pályabeli változásait Vénusz-Lucifer teológiailag kieszelt jellemére vonatkoztatja. Annyira megy kegyes elképzelésében, hogy a bolygón végbement legutóbbi változásokat a Noé-féle és mitikus vízözönnel hozza kapcsolatba, amelyekről azt tartja, hogy Kr. E. 1796-ban mentek végbe. (Lásd: De Civitate Dei, LXXXI. VIII. fej.)

Minthogy Vénusznak nincs holdja, allegorikus értelemben azt szokták mondani, hogy Asphujit (ez a „bolygó”) adoptálta a Földet, a Hold sarjadékát, s hogy a Föld „nagyobb lett szülőjénél, s sok gondot okozott” – ez utalás a kettő közötti kapcsolatra. A Shukra¹⁶ (bolygó) uralkodója annyira megszerette adoptált gyermekét, hogy mint Ushanas reinkarnálódott nála, s tökéletes törvényeket alkotott számára, amiket a későbbi korok semmibe vettek és elvetettek. Egy másik allegória a Harivamsha-ban arról szól, hogy Shukra elment Shivához, s kérte őt, védelmezné meg tanítványát a Daitya-któl és az Asura-któl, a harcos Istenektől. Shukra céljának elősegítésére egy jóga-rítust hajtott végre: „fejjel lefelé ezer éven át szívta eb a pelyvának a füstjét”. Ez a Vénusz tengelyének nagy elhajlására vonatkozik – amely 50 fokot tesz ki – s arra, hogy örök felhőkbe van burkolva. Mindez azonban csak a bolygó fizikai alkatára vonatkozik. Az okkult miszticizmus a bolygó Uralkodójával, a vezető Dhyan Chohan-nal foglalkozik. Az allegória, mely szerint Shukra megátkozta Vishnut, hogy büntetésből hétszer megszülessen a Földön, mert megölte (Shukra) anyját, telve van filozófiai értelemmel. Ez nem a Vishnu-Avatárok-ra vonatkozik, minthogy ezek eddig kilencen voltak – s a tizedik még eljövendő – hanem a Föld emberfajaira. Vénusz vagy Lucifer – másként Shukra és Ushanas – mint bolygó, a mi Földünk fényhordozója, úgy fizikai, mint misztikus értelemben. A keresztények a korai időkben mindezt jól tudták, hiszen egyik legkorábbi római pápájukat főpapi néven Lucifernek hívták.

Minden világnak megvan a szülő csillaga és a testvér bolygója. Ezek szerint a Föld a Vénusz adoptált gyermeke és fiatalabb testvére, de lakói a saját fajtája béliek… Minden érző, tökéletes lény (teljes hetességű ember vagy magasabb lény) kezdettől fogva olyan formákkal és szervezettel van ellátva, amelyek teljesen összhangban vannak az általuk lakott bolygó természetével és állapotával.¹⁷

A Lét Bolygói, vagy Élet-központok, amelyeken elkülönülten fejlődnek emberek és állatok, száma megszámlálhatatlan. Egyik sem hasonlít semmiben sem testvérbolygójára vagy bármely más bolygóra saját speciális ivadékaiban.¹⁸

Mindegyiknek kettős fizikai és spirituális természete van.

A nucleolák örökkévalók és örökké tartók; a nucleusok időszakosak és végesek. A nucleolák az Abszolút részét képezik. A nucleolák azon sötét és áthatolhatatlan erőd lőrései, amely örökké rejtve marad az emberi, sőt Dhyani látástól. A nucleusok viszont a belőle kiszabaduló örökkévaló fény.

Ez a FÉNY az, amely a „Lét Urainak” formáivá sűrűsödik. Az elsők és legmagasabbrendűek ezek közül kollektíve a JIVATMA vagy Pratyagatma. (Jelképesen szólva a Paramatma-ból származó. Ez a görög filozófusok Logosza, az egyes új Manvantarák elején megjelenő Logosz.) Ezektől lefelé – ezen Fénynek mindinkább állandósuló, az objektív síkon durva anyaggá váló rezgéseiből kialakulva – jönnek elő a Teremtő Erők megszámlálhatatlan hierarchiái. Közöttük vannak forma nélküliek, mások határozott formával bírnak, megint mások pedig, a legalacsonyabbak (az elementálok), felvesznek bármely formát a környező körülményeknek megfelelően.

Spirituális értelemben csak egyetlen Abszolút Upadhi (bázis) létezik, amelyből, amelyen, és amelyben a Manvantára céljára felépülnek azok a megszámlálhatatlan alapvető központok, amelyekből az aktív periódus alatt az egyetemes, a ciklikus és az egyéni evolúciók kiindulnak.

A Lét ezen központjait átható és éltető intelligenciákat a Nagy Hegyláncon túl¹⁹ válogatás nélkül Manuknak, Rishiknek, Pitriknek²⁰, Prajapatiknak, stb. nevezik; az innenső oldalon pedig Dhyani-Buddháknak, Chohánoknak, Melháknak (Tűz-istenek), Bodhiszattváknak, és így tovább.²¹ Az igazán tudatlanok Isteneknek hívják őket, a művelt világiak az Egy Istennek, a bölcsek pedig, a beavatottak, bennük csupán a Megnevezhetetlennek manvantárai megnyilvánulásait látják és tisztelik, akit sem a mi Teremtőink (a Dhyan Chohanok), sem azok teremtményei sohasem ismerhetnek meg, sem meg nem magyarázhatnak. Az ABSZOLÚT meg nem határozható, sem halandó sem halhatatlan sohasem látta, sem meg nem érthette a Létezés korszaka alatt. A változó nem ismerheti a Változatlant, sem az élő nem foghatja fel az Abszolút Életet.

„Ezért az ember nem ismerhet magasabb lényeket, mint saját Őseit”. „Ne is imádja őket”, hanem tanulja meg, hogy miként jött ebbe a világba.

(c) A hetes számnak, amely minden vallásos rendszerben a kozmogóniától kezdve az emberig alapvető szám a többi között, meg kell, hogy legyen a raison d’être-je. Az ősi amerikaiaknál éppen olyan vezető szerepet játszik, mint az archaikus árjáknál és egyiptomiaknál. E kérdéssel bővebben fogunk foglalkozni a 4. kötet 2. részében, de addig is néhány adatot megemlíthetünk. A Sacred Mysteries among the Mayas and the Quiches szerzője²²azt mondja, hogy 11,500 évvel ezelőtt:

A hetes szám valamennyi civilizált ősi népnél úgy látszik par exellence szent szám volt. Hogy miért? Erre soha kielégítő választ nem kaptunk. E népek mindegyike más magyarázatot ad erre, saját (exoterikus) vallásának megfelelően. Kétségen kívül áll azonban, hogy a szent misztériumokba beavatottak számára ez volt a számok száma. Pythagoras… az „élet tartályának” nevezi, amely magába foglalja a testet és a lelket, minthogy egyrészt egy négyességből áll, vagyis Bölcsességből és Intellektusból, másrészt egy hármasságból, vagyis cselekvésből és anyagból. Julianus császár a Matrem-ben és az Oratio-ban (pontosabban in Matrem Deorum, Oratio V.) így fejezi ki magát:

„Ha hivatkoznánk a mi szent misztériumainkba való beavatásra, mely misztériumokat a kaldeaiak bacchizáltak a hétsugarú istennel kapcsolatban, általa világosítván meg az emberi lelket, akkor olyan dolgokat mondanék, amelyek teljesen ismeretlenek a csőcselék előtt, de nagyon jól ismertek az áldott teurgisták előtt.” (141. old.)

Aki ismeri a Puranakat, a Holtak Könyvét, a Zendavestát, az asszír Cserepeket és végül a Bibliát, s aki megfigyelte a hetes szám folytonos visszatérését a legrégibb időkből származó, s egymástól távol eső és kapcsolatban nem lévő népek feljegyzéseiben, nem tekintheti véletlen összetalálkozásnak a következő tényt, amelyet az ősi misztériumok ugyanez a kutatója közöl velünk. A hetes számnak, mint misztikus számnak Amerika „Nyugati kontinensén” élő bennszülöttek közötti vezető szerepéről szólva, nem kevésbé érdekes megállapítást tesz. Szerinte a hetes szám:

Gyakran előfordul a Popul-Vuh-ban. Megtaláljuk a hét család esetében is, akik Sahagun és Clavigero szerint azon misztikus személyiség kíséretében voltak, akit Votan-nak neveztek. Ő volt Nachan nagy városának híres alapítója, mely várost egyesek Palanque-vel azonosítják. Megtaláljuk a hét barlangban²³, ahonnan – úgy mondják – Nahutls ősei eredtek; Cibola hét városában, amelyeket Coronado és Niza írtak le… a hét Antillákban; a hét hősben, akikről azt mondják, hogy megmenekültek a Vízözönből.

A „hősök” minden vízözön-történetben heten vannak, kezdve a hét Rishi-től, akiket a Vaivasvata Manu mentett meg, egészen Noé bárkájáig, amelybe „hetesével” vitték be az állatokat, madarakat és egyéb élőlényeket. Ezek szerint az 1, 3, 5, 7 számok, mint tökéletes – mert velejükben misztikus – számok elsőrendű szerepet játszanak minden kozmogóniában, és az élőlények fejlődésében. Kínában az 1, 3, 5 és 7 számokat „égi számoknak” nevezik úgy az egyházi „Változások Könyvében” (Yi King vagy transzformáció), mint az „evolúcióban”.

A magyarázat nyilvánvaló, ha az ősi szimbólumokat megvizsgáljuk. Ezek az I. kötet előszavában említett Ősi Kéziratban megadott számokból veszik eredetüket. A fejlődés és a nemzésbe, illetve anyagba merülés szimbóluma a , amely megtalálható a régi mexikói szobrokon és festményeken éppen úgy, mint a kabbalisztikus Sephiroth-ban és az egyiptomi Tauban. Vizsgáljuk meg a mexikói kéziratot (Add. MSS. Brit. Mus. 9789)²⁴; egy fát látunk, amelynek törzsét tíz gyümölcs van. A fa egyik oldalán egy férfi, a másik oldalán egy nő áll, hogy leszedje a gyümölcsöket, a fatörzs tetején pedig két ág nyúlik ki vízszintes irányban, kialakítva ekként a tökéletes Τ-t (tau). Az ágak végén ezenkívül egy-egy hármas nyaláb van, közöttük pedig egy madár ül – a halhatatlanság madara, Atma vagy az Isteni Szellem – ez lévén a hetedik. Ez ugyanazt az eszmét fejezi ki, mint a Sephiroth-i Fa, amelynek összege tíz, de ha elválasztjuk a felső hármastól, akkor hét marad. Ezek az égi gyümölcsök, a tíz vagy Ⓘ, 10, amelyek a láthatatlan férfi és női csírából születtek, kitéve velük együtt a 12-t, vagyis az Univerzum Dodekaéderét. A misztikus rendszer magában foglalja a •-ot, a középpontot; a 3-at, vagy Δ-et; az 5-öt, vagy ✯-ot; és a 7-et, vagy ⍍-t; vagy ✡-t; tehát a háromszöget, a négyzetben és a két egymásba fonódó háromszögben lévő egybefogó pontot. Ez vonatkozik az őstípusok világára. A jelenségek világa az EMBER-ben éri el legfelsőbb szintjét (kulminációját), és mindennek visszatükröződését. Ezért az ember – metafizikai aspektusában – a misztikus négyzet, a Tetraktisz, a teremtő síkon pedig a Kocka. Az ember szimbóluma a kiterített kocka²⁵, a 6, amelyből 7 lesz, vagyis a , 3 keresztirányú (a női) és a 4 függőleges (a férfi); ez tehát az ember, az istenség kulminációja a földön, akinek a teste a hús keresztje, amelyen keresztül, és amelyben állandóan keresztre feszíti és megöli az isteni Logoszt, vagyis saját MAGASABB ÉN-jét.

Minden bölcselet és kozmogónia ezt mondja: „A világegyetem fölött áll az Uralkodó (kollektíve uralkodók), amelynek neve az IGE (Logosz); Királynéja a működő Szellem; s a kettő együtt az Első Hatalom, az EGY után.”

E kettő a Szellem és a Természet, amelyek ketten képezik a mi illuzórikus világegyetemünket. E két elválaszthatatlan az Eszmék Univerzumában marad mindaddig, amíg az tart, s azután visszamerül a Parabrahman-ba, az Egy örökké változatlanba. „A Szellem, melynek lényege örök, egy és önmagában létező”, egy tiszta éterikus Fényt áraszt ki – egy kettős fényt, melyet az egyszerű érzékek nem tudnak felfogni – mondja a Purâna-k, a Biblia, a Sepher Yetzireh, a görög és latin himnuszok, a Hermész Könyve, a kaldeai Számok Könyve, Lao-tze ezoterikus tanításai és egyéb írások. A Kabbala, amely a Genezis titkos értelmét magyarázza, azt mondja, hogy ez a Fény a KETTŐS EMBER, másként az androgün (jobban mondva: nem-nélküli) Angyalok, akiknek generikus nevük: ADAM KADMON. Ők azok, akik befejezik az embert, míg az ember éterikus formáját már isteni, de alacsonyabb lények árasztják ki, s a testet agyaggal szilárdítják, vagy másként „a föld porával” – amely valóban allegória, de éppen annyira tudományos, mint bármely darwini fejlődéstan, s amellett sokkal igazabb.

A Source of Measures szerzője azt mondja, hogy a Kabbala, s annak valamennyi misztikus könyve tíz Sephiroth-on alapul, ami egy sarkalatos igazság²⁶. A szerző a Tíz Sephirot-ot vagy a 10 számot a következőképpen mutatja be:

 

ahol a kör a nulla; a függőleges átmérője az első vagy elsődleges EGY (az Ige vagy Logosz), amelyből jön a 2, a 3, fel egészen 9-ig, a számjegyek határáig. A 10 az első Isteni Megnyilvánulás²⁷, amely az arányok pontos kifejezésének minden lehetőségét magában foglalja, - a szent Jod. A Kabbala azt tanítja, hogy ezek a Sephiroth-ok az Égi Fény (20612 – 6561 számai vagy kiáradásai), ők a 10 „Szó”, a DBRIM, 41224, s a fény, melynek ők az egybeáradását képezik, jelenti az Adam KDM-et (a 144 – 144); és a Fény, az Új Testamentum vagy Frigyszövetség (41224) teremtette Istent; éppen úgy, mint az Ótestamentum szerint Isten (Alhim, 31415) teremti a Fényt (a Világosságot), (20612, 6561).

Nos, az okkultizmus szerint – ugyanúgy, mint a Kabbala szerint is – három féle Fény vagy Világosság van. (1) Az absztrakt és abszolút Világosság, amely Sötétség; (2) a Megnyilvánult-megnyilvánulatlannak a Világossága, amelyet egyesek Logosznak neveznek, és (3) egy későbbi világosság, amely a Dhyan Chohanokban, a kisebb Logoszokban – kollektív néven Elohim – tükröződik vissza, akik azután kiárasztják azt az objektív univerzumra. De a Kabbalában, amelyet a XIII. századi kabbalisták újra kiadtak, és gondosan úgy forgattak, hogy az megfeleljen a keresztény hitelveknek, e három Világosságot Így határozzák meg: (1) a Jehova-i világos és átható világosság; (2) a visszatükröződött világosság; és (3) az absztrakt világosság. „Ez a Világosság, absztrakt szempontból (metafizikai vagy szimbolikus értelemben) Alhim (Elohim, Isten), míg a tiszta átható Világosság a Jehova. Alhim világossága általában a világhoz tartozik, annak egészében és általános teljességében, de a Jehova világossága a világ legfőbb teremtményéhez, az emberhez tartozik, akibe a világosság behatolt, és akit ez a világosság teremtett.” A Source of Measures szerzője helyesen idézi az olvasónak Inman Faiths Embodied in Ancient Names című művének II. 648. oldalát, ahol egy metszetről van szó, „amelyet Velencében, 1542-ben nyomtattak ki, s a Boldogságos Szűz egyik rózsafüzérjéről való vesica piscis, Mária, és a női szimbólum ábrázolását mutatja”. Következésképp, amint Inman „az inkvizíció, tehát ortodox engedélyezéssel” megjegyzi, ez az ábrázolás világossá teszi az olvasó előtt, hogy mit értett a Római Egyház ezen „világosság átható erejéről és annak hatásairól”. Milyen sajnálatosan eltorzultak a keleti filozófiának legmagasztosabb, legnemesebb és legemelkedettebb istenfogalmai, amikor a keresztény interpretáció azokat szinte a legdurvább antropomorfikus fogalmakra alkalmazta!

Keleten az okkultisták ezt a Világosságot Daiviprakriti-nek hívják, nyugaton pedig Christos Világosságának. Ez a LOGOSZ Világossága, az örökké Megismerhetetlennek közvetlen visszfénye az egyetemes megnyilvánulás síkján. A modern keresztények a Kabbala alapján pedig az előbb idézett szerző szerint ezt így magyarázzák:

A világ teljességére általában, annak legfőbb tartalmával, az emberrel együtt az Elohim-Jehova kifejezés alkalmazható. A Zohar-ból vett kivonataiban Rev. Dr. Cassel (egy kabbalista) annak bizonyítására, hogy a Kabbala a Háromság dogmáját adja elő, többek között a következőket mondja: „Jehova ugyanaz, mint Elohim/Alhim”… Három fokozatban Isten (Alhim) és Jehova ugyanazzá váltak, s jóllehet különállók, külön és együtt ugyanazt az Egyet alkotják.

Hasonlóképpen, Vishnu lesz a Nap, a Személytelen Istenség látható szimbóluma. Vishnut úgy írják le, amint „áthalad három lépéssel az Univerzum hét régióján”. De a hinduk ezt mint exoterikus beszámolót, mint felszínes tantételt és allegóriát tekintik, míg a kabbalistáknál ez az ezoterikus és végleges magyarázat. De folytassuk:

A Világosság tehát, amint mondottuk, 20612 aránya a 6561-hez, amely a kör átmérőjének a kerülethez való integrális és számbeli arányának pontos megjelölése. Isten (Alhim, tehát 31415 aránya az Egyhez, a fentinek egy módosított formája) ennek a redukálása azért, hogy megkapjuk a szabvány egységet, az Egyet, mint minden számítás és mérés általános alapját. De az állati élet létrehozásához, és a speciális időmértékhez vagy holdévhez, melynek hatásaként a fogantatás és az embrionális fejlődés létrejön, s Jehova mértékszámai (tehát az „ember egyenlő Jehova” mérték) vagyis a 113 aránya a 355-höz külön tanulmányozandó.²⁷ Ez az arány a Világosságnak, azaz a 20612:6561-nek egy módosított formája, lévén egy πérték, s csupán ugyanannak egy variációja (vagyis 20612:6561 = 3.1415:1, és 355:113 = 3.1415, vagyis Alhim, vagyis Isten), éspedig oly módon, hogy az egyiket át lehet olvasztani a másikba, és le lehet vezetni egymásból. Ez az a három lépés, amelyekkel az isteni nevek egységét és azonosságát ki lehet mutatni. Vagyis a kettő ne más, mint ugyanazon aránynak, a π-nek változatai. E fejtegetés célja az, hogy bemutassuk, mennyire azonos a Kabbalában tanított szimbolikus mérési rendszer a bibliai Három Frigykötéssel és a szabadkőművesség fent említett tételével.

Először is, a Sephiroth úgy szerepel, mint Világosság, vagyis az Ain Soph-nak ők képezik egyik működését, helyesebben ők maguk annak megnyilvánulása. Ez abból a tényből következik, hogy a „Világosság” a 20612-nek a 6561-hez való arányát jelenti, része lévén e DBRIM, 41224 „szavaknak”, vagy a Dabar, 206 (= 10 rőf) szónak. A „Világosság” annyira velejét képezi a Kabbalának a Sephiroth magyarázatával kapcsolatban, hogy a Kabbaláról írt leghíresebb könyvet Zohar-nak, azaz „Világosság”-nak nevezik. Ebben a könyvben a következő kifejezéseket találjuk: „A végtelen teljesen ismeretlen volt, s nem árasztott világosságot mindaddig, amíg a fénylő pont erőszakkal át nem tört, és láthatóvá nem vált”. „Amikor Ő először vett formát magára (a korona, vagy ez első Sephira formáját), abból 9 ragyogó fényt sugároztatott ki, amelyek azon keresztül kiragyogva minden irányba fénylő világosságot terjesztettek” – vagyis ez a 9 az 1-gyel (amely az eredete volt a fentiek szerint a 9-nek) együtt összesen 10-et tesz ki. Vagyis a Ⓘ-t, vagy ⊗-t, vagy a szent Tíz-et (szám vagy Sephiroth), vagy Jod-ot – s ezek a számok voltak „a Világosság”. Éppen úgy, mint a János evangéliumában Isten (Alhim, 31415 az egyhez) volt az a Világosság (20612 a 6561-hez), amely által minden dolog teremtetett.

A Sepher Yetzireh-ben, másként a „Teremtés számá”-ban a fejlődés folyamatát számokban adják meg. E mű szerint „a Bölcsesség harminckét Ösvényén” a 3-as szám négyszer ismétlődik, a 4-es szám pedig ötször (3*4+4*5=32). Ezért az Isten Bölcsessége számokban fejezhető ki (Sephrim vagy Sephiroth), mert Sepher (vagy S-ph-r magánhangzók nélkül) annyit jelent, mint „számolni”. Hasonlóképpen Platón is megállapította, hogy az Istenség geometrizál, amikor a világegyetemet megteremti.

A kabbalista könyv, a Sepher Yetzireh annak megállapításával kezdi, hogy Alhim rejtett bölcsessége Sephrim-ben van, vagyis Elohim bölcsessége a Sephiroth-ban.

A harminckét ösvény, a rejtett bölcsesség Három Sephrim-ben állapította meg a következőket: Jah, JHVH, Tzabaoth, Izrael Elohi-ja, az Élet Alhim-ja, a Kegyelem és Könyörület El-je – magasztos magasságbéli Lakó, Örökkévaló Király, akinek neve – Szent! A három Sephrim a következő: B – S’ph-r, V – S’ph-r, V – Siph-o-r.

Mr. Ralston Skinner így folytatja:

Ez a magyarázat az eredeti szöveg „rejtett bölcsességét” rejtett bölcsességgel mutatja be, vagyis olyan szavak használatával, amelyek speciális számsorokat és speciális frazeológiát tartalmaznak. Ezek ugyanazt a magyarázati rendszert képviselik, mint amit a héber Bibliában is pontosan megtalálhatunk… A szerző, amikor magyarázatait kifejti, tételének elfogadtatása és a részletes kifejtés végeredményének összefoglalása végett azt az egy szót: „Sephrim” (Sephiroth) – a Jezirah Számából – úgy magyarázza, hogy szétválasztja három alárendelt egységre, a s-ph-r vagy szám jelentésű közismert szó felett mintegy szójátékként.

Al-Chazari²⁸ herceg azt mondja a rabbinak: „Azt szeretném, ha közölnéd velem a Természetes Filozófia néhány fontos vagy legfőbb elvét, amelyeket – mint mondod – ők (az ősi bölcsek) a régmúlt időkben kidolgoztak”. Erre a rabbi így felelt: „Egyik ilyen alapelv fajunk atyjának, Abrahamnak Teremtés Száma”. (Vagyis Abram és Abraham, másként a 41224 és 41252 szám.) Azután azt mondja, hogy ezen számok könyve azt tanítja, hogy az „Alhim-ság és Egy-ség a DBRIM-ben”, vagyis a „szavak” jelentésű szó számaiban van meg. Ezek szerint tehát tanítja a 31415 arányát az Egy-hez a 41224 számon keresztül, mely utóbbi a Frigyláda leírásában két részre volt választva, két kőtáblán, s erre vésték vagy írták ezeket a számokat, azaz DBRIM-et, másként 41224-t, tehát 20612*2-t. Azután magyarázza ezt a három másodlagosan használt szót, s az egyikkel kapcsolatban megjegyzésként kiemeli: „és Alhim (31415 az Egy-hez) szólt, legyen Világosság (20612 a 6561-hez)”.

A szöveg szerinti három szó a következő: רומים רמם רמם, s a rabbi így magyarázza őket: „Tanítja az Alhim-ságot (31415) és az Egy-séget (az Alhim átmérője) a Szavakon át (DBRIM=41224), amely annyit jelent, hogy egyrészről a teremtés különbözőségében a kifejeződés végtelensége rejlik, másrészről van egy harmonikus végcél az Egy-ség felé”. (Mindenki tudja, hogy az iskolák π-jének ez a matematikai funkciója, mely megmérvén, megszámlálván és meghatározván az ég csillagait, végén mégis az Univerzum végső egységébe foglalja össze.) „S mindez a Szavak segítségével. Végső összhangjuk tökéletessé válik abban az Egy-ségben, amely elrendelte őket, s amely megvan a רומם רמם רמם-ban”. Vagyis a rabbi első magyarázatában kihagyja a szavakból a jod- vagy i-betűt, majd utána megint beleveszi. Ha most megnézzük ezen másodlagos (alárendelt) szavakat, akkor ezek értékét 340, 340 és 346-ban állapíthatjuk meg, összesen tehát 1026, s az általános szó felosztását azért végezték, hogy ezeket a számokat elnyerjék, - melyeket Temurah által különböző módokon, különböző célokra lehet átváltoztatni. (Kabbala)

Kérjük az olvasót, lapozza fel az I. kötet 4. Stanzájának 3. slokáját és a kommentárt, ahol megtalálhatja, hogy a 3, 4, (7) és a háromszor hét, vagy 1065, Jehova száma, a Mahábháratá-ban említett 21 Prajapati száma, azaz a három Sephrim száma (betűkkel vagy ábrákkal kifejezett szavak). Ha a tanulmányozó összehasonlítja az Ősi Filozófia Teremtő Hatalmait és az exoterikus júdaizmus (minthogy a zsidók ezoteriája azonos a Titkos Tanítással) antropomorfikus Teremtőjével, ki fog tűnni az, hogy valójában Jehova csak „holdbeli” és „nemzedékbeli” Isten. Jól ismert tény a Kabbala minden lelkiismeretes tanulmányozója előtt az, hogy minél mélyebbre merül a Kabbala – illetve ami belőle megmaradt - tanulmányozásába, annál bizonyosabbá válik afelől, hogy – az exoterikus júdaizmus és kereszténység által lefektetett elvek szerint – e kettő monoteizmusa nem más, mint asztrolatria, amelyet a modern asztronómia ma már magáénak tart. A kabbalisták mindig is hangoztatták, hogy az Elsődleges Intelligenciát megérteni nem lehet. Minthogy sem megérteni, sem térben elhelyezni nem lehet, névtelen és negatív. Innen ered az Ain Soph – „Megismerhetetlen” és „Megnevezhetetlen” – kifejezés, s minthogy megnyilvánulásra bírni lehetetlen, tehát úgy képzelték el, mint amely kiárasztja magából a Megnyilvánuló Erőket. Következésképpen az emberi intellektus csak kiáradásaiban foglalkozik és foglalkozhat vele. A keresztény teogónia, miután elvetette a kiáradások tantételét, s ezt az Angyalok közvetlen tudatos teremtésével és a világ többi dolgainak a semmiből való létrehozásával helyettesítette, ma már reménytelenül zátonyra futott egyfelől a Természetfölötti vagy Csoda, másfelől pedig a materializmus között. Egy extra-kozmikus Isten végzetes a filozófia szempontjából, egy intra-kozmikus Istenség – vagyis az egymástól elválaszthatatlan szellem és anyag – filozófiai szükségesség. Ha e kettőt el akarjuk választani egymástól, akkor nem marad más, mint durva babona az érzelgősség álarca alatt. De miért kell a „geometrizálás”, ahogy Platón mondja, és miért kell ezeket a kiáradásokat egy hatalmas számtábla formájában bemutatni? Az előbb idézett szerző jól megválaszolja a kérdést, amikor ezt mondja:

Mentális érzékelésből csak úgy válhat fizikai érzékelés, ha az előbbi a Világosság kozmikus princípiumával bír, s így a mi mentális körünk a világosság által válik láthatóvá, vagy ja teljes megnyilvánulásról van szó, akkor a körnek fizikailag láthatóvá, vagyis Világossággá kell válnia. Az így megfogalmazott elképzeléseken alapult az univerzumban megnyilvánuló Istenséget taglaló filozófia.

Ez tehát a Filozófia. Másként beszél azonban az Al-Chazari című műben a rabbi, amikor ezeket mondja:

Az s’ph-r alatt a teremtett testek kiszámítása és megmérése értendő. Mert a kiszámítás, vagyis amivel egy testet egybevágóan és szimmetrikusan fel lehet építeni, szerkezetileg jól elrendezve és megfelelve az eltervezett célnak, végre is számokból, terjedelemből, tömegből, súlyból tevődik össze; a mozgások koordinációs kapcsolata, továbbá a zenei összhang teljesen a számokon alapszik, vagyis s’ph-r-en… Sippor (s’phor) kifejezésen értsük Alhim (206 az 1-hez, vagy 31415 az 1-hez), s ehhez kapcsolódik a szerkezeti forma vagy keret szándéka; például így szól a mondás: „Legyen Világosság”. A mű létrejött, amint a szavakat kimondták, vagyis amikor a mű számai előjöttek.

Ez annyi, mint minden lelkiismeret-furdalás nélkül elanyagiasítani a szellemit. De a Kabbala nem mindig volt ennyire alkalmas az antropo-monoteisztikus elképzelésekre. Hasonlítsuk össze ezt India hat filozófiai iskolájával. Például Kapila-nak Sankhya filozófiájában az áll, hogy hacsak Purusha nem mászik fel Prakriti vállára, – szimbolikus értelemben – akkor az utóbbi értelmetlen marad, míg az előbbi az utóbbi nélkül cselekvésre képtelen. Ezért a Természet (az emberben) a Szellem és az Anyag összetételévé kell váljon, mielőtt tényleg azzá lesz, ami; s az Anyagban lévő Szellemet fokozatosan kell életre és tudatosságra ébreszteni. A monádnak először át kell mennie az ásványi, növényi és állati formákon, mielőtt a Logosz Világossága felébredhetne az állatemberben. Éppen ezért, ez utóbbit mindaddig nem nevezhetjük „EMBER”-nek, hanem csak úgy kell tekinteni, mint a mindig változó formába börtönzött monádot. A keletei filozófiában a SZAVAK által történő Fejlődést és nem Teremtést ismerik el, még az exoterikus feljegyzések szerint is. Ex orinete lux (A világosság keletről jön). A mózesi Bibliában még az első ember neve is Indiából származik, bármennyire is tagadja ezt prof. Max Müller. A zsidók az Ádám nevet Kaldeából vették át; az Adam-Adami pedig egy összetett szó, következésképp egy több jelentésű szimbólum, s az okkult tételeket bizonyítja.

Itt nincs hely a filozófiai boncolgatásokra. De azért emlékeztetnünk kell az olvasót arra, hogy az Âdi szó szanszkrit nyelven annyit jelent, mint az „első”; arámi nyelven annyit jelent, mint „egy” (Ad-ad, az „egyetlen egy”); asszír nyelven annyi, mint „Atya”, s innen származik az Ak-ad, vagy „teremtő atya”.²⁹ S ha már egyszer a fentiek bebizonyosodtak, akkor kissé nehéz az Adam szót a mózesi Biblia eredeti kifejezésének tekinteni, s benne egyszerűen egy zsidó személynevet látni. Lásd ezen kötet II. részében az Adam-Adami-ról szóló fejtegetéseket.

Gyakran találjuk összekeveredve a különböző teogóniákban szereplő Istenek genealógiáját és jellemzőit, ahogy e szimbolikus tudomány alapvető tételeit a félig beavatott brahmanikus és biblikus írók a világgal közölték. De a legkorábbi nemzetek megállapításaiban nincs ilyen eltérés, minthogy ezek az Isteni Tanítók tanítványai és leszármazottjai voltak. Náluk ugyanis az istenek genealógiája és jellemzői elválaszthatatlanul kozmikus szimbólumokhoz kapcsolódtak, minthogy ezek az „istenek” képezték a világegyetem különböző régióinak életét és életadó „lélek-princípiumait”. Soha sehol semmiféle népnek nem volt megengedve, hogy ezen megnyilvánult isteneken túl spekulációkba bocsátkozzanak. A határtalan és végtelen Egység minden nemzetnél tiltott szűzi talaj volt, amelyen emberi gondolat nem járhatott, s melyet nem érinthetett a terméketlen elmefuttatás. Mindössze annyit tanítottak róla, hogy egyik sajátsága az összehúzódás és elernyedés, hogy időnként kitágul vagy összehúzódik. A világegyetem, mely telve van a naprendszerek és világok miriádjaival, felbukkanva, majd eltűnve az örökkévalóságban, az antropomorfikus hatalmak vagy azok lelkei, az istenek nem maradhattak meg testeikkel együtt. Amint a mi katekizmusunk mondja: „A Lehelet visszatér az Örök Kebelbe, amely kileheli és beleheli azt.”

Az ideális Természet, az absztrakt Tér, amelyben az egész Univerzum titokzatosan és láthatatlanul gyökerezik, úgy a védák, mint minden más kozmogónia szerint a Természetben lévő teremtő erőnek női oldalát jelenti. Aditi ugyanaz, mint Sephira és a gnosztikusok Sophia-ja, valamint Isis, Hórusz szűz anyja. Minden kozmogóniában a teremtő istenség mögött és felett van egy felsőbb istenség, a Tervező, az Építész, akinek a Teremtő csak végrehajtó közege. És még ennél is magasabban, mindenen túl köröskörül, belül és kívül ott van a Megismerhetetlen és az Ismeretlen, mindezen Kiáradások Forrása és Oka.

Ezek szerint könnyű megtalálni az okát annak, hogy miért szerepel Adam-Adami a kaldeai szentírásokban, amelyek kétségkívül korábbiak, mint a mózesi könyvek. Asszír nyelven Ad annyi, mint „atya”, arámii nyelven Ad „egy”-et jelent, míg Ad-ad az „egyetlen egy”, Ak pedig asszír nyelven „teremtő”. Így lett az Ad-am-ak-ad-mon-ból a Kabbalában (Zohar) Adam-Kadmon, amely azt jelentette, hogy „Egy (Fiú) az isteni Atyától vagy Teremtőtől”, az am vagy om szavak ugyanis időben úgyszólván isteni-t vagy istenség-et jelentettek. Tehát Adam-Kadmon és Adam-Adami jelentése az lett, hogy „az Atya-Anya vagy Isteni Természet első Kiáradása”, szó szerint pedig az „első Isteni Egy”. Könnyen belátható, hogy ezek szerint Ad-Argat (vagy Aster’t, a szíriai istennő, Ad-on, a szíriai Úristen felesége, Ad-on, a zsidó Adonai), továbbá Vénusz, Isis, Istar, Mylitty, Éva, stb. azonosak a hinduk Aditi és Vach istennőjével. Ezek mind „minden élők anyja” és „istenanyák”. Másrészről viszont – kozmikusan és asztronómiailag – a férfi istenek először mind „Napistenek” voltak, s azután – teológiailag – lett belőlük az „Igazság napja” és egyéb logoszok, melyeket mind a Nap szimbolizált³⁰. Ezek mind Protogonos-ok (Elsőszülöttek) és Microprosopus-ok. A zsidóknál Adam-Kadmon ugyanaz volt, mint Athamaz, Tamaz vagy a görögök Adonis-a – „aki egy az Atyával, és aki az Atyától van” – az Atya pedig a későbbi fajokban Helios, a Nap, például Apollo Karneios³¹, a „Nap-szülötte” volt. Osirist, Ormazd-ot és a többit később sokkal földibb típusok követték, sőt jóformán maguk is azzá változtak, mint például Prometheus, a Kajbee hegy keresztrefeszítettje, Hercules és még sokan mások, Nap-istenek és hősök, míg végül is valamennyi elvesztette eredeti jelentőségét, s alig jelentenek többet, mint fallikus szimbólumokat.

A Zohar-ban ez áll: „Az embert a Sephiroth (Elohim-Javeh másként) teremtette, s közös erővel létrehozták a földi Ádámot”. Ezért mondja a Genezis-ben Elohim: „Lám az Ember olyan lett, mint egy közülünk”. De a hindu kozmogóniában vagy „Teremtés”-ben Brahmâ-Prajâpati Viraj-t és a Rishi-ket szellemi úton teremti; éppen ezért az utóbbiakat világosan „Brahma Elme-szülte Fiai”-nak nevezik; a nemzésnek ez a specifikus módja teljesen kizárja a fallicizmus gondolatát is, legalábbis a korai nemzeteknél. Ez a példa jól illusztrálja a két nemzet egymáshoz viszonyított spiritualitását.

3. Szólt a Ragyogó Arc Ura: „Küldök neked egy tüzet, amikor a munkád megkezdődik. Emeld fel szavadat más lokákhoz, folyamodj Atyádhoz, a Lótusz Urához (Kumuda Pati) (a) az ő fiaiért… A te néped az Atyák (Pitri-Pati) uralma alatt lesz. A te embereid halandók lesznek. A Bölcsesség Urának (Budha, Merkur) emberei halhatatlanok, de Szóma (a Hold) fiai nem. Szüntesd be panaszaidat. (b) A hét bőr még rajtad van… te még nem vagy kész. A te embereid még nincsenek készen. (c)

1. Kumuda-Pati a Hold, a Föld szülője, Soma-loka körzetében. Jóllehet a Pitrik vagy Atyák, az Istenek Fiai, másutt Brahmâ Fiai vagy éppen Rishi-k, általában úgy ismerik őket, mint holdbeli ősöket.

2. Pitri-Pati a Pitrik Ura vagy Királya, Yama, a Halál Istene és a halandók Bírája. Budha (Merkur) emberei képletes értelemben bölcsességük révén halhatatlanok. Ezt általánosan úgy tartják azok, akik szerint minden bolygó vagy csillag lakott hely – sőt a tudomány emberei között vannak olyanok, mint pl. C. Flammarion többek között, akik erősen hisznek ebben, részben logikai, részben pedig asztronómiai alapokból kiindulva. Minthogy a Hold egy alsóbbrendű test, – még a Föld is fölötte áll, nem is szólva a többi bolygóról – azok a földi emberek, akik a Hold fiaitól származnak, vagyis a Hold burkából vagy testéből való holdbéli emberektől vagy ősöktől, nem lehetnek halhatatlanok. A földi ember nem remélheti azt, hogy valóságos, öntudatos és intelligens lénnyé válik, hacsak máshonnan való teremtők úgyszólván be nem fejezik őt. Így a Purana-i legendában a Hold (Soma) fia Budha (Merkur), az intelligens és bölcs, minthogy Soma-tól, a láthatatlan Hold uralkodójától származik, és nem Indu-tól, a fizikai Holdtól. Ezek szerint Merkur a Föld idősebb fivére, képletesen szólva féltestvére, lévén ő a Szellem ivadéka, míg a Föld a Test sarja, Ezeknek az allegóriáknak sokkal mélyebb és tudományosabb értelme van – asztronómiailag és geológiailag egyaránt – mint ahogy azt a modern fizikusok hajlandók lennének elismerni. Az első „háborúskodás az Egekben”, a Târaka-maya, teljes egészében telve van úgy filozófiai, mint kozmogóniai és asztronómiai igazságokkal. Ebből a leírásból le lehet vezetni valamennyi bolygó élettörténetét, aszerint, hogy mi történt e bolygók isteneivel és uralkodóival. Ushanas (Shukra, másként Vénusz), aki Soma-nak legjobb barátja, és Brihaspati (Jupiter) ellensége volt, cselekvőleg vett részt az „Istenek” elleni harcban. Brihaspati, az „Istenek nevelőjének” feleségét, Târâ-t vagy Târakâ-t, elrabolta a Hold, Soma, „s vele nemzette Budha-t”, minthogy pedig Ushanas ebben segítségükre volt, nyomban Demon (Asura) istenséggé degradálták, s az is maradt, mind a mai napig.³²

Itt az „emberek” kifejezés azon égi emberekre vonatkozik, akiket Indiában Pitara-knak vagy Pitri-knek, az Atyáknak, az ember nemzőinek neveznek. Ezzel ugyan még nem tüntettük el a tanítás azon látszólagos nehézségét, – legalábbis a modern hipotézisek szempontjából – hogy ezek a Nemzők vagy Ősök az első emberi Ádámokat, mint asztrális árnyékokat, saját magukból teremtették, Jóllehet ez a tanítás haladást jelent az Ádám bordájáról szóló bibliai hagyománnyal szemben, mégis geológiai és klimatikus kifogásokat fognak ellene felhozni. Az okkult tanítás azonban megmarad állítása mellett.

(c) Az ember szervezete minden fajban alkalmazkodott a környezetéhez. Az első gyökérfaj oly mértékben volt éterikus, mint amennyire a mi fajunk fizikai. A Hét Teremtő ivadékának, a Hét Elsődleges Ádámnak³³ bizonyára nem volt szüksége az élet folytatásához és a lélegzéshez tisztult gázokra. Ezért, bármennyire is lehetetlennek tartják ezt a tanítást a modern tudomány hívei, az okkultizmus állítja, hogy ez volt a helyzet aeonokkal korábban, mintsem az első fizikai ember, a lemúriai emberfaj fejlődése elkezdődött volna 18 millió évvel ezelőtt.

Az ősi írások azt tanítják, hogy minden helyi Kalpa vagy Kör megkezdésekor a Föld újra születik, előzetes fejlődését pedig így írják le a DZYAN KÖNYVEI-nek egyikében és a reá vonatkozó kommentárban: „Miként az emberi Jîva (monád), amikor új anyaméhbe költözik, új testet vesz magára, úgy van ez a Föld Jîva-jával is. Minden Körben tökéletesebb és szilárdabb takarót ölt magára, amint újra kiemelkedik a tér méhéből az objektivitás mezejére.” Ezt a folyamatot természetesen az újraszületés vajúdásai, vagyis geológiai megrázkódtatások kísérik.

Az erre vonatkozó egyetlen utalást az előttünk levő DZYAN KÖNYV-ének csupán egyetlen versében találjuk, amely így szól:

4. Nagy vajúdások után (a Föld) levetette a régi hármat, és felvett hét új bőrt, s ez ott állt az elsőben. (a)

(a) Ez a Föld növekedésére vonatkozik, míg a Kommentárok szerint az Első Körről szóló Stanzában ez áll:

Miután a változatlan (avikâra) maradandó Természet (Lényeg, sadaikarûpa) felébredt és átváltozott (differenciálódott) az esetlegesség (avayakta) egyik állapotába, s az okból (Karana) saját különálló okozatává (vyakta) vált, láthatatlanból látható lett. A parányinak a legparányibbja (az atomok legatomibbja, másként aniyânsam aniyasâm) eggyé és a sokká vált (ekaneka-rûpa), és létrehozván a világegyetemet, megteremtette a negyedik Loka-t (Földünket) a hét lótusz koszorújában. Az Achyuta ekkor a Chyuta lett.³⁴

A Földről azt halljuk, hogy levetette a „régi hármat”, ami arra vonatkozik, hogy már előzőleg három Körön ment át, s a jelenlegi a negyedik a hét közül. Minden új Kör kezdetén, egy „elsötétülési” korszak után, a Föld – ugyanúgy, mint a többi hat „Föld” – leveti, vagy legalábbis feltételezhető, hogy leveti régi bőreit, mint a kígyó szokta. Ezért nevezik a Földet az Aitareya-Brâhmana-ban Sarpa Rajni-nak, a „Kígyók Királynőjének”, és „minden mozgó lény anyjának”. A „hét bőr”, amelynek elsejében most ott áll, arra a hét geológiai változásra vonatkozik, amely az emberiség hét gyökérfajának fejlődését kíséri, s amely a fejlődésnek megfelel.

A 2. Stanza, amely erről a Körről szól, azzal kezdődik, hogy a Föld életkorára vonatkozóan pár szóban felvilágosításokat ad. A kronológiát a megfelelő helyen közölni fogjuk. A Stanzához tartozó Kommentárban két személyiséget említenek: Narada-t, és Asura Maya-t, különösen az utolsót. Az összes számításokat ennek az ősi hírességnek tulajdonítják. A következőkben az olvasó nagy vonalakban meg fog ismerkedni néhány adattal.

Két özönvíz előtti asztronómus

A keleti okkultizmus tanulójának tudatában két személy van elválaszthatatlanul egybekötve a misztikus asztronómiával, kronológiával és azok ciklusaival. Valahányszor Yuga-król, Kalpá-król kell beszélnie, két hatalmas misztikus alak tornyosul elébe, mint két óriás az ősi múltból. Hogy mikor, a történelem előtti kor melyik szakaszában éltek, azt csak igen kevesen tudják és tudhatják azzal a pontossággal, amely az egzakt kronológiához szükséges. Lehet, hogy 100 ezer évvel ezelőtt éltek, lehet, hogy 1 millió évvel ezelőtt, – a világ ennél többet nem fog tudni róluk. A misztikus nyugat és a szabadkőművesség fennen hangoztatja Énoch és Hermes nevét. A misztikus kelet Nârada-t, az ősi védabeli Rishit, és Asuramaya-t, az atlantiszit emlegeti.

Már utaltunk arra, hogy a Mahâbhârata és a Purâna-k érthetetlen szereplői közül a legtitokzatosabb Nârada, aki a Matsya Purâna szerint Brahmâ fia, míg a Vishnu Purâna-ban mint Kashyapa és Daksha leányának sarja szerepel. A Deva-Rishi (isteni rishi, jobb kifejezés, mint a félisten) megtisztelő címet adta neki Parâshara, mégis Nârada az, akit Daksha, sőt Brahmâ is megátkoz. Nârada tudatja Kansa-val, hogy Bhagavân, vagy az exoteria szerint Vishnu újra fog születni Devaki nyolcadik gyermekében, s ezzel az indiai Heródes haragját rázúdítja Krishna anyjára. Azután a felhőkből, ahol – mint egy igazi Mânasaputra - láthatatlanul trónol, dicséri Krishnát afeletti örömében, hogy az Avatâra hősiesen legyőzte Keshin-t, a szörnyeteget. Nârada itt is, ott is, mindenütt található. És mégis, a Purâna-k egyike sem ad igazi jellemzést a fizikai nemzés eme nagy ellenségéről. Bármiként is jellemzik a hindu ezoteriában, Nârada – akit a cis-himalájai okkultizmusban Pesh-Hun-nak, a „Küldött”-nek, vagy görögül Angelos-nak neveznek – az egyedüli megbízottja és végrehajtója a Karma és Adi-Budha egyetemes végzéseinek. Nârada olyan, mint egy cselevő, mindig újra inkarnálódó Logosz, aki az emberek ügyeit a Kalpa kezdetétől annak végeztéig vezeti és irányítja.

Pesh-Hun egy általános és nem speciálisan hindu személyiség. Ő az a misztikus vezető intelligens hatalom, amely megindítja a ciklusokat, Kalpákat és egyetemes eseményeket, s azután szabályozza azok leforgását.³⁵ Ő a Karma látható irányítója az általános vonatkozásokban. Ő ezen Manvantara legnagyobb hőseinek inspirálója és vezetője. Az ezoterikus munkákban bizonyos kevéssé hízelgő néven emlegetik, pl. Kali-kâraka, Bajkeverő, Kapi-vaktra, Majomarcú, sőt Pishuna, Kém, míg másutt ennek dacára Deva-Brahmâ-nak hívják. Maga Sir William Jones is erősen elcsodálkozott a titokzatos jellemen szanszkrit tanulmányai során. Hermeshez és Merkurhoz hasonlítja, „az Istenek ékes-szavú küldöttének” nevezi. (Lásd: Asiatic Researches, I. 264. oldal.) Mindezek a dolgok, nem is szólva arról a tényről, hogy a hinduk Narâda-t nagy Rishi-nek tartják, „aki örökké a Földön él, jó tanácsokat osztva”, arra bírták Dr. Kenealy-t, (Book of God) hogy benne az általa felsorolt tizenkét Messiás egyikét lássa. Talán nem is járt olyan messze a helyes nyomtól, mint egyesek képzelik.

Hogy valójában kicsoda Nârada, azt nyomtatásban nem lehet megmagyarázni; a világi emberek modern generációja sokat úgysem tudna felfogni a magyarázatból. De annyit megjegyezhetünk, hogy ha a hindu Pantheonban lenne egy olyan istenség, aki Jehovához hasonlítana abban, hogy kísértésbe hozhat bizonyos gondolatok „szuggerálásával”, s azzal, hogy „megkeményíti” azok szívét, akiket eszközül és áldozatul fel akar használni, akkor Nârada lenne az. Csakhogy ez utóbbi nem keresi az ürügyet arra, hogy „pestist bocsásson a népre”, ezzel mutatván ki, hogy „Én vagyok az Úristen”. Benne nincs semmi becsvágy vagy önző indíték, mert valóban csak azért cselekszik, hogy vezesse és szolgálja az egyetemes fejlődést és haladást.

A Purâna-kban Nârada egyike azon kevés kiemelkedő személyiségnek, – néhány istent számításon kívül hagyva – akik meglátogathatják Pâtâla-t, az úgynevezett alvilágot vagy poklot. Nem tudjuk, hogy az ezerfejű Shesha, a Hét Pâtâla-t tartó Kígyó – aki az egész világot, mint diadémot viseli a fején, s aki az asztronómia nagy tanítója³⁶ – adta-e át Nârada-val való érintkezése során tudását. Annyi azonban bizonyos, hogy Nârada többet tud a ciklusok bonyolult titkairól, mint Garga Guru-ja. Ő az, aki gondoskodik haladásunkról és nemzeti jó- vagy balsorsunkról. Ő az, aki háborúkat hoz, és végüket veti. A régi Stanzákban Pesh-Hun az, aki kiszámította és lejegyezte az eljövendő összes asztronómiai és kozmikus ciklusokat, s megtanította a csillagos égbolt első kutatóinak ezt a tudományt. És Asuramaya az, akiről azt tartják, hogy ezen feljegyzések alapján írta meg összes asztronómiai munkáit, meghatározta az elmúlt geológiai és kozmikus korszakok tartamát, úgyszintén az eljövendő ciklusok hosszát is, egészen ezen élet-ciklus végéig, vagyis a hetedik faj végéig.

A Titkos Könyvek között van egy mű, az un. A Jövő Tükre, amelybe a Kalpákon belüli valamennyi Kalpa, s a Shesha – vagy végtelen idő – kebelében levő valamennyi ciklus fel van jegyezve. Azt tartják, hogy e munkát Pesh-Hun-Nârada írta. Ezenkívül van még egy ősi munka, amelyet különböző Atlantisz-bélieknek tulajdonítanak. E két könyvből vesszük a ciklusok adatait és azt a lehetőséget, hogy kiszámítsuk az eljövendő ciklusok idejét. A következőkben megadandó kronológiai számítások azonban – amint azt a későbbiekben kifejtjük – a brâhmanak szerint vannak összeállítva, de legnagyobb részük ugyancsak a Titkos Tanításból származik.

A brâhman beavatottak kronológiája és számításai az indiai zodiákus feljegyzéseken és a fent említett asztronómus és mágus – mármint Asuramaya – munkáin alapulnak. Az atlantiszi zodiákus feljegyzései tévedhetetlenek, minthogy ezeket azok vezetése alatt gyűjtötték össze, akik első ízben tanították asztronómiára – más egyebek között – az emberiséget.

De itt megint új nehézséggel vagyunk kénytelenek megbirkózni. Azt halljuk, hogy megállapításunkat megtámadja a tudomány, éspedig egy olyan férfiú személyében, akit (nyugaton) nagy tekintélynek tartanak, s ez a férfi prof. Albrecht Weber, Berlinből. Ezen a legnagyobb sajnálatunkra nem tudunk segíteni, de fenntartjuk vele szemben is állításainkat. Az elbeszélő hagyomány, az Aryâvarta-ban kiemeli Asuramaya-ról azt, hogy ő a legkorábbi asztronómus, akivel „a Napisten közölte a csillagokra vonatkozó tudást”. Nos, prof. Weber állítása szerint Asuramaya in propria persona valami titokzatos módon azonos a görögök Ptolemaios-ával. Erre az azonosításra nem tus érvényesebb indító okot felhozni, mint azt:

Ez utóbbi név (Ptolemaios), amint azt a Piíadasi feliratain láthatjuk, a „Puramaya” névre változott Indiában, s ebből a névből könnyen „Asuramya” válhatott.

A lehetőség nem kérdéses, de a döntő kérdés az: Van-e arra megfelelő bizonyíték, hogy tényleg átváltozott? Az egyedüli bizonyíték, amit prof. Weber erre felhoz, az, hogy így kell lennie, „mivel… ezt a Maya-t határozottan a nyugati Romaka-pura-hoz kapcsolják”³⁷. A Maya evidens, minthogy az európai szanszkrit kutatók közül senki nem tudja megmondani, hogy volt ez a Romaka-pura, legfeljebb csak azt tudják, hogy valahol „nyugaton” lehetett. S mivel sem az Asiatic Society tagjai, sem más nyugati orientalisták sohasem fogják tekintetbe venni a brahmani tanításokat, felesleges tehát az európai orientalisták ellenvetéseivel foglalkozni. Romaka-pura tényleg „nyugaton” volt, lévén az a letűnt Atlantisz földrész egy része. Az is hasonlóképpen biztos, hogy a hindu Purana-kban Atlantiszt jelölték meg Asuramaya születési helyéül, aki „mágusnak éppen olyan nagy volt, mint asztrológusnak és asztronómusnak”. Prof. Weber még az indiai zodiákusnak sem hajlandó semmiféle antikvitást engedélyezni, s úgy tartja, hogy a hinduk semmit sem tudtak a zodiákusról mindaddig, amíg azt „a görögöktől át nem vették”³⁸. Ez a megállapítás teljesen ellentétben van India legősibb hagyományaival, s ezért vissza kell utasítani. Ez a visszautasítás annál is inkább jogosult, mivel maga a német professzor mondja el könyvének előszavában, hogy: „a természetes akadályokon kívül, amelyek (Indiában) megakadályozzák a kutatást, ráadásul még az előítéleteknek és a téveszméknek sűrű köde lebeg az ország fölött, mintegy hálóként borítva be azt.”

Fennakadva ebben a hálóban, nem csoda, ha prof. Weber akaratlan tévedéseket követett el. Reméljük, most már többet tud.

Nos, akár modern mítosznak minősítjük is Asuramaya-t, s elhisszük, hogy a macedóniai görögök idejéből való személyiség volt, akár annak tartjuk, aminek őt az okkultisták mondják, egy bizonyos, az, hogy számításai teljesen megegyeznek a titkos feljegyzések számításaival.

1884 és 1885 években két igen képzett brahmana³⁹ összeállította a könyvünk más helyén tárgyalt „kalendáriumot” ezen atlantiszi asztronómusnak tulajdonított roppant ősi munkák Dél-Indiában feltalált töredékeiből. Ezt a művet – brahmanikus szempontból – a legkiválóbb pandit-ok kifogástalannak jelentették ki, így az megegyezik az ortodox tanításokban foglalt kronológiával. Ha összehasonlítjuk a fenti mű megállapításait a néhány évvel korábban megjelent Isis Unveiled megállapításaival, valamint egynéhány teozófus által nyilvánosságra hozott töredékes tanítással, végül pedig e könyvben levő, s az okkultizmus titkos könyveiből vett adatokkal, akkor azt találjuk, hogy mindezek tökéletesen megfelelnek egymásnak, kivéve néhány részletkérdést, amelyek megmagyarázhatatlanok. Magasabb beavatások titkait – amelyek épp olyan ismeretlenek a szerző előtt, mint az olvasó előtt – kellene ugyanis feltárni, s erre nincsen mód.

2. STANZA

A TERMÉSZET SEGÍTSÉG NÉLKÜL KUDARCOT VALL

5. Hatalmas korszakok után a Föld szörnyetegeket teremt. 6. A Teremtőknek nem tetszik. 7. Kiszárítják a Földet. 8. Elpusztítják a formákat. 9. Az első nagy vízözönök. 10. A kéregalakulás kezdete.

5. A kerék még forgott harmincszor tízmillióig (évig, vagy 300.000.000-ig¹). Rupa-kat (formák) teremtett; lágy köveket, melyek megmerevedtek (ásványok), kemény növényeket, melyek megpuhultak (növények). Láthatót teremtett a láthatatlanból, rovarokat és kis életeket (Sarisripa, svapada). Az Anya (a Föld) lerázta őket hátáról, valahányszor azok elborították (a)… Harmincszor tízmillió után megfordult. Hátára feküdt, oldalára feküdt… Nem kiáltott az Ég Fiaiért, nem kérte a Bölcsesség Fiait. Saját kebeléből teremtett. Kifejlesztette a víz-embereket, a retteneteseket és rosszakat (b).

(a) Ez a földtengely elfordulására vonatkozik – ami többször megtörtént – ami vízözönt és káoszt vont maga után (jóllehet ez a káosz egész más volt, mint az elsődleges káosz). Ekkor szörnyetegek, félig emberi, félig állati lények keletkeztek. Találunk erre utalást a Halottak Könyvében, úgyszintén az igen erősen megcsonkított Cutha táblácskákon, amelyeken a kaldeaiak a teremtés történetét leírták.

Ezek a dolgok nem allegóriák. Itt tényekről van szó, amelyeket éppen úgy megtalálunk Pymander beszámolóiban, mint a kaldeai teremtés-történetet közlő táblácskákban. E versek csaknem pontosan ellenőrizhetők a Berosus-szerkesztette kozmogóniával, amelyet a felismerhetetlenségig eltorzított Eusebius, de amelynek egyes részeit mégis meg lehet találni ősi görög írók – mint Apollodorus, Alexander Poyhistor, stb. – után fennmaradt töredékekben. Stanzáinkban kudarcnak nevezik a „rettenetes és rossz víz-embereket”, akiket a fizikai Természet egyedül hozott létre a „fejlődési impulzus” eredményeként. Ez volt az első kísérlet az ember teremtésére, amely a Földön levő minden állati élet törekvése, célja és koronája. Ugyanerről olvasunk a Berosus-féle kozmogóniában, amelyet, mint a pogány képtelenségek csúcspontját, oly hevesen visszautasítottak. De vajon mivel bizonyíthatnák az evolucionisták, hogy a dolgok nem úgy folytak le a kezdet kezdetén, mint azok az ősi könyvekben le vannak írva? Mivel cáfolhatnák meg azt, hogy – amint az a Purana-kban, az egyiptomi és kaldeai töredékekben, sőt még a Genezis-ben is le van írva – két, sőt több „teremtés” is volt bolygónk utolsó kialakulása előtt, s hogy bolygónk változó geológiai és klimatikus viszonyai között megváltozott a Föld növény- és állatvilága, sőt megváltoztak az emberek is? De ezt az állításunkat nemcsak minden ősi kozmogónia igazolja, hanem megegyezik az a modern tudomány feltevéseivel is, sőt egy bizonyos fokig még a fejlődés-elmélettel sem áll ellentétben, mint azt pár szóval mindjárt be is mutatjuk.

A legkorábbi világ-kozmogóniákban nincs „sötét teremtés”, nincs „gonosz sárkány”, akit a Napisten legyőz. Még az akkádoknál is a Nagy Mélység – a Vizes Szakadék vagy Tér – Ea-nak, a Bölcsességnek, a megismerhetetlen végtelen Istenségnek volt a szülőföldje és lakhelye. De a semitáknál és a későbbi kaldeusoknál a Bölcsesség mérhetetlen Mélye durva Anyaggá válik, bűnös szubsztanciává. Ea átváltozik Tiamat-tá, a Merodach vagy Sátán által az asztrális hullámokkal leölt Sárkánnyá.

A hindu Purâna-kban Brahmâ, a Teremtő, többször, minden egyes kudarc után, de novo nekikezd a „teremtés”-nek. A mű két nagy Teremtést említ², a Padma-t és a Varâha-féle teremtést, amikor a Földet Brahma, vaddisznó formájában, mint Varâha Avatâra, kiemeli a vizekből. A teremtés itt, mint a Teremtő Isten sportja, szórakozása (Lîlâ) szerepel. A Zohar elsődleges világokról beszél, amelyek alighogy létrejöttek, mindjárt el is pusztultak. Ugyanezt mondja a Midraish is, ahol Abahu rabbi világosan megmagyarázza (Lásd: Bereschith Rabba, Parscha IX.), hogy a „Szent Egy” különböző világokat teremtett és rombolt szét, mielőtt a jelenlegit sikerült létrehozni. Ez nemcsak a Tér egyéb világaira vonatkozik, hanem saját bolygónk egyik misztériumára, amelyet az „Edomi Királyok”-ról szóló allegóriában lehet megtalálni. A szavakat: „Ez tetszik nekem” – elismétli a Genezis is (I. 31.), jóllehet eltorzított módon, mint rendesen. A kaldeai kozmogóniai töredék, az ékírásos feljegyzésekben és másutt is, az emberek és állatok két különálló teremtéséről számol be. Az első teremtést el kellett pusztítani, mert nem sikerült. A kozmogóniáról szóló táblácskák azt bizonyítják, hogy jelenlegi teremtésünket több teremtés előzte meg (Lásd Hibbert Lectures, 390. oldal). S amint a The Quabbalah szerzője kimutatja, a Zohar-ban, a Siphra Dzenioutha-ban, a Jovah Rabba-ban, 128a, stb. a Kabbala ugyanezt állapítja meg.

(b) Oannes vagy Dagon, a kaldeai „ember-hal”, két részre osztja kozmogóniáját és genezisét. Először beszél a sötétségről és a vizek mélyéről, ahol a legfertelmesebb lények laktak – szárnyas emberek négy- és két szárnnyal, kétfejű emberi lények kecskeszarvakkal és lábakkal – lásd a mi „bakkecske-embereinket”³ – hippocentaurok, emberfejű bikák, halfarkú kutyák. Egyszóval különböző állatok és emberek, halak, csúszómászók és egyéb szörnyállatok kombinációiról beszél, amelyek egymás formáját és fejét öltik magukra. Az a női elem, amelyben ezek éltek, a Tenger vagy „Víz”, megszemélyesítője pedig Thalatth, akit végül is Belus, a férfi princípium győz le. Alexander Polyhistor ezt mondja:

Belus jött és kettévágta a nőt; egyik feléből megformálta a földet, a másik feléből pedig az eget; ugyanakkor pedig elpusztította a benne lévő állatokat.

Amint Isaac Myer igen helyesen megjegyzi:

Az akkádoknál minden természeti erőnek vagy tárgynak megvolt a Zi-je vagy Szelleme. Az akkádok isteneiket háromságokra osztották, többnyire férfi háromságokra (talán inkább nem nélküliekre?); a semitáknak szintén hármas isteneik voltak, de ők már bevezették a nemeket, vagyis a fallicizmust. Az árjáknál és a korai akkádoknál minden dolog a Teremtőből vagy a Logoszból közvetített emanáció. A semitáknál minden dolog nemzés által keletkezik.

6. A retteneteseket és rossz víz-embereket ő maga teremtette a többiek maradványaiból. (Az ásványi, növényi és állati maradványokból.) Megalkotta őket az első, a második és a harmadik (Körök) salakjából és iszapjából. A Dhyanik jöttek és megnézték… Jöttek a Dhyanik⁴ a ragyogó Atya-Anyától, a fehér (Nap-Hold - szoláris-lunáris) tájakról, a halhatatlan halandók hajlékaiból. (a)

(a) A mi magyarázataink, a Stanzák szerint, sokkal világosabbak, mint a Cutha táblácskán adott teremtés-legenda lenne, ha az teljes egészében megmaradt volna. Mindazonáltal az, ami fennmaradt, egybehangzó a mi állításainkkal. A táblácskán pl. az „Angyalok Ura” elpusztítja a mélyben levő embereket, s a leöldösés után „nem maradtak hullák és roncsok”. Ezek után a Nagy Istenek embereket teremtenek a pusztaság madarainak testével, emberi lényeket, „hét királyt, testvéreket ugyanabból a családból”, stb.; ez utalás akar lenni az elsődleges éterikus testre, amellyel az emberek menni éppen úgy tudtak, mint repülni⁵, de azután ezeket is „elpusztították”, mert nem voltak „tökéletesek”, vagyis „nem nélküliek voltak, mint Edom Királyai”.

A metaforákat és allegóriákat félretéve, vajon mit szólna a tudomány a fajok elsődleges teremtésének ehhez az elképzeléséhez? Természetesen tiltakozni fog az ellen, hogy „Angyalok” és „Szellemek” is kivették volna részüket a teremtésből. De ha szerintük csak a Természet és a fejlődés fizikai törvényei hoztak létre mindent, ami a Földön jelenleg van, akkor miért ne lehetne elképzelni azt, hogy akkor, amikor a bolygónk vízzel volt borítva, létezhettek olyan „mélységek”, amelyekben szörny-lények sokasága élt? Vajon azt kifogásolnák, hogy léteztek „emberi lények” és állatok emberi fejjel és kettős arccal? De ha az ember csak magasabbrendű állat, s az átalakulások hosszú sorozatain át fejlődött ki az állatból, akkor miért ne lehetett volna a hiányzó láncszemnek, a Természet korai erőfeszítései idején állati testhez tartozó emberi feje, vagy fordítva, emberi testhez állati feje? Hát nincsenek-e bizonyítékaink arra nézve, hogy a geológiai korszakok alatt a csúszómászók és emlősök periódusában léteztek gyíkok madárszárnyakkal, s kígyófejű emlősök?⁶ Sőt tovább érvelve a tudomány szemszögéből, a mai modern emberi faj nem produkál-e olykor szörny példányokat: kétfejű gyermekeket, emberfejű állati testeket, kutyafejű csecsemőket, stb.? Mindez azt bizonyítja, hogyha a Természet még manapság is képes ilyen csínytevésekre, jóllehet már korszakok óta megállapodott a fejlődés rendes menetében, akkor – kezdeti próbálkozásai idején – a Berosus leírásához hasonló szörnyek előfordulásának megvolt a lehetősége; sőt ez a lehetőség valamikor törvény volt, még mielőtt a Természet a különféle adottságokból kiválasztotta, és módszeresen kidolgozta volna a megfelelő típust. Mindezeknek tényleges bizonyítéka a tudomány által is elismert „reverzió” (az eredeti alakhoz való visszatérés) puszta ténye.

Tantételeink tehát ezt tanítják, s számtalan bizonyítékkal igazolják is. Mi azonban nem várunk arra, hogy akár a dogmatikus teológia, akár pedig a materialista tudomány elismerje igazunkat, hanem folytatjuk Stanzáinkat. Hadd beszéljenek e Stanzák magukért, amint megvilágítjuk őket a kommentárokkal és azok magyarázataival. E kérdések tudományos vonatkozásait pedig később fogjuk tárgyalni.

Bemutattuk tehát, hogy a fizikai természet, ha magától kell állati és emberi fajt teremtenie, kudarcot vall. A természet létre tudja hozni a két első birodalmát, valamint az alacsonyabbrendű állatok birodalmát is, de amikor az ember következik sorra, akkor már intelligens, független és spirituális erőkre van szükség megteremtéséhez, a „bőrtakarón” és az „állati élet leheletén” kívül. Az előző körök monádjainak személyiségük felépítéséhez valamivel többre is szükségük van, mint tisztán fizikai anyagra, különben a „Frankenstein-szörnynél” is alacsonyabbra süllyednek⁷.

7. Nem tetszett nekik. Nem a mi testünk. (Mondták ők.) Nem alkalmas Rúpák az Ötödikhez tartozó Fivéreknek. Nem jó darabjai az életeknek⁸. Tiszta vizet kell inniuk, nem zavarosat. (a) Szárítsuk ki a vizeket.

1. A Kommentárokhoz tartozó Katekizmus ezt mondja:

Anyagi világokból szállnak le azok, akik az új Manvantara-kban megalkotják a fizikai embert. Ezek alsóbbrendű Lha-k (Szellemek), akiknek kettős testük van (asztrális test, éterikus formában). Ők alakítják és teremtik a mi illúzió-testünket…

 

A Lha (Pitrik) által kilövellt formákban a Várakozás Szféráiból⁹ leszáll a Két Betű (a Monád, más néven Kettős Sárkány)¹⁰ E két betű azonban olyan, mint a tető, s nincsenek falai vagy oszlopai, amelyekre támaszkodhatna…

Az embernek négy Lángra és három Tűzre van szüksége, hogy eggyé váljon a Földön, s a tökéletességhez pedig meg kell szereznie a negyvenkilenc Tűz lényegét.¹¹ Azok, akik elhagyták a Felső Szférákat, az Akarat Istenei¹², fogják befejezni az illúzió Manuját. Mert a „Kettős Sárkány” nem tudja megragadni a puszta formát. Olyan ő, mint a szellő, ha nincs fa vagy ág, amely befogadja és megtartja. Nem tudja ott a formát befolyásolni, ahol nincs átadó közeg (Manasz, „elme”), s a forma nem ismeri őt.

A legmagasabb világokban három egy¹³ a Földön (eleinte) az egyből kettő lesz. Olyanok, mint egy háromszög két oldala, s az alap hiányzik – s ez a harmadik tűz. (Cathechism, Book III. Sec. 9.)

Mielőtt tovább mennénk, ez bizonyos magyarázatra szorul. Árja hindu testvéreink kedvéért – akiknek ezoterikus interpretációik esetleg különböznek a miénktől – az előbb mondottak magyarázatát saját exoterikus könyveik, éspedig a Purana-k bizonyos részleteivel fogjuk megvilágítani. A Purana-k allegóriáiban Brahma, aki kollektíve a világegyetem teremtő erejét jelenti, így van jellemezve:

A Yuga-k (ciklusok) kezdetén… eltelve a teremtés iránti vággyal és erővel, a teremtendő dolgok befolyásától késztetve, újra és újra, minden Kalpa kezdetén útjára bocsát egy újabb teremtést. (lásd: Vishnu Purana, I. kötet, 1. fejezet, 5. záró sloka, valamint Manava Dharma Shastra, I. 30.)

Ajánlatos tehát megvizsgálni a Vishnu Purana exoterikus beszámolóját, s megnézni, mennyiben egyezik vagy nem egyezik a mi okkult verziónkkal.

Az Isteni Lények teremtése az exoterikus beszámolókban

A Vishnu Purana-ban, amely bizonyára a legősibb az ilyen nevű írások között, azt találjuk – mint a többiben is – hogy Brahma, mint férfi Isten, a teremtés céljából „három tulajdonsággal felruházott négy testet vesz magára”¹⁴. Az írás így szól: „Ily módon, Maitreya, Jyotsna (hajnal), Râtri (éjszaka), Ahan (nappal) és Sandhyâ (este vagy szürkület) Brahmâ négy teste”. (Wilson fordítása, I. kötet, 81. oldal). Parasâra úgy magyarázza, hogy amikor Brahmâ újra akarja teremteni a világot, s akaratával megalkotni a négyféle állapotú nemzetséget, vagyis a lények négy rendjét, – akik az Istenek (Dhyan Chohan-ok), a Démonok¹⁵ (vagyis ezeknél anyagiasabb Dévák), az Ősök (Pitrik) és az Emberek elnevezést kaptak, – akkor „elméjét önmagában vonja össze”.

Különösen hangzik, de Brahma először a DÉMON-okat teremti meg, akik ezek szerint megelőzik az Angyalokat vagy Isteneket. Ez nem összeegyeztethetetlen a dolgok rendjével, s nem is következetlenség, hanem – akárcsak a többi – mély ezoterikus jelentéssel bír, ami teljesen világos azok előtt, akik mentesek a keresztény teológiai előítélettől. Hogy miért előzi meg a Démonok teremtése a többi rend teremtését, ennek okát csak az fogja felfogni, aki szem előtt tartja azt, hogy az Ön-tudatosság gyökere a Mahat princípium, másként Intellektus vagy „Egyetemes Elme” (Mahat szó szerint annyi, mint „Nagy”). A Mahat princípiumot az ezoterikus filozófia a „megnyilvánult mindentudásnak” tartja, – a Vishnu Purana szerint Mahat a Pradhana, az Elsődleges Anyag „első teremtménye”, az okkultizmus tanítása szerint azonban Mahat a Parabrahman vagy ezoterikus SAT, vagyis az Egyetemes Lélek első kozmikus aspektusa¹⁶. Az un. Démonok – ezoterikusan az önérvényesítő és intellektuálisan aktív princípium – voltaképpen a teremtés pozitív pólusát jelentik, – tehát először jönnek létre. A Purana-kban az allegorikusan elbeszélt folyamat röviden így hangzik:

Miután elméjét önmagában vonta össze, s a Sötétség tulajdonsága árasztotta el Brahma magára vett testét, legelőször is, combjából kiáradva, létrejöttek az Asura-k; minek utána elhagyván ezt a testet, az átváltozott az Éjszakává. (Lásd 4. köt. 2. rész, 4. szakasz: A bukott angyalok mítosza.)

Ebben két fontos dolog foglaltatik: (a) A Rig Véda-ban eredetileg az „Asura-k” mint spirituális isteni Lények szerepelnek. A szó etimológiája az Asu, lehelet, „Isten Lehelete”, kifejezésből vezethető le, ami ugyanannyit jelent, mint a „Legfőbb Szellem”, vagy a zoroaszteri „Ahura”. Csak később, teológiai és dogmatikus célokra mutatták be őket úgy, mint akik Brahma combjából áradtak ki, s nevüket is úgy magyarázták, hogy azaz a fosztóképzőből és a Sura, Isten szóból származik, tehát jelentése „nem-Isten”, s így lettek ők az Istenek ellenségei. (b) Kivétel nélkül valamennyi ősi teogónia – kezdve az árja és egyiptomitól egészen Hesiodod-ig – a kozmikus fejlődés rendjében az Éjszakát a Nappal elé helyezi. Még a Genezisben is „sötétség volt a mélység színén” (I. 2.) az „első nap” előtt (I. 5.) Ez onnan van, hogy valamennyi kozmogónia – kivéve a Titkos Tanítást – az un. „Második Teremtés”-sel kezdődik, vagyis a Megnyilvánult Világegyetemmel, amelynek származásánál határozott különbséget kell tenni az Elsődleges Teremtés örök világossága között, – melynek titka örökre „Sötétség” marad a profán ember kutató véges felfogása és értelme számára – és a megnyilvánult látható természet másodlagos fejlődése között. A Véda ezen megosztás teljes filozófiáját tartalmazza, s így a mi orientalistáik soha pontosan nem tudták megmagyarázni, minthogy egyáltalán nem értették meg.

A teremtést folytatva, Brahmâ egy másik formát vesz magára, a Nappal képét, s leheletéből megteremti az isteneket, akik a jóság (passzivitás)¹⁷ tulajdonságával bírnak. Ezen új testében a nagy passzivitás tulajdonsága uralkodott, amely egyben (negatív) jóság is, s ezen személyiség oldalából áradtak ki a Pitri-k, az emberek nemzői, minthogy – a szöveg szerint – Brahmâ „úgy gondolt magára (a folyamat alatt), mint a világ atyjára”.¹⁸ Ez a Kriya-sakti, a titokzatos Jóga-képesség, amit másutt már elmagyaráztunk. Brahmâ ezen teste, ha leveti, Sandhya lesz, az Esti Szürkület a Nappal és az Éjjel közötti idő.

Végül Brahmâ felvette legutolsó formáját, amelyet az ocsmányság tulajdonsága árasztott el. S ebből a testből, amelyet az ocsmányság (szenvedély) van túlsúlyban, jöttek létre az emberek. Ezen testből, ha leveti, keletkezik a hajnal, vagy reggeli szürkület – az Emberiség hajnala. Itt Brahmâ ezoterikusan a Pitrik helyett szerepel. Ő kollektíve Pitar, az „Atya”.

Most pedig megmagyarázzuk ezen allegórai igazi, ezoterikus jelentését. Az allegóriában Brahmâ személyesen szimbolizálja a világ és az emberek kollektív teremtőit, vagyis magát az univerzumot, annak számtalan mozgó és (látszólag) mozdulatlan teremtményével együtt¹⁹. Ő kollektíven a Prajâpati-k, a Teremtés Urai; a négy test pedig a teremtő erők vagy Dhyan Chohan-ok négy osztályát jelenti, amint az az I. kötet 7. Stanzájában, az 1. sloka kommentárjában le van írva. Brahmâ ezen Négy Testének helyes értelmezésén alapszik a világon levő jó és rossz un. „Teremtés”-ének, valamint az ebből keletkező teljes Manvantara-i Ciklusnak a teljes filozófiája.

Az olvasó már eléggé elő van készítve a most következő fejtegetések igazi, ezoterikus jelentésére. De még egy fontos dolgot is tisztázni kell. A keresztény teológia önkényesen felállította a tételt, hogy a Sátán a Bukott Angyalokkal együtt a legkorábbi teremtéshez tartozott, mivel Sátán volt Isten arkangyalai között a legelőbb teremtett, a legbölcsebb, a legszebb. A keresztény teológia ezzel megütötte az alaphangot, kiadta a jelszót. Ettől kezdve valamennyi pogány szentírásban ugyanezt a magyarázatot keresték, kimutatták, hogy e szentírások démonikusak, s azt hirdették és hirdetik ma is, hogy az igazság és a tények a kereszténységgel kezdődnek, s csak ott találhatók. Még az orientalisták és mitológusok maguk is, közöttük sok nem is keresztény, hanem „hitetlen”, továbbá a tudomány emberei, öntudatlanul, pusztán a gondolattársítás és a szokás hatalmánál fogva belezökkentek a teológus kerékvágásba.

A hatalomvágyon és ambíción alapuló tisztán brahmanikus meggondolások a tömegeket tudatlanságban hagyták a nagy igazságokra vonatkozólag. Ugyanezek az okok a korai keresztények közötti beavatottakat arra késztették, hogy hallgassanak, azok pedig, akik mit sem tudtak az igazságról, eltorzították a dolgok rendjét, s az „Angyalok” Hierarchiáját az exoterikus forma után ítélték meg. Így történt, hogy a népszerű hitvallásokban az Asura-k mint pártütő kisebb istenek szerepelnek, akik a Nagyokkal harcoltak, a legmagasztosabb Arkangyal pedig, valójában az Agathodaemon, a legősibb kegyes Logosz, a teológiában mint az „Ellenség” vagy a Sátán van feltüntetve. De vajon jogosult-e ez a beállítás, ha az ősi írásokat helyesen interpretáljuk? A választ ez: semmi esetre sem. A mazdeani írások, a Zend Avesta, a Vendidad és egyéb írások helyesbítik és kimutatják a hindu Pantheon Isteneinek későbbi korban történt cseles pozíció-eltolódásait, és visszahelyezik Ahura segítségével az Asura-kat a teogóniában őket megillető helyre. Hasonlóképpen a nemrég felfedezett kaldeai táblácskák is helyreállítják az első inteni emanációk jó hírnevét. Mindez könnyen bizonyítható. A keresztény angyaltan közvetlenül és kizárólag a farizeusoktól származik, akik dogmáikat Babilonból hozták magukkal. Mózes törvényeinek igazi őrzői, a szadduceusok, semmit sem tudtak az angyalokról, még az emberi lélek (de nem a személytelen Szellem) halhatatlanságát is tagadták. A Bibliában más angyalokról nem beszélnek, csupán „az Isten Fiairól”, akiket a Genezis VI. fejezetében említenek – ezeket most Nephilim-nek, Bukott Angyaloknak tekintik – továbbá néhány emberi formájú angyalról van szó, a Zsidó Isten „küldötteiről”. A Zsidó Isten rangja különben az eddiginél alaposabb analízisre szorul. Amint már előbb bemutattuk, a korai akkádok az Asura-kat Ea-nak, Bölcsességnek hívták. Ezt a későbbi akkádok és semiták eltorzították, s lett belőle Tismat, Tisalat és Berosus Thallath-ja, a női Tengeri Sárkány, ma pedig Satan. Valóban: „Mily mélyre buktál (az emberek kezétől) ó ragyogó Csillag, s a Hajnal Fia!”

Nos, mit mondanak el a babiloni „Teremtés”-legendák, amelyeket asszír cserép-töredékeken találtak, s amely legendákon a farizeusok megszerkesztették a saját angyal-tanukat? Nézzük meg, mit találunk Mr. George Smith: Assyrian Discoveries (398. oldal) és Chaldean Account of Genesis (107. oldal) c. műveiben. A Hét Gonosz Isten vagy Szellem történetét tartalmazó táblán a következő beszámolót találjuk; a fontosabb részeket dőlt betűvel szedtük:

1. Az első napokban a gonosz Istenek,

2. az angyalok, kik fellázadtak, kik az ég alsó részén

3. lettek teremtve,

4. gonosz munkájukat végezték

5. gonosz elmével tervezve… stb.

Itt tehát egy folyamatos szövegű töredékből, ahol nem lehet kétség az értelmezésben, a lehető legvilágosabban kitűnik, hogy a „pártütő angyalokat” az ég alsó részén teremtették, vagyis ők a fejlődés materiális síkjához tartoztak és tartoznak, s mivel ezt a síkot érzékeinkkel nem ismerhetjük fel, az számunkra általában láthatatlan marad, s így szubjektívnek tekinthető. Nem volt-e igazuk mégis a gnosztikusoknak, akik azt állították, hogy a látható világ, s különösen a Föld teremtését az alacsonyabb angyalok, a kisebb Elohim, kiknek egyike – szerintük – Izrael Istene volt, végezték? Ezek a gnosztikusok időben közelebb voltak az ősi Titkos Tanítás feljegyzéseihez, s így feltételezhetjük, hogy jobban tudták annak tartalmát, mint a be nem avatott keresztények, akik több száz évvel később elhatározták, hogy újrafogalmazzák és helyesbítik az elmondott dolgokat. De lássuk, mit mond még később ugyanaz a tábla:

7. Heten voltak (a gonosz istenek)… (Ezután leírja ezeket, a negyedik közülük a „kígyó” volt, az emberi fejlődés negyedik fajának fallikus szimbóluma.)

15. Mind a hét küldöttje Anu Istennek, királyuknak.

Nos, Anu a kaldeai Szentháromság egyik tagja, s egyik aspektusában azonos Sin-nel, a Holddal. A héber Kabbalában a Hold minden materiális élet csírájának, az Argha-ja, és még szorosabban kapcsolódik kabbalisztikusan Jehová-hoz, aki kettős nemű, mint Anu is az. Az ezoteriában mindkettő képviselve van, s e kettős aspektusból szemlélik: hímnemű vagy spirituális, és nőnemű vagy materiális, másként Szellem és Anyag, a két ellentétes princípium. Ennek következtében „Anu küldöttei” – aki különben Sin, a Hold, a 28 – 41 sorokban végül is legyőzetnek ugyanezen Sin által Bel, a Nap, és Istar, a Vésnusz segítségével. Az asszirológusok ezt ellentmondásnak tartják, pedig semmi más, mint az ezoterikus tanítás metafizikája.

Minthogy a „Bűnbeesés” misztériumának hét kulcsa van, ennek több tolmácsolását ismerjük. A teológiában ráadásul két „Bűnbeesés” van: az arkangyalok fellázadása és az ő „Bukásuk”, valamint Ádám és Éva „Bűnbeesése”. Ezek szerint úgy az alacsonyabb, mint a magasabb hierarchiák egy feltételezett bűnnel vannak terhelve. A „feltételezett” kifejezés az igazi és helyes jelző, mert mindkét esetben helytelen az értelmezés. Az okkultizmusban mindkettőt karmikus következménynek tekintik, s mindkettő a Fejlődés törvényének tartozéka – amely egyrészt intellektuális és spirituális, másrészt pedig fizikai és pszichikus. A „bűnbeesés” vagy „bukás” egy univerzális allegória. Ez az allegória a fejlődés létrájának egyik végén egy „lázadást” mutat be, vagyis a megkülönböztető intellektus vagy tudat cselekvését a különböző síkokon, hogy egyesülni tudjon az Anyaggal. A másik, az alsó végén pedig az Anyag fellázadását a Szellem ellen, vagyis cselekvést a spirituális inercia ellen. Ebben rejlik a tévedés csírája, amely oly szerencsétlen hatással volt a civilizált társadalom intellektusára több, mint 1800 éven át. Az eredeti allegóriában az Anyagot – tehát az anyagiasabb angyalokat – tekintették a Szellem legyőzőjének, vagyis az erre a síkra „bukott” Arkangyalok legyőzőjének.

Ők, a lángpallosúak (az állati szenvedélyűek) üldözőbe vették a Sötétség Szellemeit.

Mégis ez utóbbiak voltak azok, akik a tudatos és isteni spiritualitás győzelméért harcoltak a Földön, s elbuktak, mert az Anyag hatalma legyőzte őket. A teológiai dogma azonban éppen az ellenkezőjét állítja. Jehova képviselője Mihály, „aki hasonlatos Istenhez”, vezeti az Égi Seregeket – amint Milton elképzelése szerint Lucifer a pokolbeliek seregének vezére – és legyőzi a Sátánt. Igaz az, hogy Mihály természete függ Teremtőjétől és Mesterétől. Azt, hogy ki ez utóbbi, csak akkor tudhatjuk meg, ha az „Égiek Háborújának” allegóriáját az asztronómia kulcsának segítségével gondosan tanulmányozzuk. Amint Bentley kimutatta, Hesiodos „Titánok harca az Istenek ellen”, valamint a Purâna-i legenda az Asura-k (vagy Târakâmaya-k) háborúja a dévák ellen teljesen azonos egymással, kivéve a neveket. A csillagok aspektusaiból kiderül (Bentley a Kr. E. 945 évet vette, amint az ilyen együttállás legközelebbi dátumát), hogy:

Valamennyi bolygó, a Szaturnusz kivételével, az égnek

Ugyanazon oldalán volt, amint a Nap és a Hold.

Vagyis Szaturnusz ellenfelei voltak. És mégis Szaturnusz, vagyis a zsidó „Hold-isten” győz, úgy Hesiodos, mint Mózes szerint, s egyiket sem értették meg. Így történt, hogy az igazi értelem eltorzult.

8. Jöttek a lángok. A tüzek szikrákkal; az éjszaka tüzei és a nappal tüzei. (a) Kiszárították a zavaros sötét vizeket. Saját hőjükkel felitatták. A Magasság Lha-i (Szellemek), a Mélység Lhamayin-ja (szintén Szellemek) eljöttek. (b) Megölték a két- és négyarcú formákat. Legyőzték a kecske-embereket, a kutyafejű embereket, a haltestű embereket.

(a) A „Lángok” a Szellemek egy Hierarchiája, párhuzamos, sőt talán azonos az Izsaiás (VI. fej. 2 – 6.) által említett „égő” tüzes Saraph-al (Seraphim), akik a héber teogónia szerint a „Mindenható trónjánál” szolgálnak. A „Lángok” ura Melha. Egy népszerű legenda szerint, amikor a Földön megjelenik, egy Buddha személyiségét veszi magára. Ő egyike a legrégibb és legtiszteltebb Lha-knak, egy buddhista Szent Mihály.

(b) A „Mélység” szót ne csak úgy értelmezzük, hogy az pokolbeli régiókat jelent. Itt csupán egy spirituális vagy inkább éterikus, alacsonyabbrendű lényről van szó, aki Földünk közelében van, vagy egy fokkal magasabban, mint a mi földi szféránk. A Lha-k pedig a magasabb szférák szellemei, - innen ered Tibet fővárosának, Lha-ssa-nak a neve.

A fenti slokahoz – a tisztán fizikai természetű, s Földünkön levő élet fejlődéséhez tartozó magyarázaton kívül – még egy allegorikus értelmet is lehet fűzni, vagy helyesebben, amint tanítják, többet is. A LÁNGOK, vagy „Tüzek” a Szellemet vagy férfi elemet jelentik, míg a „Víz”, az anyag vagy az ellenkező elem. S itt megint megtalálhatjuk a Szellem azon cselekedetében, hogy megöli a tisztán anyagi formát, azon örök harcra való utalást, amely a fizikai és a pszichikus síkon a Szellem és az Anyag között végbemegy. Ez ráadásul egy tudományos kozmikus tény. Mert a következő versben ezt halljuk:

9. A Víz-anya, a nagy tenger, sírt. Felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte. (a)

(a) Nos, mit jelenthet ez? Nem nyilvánvaló utalás ez azon kiáradásszerű jelenségre, amely Földünkön a Negyedik körben, történetének korai szakaszában végbement? A modern kutatás az utóbbi időkben sokat töri a fejét a paleozoikus nagy árvizekkel kapcsolatban. G. H. Darwin elmélete úgy szólt, hogy legalább 52 millió évvel ezelőtt – de valószínűleg sokkal régebben – a Hold a Föld plasztikus anyagából jött létre. Darwin, folytatva a kutatásokat ott, ahol Helmholtz, Ferrel, Sir William Thomson és mások abbahagyták, kinyomozta a Föld forgó mozgásainak áradás-késleltető folyamatát, messze visszamenve az idők méhébe, s megállapította, hogy bolygónk gyermekkorában a Hold „a jelenlegihez képest csupán töredéknyi távolságban” volt Földünktől. Röviden, elmélete szerint a Hold vált el a Földtől. Amikor a kiáradási felemelkedés összeesett a gömbölyű tömeg lendületével – lévén akkor a centrifugális tendencia csaknem ugyanakkora, mint a gravitáció – ez utóbbi legyőzetett, s így a kiáradás által kiemelt tömeg el tudott válni a Földtől.²⁰

Az okkult tanítás ennek éppen az ellenkezője. A Hold sokkal régibb, mint a Föld, s amint az I. kötetben megmagyaráztuk, a Föld köszönheti létét a Holdnak, bármiként is magyarázza az asztronómia és a geológia ezt a tényt. Innen ered a Holdhoz való vonzódás és kiáradások, amely bolygónk folyékony részében megmutatkozik, amint örökké fel akar emelkedni szülőjéhez. Ez az értelme azon megállapításnak, hogy a Víz-anya „felemelkedett, eltűnt a Holdban, amely őt felhúzta és megszülte”.

10. Amikor ezek (a Rupa-k) elpusztultak, Föld-anya csupaszon maradt.²¹ Kérte, hogy szárítsák ki.²² (a)

(a) A földkéreg megkeményedésének ideje elérkezett. A vizek elváltak egymástól, s a folyamat megindult. Ez egy új élet kezdete volt. Az egyik kulcs ezt árulja el a szövegről. Egy másik kulcs a Víz eredetét tanítja, annak vegyületét a Tűzzel – amit „Folyékony Tűz”-nek nevez²³ – s alkímiai úton levezeti e kettőből származott dolgokat – vagyis szilárd anyagokat, mint pl. az ásványok és a föld. A „Tér Vizeiből” – a hímnemű Szellem-tűz és a nőnemű (gáznemű) Víz sarjadékából – keletkezett Földünkön a tengerek nagy felülete. Varuna-t lehúzzák a végtelen Térből, hogy mint Neptun uralkodjék a véges tengereken. Mint mindig, a népies képzelet szigorúan tudományos alapokból merít.

A víz, mindenütt a női elem szimbóluma, mater, kezdőbetűje az M szerint, képszerűen a víz hieroglifából ered. Ez az univerzális Mátrix vagy a „Nagy Mélység”. Vénusz, a nagy Anya-szűz, a tenger hullámaiból születik, s Cupido vagy Erosz a fia. De Vénusz egy későbbi mitológiai variánsa Gaea-nak, Gaia-nak, a Földnek, amely magasabb aspektusában Prakriti, Természet, metafizikailag pedig Aditi, sőt éppen Mulaprakriti, Prakriti gyökere vagy annak noumenonja.

Ebből következik, hogy Cupido vagy Szerelem, primitív értelmezésében Erosz, az Isteni Akarat vagy a látható teremtésben az önmagát megnyilvánítani akaró Vágy. Következésképpen Fohat, Erosz prototípusa, a Földön mint az „élet-elektromosság” vagy az „élet-adó” Szellem mutatkozik meg. Emlékezzünk csak vissza a görög istentanra, s próbáljuk felfogni annak filozófiai szellemét. A görögök azt tanítják (lásd Iliad, IV. 201, 246), hogy minden dolog, köztük az istenek is létüket az Óceánnak és feleségének, Tethys-nek köszönhetik. Ez utóbbi Gaea, a Föld, vagy a Természet. De ki az Óceán? Az Óceán a mérhetetlen TÉR – a Káoszban levő Szellem – vagyis az Istenség (lásd I. kötet), s Tethys sem a Föld, hanem az alakulás folyamatában levő Elsődleges Anyag. A mi esetünkben tehát nem Aditi-Gaea hozza létre Ouranos-t vagy Varuna-t, a fő Aditya-t a hét Planetáris Isten közül, hanem Prakriti, amely materializálódott és helyhez kötődött. A Hold – amely teogóniai (istentani) természete szerint hímnemű – csak kozmikus aspektusában képviseli a női termékenység princípiumát, amint a Nap ugyanannak hímnemű jelképe. A víz a Hold ivadéka, amely minden nemzetnél androgün istenség.

A fejlődés az analógia törvényei szerint ugyanúgy megy végbe a Kozmoszban, mint a legkisebb bolygó kiformálódásánál. Tehát a fent lejátszódó dolgok – a modus operandi az Univerzum megjelenésének idején – alkalmazhatók Földünk kialakulásának esetére is.

A most ismertetett stanza azzal kezdődik, hogy harminc „crore”-ról, azaz 300 millió évről beszél. Meg lehet kérdezni: Mit tudhattak a régiek a geológiai korszakok tartamáról, mikor még a modern tudósok és matematikusok sem tudják e korszakok tartamát, legfeljebb megközelítő pontossággal kiszámítani? Akár rendelkeztek ehhez eszközökkel, akár nem – a zodiákusuk arra mutat, hogy igen –, a régi brahmanák kronológiáját az alábbiakban, amennyire csak lehet, az eredetihez híven, be fogjuk mutatni.

A brahmanák kronológiája

Nincs nagyobb rejtvénye a tudománynak, nincs reménytelenebbül megoldhatatlan problémája, mint a kérdés: Milyen idős – csak megközelítőleg is – a Nap és a Hold, a Föld és az ember? Mit tud a modern tudomány a világkorszakok időtartamáról, vagy akárcsak a geológiai periódusok hosszáról? Semmit, egyáltalán semmit.

Ha kronológiai információért a tudományhoz fordulunk, akkor azok, akik szókimondók és igazak, mint pl. Mr. Pengelly, a kiváló geológus, azt felelik: „Ezt nem tudjuk.”²⁴ Tudomásunkra hozzák, hogy eddig még nem lehetett megbízható számadatokkal megbecsülni a világ és az ember korát, és hogy úgy a geológia, mint az antropológia zavarban van, ha erre felelnie kell. De ha az ezoterikus filozófia egyik tanulmányozója megpróbálja ismertetni ebben a kérdésben az okkult tudomány tanításait, azonnal a körmére koppintnak. De vajon miért, hiszen a nagy tudósok, saját fizikai módszereik alapján még csak megközelítőleg sem tudtak megegyezni ebben a kérdésben?

Igaz az, hogy a tudományt alig lehet hibáztatni érte. Valóban, a történelem előtti idők kimériai sötétségében a kutatók utat vesztenek abban a labirintusban, amelynek folyosói sehová sem nyílnak, s lehetetlenné teszik a kijutást az archaikus múltba. Beleveszve saját ellentmondó spekulációjuk útvesztőjébe, elvetve – szokásuk szerint – a keleti tradíció tanúbizonyságát, iránytű vagy egyetlen mérföldkő segítsége nélkül, vajon mi mást tehetnének a geológusok vagy antropológusok, minthogy felvegyék Ariadné vékony fonalát ott, ahol először találják, s azután vaktában nekivágjanak az útnak? Így tehát azt halljuk, hogy a legtávolabbi időpontot, amelyre nézve dokumentációs feljegyzéssel bírunk, az antropológia általában úgy tekinti, mint „a történelem előtti korszak legtávolabbi ténylegesen rögzíthető pontját”, - hogy az Encyclopedia Britannica cikkírójának szavait idézzük. De ugyanakkor bevallja, hogy „e korszak mögött a történelem előtti korok hatalmas meghatározhatatlan sorozata húzódik meg.”

Először is ezekkel az u.n. „korokkal” fogjuk kezdeni. Ezek csak az anyag puszta szemével „történelem előttiek”. Minden faj látnoka vagy prófétája spirituális sas-szemével megszakítás vagy elhomályosulás nélkül követni tudja Ariadné fonalát túl a „történelem előtti korszakok” mögé, biztosan és folyamatosan, egészen az idők éjszakájáig. S a fonalat tartó kéz sokkal erősebb, semhogy elejthesse, vagy elszakítani engedje. Vannak feljegyzések, jóllehet a világi ember elutasítaná, mint képzeletbelieket. Pedig az igazság az, hogy ezeket hallgatólagosan elfogadják a filozófusok és nagy tudású emberek, míg változatlan visszautasításban csak az ortodox tudomány hivatalos és kollektív testülete részesíti őket. Minthogy tehát ez utóbbi még csak megközelítő elképzelést sem hajlandó adni a geológiai korszakok időtartamáról – kivéve néhány egymással ütköző és ellentmondó hipotézist – lássuk most, mire tanít az árja filozófia.

Azok a számítások, amelyek a Manu-ban és a Purâna-kban szerepelnek – kivéve néhány csekély és igen nyilvánvalóan szándékos túlzást – csaknem azonosak, amint már korábban is megállapítottuk az ezoterikus filozófiában tanított számításokkal. Ez kitűnik, ha a kettőt összehasonlítjuk bármely elismert ortodoxiájú kalendáriumban.

A legjobb és legteljesebb ilyen kalendárium jelenleg – Dél-India művelt brahmanjai megállapítása szerint a már említett tamil kalendárium, az u.n. Tirukkanda Panchanga, amelyet – mint mondják – Asuramâya titkos töredékeiből, s azoknak megfelelően állítottal össze. Amint Asuramâya-ról azt tartják, hogy ő volt a legnagyobb asztronómus, még azt is suttogják róla, hogy ő volt a leghatalmasabb „varázsló” a Fehér Szigeten, melyet „a bűn befeketített”, vagyis Atlantisz szigetén.

A „Fehér sziget” szimbolikus név. Asuramâya a Jhána-bhaskara hagyományai szerint nyugaton Romaka-pura-ban élt, e név pedig célzás a Harmadik Faj „Izzadság-szülöttei”-nek országára és bölcsőjére. Ez az ország vagy kontinens már korokkal azelőtt letűnt, mert Asuramâya Atlantiszbeli volt. Viszont közvetlen leszármazója volt a Bölcs Fajnak, a halhatatlan fajnak. Sok legenda kering erről a hősről, Surya tanítványáról. Az indiai beszámolók szerint Surya maga a Nap-isten volt. Hogy Asuramâya melyik szigeten élt, az ma már nem olyan fontos, a lényeges azonban az, hogy bebizonyítsuk, hogy alakja nem mítosz, amint azt Dr. Weber és mások állítják. Érdekes azonban az a tény, hogy ezen archaikus-korabeli hős szülőföldjét mint egy nyugaton levő Romaka-pura-t emlegetik, mert ez a név a Titkos Tanításban szereplő „izzadság-szülte fajok”-ra, a „szülők pórusaiból keletkezett” emberekre enged következtetni. Szanszkrit nyelven a „ROMA-KUPA” „haj-pórust” jelent. A Mahâbhârata-ban (XII. 10,308) egy Raumya-nak nevezett népről azt olvassuk, hogy őket Virabhadra, egy szörnyű óriás pórusaiból teremtették. Virabhadra volt az, aki tönkretette Daksha áldozatát. Más törzsekről és népekről is állítják, hogy így keletkeztek. Mindezek a dolgok a kései Második és a korai Harmadik Fajra vonatkoznak.

A következő számokat az előbb említett kalendáriumból vettük. Lábjegyzetben emeljük ki az eltéréseket az Arya Samaj iskola számadataival szemben:

I.	A kozmikus fejlődés25 kezdetétől a hindu Tarana évig (vagyis 1887-ig)	1,955,884,687 év
II.	Az (asztrális), ásványi, növényi és állati birodalmak fejlődési ideje az ember megjelenéséig26	300,000,000 év
III.	Az „emberiség” első megjelenése óta (a mi Planetáris Láncunkon) eltelt idő27	1,664,500,987 év
IV.	A „Vaivasvata Manvantara”28 – vagy Emberi Korszak – beköszönte óta 1887-ig eltelt idő	18,618,728 év
V.	Egy Manvantara teljes ideje	308,448,000 év
VI.	Tizennégy Manvantara és egy Satya Yuga korszak összesen jelenti Brahmâ egy napját, vagyis egy teljes Manvantarát, azaz Ezért egy Maha Yuga-ban van összesen:29 A Kali Yuga kezdetétől 1887-ig eltelt:	4,320,000,000 évet. 4,320,000 év 4989 év.

Hogy ezt még világosabbá tegyük, közöljük Rao Bahadur P. Sreenivas Row számításait a Theosophist 1885. novemberi számából.

	Földi év
A földi halandó 360 napja 1 évet tesz ki.	1
A Krita Yuga tartama	1,728,000
A Treta Yuga tartama	1,296,000
A Dwapara Yuga tartama	864,000
A Kali Yuga tartama	432,000
A fenti négy Yuga egy Maha Yuga-t tesz ki	4,320,000
71 ilyen Mahâ Yuga alkotja egy Manu uralkodásának korszakát	306,720,000
14 Manu uralkodásának tartama 994 Maha Yuga, amely összesen	4,294,080,000
Vegyük hozzá a Sandhi-kat, vagyis az egyes Manuk uralkodása közötti időközöket, amelyek összesen hat Maha Yugat-t tesznek ki	25,920,000
A 14 Manu uralkodásának és az interregnumoknak összege: 1000 Maha Yuga, amely egy Kalpa-t jelent, másként Brahmâ egy napját	4,320,000,000
Minthogy Brahmâ egy éjjele ugyanolyan hosszú, így Brahmâ egy napja és egy éjjele	8,640,000,000
360 ilyen nap és éj alkotja Brahmâ egy évét	3,110,400,000,000
100 ilyen év alkotja a teljes tartamát Brahmâ egy korszakának, vagyis egy Maha Kalpa-t	311,040,000,000,000

Ezek az Indiában általánosan elfogadott exoterikus számítások, s lehet mondani, hogy meglehetősen egyeznek a Titkos Munkák számadataival. Ez utóbbiak viszont még ki vannak bővítve néhány ezoterikus ciklusra való felosztással, amelyeket brahmanikus népszerű írások sohasem említenek, így pl. ezek egyike a Yugak felosztása a fajok ciklusaira, amiről másutt már szóltunk. Az egyéb felosztásokat, azok részleteiben természetesen sohasem hozták nyilvánosságra. Mindazonáltal ezek ismeretesek minden „kétszer-született” (Dwija vagy beavatott) brahmin előtt, és a Purâna-k is tartalmaznak néhány rájuk vonatkozó burkolt utalást, amelyeket a fantázia nélküli orientalistáink eddig még nem próbáltak kibogozni, de ha akarnák, se tudnák.

Ezek a szent asztronómiai ciklusok hallatlan ősiek, legnagyobb részüknél a számításokat – amint már megállapítottuk – Nârada és Asuramaya végezték. Ez utóbbiról azt tartották, hogy óriás és varázsló volt. De a vízözön előtti óriások – a Biblia szerinti Gibborim – nem voltak mind rosszak vagy varázslók, amint azt a keresztény teológia feltételezi, azt tartván, hogy minden okkultista a Gonosz szolgája. Rosszabbak sem voltak, mint az „egyház sok hűséges szolgája”. Egy Torquemada vagy egy Medici Katalin saját korukban bizonyára sokkal több rosszat tettek, s hozzá Mesterük nevében, mint bármely atlantiszi óriás vagy félisten az ősi időkben, nevezték légyen őket küklopszoknak, medúzáknak, vagy akár az Orphic Titan, a kígyószerű szörny, akit Ephialtes-nek ismertek. Ezek mind jó „óriások” voltak a maguk idejében, amint ma is vannak rossz „pigmeusok”. A Lankâ-i Râkshasa-k és Yaksha-k sem rosszabbak, mint a mi modern dinamitos merénylőink és a modern háborúk bizonyos keresztény és civilizált generálisa. És nem is tartoznak a mítosz világába. Ahogy egy modern író valahol megjegyzi:

Az, aki nevetni akar Briareus-on és Orionon, az sohase menjen el, de még csak ne is beszéljen Karnakról, vagy Stonehenge-ről.

Minthogy a fenti brahmanikus számadatok eléggé megközelítik a mi ezoterikus rendszerünk számításait, kérjük az olvasót, jegyezze meg jól azokat.

Az Enciclopaedia Britannica-ban azt olvassuk, mint a tudomány végső és fellebbezhetetlen kijelentését, hogy az ember létezése csak „néhány tízezer évre” nyúlik vissza.³⁰ Minthogy ez a meghatározás 10.000 és 100.000 közötti bármely időpontra érvényes, végeredményben igen keveset mond, s csak sűrűbbé teszi a kérdést övező sötétséget. Ráadásul a tudomány mit sem mond azzal, amikor az ember keletkezését a „jégkor előtti vagy utáni időszakra teszi, ha ugyanakkor kijelenti, hogy az u.n. „jégkorszak” semmi más, mint a korszakok hosszú egymásutánja, amely

… hirtelen változás nélkül ment át az u.n. emberi vagy legújabb korba … minthogy a geológiai korszakok az idők kezdetétől fogva átlapolták egymást.

Ezután még sokkal meghökkentőbb, jóllehet szigorúan tudományos és pontos közlés következik, mely szerint:

A mai ember pedig egykorú azon jégkorszakkal, amely az alpesi völgyekben és Finnországban honol.³¹

Ha tehát a Titkos Tanítás, sőt még az exoterikus hinduizmus és tradíciói nem adtak volna tanításokat erre nézve, akkor még ma is teljes bizonytalanságban lebegnénk az egyik tudományág meghatározatlan „korszakai”, a másik „néhány tízezer éve” és a bibliai magyarázók 6000 éve között. Ezért tehát ez is egyike az okoknak, amiért a modern idők tudományos embereinek – jóllehet tiszteletreméltó – következtetéseit kénytelenek vagyunk ignorálni minden olyan kérdésben, ami a történelem előtti őskorra vonatkozik.

A modern geológia és antropológia természetesen nem fogadhatja el a mi nézeteinket. E két tudománnyal szemben az okkultizmusnak legalább annyi fegyvere van, mint az asztronómiai és fizikai elméletekkel szemben. Hiába állítja Mr. Laing azt, hogy:

Az ilyen (kronológiai) számítások (a régebbi és az újabb képződményekre vonatkozólag) nem elméleten, hanem pozitív tényeken alapulnak, s az eredményt mindkét irányban csak bizonyos tévedési lehetőség (?) korlátozza.³²

Az okkultizmus be fogja bizonyítani, a tudományos beismerések alapján, hogy a geológia nagyon is sokat téved, gyakran még többet, mint az asztronómia. Mr. Laing ugyanezen passzusában, amelyben pontosság tekintetében az asztronómiával szemben a geológiának nyújtja a pálmát, találunk egy olyan részt, amely éles ellentmondásban van a legjobb geológusok beismeréseivel szemben. A szerző ezt mondja:

Röviden, a geológia következtetései, legalábbis a Szilur korig³³, – amikor a dolgok jelenlegi rendje már meglehetősen be volt iktatva – megközelítőleg (valóban) tények és nem elméletek, míg az asztronómiai következtetések adatokon alapuló elméletek, amelyek oly bizonytalanok, hogy míg egyes esetekben az eredmények hihetetlen rövid időt adnak, … addig más esetekben csaknem hihetetlen hosszú időre vonatkoznak.

Ezek után biztosítja az olvasót, hogy a legbiztosabb módszer:

Ha feltételezzük, hogy a geológia valóban bebizonyítja a dolgok jelenlegi rendjének tartamát, amely valamivel többet ad, mint 100 millió év, az asztronómia pedig mérhetetlen hosszúságú, de ismeretlen időt számít a múltban, valamint a jövőben is a Naprendszer növekedésére, teljes kifejlődésére, hanyatlására és pusztulására, mely Naprendszernek Földünk jelenleg lakható fázisban levő kis bolygója. (49. old.)

A múl tapasztalatokból ítélve semmi kétségünk nincs az iránt, hogyha egyszer válaszolni kellene „az exoterikus (és ezoterikus) árja kronológia abszurd, tudománytalan és természetellenes állításaira, akkor úgy a „hihetetlenül rövid eredményeket”, azaz csak 15 millió évet felmutató tudósok, valamint a „600 millió évvel számoló” tudósok, úgyszintén azok, akik elfogadják Mr. Huxley 1 milliárd évét, „amikor a szedimentáció megkezdődött Európában” (World Life) egytől egyig a legdogmatikusabb álláspontot fogják elfoglalni. S nem fogják elmulasztani arra emlékeztetni az okkultistát és a brâhmanát, hogy az egzakt tudományt csakis a tudomány emberei képviselik, akiknek kötelességük, hogy harcoljanak a pontatlanság és a babonaság ellen.

Földünk „lakhatósági korszaka” csak a dolgok jelenlegi rendjére vonatkozik, és a jelenlegi emberiségre, annak tényleges bőrruhájára” és foszfortartalmú csontjaira és agyára.

Hajlandók vagyunk elfogadni a geológia által ajánlott 100 millió évet, minthogy azt tanultuk, hogy a jelenlegi fizikai emberiség – másként a Vaivasvata emberiség – csak 18 millió évvel ezelőtt kezdődött. De a geológia, amint bemutattuk, nem szolgál adatokkal a geológiai korszakok tartamára nézve, még annyira sem, mint az asztronómia. Mr. W. Pengelly hiteles levelében – amelyből már másutt idéztünk – ezt mondja:

Jelenleg lehetetlen, s talán soha nem is lesz lehetséges a geológiai korokat – még megközelítőleg sem – évekbe vagy akár évmilliókba összefoglalni.

S minthogy eddig még a geológusok más emberi maradványokat nem találtak, csak olyat, amilyen az ember jelenlegi formája, – végeredményben mit tudhatnak róla? A geológusok kinyomozták a zónákat és rétegeket, s velük együtt az elsődleges állati életet, le egészen a szilur korig. Amikor majd ugyanilyen módon visszavezetik az embert annak elsődleges protoplazmikus formájáig, akkor hajlandók leszünk elismerni, hogy tud valamit az elsődleges emberről. Lehet, hogy nem túlságosan fontos a mai ember gondolkodásának szempontjából a modern tudományos felfedezésnek az a megállapítása, hogy

…az ember egy 15 millió évig tartó korszak utolsó 50 ezer évében állandó lassú fejlődésen ment keresztül, vagypedig egy 150 millió évig tartó korszak utolsó 500 ezer évében ment ugyanez végbe… (idézett mű, 49. oldal)

amint ezt Mr. S. Laing közli olvasóival, de az okkultisták számításainak szempontjából nagyon is fontos. Ha ez utóbbiak nem tudják elfogadni azt, hogy megvan a lehetősége annak, esetleg teljes bizonyossága annak, hogy az ember 18 millió évvel ezelőtt élt, akkor a Titkos Tanítást fölösleges volt megírni. Ebben az irányban kell tehát erőfeszítéseket tennünk, s éppen a modern tudomány emberei és a geológusok állításai fognak bizonyságul szolgálni errenézve majd a 4. kötet 3. részében. Addig is fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy jóllehet az orientalisták a hindu kronológiát mint légből kapott „gyermekes dicsekvést” emlegetik, amelynek semmi tényleges alapja nincs,³⁴ ugyanakkor gyakran kiforgatják és eltorzítják azért, hogy azt a nyugati elméletekkel összeegyeztethessék. Soha számokkal annyit nem operáltak, próbálkoztak, mint a Jugák és a Maha Jugák híres, 4, 3, 2 (más számjegyekkel követett) számaival.

Minthogy a történelem előtti események ciklusa, benne a fajok keletkezése és átalakulása, valamint az ember hallatlan ősisége a fenti kronológia szerint áll, rendkívül fontos, hogy azt más irányból jövő számításokkal ellenőrizzük. Ha a keleti kronológiát el kell vetni, akkor legalább meglesz az a vigasztalásunk, hogy más kronológia – akár a tudomány, akár az egyházak állították is össze – sem lesz egy jottányival sem megbízhatóbb. Amint prof. Müller mondja, gyakran éppen olyan fontos bebizonyítani valamely dolog valótlanságát, mint rámutatni arra, mi a valóság. S ha nekünk egyszer sikerül rámutatnunk úgy a keresztény, mint a tudományos feltevések tévedéseire – megadva ugyanakkor azt a lehetőséget, hogy saját kronológiánkkal összehasonlítást lehessen tenni, – akkor ezek egyike sem állhat elő azzal, hogy az ezoterikus számadatok kevésbé megbízhatók, mint az övék.

Itt emlékeztetnünk kell az olvasót egy korábbi munkánkban, az Isis Unveiled-ben (I. kötet, 32. oldal) szereplő néhány megjegyzésre, amely a néhány oldallal korábban felvetett számokra vonatkoznak.

Ma már az akkori közléseket néhány újabb adattal is ki lehet egészíteni, melyek minden orientalista számára ismertekké váltak. A 4.320-as, s további számjegyekkel megtoldott ciklus szentsége abban áll, hogy a ciklust alkotó számjegyek úgy külön, mint együttesen, különböző variációkban, a Természet legnagyobb misztériumait szimbolizálják. Valóban, akár külön vesszük a 4-et, vagy a 3-at, vagy a kettőt együtt, hogy 7 legyen, akár pedig mind a hármat, 4, 3, 2, összeadva, hogy 9 legyen, – mindezek a számok a legszentebb okkult dolgokban szerepelnek, s a Természet működéseit jegyzik fel annak örök, periodikus jelenségeiben. Ezek soha nem tévedő, minduntalan visszatérő számok, s felfedik az előtt, aki a Természet titkait tanulmányozza, az igazi, isteni Rendszer létezését, a kozmogónia intelligens tervét, amely természetesen kozmikus felosztásban rendezi el az időt, a korszakokat, a láthatatlan befolyásokat, az asztronómiai jelenségeket, azok hatását a földi, sőt erkölcsi természetre, a születésre, halálra és növekedésre, az egészségre és betegségre. Mindezek a természetes események magában a kozmoszban végbemenő ciklikus folyamatokon alapulnak, és azoktól függnek. Ezek a ciklusok időleges hatóerőket hoznak létre, amelyek kívülről hatnak, s befolyásolják a Földet, s mindent, ami rajta él és lélegzik a Manvantarák kezdetétől a végéig. Az okok és okozatok lehetnek ezoterikusak, exoterikusak, és – mondjuk – endexoterikusak.

Az Isis Unveiled-ben írtuk azt, amint most megismételünk: Mi egy ciklus végén vagyunk, s nyilvánvalóan egy átmeneti állapotban. Platón az Univerzum intellektuális fejlődését minden ciklus alatt termékeny és terméketlen periódusokra osztja. A Hold-alatti régiókban a különböző elemek szférái örökre tökéletes harmóniában maradnak az Isteni Természettel – mondja Platón – „de részei”, minthogy túlságosan közel vannak a földhöz, s minthogy földi dolgokkal (vagyis Anyaggal, tehát a gonosz birodalmával) keverednek, „olykor ellentétesek az (Isteni) Természettel”. Amikor az egyetemes éterben, amely minden elemet magában foglal, ezek a keringések – melyeket Eliphas Lévi „asztrál-fénybeli áramok”-nak nevezett – az Isteni Szellemmel harmóniában mennek végbe, akkor Földünk, s mindaz, ami hozzá tartozik, termékeny szakaszba kerül. A növények, állatok és ásványok okkult erői mágikusan szimpatizálnak a „magasabbrendű természetekkel”, s az ember Isteni Lelke tökéletes egyetértésben van ezekkel az „alsóbbrendű természetekkel”. De a terméketlen korszakokban ez utóbbiak elvesztik mágikus szimpátiájukat, s az emberiség többségének spirituális meglátása annyira meggyengül, hogy teljesen megfeledkezik saját Isteni Szellemének magasabbrendű képességeiről. Jelenleg ilyen terméketlen periódusban vagyunk. A XVIII. század, amelyben a szkepticizmus bajtokozó láza oly visszatarthatatlanul kitört, a hitetlenséget, mint öröklődő bajt hagyta a XIX. századra. Az emberben az isteni intellektus el van fátyolozva, csak állati elméje „filozofálgat”. S filozofálgatással hogyan érthetné meg a „Lélek Tanát”?

Minthogy nem akarjuk megszakítani beszámolónk fonalát, a ciklikus törvényekre vonatkozó néhány érdekes bizonyítékot a 2. kötet 4. részében fogunk bemutatni, s addig folytatjuk a geológiai és faji ciklusokra vonatkozó magyarázatainkat.

3. STANZA

KÍSÉRLETEK AZ EMBER MEGTEREMTÉSÉRE

11. A Demiurgos leszállása. 12. A lunáris istenek parancsot kapnak a teremtésre. 13. A magasabb istenek visszautasítják.

11. Jött az Uraknak Ura. A Föld testétől elválasztotta a vizeket, s lett az égbolt odafenn, az első égbolt. (az atmoszféra, vagy légkör) (a)

1. Itt a hagyomány egybeesik az Egyetemessel. Ugyanígy hangzik a legkorábbi verzióban, amelyeket a Purânakban ismételnek el, mint a legkésőbbiben, a mózesi beszámolóban. Az előbbiben ez áll:

Ő, az Úr (az Isten, Brahma formájában), amikor a világ egyetlen óceán volt, tudva, hogy a vizekben fekszik a föld, s törekedve, hogy azt kiemelje (elválassza), önmagát más formában teremtette meg. Miként az előző Kalpában (Manvantarában) a teknősbéka formáját vette fel, úgy ebben a vadkan formáját vette fel, stb. (Harivamsha, I. 36.)

Az Elohimi „teremtésben” (Genezis, 6-9. versek) „Isten elválasztotta a vizektől az égboltozatot, s megjelent a szárazföld”. S ekkor jön az a hagyományos szög, amelyre a kabbalisztikus magyarázat ezoterikus részét akasztják.

12. A Nagy Chohan-ok (az Urak) Hívták a Hold Urait, a levegőtestűeket. (a) „Teremtsetek embereket, (mondták nekik), olyan természetű embereket, mint ti vagytok. Adjátok meg (a Jiva-knak vagy Monádoknak) formáikat belülről. Ő (a Földanya vagy a Természet) megalkotja majd a külső burkokat (a külső testek számára). Hím-nők lesznek. A Láng Urai is.”

1. Kik a „Hold Urai”? Indiában Pitri-knek vagy „holdbeli ősöknek” hívják őket, de a héber kézirat-tekercseknek a „Hold Ura” maga Jehova, kollektív értelemben mint Seregek, de úgy is, mint az Elohim-ek egyike. A héberek asztronómiáját, valamint „idő-előírásaikat” a Hold szabályozta. Egy kabbalista, miután megállapítja, hogy „Dániel… az Isteni Gondviselést az előre megállapított időkben látja”, és hogy János Jelenései „egy gondosan kimért négyszögben fekvő városról beszélnek, mely a mennyből ereszkedett alá”, így folytatja:

De az élet éltető ereje főként a Holdban gyökerezett… A Hold volt a héber הןהי(Jehova). Szt. Pál pedig ezt ajánlja: „Senki meg ne ítéljen benneteket azért, mert betartjátok a hetedik napot és az újhold napját, – ezek a jövendő dolgok árnyéka; de a test (vagy lényeg) Krisztusban van”, vagyis Jehovában. Ez az a hatalom, amely „a terméketlen nőt gyermekek boldog anyjává tett”, „mert azok Jehova ajándékai”. Ez a magyarázata annak, hogy miért kifogásolta a Shunamita férje azt, hogy felesége elmenjen az Isten emberéhez: „mert nincs ma hetedik nap, sem újhold napja”. (Lásd 2. Királyok, IV. 23.) A konstellációk hatalmas spirituáliserői nagy háborúkat okoztak a csillagok és a bolygók mozgásai és helyzete folytán, s különösképpen a Hold, a Föld és a Nap együttállásának következtében. Bentley foglalkozik a hinduk „háborújával az istenek és az óriások között”, mely Kr.e. 945-ben (!) a Hold felszálló csomópontjában történő napfogyatkozáskor ment végbe. Ekkor született¹ vagy teremtetett a tengerből SRI (Sarai, S-r-i, a héber Ábrahám felesége²), aki a nyugatiak szerint Vénusz-Afrodité volt, a „luni-solar év, vagy a hold jelképe (minthogy Sri a Hold felesége – lásd a lábjegyzetet), a növekedés istennője³”. (Ezért) „a lunáris év és hónap pontos tartamának határköve és emlékműve, amelynek segítségével ezt a ciklust (a nap 19 tropikus évét és a hold 235 fordulatát) ki lehet számítani, a Sínai hegy, amelyre az Úr Jehova leszállt”. Pál azután misztériumokba beavató tanítóként beszél, amikor Ábrahám szabad asszonyáról és rab asszonyáról szól: „Mert ez a Hágár (Ábrahám rab asszonya) a Sínai hegy Arábiában”. Hogyan lehet egy asszony hegy? És ilyen hegy! Mégis, egy bizonyos értelemben… az volt, s igen csodálatosan igaz értelemben. Hágár neve héberül רגה, melynek számösszege 235, vagyis pontos számítással éppen 19 trópusi évvel egyenlő holdhónap, amellyel ez a ciklus teljessé válik, s így a hasonlat megállja a helyét. A Sínai hegy ugyanis e tudomány ezoterikus nyelvén a holdév és holdhónap pontos időpontjának emléke, segítségével ki lehet számítani e spirituálisan életadó ciklust. S valóban, ezt a hegyet a „Hold hegyének (Sin)” nevezték (lásd: Fuerst). Így Ábrahám felesége is Sarai (Sri) nem szülhetett addig gyermeket, amíg nevét Sarah-ra, הרש, nem változtatták, amely megadta neki ezen holdbeli hatás sajátosságát.⁴

Mindez úgy tűnhet fel, hogy a főtémától való eltérés, de a keresztény olvasókra való tekintettel ez nagyon szükséges volt. Mert ha valaki elfogulatlanul olvassa egymás mellett Abram vagy Ábrahám, Sarai vagy Sarah – aki „szemrevaló” volt – történetét, valamint Brahmâ és Sarasvati vagy Shri, Lakshmi-Vénusz legendáit, s ezeknek vonatkozásait a Holddal és a vízzel. Különösen ha az a valaki megérti a Jehova név kabbalisztikus jelentését, s annak vonatkozását és kapcsolatát a Holddal, vajon kételkedhet-e abban, hogy Abram története Brahmâ történetén alapul, s hogy a Genezis ugyanabból a forrásból származik, ahonnan valamennyi régi nemzet merített? Az ősi szentírásokban minden allegorikus, s minden elválaszthatatlanul egybefügg az asztronómiával és a kozmolátriával, s ezeken alapul.

13. Mindegyik (a Hold-istenek) a neki kijelölt országba ment; heten, mindegyik a saját részére. A Láng Urai visszamaradtak. Ők nem akartak menni, nem akartak teremteni. (a)

1. A titkos tanítások szerint az isteni nemzők a földgömb hét részén teremtettek embereket, „mindegyik a saját részén”, azaz külsőleg és belsőleg különböző emberfajt, különböző zónákon. A poligenetikus teremtést másutt, a 7. Stanzában találjuk. De kik „Azok”, akik teremtenek, és kik a „Láng Urai”, akik „nem akartak teremteni”? Az okkultizmus a „Teremtőket” tizenkét osztályba sorolja. Ezek közül négy elérte a felszabadulást a „nagy korszak” vége felé, az ötödik készen áll rá, de még aktívan működik az intellektuális síkon, hét alosztály viszont még a karmikus törvény alá tartozik közvetlenül. Ez utóbbiak azok, akik a mi Körünk embert hordozó glóbuszán tevékenykednek.

Az exoterikus hindu könyvek a Pitrik hét osztályáról tesznek említést, s ezek között a Nemzők vagy Ősök két megkülönböztetett fajtáját jelölik meg: a Barhishad-ok és az Agnishwatta-k, vagyis azok, akikben megvolt a „szent tűz”, és azok, akikből hiányzott. A hindu ritualizmus úgy látszik, az áldozati tűzzel hozza őket összefüggésbe, valamint a Grihastha (családapa) bráhminokkal korábbi inkarnációkban, azokkal, akik korábbi életeikben megfelelően ápolták a házi szent tüzeket, és azokkal, akik ezt nem cselekedték. A megkülönbözetés – amint mondják – a Védák-ból származik. Az exoterikus allegóriában az (ezoterikusan) első és legmagasabb osztályt, az Agnishwatta-t mint Grihastha- vagy Brahman-családapákat tüntetik fel, akik – minthogy más Manvantarákban töltött régebbi inkarnációikban elmulasztották az égetett áldozatok felajánlását és a házi tüzek ébrentartását – eljátszották azt a jogukat, hogy nekik tűzzel történő áldozatokat mutassanak be. Ezzel szemben a Barishad osztálynak, akik olyan brahmanák lévén, akik fenntartják a családi szentelt tüzeket, mai napig is ekként adják meg a tiszteletet. Ennek következtében az Agnishwatta-kat úgy tüntetik fel, mint akikből hiányzik a tűz, míg a Barishad-ok ennek birtokában vannak.

Az ezoterikus filozófia azonban az eredeti megkülönböztetést a két osztály természete közötti különbséggel magyarázza. Az Agnishwatta Pitrikből hiányzik a „tűz”, vagyis a teremtő szenvedély, mert ők túlságosan isteniek és tiszták. Viszont a Barishad-ok, a földünkkel sokkal szorosabb kapcsolatban levő Hold-szellemek, a forma, vagyis a porból teremtett Ádám teremtő Elohim-jává lettek.

Az allegória azt mondja, hogy Sanandana és a többi Vedha-k, Brahmâ fiai s első teremtményei: „Kívánság és szenvedély nélküliek voltak, szent bölcsességtől inspiráltak, akik idegenkedtek az univerzumtól, s nem kívántak utódokat.” (Vishnu Purâna, I. köt. VII.) Ez tehát a slokában levő következő szavak: „Nem akartak teremteni” értelme, amit a kommentár így magyaráz:

A Teremtő Szellem elsődleges kiáradásai túl közel vannak az Abszolút Okokhoz. Átmeneti és látens erők lévén, hatásukat csak a következő, s az azután következő fokokon fejtik ki.

Ez világos magyarázat. Ennélfogva Brahmâ-ról azt mondják, hogy haragos lett, amikor látta, hogy a „tagjaiból (gâtra) teremtett szellemek nem akarják önmagukat megsokszorozni”.

Ezek után az allegória szerint, Brahmâ további hét elme-szülte fiat teremt (lásd Moksha-Darma és Mahabhârata) név szerint a következőket: Marichi, Atri, Angiras, Pulastya, Pulaha, Kratu és Vasishta – az utolsót gyakran Daksha-val helyettesítik – a legtermékenyebbel a Teremtők között. A szövegek legnagyobb részében Vasishtha-Daksha ezen hét fiát a harmadik Manvantara hét Rishi-jének nevezik. (A „harmadik Manvantara” kifejezés egyaránt vonatkozik a harmadik Körre s a negyedik Kör harmadik gyökérfajára és alfajaira.) Ezek mind a Föld különféle lényeinek teremtői, a Prajapati-k, s ugyanakkor a korai Manvantarákban vagy Fajokban mint isteni reinkarnációk jelennek meg.

Így világossá lesz az, hogy az Agnishwatta-kat – akikben nem volt meg a durvább teremtő tűz, s ennélfogva nem teremthették meg a fizikai embert, tekintve, hogy nem volt formájuk, amelynek mását vagy az asztrális testet kilövellhették volna – az exoterikus allegóriákban miért mutatják úgy be, mint jógikat, Kumara-kat (szűz ifjakat), akik „lázadók” lettek, Asurák, akik harcban álltak és ellenkeztek az Istenekkel.⁵ Mégis egyedül ők azok, akik teljessé tudják tenni az embert, vagyis akik tudatos, csaknem isteni lénnyé tudják tenni, Istenné a földön. A Barhishad-ok, jóllehet megvolt bennük a „teremtő tűz”, híjával voltak a magasabb MAHAT-i elemnek. Minthogy egy síkon vannak az alacsonyabb „princípiumokkal” – vagyis azokkal, amelyek megelőzik a sűrű objektív anyagot – így csak a külső embert teremthették meg, helyesebben a fizikai ember modelljét, az asztrális embert. S így mivel Brahmâ – a kollektív Mahat, az Univerzális Isteni Elme – őket bízta meg a feladattal, a „teremtés misztériuma” megismétlődik a Földön, csakhogy fordított módon, mintegy tükörkép gyanánt.

Azok, akik képtelenek a spirituális halhatatlan ember megteremtésére, ők voltak azok, akik a fizikai lény értelem nélküli modelljét (az asztrálisat) kivetítették. S amint látni fogjuk, akik nem akartak szaporodni, azok voltak, akik feláldozták magukat a spirituális emberiség javára és üdvözítésére. Azért, hogy a hetes ember teljes legyen, vagyis hogy a három alacsonyabb princípium kiegészüljön, és a spirituális monád összefogja őket – minthogy ez a monád csak abszolút látens állapotban lehet meg az ilyen formában – két összekötő „princípiumra” van szükség: s e kettő a manasz és a káma. Ehhez a pleroma ötödik és harmadik állapotának középső princípiumából való élő Spirituális Tűzre van szükség. De ez a Tűz a Háromszögek birtokában van, s nem a (tökéletes) Kockák-hoz tartozik, melyek az angyali lényeket szimbolizálják.⁶ Az előbbiek az Első Teremtés óta ugyanis birtokába jutottak ennek, s feldolgozták maguk számára, amint az a Prométheusz-allegóriában be van mutatva. Ezek az aktív, s ezért – égi szempontból – többé már nem „tiszta” lények, független és szabad intelligenciákká lettek, akik minden teogóniában úgy szerepelnek, mint a függetlenség és szabadság harcosai, vagyis – a szokványos értelemben – „fellázadtak az isteni passzív törvény ellen”. Ezek azután azok a „Tüzek” – az Agnishwatta-k, – akik amint a 13. slokában le van írva, „visszamaradtak”, ahelyett, hogy a többiekkel együtt mentek volna megteremteni az embert a Földön. De az igazi ezoterikus értelme a szövegnek az, hogy ezek legtöbbje arra volt kirendelve, hogy mint Egó-k az emberiség egy későbbi termésében öltsenek testet.

Az emberi Egó nem az Atman, sem a Buddhi, hanem a magasabb Manasz, azaz az intellektuálisan öntudatos – magasabb értelemben vett – Egoizmus kivirágzása és intellektuális gyümölcsbe érése. A régi munkákban ezt Karana Sharira-nak nevezik a Sutratma síkján. Ez utóbbi az az „arany szál”, amelyre mint gyöngyszemek sorakoznak fel ezen magasabb Egó különböző személyiségei. Az olvasó aligha értené meg a szövegeket helyesen, ha közölnék vele, miként ez a fél-ezoterikus allegóriákban adva van, hogy ezek a lények visszatérő Nirvánik, akik az előző Maha-manvantarákból jöttek, azaz kiszámíthatatlan tartamú korszakokból, melyek az örökkévalóságban már lezajlottak, még kiszámíthatatlanabb időkkel ezelőtt. A vedantisták pedig talán azt mondanák: „Ez nem így van, a Nirváni nem térhet vissza”. S ez igaz is, ha az adott Manvantarát nézzük, amelyhez tartozik, de téves, ha az Örökkévalóság szempontjából tekintjük. Meg van mondva a szent slokában:

A Ragyogó Fonal, mely elpusztíthatatlan, és csak a Nirvánában oldódik fel, újra kilép belőle teljességében azon a napon, amikor a Nagy Törvény minden dolgot visszahív a cselekvésbe.

Éppen ezért, mivel a magasabb Pitrik vagy Dhyánik nem folytak bele az ember fizikai teremtésébe, az ősi ember a spirituálisan „tűznélküli” Teremtők testeiből áradt ki, s úgy írják le, mint légnemű, tömörség nélküli és értelem nélküli formát. Az ősi emberben nem volt meg a középső princípium, hogy közvetítő legyen a magasabb és az alacsonyabb között (vagyis a spirituális ember és a fizikai agy között), miután hiányzott belőle a Manasz. Azok a monádok, amelyek ezekbe az üres burkokba inkarnálódtak, oly öntudatlanok maradtak, mint amilyenek akkor voltak, amikor elváltak előző tökéletlen formáiktól és eszközeiktől. Nincs meg a tiszta Szellemben ezen a mi síkunkon az ön-tudat vagy a teremtésre való potencialitás, csak akkor van erre lehetőség, ha a Szellem túl homogén, tökéletes – minthogy isteni – természete egy más, differenciáltabb lényeggel mintegy keveredik, s ennek folytán megerősödik. A Háromszögnek csak az alsó vonala – amely az Univerzális MONÁD-ból kiáradó első hármasságot szimbolizálja – adhatja meg a szükséges öntudatosságot a differenciálódott Természet síkján. De hogyan tudnák ezek a tiszta Emanációk, amelyek a fenti elv alapján (a mi értelmünkben) öntudatlanok eredetileg maguk is, hozzásegíteni az embert a kívánt princípiumhoz, hiszen maguknak is aligha volt ez meg?

A választ nehéz lesz megérteni, hacsak valaki megfelelően nem jártas a kozmikus újraszületések kezdet- és vég nélküli sorozatának filozófiai metafizikájában, s nem ismeri a Természet változhatatlan törvényét, amely ÖRÖK MOZGÁS, ciklikus és spirális – tehát progresszív még a látszólag retrográd mozgásban is. Az egy Isteni Princípium, a Védák névtelen „AZ”-a, egy Univerzális Összesség, amely sem spirituális aspektusaiban és emanációiban, sem pedig fizikai atomjaiban sohasem lehet „abszolút nyugalomban”, kivéve Brahmâ Éjszakái alatt. Így van tehát az, hogy az „Első szülöttek” azok, akiket egy Manvantara elején először hoznak mozgásba, s így először buknak le az anyagi világ alacsonyabb szféráiba. Azok, akiket a teológiában „Trónusoknak” neveznek, s akik „Isten székei”, kell, hogy a Földön emberként elsőnek inkarnálódjanak. S így érthetővé válik, hogy ha az elmúlt Manvantarák végtelen sorozataira gondolunk, miért kell az utolsóknak elsőnek jönniük, az elsőknek utoljára. Röviden azt látjuk, hogy a magasabb angyalok számtalan aeonnal ezelőtt áttörték a „Hét Kört”, s kirabolták azokból a Szent Tüzet. Egyszerű szavakkal ez azt jelenti, hogy elmúlt inkarnációkban úgy az alsóbb, mint a magasabb világokban azok minden bölcsességét asszimilálták magukban, azaz MAHAT visszatükröződését az intenzitás különböző fokaiban. Semmiféle lény, legyen az angyali vagy emberi, nem érheti el a nirvána, vagyis az abszolút tisztaság állapotát, csak ha korszakokon át szenvedett, és megismerte a ROSSZAT éppen úgy, mint a jót, hiszen máskülönben az utóbbit nem érthetné meg.

Az ember és az állat között – melynek monádjai vagy Jivá-i alapjában véve azonosak – a mentalitásnak és az ön-tudatosságnak áthághatatlan szakadéka húzódik. Honnan jön, és mi más lehet az emberi elme magasabb aspektusában, ha nem egy magasabb lény esszenciájának egy része, sőt bizonyos ritka inkarnációkban e magasabb és isteni síkról való lény tényleges esszenciája? Vajon az ember – az állati formában lakozó Isten – éppen úgy csak a materiális természet fejlődésének eredménye lenne, mint az állat, amely külső formájában ugyan különbözik az embertől, de semmiképpen nem különbözik fizikai testének anyagában? Sőt ugyanaz a – bár kevésbé fejlett – monád lelkesíti, hiszen e kettő intellektuális képességei éppen annyira különböznek egymástól, mint a Nap fénye a szentjánosbogárétól. S mi az, ami ily hatalmas különbséget hoz létre, ha nem az a tény, hogy az ember egy állati test, plusz egy élő isten e fizikai burkon belül? Álljunk meg tehát, és tegyük fel magunknak komolyan a kérdést, félretéve úgy a materialista, mint a pszichológiai modern tudomány hóbortjait és szofizmáit.

Bizonyos fokig – elismerjük – még az ezoterikus tanítás is allegorikus. Hogy e tanítást az átlagos intelligencia számára érthetővé tegyék, szükséges a szimbólumok használata intelligens formába öntve. Innen vannak az exoterikus beszámolókban az allegorikus és fél-mitikus elbeszélések, az ezoterikus tanításokban pedig csupán félig metafizikai és objektív ábrázolások. Mert a tisztán és transzcendentálisan spirituális megfogalmazások csak azok felfogó képességéhez vannak szabva, akik:

Szem nélkül látnak, fül nélkül hallanak, és érzékszervek nélkül érzékelnek,

A Kommentár szemléletes kifejezése szerint. A túlságosan puritán idealistának szabadságában áll a tant spiritualizálni, míg a modern pszichológus egyszerűen meg fogja kísérelni, hogy eltüntesse a mi „bukott”, de még mindig isteni ember-lelkünket, melynek istenisége a buddhihoz kapcsolódik.

A földi emberben lévő isteni ember magasrendű spirituális őseihez kapcsolódó misztérium igen mély. Az ember kettős teremtésére utalnak a Purânakban, jóllehet annak ezoterikus jelentését csak úgy lehet megközelíteni, ha összehasonlítjuk a sok egymástól eltérő beszámolót, s úgy olvassuk, hogy szem előtt tartjuk e szövegek szimbolikus és allegorikus jellegét. Ugyanez a helyzet a Bibliával, úgy a Genezisben mint Szt. Pál Leveleiben is. Mert az a „Teremtő”, akit a Genezis második fejezetében az „Úr Isten”-nek neveznek, az eredeti szövegben Elohim, vagy az Istenek (az Urak), tehát többen vannak. S míg ezek egyike megteremti a porból való földi Ádámot, addig egy másik beléje leheli az Élet Leheletét, egy harmadik pedig Élő Lelket (II. 7.) teremt belőle, – s mindez az értelmezés benne foglaltatik az Elohim szó többes értelmében⁷. Pál pedig ezt mondja:

Az első ember földből való, földi; a második ember (az utolsó, vagy legmagasabb), az Úr, mennyből való. (I. Koritnh. XV. 47.)

Az árja allegóriában Brahmâ ellenszegülő fiait mint szent aszkétákat és jógikat mutatják be. Amint minden Kalpában újraszületnek, rendszerint meg akarják akadályozni az emberi nemzés művét. Amikor Seksha, a Prajâpatik vagy Teremtők feje megteremti 10.000 fiát azért, hogy velük benépesítse a Földet, Narada – Brahmâ egyik fia, a nagy Rishi, s lényegében egy Kumara, ha nem is hívják annak, – közbelép, s kétszer meghiusítja Daksha szándékát azzal, hogy rábírja ezeket a fiakat, hogy maradjanak szent aszkéták, és kerüljék a házasságot. Ezért azután Daksha megátkozza Naradát, hogy mint ember szülessen újra, minthogy Brahmâ már előbb megátkozza őt azért, mert nem akart megnősülni, és utódokat nemzeni. Az átok így hangzott: „Pusztulj el (jelenlegi – déva vagy angyali – formádban), s lakozzál a méhben” – vagyis légy emberré. (Vayu Purâna, Harivamsa, 170.)

Ugyanezen történet egymásnak ellentmondó verziói dacára is világosan kitűnik, hogy Narada Brahmâ azon „elsőszülötteinek” osztályába tartozik, akik mind ellenszegültek az állati nemzés törvényének, amiért is mint embereknek kellett inkarnálódniuk. A Véda-beli összes Rishik közül Narada, amint már bemutattuk, a legérthetetlenebb, éppen azért, mert a legszorosabban kapcsolódik az okkult tanításokhoz, s különösen a titkos ciklusokhoz és Kalpákhoz.

E bölcsről szóló bizonyos ellentmondó megállapítások igen megzavarták az orientalistákat. Például az egyik helyen határozottan visszautasítja azt, hogy „teremtsen”, vagy utódai legyenek, sőt atyját, Brahmâ-t „hamis tanítónak” nevezi, mert azt tanácsolja neki, hogy házasodjon meg – így írják azt a Narada-Pancha-Râtra-ban. S mégis úgy beszélnek róla, mint a Prajapatik vagy Nemzők egyikéről! A Naradiya Purâna-ban Narada leírja a nőtlen Adeptusok törvényeit és kötelességeit. S minthogy ezek az okkult kötelességek véletlenül nem szerepelnek az európai múzeumok birtokában levő kb. 3000 stanza töredékeiben, a brahmanokat hazugoknak kiáltották ki. Az orientalisták elfelejtik, hogy a Naradiya-ról azt tartják, hogy 25 ezer stanzát tartalmaz, s hogy nyilvánvalóan nem valószínű az, hogy ilyen kézirat profán hinduk birtokában legyen, akik bármilyen értékes ollat hajlandók lennének egy vörös levesért eladni. Legyen itt elég annyi, hogy Narada a par excellence a Déva-rishi okkult megítélés szerint, s hogy az az okkultista, aki Naradát nem mérlegeli, analizálja és tanulmányozza az ő hétszeresen ezoterikus megjelenésében, s az sohasem lesz képes kifürkészni bizonyos antropológikus, kronologikus vagy éppen kozmikus misztériumokat. Narada a már említett Tüzek egyike, s szerepet játszik ezen Kalpa fejlődésében annak kezdetétől végéig. Narada a jelenlegi manvantarikus dráma minden soron következő felvonásában, vagyis gyökérfajában megjelenik, amint ezt róla azok az ezoteriát súroló allegóriák állítják, amelyekkel az olvasó az eddigiek során jobban megismerkedett. Vagy forduljunk más ősi írásokhoz és dokumentumokhoz, hogy a „Tüzek, Szikrák, Lángok” kérdésében megerősítést nyerjünk? Ilyen írásokat bőségesen találunk, csak jó helyen kell keresni.

A Book of the Concealed Mystery kabbalisztikus írásban világosan tárgyalják ezt a kérdést, s úgyszintén a Ha Idra Zuta Quadisha, másként a „Kisebb szent együttes” című műben is. A nyelvezet igen misztikus és burkolt, de azért érthető. Ez utóbbiban a korábbi világok szikrái között, melyek az isteni kovakőből kipattanó „rezgő Lángok és Szikrák”, a „Dolgozó” nekifog az ember, a férfi és a nő teremtéséhet. (427.) Ezek a „Lángok és Szikrák” – vagyis angyalok és világaik, csillagok és bolygók – a jelképes megállapítás szerint kialszanak és elenyésznek, vagyis megnyilvánulatlanok maradnak mindaddig, amíg a természetben egy bizonyos folyamata befejezést nem nyer. Hogy mennyire sűrűn elfátyolozzák a köztudat elől az antropogenezis legfontosabb tényeit, arra nézve két idézetet közlünk két kabbalista könyvből. Az első a Ha Idra Zuta Quadisha-ból való:

(429.) Egy elviselhetetlen fényességű Fény-hordozóból (a hét szent bolygó egyikéből) sugárzó láng tört elő, magával ragadva mint egy óriási és hatalmas pörölyt, azokat a szikrákat, amelyek az Előző Világot alkották.

(430.) S ezek a legfinomabb éterrel voltak összekeveredve és összekötve, de csak akkor, amikor egymással egyesültek, a Nagy Atya és a Nagy Anya.

(431.) Hoa-ból Magából van AB, az Atya, és Hoa-ból Magából van RUACH, a Szellem, akik rejtve vannak a Napok Ősében, s benne van az éter elrejtve.

(432.) És Amaz össze volt kötve egy fény-hordozóval (egy bolygóval és annak angyalával vagy uralkodójával), amely kilépett azon elviselhetetlen ragyogású Fény-hordozóból, mely a Nagy Anya, az Aima, keblében van elrejtve.⁸

A Zohar⁹ a következő, „a Pre-adamita Királyok” című idézete ugyancsak ezzel a misztériummal foglalkozik:

A Siphrah D’Tzniootha-ban ezt tanultuk: At-tee’kah D’At-tee’keen, az Ősöknek Őse, mielőtt elkészítette volna formáját, királyokat teremtett, és királyokat vésett, és királyokat tervezett (embereket, az állatok „királyát”), s ezek nem tudtak létezni. Míg végül tönkretette őket, és egy időre elrejtette őket. S ezért írják azt, hogy „És ezek azok a királyok, akik Edom országában uralkodtak”. S addig nem volt létük, amíg Resha’Hiv’rah, a Fehér Fej, az At’tee’-kah D’At’-tee’-keen, az Ősök Őse, önmagát el nem rendezte. Amikor önmagát elrendezte, megformált minden formát fent és lent… Mikor még nem rendezte el önmagát saját formájában, nem voltak megformálva mindazok, amelyeket ö megformálni kívánt, és valamennyi világ megsemmisült… E világok azért nem maradtak helyükön, mert a királyok formája sem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna, és a Szent Város még nem volt előkészítve. (Zohar, III. 135a, 292s Indra Zootah. Brody)

A két allegorikus és metafizikai értekezésnek a nyilvánvaló értelmezése egyszerűen a következő: A fejlődés törvénye szerint már előzőleg meglevő anyagból világok és emberek lettek teremtve, majd el lettek pusztítva, s e folyamat megismétlődött mindaddig, amíg Földünk, s a rajta levő állati és emberi fajok olyanokká nem váltak, mint amilyenek most, a jelenlegi ciklusban. Azaz ellentétes poláris erők, a Szellem és az Anyag, a pozitív és a negatív, a férfi és a nő egyensúlyba hozott összetétele. Mielőtt az ember fizikailag férfivá és nővé válhatott volna, a teremtő Elohim-nak asztrálisan kellett elrendezni formáját ezen a szexuális síkon. Vagyis az atomoknak és az organikus erőknek, amelyek leszálltak erre az adott differenciálódási síkra, a Természet által megkívánt rendbe kellett felsorakozniuk azért, hogy – szeplőtelen módon – állandóan végrehajtsa azt a törvényt, amelyet a Kabbala „Egyensúly”-nak nevez, s mely törvény szerint az anyagiasság jelenlegi fokán minden, ami létezik, végső tökéletességében a férfi és a nő jellegzetessége szerint jelenik meg. Chokman, a Bölcsesség, a férfi Sephirot, ki kellett áradjon Binah-ba és Binah-on keresztül, amely az intelligens Természet, másként a Megértés. Ezért az emberek első gyökérfaja, amely nem nélküli és értelmetlen volt, el kellett pusztuljon, s egy időre el kellett rejtőzzön. Vagyis az első faj nem halt meg, hanem eltűnt a második fajban, miként bizonyos alacsonyabb életek és növények ma is így tesznek. Ez egy általános átalakulás volt. Az elsőből lett a második gyökérfaj anélkül, hogy azt nemzette volna, s anélkül, hogy elpusztult volna. „Ők együtt mentek tovább”, s amint írva van: „Ő meghalt, s egy másik uralkodott helyette”. (Genezis, XXVI, 31. és köv. Zohar III. 292a)

Miért? Azért, mert „a Szent Város még nem volt előkészítve”. És mi a „Szent Város”? A Maquom – szent hely, vagy szentély – a Földön, más szavakkal a női méh, amely mikroszkopikus másolata és tükröződése az Égi Anyaméhnek, a női Térnek, vagy ősi Káosznak, amelybe a férfi Szellem megtermékenyíti a Fiú, vagyis a látható világegyetem petéjét.¹⁰ Ez annyira így van, hogy a Zoharban, „A férfi és a női princípium kiáradásáról” szóló részben az van, hogy e Földön, a „Szent Őstől” jövő BÖLCSESSÉG „nem ragyog csak a férfiben és nőben”.

Hohmah, a Bölcsesség az Atya, BINAH pedig, a Megértés az Anya… És amikor ők egymással kapcsolódnak, Igazságot hoznak létre, terjeszkednek és kiárasztanak. Rabbi Je-yeva Sabah, vagyis az Öreg mondásaiból tudjuk: Mi Binah, a Megértés? De amikor egymásba kapcsolódnak, a י(Yod) a ח(Heh)-be, akkor megtermékenyülnek, és egy Fiút hoznak létre. Ezért azt Binah-nak, Megértésnek nevezik. Ez annyit jelent: BeN YaH, azaz YaH Fia. Ez az Egésznek a Teljessége.¹¹

Ez a magyarázat – hozzátehetjük még – a rabbik fallicizmusának „teljessége” is, a fallicizmus apoteózisa, ahol az istenit lerántják az állati síkra, a magasztost a földi durvaságba. A keleti okkultizmusban nincs semmi, ami ilyen szemléletesen durva lenne, sem a primitív Kabbalában, a kaldeai Számok Könyvében. Ezt már leírtuk az Isis Unveiled-ben:

Nem találjuk bölcs dolognak a katolikus írók részéről, hogy méregzacskójukat ilyen megállapításokba ürítik: „Számtalan pagodában látjuk a fallikus követ, melynek formája – akárcsak a görög batylos – újra meg újra a lingam… a Maha Déva durván illetlen formáját idézi”. Mielőtt sárral dobálnák meg azt a szimbólumok, amelynek mélységes metafizikai értelme túlságosan magas a római katolicizmus, a par excellence érzéki vallás modern bajnokai számára, e hitvitázóknak előbb le kellene romboltatniuk legrégibb templomaikat, meg kellene változtatniuk székesegyházaik kupoláinak formáit. Az Elephanta-i Mahadeo, a Bhagulpore-i Kerek Torony, az iszlám minaretjei – akár lekerekítettek vagy hegyesek – mindezekre, mint eredeti ősökre vezethetők vissza a velencei Szent Márk tér Campanile-je, a Rochester-i katedrális és a milánói dóm. Mindezek a templomtornyok, oszlopok, kupolák és keresztény templomok a lithos, a felálló fallosz primitív elképzelésének alakba öntése. (II. köt. 5. old.)

Mindazonáltal akárhogy is van, de tény az, hogy mindezek a héber Elohimok, Szikrák és Kerubok azonosak az ősi árják Déváival, a Rishikkel, a Tüzekkel és Lángokkal, a Rudrákkal és a negyvenkilenc Agnival, a mindezt kielégítő módon bizonyítja maga a Kabbala.

4. STANZA

AZ ELSŐ FAJOK TEREMTÉSE

14. Az emberek teremtése. 15. Ezek üres árnyékok. 16. A Teremtők tanácstalansága: miként teremtsenek GONDOLKODÓ embert. 17. Mi szükséges egy tökéletes ember megformálásához?

14. A Hét Seregek, az „Akarat- (vagy Elme-) szülte Urak”, az Élet-adás (Fohat) Szellemétől hajtva, kiválasztották magukból az embereket, mindegyik a saját földövén. (a)

1. Az „Urak” ledobták „árnyékukat”. Vagyis asztrális testüket, ha ugyan feltételezhető, hogy egy olyan éterikus lény, mint a „Lunáris Szellem” az alig kézzelfogható testén kívül egy asztrális testtel is bír. Egy másik kommentárban az áll, hogy az „Ősök” kilehelték az első embert, amint Brahmâról is azt tartják, hogy kilehelte a Sura-kat, vagy Isteneket, s ekkor azok Asurákká (Asu = lehelet) lettek. Egy harmadik kommentárban pedig azt mondják, hogy az újonnan teremtett emberek „az Árnyékok árnyékai” voltak.

Ezzel a megállapítással kapcsolatban: „Az Árnyékok árnyékai voltak” – még néhány szót kell szólnunk, megkísérelvén a teljesebb magyarázatot. Az emberiség fejlődésének ezt az első állomását sokkal könnyebb elfogadni, mint az ezt követőt, bár minden ilyen állomást kétségbe vonnak vagy elutasítanak majd egyes, különösen nyugati kabbalisták, akik jelen hatásokat tanulmányozzák ugyan, de elhanyagolják az eredeti okok tanulmányozását. A szerző nem is érzi magát kompetensnek arra, hogy megmagyarázzon egy olyan teremtési módot, amelynek megértése mindenki számára – kivéve egy keleti okkultistát – oly rendkívül nehéz. Itt tehát hiábavaló lenne e folyamatra vonatkozólag részletes leírással szolgálni, bár mindez pontosan le van írva a Titkos Könyvekben; ez annyit jelentene, mint eddig ismeretlen tényekről beszélni a profán világnak, ami csak félreértéshez vezetne. A tanulmányozók bizonyos osztálya mindig elfogadhatóbbnak fogja találni a Föld porából vett „Ádám”-ot, mint egy olyan embert, amelyet teremtője éterikus testéből lövellt ki, – jóllehet az előző eljárásra egyáltalában nincsen példa, míg az utóbbi jól ismert az európai és amerikai spiritiszták körében, akik mindenkinél jobban meg kellene értsék ezt a procedúrát. Hiszen mindazok, akik egyszer tanúi voltak annak, miként szivárog ki a médium pórusaiból – vagy más alkalommal a médium bal oldalából – egy materializált forma, nem tagadhatják legalábbis a lehetőségét egy ilyen születésnek. Miért is volna olyan lehetetlen ez a mi tanításunk, amikor a Földön milliók hiszik azt, hogy egyrészt az Univerzumban léteznek olyan lények, mint angyalok vagy szellemek, akiknek testetlen esszenciája egy intelligens lényt alkot, jóllehet nincs (számunkra legalábbis) szilárd szervezetük. Másrészt ugyancsak milliók hiszik azt, hogy Isten az első embert porból alkotta, és élő lelket lehelt belé. Igen hamar el fog következni az az idő, amikor a világnak választania kell, hogy elfogadja-e az ember (és a kozmosz) csoda általi teremtését a semmiből, a Genezis holt betűi értelmében, vagy pedig a másik hipotézist, hogy az első ember egy fantasztikus, ma még teljesen „hiányzó” láncszemből született, az ember és az emberszabású majom közös ősétől.¹ Az okkult filozófia e két téveszme között emeli fel hangját.² Azt tanítja, hogy az első emberi nemzetségeket magasabb és félisteni lények saját esszenciájukból árasztották ki. Ha ez az eljárás most abnormálisnak vagy éppen elképzelhetetlennek tűnik is fel – tekintve, hogy a természetben ez az eljárás a fejlődés jelenlegi fokán már elavult – bebizonyíthatóan lehetséges, éspedig bizonyos „spiritiszta” tények alapján. Most pedig azt kérdezzük, hogy a fenti három hipotézis vagy elmélet közül melyik a legésszerűbb, melyik a legkevésbé abszurd? Az okkult tanítást bizonyára csak a lelkileg vak materialisták fogják kifogásolni.

Nos, ahogy az okkult tanításból kivesszük, az embert nem olyan komplett lénynek „teremtették”, amilyennek ma ismerjük, bármennyire is tökéletlen teremtmény még mindig. Az ember esetében volt egy spirituális, egy pszichikus, egy intellektuális és egy állati fejlődés, vagyis a magasabb rendűtől kezdve le a legalacsonyabb rendűig. Ugyanakkor volt egy fizikai kifejlődés – ez egyszerűtől és homogéntől fel az összetett és heterogén kifejlődésig. S mindez nem egészen azokon az utakon folyt le, ahogy azt a modern evolucionisták számunkra előírják. Ez a két ellentétes irányú fejlődés sok korszakon át a spiritualitásnak és intellektusnak különböző jellegét és fokait tette szükségessé, hogy kimunkálhassa azt a lényt, akit ma úgy ismerünk, mint embert. Továbbá, az az abszolút, örökké működő és soha nem tévedő törvény, amely ugyanazon az úton halad az egyik örökkévalóságtól (vagy Manvantarától) a másikig, s amely megnyilvánult dolgoknak (amint mi a nagy Illúziónak, Maha-Maya-nak nevezünk) mindig növekvő tömegét szolgáltatja. Másfelől pedig a Szellemet mindig mélyebbre meríti az anyagiasságba, majd a testen keresztül felszabadítja azt. Ez a törvény – mondjuk mi – mindezen célokra más és magasabb síkon levő lényeket, embereket vagy elméket (Manukat) használ fel, ezen lények saját karmikus követelményeinek megfelelően.

Ennél a pontnál megint arra kell kérni az olvasót, hogy fordítsa figyelmét az indiai filozófiára és vallásra. Mindkettő ezoteriája azonos a mi Titkos Tanításunkkal, bármennyire is változó a mondanivaló formája.

A testetöltő erők azonosságáról és különbözőségeiről

Az ember ősei, akiket Indiában Atyáknak, Pitaráknak vagy Pitriknek neveznek, a mi testeink és alacsonyabb princípiumaink „teremtői”. Ők mi vagyunk. Mint az első személyiségek, és mi ők vagyunk. Az ősi ember tehát „csont a csontjukból és hús a húsukból”, ha ugyan volt csontjuk és húsuk. Amint már megállapítottuk, a Teremtők „Holdbéli (lunáris) lények” voltak.

Az ember tudatos és halhatatlan Egóját a „Napbéli (szoláris) angyaloktól” kapta, akár képletesen, akár szó szerinti értelemben. A tudatos Egó vagy emberi lélek igen nagy misztérium. Ezen Szoláris angyalok ezoterikus neve, szó szerint a „kitartó és szüntelen odaadás (pranidhâna) urai (Nath)”. Tehát ők, az ötödik princípium (Manasz) angyalai, úgy látszik, kapcsolatban vannak, vagy ők kezdeményezték azt a jógi-rendszert, amelyben a pranidhâna mint az ötödik előírás szerepel (Lásd: Yoga Shastra, II. 32.). Már korábban megmagyaráztuk, hogy miért tekintik ezen angyalokat a transz-himalájai okkultisták ugyanazon lényeknek, akiket Indiában Kumâráknak, Agnishwattáknak és Barishadoknak neveznek.

Mennyire pontos és milyen igaz Platón kifejezése, milyen mély és filozófiai az (emberi) lélekről vagy Egóról szóló megjegyzése, amikor megállapítja, hogy a lélek „ugyanannak és másnak az összetétele”. És mégis, mily kevéssé értették meg ezt a célzást, amikor azt gondolták, hogy ez a megállapítás arra vonatkozik, hogy a lélek Istennek, Jehovának a lehelete. Pedig a lélek „ugyanaz és a másik”, ahogy a nagy beavatott filozófus mondotta. Mert az Egó – a magasabb Én, amikor egyesül és belemerül az Isteni Monádba – az ember, és mégis ugyanaz, mint a „másik”, a benne testetöltött angyal ugyanaz, mint az Egyetemes Mahat. A nagy klasszikus író és filozófus érezte ezt az igazságot, amikor ezt mondta:

Kell bennünk lenni valaminek, ami a gondolatainkat létrehozza, – valami nagyon finomat: egy lehelet, egy tűz, éter, egy esszencia, egy halvány hasonlóság, értelmi szikra, egy szám, egy harmónia. (Voltaire)

Mindez a Manaszákra és Radzsaszákra, a Kumârákra, Asurákra, más uralkodókra és Pitrikre vonatkozik, akik a harmadik fajban inkarnálódtak, s ezen a módon és még más módokon megtagadták az emberiség számára az Elmét.

A Pitriknek – amint később látni fogjuk – hét osztálya van: három testetlen és négy testtel bíró, valamint két fajtájuk van: az Agnishwatták és a Barishadok. Hozzátehetjük még, hogy amint a Pitriknek két fajtája van, ugyanúgy maguknak a Barishadoknak és Agnishwattáknak is van egy kettős és hármas sorozatuk. A Barishadok – miután megteremtették asztrális másukat – újraszülettek, mint Atri fiai, s ők – a Manu megállapítása szerint (Manava-Dharma Shastra, III. 196.) – „a Démonok Pitrijei”, vagyis a testi lények. Míg az Agnishwatták mint Marichi (Brahmâ egyik fia) fiaiként születtek újra, s ők az „Istenek Pitrijei” (ismét Manu, Matsya és Padma Purânák, továbbá Kolluka a Manavas törvényeiben, III. 195.).³ A Vayu Purâna kijelenti, hogy a Pitrik hét rendjét mint a kezdeti első isteneket, a Virâjákat kell tekintenünk, akiket Brahmâ – a jóga szemével – az örök szférákban tekintett meg, s akik az istenek istenei. A Matsya pedig hozzáteszi, hogy az istenek imádták őket. A Harivamsa a Virâjákat úgy tekinti, mint csupán a Pitriknek egyik osztályát (S. I. 935.), ezt a megállapítást a titkos tanítások is igazolják. Mindazonáltal ez utóbbiban a Virâjákat azonosnak tartják az idősebb Agnishwattákkal⁴ és a Radzsaszákkal vagy Abhutaradzsaszákkal, akik testetlenek, és még asztrális másuk sincs. A legtöbb kézirat szerint Vishnu ezekben és rajtuk keresztül inkarnálódott. „A Raivata Manvantarában (korszakban) Hari, az istenek legjobbja újra megszületett Sambhuti-tól, mint isteni Manasza – a Radzsaszáknak nevezett istenektől eredve.” Sambhuti Daksha lánya és Marichi felesége volt. Marichi viszont az Agnishwatták atyja, az Agnishwatták pedig a Radzsaszákkal együtt mindig kapcsolódnak a Manaszákkal. Amint Fitzerward Hall – aki sokkal jobb szanszkritológus volt, mint Wilson – megjegyzi: „Manasza igen megfelelő név egy olyan istenség számára, aki a Radzsaszákhoz kapcsolódik. A névben benne van a Manaszam – ugyanaz, mint manasz – egy végződés-változással, ami a férfi megszemélyesítéséhez szükséges.” (Vishnu Purâna, III. köt. I. fej. 17. old.) Virâja minden fia Manasza, mondja Nilakantha. Virâja pedig Brahmâ, s ezért a testetlen Pitriket Vairâják-nak nevezik, mivel Virâja fiai – mondja a Vayu Purâna.

Bizonyítékainkat a végtelenségig sorolhatnánk tovább, de felesleges. A bölcs meg fogja érteni, mit akarunk bizonyítani, a többiekre pedig nem számítunk. Indiában 330 millió isten van. Ezek lehetnek mind dévák, de semmi esetre sem mind „istenek”, a kifejezés legmagasabb szellemi értelmezésében. Ahogy a Bhagavad Gîtâ egyik tudós tanulmányozója megjegyzi:

Az európaiak általában elkövetik ezt a szerencsétlen baklövést. A Déva egyfajta spirituális lény, és bár a mindennapi beszédben ugyanezt a szót használják az isten megjelölésére, ebből nem következik az, hogy 330 millió istent kell tisztelnünk. Ezek a lények – amint természetszerűleg következik – bizonyos affinitásban vannak azon három upadhi (alapvető princípium) egyikéhez, amelyekre mi az embert felosztottuk. (Lásd: The Theosophist, 1887. márc. 360. old)

Egy bizonyos misztikus osztályhoz tartozó istenségek neve minden Manvantarában változik. Így a Kalpa legkezdetén a Brahmâ által teremtett 12 Nagy Isten, akiknek segíteniük kellett volna a teremtés munkájában, és akik beleveszvén a Samadhi-ába elmulasztották a teremtést (aminek következtében arra ítéltettek, hogy minden egyes Manvantarában, egészen a hetedikig, újraszülessenek). Ennek megfelelően a következő neveket kapják: Ajiták, Tushiták, Satyák, Harik, Vaikunthák, Sadhyák és Adityák; ők a Tushiták (a második Kalpában), ebben a Vaivasvata-korszakban pedig Adityák (lásd: Vayu Purâna), nem beszélve a különböző korszakokhoz illő más neveikről. De mindenesetre azonosak a Manaszákkal vagy Rajasákkal, ezek pedig a mi testetöltő Dhyan Chohanjainkkal. Ezek a Gnana-dévák valamennyi osztálya.

Igen, azon lényeken kívül, mint pl. a Jakshák, Gandharvák, Kinnarák, akik mint individualitások lakoznak az asztrális síkon, vannak igazi Devagnanamák, és ezen osztályához tartoznak az Adytyák, a Vairâják, a Kumarák, az Asurák, és mindazon magasrendű égi lények, akiket az okkult tanítás Manaswin-nek, mindenek fölött Bölcseknek nevez. S akik az emberekből tudatos spirituálisan fejlett lényeket teremtettek volna, ha nem lettek volna arra „átkozva”, hogy nemzésbe merülve, maguk is mint halandók újraszülessenek kötelességük elmulasztása miatt.

15. Megszületett (így) a jövő embereinek (vagy Amanasáknak) hétszer hét árnyéka (chhaya-ja) (a), mindegyik saját színében (arcszínében) és fajtájában. (b) Mindegyik (pedig) alacsonyabb rendű atyjánál (teremtőjénél). Az Atyák, a csontnélküliek, nem adhattak életet csonttal bíró lényeknek. Szülötteik Bhuták (árnyékok) voltak, forma és elme nélküliek. Ezért ezeket Chhaya (kép vagy árnyék) fajnak nevezik. (c)

1. Manu – amint már megjegyeztük – a man tőből származik, aminek jelentése: gondolkodni, e szó tehát a „gondolkodót” jelenti. Nagyon valószínű, hogy ebből a szanszkrit szóból származik a latin mens, (elme), az egyiptomi menes („mester-elme”), a pythagoraszi monas (tudatos „gondolkodó egység”, úgyszintén elme), sőt innen származik a mi manasz, vagyis elme fogalmunk, ami az emberben levő ötödik princípiumot jelenti. Ezen árnyéklényeket tehát amanasáknak, azaz „elmenélkülieknek” hívják.

A bráhminok a Pitriket igen szenteknek tartják, mivel ők az emberek „nemzői” ^– a Földön megjelenő első Manushyák – s ezért a bráhmin, amikor fia születik, nekik mutat be áldozatot. A Pitriket tisztelik a legjobban, és a nekik bemutatott szertartás fontosabb, mint az Istenek tisztelete. (Lásd a Manu Törvényeit, Manava-Dharma Shatra, III. köt. 203. old.)

Talán helyes lenne, ha megkeresnénk a Nemzők ezen kettős csoportjának filozófiai jelentését?

Minthogy a Pitrik hét osztályba vannak sorolva, itt megint a misztikus számot látjuk. Csaknem valamennyi Purâna megegyezik abban, hogy három osztály arupa, forma nélküli, míg négy osztályuk testi. Az előzők intellektuálisak és spirituálisak, míg az utóbbiak anyagiak és nincs intellektusuk. Ezoterikusan az Asurák formálják a Pitrik első három osztályát – „akik az éjszaka testéből születtek” – míg a másik négy a „szürkület testéből” lett teremtve. Atyáik, az Istenek arra lettek kárhoztatva – a Vayu Purâna szerint – hogy mint bolondok szülessenek meg a Földön. A legendákat céltudatosan keverték össze és tették homályossá. Az egyikben a Pitrik az Istenek fiai, egy másikban Brahmâ fiai, míg egy harmadik azt mondja, hogy saját Atyáik tanítói lettek. A négy anyagi osztály seregei azok, akik az embereket a négy zónában egyidejűleg megteremtették.

Nos, a Pitrik hét osztályával kapcsolatban, amelyek mindegyike további hétre osztódik, egy szót szeretnénk szólni a tanulmányozóhoz, és egy kérdést feltenni a kívülállónak. A „Tűz-Dhyánik” osztálya, amelyeket mi kétségbevonhatatlan alapon az Aginshwattákal azonosítunk, a mi iskolánkban a Dhyán-Chohán-i test „szíve” elnevezést kapta, s azt mondják, hogy ez az osztály inkarnálódott az emberek harmadik fajában, tökéletessé téve őket. Az ezoterikus misztagógia (beavatás a misztériumokba) beszél arról a misztikus kapcsolatról, amely ezen angyali szív és az ember hetes esszenciája vagy szubsztanciája között fennáll. Az embernek ugyanis minden fizikai szerve, pszichikus és spirituális működése úgyszólván visszatükröződése, a földi síkon való másolata a fenti mintának vagy prototípusnak. Kérdezzük, miért van a hetes számnak ez a különös megismétlődése az ember anatómiai felépítésében? Miért van a szívnek négy alsó kamrája és három magasabb felosztása, ily különös módon megfelelvén az emberi princípiumok hetes felosztásának, amelyek két csoportra, a felső és az alsó csoportra oszlanak? Miért található meg ugyanez a felosztás a Pitrik különböző osztályainál, s különösen pedig a „Tűz-Dhyániknál”? Mert – amint már megállapítottuk – ezek a lények négy testi, vagy durvább anyagú, és három testetlen, vagy finomabb princípiumra – de nevezhetjük bármilyen tetszőleges néven is – oszlanak. Miért áraszt ki a test hét ideggóca hét sugarat? Miért van éppen hét ideggóc, és miért hét rétegű az emberi bőr?

A Kommentár ezt mondja:

A Nemzők, miután kivetítették árnyékukat és egy elemből (az éterből) megteremtették az embert, újra felemelkedtek a Maha-Lokába, ahonnan időnként leszállnak, valahányszor a világ megújul, és új embereknek adnak létet.

A finomtestek értelem (Manasz) nélkül maradnak, míg el nem jönnek a Surák (istenek), akiket most Asuráknak (nem-istenek) neveznek.

„Nem-istenek” a brahminok számára talán, de a legmagasabb „Leheletek” az okkultista számára. Minthogy ezek a Nemzők (Pitrik), a forma nélküliek és az intellektuálisak nem hajlandók megteremteni az embert, de megadják számára az Elmét, a négy testi osztály csak az ember testét teremti meg.

Ez igen világosan meg van írva a Rig Véda (a hinduk legirányadóbb szentírása valamennyi szekta számára) különböző szövegeiben. E helyeken az Asura „spirituálist, istenit” jelent, s e szót a Legfelsőbb Szellem szinonimájaként használják, magát az Asura kifejezést pedig – „Isten” értelemben – Varunára és Indrára, de legelsősorban Agnira alkalmazzák, minthogy a régi időkben ők hárman jelentették a három legmagasabb istent, még mielőtt a brahmani toe-mitológia eltorzított volna csaknem mindent az archaikus szövegek igazi jelentéséből. De most már, hogy a kulcs elveszett, az Asurákat alig említik.

A Zend-Avesta-ban ugyanezt találjuk. A Mazdean vagy Magian vallásban Asura az Úr Asura Visvavendas, a „mindent tudó” Úr, Asura Mazdhâ pedig, a későbbi Ahura Mazdhâ – amint Benfey is bebizonyította – „az Intelligenciát adó Úr”, másképp Asura Medhâ és Ahura Mazdâo. E műben más helyen, szintén igen hitelt érdemlő tekintély alapján bemutattuk, hogy az indo-iráni Asurát mindig hetes osztásúnak tekintették. Ez a tény – ha hozzávesszük még a fent említett Mazdhâ nevet, amely a hetes Asurát „Úrnak”, vagy kolletívan „Uraknak” nevezi, akik „Intelligenciát adnak” – kapcsolatba hozza az Amshaspendeket az Asurákkal, és a mi testet öltött Dhyán Chohánjainkkal, továbbá Elohimmal, Egyiptom, Kaldea és minden más ország vezető isteneivel.

Hogy miért utasították vissza ezek az „istenek” az ember teremtését, az nem azért volt, – ahogy az exoterikus beszámolók mondják – mert túlságos büszkeségükben nem akarták megosztani égi erőiket a Föld gyermekeivel, hanem a már felhozott indokok alapján. Az allegória azonban vég nélküli elképzelésekbe bonyolódott, a teológia pedig minden országban kihasználta ezt arra, hogy fellépjen ezen Elsőszülöttek vagy Logoszok ellen, s hogy álláspontját mint igazságot oltsa be a tudatlanok és hiszékenyek elméjébe. (Hasonlítsuk össze, amit a zodiákussal kapcsolatban a Makarákról és a Kumârákról mondottunk.)

A kereszténység nem áll egyedül abban, hogy ezeket az Isteneket démonokká degradálta. A zoroaszteri vallás, sőt még a bráhminizmus is arra használta ezt a beállítást, hogy uralmat gyakoroljanak az emberek elméjén. Még a kaldeai exoterikus vallásban is azok a lények, akik visszautasítják a teremtést, s akik ezáltal szembekerülnek a Demiurgosszal, mint a Sötétség Szellemei vannak kikiáltva. Azok a Surák, akiknek megvan az intellektuális függetlenségük, harcolnak azokkal a Surákkal, akik ebben szűkölködnek, s akik – a leírás szerint – egész életüket a vak hiten alapuló haszontalan szertartásos cselekedetekkel töltik ki. (Ezt a célzást a jelenlegi ortodox brahminok nem veszik tudomásul.) Ennek következtében az előbbieket A-Suráknak jelentik ki. Az Istenség első- és elmeszülte Fiai visszautasítják, hogy embert teremtsenek, s ezért Brahmâ megátkozza őket, hogy mint emberek szülessenek meg. Ezért letaszítják őket a Földre, amely később a teológiai dogmában átváltozik az infernális régióvá. Ahriman megöli az Ormazd által teremtett bikát – amely a földi, illuzórikus élet szimbóluma, a „bánat csírája” – s ekkor, feledve azt, hogy a romlékony, véges magnak meg kell halnia azért, hogy a halhatatlanság, a spirituális élet örök növénye kihajthasson és élhessen, Ahrimanról kijelentik, hogy ő az ellenség, a dacoló hatalom, az Ördög. Typhon 14 darabra vágja Oziriszt, hogy ezzel megakadályozza őt a világ benépesítésében, s így a nyomorúság felidézésében, – erre Typhon az exoterikus teológiai tanításokban a Sötét Hatalom lesz. De mindez csak exoterikus burok. Ezen exoterikus burok imádói engedetlenségnek és lázadásnak minősítik azok erőfeszítéseit és önfeláldozását, akik az embereket hozzá akarják segíteni az eredeti isteni állapot eléréséhez saját tudatos erőfeszítéseiken keresztül. Igen, ezek a forma imádói azok, akik a Fény Angyalaiból démonokat teremtettek.

Az ezoterikus filozófia azonban azt tanítja, hogy a Dhyánik egyharmada⁵ – vagyis az Arupa Pitrik intelligenciával megáldott három osztálya, mely intelligencia „egy forma nélküli lehelet, intellektuális és nem elementális szubsztanciából összetéve” – egyszerűen a karma és a fejlődés törvényének folytán született újra vagy inkarnálódott a Földön⁶. Egyesek közülük más Manvantarákból jövő Nirmanakayák voltak. Ezért valamennyi Purâna szerint látjuk megjelenni őket a Földön a harmadik Manvantarában – értsd: a harmadik gyökérfajban – mint királyokat, rishiket és hősöket. Minthogy ez a tanítás túlságosan filozófiai és metafizikai volt a tömegek felfogása számára, ezért a papság – mint már említettük – eltorzította azt, hogy a tömegeket vele babonás félelemben tartsa.

Az u. n. „lázadók” tehát egyszerűen azok voltak, akik – a karmikus törvény által kényszerítve a keserű pohár utolsó cseppjének kiivására – újra testet kellett öltsenek, s így felelős, gondolkodó lényeket kellett teremteniük az alsóbbrendű testvéreik által kivetített asztrális szobrokból. Egyesekről azt mondják, hogy visszautasították ezt, mert nem volt meg bennük a szükséges anyag – vagyis egy asztrális test – minthogy arupák voltak. Mások visszautasítása azzal kapcsolatos, hogy ezek rég elmúlt Manvantarákban adeptusok és jógik voltak, – egy újabb misztérium. De később, ugyanezek mint Nirmanakayák feláldozták magukat azon Monádok javára és megváltására, akik sorsukra várakoztak, s akik különben megszámlálhatatlan korszakon át felelőtlen, állatszerű – bár látszólag emberi – formában lézenghettek volna. Lehet, hogy ez példabeszéd és allegória egy másik allegóriában. Megfejtése a tanulmányozó intuíciójától függ, amennyiben az alábbiakat spirituális látással olvassa.

Ami ezen monádok formálóit, vagy „őseit” illeti – itt azon angyalokra gondolunk, akik az exoterikus legendák szerint engedelmeskedtek a törvénynek – ezek valószínűleg azonosak a Barishad Pitrikkel vagy Pitri-Devatákkal, tehát azokkal, akikben megvolt a fizikai teremtő tűz. Ezek megteremtették, illetve csak felöltöztették az emberi monádokat saját asztrális Énjükbe, de ők nem teremthették az embert saját képükre és hasonlatosságukra. „Az ember ne legyen olyan, mint mi vagyunk” – mondják a Teremtő Istenek, akikre az alsóbb állat megteremtése volt bízva, hanem legyen különb. (Lásd: Genezis és Platón Tameusa.) Amikor megteremtik az emberhez hasonló lényeket saját isteni esszenciájukból, ez ezoterikusan azt jelenti, hogy ő maguk lettek az első faj, s így osztoztak annak sorsában és fejlődésében. Ők nem akarták, egyszerűen azért, mert nem tudták megadni az embernek azt a szent szikrát, amely lobogva az emberi értelem és öntudatosság virágává teljesedik – ez ugyanis nem volt meg bennük. Ez a művelet azon Déva-osztályokra maradt, akiket Görögországban Prometheus névvel szimbolizáltak. Ezek voltak azok, akiknek semmi dolguk nem volt a fizikai testtel, viszont a tisztán spirituális emberrel annál több.

A Teremtők mindegyik osztálya azzal ajándékozta meg az embert, amit neki kell adnia: az egyik megteremti a külső formát, a másik megadja a lényegét, amelyből később az egyén személyes erőfeszítése folytán az emberi magasabb Én lesz. De ezen utóbbi Teremtők nem tehették tökéletessé az embert, amilyenek ők maguk voltak, azaz tökéletesek és bűntelenek. Ők bűntelenek voltak, mert tulajdonságuknak csak az első, halvány körvonalaival bírtak, s ezek a körvonalak – az emberi szempontból – mind tökéletesek voltak, fehérek, tiszták és hidegek, mint a szűz hó. Ahol nincs küzdelem, ott nincs érdem sem. Az emberiséget, „a földből való földit” nem teremthették meg az első isteni lehelet angyalai. Ezért mondják róluk azt, hogy visszautasították a teremtést, és az embert náluk sokkal anyagiasabb Teremtők⁷ alkották, akik viszont csak azt adhatták, ami saját természetükben volt, semmi többet. Az örök törvénynek alárendelve a tiszta Istenek csak árnyék-embereket tudtak magukból kivetíteni, maguknál valamivel kevésbé éterit és spirituálist, kevésbé istenit és tökéleteset, de mégis csak árnyékokat. Az első emberiség tehát a Nemzők halvány másolata volt, túlságosan materiális – még éteri voltában is – ahhoz, hogy belőlük az Istenek egy hierarchiája lehetett volna, és túlságosan spirituális és tiszta ahhoz, hogy EMBEREK lehettek volna, vagyis olyan emberiség, amelyben az összes negatív (nirguna) tökéletesség is megvan. Egy igazán teljes tökéletesség a tökéletlenségből kell, hogy megszülessen, a romolhatatlannak a romlandóból kell kinőnie, mert ez utóbbi annak hordozója, bázisa és ellentéte. Az abszolút Világosság abszolút Sötétség, és vice versa. Ténylegesen pedig az Igazság birodalmaiban nincs Világosság, sem Sötétség. A Jó és a Rossz ikertestvérek, a Maya uralmához tartozó Tér és Idő szülöttei. Ha elválasztják őket, mindkettő meghal. Per se egyik sem létezik, mivel mindegyik a másikból születik és teremtődik, csak így jöhet létre. Mindegyiket meg kell ismerni és értékelni, mielőtt érzékelhető tárgyak lehetnének, s ennélfogva a halandó elmében a jót és rosszat el kell különíteni.

Mindazonáltal minthogy ez a képzelt különbség létezik, a teremtő angyalok egy alacsonyabb rendje szükséges ahhoz, hogy a lakott bolygókat – különösen a miénket – „megteremtsék”, vagy hogy az anyaggal dolgozzanak ezen a földi síkon. A filozófus gnosztikusok voltak a történelmi korban az elsők, akik ezt meglátták, s akik különböző elméleteket találtak ki erre nézve. Ezért az ő teremtési rendszerükben a Teremtők a spirituális lények létrájának legalsó fokán állnak. A gnosztikusok egészen a maya-i anyag határán levőnek tartották azokat a lényeket, akik Földünket és annak halandóit teremtették, s követőiknek azt tanították – az egyházatyák nagy felháborodására – hogy azon nyomorult fajok megteremtéséért, akik bolygónkat benépesítik, spirituális és morális értelemben semmiféle magasabb Istenség nem vonható felelősségre, csupán az angyaloknak egy alacsonyabb hierarchiája⁸, s a zsidó Isten, Jehova szerintük ehhez az osztályhoz tartozik.

Az ősi kozmogóniákban a jelenlegitől eltérő emberiségről beszélnek. Platón a Phaedrus-ban az emberek „szárnyas” fajáról beszél. Aristophanes, Platón Banquet-jében androgün és kerek testű fajról beszél. A Pymander-ben még az egész állati világ is kettős nemű. Ezt olvassuk:

Miután a körút befejeződött, a csomót megoldották… s valamennyi állat, melyek eddig szintén androgünek voltak, ki lett oldva (elválasztva) az emberrel együtt… (mivel) az okoknak okozatokat kellett létrehozniuk a földön.⁹

A Popol Vuh-ban, az ősi Quiché kéziratban – melyet Abbé Brasseur de Bourbourg adott ki – az első emberek úgy szerepelnek, mint egy olyan faj, „melynek látása határtalan volt, s amely minden dolgot egyszerre tudott”, így tehát nem a halandók, hanem az Istenek tudásával bírtak. A Titkos Tanítás kijavítva a népszerű képzelet elkerülhetetlen túlzásait, közli a tényeket, amint azok az archaikus szimbólumokban fel lettek jegyezve.

(b) Ezek az „Árnyékok” megszülettek, „mindegyik saját színében és fajtájában”, de azért „mindegyik alacsonyabb rendű Atyjánál”, vagyis teremtőjénél, mivel a teremtő saját fajtájában tökéletes lény volt. A Kommentárok az első mondatot az így kifejlesztett emberi faj színére, vagyis bőrszínére vonatkoztatják. A Pymander-ben az „Égi ember”-ből a természet által teremtett hét primitív ember részesül a hét „kormányzó” vagy uralkodó természetéből, akik szerették az embert – saját maguk tükröződését és szintézisét.

A skandináv legendákban Asgard felismerhetően az Istenek lakóhelye, az Ase-k pedig ők maguk, tehát ugyanazok a misztikus helyek és személyiségek, amelyek a mi Titkos Tanításunkban is szerepelnek, vannak beleszőve a népszerű „mítoszokba”. Ugyanezeket megtalálhatjuk a Védákban, a Purânakban, a Mazdaikus Írásokban és a Kabbalában. A skandináv Ase-k, a mi világunkat megelőző világ uralkodói, akiknek neve szó szerint a „világ oszlopai, támaszai”, így tehát nem mások, mint a görög Cosmocrator-ok, a Pymanderben említett hét „Munkás” vagy „Igazgató”, az indiai hét Rishi vagy Pitri, a kaldeai hét Isten és hét Gonosz Szellem, a hét kabbalisztikus Sephirot, akiknek szintézise egy felső Hármasság, és végül a keresztény misztikusok hét planetáris szelleme. Az Ase-k a földet, a tengereket, az eget és a felhőket, az egész látható világot Ymir, a leölt óriás maradványaiból teremtik meg. EMBERT azonban nem teremtenek, csupán annak formáját az Ask vagy Ash fából. Odin az, aki életet és lelket lehel belé, miután Lodur megadta az embernek a csontrendszerét és a vért, legvégül pedig Hönir az, aki értelemmel (manasz) és tudatos érzékekkel látja el. (Asgard and the Gods, 4. old.) A skandináv Ask, a hésziodoszi Ash-fa, ahonnan a bronzszínű emberek generációja kiáradt – vagyis a harmadik gyökérfaj – ugyanaz, mint a Popol-Vuh Tzite-fája, amelyből a mexikói harmadik fajú embereket megteremtték.¹⁰ Ezt minden figyelmes olvasó megállapíthatja. De ki tudná megmondani a nyugati tudósok közül, mi az okkult indítéka annak, hogy a skandináv Yggdrasil, a hindu Ashwattha, a Gogard, a hellén életfa, a tibeti Zampun ugyanaz, mint a kabbalisztikus Sephiroth-i fa, az Ahura Mazda által teremtett szent fa, és az Édenkert fája?¹¹ Mégis, ezen „fák” gyümölcsei, akár Pippala vagy Haoma, vagy akár a sokkal prózaibb alma, ténylegesen és valóságosan „az élet gyümölcsei”. Az emberi fajok prototípusai mind benne voltak a mikrokozmikus Fában, amely a nagy űrbeli makrokozmikus Fa¹² alatt és benne növekedtek és fejlődtek ki. Ez a misztérium félig fel van fedve a Dirghotamas-ban, ahol ezt olvassuk: „Pippala, azon fa édes gyümölcse, amelyre leszállnak a tudományt szerető szellemek, és ahol az istenek csodákat művelnek”. Amint Gogard-ban is, úgy mindezen űrbéli fák buján tenyésző ágai között is ott lakozik a „kígyó”. De míg a makrokozmikus fa maga az Örökkévaló és Abszolút Bölcsesség Kígyója, a mikrokozmikus fában lakó kígyók a Kinyilvánított Bölcsesség Kígyói. Az előbbi az Egy és a Minden, a többiek csak annak visszatükröződő részei. A „fa” természetesen maga az ember, s a benne lakozó kígyó pedig a tudatos manasz, az összekötő kapocs Szellem és Anyag, Föld és Ég között.

Mindenütt ugyanerről van szó. A teremtő erők létrehozzák az embert, de végső céljukban kudarcot vallottak. Ezek a Logoszok mind tudatos, halhatatlan szellemmel akarják megáldani az embert, olyan szellemmel, amely csak az értelemben (manaszban) tud visszatükröződni, kudarcot vallanak, s ezért úgy ábrázolják őket, mint akiket megbüntetnek a kudarcért, vagy éppen a próbálkozásért. Milyen természetű ez a büntetés? Bebörtönzésre ítéltetnek az alsóbb régióban, amely a mi Földünk, ebben a Láncban a legalsó sík. Egy „örökkévalóságra” – amely egy élet-ciklus tartamát jelenti – az anyag sötétségében, vagyis az állati emberben. A félig tudatlan és félig fondorlatos egyházatyáknak kedvére való volt, hogy ezt a szemléletes szimbólumot eltorzítsák. A régi vallásokban szereplő hasonlatokat és allegóriákat kihasználták az új vallás javára. Az embert átalakították egy anyagi pokol sötétségévé, isteni tudatát pedig, amelyet a benne lakozó princípiumtól, a manasztól – azaz egy inkarnálódott Dévától – kapott, elnevezték a pokoli régió lángoló tüzének, bolygónk pedig maga a pokol lett. Pippala, Haoma, a Tudás Fájának gyümölcse tiltott gyümölcsnek lett kinyilvánítva, a s „Bölcsesség Kígyója” pedig, az értelem és tudatosság hangja, korszakokon át azonosult a Bukott Angyallal, amely az ősi Sárkány, maga az Ördög!

Ugyanez a helyzet a többi magasztos szimbólummal is. A szvasztika, India legszentebb és legősibb szimbóluma, a „Jaina-kereszt” – ahogy ma a szabadkőművesek hívják – ugyanilyen módon lett csúffá téve, jóllehet közvetlenül kapcsolódik, sőt éppen azonos a keresztény kereszttel. Az indiai misszionáriusok azt mondják a szvasztikáról, hogy „az ördög jele”. Hát nem ragyog Vishnu nagy kígyójának fején, az ezerfejű Sesha-Ananta-n, a Pâtâla (a hindu Naraka vagy pokol) mélységeiben? Valóban így van. De mi Anata? Mint Sesha a csaknem végtelen manvantarai időciklust jelenti, s ha mint Ananta szerepel, a Végtelen Idővé válik, s nagy, hétfejű kígyóvá, amelyen Vishnu, az Örök Istenség a pralajai tétlenség ideje alatt megpihen. Mi köze van ehhez a magasrendű metafizikai szimbólumhoz a Sátánnak? A szvasztika valamennyi szimbólum között a leginkább filozofikusan tudományos, s amellett a legátfogóbb. Néhány vonallal összegzi a „teremtés” vagy inkább a fejlődés egész munkáját, a kozmoteogóniától le az antropológiáig, az oszthatatlan ismeretlen Parabrahmantól le az anyagias tudomány monérájáig, amelynek genezise épp olyan ismeretlen ezen tudomány előtt, mint maga az Abszolút genezise. A szvasztika minden régi nemzet vallásos szimbólumainak legelején állt. A kaldeai Számok Könyvében mint a „Munkás kalapácsa”, a fent említett Book of Concealed Mystery-ben a „Kalapács”, amely „szikrát csihol a kovából” (térből), s amely szikrákból világok lesznek. Ez Thor kalapácsa is, a törpék által kovácsolt mágikus fegyver, amelyet az óriások, vagyis a prekozmikus titáni természeti erők ellen kovácsoltak, amelyek fellázadtak, és amelyeket – amíg az anyagi régiókban működnek – az Istenek, az Univerzális Harmónia küldöttei, nem tudnak legyőzni, s ezért előbb el kell pusztítani őket. Innen van az, hogy a világot a legyilkolt Imir maradványaiból kell kiformálni. A szvasztika e helyen Miölnir, a „Viharpöröly”, s ezért halljuk azt, hogy az Ase-k, a szent Istenek, miután tűz által megtisztultak – előbbi inkarnációik szenvedéseinek tüzében – alkalmassá lettek arra, hogy örök békében az Ida-ban lakozzanak, amikor már Miölnir-re szükség többet nem lesz. Ez akkor lesz majd, amikor Hel (a halottak régiójának királynő-istene) kötelékeitől felszabadulnak, mert a gonosz uralma már megszűnt. „Surtur lángjai nem pusztították el őket, sem a tomboló vizek (vízözönök)… Ott voltak… Thor fiai. Magukkal hozták Miölnirt, nem mint harci fegyvert, hanem mint eszközt (kalapácsot) az új egek és az új föld megszentelésére.¹³

Valóban sok jelentése van a szvasztikának! A makrokozmoszi munkában derékszögben begörbülő négy karja a láthatatlan erőkkel bíró kozmosz folytonos mozgására, keringésére utal. A megnyilvánult kozmosz és Földünk művében pedig az időciklusokban lezajló világ-tengelyek és egyenlítői övek forgására céloz. A szvasztikát alkotó két vonal a Szellemet és az Anyagot jelenti, a négy horog pedig a keringő ciklusok mozgására utal. A mikrokozmoszra, az emberre vonatkoztatva a szvasztika azt mutatja, hogy az ember kapocs az Ég és a Föld között, a vízszintes vonal végén a jobb kéz felemelkedik, a bal pedig a Föld felé mutat. Hermesz Smaragdtábláján a felemelt jobb kézhez a „Solve” szó van beírva, a bal kézhez pedig „Coagula”. A szvasztika ugyanakkor egy alkímiai, kozmogóniai, antropológiai és mágikus jel, melynek belső jelentéséhez hét kulcs szolgál. Nem mondunk sokat, ha kijelentjük, hogy ezen univerzális és mindenek fölött szuggesztív jel összetett szimbolizmusa tartalmazza azt a kulcsot, amely megnyitja a kozmosz hét nagy misztériumát. A korai árják misztikus elképzeléseiből született, ők helyezték az örökkévalóság küszöbére: Ananta kígyó fejére, de spirituális halálát nyerte a középkori antropomorfikus skolasztikus elképzelésekben. Ez a jel ama univerzális Teremtő Erő alfája és omegája, amely a tiszta Szellemből fejlődve a durva anyagban végződik. Aki megérti teljes jelentését, az örökre megszabadul a nagy Illúzió és Csaló, a Mahayama béklyóitól. Az a Fény, amely az Isteni Pöröly (ma a szabadkőművesek nagymestereinek kalapácsává degradálva) alól sugárzik, elegendő lenne arra, hogy bármely emberi kitalálás vagy elgondolás sötétségét eloszlassa.

Milyen látnoki a három skandináv istennő éneke, akiknek Odin hollói a múltról és a jövőről suttognak a folyó alatti kristály palotájuk fölött keringve! Ezek az énekek mind le voltak írva a „Bölcsesség kézirat tekercseiben”, melyekből sok elveszett, de valamennyi még mindig megmaradt; ezek költői allegória formájában elismétlik az archaikus korok tanításait. Foglaljuk össze Dr. Wagnem Asgard and the Gods című művéből azt a részt, amely a „világ megújulására” vonatkozik, s amely egy múlt időben elmondott jövendölés a mi körünk hetedik fajáról:

A Miölnir megtette kötelességét ebben a körben, és Ida Mezején, a feltámadás mezején (az ötödik kör számára) összegyűltek a legmagasabb istenek fiai, s az atyák feltámadtak bennük (az elmúlt inkarnációk Egói). Beszélgettek a múltról és a jelenről, s megemlékeztek őseik bölcsességéről és jövendöléseiről, amelyek mind bekövetkeztek. Mellettük, de számukra láthatatlanul volt az erős és hatalmas Egy, aki mindenek fölött uralkodik, békét teremt az indulatosak között, s előírja az örök törvényeket, amelyek a világot kormányozzák. Mindenki tudta, hogy ő ott van, érezték jelenlétét és hatalmát, de nem ismerték az ő nevét. Parancsára egy új föld emelkedett ki a vizekből (a térből). Ida Mezeje fölött délre egy új mennyboltot teremtett, az Audlang-ot, s még messzebb egy harmadikat, a Widblain-t. Gimil barlangja fölött egy csodálatos palota épült, arannyal fedve, s ragyogása elhomályosította a napot. (Ezek a mi láncunk három egymásután létrejövő bolygói.) Ott az isteneket megkoronázták, ahogy az szokásos, s mind örvendeztek a restauráció és a jobb idők fölött. Gimil magaslatairól (a hetedik bolygó, a legmagasabb, a legtisztább) letekintettek Lif és Lifthrasir (a jövendő Ádám és Éva, a megtisztult emberiség) boldog leszármazottjaira, és intettek nekik, hogy kapaszkodjanak feljebb, felemelkedve tudásban és bölcsességben, kegyességben és szerető cselekedetekben, lépésről lépésre, egyik mennyből a másikba, míg végül alkalmasakká lesznek arra, hogy egyesüljenek az istenségekkel a Mindenható Atya házában. (305. old.)

Aki ismeri az ezoterikus budhizmus vagy bölcsesség tanait, – bár eddig még csak hézagosan lettek felvázolva – a fentiekben foglalt allegóriát világosan felismerheti.

Filozófiai jelentését azonban még jobban meg fogja érteni az olvasó, ha gondosan latolgatja Prométheusz mítoszát. A későbbiekben a hindu Pramanthâ (köpű) fényében fogjuk megvizsgálni. Néhány orientalista ezt a mítoszt pusztán fiziológiai szimbólummá degradálta, s csak a földi tűzzel hozta kapcsolatba. Értelmezésük így sértés minden vallással szemben, beleértve a kereszténységet is, melynek egyik legnagyobb misztériumát az anyagba lerántották. Az isteni Pramanthâ és Arani „összedörzsölése” ebben a formában csupán csak a német materialisták felülmúlhatatlanul brutális felfogása számára alakulhatott fogalommá. Igaz, hogy az Isteni Gyermek – a szanszkrit nyelvet beszélő fajnál Agni, ebből Ignis a latinoknál – Pramanthâ és Arani – a szvasztika – egyesüléséből született egy áldozati szertartás alatt. Na és aztán? Twashtri (Vishvakarman) az „isteni művész és ács”¹⁴, de ugyanakkor ő az istenek és a teremtő tűz atyja is a Védákban. A szimbólum oly ősi és oly szent, hogy úgyszólván minden ősi város ásatásai közben rábukkanhatunk. Az ősi Trója romjai alatt Dr. Schliemann talált számos égetett agyagtáblát, úgynevezett fusaiolát. Mind a , mind pedig a formák nagy mennyiségben fellelhetők voltak, jelenlétük újabb bizonyíték arra, hogy az ősi trójaiak és azok ősei is tiszta árják voltak.

(c) Chhaya – amint már megmagyaráztuk – az asztrális képmás. A szanszkrit művekben ez a jelentése. Például Sanjna, a Spirituális Tudat, Surya, a Nap felesége, amikor visszavonul a dzsungelbe, hogy aszkétai életet éljen, férje számára visszahagyja Chhaya-ját, árnyékát vagy képmását.

16. Hogyan születtek a (valódi) Manushyák? Hogyan teremtették az elmével bíró Manukat? (a) Az Atyák (Barishad (?)) segítségül hívták saját tüzüket (Kavyavâhana, elektromos tűz), azt a tüzet, amely a Földben ég. A Föld szelleme segítségül hívta a Nap tüzét (Suchi, a Nap szelleme). Ez a három (a Pitrik és a két tűz) közös erőfeszítéssel egy jó rupát teremtett. Ez (a forma) tudott állni, járni, szaladni, feküdni vagy repülni. De még csak egy chhaya volt, értelem nélküli árnyék (b)…

(a) Itt újra szükséges a magyarázat az ezoterikus írásokhoz mellékelt exoterikus írások fényében és segítségével. A Manushyak (emberek) és a Manuk itt egyenlő értékűek a kaldeai Ádámmal. Ez a kifejezés egyáltalán nem az első embert jelenti, mint a zsidóknál, sem pedig egy egyedülálló személyt, hanem az emberiséget kollektíven, úgy, ahogy a kaldeusoknál és asszíroknál is szerepel. A Kommentár azt mondja, hogy a hét Dhyan Chohan-i osztályból vagy rendből négy rend volt a „rejtett ember nemzője”, vagyis a belső, finomabb ember nemzője. A holdbeli Lha-k, a lunáris szellemek – amint már megállapítottuk – csupán a forma ősei voltak, azaz minták, amelyek szerint a természet megkezdte külső munkáját rajtuk. Így tehát a primitív ember, amikor a Földön megjelent, csak értelmetlen Bhûta¹⁵ vagy „fantom” volt. Ez a „teremtés” kudarc volt, ennek okát a 20. sloka kommentárjában fogjuk elmagyarázni.

(b) Ez a kísérlet megint kudarcot vallott. Azt allegorizálja, hogy a fizikai természet saját erejére utalt kísérletei hiábavalóak még egy tökéletes állat létrehozásához is, nem beszélve az emberről. Mert az „Atyák”, az alacsonyabb angyalok, a természet-szellemek, sőt még a magasabb elementáloknak is van saját intelligenciájuk, mindez azonban nem elég a gondolkodó ember megteremtéséhez. „Élő tűzre” volt szükség, arra a Tűzre, amely megadja az emberi elmének az ön-érzékelést, az ön-tudatot, vagy manaszt. Párvaka és Suchi leszármazottjai pedig az állati-elektromos és szoláris tüzek, amelyek állatokat teremtenek, s így az ember első asztrális modelljéhez csak a fizikai élő szervezettel járulhattak hozzá. Az első Teremtők tehát az ősi ember Pygmalion-jai voltak, akiknek nem sikerült intellektuálisan életre kelteni a szobrot.

Ez a stanza – amint látni fogjuk – igen sokatmondó. Megmagyarázza az embert alkotó princípium – a magasabb Én vagy az emberi monád – és az állati monád misztériumát, és a kettő közötti szakadékot. Bár mindkettő ugyanaz, mégis az emberi monád isteni intelligenciával bír, míg az állati monádnak csak ösztönös képességei vannak. Miként lehet a különbséget megmagyarázni, és mire vezethető vissza az emberben a MAGASABB ÉN jelenléte?

A Kommentár ezt mondja: „MAHAT Fiai az emberi Palánta serkentői. Ők a Vizek, amelyek elárasztják a szunnyadó élet kiszikkadt talaját, és a Szikra, amely életre kelti az emberi állatot. Ők az Örök Spirituális Élet Urai… Kezdetben (a második fajban) egyesek (az Urak közül) csak esszenciájukat lehelték a Manushya-ba (az emberekbe), egyesek pedig lakóhelyül választották az embert.

Ebből kitűnik, hogy az „Isteni Lázadók” nem minden emberben inkarnálódtak, hanem csak néhányban. A többieknek egyszerűen csak meggyorsították az ötödik princípiumát, a beléjük lövellt Szikrával. S ez megmagyarázza az emberek és az állati fajok intellektuális képességei közötti nagy különbséget. Ha „Mahat Fiai” – allegorikusan szólva – nem ugrották volna át a közbeeső világokat intellektuális szabadságuk megszerzéséért, az állati ember soha nem lett volna képes arra, hogy földhöz tapadásából felemelkedjen, és hogy saját erőkifejtésből elérje végső célját. A ciklikus vándorlást a lét valamennyi síkján át fél-öntudatlanul vagy teljesen öntudatlanul – mint az állatok – élte volna át. A tiszta szellem ezen kóros tétlensége ellen fellázadó intelligens életnek köszönhetjük azt, amik vagyunk, – öntudatos, gondolkodó emberek, az istenek jóra és rosszra való képességeivel és sajátságaival. Ezért a LÁZADÓK a mi Megváltóink. A filozófus elmék elgondolkozhatnak ezen, s nem egy misztérium fog megvilágosodni előttük. A két ellentétpár – a Szellem és az Anyag – csak a kontraszt vonzerejénél fogva cementálódhat össze itt a Földön, és miután összeolvadtak az öntudatos tapasztalat és szenvedés tüzében, válnak elválaszthatatlanokká egy örökkévalóságra. Ez a magyarázata oly sok, eddig érthetetlen allegóriának, melyeket tévesen regéknek tartottak. (Lásd: a 10. stanza 39. slokájáról szóló Kommentárt.)

Először is megmagyarázza a Pymanderben foglalt ama megállapítást, hogy az „Égi Ember”, az „Atyának Fia”, aki részesült az anyagi világ hét kormányzójának vagy teremtőjének és uralkodójának lényében és esszenciájában, „bekukucskált az Összhangba, s miután áttörte magát a Tűz hét körén, bemutatta és megnyilvánította a lefelé tartó természetet”.¹⁶ Így kapunk magyarázatot a hermetikus leírás minden versére, és a Prométheuszról szóló görög allegóriára. De mindenek előtt magyarázatot ad az „Égi háborúkról” szóló allegorikus beszámolókra, beleértve a Jelenések könyvét, tekintettel a bukott angyalokról szóló keresztény dogmára. Megmagyarázza a legidősebb és legnagyobb angyalok „lázadását”, s annak jelentését, hogy miért vetették ki őket a Mennyekből a Pokol mélységeibe, vagyis az Anyagba. Megoldja az asszirológusok nehézségeit, akik közül George Smith ily módon fejezi ki tanácstalanságát:

„Első gondolatom erről a részről (a lázadásról) az volt, hogy a gonosz erőivel folytatott háború megelőzte a Teremtést, most azonban úgy vélem, hogy a Bűnbeesés leírása után következett.” (Chaldean Account of Genesis, 92. oldal) Ugyanebben a munkában George Smith egy korai babiloni hengerről származó metszetet közöl, amelyen a Szent Fa, a Kígyó, egy férfi és egy nő látható. A fának hét ága van, három a férfi oldalán, és négy a nő oldalán. Ezek az ágak jellemzik a hét gyökérfajt, amely gyökérfajok harmadikában – közvetlenül a végén – megtörtént a nemek szétválása és a nemzés folytán előálló u. n. Bűnbeesés. A három korai faj előbb nem nélküli, majd hermafrodita volt, a további négyben különböznek egymástól a férfi és a nő. Ahogy a fenti szerző írja:

A Teremtésről szóló kaleai beszámolóban a sárkány, amely bűnre csábítja az embert, Tiamat teremtménye, Tiamat pedig a tenger és a káosz élő princípiuma… a Föld teremtésekor szembefordult az istenekkel.

Ez tévedés. A Sárkány a hím princípium, vagy Fallosz, személyesítve, vagyis inkább állativá alakítva, Tiamat pedig „a káosz szellemének megtestesítése” (káosz = mélység, szakadék) a női princípium, a női méh. A „káosz és zavar szelleme” arra utal, hogy ez milyen mentális felkavarodást keltett. Az érzéki, vonzó, magnetikus princípium elbűvöl és elcsábít, ez az örökké élő aktív elem, amely az egész világot zűrzavarba, káoszba és bűnbe dönti. A Kígyó elcsábítja a nőt, ez utóbbi csábítja el a férfit, s mindkettejükre rászáll a karmikus átok, bár mindez csak természetes következménye egy teremtett oknak. George Smith ezt mondja:

Világos, hogy a sárkányra is reászáll az átok a bűnbeesés miatt, és hogy az istenek (az Elohim, akik féltékennyé válnak, látva, hogy a porból teremtett ember maga is teremtővé válik, akárcsak az állatok) felidézik az emberi faj fejére mindazt a rosszat, amely az emberiséget meglátogatja. A bölcsesség és a tudás kárt okoz neki, családi bajok gyötrik, zsarnokságok kell eltűrnie, megharagítja az isteneket… vágyaiban csalódik, hasztalanul imádkozik… jövendő bűnöket fog elkövetni. Kétségtelen, hogy erről a témáról még további sorok szólnak, de az elbeszélés folyamata itt újra megszakad, s csak ott folytatódik, ahol az istenek háborúra készülődnek a gonosz hatalmak ellen, akiket Tiamat (az asszony) vezet. (Babylonian Legend of Creation, 92. oldal)

Ezt a beszámolót kihagyták a Genezisből, monoteisztikus meggondolásból. Az azonban elhibázott dolog – kétségtelenül a dogmatikus vallás és annak babonái, okozta félelemből folyik – ha a kaldeai töredékeket a Genezis részleteivel akarják kiegészíteni, mikor ez utóbbi jóval későbbi, mint a töredékek. A Genezist éppen e töredékekkel kellene megmagyarázni.

17. A leheletnek (emberi Monád) szüksége volt egy formára, az Atyák megadták. A leheletnek szüksége volt egy sűrű testre, a Föld megformálta. A leheletnek szüksége volt az élet szellemére, a Nap-béli Lha-k belehelték a formába. A leheletnek szüksége volt a test tükörképére (asztrális árnyék), „Odaadtuk a magunkét!” – mondták a Dhyánik. A leheletnek szüksége volt a vágyak eszközére (Káma Rupa), „Megkapta!” – mondta a vizek lecsapolója (Suchi, a szenvedély és az állati ösztön tüze). De a leheletnek szüksége van elmére is, hogy átfogja az Univerzumot, „Ezt nem tudjuk adni!” – mondták az Atyák. „Magamnak sem volt soha!” – mondta a Föld szelleme. „A forma kiégne, ha odaadnám az enyémet” – mondta a Nagy (szoláris) Tűz… A (kialakuló) ember üres, értelem nélküli bhuta maradt… Így adtak életet a csont nélküliek azoknak, akik (később) a harmadikban (fajban) csonttal bíró emberek lettek. (a)

(a) Minthogy majd az 5. stanza kommentálásánál teljes magyarázat következik, itt csak néhány megjegyzésre szorítkozunk. A primitív fizikai ember, vagyis a fizikai ember testének „Atyja” az a vitális elektromos princípium, amely a Napban lakozik. A Hold az „anya” azon titokzatos erőnél fogva, amely nemcsak a növények és állatok növekedésére hat, hanem igen határozott befolyást gyakorol a női terhességre és a nemzedékekre is. A „Szél” vagy éter ez esetben az a közvetítő erő, amely ezeket a befolyásokat lehozza a két égitestről, és szétárasztja a Földön – erről úgy tesznek említést, mint a „Dajkákról”. De az emberből tökéletes isteni lényt csak a „Szellemi Tűz” tud alkotni.

Nos, mi ez a „Szellemi Tűz”? Az alkímiában általában a hidrogén, míg az ezoterikus realitásban a noumenon-jából jövő kiáradás vagy sugár, az „Első Elem Dhyánja”. A hidrogén csak a mi földi síkunkon számít gáznak. De még a kémiában is a hidrogén „lehetne az egyedül létező anyagfajta, a mi felfogásunk szerint”¹⁷, amely mindig szorosan kapcsolódik a protyle-hez, ez pedig a mi layam-unk. A hidrogén az atyja és úgyszólván nemzője vagy inkább Upadhi-ja (bázisa) a Levegőnek és a Víznek, valóban „tűz, levegő és víz”, a három aspektusában egy, ezért kémiailag és alkímiailag is hármasság. A megnyilvánulás vagy Anyag világában a hidrogén az objektív szimbóluma és materiális kiáradása a Noumena régiójából a tisztán spirituális entitatív Létezésnek. Godfrey Higgins a hidrogént összehasonlította, sőt azonosnak találta a TO ON-nal, a görögök „Egy”-ével. Mert – mint mondotta – a hidrogén nem víz, bár belőle lesz a víz; a hidrogén nem tűz, bár megnyilvánítja vagy teremti a tüzet; de nem is levegő, bár a levegőt úgy tekinthetjük, mint a tűz és a víz egyesülésének termékét, – mivel a hidrogén megtalálható a légkör összes vizes összetevőjében. A hidrogén az egyben levő hármasság.

Ha valaki tanulmányozza az összehasonlító teogóniát, hamarosan rátalál arra, hogy ezen „Tüzek” titkát minden ősi nép misztériumában tanították, főleg azonban Samothraciában. Kételkedni sem lehet abban, hogy a Kabeirik – minden ősi istenség közül a legmisztikusabbak – istenek és emberek, istenségek és titánok, azonosak a Kumârákkal és Rudrákkal, akiknek feje Kartikeya – önmaga is egy Kumâra. Ez még exoterikusan véve is szembeszökő, és mindezek a hindu istenségek – ugyanúgy, mint a Kabeirik – a Természet legokkultabb erőinek megszemélyesített szent Tüzei voltak. Az árja faj különböző ágai, az ázsiaiak és európaiak, a hinduk és a görögök, mindenképpen azon voltak, hogy igazi természetüket elrejtsék, ha már jelentőségüket nem tudták letagadni. Mint a Kumârák esetében is, a Kabeirik száma bizonytalan. Egyesek azt tartják, hogy csak három vagy négy volt, mások hétről beszélnek. Aschieros (az idősebb), Achiosersa (feminin), Achiochersus (a fiatalabb) és Camillus (vagy Kadmilos, a fiú-isten) valószínűleg alteregói a négy Kumârának, úgy mint Sanat-Kumâra, Sananda, Sanaka és Sanâtana. A görög istenségeket, akiknek állítólagos apjuk Vulkán volt, gyakran összetévesztik a Dioscurikkal, Corybantekkel, Anacekkel (öregek, ősök), stb. Ugyanígy összetévesztik a Kumârákat, akiknek állítólagos apjuk Brahmâ volt – vagy jobban mondva „haragjának lángja”, amely arra késztette, hogy végrehajtsa a kilencedik, azaz Kumâra-teremtést, eredményezvén Rudrát vagy Nilalohitát (Shivát) és a Kumârákat – az Asurákkal, a Rudrákkal és a Pitrikkel. Azon egyszerű oknál fogva, mert mindnyájan lényegükben egyek, vagyis egymáshoz kapcsolódó erők és tüzek. Itt nincs helyünk arra, hogy leírjuk ezeket a „Tüzeket” és valódi értelmüket, bár lehetséges, hogy meg fogjuk kísérelni, ha e mű hátralevő része valaha is kiadásra kerül. Addig is még néhány magyarázatot hozzáfűzünk.

Az előbb elmondottak mind misztériumok, amelyeket nem lehet taglalni, hanem megfejtésüket a tanuló személyes intuíciójára kell bízni. Ha meg akar valamit tudni a TÜZEK titkáról, forduljon az alkimisták műveihez, akik igen helyesen minden elemet a tűzhöz kapcsolnak, akárcsak az okkultisták. Ne felejtse el az olvasó, hogy a régiek szemében a vallás a tudománnyal valamint a filozófiával szoros és elválaszthatatlan kapcsolatban állott. Aesculapius Apollo – a Nap vagy az Élet TÜZE – fia volt, ő volt Helios, Pythios és ugyanakkor a rejtett bölcsesség istene. Az exoterikus vallásokban – éppúgy, mint az ezoterikus filozófiában – az elemeket – különösen a tűz, a víz és a levegő elemét – úgy tekintik, mint az ember öt fizikai érzékének őseit, s ezért ezek az érzékek okkult módon közvetlenül kapcsolatban vannak velük. E fizikai érzékek a Purânakban említett Pratisarga vagy „második teremtés”-nél még alacsonyabb teremtéshez tartoznak. „A folyékony tűz az összefüggő tűzből származik” – mondja egy okkult axióma.

„A Kör maga a GONDOLAT, az átmérő (vagy a vonal) az IGE, és kettejük egyesülése az ÉLET.” A Kabbalában Bath-Kol az Isteni Hang, vagy elsődleges fény, Shekinah lánya. A Purânákban és a hindu exoteriában Vâch, a Hang – Brahmâ női logosza, Aditi, az elsődleges Fény permutációja. És ha a zsidó miszticizmusban Bath-Kol egy égből jövő kifejezetten természetfeletti hang, amely a „választott népnek” szent tradíciókat és törvényeket tár fel, ez onnan ered, hogy még a júdaizmus előtt Vach-ot a „Védák anyjának” hívták, aki a Rishikbe lépve kinyilatkoztatásaival inspirálja őket. Ugyanígy mondják Bath-Kol-ról, hogy inspirálja Izrael prófétáit és főpapjait. Mindkettő fennmaradt mind a mai napig szent szimbológiáikban, mert a régiek a hangot vagy beszédet a Tér éterével hozták kapcsolatba, amelynek egyik jellegzetessége a Hang. Innen van, hogy a Tűz, a Víz és a Levegő az elsődleges kozmikus Háromság.

Én vagyok a te gondolatod, a te Istened, ősibb, mint a nedv-princípium, a Sötétben (Káoszban) sugárzó Fény, és Isten sugárzó Igéje (hangja) az Istenség Fia.¹⁸

Ezért alaposan kell tanulmányoznunk az „Elsődleges Teremtést”, mielőtt megérthetnénk a másodlagost. Az első fajban három alap-elem volt, de még hiányzott a Tűz. Az ősieknél az ember fejlődése, spirituális és fizikai érzékeinek növekedése és kialakulása Földünk kozmikus síkján levő elemek fejlődésétől függött. Minden Prabhavâpyaya-ból származik: az istenek teremtő és érzékelő princípiumainak, sőt magának az u. n. Teremtő Istenségnek a fejlődése is. Ez kivehető az exoterikus írásokban Vishnunak adott nevekből és elnevezésekből. Mint orfikus Protologoszt Pûrvaja-nak, „pregenetikusnak” hívják, s egyéb elnevezései csökkenő sorrendben mindinkább összeköti őt az Anyaggal.

Az elemek és érzékek fejlődésében a következő párhuzamos sorrendet lehet megállapítani, de vonatkozik ez a kozmikus földi „ember” vagy „szellem” és a halandó fizikai emberre is:

1. Éter Hallás Hang

2. Levegő Tapintás Hang és érintés

3. Tűz v. fény Látás Hang és érintés és szín

4. Víz Ízlelés Hang és érintés, szín és íz

5. Föld Szaglás Hang és érintés, szín, íz és szag

Amint láthatjuk, minden elem hozzáadja saját jellegzetességeit a megelőző elem jellegzetességeihez ugyanúgy, amint minden gyökérfaj magához veszi az előző faj jellemző érzékét. Ugyanez áll az ember hetes „teremtésére”, minthogy az ember hét fokozatban fejlődik, ugyanilyen alapelvek szerint, amint ezt később látni fogjuk.

Így tehát amíg az Istenek vagy Dhyan Chohan-ok (Dévák) az Első Okból fejlődnek – de ez nem Parabrahman, mert Parabrahman a MINDEN OK, s ezért nem nevezhető „Első Ok”-nak – s ezt az Első Okot a brahmani könyvekben Jagad-Yoni-nak, a „Világ Méhének” nevezik, addig az emberiség a Kozmosz ezen aktív erőiből árad ki. De az első és második fajban az emberek nem voltak fizikai lények rudimentumai a későbbi embereknek, bhûták voltak, s e szó a Bhûtadi-ból származik, amelynek értelme „eredet”, vagy „az elemek származási helye”. Az emberek tehát minden egyébbel együtt Prabjavâpyaya-ból erednek, ami „minden dolgok eredetének feloldódásának (szó szerint lerombolásának) helye”, amint azt a Vishnu Purâna kommentátora megállapítja. Innen erednem fizikai érzékeink, s innen ered a legmagasabb „teremtett” Istenség is, ahogy azt filozófiánk kifejti. Ez az Istenség egy az Univerzummal, nevezzük Brahmâ-nak, Ishvarának vagy Purushának, ő a megnyilvánult Istenség, s ezért „teremtett”, azaz korlátozott és kondicionált. Mindezt könnyű bebizonyítani, még az exoterikus tanításokból is.

Miután az örökkévaló Brahmát (a semlegest vagy absztraktot) a Punda-Rikaksha-t, (lótusz-szemű, szívet betöltő, de magyarázzák úgy is, hogy Pundarika = magasztos dicsőség, és aksha = elmúlhatatlan. Az első a szokásos etimológia.) a „magasztos és halhatatlan dicsőséget” megismerhetetlennek nevezték. Majd amikor már nem Sadaika-rupa, azaz változatlan és állandó természetűnek mondják, hanem Ekanaka-rupa „egyedüli és többszörös” az elnevezés, akkor ő, az Ok, belemerül saját okozataiba. Nevei ekkor – ha ezoterikus sorrendbe helyezzük – a következő leereszkedő skálán vannak:

Mahapurusha vagy Paramatman …. Legfelső Szellem

Atman vagy Pûrvaja (Protologos) .. a Természet Élő Szelleme

Indriyâtman vagy Hrishikesha …… Spirituális vagy Intellektuális Lélek (érzékekkel)

Bhutâtman ……………………….. az Elő- vagy Élet-lélek

Kshetrajna ………………………… Testetöltött Lélek vagy a Szellem és Anyag

Univerzuma

Bhrântidarsanatah ………………… Téves érzékelés – Anyagi Univerzum

Ez utóbbi olyan valamit jelent, amit – hamis és téves felfogás alapján – mint anyagi formát észlelünk és képzelünk, de amely a valóságban csak Maya, illúzió, mint minden a mi fizikai világunkban.

Szoros analógiában van Brahma ezen jellegzetességeivel a spirituális és anyagi világokban egyaránt a Dhyan-Chohan-i Esszencia fejlődése, a Dhyan Chohan-i Esszencia ezen jellegzetességei pedig ugyancsak visszatükröződnek az emberben, együttesen, éspedig az ember minden princípiumában. Minden emberi princípium ugyanabban a fokozatos rendben magában rejti a hozzátartozó különböző „tüzek” és elemek egy töredékét.

5. STANZA

A MÁSODIK FAJ FEJLŐDÉSE

18. A Jóga Fiai. 19. A nem nélküli második faj. 20. A „Szürkület Fiainak” fiai. 21. Az „Árnyék”, vagyis az asztrális ember belülre húzódik, és az ember kifejleszti a fizikai testet.

18. Az Elsők (gyökérfaj) a Jóga fiai voltak. Fiaik a Sárga Atya és a Fehér Anya gyermekei.

A későbbi Kommentárban ez a mondat így van lefordítva:

„A Nap és a Hold Fiai, az éter (vagy a szél) dajkálta (a) … Ezek az Urak árnyékainak árnyékai voltak (b). Ezek (az árnyékok) kitágultak. A Föld szellemei felöltöztették őket, a szoláris Lha-k melengették (azaz megőrizték a vitális tüzet az életre kelő fizikai formákban). A Leheletnek volt élete, de nem volt értelme. Nem volt sem saját tüzük, sem vizük. (c)

1. Ezzel kapcsolatban emlékezzünk vissza Hermes Tabula Smaragdinájára, amelynek ezoterikus jelentéséhez hét kulcs szolgál. Az asztrokémiait a tanulók jól ismerik, most megadhatjuk az antropológiai kulcsot. A táblán említett „Egy dolog” az Ember. Az írás így szól:

Ennek az Egyedüli Egy dolognak az Atyja a Nap, Anyja a Hold, a Szél keblében hordozza, és dajkája a Szellemi Föld.

Ugyanennek az okkult magyarázatához még hozzáteszik: „és a Spirituális Tűz a tanítója (guruja)”.

Ez a tűz a magasabb Én, a spirituális Egó, vagyis az, amely minduntalan testet ölt az alsó személyes én befolyására, amely minden újraszületésnél megváltozik, telve van Tanha-val, azaz az élet utáni vággyal. Különös törvénye a Természetnek, hogy ezen a síkon a felsőbb (spirituális) Természet úgyszólván az alsóbb rabságában van. Az Egónak az Atman-ban kell menedéket találnia, a MINDEN-SZELLEM-ben, és teljesen belemerülnie annak esszenciájába, mert ellenkező esetben a személyes egó egy keserves végkifejlet felé ösztökéli. Ezt a tanuló csak akkor értheti meg, ha ismereteket szerzett a fejlődés misztériumában, amely hármas vonalon fut: a spirituális, pszichikai és fizikai vonalon.

Két dolog van, ami a fejlődés felé hajt, és azt kierőszakolja, azaz a tökéletesedés felé kényszeríti az ember növekedését és kibontakozását: a.) elsősorban a Monád, vagyis az, ami abban öntudatlanul tevékenykedik a benne rejlő erő következtében, b.) másodsorban az alacsonyabb asztrális test, vagyis a személyes én. Az első – legyen az valamely növényi vagy állati testbe bebörtönözve – fel van ruházva ezzel az erővel, voltaképpen önmaga ez az erő. Minthogy azonos a MINDEN-ERŐ-vel, amely – amint közölték – benne lakozik, a Monád mindent megtehet az Arupa, vagyis forma nélküli síkon. A mi síkunkon – minthogy esszenciája túlságosan tiszta – potenciálisan minden benne van, de egyénileg tétlenségre van kárhoztatva. Hogy hasonlattal éljünk, a Nap sugarai, amelyek a növényzetet fejlődésre késztetik, nem választják ki, hogy melyik növényre ontsák fényüket. Ha kiássuk a növényt és elvisszük egy olyan talajba, ahol a napsugarak nem érhetik el, akkor azok nem fogják oda is követni. Ugyanez a helyzet az Atman-nal: ha a magasabb Én, vagyis az Egó nem gravitál saját napja, a Monád felé, az alacsonyabb én, vagyis a személyes én minden esetben fölébe fog kerekedni. Mert ez az én vad önzéssel és állati vágyával, hogy öntudatlan életet éljen (Tanha), képezi a „tabernákulum készítőjét”, ahogy Buddha a Dhammapada-ban (153. és 154. sloka) nevezi az alsóbb ént. Innen származik az a kifejezés, hogy a Föld Szellemei felöltöztették az árnyékokat és kitágították őket. Ezekhez a „szellemekhez” tartozik időlegesen az emberi asztrális én, ezek az asztrális én-ek adják meg, vagy építik fel az ember fizikai tabernákulumát, a Monád, és annak tudatos princípiuma, a manasz számára, hogy benne lakozzák. De azt is hallottuk, hogy a „Szoláris” Lha-k vagy Szellemek melengették az Árnyékokat. Ez fizikailag és szó szerint igaz, metafizikailag, vagyis a pszichikus és spirituális síkon ugyancsak igaz ez, mert egyedül Atman az, amely melengeti a belső embert, azaz megvilágosítja őt az Isteni Élet sugarával, s csak ő tudja megadni a belső embernek vagy reinkarnálódó Én-nek a halhatatlanságot. Így azután azt tapasztalhatjuk, hogy az első három és fél gyökérfajon át egészen a középső vagy fordulópontig a Lunáris Pitrik, azaz a „Nemzők” Asztrális Árnyékai képezik a fajok formálódó hajtóerejét. Ezek építik, és fokozatosan kikényszerítik a tökéletesedés felé a fizikai forma fejlődését, s mindezt a spiritualitásnak ezzel arányban álló veszteségére. Azután, a fordulóponttól kezdve, a magasabb Én vagy inkarnálódó princípium, a nous vagy Elme kezd uralkodni az állati én-en, s ő kormányozza azt, hacsak alul nem marad. Röviden, a spiritualitás a pálya felmenő ívén van már, és az állati vagy fizikai élet csak akkor tudja megakadályozni folyamatos előrejutását a fejlődés ösvényén, ha a személyiség önzése oly erősen beoltotta gyilkos vírusával az igazi belső embert, hogy a magasból jövő vonzás már minden hatalmát elvesztette a gondolkodó, értelmes ember felett. A józan igazság az, hogy a bűn és erkölcstelenség abnormális, természetellenes megnyilvánulás az emberi fejlődés mai periódusában – vagy legalábbis így kellene lennie. A tény az, hogy az emberiség sohasem volt annyira önző és erkölcstelen, mint manapság, tekintve, hogy a civilizált nemzeteknek sikerült az önzésből erkölcsöt, az erkölcstelenségből pedig művészetet kialakítani. Mindez csak újabb bizonyíték ezen jelenség különleges természetére.

A fejlődés egész sémája benne van a kaldeai Számok Könyvében, sőt a Zohar-ban is, ha valaki meg tudja érteni az apokaliptikus célzások jelentését. Ain Soph az első, a „Rejtettnek Rejtettje”. Azután jön a Pont, Sephira és a későbbi Sephiroth, azután az Atzilati Világ, az Emanációk Világa, amely újabb három világot teremt. Az első a Briati Világ, amelyet Trónnak neveznek, a tiszta szellemek hajléka. A második a Kialakulás világa vagy Jetzirati Világ, az angyalok lakhelye, akik kiárasztják a harmadikat, a Cselekvés Világát, az Asiati Világot, amely a Föld, vagyis a mi világunk. És erről a világról – amelynek neve Kliphoth, és magában tart (hat más) szférát םילכלכ, és anyagot – mégis azt mondják, hogy az a „Sötétség Fejedelmének” a székhelye. Ez a megállapítás teljesen félreérthetetlen, mert Metatron, a második Briati Világ, az első lakható Világ Angyala, s neve Küldött άγγελος, Angyalt jelent. Őt nevezik a nagy Tanítónak, s alatta vannak a harmadik világ, azaz a Jetzirai Világ angyalai, amelyeknek tíz és hét osztályát Sephiroth-nak¹ nevezik, s akikről azt mondják:

Ők lakják vagy elevenítik meg mint lényegi entitások és intelligenciák ezt a világot, s az őhozzájuk kapcsolódó és az ő logikai ellentéteik lakják a harmadik és lakható világot, amelyet Asiatinak neveznek.

Ezek az „ellentétek” az u. n. „Burkok”, הדםילכ, vagy démonok², akik a Sheba Hachaloth-nak nevezett hét helyen laknak, s ez a hét hely egyszerűen a mi földünk hét zónája. Fejedelmüket a Kabbalában Samael-nek, a Halál Angyalának nevezik, de ugyanakkor ő a csábító Sátán-kígyó is. De ez a Sátán egyben Lucifer is, a Világosság ragyogó angyala, a Fény- és Élethozó, a „Lélek”, aki egy időre eltávolodott a Szent Lényektől, a többi angyaltól, megelőzve az ő idejüket, amikor ők is leszállnak majd a Földre, hogy maguk is inkarnálódjanak.

„Minden Lélek (Monád) már előbb létező az Emanációk világában” (Bölcsességek könyve, VIII. 20.), a Zohar pedig azt tanítja, hogy ebben a „Lélekben” van „az igazi ember, vagyis az Egó és a tudatos ÉN VAGYOK, a Manasz”.

Josephus az esszénusok meggyőződését ismételve ezt mondja: „(A lelkek) leszállnak a tiszta levegőből, hogy testekhez láncoltassanak.” (De Bello Judaeo, II. 12.) Philo megállapítja: „A levegő tele van Lelkekkel, s azok, amelyek legközelebb voltak a földhöz, leszállóban lévén, hogy halandó testekhez köttessenek, visszatértek testetöltésbe, mert abban kívántak élni”. (De Gignat, 222 c; De Somniis, 455. oldal)³ Éspedig azért, mert az emberi formában és azon keresztül e lelkekből progresszív lények válnak, míg az angyalok természete teljesen nem átható, ennélfogva az emberben megvan a potencia, hogy az angyalok képességein felülemelkedjen. Ezért mondják az indiai beavatottak, hogy a brahmin, a kétszer-született uralkodik az isteneken és dévákon. Pál ugyanezt mondja a korinthusiakhoz írt levelében (I. VI, 3.): „Nem tudjátok-e, hogy (mi, beavatottak) angyalok fölött fogunk ítélkezni?”

Végül minden ősi írásban és kozmogóniában benne van, hogy az ember elsődlegesen mint fénylő testetlen forma fejlődött ki, amelyre – mint a szobrász modelljébe öntött olvasztott fém – az ember fizikai testének a formáját ráépítették a földi állati élet alacsonyabb formái és típusai. A Zohar ezt mondja: „A Lélek és a Forma, amikor a Földre száll, földi öltözéket ölt magára”. Az ember őstípusú testét nem olyan anyagból formálták, mint amilyenből a mi halandó vázunk épült. „Amikor Ádám az Édenkertben tartózkodott, égi köntösbe volt öltöztetve, az égi fény köntösébe… Ennek az égi fénynek a fényét használták fel az Édenkertben”. (Zohar, II. 229b.) „Az embert (az égi Ádámot) a Jetzirati Világ tíz Sephiroth-ja teremtette, egy alacsonyabb világ hét angyala pedig közös erővel megformálta a földi Ádámot… Először Samael bukott el, és megcsalva (?) az embert, az ő bukásának is okozója lett”.

(b) Az a megállapítás, hogy „ezek az Urak Árnyékainak árnyékai voltak” – vagyis hogy a Nemzők az embert saját asztrális testükből teremtették – egy általános hiedelmet magyaráz meg. Keleten azt tartják, hogy a Déváknak nincs saját „árnyékuk”. „A Dévák nem vetnek árnyékot”, s ez a biztos jele minden jó és szent szellemnek.

Miért nem volt „saját Tüzük vagy Vizük”?⁴

(c) Azért, mert ami az objektív síkon a gázok és elemek szempontjából a hidrogént jelenti, annak noumenonja (magánvalója) a mentális vagy szubjektív jelenségek világába tartozik. S ennek hármas rejtett természete az emberben lévő három magasabb princípiumból – azaz Szellem, Lélek és Elme, vagy másként Atma, Buddhi és Manasz – jövő három aktív emanációban tükröződik vissza. A hidrogén noumenonja a spirituális és egyben a materiális emberi bázis. A kezdetleges ember, akit a „levegő” vagy a „szél” dajkált, csak később válik tökéletesebb emberré, akkor, amikor a „Spirituális tűz”, az Én-jében levő „Egy a Háromban” noumenon kifejlődésével megkapja Belső Én-jétől vagy Tanítójától az Ön-tudatosság bölcsességét, amivel kezdetben még nem bírt. Itt újra a Nappal vagy a Tűzzel szimbolizálják az Isteni Szellemet; az Isteni Lelket pedig a Holddal és a Vízzel, amely két utóbbi a Pneuma – az emberi lélek vagy elme – Atyja és Anyja szerepét tölti be. A Pneumát pedig, amely „leheletet” jelent, a Szél vagy a levegő szimbolizálja.

Ezért mondja a Smaragd Tábla (amit a keresztények eltorzítottak):

A magasabb rendű egyezik az alacsonyabb rendűvel, az alacsonyabb rendű pedig a magasabb rendűvel; így hozzák létre az egy igazi csodálatos művet – vagyis az EMBERT.

Mert Chiram – vagy a Kabbalában Hiram király – aki egy lényegében, de három aspektusában, titkos műve az Egyetemes Cselekvő, vagy Lapis Philisophorum. A Titkos Mű csúcspontja a Spirituális Tökéletes Ember a vonal egyik végén. A másik végén a három Elem egyesítése az Okkult Oldatban, ami a „Világlélek”, a Kozmikus Lélek, vagy Asztrális Fény; és végül a Titkos Mű az anyagi síkon a hidrogén, a többi gázokkal való kapcsolatában. A TO ON valóban, az EGY, „akit a Fiún kívül senki nem látott”; ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a metafizikai és fizikai Kozmoszra, és a spirituális és anyagi Emberre. Mert hogyan érthetné meg ez utóbbi a TO ON-t, az „Egy Atyát”, ha Manasza, a „Fiú” nem válik „eggyé az Atyával”, s ezen feloldódás által nem kapna megvilágosodást az isteni „Tanítótól” vagy Gurutól – Atma-Buddhi-tól?

Ha meg akarod érteni a MÁSODLAGOSAT (az u. n. Teremtést), óh Lanoo, akkor előbb tanulmányoznod kellene az ELSŐDLEGESHEZ való kapcsolatában. (Kommentárok, Dzyan könyve, III. 19.)

Az első fajban három elem volt, de nem volt élő Tüze. Miért? Mert:

„Négy elemről beszélünk, Fiam, de csak hármat kellene mondanunk” – jelenti ki Hermes Trismegistos. Háromról van szó az „Elsődleges Körben”, vagy Teremtésben, amelynek jele, és amely „gyökeret” jelent éppen úgy, mint a Másodlagosban.

Ezért találjuk az alkímiában vagy a nyugati hermetikában – amely a keleti ezotéria egyik változata – a következőt:

X. X.

Sulphur (kén) Flamma (láng) Spiritus (szellem)

Hydrargyum (higany) Natura (természet) Aqua (víz)

Sal (só) Mater (anya) Sanguis (vér)

És ezek a hármak mind négyességek, amelyeket a Gyökerük, a Tűz egészít ki. A megnyilvánult természeten túli Szellem a maga abszolút Egységében a tüzes Lehelet. A megnyilvánult univerzumban a Tűz a központi szellemi Nap, a minden életben levő elektromos Tűz. És a Föld tüzes szelleme, amely benne, rajta és körülötte van: a levegő, áramló tűz, a víz, folyékony tűz, a föld, szilárd tűz. Mindegyik tűz – ignis a maga végső összetételében, vagyis a mi felfogásunkban: I, amelynek gyökere a 0 (nulla), a Természetben és a Természet Elméjében levő Minden. „Pro-Mater” – az Isteni Tűz. Ő a Teremtő, a Pusztító, a Megtartó. Az istenek primitív nevei mind a tűzzel vannak kapcsolatban, kezdve az árja Agni-tól, a zsidó Istenig, ami „emésztő tűz”. Indiában a különböző nyelvjárások szerint Isten neve: Eashoor, Esur, Iswur és Is’wara. Szanszkrit nyelven az Úr az Isa tőből ered, de ez a név elsősorban Shiva, a Pusztító neve. A három fő védikus isten: Agni (ignis), Vayu és Sûrya – Tűz, Levegő és a Nap, a Tűz három okkult fokozata. A héberben אזא (aza) annyit jelent, mint „megvilágítani, és אשא (asha) annyi, mint „tűz”. Az okkultizmusban a „tüzet gyújtani” azonos értelmű a három nagy tűz-erő felidézésével, vagy annyi, mint „hívni Istent”. A szanszkritban az Osch vagy Asch szótő tüzet vagy hőséget jelent. Az egyiptomi Osiris szó pedig – amint azt Schelling kimutatta – két alapszó – az aish és az asr – összetétele, ami „tűzvarázslót” jelent. A régi etruszk Aesar jelentése Isten, valószínűleg a Védák Asura-jából származik. Aeswar és Eswara azonos értelmű kifejezés, amint azt Dr. Kenaely gondolta. A Bhagavad Gîtâ-ban ezt olvashatjuk:

Iswara minden halandóban benne van, és természetfölötti erejével mozgásba hoz minden dolgot, amely az idő kerekére hág.

Valóban, Ő a Teremtő és a Pusztító egyben.

A kezdetleges (primitív) Tűzről az volt a feltételezés, hogy kielégíthetetlen étvággyal mindent felfal. Tirusi Maximus elmondja, hogy az ősi perzsák éghető anyagokat dobtak a tűzbe, és azt kiáltották: „Fald fel, óh Isten!” Az ír nyelvben az Easam vagy Asam annyit jelent, mint készíteni, teremteni. Aesar továbbá egyike volt az ősi ír isteneknek, a szó betű szerinti értelme: „tüzet gyújtani”. (Kenealy, The Book of God, 114-115. old.)

A keresztény kabbalisták és szimbológusok, akik a Pymandert kiforgatták – kivált közülük Ayr püspöke, Francois de Tours, a XVI. Században – a következő módon osztályozzák az elemeket:

Az isteni Lényegből teremtett négy Elem és a Természeti Sók Szellemi és képviselőik:

Szt. Máté Angyal-ember Víz (Jézus Krisztus, Angyal-ember, Mihály)

A – ω Szt. Márk Oroszlán Tűz

E – Y Szt. Lukács Bika Föld

I – O Szt János Sas Levegő⁵

H, A KVINTESSZENCIA, H ΦΛΟΞ, FLAMMA-VIRGO (szűz olaj), FLAMMA DURISSIMA, VIRGO, LUCIS AETERNA MATER.

Az első faj tehát egyszerűen az Atyák Képeiből, az Asztrális Másból állott, ezek az Atyák az úttörők vagy fejlettebb Lények voltak egy előző, bár alacsonyabb szférából, amelynek burka a mi jelenlegi Holdunk. De még ez a burok is teljes potenciával bír, mert a Hold, miután létrehozta a Földet, saját fantomját, a magnetikus hasonlóság vonzásánál fogva, megpróbálta kiformálni első lakóit, az ember előtti szörnyeket (lásd: II. Stanza). Ha a tanulmányozó erről bizonyosságot akar szerezni, forduljon újra a kaldeai Töredékekhez, s olvassa el, mit mond Berosus, aki információit – állítása szerint – Ea-tól, a Bölcsesség hím-nő Istenségétől nyerte. Azalatt, míg az istenek ezen Bölcsesség androgün kebelében (Svâbhâvat, Anya-tér) létrejöttek, tükröződéseikből létrejött a Földön az asszony, Omoroka, aki a kaldeai Thavatth (vagy Thalatth), a görög Thalassa, a Mélység vagy a Tenger, ami ezoterikusan, sőt exoterikusan is a Hold. A Hold (Omoroka) volt az, aki a leírhatatlan lények szörnyű teremtésénél elnökölt, akiket később a Dhyanik elpusztítottak. (Lásd: Hibbert Lectures, 1887, 370. oldal és köv.)

A Holdbeli Atyákat a fejlődési törvény kényszerített, hogy monádikus állapotban átmenjenek ezen a bolygón az élet és a lét minden formáján. A harmadik kör végére azonban emberivé váltak isteni természetükben, és ezért reájuk bízták azon formák teremtését, amelyek a kevésbé fejlett, de az inkarnációra kész monádok tabernákulumai lettek. E „formákat” a „Jóga Fiai”-nak hívták. Azért Jóga – ami exoterikusan Brahmâval való egységet jelent – mert a Jóga a passzív végtelen Istenség legmagasabb rendű állapota. Ez az állapot az összes isteni energiát tartalmazza, ez Brahmâ esszenciája, akiről azt mondják, hogy mint Brahmâ mindent Jóga-erővel teremte. Brahmâ, Vishnu és Shiva az Isten, Brahma (a semleges) leghatékonyabb energiái – mondja a purânai szöveg. A jóga itt ugyanaz, mint Dhyâna, s ez utóbbi megint csak szinonim a tibeti szövegekben a Jógával, ahol a „Jóga Fiai”, „Dhyâna Fiai”, s a Dhyâna itt azt az absztrakt meditációt jelenti, amelynek folytán a Dhyani-Buddhák létrehozták mennyei fiaikat, a Dhyani-Boddhiszattvákat.

A földön minden teremtett lénynek van fent egy felettese. „Ez a felettes, akinek belső örömet okoz, ha beléjük emanálódik, nem adhatja át a kiáradást, csak ha azok imádnak” – értsd: meditálnak, mint a jógában. (Sepher M’bo Sha-arim, fordította Isaac Myer, Qabbalah, 109-111. oldalak.)

18. A második faj sarjadzással és kiterjeszkedéssel jött létre, a nem-nélküliből (árnyékból) lett az ivartalan (forma). A második faj, óh Lanoo, így teremtődött. (a)

(a) A tudományos tekintélyek talán leginkább ezt az ivartalan fajt, a másodikat, az u. n. „Verejték-szülöttek” nemzőit, s talán még inkább a harmadik fajt, a „Tojásból kelt” androgün embereket vonják kétségbe. E nemzés ezen két módját a legnehezebb megérteni, különösen a nyugati embernek. Nyilvánvaló, hogy magyarázatot csak az okkult metafizika tanulmányozói számára próbálhatunk megfogalmazni. Az európai nyelveknek nincs szavuk olyan dolgok kifejezésére, amelyeket a Természet a fejlődés jelenlegi fokán nem alkalmaz többé, s amelyeknek ennél fogva a materialista számára semmiféle jelentése nem lehet. Vannak viszont analógiák. Tagadhatatlan, hogy a fizikai fejlődés kezdetén léteztek a természetben olyan folyamatok – például a már megszűnt ön-nemzés – amelyek más formákban megismétlődnek. Hallottunk arról, hogy a mikroszkopikus kutatások szerint a szaporodásra nincs semmi állandó mód. E kutatások szerint:

ugyanaz a szervezet különböző átalakulásokon mehet keresztül életciklusának folyamán, s ezalatt külső megjelenése lehet szexuális vagy aszexuális, vagyis szaporodása hol két ellenkező nemű egyed közreműködésével, hol pedig egynemű, nem nélküli egyedből való hasadással vagy sarjadással mehet végbe.⁶

A Stanza a „sarjadás” kifejezést használja. De hogyan is szaporodhattak volna ezek a Chhaya-k másként, vagyis hogyan hozták volna létre a második fajt, hiszen éterikusak, aszexuálisak voltak, sőt a vágyeszközzel, a Kama Rupával sem bírtak, mely utóbbi csak a harmadik fajban fejlődött ki. Az első faj a másodikat öntudatlanul fejlesztette ki, mint ahogy ezt bizonyos növények teszik. Vagy talán úgy, mint az amőba, csak egy sokkal éterikusabb, hatásosabb és nagyobb méretekben. Ha a sejtelmélet egyformán alkalmazható a növénytanra és az állattanra, és a mikroszkopikus nagyságú sejteket a fizikai tudomány független lényeknek tekinti – az okkultizmus a „Tüzes életeket”⁷ tartja annak – akkor a szaporodás egyszerű folyamatának elképzelése nem ütközik különösebb nehézségbe.

Vegyük szemügyre egy csírasejt fejlődésének első fokozatát. A belső mag növekedni kezd, megváltozik, s a sejten belül egy kettős kúpot vagy orsót képez ki: Ez az orsó kifelé nyomul, s végül kilép a sejtfalon az u. n. „poláris sejtek” formájában. Ezek a poláris sejtek azután elhalnak, az embrió pedig a belső mag megmaradó részének növekedéséből és sejtekre osztódásából jön létre, amelyet a sejt szubsztanciája táplál. Ha ez így van, miért ne lehetne az, hogy az emberi és emlősi fejlődés legkezdetén az élőlények ily módon éltek és szaporodtak?

Talán a fenti analógia megvilágítja bizonyos mértékig azt a folyamatot, amely szerint az első faj kifejlesztette a másodikat.

A Monádot beburkoló asztrális formát akkor is, és most is egy tojás formájú aura vette körül, s ez az aura megfelel a csírasejt vagy ovum szubsztanciájának. Az asztrális forma maga a belső mag (nucleus), amely akkor is, és most is az Élet-princípium hordozója.

Amikor a szaporodás időszaka elérkezik, a szub-asztrális „kitaszítja” önmagának egy miniatűr mását a környező aura tojásából. Ez a csíra az aurából táplálkozva növekszik a teljes kifejlődésig, amikor is fokozatosan elválik szülőjétől, és magával viszi a saját aurikus szféráját. Éppen olyan módon, amiként az elő sejtek önmaguk mását létrehozzák előbb növekedéssel, majd a kettéválással.

A „poláris sejtek” analógiája itt megfelelően látszik, mivel azok elmúlása most megfelelne annak a változásnak, amit a nemek szétválása hozott létre, vagyis amikor a terhesség a méhben (in utero), tehát magában a sejtben megy végbe. Amint a Kommentár mondja:

A korai második (gyökér) faj a „Verejték-szülöttek” nemzői voltak, a késői második (gyökér) faj maguk a „Verejték-szülöttek” voltak.

A Kommentárnak ez a megállapítása arra a fejlődésre utal, amely a faj kezdetétől annak végéig végbement. A „Jóga fiai”, vagyis a primitív asztrális faj kollektíven vagy fajilag a fejlődés hét fokozatán ment át, éppen úgy, amint a hozzátartozó minden egyes individuális lény akkor is átment, és most is átmegy ezeken a fokozatokon. Nemcsak Shakespeare volt az, aki az emberi kort egy hetes sorozatra osztotta fel, hanem maga a természet. A második faj első alfajai a fent leírt, s az analógiával megvilágított folyamat szerint jöttek létre, míg a későbbi alfajok fokozatosan kezdtek – az emberi test fejlődésével pari passu – egy másfajta szaporodási módra áttérni. A szaporodás módja továbbá minden fajban hét fokozat szerint történt, s ezek mindegyike korszakokat vett igénybe. A fiziológusok és biológusok vajon biztonsággal állíthatják-e, hogy a nemzés jelenlegi módja a terhesség különböző fázisaival együtt fél millió évnél messzebbre vagy legfeljebb egy millió évre nyúlik vissza? Hiszen erre vonatkozó megfigyeléseik sorozatát mindössze csak egy fél évszázada rendszerezik.

A régiek jól ismerték azt a természeti tényt, hogy léteztek ősi hermafrodita emberek, s ez a tény Darwin megoldatlan kérdései közé tartozik. Pedig nincs abban semmi lehetetlenség, sőt éppen igen valószínű, hogy a hermafroditizmus a korai fajok fejlődésében szerepet játszott. Az analógia alapján pedig, továbbá a fizikai fejlődésben jelentkező egy univerzális törvény alapján – mely egyaránt vonatkozik növényre, állatra és emberre – ez nem is lehetett másként. A monogenizmus⁸ félreértett elméletei, továbbá az az elképzelés, hogy az ember származott az emlősöktől, és nem fordítva, megcsonkítják a fejlődési törvény teljességét, amint azt jelenleg a modern iskolákban Darwin után tanítják, s idővel kénytelenek lesznek ezeket az elméleteket – a legyőzhetetlen nehézségek miatt – feladni. Csakis az okkult tradíció – már amennyiben a tudomány és a tudás elismerését megvonják az antik világtól – tudja összeegyeztetni az ellentmondásokat és kiegészíteni a hiányzó láncszemet. Egy talmudi axióma szerint: „ha meg akarod ismerni a láthatatlant, nézd meg jól a láthatót”.

Darwin: „Az ember származása” című könyvében találjuk a következő sorokat, amelyekből kitűnik, hogy Darwin milyen közel járt ezen ősi tanítás elfogadásához:

Már régen is tudták, hogy a gerincesek világában az egyik nem rendelkezik a másik nemhez tartozó nemzőszerv kiegészítő részeinek rudimentumaival. A gerincesek valamely távoli őse úgy látszik, hermafrodita, vagy androgün volt. ⁹ De itt egy különös nehézséggel állunk szemben. Az emlősök rendjében a hímeknél megvannak az uterus csökevényei a csatlakozó csövekkel a vesiculae prostaticae-ben, megvannak továbbá az emlők csökevényei, s az erszényes állatok hímjeinél megvan az erszény nyoma. Több hasonló tényt is felsorolhatnánk. Feltehetjük tehát azt, hogy valamely ősi emlős továbbra is angrogün maradt, miután már megszerezte az emlősi fő tulajdonságokat, vagyis miután már kiemelkedett a gerincesek birodalmának alacsonyabb osztályaiból. Ez nagyon lehetségesnek látszik,¹⁰ mert egészen a halakig kell visszamennünk, a gerincesek legalacsonyabb rendjéig, hogy jelenleg is létező androgün formát találjunk.

Darwin nyilvánvalóan erősen vonakodik attól, hogy elfogadja azt a hipotézist, amit a tények szinte kényszerítően sugallnak, vagyis azt, hogy létezett egy ősi androgün törzs, amelyből az emlősök leszármaztak. Darwin magyarázata különben így hangzik:

Az a tény, hogy különböző, csak az egyik nemhez tartozó kiegészítő szervek csökevényes formában a másik nemnél is megtalálhatók, azzal magyarázható, hogy ezeket a szerveket az egyik nem fokozatosan kifejlesztette, s azután egy többé-kevésbé tökéletlen formában átadta a másik nemnek.

Felhozza azt a példát, hogy „a sarkantyúk, tollak, ragyogó tollazat, amelyet a hím madarak a harchoz vagy díszként magukra öltenek, csak részben örökítődnek át a nőstény leszármazottakra. Ennél a problémánál azonban nyilvánvalóan sokkal kielégítőbb magyarázatra van szükség, tekintettel a tények fontos és szembetűnő jellegére, melyekkel szemben Darwin csupán felületes részletekre utal. Miért nem ismerné be őszintén, hogy az érvek a hermafroditaság oldalán sorakoznak fel, amely különben is jellemző volt a régi állatvilágra? Az okkultizmus olyan megoldást ajánl, amely a tényeket sokkal átfogóbban és egyszerűbben öleli fel. Az ősi angrogün törzs maradványait ugyanebbe a kategóriába kellene sorolni, mint a tobozmirigyet és egyéb titokzatos szervet, melyek némán tanúskodnak az állati és emberi fejlődés során már régen elcsökevényesedett szervek valóságos funkciójáról. Ezek a funkciók valamikor, az ősi életrendben jelentős szerepet játszottak.

Az okkult tanítás mindenesetre előnyére hasonlítható össze a legliberálisabb tudósok állításaival, akik az ember eredetét kutatták.

Jóval Darwin előtt Naudin, aki a darwinisták protoplazmájának a blastema nevet adta, a következő félig okkult, félig tudományos materialista elméletet dolgozta ki. Szerinte Adam, az a-szexuális teremtmény, hirtelen jött elő a Biblia szerint agyagból, azaz a tudomány szerinti blastema-ból. Ezt Naudin így magyarázza:

Az emberiségnek ebből a lárvaszerű formájából hozta létre a fejlődés ereje a fajták beteljesedését. Hogy ez az óriási eredmény létrejöhessen, Ádámnak a mozdulatlanság és a tudatnélküliség állapotán kellett keresztül mennie, ami igen hasonlatos folyamat a bábszerű állapot alatt más formát öltő állatok esetéhez.¹¹

Naudin, a kiváló botanikus szerint Ádám nem egy ember, hanem az egész emberiség, amely „egy időleges szervezetben rejtőzött, amely minden mástól különbözött, és amely nem tudott semmi más szervezettel kapcsolatba kerülni”. Naudin szerint a nemek szétválása „csírázásos folyamatban történt, hasonlóan a medúzák és tengeri zsákállatok nemek szerinti szétválásához”. A fiziológiailag így kialakuló emberiség így „megfelelő fejlődési erőt tudott fenntartani a nagy emberi fajták gyors kibontakozására”.

De Quatrefages ezt az állásfoglalást a The Human Species-ben kritizálja, és kifejti, hogy szerinte ez nem tudományos, vagyis az igazat megvallva Naudin elképzelései „nem képeznek tudományos elméletet”, minthogy Naudin elméletében az elsődleges blastema az Első Okhoz kapcsolódik, amelyről pedig azt tartják, hogy minden múlt, jelen és jövőbeli lényt potenciálisan a blastemából teremtett, vagyis mindezeket a lényeket en masse [tömegesen] teremtett. Naudin még csak figyelemre sem méltatja a másodlagos okokat, vagyis ezen okok szerepét a szerves világ fejlődésében. Minthogy a tudomány csak a „másodlagos okokkal” foglalkozik, „M. Naudin elméletéhez nincs mit szólnia”. (125. oldal)

Ugyanúgy nem lesz mit szólnia az okkult tanításokhoz sem, amelyet Naudin bizonyos mértékig megközelített. Ha ugyanis Naudin „elsődleges blastema-jában” a Dhyan Chohan-i esszenciát, a chhaya-t vagy a Pitrik mását látjuk, amely minden forma potencialitását magába zárja, akkor a két nézet egyezik. Van azonban két igazi és igen lényeges különbség a két tanításban. M. Naudin szerint a fejlődés nem hosszú millió évekre terjed ki, hanem hirtelen ugrásokkal halad előre. Másrészt pedig Naudin elsődleges blastema-ja csak vak ösztönösséggel bír – valamiféle öntudatlan Első Ok a megnyilvánult Kozmoszban – ami abszurd elképzelés. Ezzel szemben a mi Dhyan Chohan-i esszenciánk – az Elsődleges Ok kauzalitása, amely megteremtette a fizikai embert – egy elő, aktív és potenciális anyag (per se egy magasabb rendű állati tudattal átitatva, mint amilyen például a hangyák és a hódok tudata) hozza létre végül a fiziológiai differenciálódás hosszú sorozatait. Ettől eltekintve M. Naudin „teremtésének ősi és általános folyamata”, mely a proto-szervezetekből indul ki, legalább olyan okkult, mint akár Paracelsus vagy Khunrath elmélete.

Másfelől, a kabbalista munkák mind ezt az elméletet igazolják. A Zohar például azt állítja, hogy minden látható dolognak megvan a prototípusa a láthatatlan Univerzumban. „Mindaz, ami az Alsó Világban van, megtalálható a Felsőben. Alsó és Felső kölcsönösen hat egymásra”. (186. fol.)

20. Atyáik az Ön-szülték voltak. Az Ön-szülték, a Chhaya az Urak, az Atyák, a Szürkület Fiai ragyogó testéből keletkeztek. (a)

(a) Az „Árnyékok” vagy Chhaya-k voltak a fiai az „Ön-szülték”-nek, ez utóbbi névvel illetnek minden olyan Istent vagy lényt, akik az Akarat – akár isteni, akár adeptusi akarat – folytán születnek. Paracelsus homunkuluszának talán szintén ezt a nevet kellene adni, bár ez az utóbbi folyamat sokkal anyagibb síkon megy végbe. A „Szürkület Fiai” kifejezés arra mutat, hogy a mi tanításunk „ön-szülte” őse azonosak a brahmani rendszerben szereplő Pitrikkel, mivel ez az elnevezés utalás születésük módjára, e Pitrikről ugyanis a Purânakban állapítják meg, hogy Brahmâ „Szürkület-testéből” keletkeztek.

21. Amikor a faj megöregedett, a régi vizek az újabb vizekkel keveredtek. (a) Mikor a régi cseppek zavarossá váltak, eltűntek és beleolvadtak az új áramba, az élet forró áramába. Az elsőnek külseje a második belsejévé lett. (b) A régi szárnya az új árnyék lett, és a szárny árnyéka. (c)

1. A régi vagy primitív faj beleolvadt a második fajba, és azzal eggyé vált.

(b) Az emberiség fejlődése és átváltozása ilyen rejtélyes módon megy végbe. Az első formák anyaga – amely árnyékszerű, éterikus és negatív volt – felszívódott a második fajba, és kiegészítette annak formáit. A Kommentár ezzel azt magyarázza, hogy miután az első faj a teremtő – és természetesen sem fizikai, sem asztrális testtel nem rendelkező – Ősök Asztrális Árnyékából képződött, ezért ez a faj nem halt meg, hanem „emberei” fokozatosan beolvadtak, abszorbeálódtak a saját „Izzadság-szülte” utódaik testébe, amely test sokkal szilárdabb volt, mint a sajátjuk. A régi forma eltűnt, felszívódott az új formába, amely sokkal emberibb és anyagibb volt. Azokban az időkben nem volt halál, ez a korszak sokkal boldogabb volt, mint az Aranykor. Halál helyett az történt, hogy az első vagy szülő anyag felhasználódott az új lény, az új test megalkotására, sőt még a belső vagy alacsonyabb princípiumok vagy másként testek kiformálására.

(c) Amikor az „Árnyék” visszavonul, vagyis amikor az asztrális testet szilárdabb burok takarja, akkor fejlődik ki az ember fizikai teste. A „Szárny”, vagyis az éterikus forma, amely létrehozza saját árnyékát, saját képét, így vált az asztrális test árnyékává és saját utódjává. A kifejezés különös és eredeti.

Minthogy valószínűleg nem lesz rá alkalom, hogy erről a misztériumról később is szóljunk, itt kell rámutatnunk a fejlődésnek ezen különleges szakaszára vonatkozó görög mítosz kettős értelmére. Megtalálható ez Léda és két fia, Castor és Pollux allegóriájának különböző változataiban, melyeknek mindegyike speciális jelentéssel bír. Így például az Odüsszeia XI. könyvében Léda Tyndarus hitvese, aki férjétől „két bátor szívű fiat” szült, Castort és Polluxot. Jupiter csodálatos ajándékkal és előjoggal látja el őket: megkapják a fél-halhatatlanságot, azaz egymást váltva minden második nap újra élnek és halnak. (έτερήμεροι)¹². Mint Tyndaridae-k, az ikrek asztronómiai szimbólumot jelentenek, a nappal és az éjszaka szimbólumát. A feleségek, Phoebe és Hilaeira, Apolló, vagyis a Nap leányai az alkonyt és a hajnalt személyesítik meg¹³. Abban az allegóriában viszont, amelyben Zeusz a két hős atyja – akik a Léda által lerakott tojásból születtek – a mítosz teljesen teogóniai jellegű, s a kozmikus allegóriák azon csoportjához tartozik, amelyben az szerepel, hogy a világ egy tojásból kelt ki. Ebben a mítoszban ugyanis Léda egy fehér hattyú formáját ölti magára, amikor az Isteni Hattyúval egyesül.¹⁴ Léda tehát az a mitikus madár, amelyet az árja faj különböző népeinek tradíciói más-más madár képében írtak le, melyek min arany tojásokat raktak le.¹⁵ A finnek epikus költeményében, a Kalevala-ban az Éter, a „Víz-anya” gyönyörű leánya teremti meg a világot egy „Kacsa” – a hattyú vagy liba, Kalahamsa egy másik formája – közreműködésével, s ez a kacsa hat arany tojást és egy hetedik „vastojást” rak le ölébe. De a Léda-allegóriának az a változata, amely közvetlenül utal a misztikus emberre, csak Pindarosnál¹⁶ található, amire a homéroszi himnuszokban is¹⁷ kapunk némi utalást. Cas­tor és Pollux itt már nem Apollodorus ikrei, (Apollodorus, III. 10.7) hanem a kettős embert, a halandót és a halhatatlant szimboli­zálják. De nemcsak azt jelentik, hanem – amint mindjárt látni fogjuk – ők szimbolizálják a harmadik fajt, és an­nak átalakulását az állati-emberből az Isten-emberbe, melynek csak teste állati.

Pindaros szerint a Léda ugyanazon az éjszakán nemcsak férjével, hanem az Istenek Atyjával, Zeusszal is közösül. Így lesz Castor-ból a Halandó fia, Pollux­ból pedig a Halhatatlan ivadéka. Ebben a különleges cél­ra alkotott allegóriában azt halljuk, hogy az Apharidák¹⁸ elleni bosszuló hadjáratban Pollux megöli Lynceust – „azt, aki minden halandó között a legélesebb tekinte­tű”, – Castort azonban megsebzi Idas, „aki lát és tud”. Zeus villámaival véget vet a küzdelemnek, és megöli a két utolsó küzdőt. Pollux látja, hogy fivére haldoklik.¹⁹ Kétségbeesésében arra kéri Zeuszt, hogy ölje meg őt is. „Te nem tudsz meghalni – feleli az istenek ura – te isteni fajból származol”. De felajánlja, hogy vá­laszthat: vagy örökre, mint halhatatlan élő az Olümpo­szon marad, vagy pedig – ha mindenben osztozni akar fivé­re sorsában – életének egyik felét a föld alatt, másik felét pedig az arany égi mezőkön töltheti. Ezt a fél-­halhatatlanságot, amelyben Castor is osztozik, Pollux elfogadta²⁰. És így az ikerfivérek felváltva élnek, az egyik nappal, a másik éjszaka²¹.

Vajon ez csak a költői képzelet játéka? Allegó­ria csupán, egyike azon „szoláris mítosznak”, amelyeken túl a modern orientalista képtelen bármiféle magasabbren­dű interpretációra? Nem, ez a történet sokkal több ezek­nél. Itt a harmadik faj „tojásból kelt” emberére történik utalás; a harmadik faj első felében halandók az emberek, azaz személyiségük öntudatlan, és hiányzik belőlük az, ami a továbbéléshez szükséges²². A faj második fele hal­hatatlanná válik az emberek egyéniségében, miután az ötö­dik princípiumot a serkentő istenek életre szólították, összekötvén ezáltal a Monádot a Földdel. Ezeket az embe­reket jelenti Pollux, míg Castor a személyes, halandó em­bert képviseli, egy nem is valami magasabbrendű állatot, ha isteni egyéniségétől el van választva. „Ikrek” ők va­lóban, a halál örökre elválasztaná őket, hacsak Pollu­xot ikertestvére iránti szeretete arra nem indítaná, hogy isteni természetét megossza kevesebb előjoggal bíró ha­landó testvérével, részt adva így neki saját halhatatlan­ságából.

Az allegória metafizikai aspektusának ez az ok­kult magyarázata. A széltében elterjedt modern interpre­táció pedig – Plutarchos szerint²³ a testvéri szeretet szimbólumaként dicsőítették az ókorban – vagy ez a magya­rázat, hogy a legenda a természetből vett kép a Napról és a Holdról, igen keveset mond, és a titkos jelentés ma­gyarázatára nem felel meg. Nem is szólva arról, hogy a görögöknél a Hold az ezoterikus mitológia szerint femi­nin volt, s ezért aligha lehetett Castor-nak tekinteni, hiszen a Holdat ugyanakkor Dianával azonosították. Az ősi szimbológusok pedig, akik a Napot, a minden égites­tek királyát, a legmagasabb Istenség látható képének te­kintették, aligha személyesíthették meg azt Pollux alak­jával, aki csak egy félisten volt²⁴.

Ha a görög mitológiáról áttérünk a mózesi alle­góriákra és szimbolizmusra, akkor ugyanennek a tételnek egy még sokkal szembeszökőbb igazolását találjuk más forma alatt. Jóllehet nem tudjuk kimutatni bennük a „To­jásból született” embereket, mégis félreérthetetlenül megtaláljuk a Genezis négy első fejezetében a Titkos Ta­nítás androgünjeit és az első három fajt, a legeredetibb szimbológiába burkolva.

Az isteni hermafrodita

Az atlantiszi faj utolsó maradványának elsüllyedése után, ami mintegy 12.000 évvel ezelőtt történt, az okkult és vallásos misztériumokat sűrű és mindent elta­karó fátyollal borították be, nehogy azokban méltatlanok is részt vehessenek, és így megszentségtelenítsék. Ezeknek a tudományoknak egynémelyike azóta exoterikussá vált – például az asztronómia, e tudománykör tisztán ma­tematikai és fizikai aspektusában. Az okkult tudományok dogmáit és tantételeit azonban elfelejtették, minthogy ezek mind szimbolizálva voltak, s csak a példabeszédek és allegóriák őrizetében maradtak fenn, ez utóbbiak értelme így ki lett forgatva. Mindazonáltal a hermafro­dita úgyszólván minden nemzet írásaiban és tradícióiban szerepel; honnan ez az egyértelműség, ha a dolog csak egy elképzelés?

Ezen titoktartás kötelezettsége mellett vezették el az ötödik fajt a vallásos misztériumok létesítéséhez vagy jobban mondva újraalapításához azért, hogy ezekben az ősi igazságokat az allegória és a szimbolizmus nyel­vén a jövendő generációk számára megtanítsák. Íme, a korszakok rejtélye, az egyiptomi Szfinx, mint az Iste­nitől származó emberfajok és különösen az androgün faj elpusztíthatatlan tanúja! Tanúbizonysága annak, hogy az Isteni Bölcsesség testet öltött a Földön, s kénytelen volt megízlelni a fájdalom és a szenvedés személyes ta­pasztalatának keserű gyümölcsét, amelyet a Földön csupán a Jó és a Rossz Tudásának Fája alatt lehet megszerezni, – ez az a titok, amelyet először csupán az Elohim, az Ön-beavatott, „Magasabb Istenek”²⁵ ismertek.

A Book of Enoch-ben (Enoch könyve) szerepel Ádám²⁶, az első Isteni Androgün, aki szétválik férfivá és nővé, s lesz belőle JAH-HEVA az egyik fajban vagy for­mában, majd Káin és Ábel²⁷ – hím és nő – a második fajban vagy formában, a kettős nemű Jehovah²⁸, az ár­ja prototípus: Barmâ-Vach megismétlődése. Mindezek után jön az emberiség harmadik és negyedik gyökérfaja²⁹, melyekben férfiak és nők, tehát ellenkező nemű egyének élnek, nem pedig nem-nélküli fél-szellemek és androgünok, mint a két előző fajban. Erre a tényre minden antropogóniában találunk utalásokat. Megtalálható a mesékben és allegóriákban, a mítoszokban és kinyilatkoztatott Szent­írásokban, a legendákban és hagyományokban. Mert minden nagy misztérium között, melyeket az ősrégi múltból a Be­avatottakon keresztül örököltünk, ez egyike a legnagyob­baknak. Magyarázatul szolgál ez arra a bi-szexuális elemre, amely minden teremtő Istenségnél megtalálha­tó, – példa erre Brahmâ-Virâj-Vâch, továbbá Ádám-Jehova­Éva, valamint Káin-Jehova-Ábel. Mert az „Ádám nemzetségé­nek könyve” még csak meg sem említi Káint és Ábelt, hanem csak annyit mond: „Férfiúvá és asszonnyá teremté őket... és nevezé az ő nevüket Ádámnak. (Gen. V. 2.) Azután így folytatja: „Ádám... nemze fiat az ő képére és hasonlatosságá­ra és nevezé annak nevét Séthnek”. (V. 3.) Azután még más fiakat és leányokat nemze, bizo­nyítékául annak, hogy Káin és Ábel csupán saját magá­nak allegorikus változatai. Ádám a primitív emberi fajt jelenti, különösen annak kozmikus-csillagászati értel­mében. Teo-antropológiai értelmében azonban nem. Jeho­va vagy Jah-Hovah mint összetett név, melynek értelme: hímnemű és nőnemű élet, (először androgün, majd nemek­re szétvált élet) a Genezis V. fejezetétől kezdve ilyen értelemben szerepel. Amint a Source of Measures szerzője mondja (159. old.): „A Jehovah-t alkotó két szó a hím-nő, mint születést eredményező elsődleges fogalomból indul ki”. Mert a Jod héber betű a membrum virile volt, a Hovah pedig Éva, a minden élő anyja vagy létrehozója, a Föld és a Természet. A fenti szerző ebből arra követ­keztet, hogy: „Látható tehát, hogy a tökéletes egy (a tökéletes női kör vagy Jóni, szám szerint 20612), mint a mérté­kek alkotója, magára veszi a születés-eredet formáját is, mint az egy hermafrodita; innen a fal­likus forma és használata”.

Pontosan, csakhogy a „fallikus forma és hasz­nálata” korszakokkal később jött; Seth fia, Enos erede­ti és első jelentésében az első olyan faj, amely a je­lenlegi szokásos módon, nő és férfi közreműködésével jött létre. Seth ugyanis nem embert jelent, hanem egy fajt. Előtte az emberiség hermafrodita volt. Seth az első (fiziológiai) eredmény a „Bukás” után, s egyszers­mind ő az első ember; ezért szokták fiáról, Enos-ról azt mondani, hogy ő az „Ember Fia”. Seth a késői har­madik fajt jelenti.

A kabbalisták, hogy elrejtsék az Ain Soph-nak (a Határtalan és Végtelen Valaminek) igazi misztikus nevét, az egyik személyes Teremtő-Elohim összetett tu­lajdonságjelző nevét állították előtérbe. Ezen Elohim neve Yah vagy Jah volt – az i vagy j betűk egymással felcserélhetők – vagy másként Jah-Hovah, azaz hím és női³⁰; Jah-Eve tehát egy hermafrodita, vagyis az embe­riség első formája, az eredeti Földi Ádám, tehát nem Adam Kadmon, akinek „elme-szülte fia” a földi Jah-Hovah, misztikus értelmezésben. Tudva ezt, a furfangos rabbi-ka­bbalista egy olyan titkos nevet szerkesztett belőle, ame­lyet később nem árulhatott volna el az egész rendszer is­mertetése nélkül, ezért kénytelen volt azt szent névként kezelni.

 

Hogy milyen szoros az azonosság Brahmâ-Prajâpati és Jehovah-Sephiroth, Brahmâ-Virâj és Jehovah-Ádám kö­zött, azt csak a Biblia és a Purânák összehasonlítása tudná kimutatni. A kettő analízise és egyforma szempont­ból való megvilágítása meggyőző bizonyítékul fog szolgál­ni arra, hogy a két mű ugyanazon eredeti iratnak két má­solata, melyeket két különböző, egymástól időben távol eső korszakokban készítettek. Ezzel kapcsolatban érdemes összehasonlítani a Genezis IV. 1. és 26. valamint a Manu I. 32 szövegeit, s akkor mindkettő értelme világos lesz. A Manu-ban Brahmâ – aki hasonlatosan a Jehovához vagy Ádámhoz a Genezis-ben egyszemélyben ember és Isten, és testét férfivá és nővé osztja, – az ezoterikus értelme­zés szerint a teremtő és nemző erőnek szimbolikus megsze­mélyesítése mind isteni, mind emberi fokon. A Zohar még nyomósabb érvelést nyújt az azonosság szempontjából, sőt egyes rabbik szóról szóra ismételnek bizonyos eredeti pu­rânai kifejezéseket. Így például a világ „teremtését” a brahmani könyvekben Lilâ-nak, a sportban való örömnek, a Legfelső Teremtő szórakozásának tekintik. „Vishnu, aki ezek szerint különálló és egybefüggő szubsztancia, szellem és idő, úgy sportol, mint egy játékos fiú, amint látni fogjátok, ha megfigyelitek dévajkodásait. (Vishnu Purâna, I. köt. II. fej.) Most hasonlítsuk így össze azzal, amit a Nobeleth' Hokhman Könyv-ben mondanak: „A kabbalista azt mondja, hogy a világok létrejötte gyönyörűségből történt, mivel Ain Soph (?!) gyönyörkö­dött Önmagában, Önmagától Önmagáig sugárzott és lán­golt... amit gyönyörnek neveznek. (Idézve Myer: Qabbalah c. művében a 110. oldalon.) A fenti tehát nem „a kabbalisták különös elképze­lése”, amint az idézett szerző megjegyzi, hanem egy tisz­tán purânai, árja elképzelés. Csak azt kérdezzük, miért tették meg Ain Soph-ot Teremtőnek?

Az „Isteni Hermafrodita” tehát Brahmâ-Vâch-Virâj; a sémitáknál, helyesebben a zsidóknál pedig Jehovah-Ká­in-Ábel. Csakhogy a „pogányok” sokkal őszintébbek és egye­nesebbek voltak, mint az izraeliták és a rabbik, akik tagadhatatlanul tudták exoterikus istenségük igazi je­lentését. A zsidók a nekik adott nevet – a yahoudit – sértésnek tekintik. Pedig éppen olyan joguk van, vagy lenne, ha akarnák, önmagukat az ősi Yah-oudi-nak, „Jah-ho­viáknak” nevezni, mint ahogy a brahmanok ősi nemzeti istenségük szerint brahminoknak nevezik magukat. Mert Jah-hovah azon teremtő planetáris angyalok hierarchiájá­nak vagy csoportjának energikus neve, amely csillagzat alatt a zsidó nemzet kifejlődött. Jehovah egyike a Szaturnuszi uralkodó csoport planetáris Elohim-jének. A Ge­nezis IV. fej. 28. verse – ha helyesen olvassák – feljo­gosítja őket erre, mert az emberek új faját – akik Seth-­től és Enos-tól származnak – Jehovah-nak nevezi; a Bib­lia elfogadott fordítása tehát helytelen, mert ezt a szöveget így kellett volna fordítani: „Seth-nek is született fia: Enos; akkor kezdték az em­berek magukat Jah-nak, vagy Yah-hovah-nak nevezni”. Értsd, férfiaknak és nőknek, a „teremtés urainak”. Elég, ha ezt a verset az eredeti héber szövegben és a Kabbala megvilágítása mellett olvassa valaki, hogy rájöj­jön arra, a jelenlegi fordítás helyett a helyes szöveg a következő kellene, hogy legyen: „Akkor kezdték az emberek magukat Jehovának nevezni”. Nem pedig: „Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét”, mert az utóbbi helytelen fordítás, akár szándékosan tör­tént, akár akaratlanul. Azután a jól ismert kitétel: „Nyertem férfiat az Úrtól” így kellene, hogy hangozzék: „Nyertem férfiat, éspedig Jehovah-t”³¹. Luther ezt a kitételt egészen másképp fordította, mint a római katolikusok. Wordsworth püspök így fordítja: „Cain-t nyertem, – Káint Kânithitől nyertem”. Luther így fordítja: „Nyertem egy férfiút – éspedig az Urat” (Jehovát). A „The Source of Measures” szerzője pedig: „Mértem egy férfiút, éspedig Jehovah-t”. Ez utóbbi a helyes fordítás, mert: a.) Egy híres rabbi, egy kabbalista ezt a kitételt a szerzőnek pontosan így fordította le, és b.) ez a fordítás azonos a Keleti Titkos Tanítás Brah­mâ-ra vonatkozó megállapításával.

Az Isis Unveiled-ben a szerző megmagyarázza³², hogy: „Cain... az ’Úr’ fia, nem pedig Ádám fia”. (Ld. Genezis, IV. 1.) Az „Úr” – Adam Kadmon, Yodcheva, „Ádám-Éva” vagy Jehovah „Atyja”, s a fiú nem testből és vérből származik, hanem a bűnös gondolatból. Seth más oldalról viszont a földi emberfajok vezetője és ősapja; exoterikusan Ádám fia, de ezoterikusan Káin és Ábel utódja, mivel Ábel vagy Hebel nőnemű lény, a hímnemű Káin női fele és mása, Ádám pedig egy gyűjtőnév a férfira és a nőre: „férfiúvá és asszonnyá (Zachar va Nakobeh) teremté őket... és nevezé őket Ádámnak”.

A Genezisben az I. – V. fejezetek szándékosan, kabba­lisztikus okokból össze vannak keverve. A Genezis (I. 26.) helyén szereplő EMBER és Enos után jön a (IV. 26.) helyén szereplő Ember Fia, Ádám után jön az első androgün; a nem-nélküli (első) Logosz, Adam Kadmon után jön a szétvált Ádám és Éva, végül pedig Jehova-Éva és Káin-Jehova. Ezek mind különálló gyökérfajokat jelentenek, melyek között több millió év telt el.

Így tehát mind az árja, mind a sémita teo-antro­pográfia ugyanazon gallyról való két levél; megszemélye­sítéseik és szimbolikus alakjaik megfelelnek egymásnak, éspedig a következő összefüggésben:

1. A Megismerhetetlen, akire a Rig Véda-i szöveg különbözőképpen utal, mint például „Semmi nem volt”, s akit később Parabrahman-nak neveztek, ugyanazt jelenti, mint ויא (Ain, semmi, vagy Ain Soph a kabbalistáknál), vagy pedig a Genezisben a „Szellem” (Isten Szelleme), aki a Vizek fölött lebegett. Ezek azonosak egymással. Egyéb­ként a titkos kabbalista szövegekben a Genezis I. V. 2. ver­se az 1. vers helyén szerepel, s ezt követi az, amikor Elohim „megteremti az eget és a földet”. A versek sor­rendjének ez a szándékos felcserélése monoteisztikus és kabbalisztikus okokból volt szükséges. Jeremiás átka azon Elohim (Istenek)-re, akik nem teremtették meg az egeket és a földet (X. fej. V. 11.) azt mutatja, hogy voltak olyan Elohimek, akik teremtettek.

2. Ugyancsak azonos az Égi Manu-Swâyambhuva, aki Swâyambhu-Narayana, az „Önmagától Létező”-től eredt, a kabbalisták Adam Kadmoná-val, és a Genezis-i androgün EMBER-ével.

3. Manu-Swâyambhuva pedig Brahmâ, vagy a Logosz; a sémita megszemélyesítésben ő Adam Kadmon, aki a Gene­zis (IV. 5.) szerint két részre osztja magát, férfiúvá és asszonnyá, s így lesz belőle Jah-Hovah vagy Jahovah­-Éva; az árja megszemélyesítésben Manu-Swâyambhûva vagy Brahmâ elválasztja magát, s lesz belőle „Brahmâ-Virâj ­és Vâch-Virâj”, férfi és nő. A szövegek és a változatok többi része szándékos mellébeszélés.

4. Vâch ezek szerint Brahmâ leánya, neve Sata-­Rupa, „a száz formájú”, továbbá Savitri, „generatix”, az Istenek és minden élők anyja. Vâch azonos Évával (az összes Urak vagy Istenek, másként) „A minden élők Anyjá­val”. De ezen felül itt még sok okkult jelentés is rejt­ve van.

Ami erről a tárgyról az Isis Unveiled-ben – jól­lehet elszórva és nagyon óvatos kifejezésekbe burkolva található, teljesen helytálló.

Fenti műben az Ezékiel Kerekének³³ ezoterikus je­lentését magyarázza, Jodhevah-ról vagy Jehovah-ról a következők találhatók:

Ha a Tetragram elejének három első betűjét vesszük, akkor az az Isteni Teremtést fejezi ki spirituálisan, azaz eredendő bűn nélkül. Ha a Tetragram három utolsó betűjét vesszük, akkor az az eredendő bűnt fe­jezi ki, és ez feminin. Az Éva szó három betűből áll, de a primitív vagy égi Ádámot csak egy betűvel írják, a Jod- vagy Yodh-dal; tehát nem Jehovah-nak hanem Ievah-nak vagy Évá-nak kell olvasni. Az első fejezet (a Genezis első fejezete) Ádámja spirituális, tehát tiszta androgün Adam Kadmon. Amikor a második (a porból teremtett) Ádám oldalbordájából asszony lesz, a tiszta Virgo (szűz) szétválik, „nemzésbe” merül, vagyis a lefelé hajló ívre kerül, s lesz belőle Skor­pió, a bűnnek és az anyagnak a szimbóluma. S míg a felfelé tartó ív a tisztán spirituális fajok helye, azaz a tíz özönvíz előtti pátriárka, a Prajâpatik és Sephiroth helye, akiket a teremtő Istenség vezérel, aki Adam Kadmon vagy Yod-cheva (spirituális értelem­ben), – addig a lefelé tartó ív (Jehovah) a földi fajfoké, akiket Enoch vagy Libra, a hetedik vezérel. Ez utóbbiról – miután félig isteni és félig földi – azt mondják, hogy Isten élve vette el. Enoch, Hermes, Libra – mind ugyanaz.

A sokféle értelmezés közül a fentiekben csak egyet mondtunk el. Nem szükséges arra figyelmeztetni a tanul­mányozót, hogy a Skorpió a nemzőszervek asztrológiai je­le. Miként az Indiai Rishi-k, úgy a pátriárkák is átvál­toztathatók számaikká, és egymást helyettesíthetik. Asze­rint, hogy milyen témával kapcsolatban említik őket, le­hetnek tízen, tizenketten, de lehet hét vagy öt, vagy éppen tizennégy pátriárka, minthogy ugyanolyan ezoteri­kus értelmük van, mint a Manuknak vagy Rishiknek.

A mondottakhoz még hozzá kell tenni azt is, hogy Jehova – amint kimutattuk – számtalan etimológiai vari­ációval bír, de csak azok a variációk igazak, amelyeket a Kabbalában találunk. הוהי (Ieve) az Ó-testamentumból vett kifejezés, kiejtése: Ya-va. Inman szerint ez két szóból: היוהי Yaho-Iah, Jaho-Jah, van összevonva, a Jaho lehet Jah is. Pontozott formában הוהי, de ez csak egy rab­binisztikus szeszély, hogy összekapcsolhassák azt az Adoni névvel, vagy ינדא-val, mely utóbbi ugyanígy van pontozva. Különös és alig hihető, hogy a zsidók ré­gen ezt a nevet הוהי (Adoni) -nak olvasták, mikor oly sok művük volt, Jeho, Jah és Iah összetétellel. De így volt. Philo Byblus, akinek az u. n. Sanchuniathon-töredéket kö­szönhetjük, görög betűkkel IEΓΩ, Javo vagy Jevo-nak írta. Theodoret azt mondja, hogy a szamaritánusok Yahva-nak, a zsidók pedig Yaho-nak ejtették. Gibbs professzor szerint azonban a pontozás ilyen volt: הוהי (Ye-hou-vih), és ezzel elvágja a szó igazi okkult értelmezésének gordiuszi csomóját. Mert ebben az utolsó formában, mint héber ige annyit jelent: „ő lesz”³⁴. Ez pedig egy kaldeai igéből származott: אוה vagy הוה eue (eva) vagy eua (Eva), ami annyit jelent, hogy „lenni”. És ez helytálló, mert csak Enosh-tól, az „Ember Fiától” kezdődhettek el „lenni” az igazán emberi fajok, a férfiakból és nőkből álló emberi fajok. Ezt a megállapítást támogatja még Parkhurst is, aki a הוה ige jelentését a következőkben adja meg: 1. „leesni” (azaz nemzésbe vagy anyagba merülni), és 2. „lenni, folytatni” – mármint a fajt. Az eua (Eva), הו „lenni” szó hehezetes hangja Heve (Eve), ami a הוהי szó feminin formája; s ugyan­ez a szó, mint Hebe, a görögök ifjúság-istentője, Héraklész olümposzi mennyasszonya. Mindez újabb fényt vet a Jehova szó eredeti kettős-nemű formájára.

Miután a szanszkritban is találunk olyan szótago­kat, mint Jah és Yah, pl. Jah-navi (Gangesz) és Jagan-­nâtha (a „Világ Ura”), világos, hogy Mr. Rawlinson miért tulajdonít műveiben oly erős árja vagy védikus hatást a korai babilóniai mitológiára. Azon sincs mit csodálkozni, hogy az állítólagos tíz izraeli törzs nyomtalanul eltűnt a babilóniai fogság ideje alatt, amikor is azt halljuk, hogy a zsidóknak de facto csak két törzsük van: a Juda és a Lévi törzs. A leviták ráadásul nem is képeztek törzset, hanem csak a papi kasztot jelentették. Mindössze annyi történt, hogy a törzsek leszármazottai követték ős­apáikat, a különböző pátriárkákat a ritka, sziderikus légbe. A régi időkben valóban voltak Brahm-ok és A-brahm-­ok, még mielőtt az első zsidó megszületett volna. Minden nemzetnél az első Istent vagy Isteneket androgünnek tar­tották. Nem is lehetett ez másként, hiszen a távoli ős­ködbe vesző elődöket, a kettős-nemű ősapákat isteni lé­nyeknek, Isteneknek tartották mindenütt, úgy ahogy azt a mai napig a kínaiak teszik. S bizonyos értelemben is­teniek voltak, mint ahogy az volt az első emberi leszár­mazott, az „elme-szülte” primitív emberiség, amely a leg­határozottabban bi-szexuális volt, amint azt a legrégibb szimbólumok és tradíciók bizonyítják. Az ősi papság képletes mesterfogásaiban és különös frazeológiájában oly tudományokra találunk utalásokat, amelyeket a jelenkor még nem fedezett fel. Bármennyi­re is jól ismeri a ma tudósa az egyiptomiak papi írá­sát és hieroglifikus rendszerét, értenie kellene még a feljegyzések átrostálásához is. Körzővel és vonalzó­val kezében kell meggyőződnie arról, hogy az általa vizsgált képírás beleillik-e bizonyos előre megadott mértani alakok körvonalába, mert a feljegyzéseknek ez a rejtett kulcsa, csak akkor vállalkozzék a megfejtés­re.

„Vannak azonban önmagukért beszélő mítoszok. Ebbe az osztályba sorolhatnánk minden kozmogónia ket­tős-nemű első teremtőit. A görög Zeus-Zên (Aether) és feleségei: Chthonia (a kaotikus föld) és Metis (a víz), Ozirisz és Izisz-Latona, – Ozirisz szintén az Étert szimbolizálja, Amun, a Legfelsőbb Istenség, a Világos­ság ősforrásának első emanációját, míg az istennők itt is a Földet és a Vizet jelentik. Mithras, a szik­lából született Isten, a hímnemű Világ-Tűz vagy a meg­személyesített Ős-Világosság szimbóluma és Mithra, a Tűz-Istennő, aki egyben anyja és felesége, itt a Tűz (az aktív vagy hím-princípium) tiszta elemét világos­ságnak és hőnek tekintik, párosulva a Földdel és a Vízzel, vagyis az Anyaggal (ami a kozmikus nemzés női vagy passzív eleme)”³⁵.

És mindezek a feljegyzések az ősi isteni Hermafro­ditáról szólnak.

6. STANZA

A „VEREJTÉK-SZÜLÖTTEK” FEJLŐDÉSE

(22) A három faj fejlődésének folytatása. (23) A Második faj megteremti a harmadikat, és elpusztul.

22. Ekkor a második kifejlesztette a harmadikat (fajt), a tojásból-keltet. A verejték nőtt, csöppjei nőttek, és a csöppek megkeményedtek és kirekedtek; a nap felmelegítette, a hold lehűtötte és kiformálta, a szél táplálta, míg meg nem ért. A fehér hattyú a csillagos égboltról (a Hold) beárnyékolta a nagy csep­pet, a jövendő faj tojását, a késő harmadik hattyú-emberét (Hamsa) (a). Először hím-nő, majd férfi és nő (b).

1. A Stanza szövege világosan kifejezi, hogy az emberi embriót Kozmikus erők ab extra táplálták, és hogy az „Atya-Anya” kétségtelenül a csírát szolgáltatta, amely kiérlelődött. Ez valószínűleg egy „verejték-szülte tojás” volt, amit a „kettős” szülőtől elválasztva kellett kiköl­teni valamilyen titokzatos módon. Nem is olyan nehéz egy tojásról szaporodó emberiséget elképzelni, hiszen még ma is – egy bizonyos értelemben – „tojásból” születik az ember. Magendie, a Précis Elementaire de Physiologie c. munkájában idéz „... egy esetet, ahol a köldökzsinór (még a méhben) elszakadt, és helye teljesen begyógyult”, s a gyermek mégis élve született. Magendie találóan azt kérdezi: hogyan mehetett végbe a cirkuláció ebben a szer­vezetben? A követező oldalon pedig azt mondja: „Semmit sem tudunk jelenleg a foetus-ban végbemenő emésztésről”. A táplálkozására vonatkozóan pedig fel­teszi a kérdést: „Ezek után pedig mit mondhatunk a fo­etus táplálkozásáról? Ebben a tárgyban a fiziológiai művek csak bizonytalan feltevéseket tartalmaznak.

A szkeptikus erre azt mondaná: „Igenám, de Magen­die könyve még az elmúlt generációhoz tartozik, a tudo­mány azóta olyan nagy lépésekkel haladt előre, hogy a tudatlanság bélyegzőjét már nem lehet rásütni”. Valóban, de akkor forduljunk a fiziológia egyik kiváló tekinté­lyéhez, Sir Michael Foster-hez, s akkor – a modern tudo­mányra egyáltalán nem hízelgően – azt halljuk tőle: „Az embrió funkcionális tevékenységeinek keletkezésére és fejlődésére vonatkozólag tudásunk úgyszólván üres lap. Alig tudunk valamit azokról a különböző lépcső­fokokról, amelyeken keresztül az evum protoplazmájá­nak elsődleges alaptulajdonságaiból az a komplex je­lenség fog differenciálódni, amelynek magyarázatára e könyvben kísérletet tettem”. (Text-Book of Physiology, Third Edition, 1879, 623. old.) A Cambridge-i Trinity College tanulói jól tennék, ha letakarnák Hygieia szobrát, Galenus és Hippokratész mellszobrán pedig bekötnék a szemeket, nehogy azok szem­rehányóan tekintsenek elfajzott utódaikra. Még egy to­vábbi tényt azonban meg kell említenünk. Sir Michael Foster diszkréten hallgat nagynevű francia kollegája ál­tal felhozott esetről: a méhben elszakadt köldökzsinór­ról.

(b) Ez egy igen különös megállapítás, ahogy azt a Kommentárok magyarázzák. Tisztázzuk a dolgokat: Miután az első faj „sarjadással” megteremtette a másodikat – amint ezt előzőleg megmagyaráztuk – a második faj élet­re hozza a harmadikat, s ez a faj maga is három elkülö­nült csoportból áll, s a csoportokhoz tartozó emberek különbözőképpen szaporodnak. Ezek közül a két első cso­port emberei tojásból szaporodó módszerrel jönnek létre, – s ezt a módszert a modern természettudományok valószí­nűleg nem ismerik. A harmadik emberiség korai alfajai fajtáikat egy bizonyos nedv vagy vitális fluidum kiizza­dásával szaporították, amelynek egybeolvadó csöppjei egy tojásszerű gömböt képeztek, s ez az u. n. tojás mintegy kívülálló eszköz volt a benne kiformálódó foetus-nak és gyermeknek. A későbbi alfajok szaporodási módja azonban megváltozott, legalább is eredményeiben. A korai alfa­jok gyermekei teljesen nem nélküliek voltak – szinte for­ma nélküliek, már amennyit róluk egyáltalán tudhatunk¹, de a későbbi alfajok gyermekei androgünnek születtek. A fajok szétválása a harmadik fajban történt meg. Az em­beriség ugyanis legelőször a-szexuális, nem nélküli volt, majd kifejezetten hermafrodita, bi-szexuális lett, vé­gül pedig az embert-teremtő tojásokból fokozatosan, szin­te észrevétlen fejlődéssel előbb olyan lények születtek, akiknél az egyik nemi jellegzetesség erősebb volt, mint a másik, végül pedig egymástól eltérő férfiak és nők születtek. Most pedig nézzük, mennyiben hitelesítik eze­ket a megállapításokat a Kelet és a Nyugat vallásos le­gendái. Vegyük először a „Tojásból-kelt fajt”. Gondoljunk Kasyapa-ra, a védikus bölcsre, a minden teremtők legter­mékenyebbjére. Ő Brahmâ Elme-szülte fiának, Marichi-nek volt a fia. Azt halljuk róla, hogy egyéb teremtett lé­nyek mellett ő volt az apja a nágáknak vagy kígyóknak. Exoterikusan a nágák félisteni lények, akiknek ember-ar­cuk és kígyó-farkuk van. De volt a nágáknak egy olyan fajuk is, – mint mondják mindössze csak ezren voltak, – akik Kasyapa feleségétől, Kadru-tól születtek, vagy inkább belőle ugrottak ki azért, hogy benépesítsék Pâtâla-t, amely kétségen kívül Amerika, amint azt később bebizo­nyítjuk. Azután volt egy Naga-Dwipa, Bhârata-Varsha hét osztálya közül egy, éspedig India, melyet az ugyanezen nevű népek laktak. Ezekről azt tartják, – ezt még néhány orientalista is elismeri, – hogy történelmi népek voltak, akik több emléket hagytak maguk után, melyek mind a mai napig fennmaradtak.

Jelenleg most elsősorban azzal szeretnénk foglal­kozni, hogy – függetlenül attól, hogy milyen eredetet tulajdonítanak neki – az ember fizikai fejlődése a követ­kező sorrendben ment végbe: 1. Nem nélküli, mint ahogyan minden ősi forma nem nél­küli volt; 2. Azután – természetes átmenettel – „Magányos hermaf­rodita”, bi-szexuális lény lett; és 3. Végül szétváltak a nemek, és létrejött az ember jelenlegi formája. A tudomány arra tanít bennünket, hogy az összes primitív formák, jóllehet nem nélküliek voltak, „mégis képesek voltak arra, hogy átmenjenek az a-szexuális sza­porodás különböző folyamatain”. Nos, miért lenne éppen az ember kizárva a természet ezen törvényéből? A bi-sze­xuális szaporodás a fejlődés menetében van, s az osztó­dással szaporodó anyagi világ történetében bizonyos spe­cializált és tökéletesebb módszert jelent. Az okkult ta­nítások rendkívül mérlegelő természetűek, s így az embe­riség korai történetét csak „a mindennapi halandók elől” rejtik el. A primitív fajok története nincs elrejtve az idők sírjában nyugvó Beavatottakkal együtt, bár el van rejtve a profán tudományok számára. Ezért most megkísé­reljük ezt a tantételt világosan megállapítani, segít­ségül hívva egyrészt a tudományt, amely természeti tör­vénynek tartja a progresszív fejlődést, és minden külső módosulásnál feltételez egy belső okot, másrészt fenn­tartás nélkül támaszkodhatunk arra a bölcsességre, – azt is mondhatnánk pansophia-ra – amely a Beavatottak által összegyűjtött és megőrzött univerzális tradíciók összes­sége, s amelyet ők egy csaknem hibátlan rendszerben foglaltak össze.

Tízegynéhány évvel ezelőtt tudós és tisztelt ba­rátunk, Prof. Alexander Wilder, New York, egy érdekes cikkben foglalkozott azzal, hogy teljesen logikus és szükségszerű elfogadni azt, miszerint „az ősi faj ket­tős-nemű volt”, s ezt a tételét számos tudományos indok­kal támogatja². Először is azzal érvel, hogy a növény­világ jó része tanúskodik a kétneműség jelenségéről. Lin­né osztályozása majdnem minden növényt így sorol fel. A növényi birodalom magasabbrendű családjainál éppen úgy, mint az alacsonyabb formáknál ugyanez a helyzet, kezdve a kendertől a jegenyefáig és a bálványfáig. Ugyanez áll az állati birodalomra is. A rovarok életében például a pille életet ad a hernyónak, s a hernyóból pille lesz. Ahogy a nagy titkot a Misztériumokban szavakba öltötték: „Taurus Draconem genuit, et Taurum Draco” (A bika sárkányt nemz, és a sárkány bikát). A korall család, amely Agassiz szerint a jelenlegi geológiai korban sok százezer év alatt hozta létre a Florida-félszigetet, leszármazottait saját magából hozza létre, mint a fa a gallyakat és rü­gyeket. A méhek is nagyjából egy ilyesféle rendszerhez tartoznak. A levéltetvek úgy élnek, mint valaha az ama­zonok, s szűz szülők tartják fenn a fajt tíz generáción keresztül.

Mit is mondanak a régi bölcsek, az ókor filozófus tanítói? Aristophanes erről a tárgyról így beszél Platón Lakomájában: „A mi régi természetünk nem olyan volt, mint amilyen most. Androgün volt, a férfi és a női jellegzetessé­gek közösek voltak... Testük... kerek volt, futásuk forogva történt³. Szörnyű erővel és hatalommal ren­delkeztek, ambíciójuk óriási volt. Ezért Zeusz kettéválasztotta őket, hogy gyengébbek legyenek. Utasítása szerint Apolló zárta le a bőrt.

A régi perzsáknál Meshia és Meshiane csak egyet­len egyén volt. „Azt is tanították, hogy az Élet Fája az Ember volt, hogy androgün párokban éltek, amíg szét nem váltak az emberi forma egy későbbi módosulása következtében”⁴.

 

Ádám Nemzetségének Könyvében (Toleduth) a követ­kező vers: „Amely napon Isten teremté (bara = világra hozta) az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt. Férfiú­vá és asszonnyá teremté őket”. Ha ezoterikusan olvassuk, elárulja igazi jelentését, azaz: „Az Elohim (Istenek) magukból hozták létre (módosí­tással) az embert saját hasonlatosságukra, megteremtették őt (a kollektív emberiséget vagy Ádámot), férfiúvá és asszonnyá teremté ő (a kollektív Isten­ség) őket”⁵. Ez a verzió már az ezoterikus felfogást adja. A nem-nélküli faj volt az Istenek első teremtése, saját mag­ukból – a tiszta spirituális létezőkből – alkotott, s általuk módosított teremtmény; ez volt az egyedüli Ádám. Innen származott a második faj: Ádám-Éva, vagy Jod-Heva, a tétlen androgünek. És végül a harmadik faj, a „szétvá­ló hermafroditák”, Káin és Ábel, akik létrehozzák a ne­gyediket, Seth-Enos-t, stb. Ez a harmadik, az utolsó fél­szellemi faj volt az utolsó hordozója az isteni és ere­deti Bölcsességnek, amely az Enoch-okba, az emberiség látnokaiba ment át. A negyedik faj, amely már megízlelte a Jó és a Rossz Tudásának Fájáról szedett gyümölcsöt – mivel a Bölcsesség ekkor már a földi, tehát tisztáta­lan intelligenciával egyesült⁶ – ugyanez a Bölcsességet már csak nagy küzdelmekkel és beavatással tudja megszerezni. És amikor a Bölcsesség és az Intelligencia egyesül, s az előbbi uralkodik az utóbbin, arra mondják a hermetikus könyvek: „Isten bírja a két nem kettős ter­mékenységét”. Misztikus értelemben Jézust férfi-nőnek tartot­ták. Ugyanígy a misztériumokban énekelt orfikus himnu­szok szövege az egyik helyen így szól: „Zeusz férfi, Ze­usz egy halhatatlan leányzó”. Az egyiptomi Ammon másik fele Neîth istennő. Jupitert női mellekkel, Vénuszt pe­dig szakálasan látjuk némely szobron. Ila, az indiai is­tennő pedig ugyanakkor Su-dyumna (ragyogás, dicsőség) az Isten, mint Vaivasvata ivadéka.

Prof. Wilder azt mondja: „Maga az Ádám vagy ember név is a létnek ezt a kettős formáját fejezi ki. Az Ádám név azonos az Atha­mas vagy Thomas (tamil Tam) szóval, amit a görögök Di­dumos-nak, ikernek fordítottak; ha tehát az első nő utó­lag lett kiformálva az első férfi mellé, akkor logiku­san következik, hogy őt a ’férfiből vették ki’. Követke­zéskép ezt olvassuk: ’... és az oldal, amit az Úristen (Elohim) kivett a férfiból, lett az asszony’. Az itt használt héber szó a Tzala, s ez megfelel a mi fenti for­dításunknak. Könnyű a legendát visszavezetni Berosus-hoz, aki azt mondja, hogy Thalatth (az Omoroca, vagy Urka hölgye) volt a teremtés kezdete. Ugyancsak ő volt Melita, a Hold királynője... A Genezis két emlékezetes ikerpárja, Káin és Ábel, valamint Ézsau és Jákob, ugyanezt az eszmét tükrözik. A ’Hebel’ szó ugyanaz, mint Éva, jellegzetessége is nőinek látszik. ’... Reád van vágyódása – mondja az Úr Káinnak – de te uralkodjál rajta’. Ugyanezekkel a szavakkal szól Évához: ’és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad’. ”

Kimondható tehát, hogy az emberek harmadik törzs­fajának eredeti bi-szexuális egysége a Titkos Tanítás egyik alapigazsága. A faj szűzi egyéneit „isteni” rang­ra emelték, mert ők képviselték a faj „isteni dinasztiá­ját”. A modern ember megelégszik a negyedik faj férfi hőseinek felmagasztalásával, akik isteneiket saját sze­xuális képükre teremtették; azonban az ősi emberiség is­tenei „férfi és nő” voltak.

Amint az I. és II. kötetben megállapítottuk, a különböző emberiségek egymás mellett fejlődtek, parallel vonalon a négy Elemmel, s minden új faj fiziológiailag alkalmazkodott az újonnan belépő Elemhez. A mi ötödik fa­junk sebesen közeledik az ötödik Elemhez – ha úgy tet­szik, nevezhetjük intersztelláris (csillagközi) éternek –, ennek az elemnek azonban nem annyira a fizikához, mint a pszichológiához van köze. Mi emberek megtanultuk, hogy különböző – hideg vagy trópusi – klímában éljünk, de az első két fajnak semmi köze sem volt a klímához, – semmi­féle hőmérséklet vagy hőmérsékleti változás nem hatott reájuk. Ilyen körülmények között éltek – amint nekünk tanítják – a harmadik gyökérfaj végéig az emberek, ami­kor az egész bolygón örök tavasz uralkodott, olyan ta­vasz, amelyet most a Jupiter lakói élveznek. Ez a világ M. Camille Flammarion szavai szerint: „Nincs alávetve, mint a miénk, a forgó évszakoknak, a hirtelen hőmérsékleti változásoknak, hanem az örök tavasz gazdag ajándékait élvezi”. (Pluralité des Mondes, 69. old.) Azok a csillagászok, akik a Jupiterről azt tart­ják, hogy olvadásos állapotban van (saját terminológiánk értelmében), ellenvetéseiket próbálják meg e neves fran­cia asztronómussal tisztázni.⁷ Nem szabad azonban el­felejteni, hogy az u. n. „örök tavasz” nem más, mint egy olyan állapot, amelyet csak a Jupiter lakói ismernek an­nak. Ez nem a mi értelmezésünk szerinti „tavasz”. Ezzel a fenntartással a fent idézett két elméletet össze lehet egymással egyeztetni. Mindkét elmélet részleges igazsá­got tartalmaz.

Univerzális hagyománynak tekinthetjük tehát azt, hogy az emberiség fokozatosan fejlődött ki jelenlegi formájába egy csaknem áttetsző anyagállapotból, s ez a kifejlődés nem csodaképpen, sem pedig szexuális közre­működéssel történt. Mindez teljesen megegyezik az ősi filozófiákkal, kezdve Egyiptom és India filozófiáival és ezen országok Isteni Dinasztiáival, le egészen Platón filozófiájáig. S ezeket az egyetemesen elfogadott néze­teket egy osztályba sorolhatjuk a népi hitek „megérzé­seivel”, „makacs elképzeléseivel”, melyeknek jórészét nem lehet a népek emlékezetéből kitörölni. Amint Louis Figuer megjegyzi, az ilyen népi hitek „gyakran megszámlálhatatlan generációk bölcsességé­nek és megfigyeléseinek kicsengése... (Mert) az olyan hagyomány, amely egyetemesen és azonos jelle­gű, a tudományos bizonyíték súlyával bír⁸. Ilyenfajta hagyományokkal a Purânai allegóriák­ban nem egyszer találkozunk, amint már erről szóltunk. Azt a tételt pedig, hogy az emberiség első faja a chha­ya-kból, vagyis a Pitrik asztrális képéből alakult ki, még a Zohar is megerősíti: „A Tzalam-ban, az Elohim (a Pitrik) árnyékképében, megteremti Ádámot (az embert). (Cremona kiad. III. 76a. Brody kiad. III. 159a, Qabbalah, Isaac Myer, 420. old.)

Ismételten fel szokták hozni azt a kifogást, hogy jóllehet az ősi Indiában rendkívül magas fokon állt a metafizikai gondolat, a régi Egyiptomban azonban csak durva bálvány – illetve állatimádás folyt, Hermész pe­dig – amint mondják – az Egyiptomban tartózkodó görög misztikusok munkája volt. Erre azt válaszoljuk: Közvet­len bizonyíték arra nézve, hogy az egyiptomiak hittek a TITKOS TANÍTÁS-ban az, hogy ezt a tanítást a Beavatáskor tanították meg nekik. Akik ezt nem hiszik, nyissák ki Stobaeus „Eclogae Physicae et Ethicae”-ját. Az ősi tö­redékeknek ez a görög kompilátora Kr. u. az V. században élt. Az ő átiratában idézzük egy régi hermetikus töre­dék szövegét, amelyből megtudhatjuk az egyiptomiak elmé­letét a Lélekről. Lefordítva a szöveg szóról-szóra így hangzik:

Egy lélekből, a Minden-lélekből jönnek elő a lel­kek, akik szétszóródnak az egész világon, mintha szándékosan elrendezték volna. Ezek a lelkek sok áta­lakuláson mennek keresztül, amelyek már csúszó-mászók lettek, átváltoznak vízi állatokká, ezekből a vízi állatokból lesznek a szárazföldi állatok, s ez utób­biakból pedig a madarak. Azokból a lényekből, akik fent a levegőben (a mennyben) élnek, megszülettek az emberek. Amikor az emberi állapotot elérik, a lel­kek megkapják a (tudatos) halhatatlanság princípiumát, szellemekké lesznek, majd átmennek az Istennek kóru­sába.

23. Az Ön-szültek voltak a Chhaya-k, a Szürkület fiainak testéből képződött árnyak, sem tűz, sem víz nem pusz­títhatta el őket. Fiaikat igen. (a)

(a) Ezt a verset csak a Kommentárok segítségével le­het megérteni. Azt jelenti, hogy az első gyökérfajt, a Nemzők „Árnyékait” nem lehetett megsebezni, sem elpusz­títani. Minthogy olyan éterikusak, és felépítésükben annyira kevéssé voltak emberek, semmiféle földi elem nem árthatott nekik, – sem víz, sem tűz. De „fiaikat”, azaz a második gyökérfajt már el lehetett pusztítani és el is pusztultak. Ahogyan a Nemzők teljesen beleolvadtak saját asztrális testükbe, utódaikba, ugyanígy ezek az utódok is belemerültek leszármazottaikba, az „Izzadság-­szülöttekbe”. Ez volt a második emberiség, melynek tag­jai a legkülönbözőbb gigantikus, fél-emberi szörnyetegek voltak, – az anyagi természet első próbálkozásai emberi testek felépítésére. A mindig virágzó országok (Grönland, többek között) fokozatosan átváltoztak virágzó édenker­tekből hyperboreai hadeszekig. Az átváltozást a bolygó vizeinek átcsoportosítása okozta, az óceánok megváltoz­tatták medreiket, és a második faj zöme elpusztult boly­gónk fejlődésének és konszolidációjának hatalmas vajúdá­saiban, már az emberi korszakban. Eddig négy ilyen nagy kataklizma volt.⁹ A magunk részéről még egy ötödiket várhatunk idővel.

„Vízözönök” és „Noék”

A különböző Purâna-kban az emberiség Nemzőiről szóló beszámolók – részleteikben – rendkívül eltérnek egymástól. Például a Rig Véda szerint Ida vagy Ila a Vaivasvata Manu tanítónője, a Sayana szerint viszont a Föld istennője, a Shatapatha Brâhmana pedig azt mondja, hogy Ida vagy Ila a Manu leánya, az ő áldozatából született, később viszont azt halljuk, hogy Ida az ő felesége, aki­től a Manuk faját nevezi. A Purânak-ban Ida megint csak Vaivasvata leánya, de felesége Budha-nak (a Bölcsesség-nek), aki viszont a Hold (Szóma) és a Jupiter bolygó (Brihaspati) feleségének, Tara-nak házasságtörésből szü­letett fia. Mindez az avatatlan előtt dzsungelnek lát­szik, az okkultista számára azonban telve van filozófi­ai értelemmel. Az elbeszélés nagy körvonalaiból valami titok és szent jelentés érezhető ki, – a részletek azon­ban szándékosan annyira össze vannak keverve, hogy csak a beavatott tapasztalt szeme követheti az elbeszélés fo­nalát, helyükre állítva az eseményeket.

A Mahabhârata-ban elmondott özönvíz-történet meg­adja az alaphangot, de magyarázatához a Bhagavad Gîtâ-­ban rejlő titkos értelem szükséges. Ez a történet pro­lógus a mi (ötödik) emberiségünk drámájához. Megtudjuk, hogy mialatt Vaivasvata a folyó partján ájtatosságba me­rült, egy hal esedezett hozzá, hogy mentse meg egy nála nagyobb haltól. Vaivasvata megmenti a kis halat, s be­teszi egy korsóba. Itt mind nagyobbra nő, végül pedig közli megmentőjével az eljövendő vízözön hírét. Ez a hal a jól ismert Matsya Avatara, Vishnu első Avatarája, a kaldeus Xisuthrus Dagon-ja¹⁰, és még sok más egyéb. A történet túlságosan is ismert ahhoz, hogy elismételjük. Vishnu megparancsolja egy hajó építését, amiben a Manu megmenekül, – a Mahabhârata szerint a hét Rishivel együtt, ez utóbbi körülmény azonban más szövegekben nem szerepel. A hét Rishi itt a hét fajt, a hét princípiu­mot és még sok mást jelent, mert ebben a változatos al­legóriában újra kettős misztériumra bukkanunk.

Már másutt mondottuk, hogy a Nagy Vízözönnek – akárcsak a bűnbeesésnek – sokféle jelentése volt. A Vízözön kozmikus és földi vonatkozásban egyaránt spiri­tuális és fizikai eseményekre utal, mert hiszen amint fönt, úgy alant. A hajónak vagy bárkának – navis – mint a női generatív princípium szimbólumának égi típusa a Hold, földi típusa pedig a női méh, mindkettő az élet­magok, a létezés tartályai és hordozói, ezeket a mago­kat a Nap vagy Vishnu, a hím princípium kelti életre és termékenyíti meg.¹¹ Az Első Kozmikus Vízözön az elsődle­ges Teremtésre, vagyis az Ég és a Föld kiformálására utal. Ez esetben a Káosz és a nagy Mélység jelenti az Áradást, a Hold pedig az „Anyát”, akiből az életcsírák kiindulnak.¹² De a földi Vízözön és története szintén kettős jelentéssel bír. Az egyik jelentés arra a titokra utal, amikor az emberiséget – a harmadik faj vége felé¹³ – a földi asszony, az emberi csíra hordozója mentet­te meg a tökéletes elpusztulástól, másik jelentése Atlan­tisz tényleges és valóságos elmerülése a vizekben. Mind­két esetben a „Gazda” – vagyis a csírát megmentő Manu – neve Vaivasvata Manu. Íme a különbség a Purânai és egyéb verziók között: a Sathapatha Brâhmana szerint Vaivasvata egy leányt hoz létre, és vele nemzi a Manuk faját. Ez uta­lás az első emberi Manushyak-ra, akik Akarattal (Kriyasakti-val) teremtették a nőt, mielőtt azok természetes úton – mint független nem – kiváltak volna a hermafrodi­tákból. Ezért tekintették őket létrehozóik leányainak. A Purânai beszámolóban pedig Ida vagy Ila a Budha (Böl­csesség) felesége. Ez a verzió már az atlantiszi vízözön eseményeire utal, amikor Vaivasvata, a nagy Bölcs megmen­tette az ötödik gyökérfajt, nehogy a negyedik faj marad­ványaival együtt elpusztuljon.

Igen világosan kitűnik ez a Bhagavad Gitá-ból, ahol Krishna e szavakat mondja:

„A hét nagy Rishi, a négy előző Manu, kik részesei ter­mészetemnek, elmémből születtek; belőlük ugrott elő (született) az emberi faj és a világ. (X. fej. 6. vers)

Itt a négy előző Manu (a hétből) a négy fajt¹⁴ jelenti, amelyek már letűntek, míg Krishna az ötödik fajhoz tartozik. Az ő halálával kezdődött meg a Káli Yuga. Így tehát a Vaivasvata Manu a Nap (Sûrya) fia, fajunk megmentője fizikailag és spirituálisan összekap­csolódik az „élet-csírával”. Egyelőre azonban csak a két elsővel foglalkozunk, bár mindről beszélünk.

A „vízözön” kétségtelenül univerzális hagyomány. Több „jégkorszak” volt, s ugyanígy – különböző okokból – több „özönvízről” is beszélünk. Stockwell és Croll vagy fél tucat jégkorszakot sorol fel az őket követő vízözö­nökkel együtt; a legkorábbi 850.000 évvel ezelőtt zaj­lott le, a legutolsó pedig kb. 100.000 évvel ezelőtt.¹⁵ De melyik volt a mi vízözönünk? Bizonyára a legko­rábbi, amelynek emlékezete mind a mai napig fennmaradt a legősibb korokból származó népek hagyományaiban. Ez volt az a vízözön, amely véglegesen elsodorta Atlantisz utolsó félszigeteit, kezdve a Ruta és Daitya félszige­tekkel, s végezve a Platón által említett aránylag kis szigettel. Ez kimutatható az összes legendákban szereplő bizonyos részletek egyezéséből. Ez volt az utolsó gigan­tikus méretű özönvíz. Az a kisebb özönvíz, amelynek nyo­mait Bunsen báró Közép-Ázsiában felfedezte, s amelyet kb. Kr. e. 10.000 évre tesz, egészen más, mint a fél-univer­zális vagy Noé-féle vízözön (mely végeredményben semmi más, mint a régi tradíciók mitikus bemutatása), vagy az atlantiszi földrész elsüllyedése; ezekkel legfeljebb morá­lis kapcsolatban van.

Az ötödik fajban az emberiség – be nem avatott ré­sze – annyi vízözönről hallott, hogy egybeolvasztotta ezeket, és ma már csak egyről tud. Ez utóbbi megváltoz­tatta a földgömb egész képét, a szárazföldek és vizek ugyanis elmozdultak helyükről.

Nézzük, mit mond a perui tradíció: „Az Inkák – akik heten voltak – újra benépesítették a földet a vízözön után”. (Coste, I, IV. 19. old.) Humboldt ugyanennek a legendának mexikói változa­tát említi, de kissé összezavarja az amerikai Noéról szóló, máig is élő legenda részleteit. A kitűnő természettudós azonban kétszer hét társról beszél, valamint az isteni madárról, amely az aztékok bárkája előtt szállt, s így összesen tizenöt választottról van szó, nem pedig hétről és tizennégyről. Ez a beszámoló valószínűleg aka­ratlanul a mózesi hatás alatt íródott. Mózes ugyanis Noé tizenöt unokájáról beszél, akik nagyapjukkal együtt túl­élték a vízözönt. Xisuthrus viszont, a kaldeai Noé, a vízözönből megmenekülve élve vitetik a mennybe – mint Enoch – a hét Istennel, a Kabirim-mel vagy másként a hét Titánnal együtt. Vagy lássuk a kínai Yao-t, aki hét ala­kot visz hajóján, melyeket – a szárazföldre lépve – élet­re kelt, és „emberi csíraként” használ. Ozírisz, amikor belép a bárkába, vagy Napcsónakba, hét Sugarat visz ma­gával, stb.

Sanchoniathon egykorúnak tartja az Aletae-kat vagy Titánokat (a Kabirim-t) Agruerus-szal, a nagy föníciai istennel, akit viszont Faber Noéval akart azonosí­tani,¹⁶ továbbá feltételezni lehet, hogy a „titán” név a Tit-Ain-ból, a „kaotikus mélység forrásaiból”¹⁷ ered (Tit-Theus vagy Tityus az „isteni vízözönt” jelenti). S így a titánok, akik heten vannak, nyilvánvalóan összekapcsolhatók a Vízözönnel, és a Vaivasvata Manu ál­tal megmentett hét Rishivel.¹⁸

Ezek a Titánok Kronosz (az Idő) és Rhea (a Föld) fiai. Minthogy pedig Agruerus, Szaturnusz és Sydyk egy és ugyanazon személyiség, s minthogy a hét Kabiri-ről is azt mondják, hogy ők Sydyk (vagyis Kronosz-Szaturnusz) fiai, tehát a Kabirik és Titánok azonos személyek. Ez esetben a jámbor Faber helyesen következtet, amikor ezt írta: „Kétségtelennek tartom, hogy a hét Titán vagy Kabiri ugyanaz, mint a hindu mitológia (?) hét Rishi-je, akikről azt tanítják, hogy egy bárkában menekültek meg a család fejével, a Manuval (?)”.

De kevésbé szerencsés következtetéseiben, ami­kor még hozzáteszi: „A hinduk szertelen legendáikban különböző módon el­ferdítették a Noachidák (?!) történetét, megjegyzésre méltó azonban, hogy vallásosan ragaszkodtak a hetes számhoz”.¹⁹ Ezért Wilford kapitány igen jogosan jegy­zi meg, hogy „talán a hét Manu, hét Brahmadica, va­lamint a hét Rishi ugyanazt jelenti, s ez esetben csupán hét egyéni személyről van szó.²⁰ A hét Brahmadica volt a hét Prajâpati, – a praja-k, vagyis a teremtmények urai. Tőlük született az emberiség, s ők valószínűleg ugyanazok, mint a hét Manu... Az emberi fajnak ez a hét nagy őse azt a célt szolgálta, hogy a földet emberekkel népesítse be”. (Asiatic Researches, V. 246. old.) „A Kabiri, a Titánok a Rishik és a Noé-család kölcsönös hasonló­ságai oly feltűnőek, hogy nem lehet puszta véletlen­nek tulajdonítani”.²¹

Faber tévedését – amire majd a Kabirire vonatko­zó egész elméletét is alapozza – az okozta, hogy a bib­liai Japhet név az orfeuszi himnuszok egyik versében a hét Titán neve között szerepel. Orfeusz szerint a hét „Arkite” Titán – akiket Faber nem akar azonosítani a hi­tetlen Titánokkal, (leszármazottaikkal) – a következő: Koeus, Kroeus, Phorcys, Kronos, Oceanus, Hy­perion és Iapetus.

Κοϊόν, τε Κροϊόν τε μέλαν, Φορκύν τε κραταιόν,

Καί Κρόνον, ’Ωκεανόν δ’, ’Γπερίοα τε, ’Ιαπετόντε.

(Orpheus apud Proclum. In Timaeum, V. 295. old.)

De miért ne adhatta volna a babiloni Ezra az Ia­petos nevet Noé egyik fiának? Araobius szerint (Adversum Gentes, Lib. III. 124. old.) a Kabirit, a Titánokat, Manes-nek is hívták, anyjuk pedig Mania volt. A hinduk sokkal több jogcímmel állíthatják, hogy a Mane-sek az ő Manuik voltak, és hogy Mania a női Manu, amint az a Ramayana-ban írva van. Mania ugyanis Ila vagy Ida, Vaivasvata Manu felesége és leánya, aki­vel „a Manuk faját nemzette”. Mania mint Rhea – a Titá­nok anyja – egyben a Föld is (Sayana őt a föld Istennő­jének mondja), s így voltaképpen Vâch második kiadása és ismétlése. Mind Ida, mind Vâch átváltoztatható férfi­vá és nővé; Idá-ból lesz Sudyumna, Vâch pedig a „női Virâj”, aki azért változott nővé, hogy megbüntesse a Gandharva-kat; a két verzió közül az egyik a kozmikus és isteni teogóniára, a másik pedig a későbbi korszakra vo­natkozik. Az Arnobius által használt Manes és Mania ne­vek indiai eredetűek, amelyeket a görögök és latinok ki­sajátítottak és kiforgattak.

Tehát nem véletlen, hanem minden népek közös arc­haikus tanításának eredménye az, amit az izraeliták Ez­rán – a modern mózesi könyvek szerzőjén – keresztül, mint legkésőbbi feldolgozók közre adtak. Annyira nem te­ketóriáztak más népek tulajdonaival, hogy a Bero­sus (Antiquitates Libyae, I. fol. 8.) szerint Titea - akit Diodorus Siculus (lásd: Bibl. Lib. III. 170. old.) a Titánok vagy a diluviálisok anyjának tart – Noé felesége volt. Faber Ezrát „Pszeudo-Berosus”-nak hívja, de elfo­gadja közléseit azért, hogy újabb bizonyítékot kovácsol­jon arra nézve, miszerint a pogányok összes isteneiket a zsidóktól vették, átalakítva a pátriárkák anyagát. Sze­rény véleményünk szerint a fentiek éppen az ellenkezőre adnak nagyszerű példát. Világosan kitűnik, hogy a bibli­ai pszeudo-személyeket pogány mítoszokból (amennyiben ezek mítoszok) kölcsönözték ki. Mindenesetre azt mutat­ja, hogy Berosus jól ismerte a Genezis forrását, s azt is tudta, hogy annak ugyanolyan kozmikus asztronómiai jellege van, mint az Izisz-Ozirisz legendáknak, a Bárká­nak és más „Arkite” (bárka) szimbólumnak. Berosus ugyan­is azt mondja, hogy a „Titaea Magna”-t később Aretia-­nak²² nevezték, s hogy a Földdel együtt imádták. Így Noé felesége, Titaea azonos Rhea-val, a Titánok anyjá­val és Ida-val, minthogy mindkettő a Földet kormányzó is­tennő volt, s mindkettő a Manuk vagy Manes-ek (vagy Titan-­Kabiri) anyja volt. Ugyanezen Berosus szerint Titea-Aretia-t mint Horchia-t tisztelték, ez pedig a Vesta, a Föld-istennő egyik címe. „Sicanus deificavit Aretiam, et nominavit eam linguâ Janigenâ Horchiam”. (U. o. V. 64.) [Sicanus istenné tette Aretia-t, és a Janus családból való Horchia-nak nevezte el.]

A történelmi vagy történelem előtti korok jóformán minden régi poétája megemlíti valamilyen formában a két – sok helyen szigetként szereplő – kontinens elme­rülését. Atlantisz mellett így emlegetik a Phlegyan szi­get pusztulását is. Peusanias és Nonnus elmondják, ho­gyan történt:

 

Mélyen lenyúló gyökereit a Phlegyan szigetnek

Zord Neptunus kitépte s hullámokba meríté

Istentelen lakóit.

– Dionysius lib. XVIII. 319. old.

Faber meggyőződése szerint „a Phlegyan sziget Atlantisz volt. De mindezek az allegóriák többé-kevésbé eltorzult visszhangjai a hindu tradícióknak azon nagy kataklizmáról, amely az árjákat megelőző negyedik - tény­legesen emberi, bár gigantikus nagyságú – fajt utolérte. De, amint már előbb is említettük, a Vízözön legendájá­nak – hasonlóan minden más legendához – több jelentése van. Vonatkozik ez a legenda a teogóniában a prekozmi­kus átalakulásokra, a spirituális korrelációkra – bármi­lyen abszurdnak tűnik fel ez a kifejezés a tudományos szemlélet számára –, továbbá az ezt követő kozmogóniára, vonatkozik ez a legenda a VIZEK-re (Anyagra) a KÁOSZ-ban, a Szellem-sugarak által felébresztett és megtermékenyí­tett anyagra, amelyben a titokzatos differenciálódás el­sodorta és elpusztította az életre ébresztőket, – ez va­lóban pre-kozmikus misztérium, a létezés drámájának pro­lógusa. Anu, Bel és Noé megelőzték Adam Kadmont, a Vö­rös Ádámot és Noét, éppen úgy, amint Brahmâ, Vishnu és Shiva megelőzték Vaivasvatát, és a többieket”. (Lásd Isis Unveiled, II. 420. és köv. oldalak, ahol a hét jelentés egynémelyikére célzás történik.)

Mindez arra mutat, hogy a fél-univerzális, a geo­lógia által ismert vízözön – az első jégkorszak – azon időben történhetett, amit a Titkos Tanítás megjelölt: azaz kereken 200.000 évvel a mi ötödik fajunk kezdete után, azon időben, amit Croll és Stockwell az első jég­korszak idejének tartanak, azaz kb. 850.000 évvel ezelőtt. Minthogy pedig ezt a jégkorszakot a geológusok és asztro­nómusok a „földpálya túlzott excentricitásának” tulajdo­nítják, s a Titkos Tanítás szintén ugyanezen oknak, de egy másik tényező, a földtengely elfordulásának bevoná­sával – erre nézve bizonyítékot találhatunk az Enoch könyvében²³, ha már a Purânák leplezett előadásmódja nem talál megértésre, – akkor tehát mindez arra mutat, hogy a régiek is tudtak valamit a tudomány „modern felfe­dezéséiről”. Enoch, amikor a „vajúdó Föld nagy elhajlásá­ról” beszél, igen pontos és világos jelentést ad.

Hát nem nyilvánvaló ez? Nuah, amint bárkájában lebeg a vizeken, Noét jelenti, a bárka pedig az Argha vagy Hold jelképe, a női princípiumé, Noé a „Szellem”, amely leszáll az Anyagba. S amint leszállt a földre, azt látjuk, hogy szőlőt telepít, bort iszik, s ettől megrészegszik, azaz a tiszta Szellem megmérgeződik, amint az anyag végső rabságába kerül. A Genezis hete­dik fejezete csupán az elsőnek egy másik verziója. S amint az elsőben azt olvassuk: „És sötétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek fölött”, ugyanígy olvashatjuk a hetedikben: „A vizek pedig áradának... és a bárka (Noéval, a Szellemmel) jár vala a vizek színén”. Így tehát Noé, ha azonos a kaldeai Nuah-val, az anyagot éltető szellem, az anyag pedig a Káosz, amelyet a Mélység, vagy a vizek ára­dása jelenít meg. A babiloni legendában (ahol a pre-kozmikus összevegyül a földi eseménnyel) Istar (Ashtaroth vagy Vénusz, a Hold-istennő) van bezárva a bárkába, s ő küldi ki „a galambot a szárazföld ke­resésére”. (Isis Unveiled, II. 423 - 424. old.)

 

George Smith a „táblácskákból” előbb a Hold teremtését s utána pedig a Nap teremtését olvassa ki.­ „Szépségét és tökéletességét magasztalták, és pályái­nak szabályosságát, amely arra vezette az embereket, hogy őt a bíró típusának, a világ szabályozójának tartsák”. Ha ez a történet egyszerűen csak egy koz­mogóniai kataklizmát mutatna be – még akkor is, ha az univerzális természetű volt – miért beszél Istar vagy Astoreth Istennő, a Hold, a Nap teremtéséről a vízözön után? A vizek a kaldeai verzió szerint oly magasra emelkedhettek, mint a Nizir hegye, vagy az arábiai legendában a Jebel Djudi, vagy a bibliai tör­ténetben az Ararát hegye, vagy éppen a Himalája a hindu tradícióban, és mégsem érték el a Napot. Még ma­ga a Biblia is félbeszakad e csoda láttán. Nyil­vánvaló, hogy a vízözön azon népek számára, akik elő­ször feljegyezték, egész más jelentéssel bírt, kevésbé problematikus és sokkal inkább filozofikus je­lentéssel, s nem egy univerzális vízözönre vonatko­zott, amelyről semmiféle geológiai nyomokat nem le­het felfedezni.

 

Minden ilyenféle kataklizma periodikus és cikli­kus jellegű, és amint a Vaivasvata Manu a különböző ese­ményekben és körülményekben általános személyként sze­repel, ugyanígy jogosult az a feltevés, hogy az első „nagy vízözön” allegorikus és kozmikus jelentéssel bírt, s hogy a Satya Yuga – „az Igazság Korszaka” utolsó sza­kaszában történt, amikor a második gyökérfaj, „a csonttal bíró Manu” legelőször megjelent, mint „Izzadság-szü­lött”.

A második vízözön – az u. n. „univerzális” vízö­zön – a negyedik gyökérfajt, a mai teológia által ké­nyelmesen „óriások átkozott fajának” tekintett fajt, a kainitákat, és „Ham fiait” érintette. A geológia, erről a második „vízözönről” vesz tudomást. Ha gondosan összehasonlítjuk a különböző kaldeai legendák beszámolóit és más népek ezoterikus írásait, az fog kiderülni, hogy mind megegyeznek a brahmani könyvekben adott ortodox elbeszélésekkel. Az is ki fog tűnni, hogy amíg a vízö­zönről szóló első beszámolóban, amikor Vaivasvata Manu kiszáll a Himavan-ra. (Himalájára), „a Földön még nincs sem Isten, sem halandó”, a második beszámolóban már hét Rishi csatlakozik hozzá. Mindez arra mutat, hogy ami egyes beszámolók az u. n. „teremtést” megelőző csillag­közi és kozmikus vízözönt tárgyalják, a többiek részben a földi anyag nagy özönére, részben pedig egy valódi vízözönre vonatkoznak. A Shatapatha Brâhmana-ban a Manu azt látja, hogy „a vízözön minden élő teremtményt elso­dort, s egyedül ő maradt meg”, vagyis csak az élet magja mentődött át az Univerzum egy korábbi feloszlásából, a Mahapralaya-ból „Brahmâ egy napja” után. A Mahabhârata viszont egyszerűen arra a nagy geológiai kataklizmára utal, amely csaknem az egész negyedik fajt elsodorta, hogy helyet teremtsen az ötödiknek. Az ezoterikus kozmo­góniában tehát Vaivasvata Manu három különálló sajátos­ságban jelentkezik:²⁴ (a) Mint „Gyökér-Manu” az Első Kör A bolygóján, (b) mint az „élet-mag” a D bolygón a negyedik körben, és (c) mint az „ember-mag” minden új gyökérfaj kezdetén – különösen pedig a mi ötödik fajunkban. E faj legkezdetén, a Dvapara Yuga-ban²⁵ ment végbe a sö­tét mágusok elpusztítása, vagyis „azon szigeté, (Platón csak az utolsó szigetről beszél) amely az Atlanti-óceánban, Herkules Oszlopai mögött volt, s amelyről könnyen át lehetett hajózni egy másik hatalmas kontinens (Amerika) közelében fekvő szi­geteire”. Az „atlantiszi” szárazföld kapcsolatban volt a „Fehér Szigettel”, s ez a Fehér Sziget volt Ruta, de ez nem volt Atala, sem pedig Wilford ezredes „Fehér Ördö­ge” (Lásd: Asiatic Researches, VIII. köt. 280. old.), amint erre már rámutattunk. Meg kell itt még azt is jegyezni, hogy a Dvapara Yuga, a szanszkrit szövegek sze­rint, 864.000 évig tart, továbbá, ha a Káli Yuga csak kb. 5.000 évvel ezelőtt kezdődött, akkor éppen 869.000 éve annak, hogy a sziget pusztulása megtörtént. Itt a számadatok újra igen közel járnak a geológusok által adott korhoz, akik szerint a Jégkorszak 850.000 évvel ezelőtt volt.

A Shatapatha ezután elmondja, hogy „egy nő jött a Manu-hoz, aki magát a Manu leányának mondotta, s akivel a Manu együtt nemzette a Manuk ivadékát”. Ez a nemek fi­ziológiai átváltozására utal a harmadik gyökérfaj végén. Az allegória túlságosan is világos ahhoz, hogy sok ma­gyarázatra szoruljon. Természetesen, amint már megjegyez­tük, a nemek szétválásánál egy androgün lényt tételez­nek fel, aki két részre osztja a testét – akárcsak Brah­mâ és Vâch, sőt Ádám és Éva esetében is – s ezek szerint a női lény egy bizonyos értelemben a másik lény leánya, éppen úgy, mint ahogy a férfi is egy bizonyos értelemben a női lény fia, „csontjából való csont és testéből való test”. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy tudós ori­entalistáink még nem fedezték fel az „ellentmondásokban és elképesztő értelmetlenségekben” – ahogy egyes tudó­sok a Purânákat jellemzik – azt, hogy a Yuga kifejezés vonatkozhat egy Körre, egy gyökérfajra, gyakran egy alfajra, sőt jelentheti a pre-kozmikus teogóniának egyik kitépett lapját is. Ezt a kettős és hármas jelentést bizonyítja az, amikor látszólag ugyanazon személyre ugyanazon név alatt utalnak különböző eseményekkel kapcsolatban, jóllehet ezeket az eseményeket teljes Kal­pák választják el egymástól. Jó példa erre Ila ábrázolá­sa. Ila egyszer ilyen alakban, egyszer pedig amolyan alakban szerepel. Az exoterikus legendákban azt halljuk, hogy Vaivasvata Manu Mitrának és Varunának áldozatot mutatott be, mert fiakat akart teremteni. Az áldozatot bemutató brahmána tévedése folytán azonban csak lánya született – Ila vagy Ida. Azután, „a két istenség kegyé­ből” Ila neme megváltozott, férfivá lett, s nevezték vala Su-dyumna-nak. Azután megint átváltozik nővé, és így to­vább, a mese hozzáteszi, hogy Shiva és férje örültek annak, hogy gyermekük „egy hónapig férfi, egy hónapig pedig nő”. Ez világos utalás a harmadik fajra, ahol az emberek androgünök voltak. De néhány „igen képzett” ori­entalista (Lásd Dowson: Hindu Classical Dictionary, "Ida" címszó alatt.) elgondolása a következő: „Ida elsősorban élelem, táplálék vagy tej-áldozat; innen lett belőle dicsőítő áradat, a beszéd istennő­jének megszemélyesítésében”. A „laikusoknak” azonban már nem mondják el, mi­ként lehet a „tej-áldozat” vagy a „dicsőítő áradat” vál­takozva férfi és nő, vagy talán valami „belső nyilvánva­lóság” van mögötte, amit az okkultisták nem képesek ész­revenni.

Legmisztikusabb értelmében Swâyambhûva Manu egye­sülése Vâch-Shata-Rupa-val, saját lányával – s ez az el­ső „euhemerizmus” [euhemerizmus = a mitológiát tényleges történések át­alakult ismertetésének tekintő tan. (Ford. megjegyz.)] azon kettős princípiumra vonatko­zólag, amelynek Vaivasvata Manu és Ila a másodlagos és harmadik formája – a kozmikus szimbolizmusban az Élet-gyökeret jelenti, a Csírát, amelyből minden naprendszer, minden világ, angyal és isten származik. Mert, amint Vish­nu mondja:

A Manuból kell eljönnie minden teremtésnek, istennek, Asurának, embernek.

Általa teremtődik a világ, mely mozog és mozdulatlan.

De a nyugati tudósoknál és orientalistáknál még sokkal keményebb ellenfeleket is találhatunk. Ha a szám­adatokban a brahmanák meg is egyeznek talán a mi tanítá­sainkkal, feltételezhető, hogy egyes ortodox konzerva­tívok kifogást emelnek azon szaporodási mód ellen, amit Pitri Devatáiknak tulajdonítunk. Kénytelenek leszünk be­mutatni azokat a munkákat, amelyekből idéztünk, s fel­szólítani őket arra, hogy valamivel gondosabban olvas­sák saját Purânáikat, tekintetbe véve az ezoterikus je­lentést is. És akkor, újra csak azt mondjuk, ki fog de­rülni, hogy a többé-kevésbé átlátszó allegóriák fátyla mögött az általunk közölt állításokat saját könyveik fogják megerősíteni. Egy-két példát már bemutattunk, a második faj, az u. n. „Izzadság-szülték” megjelenésére vonatkozóan. Ezt az allegóriát tündérmesének tartják, pedig titkos jelentése egy pszicho-fiziológiai jelenség, a Természet egyik legnagyobb misztériuma.

Az itt közölt kronológiai megállapításokra vonat­kozólag természetesnek tartjuk a kérdést:

Lehettek-e a földön emberek 18 millió évvel ezelőtt?

Erre a kérdésre az okkultizmus igenlően válaszol, nem törődve semmiféle tudományos ellenvetéssel. Ez a 18 millió év ráadásul csak a Vaivasvata-Manu emberére vo­natkozik, vagyis a már különálló férfi és női egyedekre. Az ezt megelőző két és fél faj 300 millió évre tekint vissza, bármit is mondjon a tudomány. Azok a geológiai és fizikai nehézségek ugyanis, amelyek ennek az elmélet­nek útjában állnak, egyszerűen nem létezhettek az okkult tanításokban szereplő ősi, éterikus ember számára. A világi és az ezoterikus tudomány közötti vita sorsa tel­jesen azon múlik, hogy a vitázók hisznek-e, illetve be tudják-e bizonyítani a fizikai testen belüli asztrális test létezését, mely utóbbi független az előbbitől. Pa­ul d'Assier, a pozitivista, azt a tényt látszólag elég világosan bebizonyította,²⁶ nem is szólva a régmúlt korok összegyűjtött tanúságairól, valamint a modern „spi­ritiszták” és misztikusok bizonyítékairól. Ezt a tényt elég nehéz lenne visszautasítani a mi korunkban, amely oly sokat ad a bizonyításokra, kísérletekre és bemutatá­sokra.

A Titkos Tanítás fenntartja azt az állítást, hogy a fizikai emberiség 18.000.000 éve él a Földön, s ebben nem akadályozták meg glóbuszunk negyedik körének általános kataklizmái és háborgásai.²⁷ Ez a negyedik kör ugyanis a legnagyobb fizikai fejlődés korszaka, mert az élet-ciklus középpontja a negyedik kör, s a kataklizmák sokkal intenzívebbek és pusztítóbbak ebben a körben, mint a megelőző három kör alatt – a Föld korábbi pszic­hikus és spirituális életének és fél-éterikus körülmé­nyeinek ciklusai során – lejátszódott bármelyik katak­lizma. A 18.000.000 évet egy 300.000.000 évet magában foglaló ásványi és növényi fejlődés periódusa előzte meg. Ezt természetesen mindazok, akik nem akarják elis­merni a „csontnélküli”, tisztán éterikus ember elméle­tét, tagadni fogják. A tudomány, amely csak a fizikai szervezetet ismeri, fel lesz háborodva, és még inkább a materialista teológia. A tudomány logikai és okszerű alapokból kiindulva fog ellenkezni, azon elképzelés sze­rint, hogy minden élő szervezet minden időkben az anyagi lét ugyanazon síkján létezett, – a teológia pedig a leg­abszurdabb elképzelések alapján. A teológusok nevetséges felfogása, melyet rendszerint elő szoktak hozni, azon az eszmei feltételezésen alapul, hogy csak a bolygónkon élő emberiséget (értsd a kereszténységet) érte az a megtisz­teltetés, hogy az egész Kozmoszban ők az egyedüli embe­rek, s hogy következésképp saját nemében páratlan.²⁸

Az okkultisták, akik biztosan hisznek az Ősi Filo­zófia tanításaiban, egyaránt elvetik a teológusok és tu­dósok ellenvetéseit. Saját részükről azt tartják, hogy már azokban a korszakokban, amikor a földön még a pólu­soknál is elviselhetetlen hőség uralkodott, egymást kö­vető özönvizekkel, hegyek kitüremkedésével, s a föld vi­zeinek és tengereinek folytonos helyváltoztatásával, a körülmények nem akadályozhatták meg azt a fajta életet és szervezetet, amelyet az okkultisták a korai emberiség­nek tulajdonítanak. Sem a környező, mérges gázokkal ter­hes levegő vegyes összetétele, sem az éppen csak megszi­lárduló földkéreg veszélyei nem képezhettek akadályt az első és második faj számára, amelyek már a szén vagy szi­lur korban megjelentek.

A jövendő emberfajokat alkotó Monádok már készen voltak egy újabb átalakulásra. Befejezték az ásványi, a növényi és az állati élet különböző fázisait, alulról kezdve a legmagasabb szintig, s várták emberi, sokkal intelligensebb formájukat. De mit tehettek vajon a For­málók, mint azt, hogy kövessék a fejlődő Természet tör­vényeit? Vajon megtehették-e azt, amit a bibliai holt-be­tű állít, hogy „Úristen”-szerű Ádámot formáljanak, vagy mint a görög mitológia Pygmalionja Galateát keltsenek életre a vulkáni porból, és „élő lelket” leheljenek az emberbe? Nem. A lélek már megvolt, látensen a Monádban, s ennek a léleknek csak burkolatra volt szüksége. Pygma­lion, aki nem tudja életre kelteni szobrát, és a nazaré­nus gnosztikusok Bahak Zivo-ja, aki képtelen „emberi lelket helyezni teremtményébe”, mint elgondolások sokkal filozofikusabbak és tudományosabbak, mint a holt-betű sze­rinti Ádám, vagy a bibliai Elohim-Teremtők. Az ezoteri­kus filozófia szerint, amely a spontán teremtést tanítja, – miután előzőleg Shishta és Prajâpati elvetették az élet­magot a Földön – az alacsonyabb angyalok csak a fizikai embert tudják kiformálni a Természet segítségével, éspe­dig úgy, hogy előbb saját magukból egy éterikus formát bocsátanak ki, amelyből – mint u. n. protoplazmikus modell­ből – fokozatosan kifejlődik a fizikai forma.

Erre újabb ellenvetést kapunk: a „spontán terem­tés – mondják – egy felrobbantott elmélet. Ezt az elmé­letet Pasteur kísérletei már húsz évvel ezelőtt elintéz­ték, és Tyndall professzor is ellene van. Nos, tegyük fel, hogy ellene van. A professzornak tudnia kellene, hogy ha a jelenlegi világperiódusban, a tényleges körülmények kö­zött a spontán teremtés valóban lehetetlennek bizonyul – amit az okkultisták különben is tagadnak – arra nézve vi­szont nem tudna bizonyítékot találni, hogy más kozmikus feltételek mellett nem történt-e spontán teremtés nem­csak a Laurenciai korszak tengereiben, hanem az akkor még vonagló szárazföldön is. Érdekes volna tudni, hogyan ad valamikor is számot a tudomány az életről és a fajok megjelenéséről a Földön, de különösen az ember keletkezésé­ről, ha egyszer visszautasítja mind a bibliai tanításokat, mind pedig a spontán teremtést. Pasteur megfigyelései azonban távol állnak attól, hogy tökéletesek vagy bizonyítottak legyenek. Blanchard és Dr. Lutaud nem tu­lajdonítanak nekik jelentőséget, és ténylegesen bebizonyít­ják, hogy e megállapításoknak nincs alapjuk. Ez a kérdés egyelőre tehát sub-judice marad, úgyszintén az a másik kérdés, hogy vajon mikor és milyen korszakban jelent meg az élet a Földön? Ami azt az elképzelést illeti, hogy Haeckel moneron-ja – egy csipetnyi só – megoldotta volna az élet eredetének problémáját, ez egyszerűen ab­szurd állítás. Azok a materialisták, akik lefitymálják az éterikus, asztrális emberként elképzelt „önmagától-­létező”, „ön-szülte égi ember” elméletét, ne csodálják, ha majd egy kezdő okkultista is nevetni fog a modern gondolkodás bizonyos elképzelésein. Például a legtudományo­sabban bebizonyítva azt halljuk, hogy a primitív protop­lazma-szemcse (moneron) se nem állati, se nem növényi, hanem jellegében mindkettő, és hogy nincs őse sem az ál­latok, sem a növények között, minthogy éppen ez a moneron a minden szerves létezés kiindulópontja; és végül azt magyarázzák be nekünk, hogy ugyanezek a moneronok saját maguk ősei. Ez lehet nagyon tudományos elmélet, de túl­ságosan is metafizikai, – még az okkultista számára is túlságosan az.

Ha a spontán teremtés ma már – talán a rendelke­zésre álló anyag felszaporodása folytán – más rendszerek­kel is dolgozik, s ezeket szinte lehetetlen felismerni, a földi élet keletkezése idején azonban óriási lendület­tel működött. A Természet működési módját különben még a legegyszerűbb fizikai forma, valamint a fajok fejlődése is mutatja. A hatalmas őskori pikkelyes gyík, a szárnyas gyík (pterodactylus), az óriásgyík (megalosaurus) és a későbbi korok száz láb hosszú iguanodon-ja átalakult utódai a primerkor üledékes kőzeteiben található legré­gibb állati lényeknek. Volt idő, amikor a fenti „özönvíz-­előtti” szörnyek még csak fonalas ázalékok voltak, burok és páncél nélküli véglények, izomnak, szerveknek nyoma sem volt, s nem-nélküliek lévén utódaikat sarjadzással szaporították csakúgy, mint a jelenleg élő mikroszkopi­kus állatkák, melyek – a tudomány tanításai szerint – hegyláncaink építészei és kőművesei. S miért ne lehetett volna ugyanez a helyzet az emberrel is? Miért ne követte volna az ember is ugyanazt a növekedési törvényt, azaz a fokozatos sűrűsödés törvényét? Egy előítéletek nélkü­li ember könnyebben elhiszi, hogy az ősi emberiségnek először éterikus – vagy ha úgy tetszik – óriási rostos, kocsonyás formája volt, melyet az Istenek vagy természe­ti „Erők” formáltak ki. S azután korszakok millióin ke­resztül megsűrűsödött, gigantikus erőre tett szert fizi­kai ösztöneiben és hajlamaiban, míg végül megállapodott a negyedik faj emberének hatalmas fizikai formájában, – mintsem elhiggye azt, hogy az ember a szó szoros értel­mében a Föld porából alkottatott, vagy valami ismeretlen emberszabású majomtól származott.

A mi ezoterikus elméletünk nem ütközik a tudományos adatokkal sem, legfeljebb első látásra, amint azt Dr. A. Wilson (a Royal Society tagja) mondja a Knowledge-ben (1881. dec. 23.) írt levelében: „A fejlődést – helyesebben a természetet a fejlődés fényében – mindössze csak valami huszonöt éve tanul­mányozzák. Ez természetesen csak töredéknyi idő az emberi gondolkodás történetében”. Éppen ezért nem mondunk le minden reményről arra nézve, hogy a materialista tudomány javítani fog módsze­rein, és fokozatosan elfogadja az ezoterikus tanításokat, – még ha eleinte lehántja is róluk a számára túlságosan metafizikai jellegű elemeket.

Vajon kimondták-e már az utolsó szót az emberi fejlődés tárgyában? Amint Huxley professzor mondja: „Erre a nagy kérdésre (az ember igazi helyére a termé­szetben) adott minden egyes válasz, amelyet a követők – esetleg maga az elmélet megteremtője is – teljesnek és véglegesnek hirdetnek, száz évig, esetleg két­ezer évig örvend tekintélynek és megbecsülésnek. De az idő mindig bebizonyítja, hogy minden egyes ilyen válasz legfeljebb csak megközelítése lehet az igaz­ságnak, s a követők csak tudatlanságuk folytán tart­ják elfogadhatónak, de teljességgel elfogadhatatlan­ná válik, ha a későbbi korok nagyobb tudásával meg­vizsgálják”. Vajon ez a kiváló darwinista elfogadja-e a lehe­tőségét annak, hogy az ő „majmoktól való leszármazási” elmélete az okkultisták „nagyobb tudása” számára a „tel­jességgel elfogadhatatlan” elméletek listájára tartozik? De honnan jöttek a primitív népek? A „civilizált álla­potba való felemelkedés” puszta ténye nem magyarázza meg a forma fejlődését.

A fent már hivatkozott levélben („Az ember fejlő­dése” címen) Dr. Wilson még más különös beismeréseket is tesz. Így például válaszként „G. M.” által a Knowledge-­nek beküldött kérdésekre, a következőket jegyzi meg: „Változtatott-e a fejlődés az emberen? Ha igen, miben áll ez? Ha nem, miért nem?... Ha nem vagyunk hajlandók (mármint a tudomány) elismerni, hogy az ember előbb tökéletes lényként teremtetett, s csak azután alacsonyodott le, akkor csak egy másik lehetőség ma­radt, – a fejlődés lehetősége. Ha az ember a vademberi státusból a civilizált státusba emelkedett, ak­kor ez bizonyára fejlődés. Még nem tudjuk, mivel az arra vonatkozó tudást igen nehéz megszerezni, vajon az emberi forma is ugyanolyan befolyásoknak van-e alá­vetve, mint a fejletlenebb állatok teste. De kétséges, hogy a vademberi állapotból a civilizált életbe való felemelkedés „fejlődést” jelent és fog­lal magában, éspedig jelentős fejlődést. A mentális emberi fejlődést nem lehet kétségbe vonni, a mindig szélesebb körű gondolkodás ugyanolyan kicsiny és nyers kezdetekből indult el, mint maga a beszéd. De az ember életmódja, a környezethez való alkalmazkodá­si képessége és egyéb számtalan tényező igen nehézzé teszi hogy a „fejlődésnek” tényeit és folyamatát kö­vessük.

Éppen ez a nehézség bírhatná arra az evolucionis­tákat, hogy sokkal óvatosabbak legyenek állításaikban. De miért lehetetlen a fejlődés, ha „az embert tökéletes lényként teremtették, s csak azután alacsonyodott le”? A fejlődést legjobb esetben csak a külső, fizikai ember­re lehet alkalmazni. Amint az Isis Unveiled-ben megje­gyeztük, Darwin fejlődési elmélete egy középső pontnál kezdődik, ahelyett, hogy az ember kezdeteinél – mint min­den másnál is – az univerzálisból indulna ki. Az Ariszto­telész-Bacon-féle módszernek meglehetnek az előnyei, de kétségtelenül már bebizonyultak a hibái is. Pythagorasz és Platón, akik az univerzáliákból jöttek lefelé, a mo­dern tudomány fényében mindinkább nagyobb tudásúaknak tűnnek fel, mint amilyen Arisztotelész volt. Ez utóbbi például elvetette a Föld forgásának eszméjét, sőt a Föld gömb alakját sem fogadta el, amikor így ír: „Csaknem mindenki, aki az eget egységességében tanul­mányozza, azt tartja, hogy a föld a középpontban van; az itáliai iskola filozófusai azonban, akiket másként Pythagorasz követőinek neveznek, éppen az ellenkezőjét tanítják”. Éspedig azért, mert (a) a pythagoraeusok beavatottak voltak és (b) a deduktív módszert követték. Ezzel szemben Arisztotelész, az induktív módszer atyja, kifogásolja azo­kat, akiknek tanításai szerint: „rendszerünk központját a Nap foglalta el, a Föld pe­dig csak egy csillag, amely e központ körüli körfor­gásával hozza létre az éjjelt és a nappalt. (De Caelo, II. Cap. 13.) Ugyanez a helyzet az emberrel is. A Titkos Taní­tásban kapott és most bemutatott elmélet az egyetlen, amely számot tud adni az ember megjelenéséről a földön anélkül, hogy olyan abszurditásokba esne, hogy az ember teremtését „csoda” által a föld porából képzelné el, vagy azt a még nagyobb téveszmét követné, amely szerint az ember egy csipetnyi mész-sóból, az ex-protoplazmikus moneron-ból keletkezett.

A Természetben vezetésként az analógia törvényét kell elfogadnunk, ez az egyedüli igazi Ariadné fonala, amely elvezethet bennünket a Természet birodalmának út­vesztőin a kezdeti és végső misztériumok felé. A Termé­szet, mint teremtő potencia végtelen, s a fizikusok egyik generációja sem fog tudni soha eldicsekedni, hogy ki­merítette útjainak és módjainak összességét, bármilyen egységesek is a Természet törvényei. Ha el tudunk kép­zelni a csillagközi térben egy hosszú aeon-ok alatt for­gó „tűzköd-golyót”, amint fokozatosan bolygóvá, saját fénnyel bíró gömbbé formálódik, s végül embert hordozó világ vagy föld válik belőle, vagyis a puha, plasztikus anyagból sziklákkal borított bolygó lesz. Ha azt lát­juk, hogy e bolygón minden egy magtalan, kocsonya-szerű foltból fejlődik ki (a moneron Sarcodéja²⁹ ugyanis ilyenné válik), s a protista állapotból³⁰ kialakul egy állati forma, létrejön a mezozoikus idők gigantikus csú­szómászó szörnyetege, majd elsorvad, a lesz belőle a trópusok alatt élő (hozzá képest) törpe krokodil, és az általánosan jól ismert gyík.³¹ Nos, ha mindezt könnyen el tudjuk képzelni, akkor miért gondoljuk azt, hogy csak az ember kerüli el az általános törvényt? „Az óriá­sok valának a földön abban az időben” – mondja a Gene­zis elismételve az összes keleti szentírások meg­állapítását. A titánok antropológiai és fiziológiai té­nyen alapulnak.

És, amint a kemény páncélú rákféle valamikor egy kocsonyaszerű petty volt, „teljesen homogén albumin ré­szecske erősen adhéziós állapotban”, ugyanilyen volt a primitív ember külső burka is, korai „bőr-ruhája”, plusz egy halhatatlan spirituális monád, valamint a burkon be­lül egy pszichikus időleges forma és test. A modern ke­mény felépítésű, úgyszólván minden éghajlathoz alkalmaz­kodó izmos ember 25 millió évvel ezelőtt talán éppen olyan volt, mint a Haeckel-féle moneron, pontosan megha­tározva egy „szervek nélküli szervezet”, egy teljesen homogén szubsztancia, alaktalan testtel belülről, s csak kívülről mutatva emberi formát.

E században semmiféle tudományos embernek nincs joga esztelennek tartani a brahmanák számadatait a kro­nológiai kérdésekben, mert saját számításaik sokszor még az ezoterikus tudomány adatait is túlszárnyalják. Ezt könnyen bemutathatjuk.

Hemholtz a Föld 2.000 °C-ról 200 °C-ra történő lehűlési idejére 350.000.000 évet számol. A nyugati tu­domány (beleértve a geológiát is) általánosan kb. 500 millió évesnek gondolja bolygónkat (azóta 3-4 milliárd évesnek). Sir Williams Thomson viszont a legkorábbi nö­vényi élet jelentkezését 100.000.000 évvel ezelőttre te­szi, – e megállapítását különben az ősi feljegyzé­sek tisztelettudóan cáfolják. Ráadásul a tudomány terüle­tén az elképzelések szinte naponként változnak. Néhány geológus viszont ellene van az ilyen időbeli elhatárolá­soknak. „Volger számításai szerint az általunk ismert kőzet-rétegek kialakulásához szük­séges idő legalábbis 648 millió évre rúg”. Mind az idő, mind pedig a tér végtelen és örök. „A föld, mint anyagi létezés valóban végtelen, csak a rajta végbement változásokat lehet véges időszakaszok­kal meghatározni.” (Burmeister) „Ezért azt kell feltételeznünk, hogy a csillagos ég nemcsak térbelileg – amiben különben egy asztronó­mus sem kételkedik – hanem időbelileg is kezdet és vég nélküli; vagyis nem teremtés által jött létre, s így elmúlhatatlan.” (Czolbe)

Czolbe pontosan azt ismétli, amit az okkultisták mondanak. De az árja okkultisták – mondanák egyesek – semmit sem tudtak ezekről a későbbi elméletekről. Cole­man ugyanis ezt mondja: „Még a Föld gömb-alakjáról sem tudtak”. Erre a Vishnu Purâna olyan választ tartalmaz, amely bizonyos orientalistákat rendkívüli módon elképesz­tett.

A Nap, Maitreya, valamennyi dwipa-ban (kontinen­sen) egyidőben állomásozik, délidőben éppúgy, mint éj­félkor. De mivel a napfelkelte és a napnyugta mindig egymással szemben van – s ugyanúgy szemben vannak a világtájak és a keresztező pontok is – az emberek azt mondják, Maitreya, hogy a nap felkel, ahol ők felkelni látják, és lenyugszik ott, ahol az ő számuk­ra lebukik a láthatáron. A Nap, amely mindig egy és ugyanazon a helyen áll, nem kel fel és nem nyugszik le, mert az, amit mi napfelkeltének és napnyugtának nevezünk, semmi más, mint az, hogy látjuk, és később nem látjuk a napot (Vishnu Purâna, II. köt. VIII. fej.)

Erre jegyzi meg Fitzedward Hall: „Figyelemre méltó e szakasz heliocentrikus világnézete. Valamivel később azonban erre cáfolat következik”. Szándékos cáfolat, mert ez titkos templomi tanítás volt. Martin Haug ugyanezt a tanítást egy másik sza­kaszban fedezte fel. Tehát felesleges az árjákat rágal­mazni.

De térjünk vissza a geológusok és antropológusok kronológiájához. Úgy véljük, hogy a tudomány nem tudja elfogadhatóan cáfolni az okkultisták felfogását ezen a téren. Egyelőre a tudomány csak azzal érvelhet, hogy „az emberről, a teremtés legmagasabb rendű lényéről, az el­sődleges sztrátumban semmi nyom sem található, csupán az u. n. alluviális, legfelső rétegben”. A tudomány azon­ban egy napon kénytelen lesz elismerni, hogy ebben a Körben az emlősök családjában az ember nem az utolsó, hanem az első jelentkező. Hasonló felfogást vitattak meg Franciaországban igen illetékes körökben.

A tudomány nem tudja megcáfolni azt a megállapítást, hogy az ember a Közép-Harmadkorban élt, egy olyan geológiai korban, amikor a most ismert emlősöknek egyetlen példánya sem létezhetett. Ezt a megállapítást Quatrefa­ges most bebizonyította.³² De tegyük fel, hogy az ember létezése az eocén korszak alatt még nincs bebizo­nyítva, – vajon a kréta kor óta mennyi idő telt el? Jól tudjuk, hogy csak a legmerészebb biológus veszi magának a bátorságot, hogy az ember megjelenését a miocén kornál korábbi időszakra tegye. De – kérdezzük – milyen hosszúságú korok és korszakok teltek el a mezozoikus kor óta? Erre vonatkozólag – hosszas spekulációk és vi­ták után – a tudomány hallgat, s e tárgyban a legnagyobb tekintélyek is csak azt felelhetik: „Nem tudjuk”. Ez annyit jelent, hogy ebben a tárgyban a tudomány emberei sem jelentenek nagyobb tekintélyt, mint a laikusok. Ha prof. Huxley szerint „a szén-képződés maga hat millió évig tartott”,³³ hány millió évnek kellett eltelnie a Jura-kortól, vagy az u. n. mezozoikum közepétől – a har­madik faj megjelenésétől – a miocén korig, amikor a ne­gyedik faj elsüllyedése már bekövetkezett?³⁴

A szerző jól tudja, hogy azok a specialisták, akik a Föld és az ember korára vonatkozólag a legliberá­lisabban számoltak, mindig kihívták maguk ellen az óva­tosabb többséget. Ez azonban nem sokat bizonyít, mert hiszen a többség véleménye – idők múltán – igen ritkán vagy talán sohasem bizonyul helyesnek. Harvey véleményé­vel egyedül állt hosszú évekig. A gőzhajó szószólói an­nak a veszélynek voltak kitéve, hogy életüket a bolondokházában végzik. Mesmert mind a mai napig – Cagliostro-­val és St. Germain-nel együtt – a lexikonok mint sarla­tánt és szálhámost emlegetik. És most, hogy Charcot és Richet beigazolták Mesmer elképzeléseit, s a mesmeriz­must új néven, mint hipnotizmust – hamis orral az ősi arcon – elismerik, mindez nem növeli tiszteletüket a többséggel szemben, amikor látjuk, hogy ebbe a többségbe tartozók milyen könnyen és természetesen tárgyalják a „hipnotizmust”, a „telepatikus észleléseket” és egyéb jelenségeket. Röviden úgy beszélnek róla, mintha Salamon király óta hittek volna benne, elfelejtve, hogy csak néhány éve eszelősöknek és szélhámosoknak tartották az ügy szószólóit.³⁵

Ugyanígy várható a gondolkodásmód hirtelen megváltozása azon hosszú korszak megítélésében is, amelyet az ezoterikus filozófia a szexuális és fiziológiai embe­riség kialakulási korának tart. A jövő tudósainál talán még a következő Stanza is elfogadására talál:

„Az elme-szülöttek, a csontnélküliek létrehozták az akarat-szülötteket, a csontosokat”, hozzátéve, hogy ez a harmadik faj közepén történt, 18.000.000 évvel ez­előtt.

Ami a XIX. századi gondolkodást illeti, azt a vá­laszt fogjuk kapni – még személyes barátainktól is, akik túlságos tisztelettel viseltetnek a tudomány válto­zékony következtetései iránt –, hogy ez a megállapítás képtelenség. Még sokkal kevésbé hihetőnek fogják talál­ni azt a további állítást, hogy az első faj keletkezésé­nek ideje még sok millió évvel ennél is korábbra tehető. Mert jóllehet a pontos számadatok nincsenek megadva – nyilvánvaló, hogy a kezdeti Isteni fajok színrelépését nem lelet bizonyítottan a geológia szerint korai szekun­der vagy akár primer korban helyezni – egy dolog mégis világos: a 18.000.000 évnyi időtartamot, amely a szexuális, fizikai ember korszaka, meg kell sokszorozni, ha azt akarjuk, hogy az ember spirituális, asztrális és fi­zikai teljes fejlődési folyamatát magába foglalja. És valóban számos geológus úgy véli, hogy a negyedkori és harmadkori korszakok tartama megkívánja az ilyen becs­lés elfogadását. Az is egészen bizonyos, hogy egy eocén­kori ember létezése ellen semmiféle földi feltételeket nem lehet felhozni, ha egyszer bizonyság merül fel e hi­potézis realitásáról. Azok az okkultisták, akik azt tart­ják, hogy a fenti adatok messze a szekunder vagy „mezo­zoikus” korba visznek bennünket, forduljanak M. de Quatrefages-hoz, aki bebizonyította, hogy ebben a mes­sze őskorban létezhetett az ember. A legkorábbi gyökér­fajokra vonatkozólag azonban más a helyzet. Minthogy a szedimentáció elején a földből feltörő, és az atmoszférában lebegő sűrű szénsavval telített gőzök jelenleg ismert emberi szervezet fennmaradását lehetetlenné tették, hogyan létezhettek tehát – kérdeznék egyesek – az ősi emberek? Ez az ellenvetés valójában szóba sem jöhet. Az akkori földi körülmények nem érintették azt a síkot, amelyen az éterikus asztrális fajok fejlődése végbement. A ciklikus törvény spirituális árama csak a viszonylagosan közeli geológiai korokban sodorta az emberiséget a fizikai fejlődés legalacsonyabb síkjára – a durva anyagi kauzalitás síkjára. Azon ősi korban az embernek csak az asztrális fejlődés volt folyamatban, és a két sík, az asztrális és a fizikai³⁶ – jóllehet párhuzamosan fejlő­dött – nem érintkezett közvetlenül egymással. Nyilvánva­ló, hogy egy árnyékszerű éterikus ember szervezete foly­tán – ha ugyan szervezetnek nevezhetjük – csak ahhoz a síkhoz kapcsolódik, ahonnan Upadhi-jának szubsztanciája származik.

Vannak dolgok, amelyek talán még a széles látókö­rű – de nem mindent látó – modern természettudósok fi­gyelmét is elkerülhette. És mégis, maga a Természet vállalja magára a hiányzó láncszem bemutatását. A szabadon gondolkodó, spekulatív kutatóknak választaniuk kell az ember eredetére vonatkozólag a keleti Titkos Tanítás ál­tal adott verzió, a reménytelenül materialista darwini tan és a bibliai beszámoló között. Választaniuk kell, hogy elfogadják-e a lelket és a spirituális fejlődést ta­gadó elméletet, vagy magukévá teszik az okkult tanítást, amely egyaránt elveti a „speciális teremtést” és az „evo­lucionisták” antropogenezisét.

De foglalkozzunk újra a „spontán teremtés” kérdé­sével; volt idő, amikor az élet – ahogy a tudomány tanít­ja – még nem mutatkozott ezen a földi síkon. Volt idő, amikor még a Haeckel-féle moneron – a protoplazma egysze­rű gömböcskéje – sem jelentkezett a tengerek mélyén. Honnan jött az impulzus, amely a szén, nitrogén, oxigén, stb. molekulákat arra indította, hogy az Oken által Ursc­hleimnek nevezett, manapság protoplazmának keresztelt, organikus „nyálkában” rendeződjenek el? Milyenek voltak a moneronok prototípusai? Ezek legalábbis nem jöhettek földünkre más – már fejlettebb – bolygókról a meteorkö­vekben, bármit is mond Sir William Thomson erre vonatko­zó valószínűtlen elmélete. De még ha ez történt volna, ha Földünk csakugyan más bolygókról kapta életcsíra-el­látását, ki vagy mi vitte ezeket az életcsírákat a többi bolygóra? Ennél a pontnál, ha csak el nem fogadjuk az okkult tanítást, megint csak egy csodával állunk szemben, vagyis el kell foganunk a személyes, antropomorf Terem­tő elméletét, akinek a monoteisták által megfogalmazott sajátosságai és lénye éppen úgy ellenkezik a filozófiával és logikával, mint amennyire degradáló magára a végtelen és univerzális Istenségre, melynek felfoghatatlan nagy­sága előtt még a legóriásibb emberi intellektus is törpé­nek érzi magát. Ne legyen tehát a modern filozófus, aki magát önkényesen az eddig elért emberi intellektualitás legmagasabb fokára állítja, spirituálisan és intuíció dolgában oly mélyen alatta még az ősi görögök elképzelé­seinek is, akik ebben a vonatkozásban maguk is sokkal alacsonyabb fokon álltak, mint az őskor keleti árja fi­lozófusai. A hylozoizmus, filozófusan értékelve a pante­izmus legmagasabb aspektusa. Ez az egyedül lehetséges kiút a gyilkos materializmuson alapuló bárgyú ateizmus­ból és a monoteisták még együgyűbb antropomorf elképzelé­seiből. A hylozoizmus e kettő között áll a saját teljesen semleges talaján. A hylozoizmus alaptétele, hogy létezik egy abszolút Isteni Gondolat, amely áthatja azon számta­lan aktív és teremtő Erőt vagy „Alkotót”, amely Entitá­sokat ezen Isteni Gondolat bírja mozgásra, és amely létü­ket minden vonatkozásban az Isteni Gondolatnak köszönhe­tik, bár ez utóbbi személyesen éppoly kevéssé van érde­kelve az Entitásokban vagy azok teremtményeiben, mint a Nap a napraforgóban, s általában az egész vegetációban. Ilyen „Alkotókról” tudnak az okkultisták, és hisznek ben­nük, mert a belső ember felfogja és érzékeli őket. Ezért azt tartják, hogy miután az Abszolút Istenség feltétel és vonatkozás nélkül kell hogy legyen, az eszme teljes lefokozását jelentené, ha reá mint aktív, teremtő, egyetlen élő Istenre gondolnánk.³⁷ Az olyan Istenség, amely Térben és Időben nyilvánul meg – miután e kettő csupán formája ANNAK, ami az Abszolút MINDEN – az egésznek csu­pán töredék része lehet. És mivel a „Minden” abszolút voltát tekintve nem osztható fel, ezért az érzékelt Al­kotó (szerintünk Alkotók) legjobb esetben is csak annak aspektusa lehet. Hogy ugyanazt a hasonlatot használjuk – mely jóllehet alkalmatlan a teljes eszme kifejezésére, de a jelen esetre megfelel – ezek az Alkotók olyanok, mint sugarak egy napkorongban, mely természetesen nem tud a sugarak munkájáról, s nincs is érdekelve benne, jóllehet ezek a sugarak minden tavasszal – a Föld man­vantarai hajnalán – közvetítő eszközök lesznek, hogy fel­ébresszék, és megtermékenyítsék a Természet alvó vitalitá­sát és annak differenciált anyagát. Ezt olyan jól megér­tették az ősi korokban, hogy még a mérsékelten vallásos Arisztotelész is azt jegyezte meg, hogy olyanféle munka, mint a közvetlen teremtés teljességgel nem illő Istenhez – άπρεπέρ τώ Θεώ. Platón és más filozófusok ugyan­ezt tanították: az istenség nem teremthet saját kezével – αύτουρνείν άπαντα. Ezt nevezi Cudworth „hylozoizmus­nak”. Mint ahogy Laertius szerint az öreg Zeno is ezt mondja:

A Természet a fejlődési elvek szerinti önmagától moz­gó szokás; tökéletesíti és magába zárja azokat a dol­gokat, melyeket meghatározott időben, kitermel, s műkö­dése megfelel annak, amelyből kiválasztódott.³⁸

Térjünk most vissza tárgyunkhoz, újra átgondolva azt. Valóban, ha azokban a korokban olyan növényzet volt, amely fennmaradhatott az akkori ártalmas környezetben, és ha még állatok is éltek, melyeknek vizes szervezete kifejlődhetett az akkori állítólag oxigén-szegény klímá­ban, – miért ne lehetett volna emberi élet is egy kezde­ti fizikai formában, vagyis egy olyan faj, melynek tag­jai alkalmazkodtak azon geológiai korszakhoz és környe­zetükhöz? De különben is, a tudomány maga is bevallja, hogy semmit sem tud a geológiai korszakok igazi tartamá­ról.

A fő kérdés azonban az, hogy az azoikus kornak ne­vezett időtől kezdve vajon igazán olyan atmoszféra volt-­e a földön, mint amilyent a természettudósok feltételez­nek. Nem minden fizikus osztja ezt a nézetet. Ha a szer­ző a Titkos Tanítás adatait éppen az egzakt tudománnyal akarná alátámasztani, mi sem lenne könnyebb, mint néhány fizikus felfogása alapján bemutatni, hogy az atmoszféra alig változott az óceánok első kondenzációja óta, vagyis a laurenti periódus, a pyrolithikus kor óta. Mindeneset­re ezt a nézetet vallják Blanchar, S. Meunier, sőt maga Bischof is, amint ez utóbbiak a bazaltokkal végzett kí­sérleteivel bizonyítja. Mert ha hinnénk a tudósok többsé­gének az elemi szénnel és nitrogénnel teljesen telített mérges gázok és elemek mennyiségére vonatkozólag, amelyek­en szerintük a növényi és állati világ akkoriban élt, gyarapodott és fejlődött, akkor arra a különös következ­tetésre kellene jutnunk, hogy azon időkben az óceánok nem vízből, hanem folyékony széndioxidból álltak. Ilyen természeti elem feltételezésével pedig kétséges, – amint azt Blanchard bebizonyította – hogy a vérteshalak, vagy akár maguk a primitív trilobiták létezhettek volna a primer kor óceánjaiban, nem is szólva a sziluri kor ten­gereiről.

Az emberiség legkorábbi fajának létezéséhez szük­séges feltételek azonban nem kívántak meg semmiféle egy­szerű vagy összetett természeti elemet. Amit már a kez­detben is leszögeztünk, most is fenntartjuk. Annak a spi­rituális éterikus lénynek, aki a Földtől távoli Tereken élt, még mielőtt az első csillagközi „kocsonyaszerű folt” kifejlődött volna a nyers kozmikus anyag óceánjában – billió és trillió évekkel azelőtt, hogy a Földnek neve­zett petty a végtelenben létrejött volna, és kifejlesztet­te volna saját cseppjeiben (mondjuk óceánjaiban) a mone­ronokat – nem volt szüksége semmiféle „elemre”. A „puha csonttal bíró Manu” könnyen ellehetett kalcium foszfát nélkül, hiszen nem voltak csontjai, legfeljebb csak kép­letes értelemben. És amíg maguknak a moneronoknak is homogén összetételük ellenére is – szükségük volt fizikai életkörülményekre, hogy tovább fejlődhessenek, az a Lény, akiből a primitív ember és az „Ember Atyja” lett, miután előzőleg a tudomány által elképzelhetetlen létezési sí­kokon fejlődött, nyugodtan érzéketlen maradhatott bármi­lyen atmoszférikus körülmények között. Az a primitív ős, akit Brasseur de Bourbourg a Popul Vuh-ban leír, s aki a mexikói legenda szerint ugyanolyan könnyedséggel élt és mozgott a föld alatt, vízben és a föld felett, a mi szö­vegeink szerint csak a második és a korai harmadik faj­nak felel meg. És ha a Természet három birodalma az özön­víz előtti korokban annyira más volt, miért ne állhatott volna az ember olyan atomkombinációkból és anyagokból, amelyek a mai fizikai tudomány számára teljesen ismeret­lenek? A ma ismert és jóformán megszámlálhatatlan válto­zatosságú és fajtájú növények és állatok a tudományos feltevés szerint primitív és kisszámú organikus formákból fejlődtek ki. Miért ne történhetett volna ugyanez az emberek, az elemek és más egyebek esetében is? Amint a Kommentár mondja:

Az univerzális Genezis elindult az Egyből, fel­oszlik Háromra, majd Ötre, s végül a Hétben kulminál, hogy visszatérjen a Négybe, a Háromba és az Egybe.

7. STANZA

A FÉL-ISTENI FAJOKTÓL KEZDVE AZ ELSŐ EMBERI FAJOKIG

24. A magasabb Teremtők gőgjükben visszautasítják a „Jó­ga Fiai” által kiformált formákat. 25. Nem akarnak a ko­rai „Tojásból szülöttek”-be inkarnálódni. 26. A későbbi androgünöket választják. 27. Az első, elmével bíró ember.

24. A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, (Akik akkor származtak Brahma testéből, amikor az Éjszaka lett) készen az újraszületésre, lejöttek. Látták az egyharmad (még értelem nélküli faj) rút (intellektuálisan) formát. (a) „Mi választhatunk”, mondták az Urak, „mi bölcsek vagyunk”. Egyesek beléptek a chhayak-ba. Egyesek szikrát lövelltek. Egyesek késlekedtek a negyedikig (fajig). Saját esszenciájukból töltötték (erősítették) Kámát (a vágy eszközét). Akik csak egy szikrát kaptak, (magasabb) tudás nélkül maradtak. A szikra csak pislákolt (b). Egyharmad részük elme nélküli maradt. Jiváik (monádjaik) nem voltak készen. Ezeket félretették a hét (primitív emberfaj) közé. Ezek szűk-fejűek lettek. Egyharmad rész készen volt. „Ezekben fogunk lakozni” – mondták a Láng Urai és a Sötét Bölcses­ség Urai (c).

Ebben a Stanzában benne van a rossz misztériumai­nak teljes kulcsa, az Angyalok u. n. Bukása és még sok más probléma magyarázata, amelyeken emberemlékezet óta tépelődtek a filozófusok. Megoldja az intellektuális képességek újra meg újra jelentkező egyenlőtlenségének, a születési vagy társadalmi helyzetből folyó különböző­ségeknek titkát és logikus magyarázattal szolgál az utá­na következő aeonok érthetetlen karmikus lefolyására nézve. Most megpróbáljuk e nehézségekben bővelkedő tárgyra vonatkozólag a lehető legjobb magyarázatot adni.

(a) Egészen a negyedik körig, sőt ebben a körben is egészen a harmadik faj későbbi idejéig, az ember – ha ugyan ezt a félrevezető nevet adhatjuk azoknak a folytonosan változó formáknak, amelyekbe a monádok az elmúlt három körben és a jelenlegi kör kezdeti két és fél fajában beleöltöztek – intellektuális szempontból mindössze csak egy állat. Az ember csak a jelenlegi kö­zépső körben fejleszti ki magában teljesen a negyedik princípiumot, mint az ötödik princípium megfelelő eszkö­zét. De a manasz viszonylag teljes kifejlődése csak a kö­vetkező körben várható, amikor alkalma lesz tökéletesen istenivé válni, a körök végéig. Amint Christian Schoett­gen mondja a Horae Hebraicae művében, az első föl­di Ádám „csak az élet leheletét” kapta meg, - a Nep­hesh-t, de nem az élő lelket.

(b) Itt az alsóbbrendű fajokról van szó, melyek­hez hasonlók még mindig vannak, mint pl. a hamarosan ki­haló ausztráliaiak, egyes afrikai és csendes-óceáni tör­zsek. „Nem voltak készen” – annyit jelent, hogy e monádok karmikus fejlődése még nem tette alkalmassá őket arra, hogy olyan emberi formákat foglaljanak el, amelyek maga­sabb intellektuális fajok inkarnációjára voltak szánva. Ezt azonban később megmagyarázzuk.

(c) A Zohar „Fekete Tűz”-ről beszél, amely az Ab­szolút Világosság, Bölcsesség. Egyesek az ősi teológiai előítéletből kiindulva azt mondhatnák: „Az Asurák a párt­ütő Dévák, az Istenek ellenfelei, tehát ördögök és go­nosz szellemek”. Válaszunk erre: az ezoterikus filozófia nem ismeri el a természetben sem a jót, sem a rosszat per se, mint egymástól függetlenül létezőket. A kozmosz­ra vonatkoztatva mindkettő az ellentétek vagy kontrasz­tok szükségességéből ered, az emberre vonatkoztatva pe­dig a jó és a rossz az emberi természetben, az ember tu­datlanságában és szenvedélyeiben gyökerezik. Nincsenek ördögök, vagyis tökéletesen elfajult lények, mint ahogy nincsenek teljesen tökéletes angyalok sem, bár léteznek lények, akiket a Világosság és a Sötétség Szellemeinek nevezhetnénk. Így pl. LUCIFER – a spirituális megvilágo­sodás és a szabad gondolkodás szelleme – átvitt értelem­ben egy világítótorony, amely az embert az Élet szirt­jei és homokzátonyai között útba igazítja. Lucifer leg­magasabb aspektusában a Logosz, legalacsonyabb aspek­tusában pedig a „Sátán”, s mindezek az aspektusok visszatükröződnek saját Egónkban. Lactantius, amikor Krisztus természetéről szólott, a Logosz – az Ige - je­lentését is magyarázza: „Sátán elsőszülött testvére, és minden teremtmények elseje”. (Inst. Div. II. köt. VIII. idézi: Myer: Qabbalah, 116.)

A Vishnu Purâna leírásában a legkorábbi teremtmé­nyek az Arvaksroták voltak, kanyargós emésztőcsatornák­kal: (Ezeknek) „belső megnyilvánulásaik voltak, de saját fajtájukról és természetükről kölcsönösen nem tudtak”. A huszonnyolc féle Badha vagy „tökéletlenség” nem vonat­kozik – mint Wilson gondolta – a jelenleg ismert és álta­la felsorolt állatokra,¹ mert ezek nem léteztek azokban a geológiai korokban. A Vishnu Purânából világosan kitűnik ez, ebben az első teremtmények „Az ötszörösen mozdulat­lan alkotás”, vagyis az ásványok és a növények, azután jönnek a mesés állatok, a Tiryaksroták, a mélység szörnyei, akiket az „Urak” legyilkoltak, amint ez a 2. és 3. Stanzában olvasható. Azután következtek az Urdhwas­roták, a boldog égi lények, akik ambrózián éltek. Utol­jára pedig az Arvaksroták, emberi lények, – Brahmâ u. n. hetedik teremtése. De ezek a „teremtések” – az utolsót is beleértve – nem ezen a bolygón történtek, jóllehet másutt megtörténhettek. Ezen a Földön nem Brahmâ teremt dolgokat és embereket, hanem a Prajâpatik – a létezés és földi teremtés urainak vezetője és ura.² Brahmâ paran­csárnak engedelmeskedve Daksha – a földi teremtők és nemzők, köztük a Pitrik szintézise vagy összessége - megte­remtette a felsőbbrendű és alsóbbrendű (vara és avara) dolgokat – az a „putra leszármazottakra” vonatkozik - továbbá a „kétlábúakat és négylábúakat, majd ezt követő­en akaratából (az Akarat és Jóga Fiaira utalva) létrehoz­ta a női nemhez tartozókat” – vagyis szétválasztot­ta az androgüneket. Itt – újra – azt halljuk, hogy a „két­lábúak” vagyis az emberek korábban léptek a színre, mint a „négylábúak”, – ahogy ezt az ezoterikus tanítások is állítják. (Lásd a XII. Stanzát, ahol ezt elmagyarázzuk.)

Minthogy az exoterikus beszámolókban az Asurák az első lények, akik az „éjszaka testéből” keletkeztek, míg a Pitrik a Szürkületből származtak, az „isteneket” pedig Parâshara – a Vishnu Purânaban – a kettő közé helyez, mutatván, hogy azok a „nappal-testből” jöt­tek elő, – könnyen fel lehet ismerni azt a határozott törekvést, hogy a teremtés sorrendjét eltitkolják. Az ember – az Arvaksrota – a „Hajnal-testből” származik, de más helyen is utalnak az emberre, amikor Brahmâ, a Világ Teremtője, „vad lényeket teremt, akik kifejezett Bhûták és húsevők voltak”, vagy ahogy a szövegben áll: „félelmes szörnyek, majom-színűek és vérengzők”.³ Ezzel szemben a Rakshasákat rendszerint „gonosz szellemeknek” és az „istenek ellenségeinek” fordítják, s így azonosíthatók az Asurákkal. A Ramâyanában, amikor Hanuman felfedezi

az ellenséget Lankában, Rakshasákat talál ott, kiknek né­melyike förtelmes, „míg másokra gyönyörűséggel lehetett tekinteni”, végül pedig a Vishnu Purânában közvetlen utalás van arra, hogy ők lettek az „Emberiség” vagy Brah­mâ Megváltói.

Az allegória igen leleményes. A nagy intellektus és a túl sok tudás kétélű fegyver, jóra és rosszra egy­formán használható eszköz. Ha ezek a tulajdonságok ön­zéssel párosulnak, tulajdonosuk az egész emberiséget ar­ra fogja felhasználni, hogy önmagát felmagasztalja, és céljait elérje; ha pedig önzetlen, emberbaráti célokra irányulnak, akkor a tömegek megváltásának eszközévé lesznek. Az azonban bizonyos, hogy ha az öntudatosság és az intellektus hiányzik ez emberből, akkor abból idió­ta, embertestű állat lesz. Brahmâ annyi, mint Mahat, az Egyetemes Elme, s ezért a Rakshasák közül a túlságosan önzők teljesen birtokolni szeretnék, másként „fölfalni” szeretnék Mahat-ot. Az allegória félreérthetetlen.

Az ezoterikus filozófia mindenesetre azonosítja a pre-brahmani Asurákat, Rudrákat,⁴ Rakshasákat és az allegóriákban szereplő valamennyi, az istenek ellen támadó „ellenséget” az Egókkal, akik a harmadik faj még értelmetlen emberében inkarnálódva ezt tudatosan halha­tatlanná tették. Ezek az Egók tehát inkarnációik folya­mata alatt az igazi kettős Logoszt, – az emberben meg­nyilvánuló, konfliktus-teremtő, két-arcú isteni princí­piumot jelentik. Az alábbi Kommentár és a következő Stan­zák kétségtelenül jobban megvilágítják ezt a nehéz tant, – a szerző azonban nem érzi feljogosítva magát arra, hogy azt teljes egészében közreadja. A fajok sorrendjé­ről különben a Kommentár azt mondja:

E Földön először az ÖNMAGUKTÓL LÉTEZŐK jelennek meg, a „Spirituális életek”, az abszolút AKARAT és a TÖRVÉNY által kiárasztva a világok újraszületéseinek hajnalán. Ezek az ÉLETEK az isteni „SHISTA” (a Mag-Manuk, vagyis Prajâpatik és a Pitrik).

Ezekből jönnek elő:

1. Az első faj, az „Önszülték”, akik nemzőiknek (asztrális) árnyékai. A test semmiféle értelemmel (elme, intelligencia és akarat) nem bírt. A Belső Lény (a magasabb Én, vagy a monád) jóllehet benne volt a földi testben, nem kapcsolódott hozzá. Az összekötő kapocs, a Manasz még nem volt jelen.

2. Az elsőből (fajból) áradt ki a második, az u. n. „Izzadság-szülték”⁵ és a „Csontnélküliek”. Ez a második gyökérfaj, amelyet a Megtartók (Râkshasák)⁶ és ez in­karnálódó Istenek (Asurák és Kumârák) elláttak az első primitív és gyenge szikrával (az intelligencia csírájá­val)... Azután ezekből következett:

3. A harmadik gyökér faj, a „kettős” (Androgünök). Ennek első fajai puszta burkok voltak, míg az utolsó fajt a Dhyanik „lakták” (vagyis lelkesítették).

Amint már fent megállapítottuk, a második faj – nem-nélküli lévén – saját magából keletkezett; a harma­dik, az androgün faj kezdetben ugyanígy, ehhez hasonló, de már sokkal bonyolultabb módszerrel jött létre. Amint a Kommentárok leírják, ezen faj legkorábbi egyedei:

A „Passzív Jóga Fiai”⁷ voltak. A Második Manushyákból (emberi fajból) keletkeztek, és tojásról szaporod­tak. Testükből a szaporodási időben tojásformájú emanációk áradtak ki, s a kis, gömbszerű magvak nagy, puha, tojásszerű eszközzé fejlődtek, fokozatosan megkeményed­tek, s végül – egy vemhességi periódus után - meghasad­tak, és a fiatal emberi állat segítség nélkül jött elő be­lőle, akárcsak jelenlegi fajunkban a madarak.

Az olvasó számára ez bizonyára nevetségesen abszurd­nak fog feltűnni. Mindazonáltal, ez pontosan követi a fejlődési analógia vonalát, amelyet a tudomány az élő állatfajok fejlődésénél észlelt. Először a moneron-szerű szaporodás „önosztódás” formájában, majd néhány közbeeső fokozat után jön a tojásról való szaporodás, mint a csú­szómászóknál vagy madaraknál. És végül az emlősök, ame­lyek fiaikat eleventojó módszerrel hozzák létre.

Ha az „eleventojó” kifejezést alkalmazzuk néhány halra és csúszómászóra, amelyek tojásaikat testükben tö­rik fel, miért ne alkalmazhatnánk ugyanezt a kifejezést a nőstény emlősök – köztük a nők – esetére is? A pete, amelyben a megtermékenyítés után a foetus kifejlődik, tulajdonképpen egy tojás.

Mindenesetre, ez az elképzelés sokkal filozofiku­sabb, mint az, hogy Éva egy előzmények nélkül teremtett placentával szüli meg Káint, csak azért, mert evett az „almából”. Hiszen a legkorábbi emlősök, az erszényes ál­latok még nem is méhhel szaporodtak.

Végül pedig a szaporodás módjainak progresszív rendje, úgy ahogy azt a tudomány feltárta, a legragyo­góbb igazolása az ezoterikus etnológiának. (Lásd különösen Schmidt: Doctrine of Descent of Dar­winism, 39. és köv. old; továbbá Laing: A Modern Zoro­astrian, 102-11. old.) Most pedig csoportosítsuk az adatokat, az általunk mondottak bizo­nyítására.

1. Osztódással való szaporodás

a.) Pl. a protoplazma homogén szemcséjének két részre osztódása a moneron vagy amőba esetében.

b.) Pl. a magszerű sejt osztódása, amelyben a sejtmag két újabb maggá hasad, s ezek vagy az eredeti sejtfalon belül fejlődnek ki, vagy pedig azt feltépve azon kívül szaporodnak, mint független egyedek. (Lásd az első gyökérfajt.)

2. Sarjadzás

A szülő-szervezet egy kis része kidudorodik a fe­lületen, és végül elválik tőle, s felnövekszik az eredeti szervezet nagyságára. Pl. sok növény, tengeri anemóna, stb. (Lásd a második gyökérfajt.)⁸

3. Spórák

A szülő-szervezet kivet magából egyetlen sejtet, amelyből a szülő-szervezethez hasonló soksejtű szervezet keletkezik. Lásd a baktériumokat és mohaféléket.

4. Közbeeső hermafroditaság

A hím- és női szervek ugyanabban az egyénben meg­találhatók. Pl. a növények és férgek legnagyobb része, kígyók, stb.; a sarjadzáshoz kapcsolódik. (Lásd a második és a korai harmadik gyökérfajt.)

5. Valódi szexuális egyesülés

(Lásd a késői harmadik gyökérfajt.)

Most az emberi faj kettős fejlődésének egy igen fontos pontját fogjuk megvizsgálni. A Bölcsesség Fiai, vagy a spirituális Dhyanik az anyaggal való kapcsolatuk révén „intellektuálisakká” váltak, minthogy már korábbi inkarnációs ciklusok alatt elérték az intellektus azon fokát, amelyen független és öntudatos entitásokká válhat­tak az anyagnak ezen a síkján. Újraszületésük kizárólag kar­mikus okok folytán történt. Beléptek azokba, akik „készen” voltak, s amint már fent említettük, arhátokká, vagy bölcsekké váltak. Itt további magyarázatra van szükség.

Ez nem azt jelenti, hogy a monádok beléptek olyan formákba, amelyekben már más monádok voltak. A belépő mo­nádok „esszenciák”, „intelligenciák” és tudatos szelle­mek voltak, entitások, amelyek még tudatosabbakká akar­tak válni azáltal, hogy egyesülnek a fejlettebb anyaggal. Esszenciájuk túlságosan tiszta volt ahhoz, hogy az uni­verzális esszenciától függetlenül létezzen; de „Egójuk”, vagyis manaszuk (minthogy Manasaputrának, Mahatból vagy Brahmâtól születettnek hívták őket) át kellett, hogy men­jen a korai emberi tapasztalatokon, hogy ezáltal tökéle­tesen bölcs legyen, s hogy elindulhasson a visszatérés felfelé tartó ciklusán. A monádok nem különálló elhatá­rolt vagy kondicionált princípiumok, hanem az egyetlen univerzális abszolút Princípium sugarai csupán. Ha egy sötét szobába valamilyen hasadékon bejut egy napsugár pászma, amelyet azon a helyen egy másik pászma követ, akkor abból nem két sugár lesz, hanem egyetlen felerősí­tett sugár. A természeti törvény folyamata azt hozza ma­gával, hogy az ember csak a hetedik kör hetedik fajában válhat tökéletes hetes lénnyé. De születésétől kezdve mindezek a princípiumok látensen benne vannak. A fejlő­dési törvény szerint az ember ötödik princípiumának (a manasznak) teljes kifejlődését csak az ötödik körben ér­heti el. Saját fajunkban rendellenesnek tekinthetők az időnap előtt (spirituális síkon) kifejlődött intellektu­sok; ők azok, akiket „ötödik körbelieknek” neveztünk. Még az eljövendő hetedik fajban is, a negyedik kör vége felé, jóllehet négy alsó princípiumunk teljesen kifejlő­dik, a manasz viszont csak aránylagosan fejlett. Ez a korlátozás azonban csak a spirituális fejlődésre vonat­kozik. Az intellektuális fejlettség a fizikai síkon a ne­gyedik gyökérfaj folyamán már bekövetkezett. Azok, akik „félig voltak készen”, akik „csak egy szikrát” kaptak, képezik az átlag emberiséget. Ezeknek a jelenlegi manvantárai fejlődés alatt kell megszerezniük az intellektua­litást, s ha ez megtörténik, akkor a következő Manvantá­rában készen lesznek arra, hogy teljesen befogadják a „Bölcsesség Fiait”. Akik pedig „egyáltalában nem voltak készen”, a legkésőbbi monádok, akik éppen hogy csak ki­fejlődtek legutolsó és átmeneti alacsonyrendű állati for­máikból a harmadik kör vége felé, ezekből lettek a „szűk-fejűek”, ahogy a Stanza mondja. Ez a magyarázata annak a különben megokolhatatlan intellektuális különb­ségeknek az emberi fajokban még ma is, - lásd pl. a bus­man vademberek és az európai fajok közötti különbséget. Azok a vad törzsek, amelyeknek észbeli képességei igen kevéssé hagyják el az állati színvonalat, nem tekinthe­tők kitagadottaknak vagy mostohagyerekeknek, mint egyesek gondolnák. Ezek egyszerűen csak a legkésőbb érkezettek az emberi monádok között, akik „nem voltak készen”. Ezek­nek a monádoknak a jelen körben, valamint a három hátra­lévő bolygón – tehát a létezés négy különböző síkján – annyira kell kifejlődniük, hogy elérjék az átlagos emberi szintet, mire az ötödik körbe érkeznek. Még egy megjegy­zés talán hasznos lesz, mint gondolkodási anyag ezzel kapcsolatban a kutató számára. Az emberiség legalsóbbren­dű fajtáinak monádjai – vagyis a „szűk agyvelejű”⁹ va­dak a Csendes-óceán déli szigetvilágában, egyes afrikai és ausztrálisi törzsek – amikor mint emberek először meg­születtek, nem hoztak magukkal kidolgozni való karmát, mint az intelligencia dolgában kedvezőbb testvéreik már karmikus adósságokkal születtek. Az előbbiek most szövik csak karmájukat, míg az utóbbiak a múlt, a jelen és a jövő karmája terheli. Ebből a szempontból a szegény vad­ember sokkal szerencsésebb, mint a civilizált országok legnagyobb géniusza.

Mielőtt további különös tanításokat adnánk, áll­junk meg egy pillanatra. Nézzük meg, vajon a mi antropo­genézisünkben található hihetetlen elképzelések lehetőség­ét mennyiben engedik meg, vagy éppen támasztják alá a ré­gi írások, vagy a tudomány maga.

Összefoglalva az eddig mondottakat, úgy találjuk, hogy a Titkos Tanítás szerint az ember: 1. poligenetikus eredetű. 2. Átment a szaporodás legkülönbözőbb módjain, s csak azután tért át az emberiségnél jelenleg általános szaporodási módra. 3. Az állatok fejlődése – elsősorban az emlősöké – nem előzte meg, hanem követte az ember fejlődését. Mindez homlokegyenest ellenkezik a manapság általánosan elfogadott fejlődési elméletekkel, és az em­bernek állati ősből való származtatásával.

Először is adjuk meg a császárnak, ami a császáré, s ezért vizsgáljuk meg, milyen elfogadásra találna a tudósok között a poligenetikus származás.

A darwini fejlődéstan híveinek többsége hajlamos a fajok eredetének kérdésében a poligenetikus magyarázat elfogadására. De ebben is, mint sok más kérdésben, a tu­dósok között teljes összevisszaság van: csak abban egyez­nek meg, hogy nem értenek egyet egymással.

„Vajon az ember egyetlen emberpárból vagy több csoportból ered, – monogenézisről vagy poligenézisről van szó? Amennyiben egyáltalán véleményt lehet nyil­vánítani olyan dologról, amely a tanúk (?) hiányában örökre ismeretlen marad (?), a második feltevés sok­kal valószínűbbnek látszik.”¹⁰ Abel Hovelacque „Science of Language” című művében ha­sonló következtetésre jut, a nyelvész által hozzáférhető bizonyítékokra támaszkodva.

A British Association összejövetelén tartott elő­adásában W. H. Flower professzor e kérdéssel kapcsolatban a következőket jegyezte meg:

„A leginkább összhangban lévő elmélet az emberi fajok megoszlására és jelenleg ismert jellegzetességeire vonatkozólag... a monogenetikus hipotézis módosítása (!). Mielőtt hozzáfognánk azon nehéz kérdés tárgyalásához, hogy milyen módon jelent meg az ember legelőször a földön, először is mérhetetlen hosszú múltat kell számára feltételeznünk, olyat, amelyet semmiképpen sem lehet történelmileg megmérni. Ha hoz­zá tudnánk jutni egy teljes őslénytani feljegyzéshez, akkor az ember történetét rekonstruálni lehetne, de ilyesféle feljegyzésre nem számíthatunk.”

Egy ilyen nyilatkozat mindenesetre alapjaiban tá­madja meg a fizikai evolucionisták dogmatizmusát, és széles teret nyit az okkult spekulációknak. A darwini elmé­let ellenfelei most is és a múltban is a poligenézis támogatói voltak. Olyan „intellektuális óriások”, mint John Crawford és James Hunt megtárgyalták ezt a problémát, és a poligenézis mellett nyilatkoztak. Az ő idejükben a köz­hangulat általában inkább támogatta, mint ellenezte ezt az elméletet. Csak 1864-ben kezdtek a darwinisták az egy­séges származás elméletéhez ragaszkodni, amelynek azután Huxley és Lubbock lettek a fő támogatói.

Ami a másik kérdést illeti, vagyis az ember prioritását a fejlődésben az állatokkal szemben, erre vonatkozólag a választ gyorsan meg lehet adni. Ha az ember valóban a makrokozmosz kicsinyített mása, akkor ez a tanítás egyáltalán nem lehetetlen, hanem egyenesen logikus. Az ember eszerint a három alacsonyabb világ makrokozmo­szává lesz. Fizikai szempontból érvelve, az összes alacsonyabb birodalmak – az ásványi birodalmat kivéve, amely kikristályosodott és fémmé átalakult világosság – vagyis kezdve a növényektől az első emlősöket megelőző teremtmé­nyekig, fizikai szerkezetük konszolidációját az ásványok „kivetett porának”, valamint emberi anyagból (élő vagy holt testből) származó hulladékoknak segítségével vitték végbe, vagyis ezekből táplálkoztak, és külső testüket ezek­ből alkották meg. Az ember pedig hasonlóképpen sokkal fi­zikaibb lett azáltal, hogy újra felvette szervezetébe azt, amit már kiadott belőle, miután ez az anyag sorjá­ban átalakult az élő állati olvasztótégelyekben a Természet alkímiai transzmutációi következtében. Azokban az időkben olyan állatok éltek, amilyenekről a mai modern természettudósok nem is álmodnak. És minél erősebb lett a fizikai materiális ember – azon idők óriása –, annál erősebbek lettek emanációi. Amikor már az androgün „embe­riség” kétneművé lett, s a Természet átalakította az em­bert gyermeket létrehozó géppé, attól kezdve megszűnt a szaporodásnak az a módja, hogy az ember a testéből kiára­dó vitális-energia cseppek segítségével teremtse meg ha­sonmását. De mindaddig, amíg az ember még nem volt tuda­tában az emberi síkon teremtő képességének – a Bűnbeesés előtt, ahogy az Ádámban hívők mondanák –, mindezt a vitá­lis-energiát, amelyet messzire kisugárzott magából, a Természet arra használta fel, hogy megteremtse vele az első emlős-állati formákat. Az evolúció – amint nekünk ta­nítják – egy örökös valamivé válási folyamat, és a Termé­szet egyetlen atomot sem hagy felhasználatlanul. Azonkí­vül e kör kezdetétől fogva a Természetben minden az emberré válás felé igyekszik. A kettős, centripetális és centrifugális erő minden impulzusa egyetlen pontra irá­nyul – az EMBERRE. Agassiz szerint a lények egymásutáni­ságában a fejlődés abban áll, hogy az élő fauna mindinkább hasonlóvá lesz egymáshoz, s a gerincesek pedig mindinkább hasonlóvá lesznek az em­berhez. Az ember az a cél, amely felé az egész állati teremtés a legkorábbi paleozoikus halaktól kezdve igyekszik.¹¹

Valóban így van. De a „palaeozoikus halak” a for­mák fejlődésének alsó görbéjén vannak, a jelenlegi kör pedig az asztrális emberrel kezdődött, a Dhyan Chohanok tükörképével, akiket az „Építőknek” hívnak. Az ember az objektív teremtés alfája és omegája. Amint az Isis Unve­iled-ben olvasható: „Minden dolgok a Szellemből erednek, – mert a fej­lődés felülről kezdődött, és lefelé tart, nem pedig for­dítva, ahogy a darwini elmélet tanítja”.¹² Ezért, ahogy Agessiz is mondja, ez a tendencia benne van minden atomban. De ha ezt a fejlődés mindkét oldalán alkalmaznánk, akkor a megfigyelések erősen ellen­tétbe kerülnének a modern elmélettel, amely ma már csak­nem törvénnyé (darwini törvénnyé) vált.

De abból, hogy Agassiz művéből helyeslőleg idéz­tünk, még nem következik az, hogy az okkultisták bármifé­le engedményt tennének azon elmélet javára, mely az em­bert az állati birodalomból származtatja. Az a tény, hogy ebben a körben az ember megelőzte az emlősöket, nyilvánvalóan csak megerősíti azt a felfogást, hogy az utóbbiak az ember nyomdokait követik.

25. Miként cselekedtek a Bölcsesség Fiai, a Manaszák? Visszautasították az Ön-szültéket (a csont-nélkülieket). Azok nincse­nek készem. Megvetették az (első) Verejték-szültéket.¹³ Azok nincsenek egészen készen. Nem akartak az (első) Tojásból-keltekbe belépni.¹⁴

Ez a vers egy teistában vagy egy keresztényben szinte teológiai gondolatot kelt: Az angyalok bukását büszkeségük miatt. A Titkos Tanítás szerint azonban az inkarnálódás megtagadása a félig-kész fizikai testekben inkább fiziológiai, mint metafizikai okokkal kapcsolható össze. Az emberi testalkatok nem voltak kellően bevégez­ve. Az inkarnálódó erők a legérettebb gyümölcsöket vá­lasztották, s a többieket elvetették.

Különös véletlen folytán, amikor e könyv szerzője egy ismerős nevet keresett azon kontinens számára, ame­lyen ez első androgünök, a harmadik gyökérfaj kettévált, földrajzi meggondolásból kifolyólag a P. L. Sclater által kitalált „Lemuria” nevet választotta. Csak később, Haec­kel „Pedigree of Man” című könyvét olvasva derült ki, hogy a német „animalista” is ezt a nevet választotta az egykori kontinens számára. Haeckel – helyesen – az emberi fejlő­dés középpontját Lemuriába helyezi, azonban némi tudomá­nyos módosítással. Lemuria szerinte az „emberiség bölcső­je”, ahol az emberszabású emlős fokozatosan átalakult az ősi vademberré! Vogt viszont azt tartja, hogy Amerikában az ember egy laposorrú majomfajtából alakult ki, függetle­nül azon afrikai és ázsiai embertörzsek eredetétől, akik az ó-világi keskenyorrú majmoktól származtak. Ebben a kérdésben – mint sok másban is – az antropológusok megint nem tudnak megegyezni. Vogt állítását az ezoterikus filo­zófia fényében fogjuk majd a 8. Stanza tárgyalásánál meg­vizsgálni. Addig is szenteljünk némi figyelmet a szaporo­dási módok egymást követő különböző fajtáinak, ahogy eze­ket a fejlődés törvényei megszabják.

Kezdjük a harmadik emberi faj késői alfajainak szaporodási módjával. Ezek a fajok megkapták a szent tü­zet azon magasabb, és akkor még független lények szikrá­jából, akik az ember pszichikus és spirituális szülői vol­tak ugyanúgy, mint ahogy az alsó Pitar Devaták (a Pitrik) az ember fizikai testének voltak nemzői. Ez a harmadik és szent faj olyan emberekből állott, akik – a leírás szerint – fejlődésük csúcspontjának idején „az isteni erő és szép­ség kimagasló óriásai, az Ég és a Föld valamennyi miszté­riumának letéteményesei” voltak. Vajon ők is elbuktak, ha – akkoriban – az inkarnálódás jelentette a Bukást?

Erről majd később. Most csak annyit jegyzünk meg, hogy a negyedik és ötödik faj, valamint a hozzánk legkö­zelebb álló antik világ fő istenei és hősei a harmadik faj ezen embereinek istenített képmásai voltak. Leszárma­zottaik emlékezete és szíve egyaránt megőrizte ezen embe­rek fiziológiai tisztaságának napjait, és u. n. Bukásukat. Ezért ezek az istenek kettős természetűek: erény és bűn a legmagasabb fokon egyaránt megvan bennük, ahogy az utó­kor által összeállított életleírásokban szerepel. Ők ké­pezték a pre-adamita és isteni fajokat, amelyekkel még a teológia is kezd foglalkozni, jóllehet „átkozott Káini fajnak” tekinti őket.

De először is meg kell magyaráznunk e faj „spirituális nemzőinek” cselekedetét. A 26. és 27. slokával kapcsolatban egy igen bonyolult és rejtett értelmet kell megvilágítani.

26. Amikor a verejték-szülték létrehozták a tojásból kel­teket, a kettősöket (az androgün harmadik faj¹⁵), a hatalmasokat, az erőteljes csontosokat, a bölcsesség urai szóltak: „Most fogunk teremteni”. (a)

Miért „most” – és nem korábban? – erre a követ­kező sloka felel:

27. A harmadik (faj) a Bölcsesség Urainak vahanja (eszköze) lett. Megteremtette az „Akarat és Jóga Fiait” Kriyasaktival (b), a Szent Atyákat, az Arhatok Őseit...

(a) Hogyan teremtettek, ha egyszer a „Bölcsesség Urai” azonosnak a hindu Dévákkal, akik visszautasították a „teremtést”? Nyilvánvalóan ők a hindu Panteon és a Pu­rânák Kumârái, Brahmâ idősebb fiai. Sanandana és a Vedhák egyéb fiai (akiket ő) elő­zőleg megteremtett, „vágy és szenvedély nélküliek, szüzek maradtak a szent bölcsességtől inspirálva, nem kívánva a nemzést”.¹⁶

Éppen az az erő, amellyel először teremtettek, a későbbiek szemében degradálta őket, s így magas méltó­ságukból lesüllyedtek a gonosz szellemek, a Sátán és se­regei közé, – akiket viszont az exoterikus hittételek tisztátalan képzelete teremtett. Ez az erő a Kriyasak­ti volt, ama titokzatos és isteni erő, amely minden em­ber akaratában megvan, de millió emberből 999.999-nél szunnyad, és így elsorvad, hacsak fel nem keltik, és ki nem fejlesztik bizonyos jóga-gyakorlatokkal. Ez az erő a „Zodiákus tizenkét jelé”-ben¹⁷ a következőképpen van megmagyarázva:

(b) „Kriyasakti: A gondolatnak ama titokzatos ereje, ami lehetővé teszi, hogy a gondolat külső, észlelhető, megnyilvánuló eredményeket hozzon létre sajátos ener­giája folytán. A régiek azt tartották, hogy bármely eszme külsőleg is megnyilvánul, ha valaki figyelmét (és akaratát) erősen reá koncentrálja. Hasonlóképpen követi a mélységes akarást a kívánt eredmény. A jógi csodáit rendszerint az Itchasakti (akarat-erő) és a Kriyasakti segítségével hajtja végre”.

A harmadik faj így hozta létre – valóban szeplőt­len módon – az u. n. AKARAT ÉS JÓGA FIAIT, vagyis az „őseit” – a spirituális ősatyáit – az utánuk következő valamennyi Arhatnak és jelenlegi Mahatmának. Ők valóban teremtés és nem nemzés útján léptek színre, mint negye­dik faj-béli testvéreik, akik a nemek szétválása – a „Bűnbeesés” után – szexuális egyesülésből születtek. Mert minden teremtés mögött az akarat áll, az hat az ér­zékelhető anyagra, az hívja ki belőle az elsődleges iste­ni Világosságot és az örök Életet. E spirituális ősapák az emberiség jövendő Megváltóinak „szent vetőmagjai” voltak.

Itt most újra meg kell állnunk, hogy megvilágít­sunk bizonyos nehezen érthető pontokat, amelyek bőven vannak. Csaknem lehetetlen elkerülni az ilyen félbesza­kításokat. Ha az olvasó többet akar megtudni a Kriyasaktival teremtőkről, akikről ma úgy beszélnek, mint „gonosz” és lázadó szellemekről, a magyarázatot és a filozófiai be­számolót a 4. kötet. 2. rész, 4. szakaszában, „A Bukott Angyal mítosza” c. fejezetben fogja megtalálni.

Az emberi fajok fejlődési rendje a következőkép­pen szerepel a Kommentárok ötödik könyvében:

Az első emberek a Chhayák voltak (1), a második faj a „Verejték-szülték” (2), a harmadik a „Tojásból-­keltek” és a Kriyasakti erejéből megszülető szent Atyák (3), a negyedik Padmapani (Chenresi) gyermekei voltak (4).

Természetesen a szaporodásnak ezen ősi módjai – a saját képmás kivetítésével, verejtékcseppekből, majd jó­gával és végül Kriyasaktival (amit az emberek mágiának fognak tartani) – már eleve arra vannak kárhoztatva, hogy tündérmeséknek tartsák. Mindazonáltal, kezdve az elsővel és végezve az utolsóval, nincs bennük semmi cso­daszerű, semmi, amit ne lehetne természetesnek találni. Lássuk tehát a bizonyítást.

1. A Chhaya-születésre, vagyis a nem-nélküli sza­porodás ősi módjára – az első faj a Pitrik testéből ugyanis mintegy kiszivárgott – a Puranákban¹⁸ egy koz­mikus allegória utal. A gyönyörű allegória Visvakarman leányáról Sanjnâról szól, aki hozzáment a Naphoz, de „nem bírván Urának nevét elviselni” hátrahagyja neki chhaya-ját (árnyékát, képét vagy asztrális testét), önmaga pedig elmenekül a dzsungelbe, hogy vallásos gyakorlato­kat, vagyis Tapas-t folytasson. A Nap pedig – úgy vélvén, hogy a chhaya az ő hitvese – gyermekeket nemzett vele, akárcsak Ádám Lilithtel, aki a legenda szerint ugyancsak egy éterikus árnyék volt, a valóságban azonban egy tény­legesen élő nőnemű szörnyeteg sok millió évvel ezelőtt.

Lehet, hogy a fenti példa keveset bizonyít, leg­feljebb csak azt, hogy a purânai szerzőknek fantáziájuk volt. Íme egy másik bizonyíték. Ha azok a materializált formák, amelyeket gyakran látnak bizonyos médiumok tes­téből kiszivárogni, eltűnés helyett megmaradnának és megszilárdulnának, akkor az első faj teremtése könnyen érthetővé válnék. A szaporodásnak ez a módja feltétlenül megragadja a tanulmányozó képzeletét. Egy ilyen módszer titokzatossága vagy lehetetlensége nem múlja felül a fo­etus fogantatásának, fejlődésének és gyermekként való megszüntetésének mai, általánosan ismert misztériumát – az igazán metafizikai gondolkodás számára pedig sokkal érthetőbb.

Most pedig térjünk át a Purânákban olvasható kü­lönös, és csak kevesek által értett történetre, mely a „Verejték-szülöttekre” vonatkozik.

2. A szent bölcsességéről és ájtatos önmegtartóz­tatásáról nevezetes jógi, Kandu, végül is felkelti az Istenek féltékenységét, akik a hindu szentírásokban véget nem érő viszályt folytatnak az aszkétákkal. Indra, az „Istenek királya”¹⁹ végül elküldi egyik női Asparas-át a bölcs megkísértésére. Olyasféle ez, mint amikor Jehova elküldi Sárát, Ábrahám feleségét Gérár királyának megkí­sértésére. Tulajdonképpen ezeket az isteneket (és istent) – akik mindig háborgatják az aszkétákat, hogy kiragadhas­sák kezükből megtartóztatásuk gyümölcsét – inkább lehet­ne kísértő démonoknak tekinteni, mint a Rudrákat, Kumâ­rákat és Asurákat (bár e kifejezésekkel őket szokták illetni), akik éppen nagy szentségük és szüzességük foly­tán szinte állandó szemrehányást jelentettek a Pantheon érzéki élvezeteket hajhászó isteneinek. De éppen az el­lenkezőjét halljuk róluk az összes purânai allegóriákban, éspedig alapos ezoterikus megfontolásból.

Tehát az Istenek Királya, vagy Indra, elküldi Pramlochâ-t, a gyönyörű Apsaras-t (nimfát) Kandu elcsábí­tására és vezeklése megzavarására. Pramlochâ eléri gonosz célját, és az a „kilencszázhét év, hat hónap és három nap”²⁰, melyet Kanduval eltölt, egy napnak tűnik a bölcs sze­mében. Amikor ez a pszichológiai vagy hipnotikus állapot elmúlt, a Muni keserűen megátkozta azt, aki őt elcsábí­totta, s így megzavarta ájtatosságában. „Menj, takarodj! – kiált fel – káprázat hitvány batyuja!” És Pramlochâ ré­mülten elrepül, s a fák leveleivel törli le izzadságát testéről, amint fölöttük elsuhan. A nimfa fáról-fára szállt, s amint a fák csúcsán levő sötét hajtásokkal leszárította tagjait, a gyer­mek, akit a Rishitől fogant, kiáradt bőrének pórusain izzadságcseppek formájában. A fák befogadták az élő harmatot, a szelek pedig összegyűjtötték egy tömegbe. „Ezt sugaraimmal megérleltem – mondta Szóma (a Hold) –, és fokozatosan gyarapodott, míg végül a fák csúcsa­in fennakadt párából létrejött e kedves leányzó, akit Mârishâ-nak neveztek el.”²¹

Nos, Kandu az első fajt jelenti. Ő a Pitrik fia, tehát nincs elméje, s erre vonatkozik az a célzás, hogy egy csaknem ezeréves időszakot egyetlen napnak vélt. Ezért is lehetett oly könnyen elcsábítani és megtévesz­teni. E történet egy variánsa a Genezisben elmondott Ádám-allegóriának. Ádám az anyagból teremett képmás, amelyet az „Úristen” az „élet leheletével” töltött meg, de nem kapott intellektust és ítélőképességet. Ezek csak akkor fejlődtek ki, amikor már megkóstolta a Tudás Fájá­nak gyümölcsét. Más szavakkal, amikor az Elme első csí­ráját megkapta, és beléje plántálták a manaszt, melynek földből vett aspektusa földi, de legmagasabb képességei­vel a Szellemhez és az Isteni Lélekhez kapcsolódik. Pram­lochâ az árja Ádám hindu Lilith-je. Mârishâ pedig, aki pórusaiból kipárolgott, a „verejték-szülött”, aki az em­beriség második faját szimbolizálja.

A Purânákban ugyan Indra szerepel, de tulajdonkép­pen nem ő, hanem Kamadeva, a szerelem és vágy istene kül­di le Pramlochât a Földre. A logika éppen úgy erre enged következtetni, mint az ezoterikus tanítás. Pramlochâ egyike az Asparasáknak, akiknek ura és királya Kama. Ezért, amikor a Pramlochât megátkozó Kandu felkiált: „El­végezted, amit az Istenek uralkodója rád bízott, menj!” – akkor az uralkodón csakis Kámát értheti, nem pedig Ind­rát, akinek nincs hatalma az Asparasák fölött: A Rig Védában (X. 129.) ugyancsak Kama személyesíti meg azt az érzést, ami a teremtésre ösztökél. Kama volt az első mozgás, amely teremtésre késztette az EGY-et; miután az a puszta Absztrakt Princípiumból a megnyilvánulás mezejére lépett. „Elsőnek a vágy ébredt fel ABBAN, s ez volt az elme ős-csírája, az intellektussal kutató Bölcsek rájöttek arra, hogy ez a vágy az a kötelék, amely az entitást a nem-entitással összeköti”. Az Atharva Védában az egyik himnusz Kamát mint a legfőbb Istent és Teremtőt dicsőíti, mondván: „Kama az elsőszülött. Nincs hozzá hasonló sem az istenek, sem az Atyák (Pitrik), sem az emberek között”. Az Atharva Véda Kamát Agnival azonosítja, de többre tartja, mint ezt az istent. A Taittarîya Brahmana sze­rint Kama allegorikusan fia Dharmának (erkölcsi-vallási kötelesség, kegyesség és igazságosság) és Shraddának (hit). Kama máshelyen Brahmâ szívéből születik, s ezért ő At­ma-Bhu „Önmagától-való” és Aja, a „nem-született”. Az, hogy ő küldi Pramlochât, mély filozófiai értelemmel bír. Ha Indra küldené, a történetnek nem volna értelme. A ko­rai görög mitológiában Erosz a világ teremtéséhez kapcso­lódott, s csak később lett belőle a szexuális Cupido, ugyanígy volt Kama is eredeti védikus jellegében. A Ha­rivansa Lakshmi – Vénusz – fiának mondja. Mint mondtuk, az allegória azt mutatja be, hogy a pszichikus elem fejleszti ki a fizikait, még Daksha – az igazi fizikai ember nemzője – születése előtt, Daksha pedig Mârishâtól születik. Mârishâ előtt az élőlényeket és embereket „akarattal, látással, érintéssel és jógával” teremtet­ték, amint majd látni fogjuk.

Mârishâ allegóriája tehát a második faj, vagyis a „Verejték-szüllöttek” szaporodási módjára vonatkozik. Ugyanez érvényes a harmadik fajra is egészen végső kia­lakulásáig.

Mârishât – Szóma, a Hold biztatására – feleségül adják a Prachetas-okhoz, akik Brahmâ „Elme-szülte” fiai közé²² tartoznak, s akik vele nemzik Dakshát, a pátriárkát. Daksha egy korábbi Kalpában vagy életben szintén Brahmâ fia volt, teszi hozzá és magyarázza a Purânák szö­vege félrevezetésként, s mégis az igazat mondva.

3. A korai harmadik faj tehát az „izzadság” csepp­jeiből alakult, majd sok-sok átváltozás után emberi tes­tet fejlesztett ki. Ezt semmivel sem nehezebb elképzelni, mint azt, hogy a végtelen parányi csírából foetus fejlő­dik, majd tovább növekedve gyermekként megszületik, s végül felnő erős emberré. A kommentárok szerint azonban a harmadik fajban egy újabb szaporodási mód is jelentke­zett. Azt halljuk, hogy egy vis formativa (formáló erő) áradt ki, ami átalakította az izzadságcseppeket nagyobb cseppekké, ezek pedig nőttek, és ovális alakú testekké, hatalmas tojásokká lettek. Ezekben a tojásokban hosszú évekig érlelődött az emberi foetus. A Purânákban Mâris­hâ – Kandu, a bölcs leánya – feleségül megy a Pracheta­s-okhoz, és Daksha anyjává lesz. Nos, Daksha az első, emberhez hasonló nemzők atyja, szintén ezen a módon szü­letett. Erről később említés történik. Az ember, a mik­rokozmosz fejlődése hasonló a világegyetem, a makrokoz­mosz fejlődéséhez. Fejlődésében középen van a makrokoz­mosz és az állat között, mely utóbbihoz képest most már ő a makrokozmosz.

A harmadik faj ezután:

4. Androgün vagy hermafrodita lesz. Az emberi sza­porodásnak talán erre a módjára vonatkozik az, amikor Aristophanes Platón lakomájában a régi fajt mint andro­günt írja le, ahol minden egyén kör alakú volt: „Hátuk és oldaluk kört képezett”... „forogva szaladtak”, akik „szörnyű erősek és hatalmasak voltak, telve rendkívüli becsvággyal”. Ezért, hogy kevésbé legyenek erősek, „Ze­usz kettéosztotta őket (a harmadik fajban), Apolló (a Nap) pedig Zeusz irányítása alatt bezárta a bőrt”. A valaha Lemuriához tartozó Madagaszkár szigetén őriznek egy legendát az első emberről. E hagyomány sze­rint az első ember eleinte evés nélkül élt, majd átadta magát az evés szenvedélyének, s ekkor lábán egy daganat képződött. Ez a daganat falfakadt, s egy nő jött elő belő­le, aki azután a faj anyja lett. Valóban helyes az a meg­állapítás, hogy „a heterogenézisről és a partenogenézis­ről szóló tudomány megmutatja, merre lehet az út. A polipok... magukból fejtik ki leszármazottakat, mint a fa az ágakat és virágokat...” Miért lett volna ez lehe­tetlen a primitív emberi polip számára? A Stauridium ne­vű igen érdekes polip váltakozva használja a sarjadzást és a nemi módszert a szaporodásnál. Igen érdekes, hogy amikor mint polip száron növekszik, gemmulákat (csírarü­gyeket) növeszt, amelyek végül medúzává lesznek. A medú­za egyáltalán nem hasonlít a szülőjéhez, a Stauridiumhoz. Nem is úgy szaporodik, hanem szexuális módon, s az ennek következtében létrejövő tojásokból megint csak Staudiri­ák jönnek elő. Ez a meglepő jelenség könnyebbé fogja tenni sokak számára annak megértését, hogy lehet olyan formát kifejleszteni, amely egyáltalában nem hasonlít nemzőihez, mint például a hermafrodita szülőktől szár­mazó szexuális lemuriaiak. Kétségbevonhatatlan az is, hogy az emberi inkarnációk esetében a Karma törvénye, legyen az faji vagy egyéni törvény, hatálytalanítja szol­gájának, az átöröklésnek alárendelt tendenciáit.

 

A korábban idézett kommentárban a 27. slokára vonatkozó utolsó mondat jelentését, vagyis azt, hogy a negyedik faj Padmapani gyermekei vol­tak, talán magyarázza az „Esoteric Buddhism” sugalmazó­jának egyik, a 68. oldalról idézett levele:

Az emberiség nagyobbik része a negyedik gyökérfaj hetedik alfajához tartozik, – tehát idetartoznak a fent említett kínaiak és elágazásaik (malájok, mongolok, ti­betiek, magyarok, finnek, sőt még az eszkimók is mind­nyájan ez utolsó sarj maradványai).

Padmapani, vagy szanszkrit néven Avalôkitêswara a tibetieknél Chenresi. Nos, Avalôkitêswara legmagasabb aspektusában és az isteni régiókban a nagy Logosz. De a megnyilvánult síkon ő is, akárcsak Daksha az emberek (spirituális értelemben vett) nemzője. Padmapani-Avalô­kitêswara ezoterikus elnevezéssel a Bodhisattva (vagy Dhyan Chohan) Chenresi Vanchug, „a hatalmas és mindentudó”. Mai felfogás szerint ő Ázsiának általában és Tibet­nek speciálisan a legnagyobb pártfogója. Azt tartják, hogy ez az égi lény időről-időre emberi formában nyilvá­nítja ki magát, hogy szent életre vezesse a tibetieket és lámákat, és hogy megóvja a világban a nagy arhátokat. Egy népszerű legenda szerint, valahányszor kihalóban van az emberek hite, Padnapani Chenresi, a „Lótusz-vivő” ra­gyogó fénysugarat bocsát ki, s azonnal inkarnálódik a két nagy láma közül (a dalai és a teshu láma) valamelyik­be. Azt is tartják, hogy Tibetben fog inkarnálódni mint a „Legtökéletesebb Buddha”, tehát nem Indiában, mint elő­dei, a nagy Rishik és Manuk, akik fajunk kezdetén ott je­lentek meg, de már többet nem jelennek meg. Még az exote­rikus megjelenítési formában is Dhyani Chenresi az ezote­rikus tanokra enged következtetni. Akárcsak Daksha, ő is az összes előző fajok szintézise és a harmadik - az első teljes - faj utáni valamennyi emberi faj nemzője. Ezért úgy ábrázolják, mint a négy ősi faj kulminációját tizen­egy-arcú formában. Ábrázolása a követkelő: egy vízszin­tesen négy sorba tagolt oszlopon minden sorban három-há­rom különböző színű arc vagy fej látható, három arc jel­lemző ugyanis minden fajra, a faj három alapvető fizio­lógiai változásának megfelelően. Az első sorozat fehér (hold-színű), a második sárga, a harmadik vörösesbarna. A negyedik sorban csak két arc van, a harmadik helye üresen maradt, utalásként az atlantisziak korai végére, e két arc barnás fekete. Padmapani (Daksha) az oszlop te­tején ül, ő képezi a csúcsot. Erre vonatkozólag lásd a 39. slokát. A Dhyan Chohan négy karral van ábrázolva, ez újabb utalás a négy fajra. Két karja keresztbe van fonva, a harmadik egy lótuszt tart kezében (Padmapani, a „lótusz-vivő”), a virág a nemzést szimbolizálja, míg a negyedik karja egy kígyót tart kezében, a hatalmában lévő Bölcsesség szimbólumát. Nyakában egy rózsakoszorú van, fején a víz jele:  – anyag, vízözön – homlokán a harmadik szem (Shiva szeme, ami spirituális belátást, intuíciót jelent). Neve a „Vé­dő” (Tibet védője), az „Emberiség Megváltója”. Más ábrá­zolásokon, ahol csak két karja van, ott ő Chenresi a Dhyani, valamint Boddhiszattva, Chakna-padma-karpo, „a fehér lótusz tartó”. Egy másik neve Chantong, „az ezer­szemű”, s ekkor ezer karja és ezer keze van, minden te­nyerében ott a Bölcsességszem, a karjai a sugarak erde­jeként áradnak ki testéből. Egy másik szanszkrit neve Lokapati vagy Lokanâtha, „a Világ Ura”, tibeti neve pe­dig Jingten-gonpo, „Védő és Megváltó” a gonosz minden fajtájától.

Padmapani azonban csak a profánok számára jelen­ti szimbolikusan a „lótusz-vivőt”. Ezoterikusan Padmapa­ni a Kalpák fenntartóját jelenti. Az utolsó Kalpa neve Padma, s ez Brahmâ életének felét jelképezi. Jóllehet ez egy kisebb Kalpa, mégis Maha-nak, „nagynak” nevezik, mert magába zárja azt a kort, amikor Brahma kiugrott a lótuszból. Elméletileg a Kalpák végtelenek, de gyakorla­tilag többszörösen felosztódnak térben és időben, s mindegyik felosztásnál – még a legkisebbnél is – külön Dhyani van, mint védnök vagy uralkodó. Padmapani (Avalô­kitêshvara) Kínában női aspektusában Kwan-Yin, „aki tetszése szerint bármilyen formát ölt magára, hogy meg­mentse az emberiséget”. Az okkultista, ha tudja ezen Dhyanik – köztük Amitabha (a kínai O-mi-to Fo) – megfe­lelő „születésnapjain”, pl. a második hónap 19. napján, a tizenegyedik hónap 17. napján, a harmadik hónap 6. napján, stb. – az asztrológiai konstellációkat, könnyebben végrehajthatja az u. n. „mágikus” cselekedeteket. Ha ugyanis bizonyos konstellációk sugarába beállít egy tükröt, akkor abban megláthatja bárkinek a jö­vőjét a sorban következő eseményekkel együtt. De vigyáz­zunk, az érem másik oldala: BOSZORKÁNYSÁG.

 

8. STANZA

AZ ÁLLATI EMLŐSÖK FEJLŐDÉSE: AZ ELSŐ BUKÁS

28. Hogyan jöttek létre az első emlősök. 29. Ez a fejlődés szinte darwini. 30. Az állatok teste megszilár­dul. 31. Szétválásuk nemekre. 32. Az elme-nélküli emberek első bűne.

28. Az első állatokat (ebben a körben) a verejtékcseppekből, (a) az anyag maradványaiból, az előző kerék (az előző harmadik kör) embereinek és ál­latainak holttesteiből és a felkavart porból terem­tették.

(a) Az okkult tanítás azt tartja, hogy ebben a körben a fejlődés később hozta létre az emlősöket, mint az em­bereket. A fejlődés ciklusokban történik. A hét kör nagy manvantarai ciklusa, amely az első körben az ásványi, nö­vényi és állati fejlődéssel kezdi, a negyedik kör első felének végeztével, a negyedik faj közepén a lefelé haj­ló íven holtpontra jut fejlődési művében. Ezt a középső pontot földünkön – a negyedik és legalsó bolygón – a je­lenlegi körben értük el. Minthogy pedig a monád az A bolygón történt első „immetalizációja” után keresztülment az ásványi, növényi és állati világon, kipróbálva a há­rom anyagállapot minden fokozatát – kivéve a harmadik, vagyis szilárd anyagállapot legutolsó fokát, amelyet csak „a fejlődés felezőpontján” ért el –, nyilvánvalóan logikus és természetes, hogy a negyedik kör kezdetén, a D bolygón elsőnek az embernek kell megjelennie. Az is világos, hogy ez az emberi forma az objektivitással ös­szeegyeztethető legfinomabb anyagból kell, hogy legyen. Még világosabb megfogalmazásban: ha a monád inkarnációs ciklusait a lefelé hajló íven a három objektív birodalomban kezdi el, akkor egy gömb fölfelé hajló ívét már mint ember kell, hogy elkezdje. A lefelé hajló íven a spi­rituális az, ami fokozatosan átváltozik anyagivá. A mélypont középső vonalán a Szellem és az Anyag az ember­ben kiegyensúlyozódik. A fölfelé tartó íven a Szellem azután lassanként érvényesülni kezd a fizikum, vagyis az Anyag fölött úgy, hogy a hetedik kör hetedik fajának végeztével a monád olyan független lesz az anyagtól és annak tulajdonságaitól, mint kezdetben volt; de meg­szerezte a személyes életek gyümölcseként a tapasztala­tot és bölcsességet, mentesen az anyag kísértéseitől és gonosz voltától.

Ugyanezt a fejlődési rendet találjuk a Genezis első és második fejezetében, ha azt helyes ezoterikus megértéssel olvassuk. Az I. fejezet ugyanis az első há­rom kör történetét tartalmazza, valamint a negyedik kör első három fajának történetét egészen addig az időpontig, amikor a Bölcsesség Elohimje tudatos életre nem hívja az embert. Az I. fejezetben az állatok, „vízi állatok” és „szárnyas repdesők” teremtése hamarább történik, mint az androgün Ádám teremtése.¹ A II. fejezetben a (nem nélküli) Ádám jelenik meg először, s az állatok csak utána jönnek. A Genezis II. fejezetében azonkívül az el­ső két fajra és a harmadik faj első felére oly jellemző öntudatlanság és mentális tompaság is szimbolikusan kife­jezést kap Ádám mély álmában. Ez a mentális tétlenség álomtalan alvását, a Lélek és az Elme szendergését je­lenti, nem pedig – ahogy a nagy tudású francia elméleti szakember, M. Naudin képzeli – a nemek szétválásának fi­ziológiai folyamatát.

A fejlődés lefolyására és rendjére vonatkozólag mind a Purânák, mind a kaldeai és egyiptomi töredékek, valamint a kínai tradíciók is egyezést mutatnak a TITKOS TANÍTÁS állításaival. A fent felsorolt csaknem valamen­nyi tanításunkat megerősítik. Többek között, pl. a harma­dik faj tojásról szaporodó módját, sőt utalás történik az első emlős formák egy kevésbé ártatlan nemzési mód­jára is. A Kommentár azt mondja: „Gigantikusak, átlátszók, némák és iszonyatosak voltak.” Ezzel kapcsolatban tanulmányozásra ajánljuk egyes Rishik és különböző utódaik történetét. Pulastya az összes Kígyók és Nágák atyja – íme a tojásról szaporodó nemzetség; Kashyapa pedig feleségével Tamrával a mada­rak királyának, Garudárak őse, míg másik feleségével Su­rabhival (vagy Kamadhenuval, az Isteni Tehénnel) a teheneket, bivalyokat, stb. nemzette.

A Titkos Tanításban az első Nágák – a kígyóknál bölcsebb lények – „az Akarat és Jóga Fiai”, akik még a nemek teljes szétválása előtt születtek, és a korai har­madik fajban² élő „Szent Bölcsek erejéből (Kriyasak­ti) létrehozott embert hordozó tojásokban³ fejlődtek”.

„Ezekben inkarnálódtak a három (felső) világ Urai” –, a Rudrák különböző osztályai; ők voltak a Tushiták, ők voltak a Jayák, és ők az Adityák. Mert – amint Parâsa­ra magyarázza: „Száz elnevezést is kaptak a mérhetetle­nül hatalmas Rudrák”.

A Bölcsesség Kígyóinak, a primitív Nágáknak né­hány leszármazottja benépesítette Amerikát, amidőn ez a kontinens a hatalmas Atlantisz fénykorában kiemelkedett. Amerika ugyanis a Jambu-Dwipa, nem pedig a Bharata-Varsha pâtâlája vagy antipodusa (ellenlábasa). Különben honnan erednének azok a Mexikóban még ma is élő tradíciók és le­gendák – s ezek, ahogy Augustin Thierry mondja, sokkal igazabbak, mint a történelem –, sőt bizonyos „varázslók” és papok neveinek azonossága is. Majd szólunk még a Nar­gálokról és Nagálokról, úgyszintén a nagalizmusról, ame­lyet a misszionáriusok „ördögimádásnak” neveznek.

Majdnem valamennyi Purânában elmondják „Daksha áldozatának” történetét. Ezek közül a legrégibb beszá­molót a Vayu Purânában találjuk. Jóllehet allegorikus, mégis sokkal több jelentést és biológiai revelációt ta­lálhat benne a természettudós, mint azokban az áltudomá­nyos elképzelésekben, melyeket tudományos teóriáknak és hipotéziseknek tartanak.

Daksha, akit a Fő Ősnek tartanak, a „mese” sze­rint egyben az első fizikai ember teremtője is, aki az istenek és a raumák közötti általános harcban elveszti fejét testéről. Minthogy ezt a fejet tűzben elégetik, helyébe egy kos-fejet tesznek, amint azt a Skanda Purâ­nában a Kasi-Khanda elmondja. A kos-fej a szarvakkal ré­gi szimbóluma a nemző erőnek és a szaporodási képesség­nek, s ez fallikus szimbólum. Amint már a korábbiakban bemutattuk, Daksha vezeti be azt a korszakot, amelyben az emberek szexuális módon szaporodnak. A szaporodásnak ez a módja nem hirtelen történt, mint ahogy gondolnánk, hanem hosszú korszakokba telt, amíg ez lett az egyedüli „természetes” mód. Erre vonatkozik a történetnek az a ré­sze, amikor az Istenekek áldozó Dakshát megzavarja Shi­va, a Pusztító Istenség, a megszemélyesített Fejlődés és Haladás, aki egyben az Újjáalkotó is. Ő az, aki el­pusztítja a dolgokat régi formájukban csak azért, hogy újra életre keltse őket egy sokkal tökéletesebb típusban. Shiva-Rudra megteremti a rettenetes Virabhadrát, aki lélegzetéből születik, megbízza ezt az „ezerfejű, ezerkarú” szörnyet, hogy rombolja szét Daksha bemutatott áldozatát. Ekkor Virabhadra „a szellemek (az éterikus emberek) régiójában lakozva... bőrének pórusaiból (Roma­kupák) megteremti a hatalmas Raumákat”.⁴ Nos, bármeny­nyire is mitikus ez az allegória, a Mahabhâratában⁵ – amely éppen annyira történelem, mint az Iliász – azt olvassuk, hogy a raumák és egyéb fajok ugyanilyen módon keletkeztek a Romakupákból, a haj- vagy bőrpórusokból. Daksha „áldozatának” ez az allegorikus leírása telve van jelentőséggel a TITKOS TUDOMÁNY tanulmányozói szá­mára, akik tudnak a „verejték-szülöttekről”.

A Vaju Purâna szerinti beszámolóban Daksha áldo­zatának leírásánál még hozzáteszik, hogy mindez olyan teremtmények jelenlétében történt, akik tojásból szület­tek, gőzből, sarjadzásból, bőrpórusokból jöttek elő, s csak a legutolsók születtek méhből.

Daksha a korai harmadik fajt jelképezi, amely szent és tiszta volt, de hiányzott belőle az egyéni Egó, és csupán passzív képességei voltak. Brahmâ ezért (az ezoterikus szövegekben) megparancsolja, hogy teremtsen. Ekkor Daksha a parancsnak engedelmeskedve megteremti az „alsó és a felső” (avara és vara) utódokat (putrákat), a kétlábúakat és négylábúakat, majd akaratával létrehoz­za a nőnemű lényeket, az isteneket, a Daityákat (a ne­gyedik faj óriásait), a kígyó-isteneket, állatokat, a szarvasmarhákat és Danavákat (Titánok és Démon-mágusok) és még egyéb lényeket.

Ezen időtől kezdve az élő lények szexuális érintkezés­ből szaporodtak, Daksha ideje előtt a szaporodás más módon történt: akarattal, látással és a jámbor bölcsek, az ájtatos szentek vallásos vezeklésének következté­ben.⁶ Ami ezután következik, az egyszerű zoológiai tanítás.

29. A csúszó-mászókon kívül teremtettek csontos állatokat, tengeri sárkányokat és repülő sarpákat (kígyókat). A föl­dön csúszók szárnyakat kaptak. A hosszúnyakú vízla­kók lettek a nemzői a levegő madarainak. (a)

(a) Ebben a pontban tanításaink és a modern biológiai spekulációk tökéletesen egyeznek. Még a legbigottabb fel­fogás sem tagadhatja, hogy hiányzó láncszemek alkották az átmenetet a csúszómászók és a madarak között; különö­sen kitűnik ez a Vogt által ismertetett ornithoscelidae, hesperornis és archaeopteryx fajoknál.

30. A harmadik (faj) alatt a csontnélküli állatok fejlőd­tek és megváltoztak: csontos állatokká váltak, (a) chhá­yájuk (is) megszilárdult.

 

31. Először az állatok váltak ketté (hímre és nőstényre) (b)...

(a) Gerincesek, majd emlősök következtek. E korszakot megelőzően az állatok - az emberekhez hasonlóan - éte­rikus ős-szervezetűek voltak.

(b) A korábbi hermafrodita emlősök és a később bekö­vetkező nemekre való szétválás ténye ma már vitán felül áll, még a biológia szempontjából is. Amint Oscar Schmidt professzor, a köztudomásúan darwinista tudós mondja: „A használat és a nem-használat, kombinálva a kiválasz­tással megvilágítja (?) a nemek szétválását, valamint a csökevényes nemi szervek különben teljesen érthetet­len létezését. Különösen a gerinceseknél mindkét nem oly világos nyomait mutatja a másik nemre jellemző ne­mi szerveknek, hogy még az antik világ is feltételezte a hermafroditaságot, mint az emberiség természetes ősi állapotát... Figyelemre méltó, milyen csökönyösen öröklődnek a nemi szerveknek ezek a rudimentumai. Az emlősök rendjében a tényleges hermafroditaság ismeret­len, jóllehet fejlődésük egész periódusa alatt ki tud­ja mióta magukkal hurcolják ezeket az ismeretlen őseik­től eredő maradványokat.”⁷

31. …(Az állatok) nemzeni kezdtek. A kettős ember (azután) szintén kettévált. Azt mondta: „Legyünk mi is olyanok, mint ők, egyesüljünk és teremt­sünk”. És úgy tettek...

32. Azok, akikben nem volt szikra (a „szűk-fejűek”⁸), hatalmas nőstény állatokat vettek magukhoz. (a) Ezekkel néma fajokat nem­zettek. Ők maguk (a „szűk-fejűek”) is némák voltak. De nyelvük feloldódott (b). Ivadékaik nyelve néma maradt. Szörnyetegeket nemzettek. Hajlott hátú, négy lábon já­ró, vörös szőrrel fedett szörnyeteg-fajtát nemzettek.⁹ Néma fajt, hogy szégyenüket ne mondhassák el.¹⁰

(a) „Először az állatok váltak ketté” – mondja a 31. Stanza. Ne felejtsük el, hogy abban a korban az emberek még fiziológiailag is különböztek a mai ember­től, amely már túljutott az ötödik faj felező pontján. Nem közölték velünk, hogy milyenek voltak ezek a nőstény­állatok, de bizonyára annyira különböztek a ma általunk ismert állatoktól, mint amennyire az akkori „emberek” a mai emberektől.

Ez volt az első fizikai „anyagba bukása” néhány ak­kor létező és alacsonyabb rendű fajnak. Emlékezzünk a 24. Slokára. A „Bölcsesség Fiai” el­vetették a korai harmadik fajt, azaz a még fejletleneket, és csak a késői harmadik fajban inkarnálódtak, megadva ezáltal nekik az intellektust. Így tehát az ostoba vagy „elme-nélküli” fajok bűne – mely fajok nem kaptak „szik­rát”, s felelőtlenek voltak – azokra hullt, akik nem akar­tak velük szemben megfelelni karmikus kötelességüknek.

(b) Az emberi beszéd kialakulásával kapcsolatban lásd a további részeket.

Milyen ellenvetésekkel találkozhatunk?

Az okkultizmus tehát elveti azt az elképzelést, hogy az ember a majomtól, vagy akár egy közös őstől szár­mazna. Sőt éppen ellenkezőleg az emberszabású majmok legnagyobb részéről azt tartja, hogy azok a korai atlan­tiszi korszakban élt harmadik fajhoz tartozó emberektől származnak. Minthogy ezt az állítást könyvünk más részé­ben is hangoztatni és védelmezni fogjuk, e helyen csupán röviden foglalkozunk vele. A nagyobb világosság kedvéért azonban néhány szóban elismételjük azt, amit az I. kötet­ben a 6. Stanzára vonatkozólag mondtunk.

Tanításaink úgy szólnak, hogy jóllehet a Termé­szet egy távoli korban az emberi asztrális forma köré egy majomszerű külső burkot formált, ez a forma azonban éppoly kevéssé volt a „hiányzó láncszem”, mint amennyire azon számos egyéb – az asztrális formát eltakaró – burkok sem voltak azok, melyeket ezen asztrá­lis formák a Természet valamennyi birodalmában történő természetes fejlődésük folyamán felöltöttek. Ez a hosszas fejlődés pedig – mint ahogy rámutattunk – nem is ezen negyedik körhöz tartozó bolygón ment végbe, hanem az el­ső, második és a harmadik kör folyamán, amikor az EMBER előbb „kő, majd növény, végül állat” volt, hogy végül is elérje a jelenlegi emberiség első gyökérfaját. A fejlődés tényleges folyamata eltér a darwini rendszertől, s a ket­tőt csak akkor lehetne egymással összeegyeztetni, ha az evolucionisták félretennék a „természetes kiválasztódás” és más hasonló dogmákat. Valóban, Haeckel moneronja és a Manu Sarisripa-ja¹¹ között áthidalhatatlan szakadék tátong, amelynek neve Jiva; mert az „emberi” monád, akár immetallizálódva a kő atomjában, akár ivegetalizá­lódva a növényben vagy inanimalizálódva az állatban, mindvégig isteni, s ennélfogva EMBERI monád. S csak ak­kor szűnik meg emberi lenni, amikor abszolút istenivé válik. Az „ásványi”, „növényi” és „állati” monád elneve­zés pusztán felszínes megkülönböztetés; a monád (Jiva) mindenképpen csakis isteni, akár emberi volt a múltban, vagy azzá válik a jövőben. A kettő közötti különbséget jól meg kell értenünk, ha az „emberi monád”-ról beszé­lünk. A monád egy csepp azon partnélküli óceánból, amely az elsődleges differenciálódás síkján túl, vagy ponto­sabban e síkon belül létezik. A monád magasabb állapotá­ban isteni, alacsonyabb állapotában emberi – a „magasabb” és az „alacsonyabb” kifejezést jobb meghatározás híján használtuk, – de mindvégig monád marad, bármilyen fel­tételek vagy külső formák közé kerül – a nirvánai álla­potot kivéve. Amint a Logosz visszatükrözi az Univerzu­mot az Isteni Elmében, s a megnyilvánult Univerzum vis­szatükröződik minden egyes monádban, – ahogy Leibnitz mondja egy keleti tanítást ismételve – úgy kell a monád­nak inkarnációi körforgásában az élet-birodalmak minden egyes alap-formájában visszatükröződnie. Ezért mondják helyesen a kabbalisták, hogy az „ember előbb kő, majd növény, majd állat, majd ember, majd szellem, és végül is Isten lesz”, így fejezvén be körforgását, visszatér­ve ahhoz a ponthoz, ahonnan mint égi ember elindult. De az „Ember” kifejezésen az Isteni Monádot kell érteni, nem pedig a Gondolkodó entitást, s még kevésbé annak fi­zikai testét. A tudomány emberei úgy próbálják az ere­dethez visszavezetni a halhatatlan Lelket – amelynek lé­tezésében különben nem hisznek –, hogy végigvezetik a legalacsonyabb állati formáktól kezdve a legmagasabb rendű formákig, pedig valójában a jelenlegi állatok azon ősi szörnyek leszármazottai, amelyekről a Stanzák szól­nak. A csúszómászók és vízi állatok, amelyek ebben a ne­gyedik körben megelőzték az embert, úgyszintén a harmadik fajjal egyidős hasonló jellegű állatok, továbbá a harmadik és negyedik fajnál későbbi emlősök, – mindezek az állatok akár közvetlenül, akár közvetve az emberi kölcsönhatásból keletkező fizikai produktumok. Helyes az a megállapítás, hogy ezen Manvantara embere, éspedig a három megelőző körben, átment a Természet valamennyi birodalmán. Volt már „kő, növény, állat”. Igen ám, de (a) ezek a kövek, növények és állatok, amelyek a negye­dik körben később jelentkeztek, prototípusai, fátyolsze­rű bemutatásai voltak azoknak, és (b) még a negyedik kör elején is a jelenlegi kövek, növények és állatot pusztán asztrális árnyékok voltak, – okkultista kifejezéssel él­ve. Végül pedig sem embernek, sem állatnak, sem növény­nek nem olyan volt a formája és fajtája, mint amilyenné később vált. Így tehát a negyedik kör állati birodalmá­hoz tartozó alsóbbrendű lények asztrális prototípusai, amelyek megelőzték az emberek chháyáit, voltaképpen csu­pán konszolidált, de még mindig nagyon éteri burkai vol­tak azon még sokkal éterikusabb formáknak vagy modellek­nek, melyek a harmadik kör vége felé a D bolygón létez­tek, ahogy ezt az Esoteric Buddhism (III. fej.) mondja. Ezeket az alsóbbrendű állati lényeket „az anyag maradvá­nyaiból, az előző kerék – vagyis a harmadik kör - embe­reinek és (egyéb kihalt) állatainak holttesteiből terem­tették” – amint azt a 28. Slokában olvassuk. Így tehát, Földünk ezen életciklusának kezdetén e leírhatatlan, s az asztrális embert megelőző „állatok” voltaképpen a harma­dik kör emberének következményei voltak, a jelenlegi kör emlősei viszont nagyrészt megint csak az embernek köszön­hetik létüket. Sőt, mi több, a jelenlegi emberszabású majom „őse” közvetlen teremtménye az akkor még értelem nélküli embernek, aki emberi méltóságát meggyalázva fi­zikailag leereszkedett az állat szintjére.

A fent elmondottak érthetővé teszik az antropoló­gusok azon állítólagos bizonyítékait, amelyek az ember állati eredetének bemutatására szolgálnak.

Az evolucionisták által legjobban hangsúlyozott tétel az, hogy „az embrió története a faj összegezése”. Továbbá, hogy „a tojásból kifejlődő minden szervezet sorjában átmegy mindazokon a formákon, amelyeken ősei átmentek a Föld történetének hosszú folyamán.¹² Az embrió története... kicsiben tükrözi a faj történetét. Ez az elképzelés alapvető, biogenetikus törvényünk lényegét jelenti, s az organikus fejlődés alapvető törvényének tanulmányozásánál ezt kell a fő helyre állítanunk.”¹³

Ezt a modem elméletet mint tényt ismerték, és sokkal filozofikusabb módon fejezték ki a legősibb idők bölcsei és okkultistái. Összehasonlításként hadd idéz­zünk egy részt az Isis Unveiled című munkámból. Azzal a kérdéssel foglalkozva, hogy a fiziológusok nagy tudásuk mellett miért nem tudnak magyarázatot találni a torzszü­lött jelenségekre, a fenti könyv ezeket mondja: Az anatómus, aki „speciális tárgyként” az embrió fejlődését és növekedését választotta... minden kü­lönösebb agymunka nélkül, pusztán a mindennapi ta­pasztalat és saját szemének tanúbizonysága alapján beszámolhat arról, hogy egy bizonyos időszakig az embrió pontos másolata egy fiatal békafélének, a pe­téből kikelő ebihalnak. De még eddig egyetlen fizio­lógusnak vagy anatómusnak sem jutott eszébe, hogy az emberi lény fejlődésére – fizikai megjelenésének el­ső percétől kezdve egészén addig, amíg végső formá­jában megszületik – a lélekvándorlás (metempszichó­zis) pithagoraszi ezoterikus tantételét alkalmazza, melyet oly helytelenül értelmeznek bírálói. A kabba­lista axióma: „A kőből növény, a növényből állat, az állatból ember, stb.” jelentését már említettük más helyen az ember spirituális és fizikai fejlődésével kapcsolatban itt a Földön. Most még néhány újabb megjegyzéssel próbáljuk világosabbá tenni ezt a kérdést.

Mi az első, primitív formája a leendő embernek? Egy mag, egy testecske, mondják egyes fiziológusok; egy molekula, pete a petében, mondják mások. Ha ana­lizálnánk – mikroszkóppal vagy másként – milyen összetételre számíthatunk? Analógiát használva mond­hatnánk azt, hogy az összetevők a következők: a vérkeringés által a csíráztató helyen lerakott szervetlen anyagrészecske, és a vele egyesülő organikus anyag­részecske. Más szóval, a jövendő embernek ez a mér­hetetlen kicsiny magja ugyanolyan elemekből áll, mint a kő – tehát ugyanolyan elemekből, mint a Föld, amely az ember lakóhelyéül van kijelölve. A kabbalisták Mózest mint tekintélyt idézik azon megjegyzés­sel kapcsolatban, hogy egy élőlény teremtéséhez föld és víz szükséges, tehát jogosult a mondás, hogy az ember először mint kő jelenik meg.

Az emberi pete három vagy négy hét után növény­szerű formát ölt: egyik vége gömbszerű lesz, a másik pedig elvékonyodó, mint egy répa. Részeire bontva ki­derül, hogy igen finom hagymához hasonló lemezekből vagy burkokból áll, belül pedig folyadékot tartalmaz. A lemezek az alsó végén összefutnak, s az embrió ezen a gyökércsúcson függ, csaknem úgy, mint egy gyümölcs a szárán. A kő „metempszichózis” (lélekvándorlás) útján megváltozott, növénnyé vált. Ekkor az embrió­szerű teremtmény ágakat hajt belülről kifelé, ezek a végtagok, s kifejlődnek az arcvonások. Két fekete pont a szem, a fül, az orr, a száj előbb csak horpadások, mint az ananász pontjai, mielőtt kidomborodná­nak. Az embrió egy állatszerű foetus – egy ebihal – lett, olyan, mint egy kétéltű csúszómászó, mely vízben él, és abból táplálkozik. Még nincs emberi, azaz hal­hatatlan monádja, mert ez – ahogy a kabbalisták mond­ják – csak a „negyedik órában” éri el a halhatatlan­ságot. Fokról fokra a foetus kifejleszti az emberi jellegzetességeket, az örök lehelet első rebbenése átmegy rajta, a foetus megmozdul... és az isteni es­szencia letelepszik a gyermeki alkatba, amelyben an­nak fizikai haláláig – az ember szellemmé válásáig – tartózkodni fog.

A kabbalisták szerint a kilenchónapos kiformáló­dás ezen misztikus folyamata a „fejlődés egyéni cik­lusának” teljessé tétele. Amint a foetus fejlődik a női méh magzatvizében, ugyanúgy csíráznak ki a boly­gók az univerzum méhében, az univerzális éterben vagy asztrális fluidumban. Ezek a kozmikus gyermekek, akár­csak apró lakóik, eleinte csak magvak, azután petévé lesznek, majd lassan megérnek, most már ők lesznek anyává és kifejlesztik az ásványi, növényi, állati és emberi formákat. A központból a kerülethez a szem­mel láthatatlan vízhólyagtól a kozmosz egyáltalán el­képzelhetetlen, illetve elképzelhető határáig vezet­nek végig az okkultisták, ezek a ragyogó gondolkodók az egymást átható ciklusokon, melyek vég nélküli szé­riákban tartalmazzák egymást. Az embrió fejlődése prenatális állapotában az egyén családjában, a csa­lád az államban, az állam az emberiségben, a Föld naprendszerünkben, e rendszer a központi univerzum­ban (Tejútrendszerben), az univerzum a kozmoszban, és a Kozmosz pedig az EGY OK-ban, amely határtalan és végtelen. Ezek a fő vonásai az Ő fejlődési filozófiájuknak, s amint látjuk, ez nem egyezik Haeckel tanával:

„Csak részei vagyunk a csodás egésznek,

aminek testét a Természet, lelkét Parabrahm képezi.”

Ezek az okkultizmus bizonyítékai, s ezeket utasít­ja el a tudomány. De hogyan lehetne másként áthidalni az emberi lélek és az állati lélek közötti szakadékot? Ha az emberszabású majomnak és a homo primigeniusnak – argumenti gratia – közös őse volt – úgy, ahogy azt a mo­dern spekulációk kifejtik – miért van olyan óriási el­térés a két csoport között észbeli képesség dolgában? Igaz, azt válaszolhatnák, hogy az okkultizmus is csak azt teszi, amit a tudomány állít: közös őst ad majomnak és embernek, mert hiszen a majmot az ősi embertől szár­maztatja. Ez igaz, de ez az „ősi ember” csak külső for­májára nézve volt ember. Értelem és lélek nélküli lény volt akkor, amikor egy nőstény állati szörnnyel a majom­fajták ősapját nemzette. Ez a spekuláció – ha ugyan az – legalább is logikus, és áthidalja azt a szakadékot, amely az emberi és az állati elme között van. Magyará­zatot ad arra, ami eddig érthetetlen és felfoghatatlan volt. Azt a tényt pedig – amit a tudomány csaknem biz­tosra vesz – hogy t.i. a fejlődés jelenlegi szakaszában az ember és az állat egyesüléséből nem jönnek létre utó­dok, majd másutt fogjuk tárgyalni és megvilágítani.

Nos, miben áll az alapvető különbség a „The Pedig­ree of Man” alapján ma már (majdnem) elfogadott következ­tetés – vagyis az ember és a majom közös ősének hirdeté­se – valamint az okkultizmus tanításai között, mely utóbbi fenti állítást tagadva azt a tényt fogadja el, hogy minden élő lény és minden dolog ugyanabból a közös forrásból származik? A materialista tudomány fokozato­san fejleszti ki az embert azzá, ami az ember ma. Kezdi az első protoplazmikus, moneronnak nevezett szemcsével, – amely állítása szerint, akárcsak a többi, „mérhetet­len korszakok folyamán kezdődött el egy vagy több egy­szerű, spontán módon keletkező, a fejlődés törvényének engedelmeskedő eredeti formából – és folytatja az „is­meretlen és megismerhetetlen” típusokon át a majomig, s onnan tovább az emberi lényig. De nem mondja el, hogy hol találhatók az átmeneti formák, – azon egyszerű ok­nál fogva, mivel eddig még semmiféle „hiányzó láncsze­met” nem fedeztek fel, jóllehet mindez nem akadályozza meg a Haeckelhez hasonló embereket abban, hogy tetszésük szerint kitaláljanak ilyeneket.

De nem is fognak ilyen hiányzó láncszemet talál­ni. Egyszerűen azért, mert az objektív síkon és a for­mák materiális világában keresik ezt a láncszemet, amely biztonságosan el van rejtve a mikroszkóp és a bonckés elől az embert hordozó állati tabernákulumon belül. Elismételjük azt, amit az Isis Unveiled-ben mondottunk:

„...Minden dolog a Szellemből ered, mert a fejlő­dés felülről indul el, és lefelé száll, nem pedig fordítva, ahogy a darwini elmélet tanítja. Más szavakkal, a formák fokozatosan materializálódtak, amíg a lealacsonyodásnak egy végső pontját el nem érték. Ez az a pont, ahol a modern fejlődés-elmélet belép a spekulatív feltevések arénájába. Ha elérkeztünk eddig a korszakig, akkor könnyebben megértjük Haeckel Anthropogeny-jét, amely az ember származását „azon tengeri iszapban ázó protoplazmikus gumóig” vezeti vissza, amely „már akkor is létezett, amikor a legré­gibb kövületeket tartalmazó sziklák még le sem üleped­tek” –, hogy Mr. Huxley szavait használjuk. De még en­nél is könnyebben elképzelhetjük azt, hogy a (harma­dik körhöz tartozó) ember „egy majomszerű (asztrális) emlősből fokozatos átalakulással” fejlődött ki. Hiszen ugyanezt az elméletet – ámbár tömörebb és kevésbé elegáns, de éppen úgy érthető megfogalmazásban - Be­rosus szerint sok ezer évvel ő előtte tanította Oannesz vagy Dagon, az ember-hal, a babiloniak fél-démonja¹⁴ (bár kissé másként körvonalazva).

„De milyen érvek támogatják a darwini leszármazási vonalat? Ami magát Darwint illeti, semmi más, mint „bizonyíthatatlan hipotézis”. Saját szavai szerint, Darwin minden lényt úgy tekint, mint „egyenes leszár­mazottait azon kevés számú lényeknek, melyek már akkor is régen éltek, amikor a szilur rendszer első rétegei még le sem rakódtak”.¹⁵ Darwin nem tesz kísérletet arra, hogy bemutassa, mifélék voltak ezek a „kevés­számú élőlények”. De célunknak annyi is elegendő, mert azzal, hogy megengedi létezésüket, tudományosan meg­engedhető, hogy a régiekhez forduljunk a tétel mege­rősítése és részletes kidolgozása céljából.”¹⁶

Valóban, amint már előző munkánkban is mondtuk, ha elfogadjuk Darwinnak a fajok fejlődéséről szóló elmé­letét, ez egy kiinduló pontot képez egy nyitott ajtó kü­szöbén. Szabadságunkban áll megmaradni Darwinnal együtt a küszöbön belül, vagy átléphetjük ezt a küszöböt, amely mögött a határtalan és érthetetlen, vagy inkább a Kimond­hatatlan áll. Ha halandó nyelvünk nem is tudja kifejezni azt, amit szellemünk – még itt a földön – homályosan fel­fog a nagy „Túloldalról”, az időtlen Örökkévalóság vala­mely pontján csak fel kell, hogy ismerje a valóságot. De mi van Haeckel elméletén „túl”? Úgy látszik csak a Bathybius Haeckelii, és semmi más!

9. STANZA

AZ EMBER VÉGSŐ KIFEJLŐDÉSE

33. A teremtők bánják tettüket. 34. Jóváteszik mulasztá­sukat. 35. Az emberek megkapják az elmét. 36. A negyedik faj kifejleszti a tökéletes beszédet. 37. Minden andro­gün egység szétválik és kétnemű lesz.

33. Ezt (az állatokkal elkövetett bűnt) látva a Lha-k, (a Szellemek, a „Bölcsesség Fiai”) akik nem alkottak embere­ket (akik visszautasították a „teremtést”), sírtak, mondván:

34. „Az amanaszák (az „elme-nélküliek”) meggyalázták jövendő lakhelyeinket. (a) Ez karma. Lakjunk másokban. Tanítsuk jobbra őket, nehogy még rosszabb legyen.” Ezt tették...

35. Azután minden ember kapott manaszt (elmét). Látták az értelem-nélküliek bűnét.

De a szétválás korábban történt, még mielőtt az isteni értelem sugara megvilágította volna szunnyadó el­méjük sötétségét, s ezért estek bűnbe. Vagyis öntudatla­nul követtek el rosszat, amikor természetellenes követ­kezményt hoztak létre. És mégis, akárcsak a többi hat primitív testvérfaj, ez a hetedik, immár degenerált faj, jóllehet az elkövetett bűn miatt hosszú időt kell várnia végső kifejlődéséhez, az utolsó napon szintén rálép a hét ösvény egyikére. Mert: „a bölcsek¹ őrzik a természet rendjének ottho­nát, titokban öltenek magukra tökéletes formát”.² De most lássuk, hogy vajon a bűntársul vett „állatok” olyanok voltak-e, amilyeneket a mai zoológia ismer.

(a) A „Bűnbeesés” az ősi Bölcsesség és a régi feljegy­zések tanúsága szerint akkor történt, amikor Daksha – a korai harmadik faj embereinek és dolgainak testet öltött teremtője – eltávozott, hogy helyet adjon az emberiség azon részének, amely „szétvált”. Az egyik Kommentár a következőképpen magyarázza a „Bűnbeesést” megelőző körülményeket:

Az emberi negyedik fejlődés kezdeti időszakában az emberiség számos különböző irányba ágazódott el. Az első emberi példányok külső formája nem volt egységes, mert az eszközöket (a tojás-szerű, külső burkokat, amely­ben a későbbi teljesen fizikai ember kifejlődött) még megszilárdulásuk előtt hatalmas – ma már ismeretlen és a Természet kezdeti próbálkozásai közé tartozó - álla­tok hatalmukba kerítették. Az eredmény az lett, hogy a közbeeső szörny-fajok, félig állat – félig emberszerű lények keletkeztek. De minthogy ezek kudarcok voltak, nem élhettek sokáig, jóllehet a „Tojásból-szülött” Fiak – akinél igen gyenge volt még az elsődleges pszichikus erő ahhoz, hogy a fizikai természeten uralkodjék – ezen lények nőstényeit párként magukhoz vették, s velük újabb emberi szörnyeket nemzettek. Később az állati fajták és az emberi fajok fokozatos kiegyensúlyozódásuk következ­tében eltávolodtak egymástól, s többet nem párosodtak. Az ember nem teremtett többé, hanem nemzéssel szaporo­dott. De az ősi időkben nemcsak embereket, hanem álla­tokat is nemzettek. Igazat szóltak tehát azok a Bölcsek, akiknek elbeszélése szerint voltak olyan emberi hímek, akik utódaikat nem akaratukból teremtették, hanem más fajták nőstényeivel különböző állatokat és Danavákat (óriásokat) nemzettek, s ezek az állatok mintegy fiai voltak az emberi hímeknek, akik később nem akarták el­ismerni, hogy e néma fajokat ők nemzették. Látván a dol­gok ilyen állását, az utolsó fajok (a harmadik és a ne­gyedik) királyai és urai megtiltották e bűnös közösülést. Ez beavatkozás volt a karmába, s új karmát teremtett.³ Ők (az Isteni Királyok) sterilitással sújtották a bűnö­söket. Elpusztították a vörös és kék fajokat.⁴

Más helyen ezt olvassuk:

A későbbi időkben kék- és vörös arcú állat-embe­rek éltek, ezek már nem a tényleges (emberi és állati fajták) közösüléséből jöttek létre, hanem leszármazot­tak voltak.

Egy másik hely pedig említést tesz:

Vörös hajú, sötétbőrű, négy lábon járó emberekről, akik lehajoltak és kiegyenesedtek (álltak, majd újra kezükre támaszkodtak), akik úgy beszéltek, mint ősapáik, és úgy szaladtak a kezükön, mint óriástermetű ősanyáik.

Lehet, hogy ezekben a fajtákban a Haeckel-köve­tők ráismernek – ha nem is éppen a Homo primigeniusra, hanem – néhány alacsonyabb rendű fajra, mint például az ausztráliai vademberek néhány törzsére. De még ezek sem származtak az emberszabású majmoktól, hanem emberi apák­tól és fél-emberi anyáktól, pontosabban szólva emberi szörnyektől –, ezek azon „kudarcok” leszármazottai, ame­lyeket az első Kommentár említ. Az igazi emberszabású majmok, Haeckel Catarrhini-ja és Platyrrhini-je, később jöttek, éspedig Atlantisz végső korszakából. Az orángu­tán, a gorilla, a csimpánz és a kutyafejű majom legké­sőbb és teljesen fizikai úton fejlődtek ki az alsórendű emberszabású emlősökből. Van bennük a tiszta emberi esszenciából egy szikra, de az ember ereiben viszont a majmok véréből egy csepp sem folyik.⁵ Így szól az ősi Bölcsesség és az egyetemes tradíció.

Most azt kérdezhetnék: Hogyan történt a nemek szétválása? Higgyünk a régi zsidó mesében, az Ádám ol­dalbordájából teremtett Évában? Még ez a hit is sokkal logikusabb és ésszerűbb, mintha az ember származását feltétel nélkül a négykezű állathoz vezetjük vissza, mert az előbbi meseszerű formában egy ezoterikus igaz­ságot rejt magában, míg az utóbbi csak azt a kívánságot leplezi, hogy az emberiségre ráerőltessen egy materialis­ta fikciót. A borda csontot jelent, s ha azt olvassuk a Genezisben, hogy Évát Ádám bordájából teremtették, ez csak annyit jelent, hogy a csontos fajt egy korábbi faj­ból és fajokból teremtették, amelyek „csont nélküliek” voltak. Ez általánosan ismert ezoterikus tanítás, s csaknem egyetemesnek nevezhető különböző formái mögött. Egy Tahitiból való tradíció arról szól, hogy az embert az Araea-ból, „a vörös földből” teremtették. Taaroa, a teremtő erő, a fő isten, „hosszú évekre, több életre el­altatta az embert”. Itt faji periódusokról van szó, s utalás egyben az ember mentális álmára is, amint más he­lyen már bemutattuk. Ez idő alatt az istenség kivett egy Ivit (csontot) az emberből, s ebből lett az asszony.⁶

Mindazonáltal, bármit is akarjon jelenteni az al­legória, még ezoterikus jelentésében is feltételez egy isteni Alkotót – az ember „Nemzőjét”. Ha azt kérdezik tőlünk, hogy hiszünk-e ilyen „természetfölötti” lények­ben, akkor azt feleljük: Nem. Az okkultizmus semmiféle olyan élő vagy élettelen dologban nem hisz, ami kívül áll a Természeten. Nem vagyunk kozmolátorok vagy politeis­ták, hogy higgyünk az „Égi Emberben” és isteni emberek­ben, mert ismerjük a korok összegyűjtött tanúságtételét, mely minden lényeges pontban változatlan bizonyítékkal szolgál, és támogatja megállapításainkat, ez az Ősök Böl­csessége és az EGYETEMES tradíció. Elvetjük viszont az olyan alaptalan és megokolatlan tradíciókat, amelyek ki­nőttek a szigorúan vett allegóriákból és szimbolizmus­ból, még akkor is, ha ezek elfogadásra találtak az exo­terikus hittételekben. De azt, amit az egybehangzó tra­díció megőrzött, csak az akarattal vakok tagadhatják. Ezért tehát hiszünk a mieinktől eltérő fajtájú lények­ben, akik régmúlt geológiai korokban éltek, hiszünk ét­erikus fajokban, tehát test nélküli (Arupa) emberekben, akiknek formája nem volt szilárd halmazállapotú, hiszünk óriásokban, akik megelőztek minket, törpéket. Hiszünk isteni lények dinasztiáiban, akik mint a harmadik faj királyai olyan művészetekre és tudományokra tanították ezt a fajt, melyekhez képest a mi kis modern tudományunk még annyira sem állná meg a helyét, mint az alapfokú számtani műveletek a trigonometria mellett.

Nem, semmiképpen sem hiszünk természetfölötti, hanem csak emberfölötti vagy inkább emberek közötti in­telligenciákban. Érthető, amikor a művelt ember idegen­kedik attól, hogy egy osztályba sorolják a babonás és tudatlan emberrel, sőt nagy igazságot fejezett ki Renan, amikor azt mondja:

A természetfölötti olyan lett, mint az eredendő bűn, szégyenfolt, melyet úgy látszik, mindenki szé­gyell, még azon mélységesen vallásos személyek is, akik azon törekvésükben, hogy ezeket minimálisra le­csökkentsék, a természetfölöttit inkább elrejtik a múlt legtávolabbi zugaiban.⁷

De Renan „természetfölöttije” a dogmához és annak holt betűjéhez tartozik, és semmi köze sincs a mögötte lévő szellemhez és a Természetben fellelhető tények rea­litásához. Ha a teológia szerint abban kellene hinnünk, hogy az emberek négy vagy ötezer évvel ezelőtt 900 évig éltek vagy még tovább, hogy az emberiség egy része, Izra­el népeinek ellenségeit kivéve, óriásokból és szörnyek­ből állt –, nos, akkor elvetjük azt az elképzelést, hogy mindezek a dolgok a Természetben csupán ötezer évvel ezelőtt történtek. Mert a Természet nem fejlődik ugrás­szerűen, a logika és a józanész pedig – nem is szólva a geológiáról, az antropológiáról és az etnológiáról – jogosan tiltakozik az ilyen megállapítások ellen. De ha ugyanez a teológia, félretéve fantasztikus kronológiáját, azt állítaná, hogy ötmillió évvel ezelőtt az emberek 969 évig (Matuzsálem koráig) éltek, akkor ez ellen egy szavunk sincs. Mert azokban az időkben az ember fizikai formája olyan volt a jelenlegi emberi testhez képest, mint egy Megalossaurus a közönséges gyíkhoz képest.

A természettudós még egy nehézségre is felhívja a figyelmet. Az emberi nem az egyetlen, amely egyedeiben a nemem belüli különböző fajtákkal párosulni tud. „Az emberi fajok között nincs szó kiválasztódásról” – mondja az anti-darwinista, s ezt a megállapítást az evolucionis­ták sem tagadják. Ez az érv diadalmasan bizonyítja a faj specifikus egységét. Hogyan állíthatja akkor az okkultiz­mus azt, hogy a negyedik fajhoz tartozó emberiség egy része egy másik – csak fél-emberi vagy éppen teljesen állati – faj nőstényeivel utódokat nemzett, s ezen egye­sülésből keletkező félvérek nemcsak szabadon szaporod­tak, hanem őseivé is váltak a modern emberszabású maj­moknak? Az ezoterikus tudomány erre azt feleli, hogy mindez a fizikai ember kialakulásának legelején történt. Azóta a Természet megváltoztatta módszereit, és az embe­ri bestialitás bűnének egyedüli eredménye a magtalanság. S erre még a mi időnkben is van bizonyíték. A Titkos Tanítás szerint az emberiség specifikus egységében még ma is léteznek kivételek. Vannak még, illetve néhány évvel ezelőtt még voltak leszármazottaik azoknak a fél-állati törzseknek vagy fajoknak, amelyek a távoli Lemuriából vagy Lemur-Atlantiszból származtak. Ezek a tazmánok (ma ­már kihaltak), ausztrálok, Ardaman-sziget béliek, stb. A tazmánok leszármazását csaknem bizonyítottnak vehetjük azon tény alapján, amely Darwint rendkívül meglepte, anélkül azonban, hogy magyarázatot tudott volna reá ta­lálni. Vizsgáljuk meg ezt a tényt.

De Quatrefages és más természettudósok, akik a monogenézist (az emberi fajoknak közös törzsből való leszármaztatása, ford.) azzal a ténnyel próbálják magya­rázni, hogy az emberiség minden faja tud kereszteződni egymással, kihagyták számításaikból a kivételeket, ame­lyek ebben az esetben egyáltalán nem erősítik meg a sza­bályt. Az emberi kereszteződés lehet, hogy általános gyakorlat volt a nemek szétválásának megtörténte után, de ugyanakkor érvényesül egy másik törvény, éppen olyan hatásosan, mint a különböző állatfajok közötti keresz­teződésnél, az ugyanis, hogy a két különböző emberfaj egyesülése magtalan marad, mint például azokban a ritka esetekben, amikor egy európai férfi valamely vademberi törzs nőstényéhez leereszkedve, társul választ magának egy ilyen keveréktörzsből származó egyedet.⁸ Darwin feljegyzett egy ilyen esetet egy tazmán törzsről, amely­nek asszonyai – en masse – egyszerre meddők lettek sokkal azután, hogy európai gyarmatosítók telepedtek le közöttük. A nagy természettudós ezt a tényt az életkö­rülmények, a táplálkozás stb. megváltozásával próbálta magyarázni, de végül is lemondott a titok megfejtéséről. Az okkultista számára a megfejtés igen egyszerű. A med­dőséget az európaiak és a tazmán nők közötti u. n. „ke­reszteződés” okozta, amelyet az európaiak egy olyan faj képviselőivel végeztek, amelynek ősanyja egy „lélekte­len”⁹ és elme nélküli szörny, ősapja pedig egy valóban emberi, de ugyancsak elme nélküli ember volt. S ez nem­csak a fiziológiai törvény következménye, hanem a karmi­kus fejlődés parancsa is, amely tiltja az abnormális faj további fennmaradását. A fenti megállapításokat a tudo­mány még nem hajlandó elhinni, de idővel kénytelen lesz elfogadni őket. Az ezoterikus filozófia – ne felejtsük el – csak kitölti a tudomány által hagyott hézagokat, és helyesbíti annak téves premisszáit.

Viszont éppen ebben a kérdésben a geológia, sőt a botanika és a zoológia is támogatja az ezoterikus ta­nításokat. Számos geológus mutatott rá arra, hogy az arc­haikus faunával és flórával együtt élő ausztráliai benn­szülöttek mérhetetlen ősiségből kell, hogy származzanak. Ennek a titokzatos fajnak az eredetéről hallgat az etno­lógia, márpedig környezete mindenestül bizonyíték az ezo­terikus álláspont igazságára. Amint Jukes mondja:

Igen érdekes tény, hogy nemcsak ezek az erszényes állatok (az Oxfordshire Stone-field Slates-ben talált emlősök maradványai) hanem különböző kagylók – pl. a trigóniák, sőt az ikraköves sziklákban talált növé­nyi kövületek egynémelyike – sokkal inkább hasonlíta­nak az Ausztráliában jelenleg élő példányokhoz, mint a Föld bármely más táján lévő élő formákhoz. Ezt az­zal a feltevéssel lehetne magyarázni, hogy az ikrakö­ves (jura) korszak óta Ausztráliában kevesebb válto­zás történt, mint másutt, és hogy az ausztrál flóra és fauna ennek folytán megőrzött valamit az ikraköves típusból, míg ugyanakkor a föld más részein ezt a tí­pust csaknem kiszorította és helyettesítette egy más forma. (!!)¹⁰

Nos, miért történt kevesebb változás Ausztráliá­ban, mint másutt? Mi okozta ezt a „retardációs átkot”? Egyszerűen az, hogy a környező természet pari passu fej­lődik a szóban forgó emberfajjal. A megfelelések minden vonalon érvényesülnek. A jelenlegi bennszülött törzsek egy részének az ősei azon késő lemúriai népek maradékai voltak, akik a fő kontinens elmerülésekor megmenekültek a társaikat érő pusztulástól. Ennek az igen alsórendű alfajnak az ősei olyan állatok és szörnyek méhében fo­gantak, melyeknek már a kövületei is több ezer méterrel a tengerfenék alatt pihennek. A fennmaradó törzs pedig azóta is olyan környezetben él, mely erősen alá van vet­ve a retardáció törvényének. Ausztrália egyike a vizek fölött lévő legrégibb szárazföldeknek, és az elöregedés szenilis jegyeit hordja magán „szűz talaja” ellenére. Új formákat már nem tud teremteni, ha csak új és friss fajok, a mesterséges megművelés és állattenyésztés se­gítségére nem jönnek.

De térjünk vissza még egyszer a harmadik faj, az „Izzadság-szülték”, a „Tojásból-keltek” és az androgünök történetére. Ez a faj korai kezdeteiben csaknem nem-nél­küli volt, majd kétneművé, azaz androgünné vált, – mind­ez természetesen igen fokozatosan. Az átmenet a kezdet­től az utolsó átalakulásig számtalan generációt vett igénybe. Az egyszerű sejt, amely a legkorábbi szülőtől (a kettő az egyben) származott, először egy kétnemű lényt fejlesztett ki. Később ez a sejt szabályos tojássá vált, melyből egy egynemű lényt kelt ki. A harmadik fajhoz tartozó emberiség a legtitokzatosabb az eddig megjelent öt faj között. A két különálló nem kifejlesztésének „mi­kéntje” itt természetesen csak homályos körvonalakban szerepelhet, mert ennek magyarázata embriológust és specialistát kíván, s a jelenlegi munka folyamatokról csak nagy általánosságban szólhat. Annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy a harmadik fajhoz tartozó emberiség egyedei még a pre-natális burkokban vagy tojásokban¹¹ kezdtek szétválni, s abból mint kifejezett hímnemű vagy nőnemű gyermekek kibújni, – korszakokkal természetesen az ős-szülők megjelenése után. És amint az idő leperget­te geológiai korszakait, az újszülött alfajok kezdték elveszíteni a születéskor magukkal hozott képességei­ket. A harmadik faj negyedik alfajának vége felé, az új­szülött gyermek már nem tudott azonnal járni, amint ki­szabadult a burokból, az ötödik alfaj vége felé pedig az emberiség már ugyanolyan körülmények között született, azonos folyamatok mellett, mint a mi történelmi generá­cióink. Ez természetesen millió éveket vett igénybe. Az olvasóval már korábban megismertettük a hozzávetőleges számokat, legalább is az exoterikus számítások szerint a 2. stanzában.

Most közeledünk a fajok fejlődésének fordulópont­jához. Lássuk, mit mond az okkult filozófia a beszéd ere­detéről.

36. A negyedik faj kifejlesztette a beszédet.

A Kommentárok azt mondják, hogy az első faj – az éterikus vagy asztrális Jóga Fiai, akiket „ön-szülték­nek” is neveznek – a mi értelmezésünk szerint néma volt, mert a földi síkon nem volt birtokában az elmének. A má­sodik faj egy „hang-nyelvet” beszélt, azaz énekszerű, csak magánhangzókból álló hangokat adott ki. A harmadik faj, kezdeti időszakában, kifejlesztett egy bizonyos be­szédfélét, amely a természet különböző hangjainak kissé kiművelt változata volt. Ez a beszéd többek között az óriás rovarok valamint az első állatok hangját utánozta, jóllehet ez utóbbiak jóformán még alig születtek meg az „Izzadság-szülték” napjaiban, vagyis a korai harmadik faj idején. Ennek másik félidejében az „Izzadság-szül­ték” helyet adtak a „Tojásból-kelteknek”, a középső har­madik faj korában pedig már nem androgün lények „keltek ki a tojásból” (az olvasó bizonyára megbocsát a nevetsé­ges kifejezésért, amelyet a mai kar elképzelhetetlennek tart emberi lényekre vonatkoztatva), hanem külön férfi és női jellegzetességekkel bíró lények, akiket a fejlő­dés törvénye vezetett oda, hogy leszármazottaikat sze­xuális módon szaporítsák. A fejlődésnek ezen a pontján a karmikus törvény arra kényszerítette a teremtő istene­ket, hogy az elme nélküli emberben inkarnálódjanak. Csak akkor jött el az ideje annak, hogy az emberek beszélni kezdjenek. De a beszéd akkor még alig volt több mint próbálkozás. Abban az időben az egész emberi faj „egy nyelvet beszélt”. A harmadik faj¹² két utolsó alfaja már városokat épített, és messze földön elvetette a ci­vilizáció első magvait Isteni Tanítói¹³ és saját már felébredt elmebeli képességeik segítségével. Ne felejt­se még el az olvasó, hogy amint a hét faj mindegyike négy korszakra oszlik – az arany-, az ezüst-, a bronz- ­és a vaskorszakra –, ugyanígy megtalálhatók ezek a kor­szakok a fajok legkisebb osztályainál is. A beszéd te­hát – az okkult tanítás szerint – a következő módon fej­lődött ki:

1. Egytagú beszéd: így beszéltek a harmadik gyö­kérfaj vége felé az első, megközelítően teljesen kifej­lődött emberi lények, az „aranyszínűek”, sárga-arcbőrű­ek, miután már szétváltak nemekre, és elméjük teljesen felébredt. Ezt megelőzően az emberek a mai értelemben vett „gondolat-átvitellel” közlekedtek egymással, jólle­het a kialakulóban lévő fizikai emberben a gondolat csak igen kevéssé volt kifejlődve, és nem is szárnyalt az alacsony földi sík fölé – kivéve az „Akarat és Jóga Fiai”-nak nevezett fajt, az elsőt azon fajok közül, amelyben a „Bölcsesség Fiai” inkarnálódtak. Az emberek fizikai teste a Földhöz tartozott, monádjuk pedig megmaradt a felső síkon. A beszédet nem is tudták jól kifejleszteni mindaddig, amíg el nem jutottak értelmi képességeik teljes birtokába. Ez az egytagú beszéd volt az u. n. magán­hangzós őse azoknak a kemény mássalhangzókkal kevert egy szótagú nyelveknek, melyeken még ma is beszélnek bi­zonyos – csak az antropológusok által ismert sárga fajok.¹⁴

2. Agglutináló beszéd (ragozó beszéd): Az elő­zőekben bemutatott nyelvi jellegzetességekből fejlőd­tek ki az agglutináló nyelvek, amelyeken egyes atlanti­szi fajok beszéltek, míg a negyedik fajhoz tartozó más ősi csoportok megőrizték anyanyelvüket. És mint ahogy a nyelveknek is megvan a maguk ciklikus fejlődése: gyer­mekkor (tisztaság), serdülőkor (anyagba bukás), keveredés más nyelvekkel (érett kor), hanyatlás és végül halál,¹⁵ ugyanígy a legcivilizáltabb atlantiszi fajok ősi nyelve – amelyet a régi szanszkrit művekben Râkshasi Bhasa-­nak neveznek – is pusztulni kezdett, és csaknem kihalt. Míg a negyedik faj „színe-java” mind erőteljesebben tört a fizikai és intellektuális fejlődés csúcsai felé, örökül hagyva a megszülető ötödik (árja) faj számára a hajtogató, magasan fejlett nyelveket, addig az agglu­tináló nyelvek elsorvadtak, s csak töredékes, elavult idiómák maradtak fenn, elszórva és jóformán kizárólag Ame­rika őslakos törzseire korlátozódva.

3. Affektáló-hajtogató beszéd. Az ötödik faj első nyelve, jelenleg pedig a beavatottak misztérium nyelve, az őseredeti szanszkrit volt, amelyet tévesen a görög nyelv „nénjének” hívnak, pedig inkább anyjának tekinthe­tő. A „sémi” nyelvek pedig fattyú hajtásai azon első fo­netikus eltorzulásoknak, amelyen a korai szanszkrit idő­sebb gyermekei beszéltek. Az árjákra és sémitákra való felosztást az okkult tanítás helyteleníti, sőt még a tu­rániakat is befogadja bizonyos fenntartással. A sémiták, de különösen az arabok voltaképpen késői árják, akik spiritualitásban degenerálódtak, anyagiasságban pedig tökéletesedtek. Ezekhez a késői árjákhoz tartoznak va­lamennyien a zsidók és az arabok. Az előbbiek az indiai Chandalak-tól (kiközösítettek, nem egy közülük ex-Brah­mana volt) származó törzs, amely Kaldeában, majd Scinde-­ben (Sind) és végül Arábiában (Irán) keresett menedéket. A zsidók valóban atyjuktól, A-Bram-tól (Nem-Brahmana) származtak valami 8.000 évvel i. e. Az arabok viszont azon árják leszármazottai, akik nem akartak Indiába men­ni a nemzetek szétszóródása idején, hanem annak határvidékén, Afganisztánban és Kabulban¹⁶ valamint az Oxus mentén maradtak, míg más társaik behatoltak Arábiába és elárasztották ezt a földrészt. És mindez akkor történt, amikor Afrika már felmerült mint szárazföld.

Kísérjük azonban tovább – amennyire a hely korlá­tozott volta megengedi – a mai, valóban emberi fajok fo­kozatos kifejlődését. Az emberszabású majmok eredetére vonatkozólag pedig utalnunk kell bizonyos alfajok hirte­len megakadt fejlődésére, ezek erőszakos kitérésére a tisztán állati vonal irányába a természetellenes keresz­teződés folytán. A mai korban hibridizációnak (korcs-a­lakok tenyésztésének) nevezett és a növényeknél és ál­latoknál alkalmazott eljárásnak ősrégi és valóban analóg esetéről volt szó.

Ezekben a vörös hajú, szőrrel borított korcs-ala­kokban, az ember és az állat közötti természetellenes kapcsolat gyümölcsében, a „Bölcsesség Urai” – amint látjuk – nem inkarnálódtak. A természetellenes kereszt­be közösülés – mondjuk a természetellenes „szexuális ki­választódás” – azután az átalakulások hosszú sorozatán keresztül idővel az emberiség legalsóbb rendű fajtájának kialakulásához vezetett. Majd további elállatiasodás, vé­gül az első állati törekvés a szaporodásra egy olyan fajt eredményezett, amely korszakokkal később átalakult a mai majmokká.¹⁷

Ami pedig a nemek szétválását illeti, ez nem egy­szerre történt, mint ahogy gondolnánk. A Természet min­den vonalon lassú folyamatokkal dolgozik.

37. Az egyből (androgün) kettő lett; ugyanígy minden élő és csú­szómászó, mely még egy volt: óriási halak, madarak, kagylófejű kígyók. (a)

Ez nyilvánvalóan az u. n. kétéltűek korára vonatko­zik, amely korban a tudomány lehetetlennek tartja az em­ber létezését. De honnan tudhattak az ősiek az antedilu­viális, történelemelőtti állatokról és szörnyekről? A Kommentárok VI. Könyvében van egy rész, amely szabadon fordítva így hangzik:

Amikor a harmadik szétvált és bűnbe esett azzal, hogy ember-állatokat nemzett, akkor ezek (az állatok) vér­szomjasak lettek, s az emberek és állatok egymást kezdték pusztítani. Addig nem volt bűn, nem volt gyilkolás. Azu­tán (a szétválás után) a Satya (Yuga) végéhez ért. Az örök tavaszból folytonos változás lett, és az évszakok egymást követték. A hideg arra késztette az embereket, hogy menedéket építsenek maguknak, és ruházatról gondos­kodjanak. Ekkor az emberek a felsőbb Atyákhoz (a magasabb istenekhez vagy angyalokhoz) folyamodtak. A Nâgák Nirmâ­nakaya-i, a bölcs Kígyók és a Fénysárkányok, a Megvilá­gosultak (a Buddhák) előfutárai jöttek. Isteni királyok szálltak alá, és tanították az embereket tudományra és mesterségre, mert az ember már nem élhetett tovább az első földön (Adi-Varsha, az első faj Édene), amely át­változott egy fehér fagyott holttestté.

Ez a szöveg rendkívül sokatmondó. Majd látni fogjuk, mi minden következik ebből a rövid megállapításból. Sokan úgy vélik, hogy a szöveg többet tartalmaz, mint amennyi első pillantásra érthető.

 

Édenek, kígyók és sárkányok

„Éden” – honnan ered e kifejezés gondolata és igazi értelme? A keresztények azt fogják mondani, hogy az Édenkert az a szent Paradicsom, amelyet Ádám és Éva bűnükkel meggyaláztak. Az okkultista tagadja ezt a holtbetűs magyarázatot, és bemutatja a fonákját. De nem szükséges hinni a Bibliában, és abban isteni kinyilatkoztatást látni, hogy elmondhassuk, ez az ősi könyv – ezoterikusan olvasva – ugyanolyan egyetemes tradíciókon alapul, mint bármely más ősi szentírás. Hogy Éden mi volt, azt az Isis Unveiled-ben már részben bemutattuk, ahol a következőket írtuk:

„Éden kertje mint hely, egyáltalán nem mítosz, egyike azon történelmi határköveknek, amelyek időnként feltárják a tanulmányozó előtt, hogy a Biblia nem pusztán allegória. Eden, vagy a héber ןדעןג Gan-Eden jelentése: Éden kert, ősrégi neve annak az országnak, amelyet az Eufrátesz és mellékfolyói öntöznek Ázsiától és Örményországtól kezdve a Vörös-tengerig.” (Dr. A. Wilder azt mondja, hogy Gan-duniyas Babilon egyik neve.) A kaldeai „Számok Könyvében” Éden helyét számjegyek határozzák meg, a Comte de St. Germain által ránk hagyott sifrírozott kéziratban pedig Éden részletesen le van írva. Az asszír Táblácskákban Éden neve Gan-duniyas. A Genezisben םיהלא (Elohim) ezt mondja: „íme az ember olyan lett, mint egy közülünk”. Az Elohim szót egyrészt isteneknek vagy erőknek lehet fordítani, másik értelme Aleim, vagyis olyan papok, akiket beavattak a világ jó és rossz dolgaiba. Volt ugyanis egy Aleimnek nevezett papi egyesület, amelynek fejét Java-Aleimnek nevezték. Ha ebben a pai egyesületben valamelyik Ádám vagy Ember – ahelyett, hogy mint neofita (újonc) fokozatosan szerzett volna ezoterikus tudást szabályos beavatással – használva intuíciós képességeit, és a Kígyó (Asszony és Anyag) ösztönzésére megkóstolta a Tudás fájának gyümölcsét, vagyis a titkos tant, akkor ez a törvény megszegése volt. Herkules papjai, vagy Mel-karth, az „Éden Ura”, mind „bőr ruhát” viseltek. A szöveg így szól: „És Java-Aleim דוצתונתב „Chitonuth our”-t készített Ádám és felesége számára”. A héber szó első fele „chiton”, a görög χιτών, Khiton. A szlávok átvették a Bibliából ezt a szót, s náluk kabátot, felsőruhát jelent.

„Jóllehet lényegében ugyanazt az ezoterikus igaz­ságot tartalmazza, mint bármely más korai kozmogónia, a héber szentírás mégis magán hordja a kettős eredet jeleit. A Genezis a babiloni fogságból származó vis­szaemlékezés. Az eredeti szövegben lévő helyneveket, embereket, sőt tárgyakat is vissza lehet vezetni a kaldeusokhoz, továbbá az akkádokhoz, akik az előzőek ősei és árja tanítói voltak. Sokan vitatják, hogy Kal­dea, Babilónia és Asszíria akkád törzsei bármiként is rokonságban lettek volna Hindusztán brahmanáival, de több bizonyíték szól mellette, mint ellene. A sémi­tákat vagy asszírokat talán turániaknak kellett volna hívni, a mongolokat pedig szkítáknak kellett volna el­nevezni. De ha az akkádok ténylegesen léteztek, s nem­csak néhány filológus és etnológus fantáziájában él­tek, akkor ez a nép semmiképpen sem lehetett egy tu­ráni törzs, amint egyes asszírólógusok velünk elhitet­ni szeretnék. Az akkádok egész egyszerűen az emberi­ség bölcsőjéből, Indiából jött emigránsok voltak, akik Kis-Ázsia felé igyekeztek, papi vezetőik azonban megálltak útjukban, hogy civilizáljanak és beavassa­nak egy barbár népet. Halévy bebizonyította, hogy a turáni rögeszme tarthatatlan az akkád néppel kapcso­latban, más tudósok pedig megállapították, hogy a babiloni civilizáció nem a helyszínen született, és nem is ott bontakozott ki. Ezt a civilizációt Indiá­ból importálták, és akik hozták Brahmána-hinduk voltak.”

És most, tíz évvel azután, hogy ezeket leírtuk, igazol bennünket Prof. Sayce, aki első Hibbert előadásá­ban azt mondja, hogy Eridu babiloni város kultúráját „ide­gen földről hozták be”. Ez a kultúra Indiából jött.

„A sémiták teológiájuk jelentős részét a nem-sémi­ta akkádoktól vagy proto-kaldeusoktól kölcsönözték, kiket leigáztak, s akiknek helyi vallásgyakorlatait nem akarták és nem is tudták kiirtani. Így tehát, hos­szú korszakok folyamán a két faj: a sémita és az ak­kád egymás mellet élt, felfogásuk és istentisztele­tük észrevétlenül egymásba olvadt.”

Prof. Sayce a fentiekben az akkádokat „nem-sémi­táknak” nevezi, mint ahogy mi is ezt hangsúlyoztuk az Isis Unveiled-ben. Ezzel állításaink újabb megerősítést nyertek. Igazunk van abban is, amit mindig hangoztattunk, hogy a zsidó bibliai elbeszélés történeti tények kompilá­ciója, melyet más népek történetéből kölcsönözve zsidó köntösbe öltöztettek, – a Genezist kivéve, ami tiszta és egyszerű ezoteria. A tudománynak pedig az Euxine-től Kas­mírig és még azon túl kellene keresnie az emberiség és Ad-ah fiainak bölcsőjét – vagy legalábbis egyikét a fő bölcsőknek – annál is inkább, minthogy a későbbi időkben az Eufrátesz mentén lévő Ed-en Kertje az asztrológusok és mágusok, azaz Aleim iskolája lett.

De ez az „iskola” és ez az Éden az ötödik faj­hoz tartozik, s csak halvány visszaemlékezés az Adi-vars­hára, az ősi harmadik fajra. Etimológiailag mit jelent az Eden szó? Görögül ez ήδονή azaz „érzékiség”. Az Eden ebben az aspektusban nem több, mint a görögök Olim­pusza, Indra Mennyországa, Svarga a Meru hegyén, vagy akár a hurikkal telt paradicsom, amelyet Mohamed ígért az igazhitűeknek. Éden Kertje sohasem volt zsidó tulaj­don, mert Kínában – amelyről nehezen tételezhető fel, hogy 2000 évvel i.e. valamit is tudott a zsidókról – szin­tén volt egy ilyen ősi kert Ázsia közepén, amelyben a „Bölcsesség Sárkányai”, vagyis a Beavatottak éltek. Klap­roth szerint pedig a Foe-kone-ky könyvben van egy képírásos térkép – amelyet egy japán enciklopédiából má­soltak ki – s ez a „Bölcsesség Kertjét” a Pamír-fennsík­ra helyezi, a Himalája hegyláncainak legmagasabb csúcsai közé; a leírás szerint ez Közép-Ázsia csúcspontja, a négy folyó pedig az Oxus, az Indus, a Gangesz és a Silo – egy közös forrásból, a „Sárkányok Tavából” ered.

Itt azonban nem a származás Édenkertjéről és nem is a kabbalista Édenről van szó. Mert az előző – Eden Il­la-ah – egyik értelmezésben Bölcsességet jelent, a Nirvá­nához hasonló állapotot, az üdvösség Paradicsomát; a másik értelmezésben pedig az intellektuális emberre utal, azon Éden hordozójára, amelyben a jó és a rossz Tudásának fá­ja áll; az ember pedig ennek Ismerője.

Renan és Barthélemy St. Hilaire „a legalaposabb indukciókból” kiindulva teljes határozottsággal állítják, hogy az emberiség bölcsője „a Timaus térségében” volt. Végül a Journal Asiatique¹⁸ kimondja, hogy: „Az emberi faj valamennyi hagyománya, amelyek az ősi családokat a közös szülőföldre vezetik vissza, azt mutatja, hogy ezek a törzsek azon országok körül csoportosultak, ahová a zsidó hagyomány az Édenkertet helyezi, s ahol az árják (zoroaszterek) az Airyana-vaêgô-t vagy Merut (?) helyezték. Ezeket a helyeket északon az Aral-tó országai, délen pedig a Baltistan vagy Kis-Tibet fogják körül. Minden arra mutat, hogy a primitív emberiség lakhelyét itt kell keresnünk”.

Ez a „primitív emberiség” már az ötödik fajában élt, amikor a „Négytorkú Sárkány” – a ma már csak nyomai­ban található tó – a „Bölcsesség Fiainak” lakhelye volt, s ők voltak a harmadik faj első Elme-szülte Fiai. Az emberiségnek nem ez az egyetlen és nem is az első böl­csője, jóllehet másolata volt valóban az első gondolko­dó isteni ember bölcsőjének. Ez a hely a Paradesha volt az első szanszkritül beszélő nép hegyvidéke, a görögök Hedone-je – a gyönyör országa, de már a kaldeusok „érzé­kiség lakhelye” elnevezés erre vonatkozott, hanem csak utánérzése volt; ugyancsak nem itt történt az ember bűn­beesése a „szétválás” után. A zsidók Édenje a kaldeus másolatból lett lemásolva.

Az, hogy az ember bűnbeesése (a nemzés elkezdése) a tudomány által mezozoikus kornak nevezett időszak leg­elején történt, vagyis a hüllők korában, kitűnik a kígyó­ra vonatkozó frazeológiából. A kígyó természetét a Zohar megmagyarázza. Nem az az érdekes tehát, hogy Éva esete a kísértő kígyóval allegorikus vagy szó szerinti – mert hiszen abban senki sem kételkedhet, – hogy itt allegó­riáról van szó – hanem az, hogy világossá lesz, mennyire ősi ez a szimbólum, s az is, hogy ez nem zsidó, hanem egyetemes szimbólum volt.

Nos, a Zoharban van egy igen különös állítás, amelynek nevetséges abszurditása szándékoltan harsány kacajra készteti az olvasót. A Zohar azt mondja, hogy Shamael, a „Sátán” által Éva elcsábítására küldött kígyó egyfajta repülő teve (καμηλόμορφον) volt.

Egy „repülő tevét” valóban még a legszabadelvűbb Royal Society tag sem tud elfogadni. A Zohar azonban, – amelytől végre is nem lehet elvárni, hogy egy Cuvier szakkifejezéseit használja – helyes leírást használ;¹⁹ egy régi zoroasztriánus kéziratban ugyanis az Aschmogh kife­jezést találjuk, amelyről az Avesta azt tartja, hogy a Bűnbeesés után elvesztette „természetét és nevét”; ez az állat a leírás szerint egy hatalmas kígyó volt, amelyhez egy teve nyaka társult.

Salverte azt bizonygatja: „Nincsenek szárnyas kígyók, sem valóságos sárká­nyok... A sáskákat a görögök még ma is szárnyas kí­gyóknak nevezik, s ez a szókép hozta létre valószínű­leg a szárnyas kígyók létezéséről szóló különböző el­beszéléseket”.²⁰

Jelenleg valóban nincsenek, de ez nem zárja ki lé­tezésüket a mezozoikus korban. Cuvier pedig, aki összeállította csontvázukat, tanú reá, hogy voltak „repülő tevék”. A nagy természettudós – miután megtalálta bizo­nyos gyíkok egyszerű kövületeit – ma már ezt írja: „ha a hidrák és egyéb szörnyek létezését – me­lyekről annyit írtak a középkori történészek – bizo­nyítani akarnánk, erre kétségtelenül a legjobb pél­da a Plesiosaurus.²¹

Nem tudunk róla, hogy Cuvier további mea culpa­ként mondott-e még valamit, mindenesetre jól elképzel­hető megdöbbenése saját rágalmai miatt, amelyekkel a ré­giek igazmondását illette, amikor Németországban megta­lálták a 78 láb hosszú Pterodactilust – a repülő gyíkot, melynek csúszómászó testéhez hatalmas szárnyak tartoz­tak. Ezen őskori hüllő első végtagjainak kisujja olyan­nyira meghosszabbodott, hogy azon hosszú hártyás szár­nyak voltak. Így tehát a Zohar „repülő tevéje” igazolást nyert. A hosszúnyakú Plesiosaurus, továbbá a hártyás szárnyú Pterodactilus, vagy még inkább a Mosasaurus tu­dományosan lehetővé teszi a „repülő teve” vagy egy hos­szúnyakú sárkány létezését a múltban. Prof. Cope (Phila­delphia) bebizonyította, hogy a Mosasaurusnak egy mész­kőben talált kövülete egy ilyesféle szárnyas kígyó volt. A hátgerincben olyan jellegzetességei vannak, amelyek inkább a kígyófélékkel, mint a gyíkfélékkel mutatnak ro­konságot.

És most lássuk a fő kérdést. Tudott dolog, hogy az ókor tudományai között nem szerepelt sem a paleográ­fia, sem pedig az őslénytan; nem is voltak akkoriban Cuvier-k. És mégis a babiloni téglákon, de különösen ré­gi kínai és japán rajzokon, a legrégibb pagodákon és em­lékeken, továbbá a pekingi Császári Könyvtárban számos utazó felismerte a változatos formájú kínai sárkányokban az őslények és a szárnyas gyíkok tökéletes ábrázolásait.²² Ezenfelül a Bibliában is beszélnek a prófé­ták a szárnyas tüzes kígyókról,²³ Jób pedig megemlíti a leviatánt.²⁴ Ezzel kapcsolatban természetszerűleg felmerülnek a következő kérdések:

1. Honnan tudhattak a régi nemzetek egyáltalán valamit is a karbon- és mezozoikus korok kihalt szörnyei­ről, hogyan írhatták le őket szájhagyomány útján, hogyan tudták ábrázolni képekben, hacsak saját maguk nem lát­ták őket, vagy meg nem őrizték volna hagyományaikban a róluk szóló leírásokat? Az ilyen leírásoknak pedig elő­feltétele az élő és intelligens szemtanú.

2. És ha megengedjük ilyen szemtanúk létezését (amennyiben nem fogadjuk el a múltba néző tisztánlátást), akkor miért teszik az ember – az első őskori ember – legkorábbi megjelenését a harmadkor közepére? Ne feled­jük el, hogy a tudósok nagy része tagadja az ember megje­lenését a negyedkor előtti időkben, s így teljesen ki­zárja az emberiséget a kainozoikus korból. Márpedig itt olyan kihalt állatfajtákról van szó, amelyek millió évek­kel ezelőtt eltűntek a Föld színéről, és ezekről mégis tudtak, és le is írták őket olyan népek, amelyeknek civi­lizációja – állítólag – alig néhány ezer éves. Hogyan lehetséges ez? Nyilvánvalóan vagy a mezozoikus kort kel­lene átcsúsztatni a negyedkorba, vagy pedig az embert kell az őskori szárnyas gyík és a plesiosaurus kortársá­vá tenni.

Abból, hogy az okkultisták az Ősi Bölcsességben és Tudományban hisznek, és kiállnak mellette még akkor is, ha a Zohar nyelvezetében a szárnyas gyík „repülő teve­ként” szerepel, még nem következik az, hogy éppen ilyen készségesen elfogadjuk mindazokat a történeteket, ame­lyeket a középkorban terjesztettek az ilyen sárkányokról. A szárnyas gyíkok és egyéb őslények kihaltak a harmadik faj nagy részével együtt. Ha tehát a római katolikus írók nagy komolyan arra kérnek, hogy mi is fogadjuk el azt, amit Christopher Scherer és Kircher atya összehordtak, a saját szemükkel 1619-ben, illetve 1669-ben látott élő tüzes repülő sárkányokról, akkor engedjék meg nekünk, hogy állításaikat vagy álmoknak vagy pedig füllentésnek tekintsük.²⁵ Petrarca történetét sem tekinthetjük másnak, mint „költői szabadságnak”, amikor azt meséli, hogy amikor egy napon Laurával sétált az erdőben, egy barlang­nál hatalmas sárkányra bukkant, amelyet kardjával halál­ra sebzett, s így megmentette a szíve hölgyét attól, hogy a szörnyeteg felfalja.²⁶ Készségesen elhinnénk Petrarca történetét, ha ő Atlantisz korában élt volna, amikor ilyen vízözön előtti szörnyek még léteztek. Jelen korunkban azonban tagadjuk ezek létezését. A tengeri kí­gyó és a sárkány azonban két különböző dolog. Az előbbi létezését a többség tagadja, mert az óceánok nagy mély­ségeiben él, rendkívül ritka, s a felszínre csak akkor jön, ha valami – talán az éhség – erre kényszeríti. Így láthatatlan maradván, bár létezhet, mégis tagadják. De ha a fent leírt sárkányhoz hasonló valami élne Földün­kön, hogyan kerülhette volna el a felfedezést? Ez a te­remtmény a legkorábbi ötödik faj kortársa volt, s ma már nem létezik.

Az olvasó azt kérdezhetné, miért beszélünk egyál­talán sárkányokról? Azt feleljük: először, mert az ilyen állatokról való tudás az emberi faj mérhetetlen ősiségé­nek egyik bizonysága, másodszor pedig azért, hogy megmu­tassuk a különbséget, ami a „sárkány”, „Nâga” és „Kígyó” valóságos zoológiai értelme és fenti szavak szimboliku­san használt képletes értelme között van. A beavatatlan olvasó, aki semmit nem tud a misztérium-nyelvről, hajlan­dó – valahányszor a fenti szavakra bukkan – azokat szó szerint értelmezni. Innen a quiproquos és az igazságtalan rágalmak. Néhány példa elegendő lesz.

Sed et serpens? Helyes, de mi is volt a kígyó ter­mészete? A misztikusok a Genezis kígyójában intuitíve állati jelképet és magasrendű spirituális esszenciát lát­nak: egy kozmikus, szuper intelligens erőt, „hulló csilla­got”, egy szellemet, mely egyaránt mennyei, légi és föl­di és melynek „befolyása körüljárja a Földet” (qui cir­cumambulat terram), ahogy De Mirville, a holtbetűs magyarázat keresztény fanatikusa mondja, s amely „olyan fizikai jelképben nyilvánul meg, amely legjobban megfe­lelt morális és intellektuális tekercseinek” – vagyis kígyószerű formában.

De mire magyarázzák a keresztények a Rézkígyót, az „Isteni Gyógyítót”, ha a kígyót a ravaszság és a go­noszság jelképének, magának a „Gonosznak” kell tekinte­ni? Hogyan lehet egyáltalán demarkációs vonalat húzni, ha azt önkényesen, szektáns teológiai szellemben állapít­ják meg? Mert ha a római egyház azt tanítja híveinek, hogy Merkur és Aesculapius, vagy Asclepios – akik vége­redményben egyet jelentenek – „ördögök és az ördög fiai”, és ha ez utóbbinak pálcája és a kígyó az „ördög pálcája”, minek tekintsük akkor Mózes Rézkígyóját? A tudós előtt nyilvánvaló, hogy a pogány „pálca” és a zsidó „kígyó” ugyanaz, vagyis a kaduceus (Apollo-Python fiának, Merkúr­nak kígyós botja). Érthető, miért választottak a zsidók kígyó formát a „kísértő” számára. Pusztán fiziológiai és fallikus szempontokból, bármennyire is erőlködik kazu­isztikus okoskodással a római egyház, hogy más értelmet ad­jon annak, ami nyilvánvaló mindazok számára, akik isme­rik a misztérium nyelvet, s akik számjelentésük alapján olvassák a héber tekercseket. Az okkultisták tudják, hogy a kígyó, a Nága és a sárkány szavak mindegyike hét je­lentéssel bír, és hogy a Nap – például – asztronómiai és kozmikus jelképe volt a gnosztikusok két ellentétes fényének és a két kígyónak, azaz a jónak és a rossznak. Az is nyilvánvaló, hogy – amikor általánosí­tanak – a tudomány és a teológia egyaránt igen nevetséges szélsőséget képviselnek, és végkövetkeztetésre jutnak. Mert amikor a tudomány azt mondja, hogy megkaphatjuk va­lamennyi későbbi vallásos dogmának a kulcsát, ha a kígyók legendáját visszavezetjük eredeti forrásához, vagy­is az asztronómiai legendához, elgondolkozva azon, hogy a Nap a Python (az óriáskígyó) legyőzője, és hogy az égi szűz a Zodiákuson visszaveri a pusztító sárkányt –, akkor nyilvánvaló, hogy a tudós nem az általánosból indul ki, hanem félszemmel a keresztény vallásra és a Jelenések Könyvére sandít. Ezt nevezzük az egyik végletnek. A másikat abban látjuk, amikor a teológia a Tridenti Zsinat híres határozatát ismételve, arról akar­ja meggyőzni a tömegeket, hogy „az emberen – bűnbeesésétől kezdve egészen megkeresz­telése órájáig – az ördögnek teljes hatalma van, s joggal birtokolja őt (diabolum dominationem et potestatem super homimes habere et jure eos possidere).”

Erre az okkult filozófia azt feleli: Bizonyítsák be először az Ördögnek, mint entitásnak, a létezését, akkor talán majd hiszünk ilyen jogos birtoklásban. Az emberi természetnek igen csekély mértékű megfigyelése és ismerete elegendő ahhoz, hogy a teológiai dogma tévessé­gét bizonyítsa. Ha a Sátán valóság lenne az objektív vagy akár a szubjektív világban (klerikális értelemben), akkor éppen a szegény ördög lenne az, akit a gonoszok – tehát az emberiség nagy része – szüntelenül kínoznának és gyötörnének. A Gonoszt az emberiség, s különösen a papság – akiket a gőgös, lelkiismeretlen és türelmetlen Római Egyház vezetett – talált ki, hozta világra és gon­dosan felnevelte. De ezzel már eltértünk a tárgytól.

„Az egész gondolkodó világnak azt veti szemére az Egyház, hogy imádta a kígyót. Az egész emberiség tömjénezte vagy megkövezte a kígyót. A Zendek éppúgy beszélnek róla, mint a Kirá­lyok és a Védák vagy az Edda és a Biblia... A szent kígyónak (nágának) mindenütt megvoltak a szent­élyei és papjai; Rómában a veszta szűz készíti el táplálékát ugyanolyan gonddal, mint ahogy a szent tü­zet táplálja. Görögországban Aesculapius nem tud gyó­gyítani segítsége nélkül, s erőit általa küldi. Min­denki hallott a római szenátus híres követségéről az orvoslás istenéhez, s a küldöttek hazatéréséről a nem­ kevésbé híres kígyóval, amely önként elindult meste­re temploma felé a Tiberisz egyik szigetén. A kígyót nem egy bacchánsnő fonta a hajába, nem egy augur kér­dezte ki óvatosan, nem egy varázsló sírján látható a képe! A kainiták és az ophiták Teremtőnek nevezik, jóllehet elismerik – mint Schelling is tette – hogy a kígyó lényegében és személyében gonosz”.²⁷

Jól mondja a szerző. És ha valaki alaposan tudni szeretné, hogy milyen hírnévnek örvend a kígyó még napjainkban is, az tanulmányozza a témát Indiában, és lássa meg, mi mindent hisznek ebben az országban a Nágákról (kobrákról), és még ma is mi mindent tulajdonítanak nekik. Látogassa meg Whydah-ban élő afrikaiakat, a Port-au-Prin­ce-ben és Jamaicában lévő voodoo-kat, Mexikó nagaljait, Kína Pa- vagy ember-kígyóit stb. De miért is csodálko­zunk azon, hogy a kígyót „imádják”, s ugyanakkor átkozzák, hiszen tudvalevő, hogy kezdettől fogva szimbólum volt?²⁸ Minden régi nyelvben a sárkány szó azt jelentette, amit ma is jelent Kínában: (lang), vagy „az intelligenciában kiváló lény”, és a görög nyelvben pedig δράκων, vagy „aki lát és vigyáz”. Vajon e díszítő jelzők bárme­lyike is alkalmazható-e a kígyóra? Nem nyilvánvaló-e, hogy – bárhová is juttatta a vadembereket a kezdeti je­lentés elfelejtése és a babona – a fenti jelzőket embe­ri ősökre alkalmazták, akiket kígyók és sárkányok szim­bolizáltak? Ezek az ősök – akiket Kínában a mai napig is „a Bölcsesség Kígyóinak” hívnak – a Dhyánik első tanítványai voltak, röviden a harmadik faj első adeptusai, majd később a negyedik és az ötödik faj adeptusai. Ez a név egyetemessé lett, s a keresztény éra előtt értelmes ember össze nem keverte volna az embert és a szimbólumot.

Champollion a Chnouphis szimbólumról, vagyis a Világlélek szimbólumáról ezt írja: „ez többek között egy hatalmas kígyó, amely emberi lábon áll, e hüllő a jó géniusz jelképe, való­ságos Agathodaemon. Gyakran szakállal ábrázolják... Ezt a szent állatot, amely azonos az ophiták kígyójá­val, számtalan gnosztikus vagy bazilidiánus kőoszlop­ra rávésték... A kígyó feje többféle, de mindig a kö­vetkező betűkkel jelölik: ΧΝΟΓΒΙΣ”.²⁹ Agathodaemon birtokában volt „a jó és a rossz tu­dásnak”, vagyis az isteni Bölcsességnek, mert ez utóbbi nélkül az előbbi lehetetlen.³⁰ Iamblichust idézve, Cham­pollion bemutatja, hogy „Agathodaemon az Ειχτών-nak nevezett istenség volt (másként az égi istenek tüze – a Nagy Toth-Hermes³¹), akinek Hermes Trismegistos a mágia feltalálását tulaj­donítja”.³²

A „mágia feltalálása”! Különös kifejezést használ, mintha a Természet örök és jelenkori misztériumainak le­leplezése feltalálás lenne! Olyan ez, mintha több ezer év múlva Prof. Crookesnak tulajdonítanák a sugárzó anyag feltalálását, annak felfedezése helyett. Amint utolsó e­lőtti jegyzetünkben mondtuk, Hermes nem feltalálója, sőt még csak nem is felfedezője volt a mágiának, mert hiszen a Toth-Hermes név általános jelölés, mint ahogy Enoch (Enöichion, a „belső, spirituális szem”), Nebo – a próféta és a látnok –, stb. is csak általános nevek voltak. Hermes nem élő ember személyes neve, hanem sok adeptus generikus elnevezése. Kapcsolatuk a kígyóval a szimbolikus allegóriákban onnan ered, hogy őket e legko­rábbi intellektuális emberiség, a harmadik faj idejében, szoláris és planetáris istenek világosították fel. Vala­mennyien a Titkos Bölcsesség reprezentáns képviselői. Asclepios a Napisten-Apolló fia, és ő Merkúr. Nebo a Bel-­Merodach fia. Vaivasvata Manu, a nagy Rishi, Vivasvat – a Nap vagy Surya – fia, stb. És míg asztronómiailag a Nâ­gák, továbbá a Rishik, a Gandharvák, Apszaraszok, Grâma­nîk (vagy Yakshák, kisebb istenek), Yatudhanák és Dévák a tizenkét szoláris hónap folyamán a Nap kíséretében vannak, – a teogónia és az antropológiai fejlődés szerint ők egy­aránt istenek és emberek –, amikor az Alvilágban inkarná­lódnak. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell az olvasót arra, hogy Apollonius buddhista Nâgákkal találkozott Kas­mírban. Ezek pedig nem állattanilag értelmezett kígyók voltak, sem pedig etnológiai Nâgák, hanem „bölcs emberek”.

A Biblia, kezdve a Genezistől a Jelenések Könyvé­ig, nem más, mint történelmi visszaemlékezések hosszú so­rozata arra a nagy küzdelemre, amely a fehér és a fekete mágia, a jobboldali ösvény Adeptusai (a Próféták) és a durva tömegeket vezető papság, a baloldali ösvény Adeptu­sai (a Leviták) között dúlt. De rendkívül nehéz – még az okkultizmus tanulóinak is, bár egyesek számos ősi kézira­tot őriznek, és közvetlen tanításokra támaszkodnak – határ­vonalat húzni a jobb és baloldali ösvény Sodales-ei (pap­ság) között. Az a nagy szakadás, amely a negyedik faj fi­ai között támadt, amikor az „Isten-fiak” vezetése alatt az első beavatási templomok és csarnokok megépültek, Já­kob fiainak történetében kap allegorikus formát. A hal­dokló Jákob szavaiból kiderül, hogy a mágiának két isko­lája volt, s hogy az ortodox léviták nem a szent iskolá­hoz tartoztak. Idézzünk most néhány mondatot az Isis Un­veiled-ből: (I. köt. 555.)

A haldokló Jákob így írja le fiait: „Lészen Dan – mondja – olyan, mint a mérges kígyó az úton, és az ás­pis az ösvényen, mely megmarja a lónak sarkát, hogy a rajta ülő ember hátra essék (vagyis fekete mágiát fog tanítani a jelölteknek). A te szabadításodra várom az Úrnak segítségét”. Simeonról és Léviről a pátriárka azt jegyzi meg, hogy ők „atyafiak, álnokságának fegy­vere volt az ő szerződések a Sékhemitákkal. Az ő ti­tkukban, tanácsokban részes ne légy, én lelkem”.³³ Az eredetiben „az ő titkukban” úgy olvasandó: „az ő Sod­jukban”.³⁴ Sod pedig a Baal, Adonis és Bacchus nagy misztériumainak neve volt, ők mind Napistenek voltak, és szimbólumuk a kígyó volt. A kabbalisták azzal ma­gyarázzák a tüzes kígyók szimbólumát, hogy így hív­ták a Lévi törzset, és minden lévitát, és hogy Mózes volt a Sodales-ek (a papi testülethez tartozók) feje.³⁵ A „sárkányölő” kifejezés eredeti értelmét a misz­tériumokhoz kell visszavezetni, s erről a tárgyról ké­sőbb bővebben szólunk.

Ha Mózes volt a feje a misztériumoknak, akkor eb­ből természetesen következik, hogy ő volt a Főpap; ha pedig azt halljuk, hogy a próféták Izrael népének „irtó­zatosságai” ellen mennydörögnek, akkor ebből két iskolára lehet következtetni. A „tüzes kígyók” tehát egyrészt a papi kaszthoz tartozó léviták megjelölése volt, amikor már eltértek a jó törvénytől, vagyis Mózes hagyományos tanításaitól, másrészt mindazokra vonatkoztak, akik fe­kete mágiát űztek. Ézsaiás, amikor az „engedetlen fiak”-ról beszél, akik el kell vigyék gazdaságukat azokba az országokba, ahonnan „a baziliszkusz és tüzes szárnyas kí­gyó” (III. fej. 6.) kijön, – vagyis Kaldeába és Egyiptomba, mely országok beavatottjai az ő idejében (i.e. 700) már erő­sen megromlottak, – voltaképpen ezen országok mágusait értette.³⁶ De ezeket a mágusokat gondosan meg kell különböztetni a „Bölcsesség Tüzes Sárkányaitól” és a „Tűzköd Fiaitól”.

A Misztériumok Nagy Könyvében ezt olvassuk: „Hét Úr megteremtette a Hét Embert, három Úr (Dhyan Chohan vagy Pitri) jó és szent volt, négy kevésbé égi, telve szenvedéllyel... Az Atyák chhayái (fantomjai) olyanok lettek, mint ők”.

Ez magyarázza az emberi természet különbözősé­geit, hét különböző – jó és rossz – fokozatba sorolva azt. Elkészült tehát hét tabernákulum, hogy azokban külön­böző karmikus körülmények között lakozzanak a monádok. Ezen az alapon magyarázzák a Kommentárok azt, hogy miért terjedt el oly gyorsan a gonosz, mihelyt ezek az emberi formák valóságos emberek lettek. Egyes régi filozófusok azonban az ember származásáról szóló beszámolójukban nem veszik tudomásul a hetet, hanem csak négyről beszélnek. Így például a mexikói helyi Genezis „négy jó emberről” szól, mint az emberi faj négy igaz őséről, „akiket nem istenek nemzettek, és nem is nőtől születtek”; teremtésü­ket csodálatos módon a Teremtő erők végezték el, s csak azután sikerült, miután „az ember teremtésére irányuló három kísérlet már kudarcba fulladt”. Az egyiptomi teo­lógiában csak „négy Istenfiú” van, (jóllehet a Pymander­ben hét szerepel) – ezzel kerülve el az emberi természet rossz voltának megemlítését. Amikor pedig Seth az isten-­státusból Seth-Typhonná süllyedt, elkezdték őt „hetedik fiúnak” nevezni. Valószínűleg innen származik az a hit, hogy a „hetedik fiú hetedik fia” mindig született mágus, – jóllehet eredetileg varázslóra gondoltak. A gonoszt szimbolizáló kígyót, APAP-ot, Seth kígyója, Aker öli meg,³⁷ tehát Seth-Typhon maga nem lehetett gonosz. A Halottak Könyve elrendeli, hogy a CLXIII. fejezetet így olvassák: „egy kétlábú kígyó jelenlétében”, ami magas Beavatottat, egy Főpapot jelent, minthogy az említett fejezet címének hieroglifájában ezen „kígyó” fejét ékesítő diadém és a kos-szarvak³⁸ erre mutatnak. A „kígyó” felett Ammon,³⁹ a rejtett „misztérium-isten” misztikus szempárja látható. A fent említett helyek megerősítik állításunkat, és megmu­tatják, mit is jelentett valójában a „kígyó” szó az antik világban.

De lássuk a Nâgalokat és a Nargalokat, honnan van a hasonlóság az indiai Nâgák és az amerikai Nâgalok között?

„Nargal volt a mágia (Rab-Mag) kaldeai és asszír főnöke, Nâgal pedig a mexikói indiánok fő varázslója. Mindkét név az asszír isten, Nergal-Serezer-ből és a hindu Nâgákból ered. A Nargaloknak és Nâgáknak hasonló képességeik voltak, hatalmukban állt magukhoz kap­csolni egy démon-segítőt, akivel ezután teljesen azo­nosították magukat. A kaldeai és asszír Nargal ezt a démont bizonyos szentnek tartott állat képében a temp­lomon belül helyezte el. Az indiai Nâgal viszont ott tartja, ahol tudja, – valamely közeli tóban, erdőben vagy saját házában, háziállat képében”.⁴⁰

Az ilyen mérvű egyezést nem lehet véletlenek ös­szejátszásának tulajdonítani. Felfedezzük az Újvilágot, és kiderül, hogy már negyedik fajbeli őseink is mint ré­gi világot ismerték, hiszen Arjuna, Krishna társa és chelája leszállt a Pâtâlába, az „antipódusokba”, s ott vette feleségül Ulûpit⁴¹ – egy Nâgát, helyesebben Nâ­ginit –, aki Kauravya-nak, a Nâgák királyának a lánya volt.⁴²

Reméljük, sikerült bebizonyítanunk a kígyó jel­kép teljes értelmét. Nem a gonosz, még kevésbé az ördög jelképe ez, hanem – valóban – a KEMEK EIΛAM ABPAΣΑΞ, az „Örök Abrasax Nap”, minden kab­balista központi spirituális napjának a szimbóluma ez, amelyet bizonyos diagramokban a Tiphereth körével ábrá­zolnak.

S itt megint szeretnénk idézni egy korábbi mun­kánkból, további magyarázatokkal kiegészítve.

„A mérhetetlen mélység (Bythos, Aditi, Shekinah, az ismeretlen fátyla) ezen tájáról kiszakadt egy spi­rálokból alkotott kör. Ez a Tiphereth, szimbolikus nyelven a nagy ciklus, amely kisebb ciklusokból van összetéve. Belsejében feltekeredve, a spirálisok mentén nyugszik a kígyó – a Bölcsesség és Örökkévaló­ság jelképe – a kettős Androgün. A ciklus jelentése: Ennoia vagy az isteni elme (nem teremtő erő, hanem olyan, amelynek hasonulnia kell) – a kígyó jelentése pedig: Agathodaemon, az Ophis, a Fény (amely nem örök, de a mi síkunkon mégis a legnagyobb isteni fény) Árnyéka. Mindkettő az ophiták Logosza volt; másként a Logosz mint Egység a Jó és a Rossz kettős princípiumá­ban megnyilvánulva.

Ha csak magában lett volna a fény – mint abszolút és inaktív tényező –, az emberi elme nem tudta volna ér­tékelni, de még fölfogni sem. Az árnyék az, amely lehető­vé teszi a fény megnyilvánulását, és annak objektív rea­litást kölcsönöz. Ezért tehát az árnyék nem rossz, hanem egy szükséges és nélkülözhetetlen függelék, amely teljessé teszi a Fényt vagyis a Jót. Mert a Földön az Árnyék teremti a Fényt.

A gnosztikusok felfogása szerint a két alap­ princípium változatlanul a Fény és az Árnyék; a Jó és a Rossz valójában egy lévén, az örökkévalóság kezdete óta megvolt, amint ezután is meglesz, amíg csak megnyilvánult világok léteznek.

E szimbólumokból kifolyólag imádta a gnosztikus szekta a Kígyót, mint Megváltót, s ábrázolta azt a szakrális cipó, vagy pedig a Tau (a fallikus jelkép) köré tekerőzve. Egységként: Ennoia és Ophis képezik a Logoszt. Egymástól elválva: az egyik a Spirituális Életfa, a másik pedig a Jó és a Rossz Tudásának Fája. Ezért biztatja Ophis az első emberpárt – akik az anyag­ból való létet Ilda-Baoth-nak, a spirituális princípiu­mot pedig Sophia-Achamothnak köszönhetik –, hogy egye­nek a tiltott gyümölcsből, jóllehet Ophis az isteni Bölcsességet képviseli.

A kígyó, a Jó és a Rossz Tudásának Fája és az Életfa India földjéről átültetett szimbólumok. A hin­duk számára annyira szent banyanfa, az Arasa-Maram⁴³ kapta – mióta Vishnu egyik inkarnációjában annak ha­talmas árnyékában pihent, tanítva az embereket filo­zófiára és egyéb tudományokra – a Tudás és Életfa el­nevezést. Az erdők eme királyának védő lombozata alatt tanítja a Guru tanítványait a halhatatlanság első lec­kéire, és avatja be őket az élet és a halál rejtelmei­be. A kaldeai hagyományok azt mondják a szent kollé­gium Java-Aleimjéről, hogy megtanították az emberek fiait, miként válhatnak hozzájuk hasonlókká. Mind a mai napig Foh-tchou,⁴⁴ aki Foh-Maeyuban vagyis Buddha templomában él, a Kouin-Long-San,⁴⁵ a nagy hegy tetején, rendkívüli vallásos csodáit egy fa alatt hajtja végre, amit kínai nyelven Sung-Ming-Shú-­nak vagyis a Tudás- és Életfának neveznek, mert hi­szen a tudatlanság halál, s csak a tudás ad halhatat­lanságot. Ez a csodálatos demonstráció minden harma­dik évben megy végbe, amikor is a szent helyre a kí­nai buddhisták mérhetetlen sokasága zarándokol el.

Így válik érthetővé, hogy a legkorábbi beavatot­tak és adeptusok, másként „Bölcs Emberek” – akikről úgy tudják, hogy az EGYETEMES ELME reprezentánsai, a legmaga­sabb Angyalok által nyertek beavatást a természet misz­tériumaiba, – miért kapták a „Bölcsesség Kígyói” és a „Sárkány” elnevezést. Továbbá az is világos lesz, hogy az első fiziológiailag teljes emberpárt – miután Ophis, a megnyilvánult Logosz és androgün által beavatást nyer­tek az emberi teremtés misztériumába megízlelve a tudás gyümölcsét – miért kezdték mindinkább azzal vádolni az utókor anyagias szellemében, hogy bűnt követtek el, hogy nem engedelmeskedtek az „Úr Istennek”, s hogy engedtek a Kígyó kísértésének.

Az első keresztények – akik megfosztották a zsi­dókat Bibliájuktól – oly keveset értettek a Genezis el­ső négy fejezetének ezoterikus jelentéséből, hogy sem azt nem fogták föl, miszerint ebben az engedetlenségben semmi bűn nem volt, de még kevésbé értették, hogy a „Kígyó” voltaképpen maga az „Úr Isten” volt, aki mint Ophis, a Logosz, másként az isteni teremtő bölcsesség hordozója, megtanította az emberiséget arra, hogy most már ő maga is teremtsen.⁴⁶ A keresztények azt sem tu­datosították magukban, hogy a Kereszt a Fa és a Sárkány szimbólumából fejlődött ki, s így lett az emberiség meg­váltásának szimbólumává. Ezzel az átalakulással válhatott a Kereszt a Teremtő Ok elsődleges alapvető szimbólumává, amelyet egyaránt lehetett alkalmazni a geometriában, a számok tudományában, az asztronómiában, továbbá a mérték­egységek és az animális szaporodás terén. A Kabbala sze­rint az emberre akkor sújtott le az átok, amikor az as­szony teremtése megtörtént.⁴⁷ A kör kettévált az átmérő vonalán. A kettős princípiumnak egy lény által való birtok­lásából, vagyis az androgün állapotból kiindulva tör­tént meg a két princípium elválása, két ellenlábast hozva létre, kiknek sorsa attól kezdve mindig az egye­sülés keresése, a visszatérés az eredeti egy állapot­ba. Az átok abban állt, hogy az egyesülésre ösztönző természet kijátszotta a kívánt eredmény elérését azzal, hogy új lényt teremtett, mely kivált a kívánt egység­ből vagy újraegyesülésből. S így azóta – és azután is – az elvesztett állapot helyreállítására irányuló ter­mészetes törekvés ebben a csapdába jut. A folytatóla­gos átok ezen tantaluszi módszerével tartja fenn magát a Természet.⁴⁸

Ádám allegóriája, különválasztva az Élet Fájától ezoterikusan azt jelenti, hogy az újonnan kettévált faj visszaélt az Élet misztériumával, lerántva azt az anima­lizmus és bestialitás szintjére. Mert, amint a Zohar be­mutatja, Matronethah – Shekinah, szimbolikusan Metatron felesége – „az út a nagy Életfához, a Hatalmas Fához”, Shekinah pedig az isteni kegyelem. A Zohar magyarázata szerint ez a Fa eléri az égi völgyet és elrejtőzik három hegy (az emberi princípiumok felső Hármassága) között. Erről a három hegyről a Fa tovább emelkedik (az Adeptus tudása az ég felé tör), majd újra leereszkedik (az Adeptus Egójába a Földön). Ez a Fa látható nappal, de rejtve van éjszaka, vagyis megmutatkozik a megvilágosult elme szá­mára, és rejtve van a tudatlanság, az éjszaka számára. (Ld. Zohar, I. köt. 172. a. és b. old.) Amint a Kommentár mondja: „A Jó és a Rossz Tudásának fája az Életfa gyökere­iből nő.”

Viszont, ahogy a Source of Measures szerzője írja: „A Kabbalában nyíltan kimondják, hogy az „Életfa” a füles kereszt volt, annak szexuális értelmében, és hogy a „Tudás Fája” az elválást, majd az újraegyesü­lést jelentette, amellyel a sorsdöntő állapot bekö­vetkezhetett. Hogy ez számértékben is megmutatkoz­zék a fa Otz (צע) értéke 7 és 9, ugyanis hét a szent női szám, míg a kilenc a fallikus vagy fér­fi energia száma. A füles kereszt egyiptomi – Isis-­Osiris – női-férfi szimbólum, a minden formában lé­vő csírázási princípium szimbóluma, amely a kezdeti megnyilvánuláson alapszik, s minden irányban és min­den értelemben használható”.

Ez a nyugati okkultisták kabbalisztikus nézete, amely ebben a tárgyban eltér a sokkal filozofikusabb ke­leti vagy árja szemlélettől. +/ A nemek szétválása ben­ne volt a Természet és a természetes fejlődés program­jában, a férfiúi és női teremtőképesség pedig az Isteni Bölcsesség ajándéka volt. Az egész antik világ, kezdve a patrícius filozófustól a spirituális hajlandóságú plebejusig, hitt ezeknek a hagyományoknak az igazságá­ban. Munkánk további folyamán talán sikerül bebizonyí­tanunk azt is, hogy az ilyen legendák relatív igazsága, vagy talán abszolút pontos volta, s amelyeknek helyes­ségéért olyan intellektuális óriások kezeskedtek, mint Solon, Pythagoras, Platón és mások, jó néhány modern tudós előtt derengeni kezd. Meghökkenti ez a modern ku­tatót; megtorpan, és zavarba jön a napról napra halmozó­dó bizonyítékok láttán, s végül úgy érzi, hogy a szem­beszökő történelmi problémákat csak az ősi tradíciók elfogadásával tudja megoldani. Ezért tehát, ha azt mond­juk, hogy teljességgel hiszünk az ősi feljegyzésekben és az univerzális jellegű legendákban, akkor aligha kell felmentést kérnünk a pártatlan szemlélőtől, mert hiszen más, sokkal tanultabb szerzők, sőt a modern iskolához tartozó tudósok is, nyilvánvalóan sok mindent elfogad­nak, amiben az okkultisták hisznek, például a „sárkányo­kat”, és nemcsak szimbolikusan, hanem tényeges léte­zésüket is feltételezve a messzi múltban.

„Nagy merészség lett volna harminc évvel ezelőtt a közönséget általában mesésnek vélt történetekkel traktálni, és azt kívánni, hogy azokat tényleges va­lóságoknak tekintse, vagy pedig időtlen idők óta ki­találásnak tartott eseményeket mint megtörtént ténye­ket hirdetni, továbbá a gyermekmesékről azt mondani, hogy többnyire csak elferdített legendák, amelyek va­lóságos tényeket (lényeket) vagy eseményeket mutat­nak be. Manapság már kevésbé kockázatos az ilyen vállalkozás”.

Így kezdődik a bevezetése egy igen érdekes, újabban (1886) megjelent munkának, Charles Gould: „Mythical Monsters” című könyvének. A szerző merészen hi­tet tesz amellett, hogy az ilyenféle szörnyek nagy része valóban élt. Előadja, hogy: „Igen sok u. n. mitikus állat, melyek réges-rég óta minden népnél a mesék és a legendák termékeny tárgyai voltak, ma már joggal a gyakorlati természet­tudomány területére léptek át. Így e szörnyeket nem a túlburjánzó képzelet teremtményeinek tekinthet­jük, hanem egykor ténylegesen élő lényeknek, amelyek­ről sajnos csak tökéletlen és pontatlan leírások szi­várogtak el hozzánk, – valószínűleg erősen eltorzul­va az idők ködén át... Hagyományok ezek olyan teremt­ményekről, amelyek egykor együtt éltek az emberrel, s amelyeknek némelyike oly hátborzongató és szörnyű, hogy első pillanatra szinte hihetetlennek tűnik... Számomra ezen teremtmények nagy része nem mesebe­li szörny, hanem józan tanulmányozás tárgya. A sár­kány élt valamikor, vonszolta összecsavarodott far­kát maga után, sőt talán repült is, nem pedig az ár­ja ember képzeletének szülötte, amint a barlangját megvilágító, villámlásból ez vélte kivenni, – ahogy azt egyes mitológusok feltételezik... Számomra az egyszarvú tényleges létezése nem lát­szik hihetetlennek, sőt sokkal valószínűbbnek tartom, mint azt az elméletet, amely egy lunáris mítoszra ve­zeti vissza eredetét.⁴⁹... Részemről kételkedem abban hogy a mítoszok általában ’A külső természet látható működésének szemlé­léséből’ születtek. Szerintem sokkal könnyebb azt feltételezni, hogy idők múltával e történetek a sok ismétlés közben csaknem a felismerhetetlenségig kivetkőztek eredeti formájukból, mintsem azt elfogadni, hogy a kultúra nélküli vademberek oly képzelőerővel és költői invencióval bírtak volna, amely messze túl­haladja napjaink legfejlettebb népeinek képzeletét. Sokkal könnyebb azt gondolni, hogy ezek a csodálatos történetek – istenekről és félistenekről, óriásokról és törpékről, a legfurcsább sárkányokról és szörnyek­ről – csupán átalakítások, és nem kitalálások”.⁵⁰

S ugyanez a geológus mutat rá arra, hogy: „... a paleontológusok az ember létezését – külön­böző becslések szerint – sikeresen visszavezették a harmincezer évtől egy millió évig terjedő messzeség­be – vagyis olyan korokba, amikor együtt élhetett azóta már régen kihalt állatfajokkal”. (20. oldal) Ilyen „hátborzongató és szörnyű” állatok voltak például: (1) „A Cidastes nemből valók, melyeknek hatal­mas csontváza és hátgerince csaknem kétszáz lábnyi (kb. 60 méter – ford.) hosszú volt. E szörnyek közül tíznek a maradványait látta Prof. Marsh, a coloradói Mauvaises Terres-en, elszórva a síkságon. (2) A Titanosaurus mon­tanus, amelynek hossza 50 vagy 60 láb. (3) A Dinosaurus a Rocky Mountains jura-rétegeiben, melynek méretei még nagyobbak. (4) Az Atlantosaurus immanis, amelynek csak a combcsontja hat lábnál hosszabb, s így az állat maga több mint száz láb hosszú lehetett. De még ezzel sem ér­tük el a határmezsgyét, hiszen olyan gigantikus méretű leletek feltárásáról hallunk, ahol tizenkét lábnál hos­szabb combcsontok szerepelnek”. (37. old.) Olvashatunk még a Hi­malájában lévő óriási Sivartheriumról, a négyszarvú szar­vasbikáról, amely akkora, mint egy elefánt, de még maga­sabb. Itt van a gigantikus Megatherium, azután az óriási repülőgyík, a Pterodactilus, krokodil állkapoccsal ka­csaszerű fején, stb. Mindezek egy időben éltek az ember­rel, valószínűleg támadólag viselkedtek, s az ember is harcolt ellenük. S még azt akarják velünk elhitetni, hogy azon időkben az ember nem volt nagyobb, mint ma! Hát elképzelhető az, hogy mialatt összes ellenségei el­pusztultak, az ember – hacsak maga is nem ilyen óriás – fennmaradhatott volna ilyen roppant teremtményekkel né­pes világban? Talán a kőbaltájával kerekedett felül egy Sivatheriumon vagy egy óriás repülőgyíkon? De most ne feledkezzünk meg arról, hogy legalább egy nagy tudós, de Quatrefages, nem lát tudományosan megalapozott oko­kat arra nézve, hogy miért ne lehetett volna „az ember egykorú a legkorábbi emlősökkel, s létezése miért ne nyúlhatna vissza a Másodkorig”.⁵¹

A rendkívül konzervatív Jukes professzor írja: „Úgy látszik, hogy a mesék repülő sárkányának valamiféle tényleges létet kell tulajdonítanunk az előző korokban”.⁵² Majd így folytatja: „Vajon elmondhatjuk-e a mindössze csupán néhány ezer évet tartalmazó feljegyzett történelemről, hogy az felöleli az emberiség intelligens létezésének tel­jes korát? Vagy tekintsük a hosszú, több százezer évre nyúló mitikus korszakokat, amelyeket Kaldea és Kína kronológiái őriznek, a történelemelőtti emberre vonatkozó homályos emlékezésnek, hagyományként tovább adva talán azon néhány, s nagy katasztrófát átélő em­ber által, akik a ma meglévő világrészekre menekül­tek olyan földrészekről, amelyek elsüllyedtek vagy va­lami más nagy katasztrófa színhelyévé lettek úgy, hogy teljes civilizációjukkal együtt elpusztultak, – mint például Platón mesés Atlantisza”? (U. o. 17. old.)

„Néhány fennmaradt óriásállat, mint az elefánt – mely maga is kisebb, mint őse, a masztodon – valamint a víziló e korszakok egyedül fennmaradó emlékei, de nap­ról napra ezek is mindinkább kihalnak. Van azonban kö­zöttük is olyan, a jövő fajra mutató néhány úttörő pél­dány, amely éppen olyan mértékben vesztett nagyságából, mint az ember. A máltai barlang-rétegekben megtalálták az u. n. Falconeri-féle törpe elefánt maradványait. Ugyan­ez a Falconeri azt állítja, hogy e maradványok mellett törpe vízilovak nyomaira is bukkant, amelyeknek magassá­ga csupán két láb hat hüvelyk volt. De van egy "ma is létező Hippopotamus (Chaeropsis) Liberiensis, amely M. Milne-Edward szerint nem sokkal magasabb, mint két láb”.⁵³

A szkeptikusok mosolyoghatnak, és elítélhetik mű­vünket, mint az értelmetlenségek és dajkamesék tárházát. Ezt téve csak igazolják a kínai filozófus, Chuang böl­csességét, aki azt mondta: „Azok a dolgok, amelyekről tudnak az emberek, szám­belileg össze sem hasonlíthatók azokkal, amelyekről nem tudnak”.⁵⁴ S így a szkeptikusok csak saját tudatlanságukon nevetnek.

Az „Isten-fiak” és a „Szent sziget”

Az Isis Unveiled-ben a Föld azon részével kapcsolatban mondottunk el egy „legendát”, amely a tudo­mány jelenlegi feltételezése szerint az emberiség böl­csője volt, – de csak egyike a hét bölcsőnek. A „legen­da” így hangzik:

A hagyomány elmondja és a Nagy Könyv (Dzyan Könyve) megmagyarázza, hogy jóval korábban Ad-am és tud­ni vágyó felesége, He-va idejénél hatalmas belten­ger volt azon a helyen, ahol most csak sós tavak és sivár, terméketlen pusztaságok terülnek el. Ez a beltenger Közép-Ázsiában volt, északra a büszke Himalá­ja-hegylánctól és annak nyugati folytatásától. E ten­ger közepén pedig oly csodálatosan szép sziget vi­rult, melyhez fogható sehol a világon nem létezett, s amelyen a jelenlegi fajunkat megelőző emberfaj utolsó maradékai éltek.

„Az utolsó maradékok” az „Akarat és a Jóga fiai” voltak, akik néhány csekélyszámú törzzsel túlélték a nagy kataklizmát. A nagy Lemúriai Kontinensen ugyanis a harmadik faj élt, amely megelőzte a valódi és teljes em­beri fajokat, azaz a negyedik és az ötödik fajt. Ezért mondjuk az Isis Unveiled-ben:

Ez a faj egyforma könnyen élt a vízben, a leve­gőben vagy a tűzben, mert határtalan hatalma volt az elemek fölött. Ezek voltak az „Isten-fiak”, de ne azokra gondoljunk, akik meglátogatták az emberek leá­nyait, hanem az Elohim-ra – bár a keleti Kabbala más néven ismeri őket. Az „Isten-fiak” voltak azok, akik a Természet legrejtettebb titkait közölték az emberekkel, és megtanították nekik a kimondhatatlan, és ma már elveszett „szót”.

A „Sziget” egyesek hite szerint ma is létezik, mint oázis a nagy Góbi-sivatagban, e félelmes puszta­ságban, melynek homokján „emberemlékezet óta nem kelt át senki”.

A szó, amely nem is szó, valamikor bejárta az egész földet, és még most is ott időzik, mint elha­ló visszhang néhány kiváltságos ember szívében. A szakrális kollégiumok főpapjainak tudomásuk volt e sziget létezéséről. A „Szót” azonban csak a Java Aleim (más nyelven Maha Chohan) vagy főúr tudta min­den kollégiumban, és csak halála óráján adta tovább utódjának. Sok ilyen kollégium létezett, a régi klasszikus szerzők beszélnek is róluk.

A tengeren át nem volt közlekedés a gyönyörű szigettel, hanem csak földalatti folyosókon, ame­lyeket a vezetőkön kívül senki sem ismert, s amelyek különböző irányokból vezettek a szigetre.⁵⁵

A hagyomány fenntartotta azt a legendát, amit az archeológia is elfogad, hogy Indiában nem egy virág­zó város van, amely több más régi városra épült, úgy­hogy a föld alatt több emelet mélységben földalatti városok terülnek el. Ilyen Delhi és ilyen Allahabad is. De Európában is van erre példa. Így Firenze több régi etruszk és más város romjain épült. És miért ne épülhe­tett volna Ellora, Elephanta, Karli és Ajunta földalatti labirintusokon és folyosókon, ahogy azt mi állítjuk? Természetesen nem azokra a barlangokra utalunk, amelyek­ről minden európai tud – vagy de visu vagy hallomásból – jóllehet ezek is mérhetetlenül ősiek (bár a modern arc­heológia azt is elvitatja), hanem arra a tényre, amiről sokat tudnak az indiai beavatott Brahmanák és különö­sen a jógik, miszerint abban az országban minden egyes barlangtemplomnak megvannak a minden irányban elágazó földalatti folyosói és ezek a földalatti barlangok és vég nélküli átjárók újabb barlangokban és folyosókban foly­tatódnak.

Ki mondhatná meg, vajon az elveszett Atlantisz – amelyet a Titkos Könyv ugyancsak megemlít, de természe­tesen más, a szent nyelvezetre jellemző néven – nem létezett-e még azokban az időkben?

– tettük fel azután a kérdést. Minden bizonnyal létezett, mert akkoriban közeledett dicsőségének és civilizációjá­nak csúcspontjához, amikor a Lemúriai kontinensek közül az utolsó is elsüllyedt.

A nagy letűnt kontinens talán Ázsiától délre, In­dia és Tazmánia között terült el.⁵⁶ Ha a tudós szer­zők által annyira kétségbevont és tagadott, s csupán Platón tréfájának tartott hipotézis valaha is beigazo­lódik, akkor a tudomány talán azt is elfogadja majd, hogy az istenek lakta kontinens sem volt telesen me­se.⁵⁷ És akkor talán felfogják azt is, hogy Platón óvatos célzásai s az, hogy az elbeszélést Szolónnak és az egyiptomi papoknak tulajdonította, csupán okosan óvatos módja volt a közlésnek, s egyben ügyes kombiná­lása igazságnak és mesének, hogy kikapcsolja magát egy olyan történet elmondásából, amelynek nyilvános­ságra hozását beavatáskor tett fogadalma megtiltotta.

A hagyományt folytatva még azt is hozzá kell ten­nünk, hogy a főpapi osztály két külön csoportra tago­zódott,⁵⁸ az egyik csoporthoz tartozókat a sziget „Isten-fiai” tanították és avatták be a tiszta revelá­ció isteni tanába. A másik csoporthoz tartozók pedig a letűnt (használjuk ezt az elnevezést) Atlantiszon éltek de más fajból származtak (szexuális kapcsolat­ból születtek, de isteni szülőktől), s ezek a rejtett dolgok tudásával bírtak, s függetlenek voltak minden akadálytól, amelyet a távolság és az anyag állíthatott eléjük. Röviden ezek képezték azt a Popul Vuh-ban emlí­tett negyedik fajú embercsoportot, akiknek látását semmi sem korlátozta, s akik minden dolgot egyszerre tudtak.

Más szóval, az első Lemuro-Atlantisz-beliek fö­lött Szellem-királyok dinasztiája uralkodott. E kirá­lyok nem Maneszok, vagyis „kísértetek” voltak, mint egye­sek gondolják,⁵⁹ hanem tényleges fizikai életet élő Dévák vagy félistenek, vagy angyalok, akik testet öltöt­tek, hogy e faj fölött uralkodhassanak, s az embereket mesterségekre és tudományokra taníthassák. Csakhogy, mivel ezek a Dhyanik rupa – azaz anyagi Szellemek vol­tak, akadtak köztük kevésbé jók is. Ez utóbbiak közé tartozott az egyik király, Thevetata, s az atlantiszi faj ez utóbbi király-démon bűnös befolyása következtében vált a gonosz „mágusok” nemzetévé.

Ennek következtében kitört a háború, amelynek történetét túl hosszú lenne elmesélni. Lényegét meg­találhatjuk azokban az eltorzult allegóriákban, ame­lyek a Káini fajról, továbbá Noéról és erényes család­járól szólnak. A viszálynak Atlantisz elmerülése ve­tett véget, amely katasztrófának a vízözönről szóló babiloni és mózesi történetek csupán utánzatai. Az óriások és mágusok... „minden élő... és minden ember elpusztult”. Mindenki, kivéve Xisuthrust és Noét, akik lényegében azonosak a Thlinkithiánok hatalmas atyjával,⁶⁰... akiről szintén azt tartják, hogy egy nagy hajóban menekült meg, akárcsak a hindu Noé – Vaivasvata.

Ha egyáltalán hiszünk a hagyományoknak, akkor hinnünk kell a történet folytatásában is, amely sze­rint a sziget főpapjainak és az atlantiszi Noénak le­származottai egymással összeházasodtak, létrehozván egy kevert fajt, amelyben egyaránt voltak igazak és gonoszak. E fajtól kapta a világ az Enochok, Mózesek, különböző Buddhák, a „Megváltók” és főpapok hosszú sorát, de ugyanakkor „született mágusokat” is, akik képességeiket gonosz célokra használták fel,... mert hiányzott belőlük a korlátokat állító helyes spiritu­ális megvilágosodás.

Ezt még kiegészíthetnénk néhány máshonnan való feljegyzéssel és tradícióval. Louis Jacolliot: Histo­ire des Vierges: Les Peuples et les Continents Disparus című művében ezt írja:

India egyik legrégibb legendája – amely a templo­mokban részben szájhagyományként, részben pedig írás­ban fennmaradt – elmondja, hogy több százezer évvel ez­előtt a Csendes-óceánban létezett egy óriási földrész, amelyet földrengés pusztított el, s amelynek maradvá­nyai: Madagaszkár, Ceylon Szumátra, Jáva, Borneó és a főbb polnéziai szigetek lehetnek.

E feltevés szerint azokban a távoli korokban Ázsia és Hindusztán fennsíkján csupán nagy szigetek voltak a szomszédos fő kontinens mellett... A brahmanák azt tartják, hogy ez a földrész a civilizáció igen magas fokára hágott, s a Hindusztán-félsziget, amely a nagy kataklizma után a vizek új elhelyezkedése folytán megnagyobbodott, csupán folytatta e földrészen megho­nosodott ősi hagyományokat. A hagyományok szerint e hatalmas egyenlítői földrész lakóit Rutáknak nevezték, s az ő nyelvükből származott a szanszkrit nyelv. Az indo-hellén tradíció, amelyet az Indiából kivándorolt legintelligensebb nép tartott fenn, szintén beszél egy földrészről és népfajról, amelyet Atlantisznak illet­ve Atlantidáknak nevez, s e földrész helyét az Atlan­ti-óceán azon részére teszi, amely a trópusoktól északra esik.

De a hagyományoktól függetlenül földrajzi valószí­nűsége is van annak, hogy ezen a tájon a messzi múlt­ban egy kontinens lehetett, amelynek maradványai meg­találhatók az Azori, a Kanári és a Cape de Verge szi­getek vulkánikus és hegyes földdarabjain. A görögök túlságosan is későn jelentek meg az ókorban ahhoz, hogy a Platón által megőrzött hagyományt másnak is le­hessen tekinteni, mint az indiai legenda visszhangjá­nak, annál is inkább, mivel ők sohasem merészkedtek Herkules oszlopain túl a titokzatos Óceántól való fé­lelmükben. Ha pedig pillantást vetünk a planiszférára a Maláji-félszigettől kezdve Polinéziáig, a Szunda-szo­rostól a Húsvét-szigetig, akkor önkéntelenül is ide he­lyezzük a jelenlegi kontinenseket megelőző földrészek legnagyobbikát.

Az óceáni világ két szélső pontján, a Maláj-fél­szigeten és Polinéziában egyaránt megtalálható az a vallásos tradíció, hogy „mindezek a szigetek valami­kor két hatalmas országot alkottak, amelyekben egymás­sal folytonosan harcban álló sárga és fekete emberek laktak. Az istenek végül is belefáradtak a sok viszály­ba, és megbízták Okeánt, csendesítené le őket. Okeán elnyelte a két kontinenst, s foglyait azóta sem lehe­tett tőle visszaszerezni. Az özönvizet csak a hegycsú­csok és fennsíkok kerülték el, mert az istenek közbe­léptek, túl későn ébredve arra, hogy milyen hibát cse­lekedtek”.

Bármit is mondjanak ezek a hagyományok, és bárhol is volt az a hely, ahol Rómát, Görögországot, Egyipto­mot és Indiát megelőzően kibontakozott egy civilizá­ció, – mindenesetre bizonyos, hogy ez a civilizáció létezett, a tudomány számára pedig rendkívül fontos lenne, hogy felkutassa nyomait, bármennyire is tűnő­ félben vannak. (13-15. old.)

Ez az óceáni hagyomány megerősíti azt a legendát, amit a „Titkos Tanítás Feljegyzései” közölnek. A sárga és a fekete emberek közötti háborúság arra a küzdelemre utal, amely az „Isten-fiak” és az „óriások fiai” vagy Atlantisz lakói és mágusai között dúlt.

A szerző végső konklúziója, miután személyesen végigjárta Polinézia összes szigeteit, s éveket áldozott arra, hogy csaknem valamennyi népének vallását, nyelvét és hagyományait megismerje, a következő:

Ami a Polinéziai kontinenst illeti, amely a vég­ső geológiai kataklizma során semmisült meg, létezé­sét olyan bizonyítékok támasztják alá, hogy logikai­lag semmi ellenvetésünk nem lehet.

E kontinens három csúcsa, vagyis a Sandwich-szi­getek, Új-Zéland és a Húsvét-sziget 1500-1800 mérföld­re vannak egymástól, s a közbeeső szigetek is, mint Viti (Fiji), Samoa, Tonga, Foutouna, Oueeha, a Marquesas-szigetek, Tahiti, Pou­moutou, a Gambierek, 700-800-1000 mérföld­re vannak a fenti pontoktól.

A hajósok egyöntetűen állítják, hogy a legszélső és a központi csoportok jelenlegi földrajzi alakjuk­ban kezdetleges csónakjaikon semmiképpen sem közle­kedhettek egymással. Fizikailag lehetetlen egy fatörzsből vájt csónakon ilyen távolságokat átszelni... hó­napokig tartó útnak nekiindulni iránytű és élelmisze­rek nélkül.

Másrészről viszont a Sandwich-szigetek, Viti, Új-Zéland, a központi szigetcsoportok, Samoa, Tahiti, stb. lakói sohasem ismerték egymást, nem is hallottak egymásról az európaiak megérkezése előtt. És még­is, mindezek a népek azt tartják, hogy szigetük valamikor részét képezte egy hatalmas területű száraz­földnek, amely Nyugat felé húzódva Ázsia oldalához tapadt. És e népek, ha összehozzák őket egymással, ugyanazt a nyelvet beszélik, szokásaik, vallásos kép­zeteik azonosak. Arra a kérdésre pedig, hogy „Hon­nan jöttek?” egyetlen válaszként a lenyugvó Nap felé mutatnak. (U. o. 308. old.)

Földrajzi szempontból ez a leírás kissé eltér a Titkos Feljegyzések tényeitől. De mindenesetre beszámol az ilyen hagyományok létezéséről és végeredményben ez a fontos. Mert nincsen füst tűz nélkül, s minden hagyo­mány valamely közelálló igazságon alapul.

A megfelelő helyen rá fogunk mutatni arra, hogy a modern tudomány teljesen megerősíti a két letűnt kon­tinensre vonatkozólag, a Titkos Tanítás fent említett és egyéb hagyományait. A Húsvét-szigeten lévő szobrok például meghökkentő és ékesen szóló emlékek az ősidők óriásairól. Ezek a szobrok hatalmasak és titokzatosak, s ha jól szemügyre vesszük a kolosszális szobrok épség­ben maradt fejét, felismerhetjük a negyedik fajhoz tar­tozó óriások típusbeli vonásait és jellegzetességeit. Mind ugyanarra a mintára készültek, de arcvonásaik elté­rők. Kifejezetten érzéki típust árulnak el, ilyeneknek írták le az ezoterikus hindu könyvek az Atlanteánokat (a Daityákat és „Atlantiánokat”). Hasonlítsuk őket össze más, Közép-Ázsiában található óriás szobrokkal – pl. a Ba­mián közelében lévőkkel –, amelyek a hagyomány szerint elmúlt Manvantarák Buddháinak portré-szobrai. A buddhis­ta és hindu könyvek azt írják ezekről a BUDDHÁKRÓL és hősökről, hogy óriás emberek voltak,⁶¹ jó és szent test­vérei a többnyire közös méhből eredő gonosz testvéreik­nek – mint pl. Ravana, Lanka óriás királya, testvére volt Kumbhakarnának –, mindnyájan isteni leszármazottak a Rishiken keresztül, s így az „Ég elsőszülöttei”, akár­csak „Titán és óriás ivadékai”. Ezek a Buddhák – bár képmásait sokszor elcsúfítják a szimbolikusan nagy, lecsüngő fülek – arckifejezésükben első pillantásra is jelentősen eltérnek a Húsvét-szigeti szobroktól. Valószí­nűleg ugyanabból a fajból valók, de az előbbiek az „Is­ten-fiak”, míg az utóbbiak hatalmas varázslók ivadékai. Mindnyájan azonban reinkarnációk, s eltekintve a népsze­rű képzelet és hagyomány elkerülhetetlen túlzásaitól, valóságos történelmi személyek.⁶² Mikor éltek vajon? Mikor élt az a két faj, a harmadik és a negyedik, és mennyi idő múlva kezdték el az ötödik faj törzsei az egymással való háborúskodást, mikor tört ki a harc a Jó és a Rossz között? Az orientalisták szerint a Purânákban és egyéb hindu szentírásokban a kronológiák reménytele­nül össze vannak keverve és felismerhetetlenségig eltor­zulva. Ezzel a váddal hajlandók vagyunk egyetérteni. De ha az árja írók időnként igen messzire kilendítik krono­lógiai ingájukat a tények törvényes határán túl, ez az eltérés az orientalisták ellenkező irányú elmaradásához képest a brahmanai oldalon mutatja a nagyobb mértéktartást. Végső soron a pundit jobban megközelíti a tényeket és az igazságot, mint a szanszkritológus. Ha egy szansz­kritológus megnyirbálja a számadatokat – és sokszor csak azért, hogy személyes elképzeléseit igazolja –, arra a nyugati közvélemény azt mondja, hogy „óvatos a tények elfogadásában”, ugyanakkor a punditra nyomtatásban dur­ván kimondják, hogy hazug. Ez természeteses senkit sem kötelez arra, hogy a dolgokat ugyanabban a megvilágítás­ban lássa. A pártatlan néző esetleg másként ítél. Vagy mindkét félről azt tartja, hogy gátlástalan történészek, vagy mindkettőt igazolja saját területén, mondván: A hindu árják nem a tömegek, hanem a sorok között olvasni tudó Beavatottak számára írtak. Ha készakarva felcserél­ték az eseményeket és összekuszálták a korokat, ezzel nem akartak senkit sem félrevezetni, csupán tudásunkat megő­rizni a kívülállók fürkésző szeme elől. De aki számolni tudja a Manuktól kezdve a generációkat, továbbá az inkar­nációs szériákat, amelyeket a Purânák bizonyos hősök⁶³ esetében megadnak, az világosan látja az értelmet és a kronológiai rendszert. Ami pedig a nyugati orientalistát illeti, őt sem lehet hibáztatni, mert hiszen nyilvánva­lóan fogalma sincs az archaikus ezotéria által használt módszerekről.

De az ilyen előítéletek hamarosan el fognak tűn­ni az új felfedezések fényében. Prof. Weber és Prof. Max Müller kedvenc eszméi, vagyis hogy Indiában még Pâni­ni idejében sem ismerték az írást, hogy a hinduk vala­mennyi mesterségüket és tudományukat – sőt még a zodiá­kust és építőművészetüket is (mondja Fergusson) – a ma­cedóniai görögöktől vették, és hasonló képtelen feltevé­sek, rövidesen összeomlással fenyegetnek. Az igazság felderítésére az ősi Kaldea szelleme jön segítségül. Sayce oxfordi professzor harmadik Hibbert lecture-jében (1887) az újonnan fezfedezett asszír és babiloni hen­gerekről szólva, hosszasan foglalkozik Ea-val, a Bölcses­ség Istenével, aki a babiloniakat megtanította a kultúrára és az írás művészetére, és akit ma már Berosus Oannes­-ével, a félember - félhallal azonosítottak. Erről az Ea-­ról, akinek kultuszát eddig – a bibliai vízözön alapján – mindössze i. e. 1500 évre vezették vissza, Prof. Sayce szavait összegezve ma már ezt tartják:

Ea városa Eridu volt, amely 6.000 évvel ezelőtt a Perzsa öböl partján terült el. A név annyit jelent: „a jó város”, különösen szent hely, e város volt ugyanis az a központ, ahonnan a legkorábbi kaldeai civilizáció észak felé áramlott. Minthogy e kultúra istenét úgy ábrázolták, mint aki a tengerből jött, valószínű, hogy ez az Eridu székhellyel bíró művelt­ség idegen országból származott. Ma már tudjuk, hogy Kaldea, a Sínai-félsziget és India már egy igen korai időben közlekedtek egymással. A franciák Tel-Loh-ban olyan szobrokat találtak, melyeknek korát legalábbis az i. e. 4.000 évre teszik, s amelyek dioritból, egy rendkívül kemény kőből készültek. A szobrokon lé­vő felírások pedig megállapítják, hogy ezt a követ Magan-ból – vagyis a Sínai-félszigetről hozták, ahol abban az időben a fáraók uralkodtak. Ezek a szobrok általános stílusukban Kephren, a második piramis építőjének diorit szobrához hasonlítanak, sőt Mr. Petrie szerint az egyik Tel-Loh-i szoboralak ölében lévő városterven ugyanolyan mértékegység szerepel, mint amilyent a piramis-építők használtak. Tektónia faanyagot találtak Mugheirben, vagyis a kaldeaiak Ur városában, jóllehet ez a fa speciális indiai készít­mény. Tegyük még hozzá, hogy egy ősi babiloni ruhá­zati lajstromon szerepel a sindhu, vagy muszlin, azzal a megjegyzéssel, hogy az növényi eredetű ruhadarab.

Tehát a muszlin, amit ma Dacca muszlinnak nevez­nek, Kaldeában mint hindu (sindhu) muszlint ismerték, s ugyancsak ismerték i. e. 4.000 évvel a tektónia fát is. És a hinduk, akiknek a kaldeusok civilizációjukat köszön­hetik (Colonel Vans Kennedy alapos bizonyítása szerint), csak akkor ismerkedtek meg az írás művészetével, amikor a görögök megtanították őket ábécéjükre, – ha ugyan hin­ni akarunk az orientalistáknak!

10. STANZA

A NEGYEDIK FAJ TÖRTÉNETE

38. A negyedik, Atlanteán faj születése. 39. A negyedik emberiség alfajai szétválnak és keverednek; létrejönnek a különböző színű kevert fajok. 40. Az Atlanteánok kivál­nak a többi faj közül. 41. Bűnbe esnek, gyermekeket és szörnyeket festenek. 42. Az antropomorfizmus és a szexu­ális vallás első csírái. Elvesztik „harmadik szemüket”.

38. Így kettesével a hét földövön a harmadik (faj) létre­hozta a negyediket (faj emberiségét). Az Istenek Nem-Istenné váltak. (A Surából A-sura lett.) (a)

39. Az első (faj) minden földövön holdszínű volt (sárgás-fehér); a második sárga, mint az arany, a harmadik vörös, a ne­gyedik barna, amely a bűntől fekete lett.¹ Az első hét (emberi) sarj kezdetben mind egyszínű volt. A következő (hét, az alfajok) színben keveredni kezdett. (b)

(a) A 38. Slokát csak úgy lehet megérteni, ha hoz­záolvassuk a 9. Stanza slokáit. A fejlődésnek eddig a pontjáig az ember inkább a metafizikai, mint a fizi­kai Természethez tartozik. Csak az u. n. BUKÁS után kezd­tek a fajok gyors ütemben teljesen emberi formát ölteni. Hogy a Bukás teljes értelme – amely oly misztikus és transzcendentális igazi jelentésében – teljesen világos legyen a tanuló előtt, el kell mondanunk részletesen az előzményeket, tekintettel arra, hogy a modern teológia ebből az eseményből a legkárosabb és legképtelenebb dog­mák sarkalatos pontját dolgozta ki.

Az ősi kommentárok – amint arra az olvasó bizo­nyára emlékszik – megmagyarázzák, hogy azon Dhyánik kö­zül, akiknek mint Egóknak inkarnálódniuk kellett a hal­hatatlan, de ezen a síkon érzéketlen Monádokban, egyesek azonnal „engedelmeskedtek” (a fejlődési törvénynek), mi­helyt a harmadik faj emberei fiziológiailag és fizikai­lag készen voltak, vagyis, amikor a nemekre szétváltak. Ők voltak azok a korai tudatos lények, akik a velük szü­letett isteni tisztasághoz most már tudatos értelmet is párosítottak, s Kriyashaktival megteremtették a fél-is­teni embert, a későbbi Adeptusok csíráját a Földön. Azok számára viszont, akik féltékenyen őrizték az Anyag bi­lincseitől mentes intellektuális szabadságukat, mondván: „Mi választhatunk... mi bölcsek vagyunk”, (7. Stanza, 24. sloka) s így sokkal később inkarnálódtak, időközben elkészült az első karmi­kus büntetés. Ezek a Dhyanik asztrális mintáikhoz képest (fiziológiailag) sokkal alacsonyabbrendű testeket kaptak, mert chhayáik a hét osztályba sorolt nemzőknek egy ala­csonyabb rendjébe tartoztak. Azok a „Bölcsesség Fiak” pedig, akik a testet öltést egészen a negyedik fajig ha­lasztották el, vagyis egy olyan fajig, amely (fiziológi­ailag) már bűnnel és tisztátalansággal volt beszennyez­ve, oly szörnyű okot indítottak el, amelynek karmikus okozatát még ma is szenvedik. A következményt önmagukban hozták létre, s a romlottság csíráját hordozták maguk­kal korszakokon át, mivel az általuk éltetett testek sa­ját késlekedésük folytán bemocskolódtak. (Lásd 32, 36. sloka)

Ez volt az „Angyalok Bukása”, amit a Karmikus Törvény elleni lázadásukkal vontak magukra. Az „ember bukása” egyáltalán nem volt bukás, mert hiszen ő fele­lőtlen volt. De mivel a teológia egy dualisztikus rend­szerből kiindulva a „teremtést” „csak Isten előjogának” tekintette – a teológusok által elképzelt végtelen Is­tenséghez ugyanis – szerintük – törvényesen hozzátarto­zik a teremtés – a Kriyashakti képességet „sátáni” erőnek, s az isteni jogok bitorlásának tekintették. Ilyen korlátolt szempontokból kiindulva a fent elmondottak természetesen úgy tűnnek fel, mint „az Isten képére al­kotott ember” meggyalázása, sőt a holt betűs dogmák sze­rint valóságos Istenkáromlás. „Ti azt tanítjátok – mondták már ezt az okkultistáknak –, hogy az embert kezdettől fogva az Ördög munkálta ki, s nem Isten képmására készült a föld porából”. „Miért csináltatok az Istenből Ördögöt – felel­jük nekik – s ráadásul mindkettőt saját képmásotokra?” A Bibliát ezoterikusan értelmezve azonban ele­gendő cáfolatot találunk a teológiának erre a koholmá­nyára. Az egyházak pedig valamikor majd elnyerik kiérde­melt karmájukat a Titkos Tanítástól, amely keresztény­ellenességben túlszárnyalja a legbőszebb materialistákból és ateistákból álló képviseleti testületeket is.

A „Bukott Angyalok” ősi doktrínájának igazi je­lentését – antropológiai és fejlődéstani értelemben – a Kabbala őrzi, és a Biblia magyarázza. Elsősorban a Genezis, amennyiben azt az igazság-kutatás szellemében olvassuk, elfordulva a dogmától és lerázva az előítéletet. Mindez könnyen bizonyítható. A Genezisben (VI.) az „Isten Fiak” – B'ne Aleim – beleszeretnek az emberek leányaiba, fe­leségül veszik őket, és feltárják előttük törvényellene­sen azokat a misztériumokat, amelyeket az Égben tanul­tak – amint Énok írja –, és ez az „Angyalok Bukása”.² De valójában mi is az Énok Könyve, amelyből a Jelenések szerzője, sőt maga Szt. János, a Negyedik Evangélium (V. ö. X. 8, ahol azokról van szó, akik Jézus előtt jöttek, s akik „rablók és tolvajok” voltak.) írója is oly bőségesen idéz? Énok Könyve egyszerűen egy Beavatási könyv, amely a belső templomokban végzett bizonyos ősi misztériumok menetét írja le óvatos kife­jezésekkel, allegóriába öltöztetve. A „Sacred Mysteries among the Mayas and Quichés” szerzője helyesen gyanítja, hogy Énok u. n. „víziói” a beavatáskor nyert tapasztala­tokra és a misztériumokban tanultakra vonatkoznak. Hely­telen viszont az a véleménye, hogy mindezekről Énok a kereszténységre való áttérése előtt (!!) szerzett tudo­mást, továbbá ez a feltevése is, hogy ez a könyv „a ke­resztény korszak kezdetén íródott”, amikor... az egyip­tomiak szokásai és vallása hanyatlóban voltak”. Ez aligha valószínű, hiszen Júdás levelében (14. vers) idéz Énok Könyvéből, s ezért – amint Lőrinc érsek, az Énok Könyve etiópiai verziójának fordítója megjegyzi, „e könyvet nem írhatta olyan valaki, aki később élt... vagy akárcsak egykorú volt” az Új Szövetség íróival, hacsak azt nem tarjuk, hogy Júdás levele, az Evangéliumok és minden, ami hozzájuk tartozik, már egy bevezetett és elfogadott egyház művei, – ami egyes kritikusok szerint nem lehetet­len. Jelenleg azonban nem magával Énokkal, hanem „bukott angyalaival” akarunk foglalkozni.

Az indiai exotériában ezek az angyalok (Asurák) szintén „Isten ellenségeinek” vannak kikiáltva. Ők azok, akik, ellenzik a Védáknak bemutatott szent áldozatot. A keresztény teológiában általában mint „Bukott Szelleme­ket” említik, mint egymásnak ellentmondó legendák hőse­it, akiket pogány forrásokból, gyűjtöttek össze. A colluber tortuosus, a „tekergőző kígyó” (a jelző állító­lag a zsidóktól szármázik) azonban egészen más értelem­mel bírt addig, amíg a Római Egyház ki nem forgatta, többek között volt egy tisztán asztronómiai jelentése is.

A magasból lehulló (deorsum fluens) Kígyó állí­tólag bírta a Halottak Birodalmának Kulcsait, τού Θανάτου άρχή mindaddig, amíg Jézus meglátta bukását mint villám­lást az égből, (Lukács, X. 17, 18. ) jóllehet a római katolikus verzió szerint cadebat ut fulgur. Valóban azt jelenti, hogy még „az ördögök is engednek” a Logosznak, – aki a Bölcsesség, és aki – mint a tudatlanság ellenfele, ugyanakkor a Sátán vagy Lucifer. Ez a megjegyzés azt akarja jelen­teni, hogy az isteni Bölcsesség mint villám csap le azoknak elméjébe, azt működésre serkentve, akik a tudat­lanság és a babonaság ördögeivel küzdenek. Mindaddig, amíg a Bölcsesség – MAHAT testet öltött Szellemeinek ké­pében – le nem szállt a magasból, hogy felélessze, s tudatos életre hívja a harmadik fajt, - az Emberiség, ha ugyan így lehet nevezni állati, érzéketlen állapotában, morálisan – és fizikailag egyaránt – nyilvánvalóan halálra volt ítélve. A nemzésbe merült Angyalokról jelké­pesen mint Kígyókról és a Bölcsesség Sárkányairól szok­tak szólni. Másrészről viszont – a LOGOSZ fényében szem­lélve – a keresztény megváltó, Krishnához hasonlóan, akár mint ember, akár mint Logosz, voltaképpen az „örök halától” váltotta meg a Titkos Tanításokban hivőket, legyőzvén a Sötétség Birodalmát, vagyis a Poklot, amint azt minden Beavatott teszi. Ez az emberi, földi formája a Beavatottaknak, továbbá – mivel a Logosz a Krisztus – saját belső természetünk princípiuma fejlődik ki ben­nünk a Spirituális Egóvá – a Magasabb Énné –, amely a hatodik princípium, a Buddhi, és a spirituálisan kivi­rágzott ötödik princípium, a Manasz felbonthatatlan egyesüléséből származik.³ Nekünk azt tanították, hogy „a Logosz az egekben a passzív Bölcsesség, a Földön pedig a tudatos, öntevékeny Bölcsesség”. Amint az a Py­mander-ben írva van: egyesülés az „Égi ember” és a „Földi Szűz”, vagyis a Természet között, kapcsolatuknak gyü­mölcse pedig a halhatatlan ember. Ez az, amit Szent Já­nos a Jelenésekben (XIX. 7.) a bárány menyegzőjének nevez. A „fe­leséget” manapság – híveinek önkényes értelmezése szerint – a római egyházzal azonosítják. De úgy látszik, elfelej­tik, hogy bár a gyolcs, amibe öltözött, „ragyogó és fe­hér” kívülről, mint a „meszelt sír”, de belülről rotha­dással van töltve, ami nem „a szentek igazságos cseleke­detei” (U. o. V. 8.), hanem inkább a szentek vére, akik „megölet­tek a földön”. (XVIII. 24.) Így tehát Lukács Evangéliumában (X. 18.) a nagy Beavatott megjegyzését – amely allegorikusan az ér­telem és a megvilágosodás sugarára vonatkozik, mely mint „villámlás hull az égből” a bölcs galileai Adeptus⁴ által új formába öltöztetett Ősi Bölcsesség-vallás híve­inek szívében és elméjébe – a felismerhetetlenségig eltor­zították, akárcsak az Adeptust magát, átalakítva őt, hogy a legártalmasabb és legkegyetlenebb teológiai dogmáknak megfeleljen.

De ha a nyugti teológia magáénak vallhatja is a Sátán kizárólagos szabadalmát – e fikció minden dog­matikus borzalmával együtt – más népek és vallások is követtek el hasonló tévedéseket, félremagyarázva egy olyan tételt, amely az ősi gondolkodás mélységesen fi­lozófus és eszmei koncepcióinak egyike. E népek számta­lan erre vonatkozó allegóriában egyrészt eltorzították a helyes értelmet, másrészt burkoltan céloztak reá. A purânai hinduizmus fél-ezoterikus dogmái ugyancsak igen sokatmondó szimbólumokat és allegóriákat dolgoztak ki a lázadó és bukott istenekről. A Purânák telve vannak ilyenekkel, a Vishnu Purânában közvetlen utalást talá­lunk az igazságra Parâsara gyakori célzásaiban mindazokról a Rudrákról, Rishikről, Asurákról, Kumârákról és Munikról, akiknek minden korban meg kellett születniük, minden Manvantárában testet kell ölteniük. Ez ezoterikusan annyit jelent, mintha azt mondanánk, hogy az Univerzális Elméből vagy Mahatból jövő „Lángoknak” a Karmikus Akarat és a Fejlődési Törvény impulzusának titokzatos működése folytán – minden átmenet nélkül – le kell szállniuk a Földre, miután előzőleg (ahogy a Pymanderben áll) áttörték a Hét Tűz-kört, vagy rövi­den, a hét közbeeső világot.

Van egy örök ciklikus reinkarnációs törvény, s minden új Manvantara hajnalán a sorozatot azok kezdik meg, akik számlálhatatlan eonok folyamán már kipihen­ték a korábbi Kalpákban eltöltött inkarnációkat, - ők a legmagasabb, legkorábbi Nirvánik. A jelenlegi Manvantá­rában ezeknek az „isteneknek” kellett reinkarnálódniuk, így kerültek ők a Földre, s reájuk vonatkoznak az ere­deti jelentésükből kiforgatott allegóriák.⁵ Azokat az Isteneket, akik nemzésbe estek, s akiknek az volt a küldetésük, hogy teljessé tegyék az isteni embert, ké­sőbb az Istenekkel viszálykodó démonoknak, gonosz szel­lemeknek, ördögöknek, vagy az Örök törvény engedetlen ügynökeinek ábrázolták. De az ezekre rúgó árja allegó­riáknak nem az volt a céljuk, hogy azokból olyasféle te­remtmények elképzelése bontakozzék ki, mint a keresztény, zsidó és mohamedán vallások ördögei és Sátánja.⁶

A „Sátánról” szóló igazi ezoterikus felfogás, az egész antik világ filozófiájának erről a tárgyról alko­tott véleménye nagyszerűen bontakozik ki Dr. Anna Kings­ford: „Perfect Way” című könyve második kiadásában közölt „A Sátán titka” címet viselő függelékben. Az intel­ligens olvasónak nem nyújthatnánk ennél jobb és világo­sabb utalást az igazságra, s ezért itt meglehetős rész­letesen idézünk belőle:

1. És a hetedik napon (a Hinduk hetedik teremté­se)⁷ egy hatalmas Angyal távozott Isten jelenlé­téből, haragvón és pusztítón, Isten pedig uralma alá adta a legkülső szférát.⁸

2. Az Örökkévalóság létrehozta az Időt, e Határ­talan megszülte a Határt, a Létezés leszállt a nem­zésbe.⁹

4. Nincs az Istenek között hozzá hasonló, ke­zébe vannak a világok királyságai, hatalma és di­csősége:

5. Trónusok és birodalmak, a királyok dinasz­tiái¹⁰ a népek bukása, az egyházak születése és az Idő győzelmei.

Mert, amint a Hermészben halljuk: „Sátán a Király Templomának ajtónállója, ő áll Salamon oszlopcsarnokában, ő tartja a Szent­ély Kulcsait, hogy senki be ne léphessen, csak a Felkent, Hermész titkának beavatottja. (20. és 21. vers)

Ezek az inspiráló és méltóságos versek az ősi egyiptomiaknál és az antik világ minden más civilizált népénél a Logosz teremtő és alkotó Világosságára vonat­koztak (az örök-megnyilvánulatlan Princípium – Ain Soph, Parabrahman, Zeruana Akerne vagy Határtalan Idő, másként Kâla – elsődleges, Hórusz, Brahmâ, Ahura-Mazda, stb. né­ven ismert megnyilatkozására), de a Kabbalában ez az ér­telem ma már eltorzult. A „Felkent”, aki ismeri Hermész vagy Buddha (Bölcsesség) titkait és misztériumait, s aki egyedül bírja a „Szentély Kulcsait” (a Szentély a Ter­mészet Méhe, amelyet meg kell termékenyíteni, és az egész Kozmoszt tevékeny létre és életre ébreszteni), a zsidóknál Jehova, a „Nemzés Istene” lett a lunáris hegyen, vagyis a Sínai-hegyen (Hold = Sin). A „Szentélyből” a „Szentek Szentje” lett, a titkot antropomorfizálták és fallicizálták, lerántva azt az anyagba. Ezért kellett a „Bölcsesség Sárkányából” a Genezisben Kígyót formálni, s a tudatos Istenből, akinek azért volt szüksége a testre, hogy túlságosan szubjektív istenségét abba öl­töztesse, Sátánt alkotni. Viszont a „Szellem számlálha­tatlan testet öltései” és a „vágy áramának szüntelen lüktetése” már a karmikus és ciklikus újraszületési tanunkra vonatkozik és az Eroszra, de nem a fiziológiai szerelem későbbi istenére, hanem arra az isteni vágyra, amely az istenekben és általában az egész természetben teremteni, és lényeknek életet adni törekszik. Ezt pedig az egyetlen „sötét” (mert láthatatlan és felfoghatatlan) LÁNG sugarai csak az anyagba való leszállásukkal hozhatják létre. Ezért, amint a XV. Függelékben olvasható:

12. Isten sok nevet adott neki (a Sátánnak), a titkos és rettenetes misztérium neveket.

13. Az Ellenfél (nevet), mivel az anyag szemben áll a Szellemmel, és az Idő még az Úr szentje­it is bevádolja.

28, 29, 30. Féljetek tőle, és ne vétkezzetek; remegve mondjátok nevét… Mert Sátán az Isteni Igazság (Karma) kiosztó­ja; a mérleg és a kard hordozója… Súly, Mérték és Szám az ő gondjaira vannak bízva.

Hasonlítsuk össze ezt az utolsó mondatot Al Cha­zari Könyvében a rabbi szavaival, amikor a Kabbalát magya­rázza a Hercegnek, s akkor látni fogjuk, hogy a Sepher Jezirah-ban a Súly és Mérték és Szám a Sephiroth (a há­rom Sephrim vagy szám, sifre) sajátossága, magában fog­lalván a teljes 10-es gyűjtőszámot; a Sephiroth pedig a kollektív Adam Kadmon, az „Égi Ember” vagy a Logosz. Az ősi gondolkodásban tehát a Sátán és a Felkent azonos volt.

33. Ezért Sátán az Isten minisztere, a Hádész hét lakának ura, a Megnyilvánult Világok Angyala.

A hét lak a hinduk hét Lokája a Földön, vagyis a Saptaloka. Mert Hádész vagyis az Illúzió Limbója, amely a teológia szerint a Pokollal határos terület, egyszerűen a mi glóbuszunk, a Föld, s ezért hívják a Sátánt a „megnyilvánult Világok Angyalának”.

„A Sátán a mi planétánk Istene és az egyedüli Is­ten”, természetesen az aljasság és gonoszság fogalmának teljes kizárásával. Mert ő egy a Logosszal. A mikrokozmikus (isteni) fejlődés rendjében az első és a „legöregebb isten” Szaturnusz (Sátán) a mak­rokozmikus emanáció rendjében (asztronómiailag) a hetedik és az utolsó, lévén ő a kerülete annak a biro­dalomnak, amelynek Phoebus (bölcsesség, vagy másként a Bölcsesség Fénye, a Nap) a középpontja”. A gnosztikusoknak igazuk volt, amikor a zsidó Is­tent „az anyag angyalának” nevezték, aki (tudatos) életet lehelt Ádámba, s akinek a bolygója a Szaturnusz.

34. És Isten övet kötött derekára (a Szaturnusz gyű­rűit), és az öv neve Halál.

Az antropogóniában ez az „öv” az emberi test és két alacsonyabb princípiuma. Ez a három meghal, de a belső ember halhatatlan. Most pedig közeledünk a „Sátán Titkához”.

37, 38, 39. ... Csak reá (Sátánra) hárul a nemzés szégyene. Elvesztette szűzi állapotát (miként a Kumâra az inkarnálódás következtében): feltárva égi titkokat, rabságba esett. Kötelékkel és korláttal zár be minden dolgot...

42, 43, 44. Istennek iker hadserege van: az égben Mihály seregei, s a mélységben (a megnyilvánult világban) a Sátán légiói. Mindketten az Atya miniszterei, betöltvén az isteni Igét. Ezért:

55. Szent és tisztelendő az Isten Sabbath-ja, ál­dott és megszentelt a Hádész Angyalának (Sátánnak) neve. Mert:

41. A Sátán dicsősége az Úr árnyéka (Isten a meg­nyilvánult világban), a Sátán trónusa Adonai (az egész Kozmosz) zsámolya.

Amikor tehát az egyház kiátkozza a Sátánt, Isten kozmikus tükörképét átkozza. Átkozza az anyagban, vagyis az objektíven megnyilvánult Istent. Istent átkozza, vagy­is a soha fel nem fogható Bölcsességet, amely a Fényben és Árnyékban, a Természetben mutatkozó Jó és Rossz aspek­tusban, vagyis az Ember korlátozott értelmének egyedül érthető módján tárja fel magát.

Ilyen tehát az igazi filozófus és metafizikus in­terpretációja Samaelnek vagy Sátánnak, a Kabbalában sze­replő ellenfélnek. S ugyanezek a tanok, ugyanez a szel­lem megtalálható minden régi vallás allegorikus ábrázo­lásaiban. Ez a filozófus szemlélet nem áll ellentétben a vele kapcsolatos történelmi feljegyzésekkel. Azt mondjuk „történelmi”, mert a tradíció magját díszítő allegóriák és mítoszok nem fedhetik el, hogy ez a mag valóságos ese­ményeket rejt magában. Így például a Kabbala, amikor el­ismétli bolygónk és a fajok fejlődésének időtlen időkből származó egyetemes történetét, ezt a Bibliát képező fel­jegyzések legendás formájában mutatja be. Magát a törté­nelmi alapot – jóllehet tökéletlen formában – most köny­vünk lapjain kínáljuk föl úgy, ahogy azt a keleti Titkos Tanításból kaptuk. Kitűnt tehát, hogy a Genezis Kígyó­jának allegóriai és szimbolikus jelentése: a „Bölcsesség Fiai” – vagyis a magasabb szférák angyalai, jóllehet ők is mind a Sátán, vagyis az Anyag birodalmához tartoznak – akik az Ég misztériumait tárják fel az emberek előtt. Az is kitűnt, hogy a hindu, görög, kaldeus és zsidó Pant­eonok u. n. mítoszai mind tényeken és igazságokon alapul­nak. A Genezis óriásai pedig Lanka történelmi Atlanteán­jai és a görög Titánok.

Még emlékszünk reá, hogy Tróját valamikor mítosz­nak, Homéroszt nem létező személynek tartották, azt is ta­gadták, hogy Herculaneum és Pompei tényleges városok let­tek volna, mindezeket a dolgokat mesés legendáknak tart­ván. Schillemann azonban bebizonyította, hogy Trója va­lóban létezett, Herculaneumot és Pompeit pedig százado­kon át takarta a Vezúv lávája, míg kiásva felszínre nem kerültek. Hogy mennyi sok mesének tartott város és hely várja a feltárást, mennyi mitikusnak¹¹ vélt személyi­ségről fog egy napon bebizonyosodni, hogy valóságos tör­ténelmi szereplő volt, azt csak azok tudnák megmondani, akik az asztrális fényben olvassák a Sors végzéseit.

Minthogy pedig a Keleti tan tételei mindig tit­kosak voltak, és minthogy az olvasó aligha remélheti, hogy az eredeti szövegeket megmutassák neki, hacsak elfo­gadott tanítvány nem lesz, a görög és a latin irodalom­ban jártas olvasók a hermetikus irodalom eredeti szöve­geihez fordulhatnak. Olvassa el például gondosan Hermész Triszmegistosz Pymanderének első oldalait, s azokban meg­erősítve láthatja tanainkat, jóllehet burkolt formában. Megtalálja benne az Univerzum fejlődését, Földünkét, ame­lyet a Pymanderben „Természetnek” neveznek, de minden mást is, kezdve a „Nedves Princípiumtól” vagyis a nagy Mélységtől – ATYA-ANYA –, a megnyilvánult Kozmosz első differenciálódásától. Előbb jön az „Egyetemes Elme”, ame­lyet a keresztény fordító a legkorábbi szövegékben „Isten, az Atyává” változtatott. Azután jön az „Égi Ember”,¹² az Angyalok Seregének nagy összessége, aki túl tiszta volt ahhoz, hogy megteremtse az alsóbb világokat, vagy bolygónk embereit, de végül mégis lebukott az anyagba a fejlődés erejétől késztetve, mint az „Atya”¹³ máso­dik Logosza.

Összegezve a mondottakat, minden Teremtő Logosz, vagyis „a Fiú, aki egy az Atyával” valójában a Rectores Mundi Seregét jelenti. A „Jelenlét Hét Angyalában” még a keresztény teológia is az Isten erényeit vagy szemé­lyes sajátságait látja, s ezek – miután ő megteremtette őket, akárcsak Brahmâ a Manukat – Arkangyalok lettek. A római katolikus theodice maga is – felismervén a te­remtő Verbum Princeps-ben a nagy Tanács Angyalát (magni consilii Angelus) – Krisztus velük való azonosságát is­meri el.

„A Surából A-Sura lett, az Istenekből Nem-Is­tenek lettek” – mondja a szöveg. Vagyis az istenekből dé­monok lettek, – Sátán, ha szó szerint vesszük. De a Titkos Tanítás szerint – amint azt látni fogjuk – a Sátánt kü­lönböző nevek alatt úgy allegorizálják, mint a Jót és az áldozatot, a Bölcsesség Istenét.

A Kabbala azt tanítja, hogy a gőg és az önteltség – az önzés és az egoizmus legfőbb okozói – folytán az Ég isteni lakóinak egyharmada lebukott (misztikusan), s a csillagok egyharmada lehullt (asztronómiailag). Más szavakkal, az első megállapítás allegória, a máso­dik pedig tény. Az előbbi azonban, amint kimutattuk, szorosan összefügg az emberiséggel.

A Rózsakeresztesek az általuk jól ismert hagyo­mány titkos értelmét megtartották maguknak, s mindössze annyit tanítottak, hogy az egész teremtés a legendás „Égi Háború” következménye és eredménye volt, s az „Égi Háborút” pedig a Teremtő Törvény – vagyis a Demiurgos – ellen fellázadó Angyalok okozták. A megállapítás helyes, de a belső értelem mind a mai napig titok maradt. Ha a további magyarázat elkerülése végett az isteni miszté­riumra hivatkoznánk, amit nem szabad bűnös kíváncsiság­gal illetni, – akkor más semmit sem mondtunk. A pápa csalhatatlanságában hívőket talán kielégítené ez a válasz, de a filozófus elme aligha fogadná el. Az igazságot pe­dig – jóllehet ismert volt a magasabb képzettségű kabba­listák többségénél – közülük sem mondta el senki. Kabba­listák és szimbológusok, egyenként és összességükben rendkívüli vonakodást mutattak arra nézve, hogy az An­gyalok bukásának eredeti jelentését feltárják. A keresz­tények hallgatása természetes. A Középkorban semmiféle alkimista vagy filozófus nem szólhatott volna erről¹⁴, mert hiszen az ortodox teológia szerint ez a legször­nyűbb istenkáromlás, mely a „Szent” Inkvizíció hivata­lán keresztül egyenesen a kínpadra és a máglyára veze­tett volna. Az utóbbiakat – attól tartunk – tisztán em­beri hiúság és gőg vezérli, amikor nagyhangon elutasít­ják a kitörölhetetlen babonát. Mióta az Egyház a manicheeizmussal való harcában kitalálta az ördögöt, reányom­va oltókupakját teológiailag a ragyogó Lucifer csillag-­istenre, a „Hajnal Fiára”, s megteremtvén ezzel egyik legkolosszálisabb paradoxonját – a sötét és homályos vi­lágosságot –, a mítosz túlságosan mélyen megkapaszkodott gyökereivel a vakhit talajában. S megakadályozza még azokat is, akik elvetik az egyházi dogmákat, és csak ne­vetnek a szarvakkal ékeskedő, patáslábú Sátánon, hogy bátran előálljanak, és beismerjék ezen legrégibb hagyo­mány ősiségét. Néhány szóban összefoglalva: fél-exote­rikusan tekintve a Mindenható – a Fiat Lux – „Elsőszü­lötte” vagyis az elsődleges világosság angyalai paran­csot kaptak a teremtésre. Egyharmaduk fellázadt, és visszautasította, akik pedig „engedelmeskedtek, mint Fetahil is – kudarcot vallottak”.

A visszautasítás és a kudarc helyes fizikai je­lentésének lényegét csak akkor lehet felfogni, ha vala­ki tanulmányozza és megérti a Keleti filozófiát. Ismerni kell a Vedanta alapvetően misztikus tanait arra vo­natkozólag, hogy teljesen téves a végtelen és abszolút istenségnek funkcionális tevékenységet tulajdonítani. Az ezoterikus filozófia azt tartja, hogy a Sandhyák fo­lyamán a „Központi Nap” teremtő fényt bocsát ki, – és­pedig passzívan. Az Okozatiság látens. A létezésnek csak aktív periódusa alatt keletkezik egy szakadatlan ener­gia-áram, melynek rezgései mind több aktivitással és ké­pességgel telnek meg, amint a Létezés hetes létrájának fokain leereszkednek. Így tehát érthető lesz, hogy a teremtés vagy inkább az alkotás folyamatában, amikor a szerves Világegyetem és benne a hét birodalom vala­mennyi egysége létrejön, intelligens lényekre volt szükség, akik egy kollektív Létezést vagy teremtő Istenséget képeztek, vagyis már különváltak az egy abszolút Egység­től, amely semmi kapcsolatban nincs a feltételekhez kö­tött teremtéssel.¹⁵

A Vatikánban őrzött Kabbala kézirata, (amelynek egy másolata – éspedig Európában az egyetlen másolata – állítólag St. Germain gróf birtokában volt) a fenti tan legteljesebb kifejtését tartalmazza, beleértve azt a kü­lönleges verziót, melyet a luciferiánusok¹⁶ és más gnosztikusok vallottak. E pergamenben az Élet Hét Nap­ja ugyanolyan sorrendben van említve, mint a Saptasuryá­ban. A nyilvános könyvtárakban fellelhető kiadásokban azonban csak négy van megemlítve, s ezek is csak burkolt kifejezésekkel. De még ez a négy is elegendő ahhoz, hogy kimutassa az azonos eredetet, mivel ez a Dhyan Chohánok négyes csoportjára vonatkozik, s bizonyítékul szolgál arra a feltevésre, hogy a Kabbala az árják Titkos Tanítá­saiból származik. Tudott dolog, hogy a Kabbala nem zsidó tanításokon alapul, mert ez utóbbiak a kaldeusoktól és az egyiptomiaktól vették elképzeléseiket.

Így tehát még az exoterikus kabbalista tanítások is egy Központi Napról és három másodlagos Napról beszél­nek minden Naprendszerben, – köztük a mienkben is. Amint a „New Aspects of Life and Religion” (Hanry Pratt, M. C. London, Williams and Norgate, 1886) című igen hasznave­hető, bár túlságosan materialista műben, a kabbalista né­zetek gondosan feldolgozott és asszimilált szinopszisá­ban olvasható:

A központi Nap… számukra (akárcsak az árják számára) a nyugalom központja volt, ahová minden moz­gás végső fokon visszatér. E központi nap körül a rendszerhez tartozó három nap közül az első egy polá­ris síkon… a második egy egyenlítői síkon forgott… (és csak a harmadik volt a mi látható napunk). E négy szoláris égitest szervezeti működésétől függött az, amit az ember teremtésnek hív, vagyis a földi bolygón levő élet fejlődése. A kabbalisták azt tartották, hogy ezen égitestek befolyása a földre villamosság útján jutott el… A központi napból¹⁷ kiáradó su­gárzó energia létrehozta a földet, mint vizes boly­gót… és ez, mint planetáris test a (központi nap) felé igyekszik… melynek vonzási szférájában ke­letkezett… De a mindkettőt villamossággal ellátó sugárzó energia visszatartja őket egymástól, átala­kítva a központ felé tartó mozgást a központ körüli forgássá.

A szerves sejtben a látható nap megtalálta saját méhét, s ezen keresztül megalkotta az állati birodal­mat (miközben a növényi birodalmat érlelte), s végül az embert helyezte fölébe, akiben – az állati élet serkentő hatására – létrehozta a fizikai sejtet. De az ember, aki így az állati birodalom élére mint a teremtés koronája került, csak egy állati, lélekte­len múlandó ember volt… Ezért az ember, jóllehet koronája a teremtésnek, megjelenésével a teremtés befejezését jelzi, minthogy a teremtés – benne kulminálódva – az ember halálával hanyatlásnak indult. (289. oldal)

Azért idéztük itt a kabbalista nézetet, hogy bemu­tassuk, mennyire azonos a keleti tanítások szellemével. Magyarázzuk vagy egészítsük ki a hét Napról szóló taní­tást a létezési sík hét rendszerével, amelyeknek köz­ponti égitestei a „Napok”. Így megkapjuk a hét angyali síkot, amelyeknek „Seregei” összességükben alkotják e hét sík isteneit. (Lásd a 7. Stanza Kommentárját, I. kötet.) Ez a fő csoport, amelyből négy osztály alakult, kezdve a testnélküli osztálytól le a fél-testi osztályig. Ezek az osztályok közvetlenül kap­csolódnak a mi emberiségünkhöz, bár egymástól eltérő más-más módokon, ami az akarati kapcsolódást és a funk­ciókat illeti. A három osztályt egy negyedik – az első és legmagasabb – szintetizálja, s ezt hívják a „Közpon­ti Napnak” az előbb említett kabbalista tanításban. A semita és az árja kozmogónia között a nagy különbség az, hogy az előbbi materializálja, humanizálja a Természet misztériumait, az utóbbi pedig spiritualizálja az Anya­got, fiziológiája pedig a metafizikából indul ki. És így, jóllehet a hetedik princípium tisztán mint szét­választhatatlan elem és mint személytelen egység a Lé­tezés minden fázisán át eléri az embert, mégis a Közpon­ti Spirituális Napon át jön – a Kabbala azt tanítja, hogy belőle – átjárva még a második csoportot, a poláris Na­pot is, és e kettő árasztja le az emberre az Atmát. A harmadik csoport, az egyenlítői Nap beleötvözi az Atmá­ba a Buddhit, valamint a Manasz magasabb képességeit. Végül a negyedik csoport, a mi látható Napunk szelleme, a Manasszal és eszközeivel ajándékozza meg az embert, és a Káma rupával, vagyis a szenvedély és vágy-testtel, az Ahamkara e két elemével, amelyek kifejlesztik az indivi­dualizált tudatot, a személyes egót. Végül a Föld szel­leme, hármas egységben, megteremti a fizikai testet, hoz­závonja az Élet Szellemét, és kiformálja a Linga Sharirát.

De minden ciklikusan halad előre, s így az ember fejlődése is, mint minden más fejlődés. A keleti tanítá­sok teljes egészében leírják teremtésének módját, míg a Kabbala csak céloz reá. A Dzyan Könyve ezt mondja az ősi emberről, amikor a „Csontnélküli”, a testetlen Teremtő első ízben kilövellte:

Először a Lehelet, azután Buddhi, és végül megtör­tént a Nap-árnyék (a Test) „teremtése”. De hol maradt a Tengely (a középső princípium, a Manasz)? Az ember pusz­tulásra volt szánva. A Differenciálatlan (Elem) és a Va­han (Buddhi) – az ok-nélküli oka – egymagukban elszakad­nak a megnyilvánult élettől. Hacsak - magyarázza a Kommentár - össze nem öt­vözi őket a középső princípium, a Jiva személyes tudatá­nak eszköze.

Más szavakkal, a két magasabb princípium nem kap egyéniséget a Földön, nem lehet ember, ha (a) az El­me, a Manasz-Egó nincs jelen, hogy felismerje önmagát, és (b) ha nincs egy földi hamis személyiség, vagyis az önös vágyak és a személyes Akarat teste, hogy az egészet az ember fizikai formájához – mint egy tartóoszlop kö­rül – hozzákösse. Az ötödik és a negyedik princípium¹⁸ – a Manasz és a Kama rupa – tartalmazza a kettős szemé­lyiséget: az igazi halhatatlan Egót, amikor a két felső princípiumhoz hasonul, és a hamis vagy múlandó személyi­séget, az un. mayavikus vagy asztrális testet, másként az ál­lat-emberi lelket. E kettőnek szorosan egybe kell olvad­nia a teljes földi lét céljaira. Tegyük fel, hogy egy Newton spirituális Monádja, amibe valamely kiváló földi szent Monádját oltották bele, a legtökéletesebb fizikai testben – azaz egy két vagy éppen három princí­piummal bíró testben (meglévén benne a Sthula Sharira, a Prâna – Életprincípium – és a Linga Sharira) – kap el­helyezést, de hiányozna a középső, az ötödik princípi­um. Akkor egy idiótát kapunk – legjobb esetben egy gyö­nyörű, lélek nélküli, üres és öntudatlan jelenséget. Egy ilyen teremtmény agyában nem merül fel a „Cogito, ergo sum”, legalábbis nem ezen a síkon.

De azért vannak olyan tanulmányozok, akik előtt régen nem titok a Bukott Angyalok allegóriájának filo­zófiai jelentése, bármennyire is elferdítette azt a Római Egyház. „A szellemek birodalma és a szellemi akaratból ki­induló és abból következő szellemi cselekvés kívül áll az (isteni) lelkek birodalmától és az isteni cselek­véstől, mellyel ellenkezik és mellyel ellentétes irá­nyú.¹⁹ Amint a XIV. Kommentár szövege mondja:

A Létezés genezisében a hasonló mindössze csak hasonlót teremt, és a fejlődés – korlátolt és kondicio­nált törvényeivel – csak később jön. Az Önmaguktól-léte­zők²⁰ neve: a „Teremtések”, mert a Szellem-sugárban jelennek meg. A Szellem-sugár saját, időn és (korlátolt vagy kondicionált) Téren túli, Születetlen Természetének eredendő potenciája folytán nyilvánul meg. Helytelenül nevezik a földi teremtményeket, élőket vagy élettelene­ket, beleértve az emberiséget is, teremtésnek és teremt­ményeknek. Ők csupán a differenciálatlan elemek szárma­zékai.

Más helyen pedig:

Az Égi rupa (Dhyan Chohan) saját formájára teremt (embert), ő az univerzális (megnyilvánult) Szubsztancia felébredésének és első differenciálódásának spirituális ideációja, a forma pedig a Rupa ideális árnyéka: ez az első fajhoz tartozó Ember.

Hogy még világosabban fejezzük ki magunkat, s a magyarázatot csupán a Földre vonatkoztassuk: ezen első, az Egyház által Arkangyaloknak nevezett „differenciált Egók” kötelessége volt, hogy az elsődleges anyagot áthas­sák az evolucionáris impulzussal, és annak formáló erejét a dolgok megmintázására fordítsák. Ez az, amire a keleti és nyugati hagyomány egybehangzó mondata utal: „Az An­gyalok parancsot kaptak a teremtésre”. Amikor a Föld az alsóbb és anyagibb erők által elő lett készítve, és a három Birodalom már berendezkedett arra, hogy „gyümöl­csöt hozzon és szaporodjék”, a magasabb erők, az Ark­angyalok vagy Dhyánik, a fejlődési Törvény kényszerének engedve leszálltak a Földre, hogy létrehozzák a fejlődés koronáját: az Embert. Így tehát az „Ön-teremtők” és „Ön­maguktól létezők” kilövellték halvány árnyékukat. De a harmadik csoport, a Tűz-angyalok, fellázadtak és nem akartak csatlakozni Déva-társaikhoz.

A hindu exoterizmus mint jógikat mutatja be őket, akiket szentségük inspirált, hogy megtagadják a terem­tést, minthogy örök Kumârák, „Szűz Ifjak” akartak ma­radni, hogy ezáltal lehetőleg megelőzzék társaikat a Nirvána – a végső felszabadulás – felé vezető úton. Az ezoterikus magyarázat azonban azt tartja, hogy ez az em­beriség jó-voltáért történő önfeláldozás volt. A „Láza­dók” nem akartak akarat-nélküli, felelőtlen embereket teremteni, miként az „engedelmes” Angyalok tették. Nem is tudták volna megadni az emberi lényeknek saját tulaj­donságaiknak még halvány visszfényét sem. Ezek a tulaj­donságok – mivel egy más és sokkal magasabb tudatállapot­hoz tartoznak – semmit sem változtattak volna az ember felelőtlenségén, s így semmiféle magasabb fejlődéshez nem vezethettek. Semmiféle spirituális és pszichikus fej­lődés nem lehetséges a Földön – a legalacsonyabb és leg­anyagiasabb síkon – olyan valaki számára, aki – legalább­is ezen a síkon – már önmagában tökéletes, s így érdeme­ket nem szerezhet, sem bűnöket nem követhet el. Ha az Ember megmaradt volna a tökéletesség mozdulatlan, válto­zatlan és tehetetlen halvány árnyékának, az igazi „én vagyok az én” negatív és passzív képének, akkor a föl­di életen súlyos, álomtalan alvásban kellett volna át­mennie, vagyis ezen a síkon egy elhibázott lény lett volna. Az a Valaki, vagy a kollektíven Elohimnak neve­zett Lény, aki először mondta ki (ha ugyan egyáltalán elhangzottak e szavak) e kegyetlen mondatot: „Íme az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gono­szat tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké él­jen…” – valóban az Ilda-baoth, a nazarénusok Demiurgosza lehetett, akit düh és irigység töltött el saját te­remtménye iránt. Ennek visszatükröződéseként jött létre az Ophiomorphos (kígyóforma). Ha így állnak a dolgok, akkor valóban csak természetes – még a holtbetűs magya­rázat szempontjából is – ha a Sátánt, a Genezis Kígyó­ját igazi teremtőnek és jótevőnek, az emberiség Spiri­tuális Atyjának tekintjük. Hiszen ő volt a „Világosság Előfutára”, a ragyogó Lucifer, aki kinyitotta a Jehova által (állítólag) teremtett akaratnélküli báb szemét. Az pedig, aki először suttogta: „Mely napon esztek ab­ból, megnyílnak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és rossznak tudói”, – valóban csak Megváltónak tekinthető. Ellenfele ugyan Jehovának, a „sze­mélyesítő szellemnek”, de az ezoterikus igazság szerint mindig ő lesz a híven szerető „Küldött”, az Angyal, a mindent tudó, a mindent szerető Szerafim és Kerubim, aki a fizikai halhatatlanság helyett – mely csak egy stati­kus, az embert örökké élő „Bolygó Zsidóvá” változtató halhatatlanság lett volna – reánk ruházta a spirituális halhatatlanságot.

Amint King: „Gnostics and their Remains” című munká­jában írja:

Ilda-Baoth, akit néhány szekta Mózes Iste­nének tartott, egyáltalán nem volt tiszta szellem, jellemében az ambíció és a gőg dominált. Ezért elha­tározta, hogy minden kapcsolatot megszakít anyjával, Sophia-Achamoth-tal, és hogy csak saját magának teremt világot. Hat szellemének segítségével megteremtette az embert, hogy hatalmának képmása legyen. De műve nem sikerült, mert az Ember egy hatalmas, lélektelen, a földön csúszó-mászó szörny lett. A hat szellem kény­telen volt újra az Atya elé vinni a művet, hogy lel­ket kapjon. Ida-Baoth lelket lehelt belé azzal, hogy reá árasztotta azt az Isteni Világosságot, amelyet Achamoth-tól örökölt. Achamoth pedig e veszteségen való haragjában megbüntette őt gőgjéért és önelégült­ségért. Az Ember pedig, aki így Achamoth által – saját fia rovására – kedvezésben részesült, követte a kisugárzott Fényt, s a teremtésből – amelyben ez a Fény elvegyült – további utánpótlást vett fel. Így lassanként már nem teremtőjére, Ilda-Baothra, hanem in­kább azon Felsőbb Lényre, az "Elsődleges Emberre" kezdett hasonlítani. Ezt látva, a Demiurgosz haraggal és irigységgel telt el, mert hiszen teremtménye ma­gasabbrendű lett nála. Szenvedélytől eltelt képe az Alvilágból visszaverődött, életre kelt, s megjelent e „kígyóformájú Sátán” az Ophiomorphos, az irigység és gonoszság megtestesülése.

Így hangzik a gnosztikus exoterikus interpretá­ciója, s az allegória – jóllehet szektáns változat – igen sokatmondó, s igaznak látszik. A Genezis III. feje­zetének holtbetűs szövegéből ezt a természetes következ­tetést lehet levonni.

Innen ered Prométheusz allegóriája, aki ellopja az isteni tüzet, hogy lehetővé tegye az emberek számára a spirituális fejlődés ösvényének tudatos követését, átformálva ezzel a Föld legtökéletesebb állatát egy po­tenciális istenné, s szabaddá téve őt, hogy „erőszakkal hódítsa meg az egek birodalmát”. Innen ered ugyancsak az is, hogy Zeusz kiátkozta Prométheuszt, akárcsak Jehova-­Ilda-Baoth saját „pártütő fiát”, a Sátánt. A kaukázusi hegyek hideg, tiszta hava és a kiolthatatlan Pokol per­zselő tüze és lángja, bár két pólust képvisel, mégis ugyanaz az eszme, vagyis egy kifinomult kínzás kettős aspektusa. A tűz-teremtő – az anima mundi-ban lévő aszt­rális tűz és fény, Φωσφόρος, a phosphoros megszemélyesített jelké­pe (s a foszfor az az elem, amire Moloschott, a német materialista filozófus azt mondta: „ohne phosphor ke­in gedanke” – „Foszfor nélkül nincs gondolat.”) –, aki saját földi szenvedélyeinek vad lángjaiban ég, mert a tüzet saját Gondolata táplálja. Ez már különbséget tud tenni a jó és a rossz között, ám mégis rabja a föl­di Ádám szenvedélyeinek, teljes öntudattal érezvén, amint a kétkedés keselyűje szívét tépi, – ez valóban Prométheusz, a tudatos, s éppen ezért felelős entitás.²¹ Az élet mint átok nehezedik az emberre, s mégis – néhány hindu és szufi misztikust kivéve – igen kevesen vannak, akik elcserélnék a tudatos élet minden kínját, a fele­lős létezés összes bajait egy passzív és (objektíve) testetlen létezés öntudatlan tökéletességéért, vagy akárcsak azért az univerzális statikus inerciáért, amit Brahmâ „éjszakájának” nyugalma jelent. Idézzünk egy jól felépített cikkből, melynek írója,²² összezavarva a létezés és tudat különböző síkjait, tévedésének áldo­zatául esett:

Sátán (vagy Lucifer) képviseli (kozmikus értelem­ben) az Univerzum aktív vagy – amint M. Jules Bais­sac nevezi – „Centrifugális Energiáját”. Ő a Tűz, a Világosság, az Élet, a Küzdelem, az Erőfeszítés, a Gondolat, a Tudat, a Haladás, a Civilizáció, a Szabad­ság, a Függetlenség. S ugyanakkor ő a kín – a cselek­vés gyönyörének reakciója, és ő a halál – az élet má­sik oldala. Sátán a saját poklában ég, amelyet impul­zusának dühe teremtett, az expanzív felbomlása a csil­lagködnek, amelyből új világok állnak össze. Sátán újra és újra szembekerül a Kozmosz passzív energiájá­nak örök mozdulatlanságával, a kérlelhetetlen „Én vagyok”-kal, a kovakővel, amelyből szikrákat kell kicsiholni. És ennek megfelelően Sátán és seregeit helyesen hív­ják „tűz-tengernek”, mert (a kozmikus allegória sze­rint egy bizonyos értelemben) a Nap az élet forrása a rendszerünkben, ahol ők (Sátán és seregei) megtisz­tulnak (azaz felbomlanak), és felverődnek, hogy újra rendeződjenek egy másik életre (a Feltámadásra). Mert a Nap – mint Földünk eredete és aktív princípiuma – ugyanakkor a Horizont Sátánjának Forrása és Otthona

is… Továbbá – mintegy Baissac általános elméletének (a Le Diable et Satan című művében) helyességét igazol­va – tudnivaló, hogy a hidegnek centripetális ha­tása van. A hidegre minden összehúzódik… Hatására az élet téli álomba merül, vagy kihal, a gondolat megder­med, és a tűz kialszik. A Sátán saját Tűz-tengerében halhatatlan, és csupán a „Vagyok”-ban, a „Nifl-heim”-ben (a skandináv Eddák hideg Poklában) szűnik meg létezése. De ennek ellenére a Nifl-heim-ben van bizo­nyos Halhatatlan Létezés, s ez a létezés a fájdalom nélküli, és békés kell, hogy legyen, mivel öntudatlan és inaktív. Jehova Birodalmában (ha ugyan ez az Isten mindezt jelenti, amit a zsidók és a keresztények kép­zelnek) nincs nyomor, nincs háború, nincs nősülés és férjhez menés, nincs változás, nincs Egyéni Tudat.²³ Mindez felszívódik a Leghatalmasabb szellemében. Ez elsősorban a Béke és a lojális Meghódolás Birodalma, amiként az „Ős-lázadók” birodalma a Háború és Forra­dalom… Az előbbi az, amit a Teozófia Nirvánának ne­vez. De a Teozófia azt is tanítja, hogy ha már egy­szer az Ősi Forrástól elszakadtunk, az újra egyesülést csak ERŐFESZÍTÉS kifejtésével lehet elérni. Ez pedig – e tanulmány szellemében – nyilvánvalóan sátáni jel­legű.²⁴

Az ortodox Római Egyház szempontjából valóban „sá­táni” ez az erőfeszítés, mert az emberek csak úgy tudják elérni a Nirvánát és az Isteni Béke Kikötőjét, ha arra a prototípusra támaszkodnak, akiből később a keresztény Ör­dög lett, – vagyis a ragyogó Arkangyalokra, a Dhyan Cho­hánokra, akik nem akartak teremteni, mert azt akarták, hogy az Emberből halhatatlan Isten és önmaga teremtője legyen.

E meglehetős hosszú magyarázat befejezéseként meg­említendő még, hogy a Tirkos Tanítás szerint a Tűz-Dévák, a Rudrák és a Kumârák – a „Szűz Angyalok” (akikhez Michael és Gábriel Arkangyal is tartozik), az Isteni „lázadók”, aki­ket a pozitív és mindent materializáló zsidók Nahash-nak, azaz „Megfosztott”-nak hívtak – inkább a testet öltés át­kát választották, az újraszületéseknek a földi létben el­töltendő hosszú ciklusaival. Mert látták a túl-spirituá­lis Teremtők – saját testvéreik – fél-passzív energiájából kifejlesztett árnyékszerű lények – jóllehet – öntudatlan nyomorúságát. Ha „az ember az általa használt életet nem animalizálásra és nem is spiritualizálásra, hanem az Én humanizálására akarja fordítani”,²⁵ akkor születésének emberinek, s nem angyalinak kell lennie. S ezért a tradí­ció bemutatja a mennyei Jógikat, akik önkéntes áldozatban felajánlották magukat, hogy az emberiséget – amely kezdet­ben istenszerű és tökéletes volt – megváltsák, s átadják neki az emberi érzelmeket és aspirációkat. E szent Jógik­nak ehhez fel kellett adniuk természetes állapotukat, s leszállva bolygónkra, itt kellett maradniuk a Mahayuga egész ciklusára, átváltva személytelen egyéniségüket egyéni személyiséggé, feladva a csillagközi lét üdvét a földi élet kárhozatáért. Az exoterikus teológiák ezt az önkéntes áldozatot, amelyet a Tüzes Angyalok hoztak – kiknek természete a Tudás és a Szeretet – így fogalmaz­ták meg: a „pártütő angyalok lezúdultak az égből a Pokol sötétségébe” –, azaz Földünkre. A hindu filozófia az igazságra mutat rá, amikor azt tanítja, hogy Shiva által letaszított Asurák egy közbeeső állapotban vannak, amely­ben a tisztulás magasabb fokaira és nyomorúságos helyze­tükből való kiemelkedésre készíthetik elő magukat. De a keresztény teológia – bár azt állítja magáról, hogy meg­váltóján, vagyis az isteni szeretet, irgalom és igazság kőszikláján alapul – állításának paradox megerősítése­ként kitalálta a pokolról szóló sivár dogmát, a római ka­tolikus filozófia ezen archimédeszi pontját.

A rabbinisztikus bölcselet pedig – amely minde­nekelőtt pozitív, materialista, vagyis durván földi jel­legű, mert mindent a fiziológiai misztériumokra vezet vissza – ezeket a Lényeket a „Gonoszok”-nak hívja. Míg a kabbaliaták Nahash-nak, vagyis „Megfosztott”-nak – mint föntebb már említettük – és olyan Lelkeknek tartja, akik miután eltávolodtak az Égben a Szent Egytől, létezésük hajnalán levetették magukat a mélybe, s ezzel előrehoz­ták azt az időt, amikor a Földre kell szállniuk. (Zohar, III. 61. C.)

Tisztázzuk azonban azt, hogy ellenvetéseink nem a Zohar vagy a Kabbala bármely másik könyvének helyes ér­telmezését támadják – mert ez azonos a miénkkel –, ha­nem csak ez utóbbi durva pszeudo-ezoterikus magyarázatát, s különösen a keresztény kabbalistákét.

A Kommentár ezt mondja: „Földünk és az ember a három Tűz teremtménye”. A három Tűz szanszkrit neve megfelel az „elektromos tűznek, a Szoláris tűznek és a dörzsölés által keletke­zett tűznek”. Kozmikus és emberi síkon kifejezve ez a há­rom tűz: a Szellem, Lélek és a Test, a három nagy fő Csoport, négyes kiegészítő felosztásukkal. E felosztások az Iskolák szerint változnak és – alkalmazásuknak megfelelően – ezekből lesznek az upadhik és az eszközök, vagy ezek noumenonjai. Az ezoterikus beszámolókban a három tüzet Agni Abhimânin „ragyogásban és pompában felülmúlhatatlan három fia” személyesíti meg. Agni Abhimânin a Kozmikus Logosz, Brahmâ legidősebb fia, aki Swâha-val, Daksha²⁶ egyik leányával nemzette a három fiút. Metafi­zikai értelemben a „Dörzsölés-tűz” a Buddhi, a hatodik és a Manasz, az ötödik „princípium” egyesülését jelenti, s ezen egyesülés vagy egybeolvadás következményeként az ötödik princípium mintegy felszívódik a monádba, és ennek részévé válik. Fizikai értelemben a „Dörzsölés-tűz” a teremtő szikrát, vagyis a csírát jelenti, amely az embe­ri lényt megtermékenyíti és létrehozza. A három Tűz ne­ve: Pâvaka, Pavamâna és Suchi, akiket – amint mondják – Vasishta, a nagy bölcs arra átkozott, hogy „újra és újra megszülessenek”. (Bhagavata Purâna, IV. 24.4) Mindez egészen világos.

A hagyomány szerint a LÁNGOK, akiknek funkcióját az ezoterikus könyvek összezavarják, s akik váltakozva a Prajâpatik, Pitrik, Manuk, Asurák, Rishik, Kumârák, stb.²⁷ elnevezések alatt szerepelnek, a harmadik törzs­fajban személyesen inkarnálódnak, s azóta „újra és újra megszületnek”. Az ezoterikus tanban szereplő neveik: Asu­rák vagy Asu-ra Devaták vagy Pitar devaták (Istenek), mert – mint mondják – először Istenek, éspedig magas fokú istenek voltak, majd „nem-istenek” lettek, – az Égi Szel­lemek lezuhantak, hogy Földi Szellemek legyenek,²⁸ de jegyezzük meg, exoterikus szempontból az ortodox dog­ma szerint.

A teológusok vagy orientalisták csak akkor fogják megérteni a Prajâpatik, a Manuk és a Rishik genealógiá­ját, s közvetlen kapcsolatukat (inkább kölcsönösségi vi­szonyukat) az Istenekkel, ha megkapják annak az őserede­ti kozmogóniának és teogóniának a kulcsát, amely erede­tileg minden népnél közös volt. Láthatjuk, hogy ezek az istenek és fél-istenek különböző Kalpákban és különböző személyek képében újraszületnek a Földön, ahogy mindegyi­küknek pontosan levezethető karmája van, amelyben az oko­zatok megfelelnek az okoknak.

A további Stanza magyarázatához, amint azt majd látni fogjuk, mindenképpen szükséges volt annak bemuta­tása, hogy a „Sötét Bölcsesség” fiai, jóllehet azonosak a teológia által „Bukott”-nak nevezett Arkangyalokkal, éppen olyan isteniek és tiszták, ha nem még tisztábbak, mint az egyházak által oly nagyon felmagasztalt Michaelek és Gábrielek. Az „Ősi Könyv” részletesen foglalkozik az asztrális élettel is, ez azonban jelenleg teljesen ért­hetetlen lenne az olvasó számára. Így ezt egy későbbi magyarázatra fenntartva, az első és második fajt most csak megemlítjük. Figyelmet szentelünk viszont a harmadik fajnak, a nemekre szétváló törzsfajnak, amely elsőként kapott értelmet. Az embernek ugyanis egyidejűleg pari passu fejlődtek a bolygóval, s Földünk „kérgesedése” több százmillió évvel megelőzte az emberi alfaj elő­ször elkezdődött materializációs vagy sűrűsödési folya­matát. Amint a Stanza mondja: „A belső ember (a tudatos Entitás) nem volt”. Ez a „tudatos Entitás” az okkultizmus szerint a magasabb Intelligenciák lényegéből, létéből és esse-jéből származik, sőt igen sok esetben az maga, a karmikus fejlődés kikerülhetetlen törvényével arra kárhoztatva, hogy ebben a manvantarában reinkarnálódjon.

(b) A 39. Sloka kizárólag a faji megoszlásra vonatko­zik. Az ezoterikus filozófia tulajdonképpen egy módosí­tott poligenézist tanít. Bár az emberiség eredetének egységét hirdeti azon az alapon, hogy az ősapák vagy „Teremtők” mind isteni lények voltak (akik hierarciá­jukban azonban a tökéletesség különböző fokait vagy osz­tályait képviselték) –, mégis azt tanítja, hogy az embe­rek az akkori idők egyetlen kontinensének hét különböző központjában születtek. Jóllehet eredetük közös volt, adott okok következtében az emberek potencialitása, men­tális lehetőségei, külső, vagyis fizikai formája és jö­vendő jellegzetességei nagyon eltértek egymástól.²⁹ Ami pedig bőrük színét illeti, erről egy sokatmondó allegóri­át olvashatnak a Linga Purâna-ban. A Kumârák – az un. Rudra Istenek – mint Shiva, a Pusztító (a külső formák pusztítója), más néven a Vamadeva inkarnációi szerepelnek. Vamadeva, egyike a Kumâráknak, az „Örök Szűz”, a tiszta Ifjú, minden Manvantarában kiugrik Brahmâból, és „újra néggyé válik”. Ez célzás az emberi fajok négy nagy osztá­lyára a bőrszínre és típusra vonatkozólag, s ezek három fő variációjára. Így azután a huszonkilencedik Kalpában – ez utalás az emberi forma fejlődésére és átalakulására, amely formát Shiva időnként elpusztítja, és újra alkotja, míg csak el nem érkezik a nagy manvantárai fordulópont, s ez kb. a negyedik (atlantiszi) faj közepe tája – tehát a huszonkilencedik Kalpában Shiva, mint Shvetalohita, az eredetileg holdszínű Gyökér-Kumâra fehér lesz. Egy követ­kező átalakulásban vörös (ebben az exoterikus változat különbözik az ezoterikus tanítástól), a harmadikban sár­ga, míg a negyedikben fekete lesz.

Az ezotéria az emberiség ezen hét alapvető válto­zatát négy nagy osztályával együtt, mindössze három külön­álló ősi fajba sorolja, minthogy nem veszi tekintetbe az első fajt, amely típus és szín nélküli volt, s formája – jóllehet óriási – alig nevezhető objektívnek. E fajok fej­lődése, kiformálódása és kialakulása párhuzamosan haladt a három nagy geológiai sztrátum fejlődésével, kiformáló­dásával és kialakulásával, s az emberi bőr színét ezek ép­pen úgy meghatározták, akárcsak e zónák klímája. Az ezote­rikus tanítás három nagy osztályt nevez meg, éspedig a VÖRÖS-SÁRGA, a FEKETE és a BARNA-FEHÉR osztályt.³⁰ Az árja faj például, amely színárnyalataiban jelenleg a sö­tétbarna, csaknem fekete színtől a vörös – barna – sárga szín­árnyalaton át le egészen a legfehérebb krémszínig válto­zik, mégiscsak egy és ugyanazon törzsből ered, az ötödik gyökérfajból, s egyetlen ősre vezethető vissza, akit a hindu exoteriában a Vaivasvata Manu gyűjtőnéven ismernek. Ne felejtsük, ez utóbbi általános személyiség volt, a Bölcs, akiről azt hallottuk, hogy 18 millió évvel eze­lőtt élt, de élt 850.000 évvel ezelőtt is, a nagy Atlan­tisz kontinens³¹ utolsó maradványainak elsüllyedésekor, s akiről azt is hallottuk, hogy jelenleg is közöttünk él. (Lásd a Gyökér- és a Mag-Manukról szóló megjegyzéseket a későbbiekben, valamint a Stanza Kommentárjainak végén „Az emberiség Ős-Manui” című fejezetet). A halványsárga szín az első szilárd emberfaj bőrszí­ne. Ez a faj a harmadik törzsfaj közepe után jelent meg, amikor a faj, az elmondottak szerint, már nemzésbe me­rült, s ekkor történtek meg az utolsó változások. Ez a kor hozta magával az utolsó átalakulásokat, amiknek folytán az ember olyan lett, amilyen ma, – bár akkor mé­reteiben sokkal nagyobb volt. Ez a faj lett a bölcsője a negyedik fajnak: „Shiva” az emberiségnek azt a részét, amely „a bűntől fekete lett”, fokozatosan átformálta vö­rös-sárgára, ezeknek leszármazottaiból lettek a vörös in­diánok és a mongolok, majd végül kihozta a barna-fehér fajokat, amelyek jelenleg a sárga fajokkal együtt, az emberiség többségét képezik. A Linga-Purâna-ban lévő al­legória érdekes, mert megmutatja a régiek óriási etnoló­giai tudását.

Amikor arról beszélünk, hogy a hagyomány szerint az „utolsó átalakulás” 18 millió évvel ezelőtt történt, felhívjuk az olvasót, próbálja meg elképzelni, mennyivel több millió évnek kellett eltelnie eddig az utolsó szakaszig. Ha ugyanis az ember fokozatos konszolidációja közben pari passu fejlődött a Földdel, akkor hány millió évet lehet számítani arra az időre, amíg az első, a második faj, valamint a harmadik faj első fele lepergett! A Föld ugyanis viszonylagosan éterikus állapotban volt, mielőtt elérte volna utolsó konszolidált helyzetét. Az Ősi Tanítások azonfelül azt is mondják, hogy a Lemuro-­atlantiszi faj középső szakaszában, három és fél fajjal az ember eredete után, Földünk, rajta az ember és minden más a mainál sokkal sűrűbb és anyagibb természetű volt, míg az olyanfélék, mint a korallok és bizonyos kagylók még csak fél-kocsonyás, asztrális állapotban voltak. A közben lepergett ciklusok már tovább vittek bennünket, s eljutottunk az ív másik, felfelé vezető részére, meg­közelítvén a dematerializációt, ahogy azt a spiritisz­ták mondanák. A Föld és rajta minden megpuhult – még az emberi agyvelő is. Egyes teozófusok azt az ellenvetést teszik, hogy a 15 vagy 20 millió évvel ezelőtti éterikus Föld létezése ellentétben áll a geológiával, amely sze­rint a geológiai korok legkorábbi szakaszaiban, sőt a legősibb paleozoikus sziklák korában éppen úgy fújt a szél, esett az eső, s a hullámok éppen úgy megtörtek a partokon, kisodorva és felhalmozva a homokot, stb., vagy­is röviden, a jelenlegi természeti jelenségek akkor is éppen úgy megvoltak. Erre így válaszolhatunk: Először is, milyen kort jelöl meg a geológia „a legősibb paleozoi­kus sziklák” korában? Másodszor, miért is ne fújhatott volna a szél, eshetett az eső és törhettek meg a hullá­mok – amelyek a tudomány állítása szerint szénsavgázzal voltak telítve – a partokon egy fél-asztrális, azaz visz­kózus (nyúlós) Földbolygón? Az „asztrális” kifejezés az okkult frazeológiában nem szükségképpen füstszerű hal­mazállapotot jelöl, hanem inkább „ragyogó”, világos és áttetsző állapotot, változatos és sokféle fokozatot, kezdve a teljesen hártyaszerűtől egészen a viszkózus hal­mazállapotig, amint azt már előbb is mondtuk. Van egy újabb kifogás is: „Egy asztrális halmazállapotú Föld mi­lyen kihatással volt a Rendszer többi bolygójára? Nem bo­rulna-e fel az egyensúly mindenestől ma is, ha a Rendszer egyik bolygóját hirtelen kiemelnék?” A kifogás nyilván­valóan érvénytelen, mert hiszen Naprendszerünkben vannak régibb és újabb bolygók, sőt holt bolygók is – mint a Hold –, azonkívül kialakulóban lévők, még ha az asztro­nómia az ellenkezőjét állítja is. De soha nem is állí­totta – legalábbis tudomásunk szerint –, hogy a Naprend­szer összes égitestei egy időben születtek és fejlődtek. Ebben a tárgyban a Himaláján túli Titkos Tanok eltérnek az indiai tanításoktól. A hindu okkultizmus azt tanítja, hogy a Vaivasvata Manu emberiségének kora jelenleg 18 millió és néhány év. Mi azt mondjuk, helyes, de csak an­nyiban, amennyiben az ember fizikai vagy megközelítően fizikai létéről van szó, amelyet a harmadik gyökérfaj be­fejezéséig lehet visszavezetni. Az ennél korábbi időkben az ember, vagyis inkább hártyaszerű képe, tudomásunk sze­rint valami 300 millió éven át létezett; a számadatokat ugyanis nem közölték velünk, mert ezek titkosak, és azok is maradnak az Okkult Tudomány Mestereinek őrizetében, amint azt az Esoteric Buddhism helyeses állítja. De ezen túlmenően is, a hindu Purânák csak egy Vaivasvata Manuról beszélnek, mi pedig azt állítjuk, hogy több volt, minthogy ez a név gyűjtő-fogalom.

Most pedig néhány szót kell szólnunk az ember fi­zikai fejlődéséről.

Ősi tanítások a Purânákban és a Genezisben

Fizikai fejlődés

A szerzőnek a bőséges választékból túl sok bizonyí­ték áll rendelkenésre annak bizonyítására, hogy az elő­zőekben leírt kozmogóniai és antropogóniai rendszer valóban létezett, hogy a reája vonatkozó feljegyzések fenn­maradtak, sőt, hogy az ősi szentírások modern változatai­ban is e rendszer nyomára lehet bukkanni.

Ugyanazon fejlődési rendszerről számolnak be egy­részt a Purânák, másrészt a zsidó írások, s ha ezt a rend­szert ezoterikusan értelmezzük, és modern nyelven tolmá­csoljuk, éppen olyan tudományosnak fog bizonyulni, mint sok általánosan elfogadott, s a legújabb kutatások döntő bizonyítékain alapuló elmélet. A két előadásmód között csupán az a különbség, hogy míg a Purânák – az okoknak szinte nagyobb figyelmet szentelve, mint az okozatoknak – az un. „teremtés” helyett főleg a prekozmikus és pre­genetikus időszakokkal foglalkozik, addig a Biblia - né­hány szóval említve a korábbi korszakokat – azonnal a fi­zikai genezisbe kezd, és folytatja a beszámolót, a pre-­ádámi fajokat úgyszólván átugorva, az ötödik fajra vonat­kozó allegóriáival.

Nos, függetlenül a Genezis teremtési rendje el­len indított kirohanástól – amelynek holtbetűs beszámo­lója válóban jó alkalmat nyújt a kritikára³² – a hindu Purânák az allegorikus túlzásokat félretéve, teljes egyezést mutat a fizikai tudománnyal.

Még az is, ami első pillantásra egészen zagyva allegóriának látszik, vagyis amikor Brahmâ vadkan képé­ben emeli ki a Földet a vizek alól, tökéletesen tudomá­nyos magyarázatot kap a Titkos Kommentárokban, ahol ezt a szárazföld és a víz folytonos, glóbuszunk történetében a legkorábbi geológiai korszaktól a legújabb korokig vég­bemenő cseréjére, földrészek elmerülésére és kiemelésére vonatkoztatják. A tudomány szerint a földkéreg rétegező­dése kilenctized részben a víz alatt, a tengerek mélyén jött létre. A régi árjákról azt hiszik, hogy semmit sem tudtak a természettudományokról, a geológiáról, stb. Ez­zel szemben a zsidó fajról azt kiáltották ki – köztük a legszigorúbb bíráló, a Biblia kérlelhetetlen ellensége is –, hogy nekik köszönhető a monoteizmus eszméje, amely­re „korábban rájöttek, és amelyhez sokkal következeteseb­ben ragaszkodtak, mint az ókor bármelyik kevésbé filozó­fus és sokkal erkölcstelenebb vallása (!!)”. (Lásd: „Modern Science and Modern Thought”, 337. old.) Csakhogy, amíg a bibliai ezotériában fiziológiai-szexuális miszté­riumokat találunk szimbolizálva, s alig valamivel többet, vagyis olyasmit, amihez igen kevés igazi filozófia szük­séges, addig a Purânákban rendkívül tudományos és filo­zófiai képet kapunk a „teremtés hajnaláról”. Ha ezt a képet a tudomány pártatlanul analizálná és a tündérmese jellegű allegóriákat mindennapi nyelvre lefordítaná, ki­tűnne, hogy a jelenkori zoológia, geológia, asztronómia és a modern tudomány majdnem valamennyi ága már létezett az ősi tudományban, hogy a régi filozófusok nagy vonások­ban tudtak ezekről, ha nem is olyan részletességgel, mint a jelenlegiek.

A Purânákban levő asztronómiáról – az avatatlanok félrevezetésére szolgáló szándékos leplezés és összekava­rás ellenére is – maga Bentley állapította meg, hogy ez valóságos tudomány. És mindazok, akik ismerősek a hindu asztronómiai értekezések misztériumaiban, bizonyíthatják, hogy Indiában tökéletesen tisztában voltak - kronológi­ai és egyéb célok miatt – a csillagködök, ködfoltos csil­lagok és napok progresszív sűrűsödésével, a csillagké­pek ciklikus fejlődésének legfontosabb részleteivel, me­lyeket még a jelenkori európai tudósoknál is sokkal pon­tosabban kiszámítottak.

A geológiát és a zoológiát tekintve a helyzet ugyanaz. Mert mi volna más a hét Prajâpati mítosza és vég nélküli geneológiája, valamint fiaik, a hét Rishi vagy Manu, ezek feleségéi, fiai és leszármazottainak mítoszai, mint hatalmas, részletes beszámoló az állati élet terem­téséről és folyamatos fejlődéséről egyik fajtán át a má­sikra? Vajon a transzcendentális pszichológiának, az etikai szabályoknak, a Pânini-féle nyelvtannak, a Sankh­ya és Vedanta bölcseletnek, a Max Müller által a világ leghibátlanabb erkölcsi törvénykönyvének (a buddhizmus­nak) nevezett legtökéletesebb filozófiai rendszereket megalkotó, páratlan filozófus és metafizikus beállított­ságú árják olyan együgyűek, oly gyermekesek lettek volna, hogy idejüket tündérmesék írására pazarolták, – mert a Purânák jelenleg ennek látszanak azok szemében, akiknek a leghalványabb fogalmuk sincs e történetek rejtett je­lentéséről. Vajon mi más lehet a Kashyapa eredetéről és geneológiájáról szóló mese, a tizenkét feleséggel, akikkel Kashyapa a kígyók (nágák), csúszómászók, madarak és mindenféle más élőlények számos és különböző ivadéka­it nemzették, úgyhogy valamennyi állatfajnak ő volt az apja, mint burkolt beszámoló a fejlődés rendjéről eb­ben a Körben? Eddig még nem tapasztaltuk azt, hogy akár­melyik orientalistának a leghalványabb sejtelme is lett volna az allegóriákban és megszemélyesítésekben rejlő igazságokról. Egy orientalista mondja, hogy a Shatapatha Brâhmana „nem túlságosan érthető beszámolót” ad Kahsyapa eredetéről. A Mahâbharata, Ramayana és a Purânák szerint (Kashyapa) Marîchi és Brahmâ fia volt, Vivasvat apja, Manu apja, aki az emberiség nemzője volt. A Shatapatha Brâhmana szerint pedig: „Miután fel­vette egy teknősbéka formáját, Prajâpati utódokat te­remtett. Amit teremtett, azt megtette (akarot); innen a kûrma (teknős) szó. Kashyapa teknőst jelent. ’Minden teremtmény Kashyapa le­származottja’ – mondják az emberek. (Dowson: Hindu Classical Dictionary, sub voce.)

 

Mindez ő volt valóban, és ő volt az apja a Garuda madárnak, a „tollas törzs királyának”, aki a csúszómászókkal, a nágákkal, közös törzsből ered, s aki később halálos ellenségükké lesz. Mert Garuda egyúttal egy ciklust is jelent, egy olyan korszakot, amikor a fejlődés folya­mán a csúszómászóktól származó madarak a „létért való küzdelemben” és az „alkalmasabb fennmaradása” stb. érde­kében őseik ellen fordulnak, hogy felfalják őket – való­színűleg a természet törvényétől késztetve, hogy helyet csináljanak más, tökéletesebb fajoknak.

A „Modern Science and Modern Thought” (S. Ising mű­ve) c. kiváló összegező munkában Mr. Gladstone leckét kap a természettudományból, hogy lássa, mennyire nem vág ve­le össze a Biblia. A szerző megjegyzi, hogy a geológia a „teremtés hajnalát” a tudományos kutatás vonalán keresi:

Kezdve a legkorábbi ismert őskori lelettel, a Lau­rentián kor paleozoós képződményével, folytatva egy olyan lánccal, amelynek minden szeme szilárdan áll, a Szilur korszakon keresztül, mely bővelkedett a puhány, héjas ­testű és féreg alakú lényekben, de már megjelent az el­ső, halhoz hasonló állat is. Majd jött a Devon kor, amelyben a halak voltak túlsúlyban, és először mutat­koznak a csúszómászók. A Mezozoikus kor következett ezután a békafélékkel. A Másodkor képződményeiben túl­súlyban voltak a vízben, földön és a levegőben élő csúszómászók, és már mutatkoztak a gerinces, szárazföl­di állatok első kezdetleges formái. Végül a Harmadkor jött, amelyben elszaporodtak az emlősök, új és új típusok és fajták jelentkeztek, fokozatosan differenciá­lódtak és specializálódtak az Eocén, Miocén és a Plio­cén korokban, míg végül elérkezünk a Jégkorba és a történelem előtti korokba, amelyekben már pozitív bizonyságot kapunk az ember létezéséről.

Ugyanez a sorrend plusz a modern tudomány előtt ismeretlen állatok leírása található a Purânák-ról szóló Kommentárokban általában, de különösen a Dzyan Könyvében. Az egyedüli különbség pedig – és kétségtelenül igen alap­vető különbség, mert hiszen az ember spirituális és iste­ni természetét a fizikai testtől függetlenül mutatja be ebben az illuzórikus világban, amelyben csak a hamis sze­mélyiség és annak agyi bázisa ismeretes az ortodox pszic­hológia számára – a következő. Az EMBER kezdettől fogva jelen volt Földünkön ebben a körben, éspedig olymódon, hogy mind a „hét teremésben” részt vett, amelyet allego­rikusan a hét evolúciós változást vagy az emberiség első gyökérfajának u. n. alfajait jelenti. Miután az előző három körben³³ átment a Természet valamennyi birodalmán, fizikai alkata – amely a korábbi korszakok termikus fel­tételeihez alkalmazkodott – készen állt arra, hogy befo­gadja az isteni zarándokot az emberi élet első hajnalán, vagyis 18 millió évvel ezelőtt. Az ember csak a harmadik gyökérfaj közepén kapott Manaszt. Amint egyesült vele, a kettő és azután a három létrehozta az egyet. Bár az alsóbbrendű állatok – az amőbától az emberig – megkapták saját Monádjukat, amelyben a magasabb képességek poten­ciálisak, de ezeknek mindaddig szunnyadniuk kell, amíg az állat el nem éri emberi formáját, mert a manasz (az elme) csak ezen a fokozaton fejlődhet ki bennük.³⁴ Az állatokban a princípiumok dermedt, főtusszerű állapotban vannak, csak a második, a vitális princípium, a harmadik, az asztrális (éterikus) princípium, valamint a negyedik­nek, a Kámának – amely vágy, ösztön – csírái tevékenyek; mindezek intenzitása és fejlődése a fajták szerint változik. A darwini elmélethez ragaszkodó materialisták szemében ez bizonyára elködösítés, dajkamese. De aki hisz a belső, spirituális emberben, az semmi természet­ellenest nem talál a fenti beszámolóban.

A szerző tudja, hogy u. n. kivédhetetlen ellenveté­sekkel fog találkozni. El fogják mondani, hogy az embrio­lógia irányvonala, az egyéni élet fokozatos fejlődése és a specializálódás progresszív szakaszaiban mutatkozó fo­lyamat ellen szó annak az elképzelésnek, hogy az ember megelőzte az emlősöket. Az ember kezdete ugyanaz, mint a legalsó és legprimitívebb féreg-alakú teremtményé: „(a kiindulás) a protoplazma kezdetleges folt­ja és az életet elindító mag-alakú sejt, majd a fej­lődés egymástól alig eltérő szakaszokban, a hal, a csúszómászó és az emlős fokozatain keresztül törté­nik, azután a magsejt eléri a négykezű állat magasan specializált fejlődési fokát, s legvégül pedig elér­kezik az emberi típushoz”. (Laing, op. cit. 335. old.)

Ez teljeses tudományos álláspont, s ezt nem is akarjuk cáfolni, mert mindez csak az ember burkára, vagy­is testére vonatkozik, amely növekedése során természe­tesen alá van vetve – mint minden más u. n. morfológiai egység – az ilyenféle változásoknak. Nem mi fogjuk vis­szautasítani ezt az elméletet, akik az ásványi atom kris­tályosodással történő átalakulását tanítjuk, – s ebben a folyamatban az ásvány u. n. szervetlen upadhijának vagy bá­zisának ugyanolyan szerepe van, mint az organikus sejt­magnak a sejtek kiformálásában, a növényi, rovari és ál­latvilágon keresztül egészen az emberig –, mert hiszen ez az elmélet végső fokon el kell, hogy vezessen a Ter­mészetben lévő Univerzális Istenség felismeréséhez, a mindenütt jelenvalóhoz, aki éppen úgy láthatatlan és meg­ismerhetetlen, mint azok a Kozmoszon túli Istenek, akik valamikor emberek voltak.³⁵

S most azt szeretnénk kérdezni, hogy a tudomány egzakt felfedezéseivel és ma már axiomatikus elméleteivel milyen bizonyítékokat tudna a mi okkult elméletünk ellen felhozni? Azok, akik hisznek a fejlődés törvényében és abban, hogy a fejlődés fokozatosan történik egy olyan sejtből, amely kezdetben vitális, majd formát öltve vé­gül is mint valóságos protoplazma ébred életre, nyil­vánvalóan nem korlátozhatják elképzeléseiket egyetlen fejlődési vonallal! Az életnek megszámlálhatatlan típusa van, a fejlődés haladásának tempója pedig a fajták sze­rint változó. A Szilur korban az elsődleges anyag össze­tétele – s itt a tudomány „elsődleges” anyagára gondo­lunk – minden lényeges részletében ugyanaz volt, mint a mai kor elsődleges élő anyaga, csupán jelenlegi sűrűsé­gi foka más. De nem tapasztaljuk azt sem, amit tapasz­talnunk kellene, ha a mai ortodox fejlődési elmélet tel­jesen helytálló lenne, azt ugyanis, hogy a lények minden fajtája állandó, növekvő fejlődést mutat. Helyette mit látunk? Míg az állati lények középső csoportja mind egy magasabbrendű típus felé törekszik, és még hol az egyik típus, hol a másik specializálódik, geológiai korokon át fejlődik, formát változtat, új alakot ölt, kaleidosz­kóp-szerűen egyik korszakról a másikra megjelenik, majd eltűnik, addig az általános szabály alól mindössze két kivételt találunk, éspedig az élet és a típus két ellen­tétes pólusán, és ez a két kivétel az EMBER és a leg­alsóbb rendű élőlények!

Az élőlényeknek bizonyos jól kialakult formái mérhetetlen korszakokon át léteztek, s nemcsak túlél­ték a fizikai körülmények változásait, hanem aránylag változatlanul fennmaradtak, míg az élet más formái egymásután megjelentek majd letűntek. Az ilyen formákat az élet „kitartó típusainak” lehetne nevezni, s bőségesen vannak reá példák mind az állati, mind a növényi világban. (Huxley: Proceedings of the Royal Istitution, III. köt. 151. old.)

Mindazonáltal nem kapunk kielégítő magyarázatot arra, hogy miért köti egybe Darwin a csúszómászókat, ma­darakat, kétéltűeket, halakat, puhányokat, stb., mint amelynek közös őse a monera volt. Arról sem hallunk, vajon a csúszómászók pl. közvetlen leszármazói a kétél­tűeknek, ez utóbbiak pedig a halaknak, a halak pedig az alacsonyabb formáknak, – amint ez minden bizonnyal így is van. Mert a Monádok végigjárták mindezeket a létfor­mákat egészen az emberig éspedig minden bolygón a három megelőző körben. Ugyanis minden kör, sőt minden bolygó, az A-tól a G-ig ugyanazon fejlődés színtere volt, és ma is az, csupán azzal a különbséggel, hogy az ismétlés minden alkalommal sokkal szilárdabb anyagi bázison tör­ténik. S éppen ezért arra a kérdésre: „Mi köze van a harmadik körbeli asztrális prototípusoknak a rendes fi­zikai fejlődéshez, amelynek során az emlősöket megelőző organikus fajták létrejöttek?” – igen könnyen felelhe­tünk. Az asztrális az utána következőnek árnyékszerű prototípusa, a festő vásznán egy előzetes, alig körvo­nalazott, tünékeny vázlat olyan tárgyakról, amelyek végső és életszerű formájukat az ecset és olaj segítségével fogják megkapni. A hal kifejlődött kétéltűvé – mondjuk békává – a tavak mélyén, az ember pedig valamennyi áta­lakulást végigjárt ezen a bolygón a harmadik körben éppen úgy, mint most a negyedik körben tette. A harmadik körbeli típusok segítették kibontakozáshoz a jelenlegi kör típusait. Egész pontos analógiát használva, a hét kör ciklusa, amelyben az ember a Természet minden birodalmán keresztül fokozatosan kifejlődik, mikroszkopikus skálán megismétlődik a leendő emberi lény méhen belüli fejlődésé­nek hét hónapja alatt. A tanuló gondolja át jól és dol­gozza ki ezt az analógiát. Amint a hétköznapi magzatnak, jóllehet már kész gyermek, szüksége van további két hó­napra, hogy azalatt megerősödjék és megállapodjon, úgy az ember is, miután betöltötte fejlődését a hét kör fo­lyamán, még további két periódust tölt el az Anya-termé­szet méhében, mielőtt mint Dhyani megszületne, illetve újraszületne, de most már sokkal tökéletesebben, mint amikor mint Monád kikötött az újonnan létesült bolygó­láncon. Elmélkedjen a tanuló e misztérium fölött, s akkor könnyen megbizonyosodik arról, hogy amint sok fejlődési osztály fizikailag kapcsolódik egymáshoz, ugyanúgy vannak bizonyos területek, ahol az asztrális fejlődés átlép a fizikai fejlődésbe. Minderről a tudomány mit sem tud, csak azt állítja, hogy az ember a majommal együtt fejlődött, és tőle származik. Most pedig jöjjön a cáfolat.

Huxley bemutat bizonyos növényeket, páfrányokat, korpafüveket, amelyeknek némelyikét már a karbonkor­szakban is megtaláljuk:

A mészkőrétegben lévő Araucaris toboza csaknem tel­jesen olyan, mint a jelenleg létező fajtáké… Az álla­ti fajták alosztályaiban is ugyanezt tapasztaljuk. Az Atlanti-óceán mélységeiben élő globigerina azonos ugyanezen faj krétakori példányaival… a Szilur-kor réteges koralljai rendkívül hasonlítanak jelenkori tengereink milepóráihoz… A pókfélék legmagasabb ren­dű csoportjában lévő skorpiókat is képviseli a szénré­tegben egy olyan faj, amely élő társaitól csupán a szem formájában különbözik. (stb.)

S fejezzük be mindezt Dr. Carpenter mérvadó megál­lapításával a Foraminifera-ra vonatkozóan:

A paleozoikus kortól egész a jelenlegi időkig sem­miféle alapvető változás és fejlődés nem tapasztalha­tó a Foraminiferák típusában… A jelenkori Foramini­fera rendbe tartozó véglények ugyan változatosabbak, mint a korábbi korszakokba tartozók, de semmi faji jel nem mutat arra, hogy valamiféle tendencia lenne. (Introduction to the Study of the Foraminifera, XI. old.)

Nos, amint a Foraminiferában, ebben a szem és száj nélküli legalacsonyabb típusú véglényben nincs semmiféle tendencia az átalakulásra, s jelenleg csupán változato­sabb formában létezik, ugyanúgy a létezés létrájának leg­felsőbb fokán álló ember még kevesebb változást mutat fel, amint azt már láttuk. A Paleolit-korból való ősünk csont­váza bizonyos szempontból még magasabb rendűnek mondható a miénknél. Hol van tehát a törvénynek a darwinisták ál­tal emlegetett egységes megnyilvánulása, hol van az ab­szolút szabály arra nézve, hogy az egyik fajta átválto­zik egy másikká, vagyis észrevétlen fokozatokon keresz­tül elérkezik egy magasabb típushoz? Sir William Thomson 400 millió évet szánt arra az időre, amióta Földünk felü­lete eléggé lehűlt ahhoz, hogy az élőlények megmaradhas­sanak rajta.³⁶ És e mérhetetlen idő leforgása közben csupán a „csúszómászók korának” nevezett mészkő-periódus­ban a gyíkszerű formák óriási változatosságával és bősé­gével találkozunk, mert a kétéltűek típusa ekkor érte el fejlődésének csúcspontját. Hallunk a tavakban és folyók­ban tanyázó Ichthyosaurusokról és Plesiosaurusokról, a levegőben röpködő krokodilokról és gyíkokról. Majd ké­sőbb, a harmadkorban: „az emlősök rendje a meglévő, korábbi formáktól jelentősen eltérő típusokat mutat fel… mint pl. a masztodonok, a megatheriumok, valamint az őserdők és síkságok egyéb ormótlan lakói”. A későbbiekben pedig arról hallunk, hogy: „fokozatosan módosult a négykezűek rendjének egyik ága, és olyan lények jöttek létre, akiknek az ősi em­ber származását vissza lehet vezetni”. (Bastian: The Beginnings of Life, II. 622. old.)

Lehet, de a materialistán kívül senki más be nem látja, hogy miért innen kellene levezetni. Ez a következ­tetés egyáltalán nem szükségszerű, sőt a tények sem iga­zolják ezt a fejlődési módot. A kérdésben legérdekelteb­bek ugyanis kénytelenek bevallani, hogy egyetlenegy tényt sem tudnak elméletük támogatására felhozni. Nem szükséges az élet számtalan típusát úgy bemutatni, mint egyetlen fejlődő széria tagjait. Ezek a típusok „változó és különböző, hol ebbe, hol abba az irányba történő fej­lődési elágazások eredményei”. Ezért tehát sokkal jogo­sultabb azt mondani, hogy a majom fejlődött bele a négy­kezűek rendjébe, semmint azt állítani, hogy az ősi em­ber – aki megmaradt változatlan emberi specializálódásában a legkorábbi rétegben talált csontváza óta, s típus­beli változást csak a színben és a fejformában mutat fel – a majommal együtt közös őstől származott.

Több ezer éves okkult axióma az, hogy az ember, mint minden más állat, egy sejtből ered és a magzat ki­fejlődése „fokozataiban éppen olyan, mint a hal, a csú­szómászó, az emlős fejlődése, míg eléri a négykezűek ma­gasan specializált típusát, s legvégül az emberi formát”. A Kabbalában ez az axióma szerepel: „A kő növénnyé lesz, a növény állattá, az állat emberré, az ember Istenné”, s ez korszakok óta igaz. Haeckel Schöpfungsgeschichte című művében két embrió rajzot mutat be: az egyik egy hathetes kutyáé, a másik egy nyolchetes emberé. A kettőt alig le­het megkülönböztetni egymástól, csupán a fejnél van egy kis különbség, amelynek agyi része az ember esetében na­gyobb.

Azt mondhatjuk valóban, hogy az emberi lény átmegy a hal, a csúszómászó fokozatán, egészen az emlősi fo­kig, s legvégül elérkezik az emberig. Ha az embriónál azt a fejlettebb stádiumot figyel­jük, amikor már elhagyta a csúszómászó formát, azt lát­juk, hogy hosszabb időn át ugyanazt a fejlődési vona­lat mutatja, mint más emlős. A kezdetleges tagok ha­sonlóak, a kéz- és lábujjak ugyanúgy fejlődnek, s az első négy hét után az emberi és kutya-embrió annyira hasonlít egymáshoz, hogy alig lehet különbséget tenni. Nyolchetes korában az emberi magzat olyan, mint egy ál­lat, amelynek farka van, s rendkívül hasonlít egy ku­tya embrióhoz. („Modern Science and Modern Thought”. 171. old.)

Nos, akkor miért nem származtatják az embert és a kutyát egy közös őstől, vagy akár egy csúszómászótól – egy Naga-tól – ahelyett, hogy a négykezűek rendjéhez kapcsolnák? Ez éppen olyan logikus lenne, mint ez utóbbi, sőt még logikusabb. Az emberi magzat formája és fejlődé­si szakaszai a történelmi idők óta nem változtak, s eze­ket az átalakulásokat Aesculapius és Hippokrates éppen olyan jól ismerték, mint Mr. Huxley. Éppen ezért, mivel a kabbalisták fent idézett mondásukat még a történelem előtti időkből hozták magukkal, új felfedezésről itt valóban nem lehet szó. Az Isis Unveiled I. köt. 389. oldalán erre felhív­juk a figyelmet és részben meg is magyarázzuk.

Minthogy az ember embriója csak annyira hasonlít a majom embriójához, mint bármely más emlőséhez, ellen­ben a természet birodalmainak teljességét foglalja magá­ban, és minthogy „állandó típusú”, még a Foraminiferánál is sokkal maradandóbb élőlényt mutat, ezért éppen annyi­ra illogikusnak látszik az embert a majomtól származtatni, mint mondjuk például a békától vagy a kutyától. Éppen ezért az okkult és keleti filozófia egyaránt azt a fejlődést hiszi, amelyet Manu és Kapila³⁷ sokkal világosabban kifejtett, mint jelen korunk bármely tudósa. Fe­leslegesnek tartjuk itt elismételni azt, amit az Isis Unveiled-ben részletesen megtárgyaltunk, mert hiszen az olvasó a korábbi művünkben megtalálhatja mindazokat az érveket és alapvető leírásokat, amelyeken a fejlődés va­lamennyi keleti doktrínája alapul.³⁸ De nincs olyan okkultista, aki elfogadná azt a képtelen állítást, hogy a jelenleg létező formák „kezdve az alaktalan amőbától az emberig” egyenes vonalon azon organizmusokból szár­maztak, amelyek sok-sok millió évvel az ember megszüle­tése előtt a pre-sziluri korban tengerek mélyén és mocsa­rakban éltek. Az okkultisták a progresszív fejlődés bel­ső törvényében hisznek.³⁹ Darwin abban sohasem hitt, amint maga is mondja.

Az „Origin of Species” 145. oldalán megállapítja azt, hogy miután „az ázalékállatka vagy a bélféreg magasrendű szerveződé­séből” semmiféle előny nem származhat, ezért a „termé­szetes kiválasztódás”, amely nem jelent feltétlenül progresszív fejlődést, az ázalékállatkát és a férget meghagyja „állandó típusként”.

A Természet ilyen viselkedése nem sok egységes törvényre vall. Ez a viselkedés inkább egy szuper fizi­kai kiválasztás megfontoltságára enged következtetni. Lehetséges, hogy a karmának az az aspektusa, amit a ke­leti okkultisták „Késleltetési törvénynek” neveznek, jelentkezik itt.

De megvan rá az okunk, hogy kételkedjünk abban, miszerint Darwin is olyan fontosságot tulajdonított volna az általa megfogalmazott törvénynek, mint jelen­legi ateista követői teszik. Az elmúlt geológiai peri­ódusokban élt különböző formákról igen keveset tudunk. Ennek okát Dr. Bastian igen szemléletesen tárja elénk: (1) Először is, a korszakhoz tartozó rétegekben igen tökéletlen módon maradtak fenn a különböző formák. (2) Má­sodszor, a feltárások, amelyeket ezekben a tökélet­lenül mutató rétegekben végeztek, igen szűk korlátok között történtek. (3) És harmadszor, a maradványok legnagyobb része számunkra hozzáférhetetlen, mert az idő csaknem mindent kitörölt a Szilur-rendszer alatt, míg a Föld felszínének azt a kétharmadát, ahol a megmara­dó rétegek fellelhetők lennének, ma már tengerek bo­rítják. Ezért mondja Darwin:

Részemről – Lyell hasonlatát használva – úgy tekintem Földünk geológiai beszámolóját, mint egy különböző dialektusban hiányo­san megírt világtörténetet, amelyből csak az utolsó kötet maradt meg, csupán két-három területre vonatkozóan. Ebben a kötetben csak itt-ott maradt rövid fejezet, s a sorokat csak itt-ott lehet elolvasni.

Nyilvánvaló, hogy ilyen sovány adatokra támaszkod­va a Tudomány nem mondhatja ki az utolsó szót. Az okkul­tizmus pedig nem emberi büszkeségből állítja, hogy a ko­rábbi emberi formák egyáltalán nem voltak alsóbbrendűek, mint a jelenlegi típusok, sem pedig abból az oktalan hit­ből kiindulva, hogy az ember itt a Földön az élet legma­gasabb típusát képviseli – a jelenlegi korban talán –, hanem egyszerűen azért, mert a „hiányzó láncszemet”, amely a jelenlegi darwini elméletet bebizonyíthatná, a paleontológusok sohasem fogják megtalálni. Mi nem talál­nánk semmi lealacsonyítót abban, ha fizikai formánk ősét az orángutánban kellene keresnünk, mert hiszen azt vall­juk, hogy az ember a korábbi körökben itt a Földön az élet legalacsonyabb növényi és állati formáin keresztül fejlődött. Sőt ellenkezőleg, a majomtól való származás elmélete csak előmozdítja azt az okkult tanítást, hogy a földi Természetben a végső fejlődés csúcspontja az ember. De kedvünk volna megkérdezni a biológusoktól és antropo­lógusoktól, hogy ha olyan határozottan elfogadták az em­bernek a majomtól való származását, akkor miért nem érin­tik a jelenlegi majmok emberré válásának kérdését? A teó­riának ez lenne a logikus folytatása, – hacsak a tudomány arra az álláspontra nem helyezkedik, hogy az ember egy privilegizált, lény, fejlődése pedig precedens nélküli a természetben, egy teljesen speciális és egyedülálló eset. Mert a fizikai tudomány végül kénytelen lesz erre a következtetésre jutni. Az okkultisták pedig azért uta­sítják vissza a darwini, de különösen a haeckeli hipotézist, mert éppen a majom a speciális és egyedülálló példa, nem pedig az ember. Ez a kendőzetlen igazság. A pithe­coid a véletlen teremtés műve, mert erőszakolt módon, természetellenes folyamat következtében jött létre.

Az okkult tanítás – úgy véljük – sokkal logiku­sabb magyarázatot ad. A Természetben ciklikus, változat­lan törvényt fedez fel. A Természetnek nincs semmiféle személyes „speciális elgondolása”, hanem egységes terv szerint működik az egész manvantárai korszakon át, s ép­pen úgy nem tesz kivételt a földi gilisztával, mint az emberrel. Egyik sem kereste a létezést, s ezért ugyan­azon fejlődési törvény alatt áll, s a karmikus törvény szerint kell fejlődnie. A féreg és az ember egyaránt ugyanabból a Neutrális Életcentrumból indult el, és ugyanoda kell majd a ciklus betöltése után visszatérnie.

Nem tagadjuk, hogy a korábbi körben az ember egy óriási majomszerű teremtmény volt. S ha „embert” mondunk, akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy itt tulajdonkép­pen a durva formáról van szó, amelyet azért kellett ki­fejleszteni, hogy az ember majd ebben a körben használ­ja, amely körnek középső vagy átmenő pontját éppen csak, hogy elértük. Az első két és fél törzsfajban pedig egy­általán nem az volt az ember, ami ma. Jelenlegi emberi formáját, amint már korábban leszögeztük, csak 18 millió évvel ezelőtt, a Másodkorban érte el. Ez a mi megálla­pításunk.

Eddig a korig az ember a tradíció és az okkult tanítás szerint „egy földön járó isten volt, aki anyag­ba merült”, azaz teremteni kezdett. Ez tetszés szerint elfogadható vagy elvethető, mert a Titkos Tanítás nem tolja fel magát csalhatatlan dogmaként, s különben is – függetlenül attól, hogy prehistorikus beszámolója el­fogadásra talál vagy sem – ennek a kérdésnek semmi köze sincs a jelenlegi emberhez és annak belső természetéhez. A fent említett anyagba merülés (az u. n. Bűnbeesés) foly­tán ugyanis semmiféle eredendő bűn nem hárult az embe­riségre. De mindezt már kielégítően letárgyaltuk.

Továbbá azt is tanultuk, hogy azok az átalakulá­sok, amelyeken az ember a lefelé tartó íven átment – s ez az ív centrifugális volt a Szellem számára és centri­petális az anyag szempontjából – továbbá azon átalaku­lások, amelyeken majd ezentúl fog átmenni a felfelé tar­tó ösvényen, ahol a két erő iránya megfordul és így az Anyag lesz centrifugális és a Szellem centripetális –, tehát mindezek a változások fenn vannak tartva a majmok számára is, vagy legalább is azok számára, amelyek eb­ben a körben az emberhez legközelebb eső osztályba értek. Ők emberek lesznek az ötödik körben, éppen úgy, amint a jelenlegi emberek is majomszerű formákban lakoztak a har­madik, azaz megelőző körben.

Tekintsük hát a szumátrai őserdőkben élő jelenle­gi példányokat úgy, mint sajátmagunk degradált és eltör­pült mintáit – Huxley kifejezése szerint mint „zavaros másolatokat” –, amilyenek mi (az emberiség nagyobbik része) voltunk a negyedik törzsfaj korai alfajaiban azon időben, amelyet a „Nemzésbe merülés korának” nevezünk. A majom, mi úgy tudjuk, nem természetes fejlődés eredménye, hanem vé­letlen műve, faji kereszteződés egy állati lény vagy for­ma és az ember között. Amint ebben a kötetben már kimu­tattuk, először a néma állatok kezdték el a szexuális pá­rosodást, mert ők előbb váltak szét hímre és nőstényre. A Természet nem akarta, hogy az ember is kövesse az álla­ti példát, erre vall az, hogy amíg az állatok aránylag fájdalom nélkül hozzák létre utódaikat, addig az emberfaj asszonyainál a szülés sok szenvedéssel és veszéllyel jár. Amint az Isis Unveiled-ben megjegyeztük, a majom „az emberi családdal legközvetlenebbül összekap­csolt faji átalakulás eredménye, fattyúhajtás az em­beri törzsön, mielőtt a végső tökéletességet elérte volna”. (II. köt. 278. old.) A majmok több millió évvel későbbiek, mint a be­szélő ember, mert csak a mi ötödik fajunk késői kortársai. Igen fontos megjegyezni azt, hogy a majmok Egói olyan egyedek, akiket karmájuk arra kényszerített, hogy állati formákban inkarnálódjanak, s ennek oka a késői harmadik és a korai negyedik fajhoz tartozó emberek bestialitása. Ezek az Egók olyan egyedek, akik még e jelenlegi kör előtt elérték az „emberi fokozatot”. Következésképp kivé­telt képeznek az általános szabály alól. A szatírokról szóló tradíciók egyáltalán nem mesék, hanem arra a ma már kihalt állati emberfajra vonatkoznak, amelynek állati „Évák” voltak az ősanyáik és emberi „Ádámok” az ősapáik. Innen a kabbalista allegória Lilithről vagy Lilaturól, Ádám első feleségéről, akit a Talmud mint varázslatos nőt ír le, hosszú hullámos hajjal, vagyis egy ma már ismeretlen jellegű szőrös nőstény állat lehetett, akit a kabbalista és talmudi allegóriák Samael női képmásának, Samael-Lilith-nek neveznek, egy ember-állat keverék volt, akit a Zohar-ban Hayo Bischat, másként a Bestia vagy Go­nosz Bestia néven emlegetnek. Ebből a természetellenes egyesülésből származtak a jelenlegi majmok. Ez utóbbiak valóban „beszédtől megfosztott emberek”, akik az ötödik körben beszélő állatok lesznek, vagyis alacsonyabbrendű emberek, míg bizonyos Iskolák Adeptusai azt remélik, hogy a fejlettebb intelligenciájú majmok Egói már a ha­todik törzsfaj végén újra megjelennek. Hogy milyen lesz leendő formájuk, ez másodrendű kérdés. A forma semmit nem jelent. A flóra, a fauna – a magasabbrendű állatok­kal együtt – valamint azok koronája az ember nemben és fajtában változik és átalakul a környezeti és klimati­kus viszonyok szerint, éspedig nemcsak minden körben, hanem minden törzsfajban is, sőt minden geológiai katak­lizma után is, amely valamely törzsfajnak véget vet, vagy fordulópontot képez azon belül. A hatodik törzsfajban az orángután, a gorilla és a csimpánz mint őskori lele­tek már a kihalt négykezű emlősök közé fognak tartozni, és – korszakok múlásával, amint a Manvantara vége mind­jobban közeledik – új, bár kisebb számú, egymástól mind­jobban eltérő formák fognak keletkezni az emberi fajok „levetett” típusaiból, amikor már az emberiség újra az asztrális síkon fog élni, miután kiemelkedett a fizikai lét mocsarából. A majmok nem léteztek az ember előtt, és ki fognak halni, még mielőtt a hetedik faj kifejlődik. Fa­junk elmaradott embereinek monádját a karma tovább viszi egy lépéssel, és a fiziológiailag megújított babuinok (majomfélék) újonnan kifejlesztett emberi testébe helye­zi el őket.

Ez természetesen több millió év múlva fog bekö­vetkezni. De ez a kép a ciklikus haladásról – amely Földünk minden élőlényére érvényes, s amely egymás után keríti sorra a fajokat – megfelel a valóságnak, és nincs szükség ember, állat és növény „speciális teremtésére”, azaz csodaszerű kiformálására ex nihilo – a semmiből.

Az Okkult Tudomány tehát így magyarázza azt, hogy miért nincs láncszem a majom és az ember között, és be­mutatja, hogy a majmok származnak az embertől és nem for­dítva.

Vázlatos körkép a korai fajokról

Néhány millió éves időtartam választja el az első „értelem nélküli” fajt a későbbi, magas intelligenciájú és intellektuális lemuriaiaktól. És ugyancsak több millió év távolság választja el az atlanteánok legkorábbi civilizációját a történelem előtti időktől.

A lemuriaiakról mindössze egy-két néma emlék ta­núskodik: néhány törött oszlop és ősi küklopszfal-romok. Meghallgatásra nem találnak, mert hiszen csak a „vak természeti erők alkotásai”, amint egyesek mondják, míg mások szerint „kimondottan újkoriak”. A szkeptikusok és materialisták megvetően félreteszik a hagyományt, a túl­buzgó egyházi emberek viszont mindenáron a Bibliához akarják igazítani. Ha valamely legenda semmiképpen nem illeszkedik bele a Noé féle Vízözön elméletbe, akkor ar­ra a keresztény papság kijelenti, hogy az nem más, mint az „ősi babonaság hagymázas félrebeszélése”. Atlantisz létezését általában tagadják, vagy esetleg összetévesz­tik Lemuriával és más letűnt földrésszel, s itt talán az is közrejátszik, hogy Lemuria félig-meddig a modern tudomány alkotása, tehát hinni kell benne, míg Platón Atlantisza a legtöbb tudós szerint csak álom.

Atlantiszt Platón követői gyakran úgy írják le, mint Afrika toldalékát. Sőt a keleti part mentén is gya­nakszanak egy ősi kontinens létezésére. Afrika azonban, mint kontinens, sohasem volt része sem Lemuriának, sem Atlantisznak, – amint a harmadik és a negyedik kontinens nevében már megegyeztünk. Az ősi neveket sem a Purânák­ban, sem másutt nem említik. De elég csak egy ezoterikus kulcs birtokában lenni ahhoz, hogy ezeket a letűnt vi­lágrészeket a különböző Dévák, Munik és „Istenek Földjé­vel”, a Purânákban leírt Varshákkal, Dwipákkal és a zónák­kal azonosítsuk. A Shveta-Dwipa például Lemuria korai nap­jaiban mint óriás hegycsúcs emelkedett ki a tenger mélyé­ből, minthogy a Madagaszkár és az Atlasz-hegység közötti térséget vizek fedték egészen Atlantisz korai korszaká­ig, amikor azután Lemuria letűnt, és Afrika emelkedett ki a tenger mélyéből, az Atlasz-hegység pedig részben alá­merült.

Még több kötetes mű keretében is nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás lenne az első három faj fejlődésé­ről részletes és folyamatos beszámolót adni, a követke­ző oldalakon tehát csak általános képet rajzolhatunk. Az első fajnak nem volt saját története. A második fajról ugyanezt lehetne mondani. Ezért csak a lemuriaiaknak és az atlanteánoknak szentelünk gondos figyelmet, mielőtt saját ötödik fajunk történetéhez hozzáfognánk.

Mit tudunk – Európát kivéve – a többi kontinens­ről, és mit tud a történelem, vagy mit fogad el a korai fajokról? „Babona” mindaz, ami kívül áll a materialista tudomány minden mást elutasító spekulációin. A mai kor bölcsei semmiben sem akarnak hinni. Platón „szárnyas” és hermafrodita fajait, a Szaturnusz és az istenek ural­ma alatti aranykort egy kézlegyintéssel elintézik, Haeckel mindent nyugodtan visszahelyez új helyére a természetben, az isteni fajainkról azt tartják, hogy az óvi­lági majmoktól származtak, végső ősünk pedig a „tengeri váladék” egy paránya!

Márpedig helyesen mondja Faber: „Ki fog derülni az, hogy az ősi költészet meséiben a történeti igazság egy darabkája rejlik”. Bármennyire is egyoldalú erőfeszítéseket tesz Fa­ber, az „A Dissertation on the Mysteries of the Kabiri” tudós szerzője kétkötetes munkájában abban az irányban, hogy a klasszikus mítoszokat és az ősi pogányság szimbó­lumait a „Szentírás igazságának tanúbizonyságára” kénysze­rítse, ezt az „igazságot” az idő és az újabb kutatások – legalábbis részben – leleplezték. Ellenkezőleg, éppen a Szentírás ügyes adaptációja vall az ősi pogányság mély bölcsességéről, még annak ellenére is, hogy a Kabiri-ról – az antik világ legtitokzatosabb isteneiről – szóló igazságot oly sokan, köztük Cumberland püspök, Dr. Shuck­ford, Cudworth, Vallancey, stb., s végül maga Faber is, vad és ellentmondó elméletekkel kibogozhatatlanul összekever­ték. Mindazonáltal ezek a tudósok egytől egyig bizonyos következtetésre jutottak, amit Faber a következőképpen fogalmaz meg:

Nincs okunk úgy vélekedni, hogy a nem-zsidó világ bálványimádása puszta önkényes kitalálás volt. Ellen­kezőleg, ez a bálványimádás szinte egyetemesen bizo­nyos tényleges események hagyományos emlékezetén alapult. Úgy vélem, ezek az események az emberiség első fajának (az ezoterikus tanítások szerint a negyedik fajnak) a Vízözön által történt elpusztítására vonatkoztak. (I. fejezet, 9. old.)

Ehhez még Faber hozzáteszi:

Meggyőződésem szerint a Phlegyan-sziget elsüllyedé­séről szóló tradíció azonos az Atlantisz-sziget elsü­llyedésével. Mindkettő arra a nagy eseményre utal, ami­kor az egész világ elmerült az özönvíz hullámaiban, vagy – feltételezve, hogy a Föld felületének íve ere­deti helyzetében maradt – a központi tenger emelke­dett fölébe. M. Bailly Platón Atlantiszáról szóló művében, amelynek nyilvánvaló célja a szentírási krono­lógia megdöntése, arra törekszik, hogy bebizonyítsa, miszerint az atlanteánok igen ősi északi nép volt, akik jóval korábban éltek, mint a hinduk, a föníciai­ak és az egyiptomiak. (U. o. II. 283-4. old.)

Ebben Faber felfogása egyezik Bailly-ével, aki sok­kal tudományosabb, s több intuícióval bír, mint azok, akik a bibliai kronológiát átveszik. Bailly-nek abban is igaza van, amikor az atlanteánokat azonosítja a titánokkal és óriásokkal. (Lásd Lettres sur l'Atlantide című cikkét.) Faber azért is hajlamos elfogadni francia kollégájának véleményét, mivel Bailly említést tesz Cos­mas Indico-Pleustes-ről, aki egy régi hagyományra hivatko­zik, mely szerint Noé „régebben az Atlantisz szigeten la­kott”. Mármost, akár „Poseidonis” volt ez a sziget – amint azt az Esoteric Buddhism írja –, akár pedig az Atlantisz kontinens, ez itt nem lényeges. A tradíció meg­van, éspedig keresztény író által feljegyezve.

Egyetlen okkultista sem gondolna arra, hogy Noét megfossza előjogaitól, ha elismerik róla, hogy egy atlan­teán volt. Így egyszerűen csak arról van szó, hogy az iz­raeliták elismételték Vaivasvata Manu, Xisuthrus és még sok más személy történetét más név alatt, amihez éppen olyan joguk volt, mint bármely más nemzetnek vagy törzs­nek. Kifogásoljuk azonban a bibliai kronológia szószerin­ti elfogadását, amely képtelen és nem felel meg sem a geo­lógiai adatoknak, sem pedig a józanésznek. További kifo­gásunk: ha Noé egy atlanteán volt, akkor ő – amint Faber is mondja – titán, óriás kellett, hogy legyen, s ha pedig óriás volt, miért nem óriásnak mutatja be őt a Genezis?⁴⁰

Bailly ott téved, amikor elveti Atlantisz elmerü­lését, s az atlanteánokat egyszerűen csak egy északi és vízözön utáni népnek tartja, bár megjegyzi: „virágzásuk megelőzte a hindu, egyiptomi és föníciai birodalmak lét­rejöttét”. Ebben is igaza lenne, ha tudott volna arról a földrészről, amit megegyezés szerint Lemuriának neveztünk el. Mert az atlanteánok a lemuriakkal összehasonlítva va­lóban vízözön utáni nép volt, csakhogy Lemuriát nem a vi­zek árasztották el, mint Atlantiszt, hanem földrengések és földalatti tüzek következtében elmerült a hullámokban, amelyhez hasonló sors vár egy napon Nagy-Britanniára és Európára. Hogy mindezek a dolgok ennyire összekuszálódtak, az elsősorban a tudósok tudatlanságára vezethető vissza, akik nem akarják elismerni egyrészt azt a tradíciót, hogy addig már több kontinens elsüllyedt, másrészt pedig nem akarnak tudomást venni arról a periodikus törvényről, amely az egész manvantarai cikluson át érvényesül. Ab­ban is igaza van Bailly-nak, hogy a hinduk, az egyipto­miak és a föníciaiak az atlanteánok után jöttek, mert ez utóbbiak a negyedik fajhoz tartoztak, míg az árják és a sémita ág már az ötödik fajhoz. Platón, amikor el­ismétli az egyiptomi papok által Szolónnak elmondott történetet, készakarva összekeveri a két kontinenst – amint azt minden beavatott tenné –, s az utolsónak elsü­llyedt kis szigethez fűzi mindazokat az eseményeket, ame­lyek a két hatalmas, történelem előtti, hagyomány által feljegyzett kontinensen történtek. Ezért ír a Földből teremtett első emberpárról, akik által az egész sziget benépesült. És itt nem Ádámot és Évát érti, sem pedig saját hellén őseit. Egyszerűen allegóriában beszél, s a „Földet” említve az „anyagra” gondol, mert hiszen az at­lanteánok voltak valójában az első tisztán emberi és föl­di faj, – az őket megelőző fajok ugyanis nem annyira em­beri és szilárd, mint inkább isteni és éterikusak voltak.

De Platón bizonyára tudott – mint minden más be­avatott adeptus – a harmadik faj történetéről a „Bukás” után, jóllehet ezt a tudását – hallgatásra és titoktar­tásra tett fogadalma következtében – félreérthetetlenül soha ki nem mondta. De most már, miután megismerkedtünk a keleti népek hozzávetőleges kronológiájával – mely kronológia mindenben a korai árja számításokon alapszik, s azt követi – könnyebben fogjuk tudni elképzelni azokat a mérhetetlen időszakokat, amelyek – az első és a máso­dik fajról nem is beszélve – a nemek szétválása óta el­teltek. A két első faj megértése meghaladja a nyugati gondolkodáshoz szokott elmét, s éppen ezért úgy véljük, fölösleges részletesen szólni róluk, sőt a harmadik fajt sem tárgyaljuk korábbi fokozatában.⁴¹ Kiindulásként csak ez utóbbi, teljes emberi periódusát vehetjük, külön­ben az avatatlan olvasót menthetetlenül összezavarnánk.

A HARMADIK FAJ ELBUKOTT - többé nem teremtett, utódait ezentúl nemzette. Ráadásul – mivel a szétválás időszakában még értelem nélküli volt – abnormális leszár­mazottakat nemzett mindaddig, amíg a fiziológiai termé­szet a helyes irányba nem terelte ösztöneit. Amint a Bib­liában az „Úristen”, azonképp a „Bölcsesség Fiai”, a Dhyan Chohánok is intették a fajt, hogy ne nyúljon a Ter­mészet által tiltott gyümölcshöz, de figyelmeztetésüknek nem volt foganatja. Az emberek csak akkor vették észre cselekedeteiknek helytelenségét – bűnnek nem nevezhetjük –, amikor már túl késő volt, vagyis akkor, amikor az an­gyali monádok a magasabb szférákból inkarnálódtak bennük, s megadták nekik az értelmet. Mindaddig ugyanis az embe­rek tisztán fizikaiak voltak, akárcsak a tőlük származó állatok. Akkor végeredményben mi a különbség közöttük? A Titkos Tanítás azt tartja, hogy a Földön lévő élő és élettelen tárgyak, az állati és az emberi formák között az egyedüli különbség az, hogy egyesekben az un. „tüzek” látensek, míg másokban tevékenyek. A vitális tüzek min­denben megvannak, egyetlen atomból sem hiányoznak. De sem­miféle állatban nincs felébresztve a három magasabb prin­cípium, ezek bennük potenciálisak, látensek, s így nem létezők. S ilyen lenne az emberek állati formája még ma is, ha kibontakozásukat csak az Anyag immanens erői és képességei irányították volna attól kezdve, amikor a Nemzők testéből mint árnyékok kiváltak, és fejlődni kezd­tek. De amint a Pymander-ben olvassuk:

Ez olyan titok, amely mind a mai napig hétpecsé­tes és rejtett. A Természet⁴² elkeveredvén az Ember­rel⁴³ bámulatos csodát alkotott: a hét (Pitri vagy Kormányzó) esszenciájának a sajátjával való harmoni­kus összevegyítését, a Tűz, a Szellem és a Természet (az Anyag noumenonja) így (egymással elvegyülve) azon­nal létrehozott hét embert mindkét (negatív és pozi­tív) nemben a hét Kormányzó esszenciájának megfelelő­en. (Divine Pymander, I. 16.)

Így szól Hermész, a háromszorosan nagy beavatott⁴⁴ az „Isteni Gondolat hatalmasságá”-ban. Egy másik beavatott, Szent Pál, „a tiszta igazság rejtélyes tükrének” nevezi világunkat, a nazianzi Szent Gergely pedig Hermészt igazol­ja következő megállapításával: „A látható dolgok csak árnyékai és vázlatai olyan dolgoknak, amelyeket mi nem láthatunk”. Örök társulásról van itt szó, s a képmások meg­ismétlődnek a létezés legmagasabb fokától le egészen a legalsóig. Az „Angyalok Bukása” és az „Égi Háborúskodás” minden síkon megismétlődik, s felső „tükör” képét eltor­zítja az alsó „tükör”, s az eseményeket minden sík a ma­ga módján ismétli el. A keresztény dogmák visszaemlékezé­sek Platón paradigmáira, aki ezekről a dolgokról csak óvatosan beszélt, ahogy azt a beavatottak teszik. A Desatir néhány mondata ezt pontosan kifejezi:

Minden, ami a Földön van – mondja az Úr (Ormazd) – árnyéka valaminek, ami a felső szférákban van. A fénylő dolog (fény, tűz, stb.) árnyéka annak, ami még fénylőbb, és így tovább, míg el nem ér Engem, aki a fények fénye vagyok.

A kabbalista könyvekben, de különösen a Zohar-ban, igen erősen kifejezésre jut az a gondolat, hogy a Földön vagy az Univerzumban minden objektív tárgy „árnyéka” (Dyooknah) az örök Fénynek vagy Istenségnek.

A harmadik faj különösen ragyogó árnyéka volt eleinte az isteneknek, akiket a tradíció az allegorikus Égi háborúskodás után a Földre száműz. Itt a Földön ez a háború még szimbolikusabb lesz, mint a szellem és az anyag háborúja. S ez a háború tartani is fog mindaddig, amíg a belső, isteni ember a saját külső, földi lényét hozzá nem hangolja eredendően szellemi természetéhez. Mindad­dig a földi lény sötét és vad szenvedélyei örök harcban lesznek mesterükkel, az Isteni Emberrel. De az állat egy napon meg fog szelídülni, természete megváltozik, s új­ra összhang lesz a kettő között, mint a „Bukás” előtt, amikor még a halandó ember is az Elemek segítségével te­remtés, s nem születés útján jött létre.

A fentiek világosan kitűnnek minden nagy teogóni­ából, de különösen a görög mondavilágból és Hésziodosz Teo­gonia című művéből. A modern mítosz-kutatók egyáltalán nem értették meg, miért kellett Kronosznak, a fiúnak meg­csonkítania, s ezzel impotenciára kárhoztatnia apját, Urá­nuszt. Pedig egészen világos, s minthogy a történet álta­lánosan ismert volt,⁴⁵ nyilvánvalóan mélyen filozofikus és absztrakt jelentést hordozhatott, amely a mai kor böl­csei számára elveszett. Az allegóriában szereplő büntetés valóban egy „új korszakot, a teremtés folyamatának máso­dik fázisát” jelzi, amint azt Decharme (Mythologie de la Grece Antique, 7. old.) helyesen mond­ja, jóllehet magyarázatára nem tesz kísérletet. Uránusz a természetes fejlődés elé akart akadályt gördíteni azzal, hogy gyermekeit azonnal elpusztította, amint megszülettek. Mivel Uránusz a Káosz – a Tér vagy a Megnyilvánulatlan Is­tenség – valamennyi teremtő erőit személyesíti meg, neki kell meglakolnia. Hiszen éppen ezek az erők teszik képes­sé a Pitriket arra, hogy kifejlesszék magukból az elsőd­leges embereket – minthogy maguktól nem kívánnák a terem­tést - később az általuk teremtett emberek ugyanezekkel az erőkkel szintén magukból fejlesztik ki a saját utódaikat. Az utódok létrehozásának műve, amelyet Uránusznál egy idő­re felfüggesztettek, most Kronosz, az idő⁴⁶ kezébe ke­rül. Kronosz egyesül Rheával (a Földdel ezoterikus érte­lemben, általános értelemben az anyaggal), s így égi és földi Titánokat hoz létre. Ez az egész szimbolikus tör­ténet a fejlődés misztériumaira vonatkozik.

A fenti allegória exoterikus verziója a korai fa­jokról szóló ezoterikus tanításnak. Kronosznál megismét­lődik ugyanez a történet. Amint Urárusz elpusztította Gaea-tól (aki a megnyilvánulás világában azonos Aditi­vel, vagyis a Nagy Kozmikus Mélységgel) született gyer­mekeit azzal, hogy bezárta őket Tythea, azaz a Föld mé­lyébe, ugyanígy Kronosz – a teremtés ezen második fázisá­ban – szintén elpusztította Rheától született gyermeke­it, éspedig úgy, hogy felfalta őket. Ez célzás a Föld, vagyis a Természet eredménytelen kísérleteire, amikor egyedül akart teremteni valóban emberi embereket. (Lásd a 3-10. Stanzát és folytatását, továbbá Berosus beszámolóját az elsődleges teremtésről.) Az idő felfalja saját sikertelen művét. Akkor jön Zeusz, Jupiter, aki ugyancsak letaszítja atyját trónjáról.⁴⁷ Jupiter a titán, bizonyos értelemben Prométeusz,⁴⁸ s ebben különbözik Zeusztól, a nagy „Istenek Atyjától”. Hesziodosznál Jupiter a „tiszteletlen fiú”. Hermész a Py­manderben „Égi Embernek” nevezi; újra találkozunk vele még a Bibliában is, ahol előbb Ádámnak hívják, majd ké­sőbb – transzmutációval – Ham a neve. Végeredményben mindezek az alakok a „Bölcsesség Fiainak” megszemélye­sítői. Annak megerősítésére, hogy Jupiter a kifejezet­ten emberi atlanteán ciklushoz tartozik – ha nem elég az a bizonyság, hogy Uránusz és Kronosz megelőzték őt – ­hallgassuk meg, mit mond Hesziodosz:

A Halhatatlanok megteremtették az Arany és az Ezüst Kort (az első és a második fajt), Jupiter meg­teremtette a Bronz Kor (két elem keverékének) nemzedékét, a Hősöket, azután a Vas Kor nemzedékét. Jupiter ezek után elküldi végzetes ajándékát, Pan­dorát Epimetheusnak.⁴⁹ Hesiodos az első asszony lekül­dését „baljós adománynak” nevezi. Szerinte ez büntetés volt azért, mert az ember „ellopta az (isteni teremtő) tüzet”. Amint Pandora megjelenik a Földön, egyszerre fel­üti a fejét minden baj. Ő előtte az emberi fajok boldo­gan éltek, fájdalomtól, betegségtől mentesen, s ugyan­ezt halljuk a Mazdeai Vendidad-ban a Yima uralma alatt élő első fajokról.

A két Vízözönt is ki lehet mutatni az egyetemes hagyományokban, ha gondosan olvassuk Hesiodost, a Rig Vé­dát, a Zend Avestát, stb., de sehol sem hallunk ezekben a teogóniákban az első emberről, mert erről csak a Biblia beszél.⁵⁰ A mi fajunk embere az egyetemes hagyomány szerint egy vízi kataklizma után jelenik meg. A Vízözön elbeszélése után a hagyomány csak megemlíti azoknak a kontinenseknek és szigeteknek a nevét, amelyek annak ide­jén elmerültek az óceán hullámaiban.⁵¹ Hesiodos sze­rint (Opera et Dies, V. 108.) „az istenek és a halandók közös eredettel bír­nak”, Pindaros pedig megismétli ezt az állítást. (Nemezis. VI. I.) Deucalion és Pyrrha, akik Noéhoz hasonlóan bárkát építet­tek és megmenekültek a vízözöntől, arra kérik Jupitert, hogy keltse újra életre az emberi fajt, amelyet az Özön­vízzel kipusztított. A szláv mitológiában minden ember elpusztul, csak két öreg ember, egy férj és a felesége éli túl a katasztrófát. Akkor Pram-gimas, a „Fő Mester” azt tanácsolja nekik, hogy a Föld szikláin ugorjanak he­tet, s ebből hét új faj (párosan) születik, tőlük szár­maznak a litván törzsek, szám szerint kilencen.⁵² A Mythologie de la Grece Antique szerzője, Decharme, he­lyesen mondja, hogy a négy kor nemcsak korszakokat jelöl, hanem egyben allegorikus célzás is a fajokra. Amint írja:

Görögországban az egymást követő fajokat, ame­lyek elpusztultak és helyettük átmenet nélkül jött az új, a fémek nevével jellemezték, kifejezvén ezzel e fajok csökkenő értékét. A legértékesebb és legra­gyogóbb fém, az arany… jellemzi az első fajt. A má­sodik faj, az Ezüst kor emberei már alsóbbrendűek. Tehetetlen és gyenge teremtmények, egész életük nem más, mint hosszú és ostoba gyermekkor… Ezek eltűn­nek… A Bronz kor emberei hatalmasak és erőszakosak (a harmadik faj)… rendívül erősek. Bronz fegyve­reik voltak lakóhelyük is bronzból épült, más fémet nem használlak. A vas, a fekete fém, még ismeretlen volt. (Hesiodos, Opera et Dies, 143-155.)

Hesiodos szerint a negyedik faj a hősök fa­ja volt, akik Théba (Lásd Aeschylus: The Seven Againts Thebes) vagy Trója falai alatt es­tek el.

Tehát a legrégibb görög költőknél is megtalálha­tó a négy faj leírása, jóllehet anakronisztikusan és összekeverve, a mi tanainkat ezek szerint a klasszikus írók is megerősítik. Ellenvetésként azt halljuk, hogy mindez csak „mitológia” és költészet. Mit fog szólni a modern tudomány az ilyen ósdi mesék tényleges események­ké való átalakításához? A szentenciát könnyű kitalálni. Ezért kénytelenek vagyunk előre megválaszolni, s egyben azt is bizonyítani, hogy éppen a tudomány területén vesz­nek alapul meséket és empirikus spekulációkat, ezért a tudomány képviselőinek nincs joguk – súlyos gerendával a szemükben – az okkultista szemében lévő szálkára rámu­tatni, ami esetleg csak az ő képzeletük szerint van ott.

40. Azután a harmadik és a negyedik (faj) gőgjükben fel­fuvalkodtak. „Mi vagyunk a királyok, mi va­gyunk az istenek”. (a)

41. Gyönyörű nőket vettek magukhoz. Az értelem nélküliek, a szűk-fejűek fajtájából vettek feleségeket. Szörnyetegeket nemzettek, gonosz démonokat, hímneműeket és nőneműeket, valamint Khado-kat (Dakini) kis értelemmel. (b)

42. Templomokat építettek az emberi test imádására, a hím és a nő imádására. (c) Ettől kezdve a harmadik szem nem működött többé. (d)

(a) Ilyenek voltak az első igazán fizikai emberek, akiknek legfőbb jellegzetességük a gőg volt! Ezeknek, vagyis a harmadik faj embereinek és az óriási atlante­ánoknak emlékezete maradt fenn egyik generációról a má­sikra egészen Mózes idejéig, objektív formát öltve azok­ban a vízözön előtti óriásokban és félelmetes mágusokban, akikről a Római Egyház oly élénk, s ugyanakkor elferdí­tett legendákat őriz. Az archaikus bölcsesség kommentár­jainak olvasója és tanulmányozója könnyen fel fogja is­merni az atlanteánok némelyikében a Nimródok, a Bábel Tornyának építői, a Hamiták prototípusait és a többi – a teológiai irodalom kifejezésit használva – „átkos em­lékű” legendás alakot, akik végeredményben a Sátán orto­dox típusaival látták el az utókort. Itt most természet­szerűleg felmerül annak szükségessége, hogy ezen korai, jóllehet mitikus fajok vallási erkölcstanát megvizsgáljuk.

Milyen volt a harmadik és a negyedik faj vallása? A szokott értelmezés szerint sem a lemuriaiaknak, sem utódaiknak a lemuro-atlanteánoknak nem volt semmiféle vallásuk. Nem voltak dogmáik, nem kellett hinniük. Amint a harmadik fajhoz tartozó ember mentális felfogása meg­nyílt, azonnal egynek érezte magát a mindig jelenlévő, jóllehet ismeretlen és láthatatlan Eggyel, az Egy Univer­zális Istenséggel. Miután mindenki megkapta az isteni erőket és érezte magában saját belső Istenét, ettől kezd­ve azt is felfogta, hogy természete szerint ember-isten, bár fizikai énje állati. A kettő közötti küzdelem azon a napon kezdődött, amikor megízlelte a Tudás Fájának gyü­mölcsét; életre-halálra szóló harc indult meg a spirituá­lis és a pszichikus, valamint a pszichikus és a fizikai között. Azok, akik uralmat szerezvén a test fölött le­győzték az alsó princípiumokat, csatlakoztak a „Vilá­gosság Fiaihoz”. Akik fölött pedig az alacsonyabb termé­szet győzött, az Anyag rabszolgái lettek. A „Világosság és a Bölcsesség Fiaiból” végül is a „Sötétség Fiai” let­tek. Elestek a halandó élet és a halhatatlan élet közöt­ti csatában, s az elesettekből formálódott ki az atlanteá­nok későbbi generációinak a magja.⁵³

Tudatának hajnalán a harmadik gyökérfaj emberének tehát nem volt olyan hite, amit vallásnak lehetne nevez­ni. Vagyis éppen úgy fogalma sem volt a „ragyogással és arannyal ékes vallásokról”, mint ahogy nem ismert semmi­féle hitrendszert vagy kultikus hitet sem. De ha a val­lás fogalmát úgy határozzuk meg, hogy az a tömegek hódo­lata olyanokkal szemben, akiket magasabbrendű lényeknek tart, – mint pl. ahogy a gyermek érez szeretett szülője iránt – akkor még a legkoraibb lemuriaiaknak is volt – intellektuális életük kezdettől fogva – vallásuk, éspe­dig gyönyörű vallásuk. Vajon nem voltak-e körülöttük, sőt saját magukban is az elemek ragyogó istenei?⁵⁴ Gyermeki létüket vajon nem azokkal töltötték-e, akik nevelték, ápolták, létüket megalapozták, s intelligens, tudatos életre ébresztették őket? Mi azt hallottuk, hogy így volt, és hisszük is. Mert a Szellem leszállása az anyagba sohasem történhetett volna meg, s az anyag soha­sem kaphatta volna meg az első impulzust, ha bizonyos ra­gyogó Szellemlények fel nem áldozták volna saját szuper-­éterikus esszenciájukat, hogy ezen esszencia bizonyos ré­szével, vagy jobban mondva visszatükröződésével átlelke­sítvén az anyag-embert, megadják mindegyiknek belső princípiumait. A Hét Égből – a Létezés hét síkjáról – jövő Dhyanik alkotják a jelenlegi és jövőbeli Elemek nou­menonját, éppen úgy, amint a természet Hét Erőinek An­gyalai (mely Erőknek durvább hatásait láthatjuk abban, amit a tudomány „mozgási módoknak”, lemérhetetlen erők­nek, stb. szeret nevezni) ennél is magasabb noumenonjai a náluk is magasabb Hierarchiáknak.

Azon régi időkben „Aranykor” volt ez, az a kor, amikor „az Istenek a földön jártak, s szabadon érintkez­tek a halandókkal”. Amikor vége lett, az Istenek vissza­húzódtak – vagyis láthatatlanok lettek –, s a későbbi ge­nerációk azután már csak ezen Istenek birodalmait, azaz az Elemeket imádták.

Az Atlanteánok – a nemekre már szétvált fél-iste­ni ember első ivadékai, vagyis azok a halandók, akik már nemzésből származtak, és emberi módon születtek – „áldoz­tak” elsőnek az anyag istenének. A homályba vezető messzi múltban, a prehistorikus kornál is korábban ezek az at­lanteánok mintegy prototípusai annak, amire a Káin nagy szimbóluma épült,⁵⁵ ők az antropomorfizmus első megal­kotói, akik a formát és az anyagot imádták. S ez később önimádattá fajult, majd elvezetett a fallicizmusig, amely a mai napig is első helyen áll minden exoterikus vallás szimbolizmusában a rituálé, a dogma és a forma terén. Ádám és Éva anyaggá váltak, vagyis a talajt hozták, Ká­int és Ábelt, utóbbi az életet teremtő talaj, az előb­bi pedig „e talaj vagy mező művelője”.

Így tehát az első atlanteán fajok, amelyek a Le­muriai kontinensen születtek, legkorábbi törzseikben is már szétváltak erényesekre és bűnösökre, vagyis olyanokra, akik egy láthatatlan Természeti Szellemet imádtak, mely­nek sugarát önmagában érzi az ember, vagyis panteisták­ra és azokra, akik fanatikus imádattal fordultak a Föld Szellemeihez, a sötét, Kozmikus, antropomorfikus Erőkhöz, akikkel szövetséget kötöttek. A legősibb Gibborim voltak ők, abban az időben „ama hatalmasok… híres-neves embe­rek”, (Genezis, VI. 4.) akik az ötödik fajban mint Kabirim jelentkeztek; nevük az egyiptomiaknál és föníciaiaknál Kabiri, a görö­göknél Titánok, az indiai fajoknál pedig a Râkshasák és Daityák.

Ilyen titkos és misztikus eredete volt minden azu­tán következő és jelenlegi vallásnak, de különösen a ké­sői héberek vallásgyakorlatának törzsi istenük tisztele­tében. De ez a szexuális vallás ugyanakkor szorosan kap­csolódott, sőt úgyszólván egybevegyült különböző asztro­nómiai jelenségekkel, amelyeken alapult. A lemuriaiak az északi pólus felé törekedtek, a hiperboreai kontinens fe­lé, őseik mennyországa felé. Az atlanteánok a déli pólus, a kozmikus és földi értelemben vett gödör felé igyekeztek, ahonnan a tüzes szenvedélyek jönnek, melye­ket annak lakói, a kozmikus Elementálok forgószelekbe tö­mörítenek. A két pólust az ősi emberek Sárkányoknak és Kígyóknak nevezték el, innen erednek a jó és a gonosz Sárkányok és Kígyók, valamint az „Isten Fiaknak” – a Szel­lem és az Anyag Fiainak – adott nevek: a jó és a gonosz Mágusok. Ez az eredete az ember kettős és hármas termé­szetének. A „Bukott Angyalok” legendája ezoterikus jelen­tésében az emberi jellem sokféle ellentmondásának kulcsát tartalmazza. Rámutat az ember ön-tudatosságának titkára; ez az a sarokvas, amelyen az ember teljes életciklusa – fejlődésének és növekedésének története – megfordul.

A fenti tanítás helyes elsajátításától függ az ezoterikus antropogenezis pontos megértése. Ez adja meg a kulcsot a gonosz eredetének sokat vitatott kérdéséhez, és megmutatja, hogy az ember miként választja szét az Egyet sokféle ellentmondó aspektusára.

Az olvasó tehát nem lesz meglepve, ha azt látja, hogy milyen sok teret szentelünk annak a kísérletnek, hogy ezt a nehéz és homályos tárgyat megvilágítsuk, ahány­szor csak felmerül. Főleg annak szimbolikus aspektusával kell foglalkoznunk, mert ezáltal a gondolkodni tudó tanu­ló jelzéseket kap kutatásaihoz, s így több fénysugár ve­tődik e tárgyra, mintha csak a pusztán formális filozó­fiai előadásmód technikai szakkifejezéseit használnánk. Az un. „Bukott Angyalok” maga az Emberiség. A gőg, a kéj­vágy, a lázadás és a gyűlölet démona nem létezett a fi­zikai, tudatos ember megjelenése előtt. Az ember volt az, aki nemzette és táplálta a gonoszt, megengedvén azt, hogy szívében növekedjék. S megint csak ő volt, aki megfertőz­te a benne lakozó Istent azáltal, hogy a tiszta szellemet az anyag tisztátalan démonához kapcsolta. És ha a kabba­lista mondás: „Demon est Deus inversus” metafizikai és elméleti igazolását a kettős megnyilvánult Természetben találja meg, gyakorlati alkalmazását viszont csak az em­beriségben találjuk.

Ezek után világos, hogy miután mi azt állítjuk, hogy (a) az ember megelőzte megjelenésével a többi emlőst, sőt a nagy csúszómászók koránál is hamarabb jelent meg, (b) periodikus vízözönök és jégkorszakok pusztítottak a múltban a Föld tengelyének karmikus okokból történt megzavarása következtében, és főleg (c) az ember egy Magasabb­rendű Lénytől, vagy ahogy a materialista mondaná, egy természetfölötti (jóllehet csak ember-fölötti) lénytől származik, nos, mindazon tanításoknak igen kevés remé­nyük van pártatlan megítélésre. Tegyük még hozzá ehhez, hogy a harmadik fajhoz tartozó emberiség egy része – vagy­is azok az emberi monádok, akik a korábbi Manvantarában elérték az Érdem és a Karma legmagasabb fokát –, pszichi­kus és értelmi természetüket úgy nyerték el, hogy ötödik princípiumukat isteni lények foglalták el, akkor a Tit­kos Tanítás nemcsak a materializmus szemében veszti el hitelét, hanem a dogmatikus kereszténység megítélése sze­rint is. Mert amint ez utóbbinak tudomására jut, hogy ezek az angyalok azonosak a keresztények „Bukott Angyalaival”, akkor ez a tanítás a legszörnyűbb és legártal­masabb eretnekségnek lesz kikiáltva.⁵⁶ Az állatban az isteni ember lakozott, s ezért, amikor a fejlődés termé­szetes folyamán a fiziológiai szétválás megtörtént, vagyis akkor, amikor „az egész állati teremtés kibomlott”, s a hímeket a nőtények magukhoz vonzották, a faj elbu­kott. Nem azért, mert ettek a Tudás Fájának gyümölcséből, és megismerték a jót és a rosszat, hanem mert jobbat nem tehettek. A korai alfajok nem nélküli teremtő ösztönüktől hajtva egy közbeeső fajt fejlesztettek ki, amelyben – amint a Stanzák erre utalnak – a magasabb Dhyan Chohánok inkarnálódnak.⁵⁷ „Amikor majd megállapítottuk már az univerzum kiterjedését (és sikerült tudomást szereznünk mindenről, ami benne van), akkor fogjuk fajtánkat szapo­rítani” – mondták az Akarat és a Jóga Fiai ugyanazon faj­beli testvéreiknek, amikor azok felhívták őket, hogy kö­vessék példájukat. Ez azt jelenti, hogy a nagy Adeptusok és Beavatottak, valamint az aszkéták majd a hetedik törzs­fajban fognak szaporodni, azaz újra elme-szülte szeplőt­len fiakat létrehozni.

Ez áll a Purânákban, az Adi Parvan-ban, (115. old.) és a Brahmâ Purâna-ban. A Pushkara Mahatmya egyik részében pedig a nemek szétválása van allegorizálva azzal, hogy Daksha, amikor látja, hogy akarat-szülte utó­dai, a „passzív Jóga Fiai” nem akarnak embereket teremte­ni, „önmaga felét átváltoztatja nővé, akivel leányokat nemz”, a harmadik faj leendő asszonyait, mely harmadik faj hozta létre Atlantisz óriásait, az un. negyedik fajt. A Vishnu Purâná-ban egyszerűen csak az áll, hogy Daksha, az emberiség atyja, bevezette a szexuális kapcsolatot, hogy ezáltal benépesítse a világot.

Az emberi faj szerencséjére a „Választott Faj” már a legmagasabb Dhyánik (intellektuális és spirituális) in­karnációs eszköze lett, mielőtt az emberiség teljesen leszállt volna az anyagba. Amikor a harmadik faj utolsó al­fajai – a legalsóbb alfajokat kivéve – pusztulásukat lel­ték a nagy lemuriai kontinenssel együtt, a „Bölcsesség Hármasságának ivadékai” már megszerezték a halhatatlan­ság titkát itt a Földön. Ezzel a képességével a fenti Nagy Személyiség ad libitum át tud lépni az egyik elhasz­nált testből a másikba.

(b) Az első háború a Földön, az első vérontás an­nak következtében történt, hogy az ember szeme és érzé­kei megnyíltak, s látta, hogy testvéreinek leányai, sőt feleségei is szebbek, mint a saját asszonyai. A szabin nők elrablása előtt már voltak nőrablások, és nem egy Menelaost fosztottak meg Helénájától, még mielőtt az ötödik faj megszületett volna. A Titánok vagy óriások erősebbek voltak, ellenfeleik viszont bölcsebbek. Mindez a negyedik faj, az óriások idejében történt.

Mert valóban „voltak óriások” a régmúltban.⁵⁸ Az állatvilág fejlődési szériája biztosíték arra, hogy ugyanez történt az emberi fajjal is. A teremtés rendjé­ben eggyel lejjebb is találunk tanúkat arra, hogy a nö­vényvilág méretei pari passu jártak az állatvilág mére­teinek változásával. A finomrajzú páfrány, amelyet meg­szárítva könyvjelzőnek használunk, azon gigantikus páf­rányok leszármazottja, amelyek a Szén-korban nőttek.

Írások, filozófiai és tudományos munkák töredé­kei – röviden csaknem minden feljegyzés, amely az antik világból reánk maradt – tartalmaz utalásokat az óriások­ra. A Titkos Tanítás atlanteánjait könnyű felismerni a Lanka-beli Râkshasákban, a Rama által legyőzött ellenség­ben. Vajon ezek a beszámolók csak az üres képzelet ter­mékei? Vizsgáljuk meg hát röviden ezt a tárgyat.

A mesék világába tartoznak-e az óriások?

Itt megint ellentmondásba kerülünk a tudománnyal, amely tagadja azt, mintha az ember valaha is nagyobb lett volna a mai átlagos magasságú embertípusnál. Dr. Henry Gregor cáfolja az óriásokról szóló hagyományt, mert sze­rinte az a tények helytelen ismeretén alapul, s példákat hoz fel némely téves magyarázatra, mint e hagyományok ele­ven cáfolatára. Egyik példája az, hogy Franciaországban 1613-ban az alsó Dauphiné vidékén egy időtlen idők óta „Óriások mezejének” nevezett területen, négy mérföldnyire St. Romanstól, hatalmas csontokat találtak, mélyen elás­va a homokos talajban. Emberi maradványoknak nézték, s Teutobochus, a Marius által megölt teuton főnök csontjai­nak vélték. Cuvier későbbi kutatásai azonban kiderítették, hogy a csontok a 18 láb hosszú Dinotherium giganteum ma­radványai. Arra is rámutattak már, hogy régi építkezések bizonysága szerint legkorábbi őseink nem voltak sokkal magasabbak, mint mi, mert a jelenlegi méreteknek megfele­lő bejárati ajtókat építettek. Az antik világ általunk ismert legmagasabb embere, a hír szerint, a hét és fél láb magas Maximus római császár volt. Nála magasabb embe­reket azonban napjainkban gyakran látunk. A London Pavi­lonban mutogatta magát egy magyar ember, aki közel 9 láb magas volt. Amerikában volt látható egy 9 láb 6 hüvelyk magas óriás. A montenegrói Danilo pedig 8 láb 7 hüvelyk volt. Oroszországban és Németországban az alsóbb néposz­tály körében gyakran találkozunk 7 lábnál magasabb embe­rekkel. Nos, ha Darwin felfogása szerint a keresztezett fajták tenyésztéséből származó állatok mindig elárulnak bizonyos, „az eredeti típushoz való visszatérésre irányu­ló tendenciát”, akkor követőinek, a darwinistáknak ugyan­ezt a törvényt kellene alkalmazniuk az emberre is. Ha az ősi időkben nem léteztek volna óriások, mint bizonyos tí­pus, akkor ma sem látnánk ilyeneket.

A fentiek azonban csak a történelmi korra vonatkoz­nak. És ha a történelem előtti korokból származó csontvá­zakról egyelőre nem tudunk, hogy velük kétségbevonhatat­lanul bizonyítsuk állításunkat a tudomány felfogása sze­rint, a bizonyíték megtalálása csak idő kérdése. Sze­rintünk különben is vannak bizonyítékok. Amint már megál­lapítottuk, az emberi alkat az utolsó faji ciklus óta ke­veset változott. A régi idők óriásait mind elnyelte az óceánok mélye, s a több százezer év során a víz nyomása és súrlódása még a bronzot is porrá zúzta volna, nemhogy egy emberi csontvázat. Honnan ered vajon a jól ismert klasszikus írók, filozófusok tanúsága, olyan embereké, akiknek igazmondásában kortársaik sohasem kételkedtek? Ne felejtsük el azt sem, hogy csak 1847-ben sikerült végre felkeltenie Boucher de Perthes-nek a tudomány figyelmét az addig jóformán ismeretlen özönvíz előtti emberre, mert az archeológia önelégült módon nem akart róla tudomást venni. Az óriásokról, akik „abban az időben a földön valának” csak a Biblia beszámolójából értesültek a nyugati bölcsek, s egyedüli tanúként a Zodiákus támogatja ezt a megálla­pítást Orion vagy Atlasz személyében, aki hatalmas vál­lain tartotta – mint mondják – a világot.

De még az óriások sem múltak el tanúk nélkül, s a kérdést több oldalról is meg lehet vizsgálni. A szüksé­ges bizonyítékokkal három tudomány – a geológia, a csil­lagászat, s a szentírások tanulmányozása, ez utóbbi egyetemes vonásaiban – jön segítségünkre. Kezdjük a geo­lógiával. A geológusok annyit már elismertek, hogy min­él régebbi időből való a kiásott csontváz, annál nagyobb, szerkezetileg annál erőteljesebb. Ez a bizonyíték egyik fajtája. Frederic de Rougemont, bár túlságosan is hisz a Bibliában és Noé bárkájában, mégis tudományos tanúnak számít, amikor ezeket írja: „A Gard départementben, Ausztriában, Liege-ben, stb. találhatók csontvázak, melyeknek koponyái mind néger típusra emlékeztetnek… s amelyekei jellegük alap­ján állati csontokkal lehetne összetéveszteni, mind nagynövésű emberek maradványai. (Historie de la Terre, 154. old.) Lartet, aki tekintély a maga szakmájában, ugyan­ezt állítja: nagynövésűeknek mondja az Özönvízben – nem okvetlenül Noé özönvizében – elpusztult embereket, s ki­sebb növésűeknek a később jött fajokat.

Ami pedig a régi írók tanúságát illeti, nem is szükséges Tertullianus kijelentésével foglalkoznunk, aki szerint az ő korában Karthágóban egész sereg óriás élt, mert mielőtt Tertullianus tanúbizonyságit elfogadnánk, előbb be kellene bizonyítani személyazonosságát,⁵⁹ vagy egyáltalán tényleges létezését. De elolvashatjuk az 1858-­ban megjelent újságokat, amelyek arról adnak hírt, hogy Karthágó területén egy óriásokat tartalmazó szarkofágot találtak. Ami pedig a pogány írókat illeti, Philostratus tanúságára hivatkozunk, aki megemlít egy hatalmas, hu­szonkét könyök (egy könyök = kb. 45 cm. Ford.) csontvá­zat, s arról is beszél, hogy Sigaeum hegyfokán saját sze­mével látott egy tizenkét könyök hosszú csontvázat. Bár ez valószínűleg nem azé az óriásé volt, akit Apolló Tró­ja ostrománál megölt, amint azt Protesilaus hitte, de mindenesetre egy óriás csontváza volt, éppen úgy, mint a stíriai Messecrates által Lemnosban felfedezett másik csontváz, amely Philostratus szerint (Heroica, 35. old.) „rettenetes látványt” nyújtott. Lehetséges-e, hogy az előítélet annyi­ra elvakítaná a tudományt, hogy ezeket az embereket a bolondok vagy a hazugok közé sorolná?

Plinius beszél egy óriásról, akiben Oriont vagy Otust, Ephialtes testvérét véli felfedezni. (Hist. Nat. VII. kötet, XVI. fejezet) Plutarc­hos kijelenti, hogy Sertorius látta Antaeusnak, az óriás­nak sírját. Pausanias kezeskedik különböző óriások sírjá­nak tényleges létezéséről, beszél Asterius és Geryon, Hillus – Hercules fiának – temetkezési helyéről, ezek mind óriások, titánok és hatalmas erejű emberek voltak. Végül Pégues abbé Les volcans de la Gréce című érdekes mű­vében azt állítja, hogy:

Thera szigetének vulkánjaitól nem messze hatalmas koponyájú óriások maradványait találták meg óriási kö­vek alatt. Az ilyen kövek összehordását itt és más he­lyeken is csak titáni erők végezhették. A hagyomány az ilyen kősírokhoz szerte a világon az óriások, tűz­hányók és a mágia fogalmait kapcsolja. (De Mirville: Des esprits, III. köt. 47-8.)

A fent idézett műben a szerző azon csodálkozik, hogy a Bibliában és a hagyományban a Gibborim, az óriások vagy „ama hatalmasok”, a Rephaim azaz a kísértetek vagy fantomok, továbbá a Nephilim vagyis a bukottak (irru­entes) egyformáknak vannak feltüntetve, és mégis „mind em­berek”, hiszen a Biblia az ősöknek és a hatalmasoknak hívja őket, – példa reá Nimród. A Titkos Tanítás megma­gyarázza a titkot. Az említett nevek, amelyek jogosan csak a négy megelőző fajt és az ötödik legkorábbi kezde­teit jelöli, igen világosan utalnak az első két fantom (asztrális) fajra, a bukott fajra, vagyis a harmadikra, és az atlanteán faj óriásaira, vagyis a negyedik fajra, amelyek letűnte után „az emberek alakja kisebbedni kez­dett”.

Bossuet az általánosan bekövetkezett bálványimá­dás okát az „eredendő bűnben” látja. „Olyanok lesztek, mint az Isten” – mondja a Genezis kígyója Évának, elhint­vén ezzel a hamis istenségek imádatának első csíráját. Bossuet szerint ebből lett a bálványimádás, vagyis a ké­peknek, az emberi vagy antropomorf formáknak kultusza és imádása. De ha a bálványimádás ezen alapul, akkor a két keresztény egyház – a görög, de különösen a latin – éppen olyan bálványimádó és pogány, mint bármely más vallás.⁶⁰ De csak a negyedik faj korában térnek át az isteni vol­tukat eljátszott emberek a test imádására, más szóval a fallicizmusra. Mindaddig valóban istenek voltak, oly tiszták és isteniek, mint nemzőik, s az allegorikus kí­gyó mondása pedig – amint azt korábban már kellőképpen bemutattuk – egyáltalában nem az emberek fiziológiai bu­kására vonatkozik, hanem csak a jó és a rossz tudásának megszerzésére, s ezt a tudást már bukásuk előtt megsze­rezték. Ne felejtsük, hogy csak az Édenkertből való kény­szerű kiűzetésük után „ismeré Ádám az ő feleségét, Évát”. Mi természetesen nem akarjuk a Titkos Tanítás tételeit a héber Biblia holt betűivel igazolni, hanem csak rámuta­tunk ezoterikus értelmezésben a kettő közötti feltűnő egyezésekre.

Alexandriai Kelemen csak a neoplatonistáktól való elfordulása után kezdte a gigantes (óriások) szót a ser­pentes (kígyók) szóval fordítani, azt a magyarázatot ad­va, hogy a „kígyók és az óriások démonokat jelentenek”.⁶¹

Szemünkre vethetnék, hogy mielőtt párhuzamot akar­nánk vonni saját tantételeink és a Biblia szövege között, jobb bizonyságot kell felhoznunk a negyedik faj óriásai mellett, mint a Genezisben erre található utalásokat. Fe­leletünk az, hogy az általunk adandó bizonyítékok sokkal kielégítőbbek, s mindenesetre több irodalmi és tudományos bizonyító erővel bírnak, mint amilyeneket valaha is fel tudnának hozni a Noé-féle Vízözönre. Kínában még a törté­nelmi művek is telve vannak a negyedik fajra vonatkozó visszaemlékezésekkel. A Shoo-King (IV. rész, XXVII. Fejezet, 291. old.) francia fordításában ezt olvassuk:

Amikor a Mao-tse (a Vízözön előtti romlott faj – jegyzi meg a kommentátor –, amelyik az ősi időkben sziklabarlangokba vonult vissza, s amelyiknek leszár­mazottai állítólag még ma is élnek Kanton közelében)⁶² régi írásaink bizonysága szerint Tchy-Yeoo által félrevezetve az egész világot felforgatta, az telve lett gonosztevőkkel… Az Úr Chang-ty, (az isteni di­nasztiának egyik királya) rátekintett a népre, s nyo­mát sem látta bennük az erénynek. Ekkor megparancsolta Tehong-nak és Lhy-nek (két kisebb-rangú Dhyan Chohan), hogy vágjanak el minden kapcsolatot az ég és föld kö­zött. Azóta nincs többé felszállás és leszállás!⁶³

A „felszállás és leszállás” akadálytalan közlekedést és összeköttetést jelent a két világ között. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy teljes és részletes beszámolót adjunk a harmadik és a negyedik faj történetéről. Csak néhány elszigetelt tényt szabad most róluk összevetni, főleg azokat, amelyeket az ősi irodalom és történelem közvetlen és deduktív bizonyítékai támogatnak. Amint az emberek „bőrruhája” megvastagodott, és amint mindjobban elmerültek a fizikai bűnbe, megsza­kadt a fizikai ember és az éterikus isteni ember közötti kapcsolat. Az anyag fátyla a két sík között túlságosan sűrű lett ahhoz, hogy a belső ember áttörhesse. Abban az időben, amikor a harmadik faj még tisztán élt, az égi ta­nítók feltárták előtte az Ég és a Föld misztériumait. En­nek a fényközpontnak a sugarai később szükségképpen el­halványultak, amint kiáradva egy kedvezőtlen – túlságosan anyagi – talajra hullottak. A sokaság számára lett belő­lük boszorkányság, majd később az exoterikus vallások formáját felöltve babonás bálványimádás, az ember- és a hős-imádás kultusza. Csak néhány ősi emberben égett ra­gyogva az Isteni Bölcsesség szikrája, s oly mértékben lett intenzívebb, amint a korok folyamán ez a szikra mind jobban elhalványult azokban, akik azt rosszra fordí­tották. E maroknyi ember lett kiválasztott őrzője a misz­tériumoknak, amelyeket az Isteni Tanítók az emberiség számára feltártak. Közöttük voltak azok, akik kezdettől fogva mint Kumârák tevékenykedtek. A hagyomány azt sut­togja, a Titkos Tanítások pedig megerősítik, hogy ezek a kiválasztottak csíráját képezik egy olyan Hierarchiának, amelynek létezése az ősi időktől kezdve soha meg nem szakadt. Amint a Belső Iskola Katekizmusa mondja:

Az első + + + -nak belső embere csak testet cse­rél időről időre; ő mindig ugyanaz, nem ismeri a pihe­nést, sem a Nirvánát, visszautasítja a Devachant, s ál­landóan a Földön marad az emberiség megváltásáért… hét szűz-férfi (Kumâra)⁶⁴ közül négy meghozta azt az ál­dozatot, hogy a világ bűneiért és a tudatlanok tanítása kedvéért itt marad a jelenlegi Manvantára végéig. Bár nem látatók, mégis mindig jelen vannak. Ha az emberek azt mondják valamelyikről: „Ő meghalt”, íme, ő él, de más formában. Ők a halhatatlan Tudás (Jnana) Feje, Szíve, Lelke és Magja. A tömegnek sohase beszélj, ó Lanoo, e nagyokról (Maha…) nevüket mondva. Csak a bölcsek fog­ják ezt megérteni.⁶⁵

A Linga Purânában e szent „Négy” allegóriáját és szimbólumát találjuk, mely szerint Vamadeva (Shiva) mint Kumâra minden Kalpában (fajban, ez esetben) újraszületik, mint négy ifjú, négy fehér, négy vörös, négy sárga és négy sötét, vagy barna. Ne felejtsük, hogy Shiva elsősor­ban és főként aszkéta, minden jógi és adeptus patrónusa, s akkor az allegória azonnal érthetővé válik. Ezekben a választottakban az Isteni Bölcsesség és a szűzi aszkézis szelleme inkarnálódik. Mert csak az után, hogy Rudra házas­ságot kötött, az Istenek kihurcolván őt dermesztő aszké­zisából, lett belőle a Hindu Panteon Shivája, vagyis is­ten, és nem is valami erényes vagy könyörületes isten. A „Négy” fölött csak EGY van Földön és Égen, az a még ti­tokzatosabb és egyedüli Lény, akiről az I. kötetben írtunk.

Most pedig vizsgáljuk meg a „Láng Fiai” és a „Sötét Bölcsesség” Fiainak természetét, valamint azokat az érve­ket, amelyek a Sátán hipotézise mellett vagy ellene szól­nak.

Az asszír agyagtáblácskákon talált néhány töredé­kes mondat, amely George Smith szerint „a Bukás utáni Át­kot” tartalmazza (Lásd: The Chaldean Account of Genesis, 81. old.), természetesen allegorikus; ez a tö­redék mégis megerősíti azt, amit könyveinkben az angyalok bukásának igazi természetéről tanítanak. A töredék azt mondja, hogy „a Föld Ura, akinek a neve Elu (Elohim) Atya” kimondta „átkát”, amelyet „Hea Isten meghallott, epéje felforrt, mert az ő embere (az Angyali ember) megrontotta tisztaságát”, s ezért Hea azt a kívánságát fejezi ki, hogy „bölcsesség és tudás gonoszul ártsanak neki (az embernek)”. (Ugyanott, 84. old. 12, 14. és 15. sor.)

Az utóbbi mondat közvetlen kapcsolatra mutat a kal­deai és a bibliai beszámoló között. A kaldeai beszámoló­ban Hea megpróbálja semmivé tenni az ember által úgy szer­zett bölcsességet és tudást, hogy immár ő is teremteni kezdett új intellektuális és tudatos képességeivel, kira­gadván ezzel a teremtés monopóliumát az Isten (Istenek) kezéből. Hasonlóképpen cselekszik Elohim a Genezis harma­dik fejezetében: kiűzi az embert az Édenkertből.

Ez azonban mit sem használt. Mert az isteni bölcsesség szikrája, miután leszállt az emberre és benne lakozott, – s ez a szikra valóban az Örökkévalóság és a Mindentudás Kígyója, a Manaszi szellem, amely által az ember megtanulta a teremtés titkát a Kriyashakti szin­ten és a nemzést a Földi szinteken – természetszerűleg elvezette őt a halhatatlanság útjára, akármennyire is féltékenyek lettek rá az Istenek.

A korai atlanto-lemurokat azzal vádolják, hogy ők (az isteni inkarnációk) alacsonyabb fajú asszonyokat vet­tek magukhoz, éspedig az addig még értelem nélküli fajok asszonyait. Minden ősi szentírás ugyanezt a legendát mondja el, többé-kevésbé elferdítve. Az angyalok Buká­sa, amelynek következtében Isten „elsőszülöttei” Asurák­ká váltak, a „pogányoknál” pedig Ahriman vagy Typhon lett belőlük – ha ugyanis az Enoch Könyvében⁶⁶, a Hermészben, a Purânákban és a Bibliában közölt beszámolókat szó sze­rint értelmezzük – ezoterikusan olvasva elsősorban a következő egyszerű jelentéssel bír:

Az ilyen mondatokat, mint: (Sátán) „uralomvágyá­ban kezét az Égi Isten Szentélye ellen emelte”, stb., így kellene értelmezni: Az örök fejlődés és a Karma törvényé­től indítatva az angyal a földön az emberben inkarnáló­dott, és mivel bölcsessége és tudása megmaradt isteninek, bár teste földi lett, (allegorikusan) azzal vádolják, hogy elárulta az égi misztériumokat. Emberfölötti célok helyett mindkettőt emberi teremtésre alkalmazza és hasz­nálja. Ettől kezdve „az ember nemzeni fog, nem teremteni”.⁶⁷ De mivel a szaporodás eszközeként gyarló testét kell használnia, ezért ez a test fogja megfizetni a bírságot azért a bölcsességért, amely az égből jött a földre; következésképp a fizikai tisztaság megromlásából egy időle­ges átok lesz.

A középkori kabbalisták jól tudták ezt, s egyikük nem félt leírni a következőket: „A Kabbalát először Isten maga tanította az Angyalok választott csoportjának, akik a Paradicsomban teozófus iskolát képeztek. A Bukás után az Angyalok kegyesen közölték ezt az égi tanítást a Föld engedetlen gyermekeivel, hogy az őstípusokat ellássák azokkal az eszközökkel, amelyekkel eredeti nemes és boldog természe­tükbe visszatérhetnek”. (Christian Ginsburg idézi a Kabbalából.) Ez az idézet jól mutatja, hogyan magyarázták a ke­resztény kabbalisták az Enoch által és a Genezis hatodik fejezetében is elmondott eseményt, azt ugyanis, hogy az Isten-fiak nőül vették az emberek leányait és fel­tárták előttük az Ég Isteni Titkait. Ezt az egész korsza­kot úgy tekinthetjük, mint pre-humán kort, az isteni ember korát, vagy ahogy a plasztikus protestáns teológia napja­inkban mondja: a pre-ádámi kort. De az igazi történeti kort még a Genezis is (6. fejezet) „azon idők” óriásaival és az „Isten-fiakkal” kezdi, akik az emberek leányait nőül vették, és tanították.

Ezt a korszakot a Purânák is leírják. S minthogy az belevész az archaikus, vagyis a történelem előtti időkben semmiféle antropológus nem mondhatja biztosra, hogy milyen volt ama kor embere, hasonlított-e vagy sem a ma emberéhez. A Brâhmanák-ban és a Purânákban szereplő va­lamennyi személy – a Rishik, Prajapatik, Manuk, azok fe­leségei és ivadékai – a pre-humán korszakba tartoznak. Ők képezik, hogy úgy mondjuk, az Emberiség Magvát. Ezen „Isten-fiaknak”, Brahmâ „elme-szülte” asztrális gyermekei­nek körvonalaira épült a mi fizikai vázunk, s fejlődött azzá, ami ma. Mert a Puránâkban szereplő emberek törté­netei a mi Monádjainkról szólnak különböző és számlálat­lan inkarnációkkal ebben és más szférákban. Ezeket az eseményeket az ősi Látnokok „Shiva Szeme” – Stanzáink­ban a „harmadik szem” – látta meg, és írta le allegoriku­san. A történeteket később szektáns célokra átalakítot­ták, de még csonkán is jelentős alapigazságokat tartal­maznak. Ezek az allegóriák nem kevésbé filozofikusak azért, mert túltengő fantáziával ily sűrű fátyolba bur­kolták őket.

De a negyedik fajjal már elérjük a tisztán embe­ri korszakot. Azok, akik eddig fél-isteni lények voltak, akik önmagukat zárták be csak látszatra emberi testekbe, fiziológiailag megváltoztak, és olyan asszonyokat vettek magukhoz, akik teljesen emberiek voltak, pillantásra szé­pek, s akikben alsóbbrendű, sokkal anyagibb, bár a csillagvilágból származó lények inkarnálódtak. Ezek a női for­májú lények – a zsidó tradíciókban Lilith a prototípusuk – az ezoterikus beszámolóban Khado (szanszkrit nyelven Dâkini) nevet viselik. Az allegorikus legendák e Lilithek főnökét Sangye Khado-nak (szanszkrit nyelven Buddha Dâki­ni-nek) nevezik. Azt tartották róluk, hogy értették „a levegőben járás” művészetét, és hogy rendkívül jóindu­lattal viseltettek a halandókkal szemben, de elméjük nem volt, csak állati ösztöneik.⁶⁸

(c) Ekkor kezdődött egy olyan vallásgyakorlat, amely korszakokkal később szükségképpen elfajult, s lett belőle fallicizmus és szex-imádat. Kezdődött az emberi test tiszteletével – az angol író szavaival „e csodák csodája” tiszteletével – és végződött a két különböző nem imádatával. A hívők méretükre nézve óriások voltak, de nem voltak óriások tudásukat és tanultságukat tekint­ve, jóllehet ők mindezt könnyebben megszerezhették volna, mint a ma embere. Tudásuk ugyanis velük született. A le­muro-atlanteánoknak nem volt arra szükségük, hogy kiku­tassák, és emlékezetükbe rögzítsék azt, amit a bennük lé­vő PRINCÍPIUM születésüktől kezdve tudott. De egyrészt az idő homályosította el a születés előtti tudás emlékét, másrészt az anyag, amelybe a princípiumok öltözködtek, tompult el mindinkább, eltakarva vagy éppen kioltva a spirituális és isteni minden szikráját. Ezért volna az, hogy ők kezdettől fogva állati természetük áldozataivá lettek, és „szörnyeket” nemzettek, azaz a sajátjuktól eltérő típusú embereket.

Az óriásokról szólva, Creuzer jól írja le őket, amikor ezeket mondja:

Az Ég és a Föld ezen gyermekei születésüktől kezd­ve különleges morális és fizikai képességeket kapta a Felső Hatalmaktól, akiktől származtak. Parancsoltak az Elemeknek, ismerték az ég és a föld, a tenger és a szárazföld titkait, kiolvasták a jövőt a csillagok­ból… Valóban úgy tűnik fel – róluk olvasva –, mint­ha nem olyan emberekkel lenne dolgunk, mint mi vagyunk, hanem az Elemek Szellemeivel, akik a Természet kebe­léből szökkentek elő, mely fölött teljes uralmat gya­koroltak… Mindezen lények jellemző tulajdonsága a mágia és a boszorkányság…

Valóban ilyenek voltak ezeknek a történelem előt­ti, de valamikor valóban létező fajoknak ma már legendás hősei. Creuzer bölcsen járt el, amikor leírásában nem vá­dolta tudatos csalással, ostobasággal vagy babonasággal az elismert filozófusok hosszú sorát, akik ezekről a fa­jokról írtak, s akik azt állították, hogy saját korukban még láttak róluk tanúskodó maradványokat. Az ősi időkben is sokan voltak szkeptikusok a vezető elmék között, akár­csak manapság. De még egy Lucianusz, egy Demokritosz és egy Epikurosz is kénytelen volt meghajolni a tények bizony­sága előtt, gyakorolva ezzel az igazán nagy intellektu­sok megkülönböztető képességét, amellyel el tudták válasz­tani a mesét a tényektől, az igazságot a túlzástól és a szemfényvesztéstől. Az ősi írókat éppen úgy nem vádolhat­juk ostobasággal, mint a mai modern tudósokat. Mert, amint a „Notes on Aristotle's Psychology in Relation to Modern Thought” szerzője a Mind-ban megjegyzi:

A történelemnek szokásos felosztása régi és mo­dern történelemre… félrevezető. Mert az i. e. IV. században élt görög történetírók sok szempontból mo­dernek voltak, s tegyük hozzá elsősorban szkepticizmu­sukban. Nem valószínű, hogy könnyen elfogadták volna a meséket…

De azért ama „Ég és Föld gyermekeinek”, vagyis a lemurokrnak és atlanteánoknak valóban jellemző vonásuk volt a boszorkányság. Az ezoterikus tanításnak ez a vádja – ha elfogadásra találna – egyszerre megoldaná a tudomány­nak az ember eredetére vonatkozó nehézségeit, helyeseb­ben fényt vetne az emberszabású majommal való anatómiai hasonlóságok eredetére. Az ezoterikus tan szerint e faj elkövette azt a (számunkra) utálatos bűnt, hogy u. n. „ál­latokkal” közösült, s így létrehozott egy valóban majom­szerű fajt, amely azonban ma már kihalt. Természetesen a tudomány tagadni fogja azt a lehetőséget, hogy ilyen faj­kereszteződés ember és bármiféle állat között megtörtén­hetett volna, amint ugyancsak tagadó álláspontot foglal el – az ezoterikus tudomány által elfogadott – spontán teremtés kérdésében is. De eltekintve attól, hogy azokban az ősi időkben – amint azt már megjegyeztük – sem az at­lanteán emberóriások, sem az „állatok” nem voltak fizio­lógiailag olyan tökéletes emberek és emlősök, mint a mai­ak, e tárgyban a modern felfogás, a fiziológusoké is, egyelőre még túl bizonytalan és ingadozó ahhoz, hogy a fenti tényt abszolút aprioritással tagadja.

A kommentárok figyelmes átolvasása után az ember hajlamos azt gondolni, hogy azt a Lényt, amellyel az újon­nan inkarnálódott fajok közösültek, nem azért nevezték „állatnak”, mintha nem lett volna emberi lény, hanem in­kább azért, mert fizikailag és mentálisan is teljesen el­ütött a tökéletesebb fajoktól, amelyek fiziológiailag egy korábbi időben fejlődtek ki. Emlékezzünk vissza a 7. Stanzában a 24. slokában mondottakra, amely szerint amikor a „Bölcsesség Fiak” először inkarnálódtak, közü­lük egyesek teljesen testet öltöttek, mások csak egy szik­rát lövelltek a formákba, míg az árnyékok egy részének várnia kellett egészen a negyedik fajig arra, hogy töltésüket megkapják, s ezzel lényük teljessé váljon. Azok a fajok tehát, amelyek „tudás nélkül maradtak”, úgyszintén azok is, amelyek „értelem nélküliek” voltak, megma­radtak ebben az állapotban még a nemek szétválása után is. Ők voltak tehát az elsők, akik – hogy úgy mondjuk – keresztbe közösültek, s szörnyeket nemzettek. És ezek származottai közül választották ki maguknak az atlanteá­nok asszonyaikat. A Biblia szerint Ádám és Éva, valamint Káin és Ábel az egyedüli emberi családot képezték a Földön. Azután azt halljuk, hogy Káin elment Nod földjére, és onnan hozott feleséget. Nyilvánvalóan csak egy fajt tar­tottak elég tökéletesnek ahhoz, hogy emberinek nevezzék. De még napjainkban is a szingalézek csupán beszélő álla­toknak tartják a dzsungeleikben élő veddhákat, a brit birodalomban pedig egyesek gőgjükben szilárdan hiszik, hogy minden más emberfaj, de különösen a sötétbőrű, alsóbbren­dű faj. Sőt természettudósok is vannak, akik komolyan fog­lalkoznak azzal a problémával, vajon egyes vad törzsek, pl. a busmanok, egyáltalán embernek tekinthetők-e. A „pil­lantásra szép” állatfajtákat (vagy fajokat) a Kommentár kétlábúnak írja le, s ezt mondja: „Emberi formájuk van, de alsó felük, a csípőtől kezdve lefelé, szőrrel van borítva”. Talán innen a szatírok faja.

Ha kétmillió évvel ezelőtt már emberek éltek, ak­kor azok – éppen úgy, mint az állatok – fizikailag és ana­tómiailag egészen mások lehettek, mint a mai emberek, s bizonyára közelebb álltak a tiszta emlősállat típusához. Mindenesetre úgy tudjuk, hogy az állatvilág párosodása csak az atlanteán faj e Földön történt megjelenése óta tör­ténik szigorúan a nemen és a fajon belül. A „Modern Scien­ce and Modern Thought” című kitűnő mű szerzője bemutatja, hogy még ma is „inkább egy prima facie következtetés, mint abszolút törvény” az az elgondolás, hogy az állatok nem hajlandók más fajtával közösülni, vagy ha igen, akkor eb­ből terméketlenség következik. A szerző kimutatja, hogy „különböző fajták gyakran közösülnek egymással, amint azt a ló és a szamár jól ismert példáján is láthat­juk. Igaz, hogy ebben az esetben az öszvér terméketlen lesz… De ez a szabály nem általános, mert hiszen nem is olyan régen egy új kevert fajt, a leporine-t vagy mezei nyulat tenyésztettek ki, amely megfelelően ter­mékeny”. Felhozza még példaként a farkas és a kutya példáját, valamint több más háziállatét. „Újabb példák vannak a róka és a kutya kereszteződésére, továbbá Rutimeyer szerint a modern svájci szarvasmarha három egymástól eltérő, ma már kihalt szarvasmarha: a Bos primigenius, a Bos longifrons és a Bos frontosus származéka. (101. oldal) Sőt azt halljuk, hogy bizonyos fajták, mint a majom-család, mely annyira hasonlít fizikai alkatában az emberhez, „számtalan ágra oszlik, s ezek fokozatosan alakultak át egymásba, a legtávolabb eső példányok pedig sokkal job­ban eltérnek egymástól, mint az ember a majom-család legmagasabb rendű tagjától”. Vagyis jobban, mint amennyire az ember különbözik a gorillától vagy a csimpánztól.

Így tehát Darwin – vagy mondjuk azt, hogy Linnaeus? – megjegyzését, mely szerint natura non facit saltum (a természet nem tesz ugrásokat), az ezoterikus tudomány nemcsak hogy megerősíti, hanem – ha esélye volna arra, hogy valóságos tantételeit közvetlen hívein kívül mások is elfogadják – a modern evolúciós elméletet több oldal­ról, esetleg teljes mértékben össze tudná egyeztetni a tényekkel, és ki tudná mutatni, miért nem tudják az ant­ropológusok a „hiányzó láncszemet” megtalálni Földünk negyedik körének geológiai képződményeiben.

Más helyen be fogjuk mutatni, hogy a modern tu­domány saját elfogadott tételei szerint a mi ügyünket szolgálja akaratlanul, továbbá, hogy de Quatrefages leg­utolsó művében helyesen utal arra, miszerint sokkal va­lószínűbb az, hogy az emberszabású majomról fog kiderül­ni az emberi leszármazás, mintsem az, hogy e két típus­nak egy közös, fantasztikus, s ma már fel nem lelhető őse volt. Így tehát az ősi Stanzák kompilátorainak bölcsességét a tudománynak legalább egy kiváló embere tá­mogatja, az okkultista pedig jónak tartja azt hinni, amit eddig is hitt, hogy ugyanis, a Kommentár szavaival:

Az ember volt az első és legmagasabb rendű (emlős) állat, amely ebben a (negyedik körbeli) teremtésben megjelent. Azután jöttek még hatalmasabb állatok, s legvégül a néma ember, négy lábon járva. (Mert) a Fe­hér Dwipán (kontinensen) lévő Râkshasák (Óriás-démo­nok) és Daitya-k (Titánok) elrontották (a néma ember) őseit.

De úgy látjuk, hogy vannak antropológusok is, akik igen messzi korokig vezetik vissza az ember megje­lenését, s ezzel áttörik a modern tudomány és az archai­kus tanok kronológiái közötti látszólagos korlátot. Igaz, hogy az angol tudósok általában nem hajlandók el­fogadni azt a hipotézist, hogy az ember akárcsak a har­madkorban is élhetett. E tudósok egytől egyig saját meg­látásaik és előítéleteik szerint mérik a homo primigeni­us ősiségét. Huxley ugyan már találgatásokba bocsátko­zik egy Pliocén- vagy Miocén-kori emberre vonatkozólag. Prof. Seeman és Mr. Grant Allen távolabbra, az Eocén-kor­ba helyezik az ember megjelenését, de általában az an­gol tudósok azt tartják, hogy biztonságos számítások alapján nem lehet a Negyedkornál messzebb menni. Sajnálatra méltó módon a tények nem alkalmazkodnak ez utóbbi­ak túl óvatos fenntartásaihoz. A francia antropológiai iskola, amely szemléletét l’Abbé Bourgeois, Capellini és mások felfedezéseire alapítja, csaknem teljes egészében elfogadta azt a tételt, hogy őseinknek nyomai teljes biz­tonsággal megtalálhatók a Miocén-korban, míg M. de Quat­refages ma már hajlandó egy Másodkorba tartozó embert is feltételezni. A későbbiek során össze fogjuk hason­lítani ezeket a becsléseket a brahmanai exoterikus könyvekben közölt számadatokkal, amelyek megközelítik az exoterikus tanítást.

(d) „Ettől kezdve a harmadik szem nem működött többé” – mondja a sloka, éspedig azért, mert az EMBER túl mélyen süllyedt az anyag iszapjába.

Mi az értelme a 10. Stanza 42. slokában lévő különös és rejtelmes megállapításnak, amely a harmadik fajban még létezett harmadik szemről azt állítják, hogy el­sorvadt és többet nem működött?

Itt most néhány újabb okkult tanítást kell közölni mind erre, mind pedig más dolgokra vonatkozóan. A harma­dik és negyedik faj történetét ki kell egészíteni, hogy némi újabb fényt vessünk a jelenlegi emberiség kialaku­lására, és hogy bemutassuk: az okkult tréning által működésre bírt képességekkel az ember visszakerülhet abba a korábbi helyzetbe, amelyet spirituális észlelés és tuda­tosság tekintetében annak idején elfoglalt. De először is magyarázzuk meg a harmadik szem jelenségét.

A „harmadik szem” birtokában lévő fajok

Ez a téma olyan szokatlan, s a hozzá vezető út olyan tekervényes, telve az ellenséges elméletek és kri­tikák által készített veszélyes buktatókkal, hogy minden egyes lépést csak alapos indokolással tehetünk. Amikor az ezoteriának nevezett jelzőlámpa fényét a feltárandó okkult terepnek úgyszólván minden négyzetére rávetítjük, lencséjével szigorú objektivitásba kell helyeznünk a mo­dern egzakt tudomány által már kikutatott területeket is. S mindezt nemcsak a két felfogás erősebb kontrasztja kedvéért, hanem saját álláspontunk védelmében is.⁶⁹

Egyesek szemünkre vethetik, hogy túl keveset mon­dunk a kihalt fajok fizikai, emberi megjelenéséről, kibon­takozásuk és fejlődésük történetével foglalkozva. Bizo­nyára sokkal többet mondhatnánk, ha az egyszerű óvatosság nem késztetne habozásra minden új reveláció küszöbén. Közlünk tehát mindent, ami a modern tudomány felfedezé­seiben lehetőséget és fix pontot kaphat. De visszatartjuk mindazt, amiről az egzakt tudomány semmit sem tud, s ami­ről még találgatásokba sem bocsátkozik, és nem is bocsát­kozhat, s ezért tagadja, hogy természeti lény lehetne.

De még az olyan állításokat is egytől-egyig kétség­be fogják vonni, mint pl. hogy valamennyi emlős közül az ember volt a legkoraibb, hogy a majom közvetlenül az em­bertől származott, és hogy az ősi időkben az ember egy küklopsz-szerű lény volt, ámbár a tudósok sohasem lesznek képesek bebizonyítani – legfeljebb csak saját maguknak – azt, hogy nem így volt. A tudósok azt sem fogadhatják el, hogy az embereknek első két faja túlságosan éterikus és fantomszerű volt felépítésében, szervezetében, sőt még formájában is ahhoz, hogy fizikai embernek lehessen ne­vezni. Ha ezt elismernék, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy ez is egyike azon okoknak, amiért az emberi leleteket so­hasem tárhatják fel az egyéb fossziliák között. Mi azon­ban kitartunk álláspontunk mellett. Ebben a körben az em­ber úgyszólván tárháza volt az élet valamennyi csírájá­nak, beleértve a növényi és az állati életet.⁷⁰ Amint Ain Soph „Egy, jóllehet számtalan forma van benne” (Zohar, I. 21a.), azonképpen az ember képezi itt a Földön a makrokozmosz mikrokozmoszát. „Amint az ember megjelent, minden teljessé vált… mert az emberben minden benne van. Az ember minden formát egyesít önmagában. (U. o. III. 48a) A földi ember misztériuma hasonló az Égi Ember misztériumához”. (U. o. II. 76 a.) Amint az „Ezoteric Studies” szerzője mély intuí­cióval megjegyezte: az emberi forma – éspedig azért em­beri forma, mert az isteni ember eszköze, bármilyen alak­ba is öltözik – az új típust jelenti minden új kör kez­detén. Az ember megnyilvánulási formájában nem lehet, mint ahogy soha nem is volt, in esse az állatvilág­hoz tartozó lény, vagyis sohasem képezte részét az állati birodalomnak. Ez utóbbi legtökéletesebb osztá­lyából származva, de csak származva, az új emberi for­ma a ciklusnak mindig az új típusát kellett, hogy je­lentse. Úgy képzelem, hogy az egyik gyűrűnek (?) em­beri alakja a következőben már levetett öltözék lesz, amelyet az alatta lévő, s őt szolgáló birodalom leg­magasabb rendjei maguknak sajátítanak ki. (Op. cit. 676. old.)

Ha az író elképzelése az, amire mi gondolunk – mert az általa használt „gyűrű” kifejezés kissé összeza­varja a dolgot –, akkor ebben áll a helyes ezoterikus tanítás. Az érző és tudatos élet legkezdetén és annak fejeként megjelenve, az Ember – az Asztrális Lény vagy „Lélek”, mert hiszen a Zohar az Ősi Tanítás ismétléseként világosan kimondja, hogy „az igazi ember a lélek, s anya­gi formája nem képezi alkotórészét” –, tehát az Ember lett az élő és állati Egység, amely „levetett öltözéké­vel” minden élet és állati lény formáját ebben a körben meghatározta.⁷¹

Így tehát az ember „természete” korszakokon át, maga számára is öntudatlanul, a rovarokat, csúszómászó­kat, madarakat és állatokat a harmadik és a negyedik körből származó maradványaiból és hamvaiból. Ugyanez az elgondolás és tanítás világosan benne van mind a mazdeá­nok Vendidad-jában, mind pedig a Bárkára vonatkozó kaldeai és mózesi allegóriákban, ezek viszont csak népi válto­zatai a hindu írásokban foglalt eredeti legendáknak. Ez a Vaivasvata Manuról szóló allegória, melyben az ő bárkája szerepel, benne a hét Rishivel, akik valamennyien atyjuk és nemzőjük a különböző állatoknak, csúszómászók­nak, sőt szörnyeknek is, úgy ahogy azt a Vishnu- és egyéb Purânák mondják. Nyissuk ki a mazdeán Vendidad-ot, és olvassuk el, mit parancsol Ormazd Yimának, a három fajt szimbolizáló Föld Szellemének, miután előzőleg már megmondta, hogy egy vara-t – „zárt helyet” – argua-t vagy eszközt kell építeni.

„Oda (a vara-ba) beviszed a férfiak ivadékait, va­lamint az asszonyok ivadékait, azokét, akik e földön a legnagyobbak, legjobbak és legszebbek; odaviszed mindenféle barom ivadékait, stb.… Mindezeket az iva­dékokat beviszed, minden fajtából kettőt, s mindad­dig ott tartod, amíg amaz emberek a vara-ban lesznek. (The Sacred Books of the East, vol. IV. The Vendidad, J. Darmsteter; Fargard, 17. o.) Amaz „emberek” a „vara-ban” pedig a „Nemzők”, az égi emberek vagy Dhyanik, a jövendő Egók, akik az embe­riség átlelkesítésével voltak megbízva. Mert a Vara vagy Bárka, vagy másként Eszköz, egyszerűen az Embert jelenti.⁷² A 30. vers azt mondja: „Ezt a vara-t le fogod pecsételni (miután megtöltötted az ivadékokkal), azután egy ajtót készítesz és belül egy magától világító ablakot” (amely a lélek). És amikor Yima azt kérdezi Ahura Mazdatól, hogyan készítse el ezt a vara-t, a felelet a következő: „Áss ki földet… gyúrd össze kezeddel, mint ahogy a fazekas teszi, amikor korsót formál az agyagból”.

Az egyiptomi kos-fejű isten agyag-embert formál a fazekas korongján, s ugyanez történik a Genezisben is, amikor Elohim ugyanebből az agyagból alkotja meg az embert.

Amikor Ahura Mazdát, az „anyagi világ Teremtőjét” később megkérdezik, hogy mi fogja megvilágítani „a Yima által épített vara-t”, ő ezt feleli: „Vannak magától létező fények és vannak teremtett fények. Ott, (az Airyana Vaêgô-ban, ahol a vara-t építették) csak egyszer (egy évben) lehet látni a csillagokat, a holdat és a Napot fölkélni és lenyu­godni, és egy év csak annyinak látszik, mint egy nap” (és éjszaka). Ez világos utalás az „Istennek országára”, vagyis a (mai) Sarkvidékekre. Még egy célzást is tartalmaz ez a vers: világos utalás van benne a „magától létező fények­re”, amelyek belülről világítják meg az embert, vagyis az ember princípiumaira. Különben semmi értelme vagy oka nem lehetne Ahura Mazda válaszának, amelyet rögtön utána e szavak követnek: „Minden negyvenedik évben minden párból (hermafroditából) kettő születik, egy hím és egy nőstény”. Ez utóbbi megállapítás világos visszhangja a Tit­kos Tanításnak, melynek egyik Stanzája így hangzik:

Minden negyvenedik Nap (napév) végeztével, minden negyvenedik nap lenyugtával, a kettősből négy lesz; hím és nőstény egyben, az elsőben és a másodikban és a harmadikban…

Ez világos, hiszen „minden Nap” egy teljes évet jelentett, miután az év csak egy nappalból állott akkori­ban, mint ahogy a Sarkkörön ma is hat hónapból áll a nap­pal. A régi tanítás szerint a Föld tengelye fokozatosan változtatja hajlásszögét a földpályához képest, s a fen­ti időszakban ez a hajlásszög olyan volt, hogy a poláris nappal addig tartott, amíg a Föld teljesen megkerülte a Napot, s ezután egy igen rövid ideig tartó szürkületféle következett. Utána a poláris szárazföld megint közvetle­nül a Nap sugarai alá került. Lehet, hogy ez nem egyezik a ma tanított és értelmezett asztronómiával, de ki annak a megmondhatója, hogy a Föld mozgásában ma már nem észlel­hető változások több millió évvel ezelőtt meg ne történ­hettek volna?

Visszatérve még egyszer arra a megállapításra, hogy vara a negyedik körbeli EMBER-t jelenti, de jelenti azon időkben magát a Földet, a Holdat, sőt Noé bárkáját is (ha így akarjuk magyarázni), e megállapításra újabb bizonyíték az Ahura Mazda és Zarathustra közötti párbe­széd. Mert ez utóbbi azt kérdezi:

Ó Szent Lény, az anyagi világ teremtője! Ki az, aki elhozta Mazda törvényét a Yima által készített vara-ba? (V. 42.)

Ahura Mazda felelt: „A Karshipta madár volt az, Ó szent Zarathushtra!”

A jegyzet pedig megmagyarázza:

A Karshipta madár az egekben lakozik; ha a föl­dön élne, ő lenne a madarak királya. Ő hozta Yima vara-jába a törvényt, s ő szavalja el a madarak nyelvén az Avesta-t. (Bund. XIX és XXIV.)

Ez megint egy allegória és szimbólum, amit az orientalisták félreértenek, akik ebben a madárban „a villámlás inkarnációját” látják, s azt mondják, hogy énekét „gyakran valamely isten hangjának és kinyilatkoz­tatásának vélték”, és még miegyébnek. Nos, Karshipta az emberi elme-lélek, s annak istensége; szimbóluma az ősi mágiában egy madár, a görögöknél pedig egy pillangó. Amint Karshipta belépett a Vara-ba, vagyis az emberbe, az azonnal megértette a Mazda törvényét, vagyis az Isteni bölcsességet. A „Book of Concealed Mystery” című könyvben ez áll a fáról, a jó és a rossz tudásának fájáról: „Ágai között a madarak tanyáznak és építik fészkeiket (a lelkek és az angyalok helye ez)”.⁷³ Így aztán a kabbalisták is hasonló szimbólumot használtak. A „Madár” eredetileg kaldeai, később héber szinonimája és szimbóluma lett az Angyalnak, a Léleknek, a Szellemnek vagy a Dévának, a „Madár Fészke” pedig mindkét népnél az Eget jelentette, míg a Zohar-ban Is­ten kebelét. A tökéletes Messiás belép az Édenbe, „arra a helyre, amelyet a Madár Fészkének neveznek”. (Zohar II. 8b.) „Mint a fészkéből kirepült madár, olyan ez a Lélek, amelytől a Shekeenah (isteni bölcsesség és kegyelem) soha el nem távozik”. (Zohar III. 278a, Myer's Qabbalah, 217. old.) A Kommentár ezt mondja, s a Hansát érti, a Böl­csesség madarát: „Az örök Madár szárnyapása létrehozza az Életet, Fészke pedig a határtalan Tér”.

Adam Kadmont nevezik a Sephiroth fájának, s ezo­terikusan ő az, akiből a „jó és a rossz tudásának fája” lesz. És ezen „fa körül áll a világ hét oszlopa (pillé­re) vagy Rektora (megint ugyanazok a Nemzők vagy Sephi­roth), akik a hét bolygó szféráiban a megfelelő angyal­rendeken keresztül működnek”, stb., amely rendek egyike megteremtette az óriásokat (Nephilim) itt a Földön.

Az antik világban pogányok és keresztények egyaránt hitték, hogy a legkorábbi emberiség egy óriásfaj volt. Amerikában bizonyos ásatások alkalmával barlangok­ból és földvárakból elszórtan a felszínre hoztak kilenc-tizenkét láb magasságú csontvázak maradványait.⁷⁴ Ezek a korai ötödik faj törzseihez tartoztak, amely törzsek ma már degenerálódtak az átlagos öt-hat láb méretre. De könnyen elhihető, hogy az ősi Titánok és Küklopszok va­lóban a negyedik (atlanteán) fajhoz tartoztak, és hogy a későbbi legendák és allegóriák, amelyeket a hindu Purânák-ban, Hesiodos és Homérosz görög költeményeiben talál­hatunk, az igazi titánok és a tényleges küklopszok, a „háromszemű” halandók halvány emlékezetén alapultak. A titánok óriási, emberfölötti erővel bírtak, s így sikerrel tudták megvédeni magukat a mezozoikus és a korai kainozoikus idők gigantikus szörnyeivel szemben.

Jó megfigyelésű írók gyakran hangoztatják, hogy „csaknem minden népszerű mítosznak és legendának erede­tét valamely természeti tényre lehet visszavezetni”.

A túltengő szubjektivitásnak ezekben a fantaszti­kus alkotásaiban mindig van egy objektív és valóságos elem. A tömegek képzelete, legyen az bármennyire is rendezetlen és szabályozatlan, sohasem tudta volna ex nihilo kigondolni és megalkotni azt a sok szörnyalakot, a rendkívüli meséknek ilyen gazdagságát, ha nem lettek volna központi magként létező homályos visszaemlékezések, amelyek összekötve az idő elszakadt láncszemeit a mai ember kollektív tudatosságának titokzatos, álomszerű alapjait képezik.⁷⁵

A küklopszok – az óriások egy fajának – létezé­sét a későbbi fejezetekben a küklopsz-leletekkel fogjuk bizonyítani, amelyeket ma is e néven emlegetnek. Tudo­mányos evidenciák azt is bizonyítják, hogy a korai ne­gyedik faj – fejlődése során, éspedig az emberi szerve­zet végső kialakulása előtt, amely csak az ötödik fajban lett tökéletes és szimmetrikus – valóban három szemmel bírhatott, bár ez a harmadik szem nem szükségképpen a homlok közepén volt, mint a legendás küklopszoknál.

Az okkultista számára, aki hiszi azt, hogy a spi­rituális és pszichikai involúció párhuzamosan folyik a fizikai evolúcióval – vagyis hogy az első emberi fa­joknál meglévő belső érzékek elsorvadtak a faji fejlődés és a külső érzékszervek fizikai kialakulása során –, nos az ezoterikus szimbológia tanulmányozója számára a fen­ti megállapítás nem találgatás vagy lehetőség, hanem egész egyszerűen a fejlődés törvényének egy fázisa, más szóval bizonyított tény. Számunkra érthető az, amit a Kommentárok egyik bekezdése mond:

Voltak négykarú emberi lények a hím-nőstények (hermafroditák) azon korai korszakában, egy fejűek vol­tak, három szemmel. Előre és hátra is tudtak látni.⁷⁶ Egy kalpával később (a nemek szétválása után) – minthogy az emberek anyagba merültek – spirituális látásuk elho­mályosult, és ugyanakkor a harmadik szem kezdte elvesz­teni képességét… Amikor a negyedik (faj) elérte közép­korát, a belső látást mesterséges ösztönzéssel kellett felébreszteni és megszerezni, ezt az eljárást ismerték a régi Bölcsek…⁷⁷ Így aztán a harmadik szem fokoza­tosan megkövesedett,⁷⁸ és hamarosan eltűnt. A kétar­cúakból egyarcúak lettet, a szem mélyen behúzódott a fejbe, s ma már haj takarja. A belső ember tevékenysége közben (transz és spirituális víziók alatt) a szem meg­duzzad és kitágul. Az Arhat látja és érzi ezt, cselekvé­sét tehát ennek megfelelően szabályozza… A makulátlan Lanoo (tanítvány, chela) ne tartson semmiféle veszély­től, de aki nem tartja magát tisztaságban (aki nem szű­zies), az nem fog segítséget kapni az „angyalszemtől”.

Ez sajnos így van. Az „angyalszem” ma már nem lé­tezik az emberiség többségénél. A harmadik szem halott, nem működik többé. De tanút hagyott hátra létezéséről. Ez a tanú a tobozmirigy. Ami pedig a „négykarú” embere­ket illeti, ők lettek a prototípusai a négykarú hindu isteneknek, amint előző lábjegyzetünkben már megjegyez­tük.

Az emberi szem oly titokzatos, hogy egyes tudó­sok kénytelenek az okkult magyarázatra hajlani, mert kü­lönben nem tudnának magyarázatot és okot találni a szem­mel kapcsolatos számtalan nehézségre. Az emberi szem fejlődése jobban alátámasztja az okkult antropológiát, mint a materialista filozófusok tételei. Az „emberi emb­riónál a szemek belülről nőnek kifelé”, az agyból in­dulnak ki, nem pedig a bőr részeként fejlődnek, mint a rovaroknál és a tintahalnál. Prof. Lankester – azt gondolván, hogy az egy furcsa hely a szem számára, s e je­lenséget darwini vonalon akarván megmagyarázni – azt az érdekes nézetet vallja, hogy az „ember” legkorábbi gerinces őse egy átlátszó teremtmény volt, s ezért mit sem jelentett az, hogy hol volt a szeme! Nekünk pe­dig azt tanítják, hogy az ember valamikor egy „átlátszó teremtmény” volt, elméletünk tehát megállja helyét. De hogyan egyezik a Lankester-féle hipotézis a Haeckel-fé­le nézettel, mely szerint a gerincesek szeme az epider­misben lévő változások folytán keletkezett? Ha a szem belülről indul el, akkor ez utóbbi elmélet mehet a pa­pírkosárba. Az embriológia is ezt bizonyítja. Továbbá Prof. Lankester rendkívüli feltételezését – vagy mond­juk inkább: tételét? – talán evolúciós szükségszerűségek is megkívánják. Az okkultizmus, amely azt tanítja, hogy az asztrális prototípusokból az érzékek fokozatosan fej­lődtek ki „belülről kifelé”, sokkal kielégítőbb. A har­madik szem – amikor életfolyamata lejárt – belülre húzó­dott, – egy újabb bizonyíték az okkultizmus javára.

A hindu misztikusok allegorikus kifejezése, akik „Shiva szeméről”, a Tri-bochana-ról, vagy „háromszeműről” beszélnek, így nyer igazolást és raison d'être-t, a tobozmirigynek (a régi harmadik szemnek) áthelyezése a homlokra csupán egy exoterikus koncesszió. Mindez megvi­lágítja azt az egyesek számára érthetetlen misztériumot, hogy milyen kapcsolat van az abnormális vagy spirituá­lis látnokság és a látnok fiziológiai tisztasága között. Gyakran felteszik a kérdést: „Miért sine qua non felté­tel a nőtlenség és a szüzesség a szabályos tanítványság vagy a pszichikus és okkult erők kiművelése folyamán?” A választ megtaláljuk a Kommentárban. Amikor ugyanis azt halljuk, hogy a harmadik szem valamikor egy fiziológiai szerv volt, később pedig – amikor a spiritualitás fokozatos eltűnése és az anyagiasság növekedése folytán a fizikai természet kiirtotta a spiritualitást – éppen olyan elsorvadt, s a fiziológusok által meg nem értett szerv lett belőle, mint a lép –, nos, akkor az összefüg­gés világossá válik. Az emberi élet folyamán a spiritu­ális fejlődés, de különösen a jóga-erők megszerzésének legnagyobb akadálya a fiziológiai érzékek aktivitása. Minthogy a szexuális aktus a kölcsönhatás folytán szo­ros összeköttetésben van a gerincoszloppal és az agy szürke állományával, további hosszadalmas magyarázatra nincs is szükség. Természetesen az agy normális és ab­normális állapota, valamint a medulla oblongata-ban (nyúltagy) folyó tevékenység foka erőteljesen hat a to­bozmirigyre. Ebben a térben ugyanis, ahol számtalan „központ” van, melyek a test állati berendezkedésének legtöbb fiziológiai jelenségeit irányítják, a medulla rendkívül erős „induktív” tevékenységet fejt ki a toboz­mirigyre, annál is inkább, mivel igen szoros és belső kapcsolat áll fenn közöttük.

Mindez teljesen világos az okkultista számára, de igen homályos az általános olvasó szemében. Ez utób­bi kedvéért be kell mutatnunk, hogy a Természet megadta a lehetőséget egy háromszemű ember létezésére még azok­ban a korokban, amikor az ember kiformálódása viszony­lag kaotikus állapotban volt. Ezt a lehetőséget anató­miai és zoológiai ismeretekből lehet elsősorban kikövet­keztetni, s akkor ez a tétel magának a materialista tu­dománynak feltevésein alapulhat.

A tudomány tekintélyére támaszkodva, továbbá olyan nyilvánvaló bizonyosságokra hivatkozva, melyek ez alkalommal nemcsak elméleti spekulációk termékei, állít­hatjuk, hogy igen sok állatban – különösen a gerincesek alsóbb rendjeiben tartozékként – van egy ma már elsorvadt harmadik szem, amely eredetileg nyilvánvalón aktív volt.⁷⁹ A Hatteria faj, a Lacertilia rendbe tartozó gyík, melyet nemrégiben fedeztek fel Új-Zélandban – ne felejtsük, hogy ez a hely az ősi Lemuria egy része volt – ilyen meglepő különbségekkel bír. A Hatteria punctata nem egyedüli példa erre, ugyanezt tapasztalhatjuk a ka­méleonnál és bizonyos csúszómászóknál, sőt halaknál is. A kutatók először arra gondoltak, hogy ez a mindegyik­nél tapasztalható csökevény az agy meghosszabbodása, amely egy kis kinövésben, az un. epiphysis-ben végző­dik; ez egy kis csontdarab, amelyet a fő csonttól egy porcogó választ el. De hamarosan kiderült, hogy ennél sokkal többet jelent. Fejlődésének módja és anatómiai struktúrája alapján olyan analógiát mutatott a szemmel, hogy egyszerűen nem lehetett másként magyarázni. Vannak olyan paleontológusok, akik mind a mai napig meg vannak arról győződve, hogy a harmadik szem eredetileg műkö­dött; s ebben bizonyára igazuk van. Quain: Anatomy című művében ezt írja a tobozmirigyről:

(Az embriónál) az optikai hólyagok a legkoráb­bi időben fejlődnek ki ezen a részen, amely előbb az egész, majd folytatólagosan a hátsó részét képezi az elülső primer agyhólyagnak, az előrészből pedig az agyféltekék és a hozzájuk tartozó részek alakulnak ki. Mindkét oldalon a thalamus opticus a csontvelő­fal oldalt fekvő vastagodásából jön létre, míg a köztük lévő, s az alap felé lejtő távolság a harmadik kamra üregét képezi meghosszabbodva az infundibulum­ba. A szürke csontvarrat azután áthúzódik a kamra üre­gén… A tető hátsó része egy később észlelt különös folyamat során fejlődik ki a tobozmiriggyé, amely kocsányaival mindkét oldalon összeköttetésben marad a thalamus-szal, mögöttük pedig kialakul egy átlós szalag, mint utólagos csontvarrat.

A lamina terminalis (lamina cinerea) befejezi a harmadik kamra elülső lezárását, alatta pedig az op­tikai csontvarrat kiformálja az üreg padlóját, hát­rább az infundibulus ereszkedik le, hogy egyesüljön a sella turcica-ban az agyfüggelék hátsó lebenyével.

A két thalamus opticus, melyeket az elülső hólyag későbbi és külső része alakít ki, eleinte egyet­len ideganyagból álló üreges zacskót képez, amelynek ürege elől mindkét oldalon közlekedik a kialakuló agyféltekék üregével, hátul pedig a középső fejhó­lyaggal (corpora quadrigemina). Hamarosan azonban minthogy ezeknek belsejében hátul, alant és mindkét oldalon fokozott lerakódás történik, a két thalamus megszilárdul, s ugyanakkor egy repedés vagy hasadás jelenik meg fent közöttük, amely lehatol a belső üregbe, s továbbra is nyitva marad a hátsó részben, szemben a Sylvius-vezeték bejáratával. Ez a repedés vagy hasadás a harmadik kamra. Hátul, a két thalamus folytatódik egyesülve a hátsó csontvarrattal, amelyet a harmadik hónap végén már meg lehet különböztetni, úgyszintén a tobozmirigy kocsonyáit is…

Már korán fel lehet ismerni a látó utakat, mint üreges meghosszabbodásokat a két thalamus falának külső részén, amikor ezek még hólyagszerűek. A ne­gyedik hónapban ezek az utak észrevehetően kiformá­lódnak. Fokozatosan meghosszabbodnak hátrafelé, és kapcsolatba kerülnek a quadrigemina corpora-val.

A tobozmirigy és az agyfüggelék a Thalamencop­halon kifejlődése során fellépő rendkívül érdekes jelenségek közé sorolhatók.

A fenti leírás különösen érdekes, ha meggondol­juk, hogy ha az agyféltekék hátsó része nem fejlődött vol­na ki, akkor a tobozmirigy teljesen látható lenne a ko­ponyafalcsont eltávolítása esetén. Érdekes még megfigyelni azt a nyilvánvaló összeköttetést, amely az eredeti­leg üreges optikus út, továbbá az elől lévő szemek és a hátul lévő tobozmirigy, valamint lebenyei között fenn­áll, úgyszintén ezeknek a két opticus thalamus-szal va­ló kapcsolatára. A Hatteria punctata harmadik szemére vonatkozó újabb felfedezések igen fontosak, és kihatást gyakorolnak az emberi érzékek fejlődésének megítélésére, valamint a már közölt okkult állításokra.

Ismeretes dolog, hogy Descartes a tobozmirigyben látta a Lélek Székhelyét, jóllehet manapság ezt képze­lődésnek tartják azok, akik nem hisznek az emberben lé­vő halhatatlan princípium létezésében. Descartes azt mondta, hogy jóllehet a Lélek a test minden részéhez kapcsolódik, mégis van a testben egy speciális rész, ahol a Lélek még sajátosabban fejti ki funkcióit, mint másutt. És minthogy ez a „speciális” hely sem a szív, sem pedig az agy nem lehet, arra következtetett, hogy ez a kis mirigy lesz az, amely ugyan az agyhoz kapcso­lódik, de mégis szabad mozgással bír, mivel könnyen egyfajta lengő mozgásba hozható „az állati lelkek⁸⁰ ál­tal, amelyek a koponya üregeit minden irányban átjárják”.

Bármennyire is tudománytalannak látszik ez a megállapítás a mai kor egzakt tudósai szemében, Descartes mégis sokkal közelebb volt az okkult igazsághoz, mint bármiféle Haeckel. A tobozmirigy, amint azt már kimu­tattuk, sokkal közelebbi kapcsolatban van a Lélekkel és Szellemmel, mint az ember fiziológiai szerveivel. Ha a vezető tudósoknak volna valami sejtelmük az Evolúciós Impulzus igazi folyamatairól, valamint a Nagy Törvény kígyózó ciklikus menetéről, akkor találgatásaik helyébe a tudás lépne, és biztosan tudnák, hogy milyen fizikai átalakulások várnak az emberi nemre, mivel ismerik annak elavult formáit. S akkor belátnák, hogy mennyire téves és abszurd az a modern feltevés, hogy a Természet mechanikus folyamatait „a vak erő” irányítja. Ennek a tudásnak folytán azt is felfognák, hogy pl. az említett tobozmi­rigy – ciklusunk jelenlegi fokán – fizikai használatra alkalmatlan. Ha ez a különös „szem” ma már elsorvadt az emberben, az annak a jele, hogy – akárcsak az alsóbbren­dű állatnál – valamikor használatban volt. A Természet ugyanis sohasem teremt – még a legcsekélyebb és legje­lentéktelenebb formát sem – anélkül, hogy ne lenne vele valami határozott célja és használata. A tobozmirigy ak­tív szerv volt a fejlődésnek azon a fokán, amikor az em­berben a spirituális elem uralkodott a még alig megszü­lető intellektuális és pszichikus elemek fölött. És ami­kor a Ciklus elérkezett arra a pontra, ahol a fiziológiai érzéket a fizikai ember konszolidációja és kifejlődése következtében és azzal pari passu ki kellett fejleszteni – a zoológiai fejlődés komplex és szüntelenül fellépő viszontagságai és megpróbáltatásai során –, akkor ez a kö­zépső szem végül is elsorvadt az emberben lévő korai spi­rituális és tisztán pszichikus jellegzetességekkel együtt. A szem a Lélek tükre és annak ablaka, mondja a népszerű bölcsesség,⁸¹ és: Vox populi, vox Dei.

Kezdetben az élő fajták minden osztálya és csa­ládja hermafrodita volt, és ténylegesen egyszemű. Az állatnál – amelynek formája éppen olyan éterikus (aszt­rális) volt, mint az emberé, mielőtt még mindkettő kifej­lesztette volna „bőr ruháját”, vagyis még mielőtt belül­ről kifelé kezdték volna kiformálni a fizikai szubsztan­cia vagy anyag sűrű burkát s vele együtt a belső mecha­nizmust –, tehát az állatnál kezdetben a harmadik szem volt az egyedüli látószerv, akárcsak az embernél. A két fizikai frontális szem csak később fejlődött ki,⁸² em­bernél és állatnál egyaránt. Az embernél a fizikai lá­tás szerve a harmadik faj kezdetén körülbelül olyasféle volt, mint a jelen idők egyes vak gerinces állatánál, vagyis a szemet átlátszó bőr fedte.⁸³ A különbség csak abban áll, hogy a páratlan vagy ősi szem állapota az em­bernél és az állatnál fordított, mivel az ember már túl­haladta a harmadik faj állati, értelem nélküli állapo­tát, s így a puszta állati teremtést egy teljes tudat­szinttel elhagyta. Ennek folytán, amíg az embernél a küklopsz-szem a spirituális látás szerve volt és ma is az, addig az állatnál ez a szerv az objektív látás szer­ve volt. És e szem helyébe, miután betöltötte funkcióját, két szem lépett az egyszerűből a komplex felé irányuló fizikai fejlődés során. Az egy szemet azután a természet félretette és tartalékolta későbbi használatra, ezután eljövendő eonokban.

Ez magyarázat arra is, hogy a tobozmirigy miért érte el legteljesebb fejlődését akkor, amikor a fizikai fejlődés a legalacsonyabb szinten állott. A gerinces ál­latoknál a tobozmirigy feltűnő és objektív jelenség, míg az embernél gondosan el van rejtve, és csak boncolásnál hozzáférhető. De fénysugár vetődik ezzel az emberiség jö­vőbeli fizikai, spirituális és intellektuális állapotára olyan korszakokban, amelyek párhuzamos fejlődést mutatnak más elmúlt korokkal a ciklikus fejlődés fel- és leszálló vonalán. Néhány évszázaddal a Kali Yuga előtt – amely korszak közel 5.000 évvel ezelőtt kezdődött – a huszadik Kommentárban ezt írták (amennyiben e közlést érthető mondatokba átírjuk):

Mi (az ötödik faj) az első félben (az időtartam első felében) felfelé (a ciklus jelenleg felfelé tartó ívén) az első és a második faj közötti ponton vagyunk, amikor azok lefelé tartottak (vagyis a fajok a cik­lus leszálló ívén voltak)… Számítsd ki magadnak Lanoo, és értsd meg.

Ha megfogadjuk a tanácsot, és kalkulálni kezdünk, ak­kor arra a következtetésre jutunk, hogy az átmeneti kor­szakban – vagyis a spirituális étero-asztrális első faj második felében – a kialakuló emberiségben nem volt in­tellektuális agyi alkotórész, mert a faj a leszálló íven volt. Mivel pedig mi, velük párhuzamosan a felszálló vo­nalon vagyunk, hiányzik belőlünk a spirituális alkotó­rész, amelyet jelenleg az intellektus helyettesít. Mert ne felejtsük el, jelenleg a faji ciklus manaszi periódu­sában vagyunk, vagyis az ötödik periódusban, tehát már átléptük a Szellem és az anyag tökéletes egyensúlyának meridián pontját, más szóval az agy-intellektus és a spirituális észlelés közötti egyensúlyt. A következő fontos dolgot azonban szem előtt kell tartanunk.

Mi még csak a negyedik körben vagyunk. A Manasz­nak, az Univerzális MAHAT e közvetlen, anyagtól függet­len sugarának teljes kibontakozása csak az ötödik körben fog végérvényesen megtörténni. Minthogy pedig egy rövidebb skálán megismétlődő saját ciklusa és fejlődési foka van minden nemzetnek és alfajnak, még inkább áll ez valamely gyökérfaj esetében. Fajunk, mint gyökérfaj már átlépte az egyenlítő vonalát, és felfelé tart a spi­rituális oldalon, de az alfajok közül egyesek még csak a leszálló ív árnyékos oldalán tartanak nemzeti ciklusu­kon belül, mások viszont – a régibb alfajok – átlépve a kritikus pontot, amely eldönti, hogy egy faj, egy nem­zet, vagy egy törzs megmarad-e vagy pusztulni fog – a spirituális fejlődés csúcsára jutottak, mint alfajok.

Így tehát érthetővé válik, miért alakult át fo­kozatosan a harmadik szem egy egyszerű miriggyé, amikor a lemuriaiaknak nevezett faj fizikailag elbukott.

Igen különös tény az, hogy az embernél az agyfél­tekék és az oldalkamrák fejlődtek ki erőteljesebben, míg más emlősök agyában elsősorban a látó tengelyek, optic thalami, a corpora quadrigemina és a corpora striata lettek a fontosabb részek. Sokan azt tartják, hogy az ember észbeli képességét bizonyos mértékig fel lehet mérni a központi agytekervények és az agyfélte­kék elülső felének fejlettsége alapján. Természetesen következnék az, hogy a tobozmirigy fejlettsége jelezné az ember asztrális és spirituális tendenciáit, úgyhogy a koponya ezen részén ennek megfelelő fejlettséget – vagyis a tobozmirigy méretének megnövekedését –tapasz­talnánk az agyféltekék hátsó részének rovására. Ez ér­dekes feltevés, s a jelen esetben bizonyítottnak tart­hatjuk. Ezek szerint alul és hátul van a kisagy, amelyet az embernél mutatkozó állati tendenciák székhelyének tartottak, s amelyről a tudomány azt mondja, hogy a test valamennyi fiziológiai, koordinált működését (pl. járás, evés, stb.) központilag irányítja. Elől van az agy elülső része, az agyféltekék, amelyek elsősorban az emberben lévő intellektuális képességekkel vannak kap­csolatban, középen pedig – mindkettőn, de különösen az állati funkciókon uralkodva, ha magas fejlettségű vagy spirituális emberről van szó – foglal helyet a jól fejlett tobozmirigy.

Ne felejtsük, hogy ezek csak fizikai megfelelé­sek, éppen úgy, mint ahogy a közönséges emberi agy is csak feljegyző szerve az emlékezetnek, de nem maga az emlékezet.

Ilyen ez a szerv tehát, amely oly sok legendának és hagyománynak a forrása, többek között pl. a harmadik szemre vezethető vissza az egy fejű, de kétarcú emberek mítosza. Ezek a legendák különböző kínai munkákban ta­lálhatók, továbbá a kaldeai töredékek néhány hivatkozá­sában. Már idéztük a King Chia által összegyűjtött művet, a Shan Hai King-et, amelyet a Yü császár által i.e. 2.255 évben csináltatott kilenc urnán található vésetek­ből állítottak össze a szerzők (szerző), de egy másik, a „Bamboo Books” nevű munkában is, sőt egy harmadikban a „Rh Ya” nevűben is találhatók ilyen legendák. Ez utóbbi szerzője „a hagyomány szerint a Chow dinasztia első csá­szárának, Wu Wang-nak nagybátyja, Chow Kung kezéből nyer­te beavatását i.e. 1122-ben”. (Gould: Mythical Monsters, 27. old.) A „Bamboo Books” Kína régi évkönyveit tartalmazza, amelyeket állítólag i.sz. 279-ben találtak meg Seang Wei király sírjának kibontá­sakor, aki i. e. 295-ben halt meg. Mindezek a művek említést tesznek olyan emberekről, akiknek egy fejen két arcuk van, vagyis egy elől és egy hátul.

Nos, az okkultizmus tanulmányozójának tudnia kell, hogy a „harmadik szem” elválaszthatatlanul kapcsolódik a Karmához. Ez a tanítás oly titokzatos, hogy eddig csak kevesen hallottak róla.

„Shiva szeme” nem sorvadt el teljesen a negyedik faj lezárása előtt. Amikor a fizikai ember újonnan fel­ébredt fiziológiai és pszichológiai szenvedélyei rab­szolgaságába hajtották a spiritualitást és a harmadik faj Deva-emberének isteni erőit és képességeit – bár en­nek fordítva kellett volna történni –, akkor ez a szem elvesztette képességeit. De ez volt a fejlődés törvénye, és szigorúan véve ez nem volt BUKÁS. A bűn nem az újon­nan kifejlesztett képességek használatában, hanem azok rossz célra való alkalmazásában állott, abban, hogy egy isteni lény befogadására szánt tabernákulumot mindenfé­le spirituális romlottság templomává tették. Ha pedig a „bűn” kifejezést használják, ez csak azért van, hogy mindenki megérthesse, mire gondolunk, mert a Karma kife­jezés⁸⁴ ebben az esetben sokkal pontosabb lenne. Végül emlékeztetjük az olvasót – akit megzavar az, hogy „fizi­kai” romlottság helyett „spirituális” romlottságról beszélünk –, hogy fizikai romlottság ténylegesen nincs. A test egyszerűen csak a felelőtlen szerv, a pszichikus vagy éppen a spirituális ember eszköze. Az atlanteánok esetében éppen a spirituális lény volt a vétkes, mint­hogy azokban az időkben még a spirituális elem volt az ember „vezér” princípiuma. Így tehát az ötödik faj leg­súlyosabb karmáját azokban az időkben a mi monádjaink indították el.

Minthogy ez a megállapítás talányosan hangozha­t, meg kell magyaráznunk azok kedvéért, akik nem is­merik a teozófiai tanításokat.

A karmára és az újraszületésre állandóan újra felteszik a kérdéseket, e tárgyban úgy látszik nagy a fogalomzavar. E tanítás különösen meghökkentő azok szá­mára, akik keresztény hitben születtek és nevelkedtek, s akik hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy Isten minden újszülöttnek új lelket ad. Fel szokták tenni a kérdést, hogy vajon a Földön inkarnálódó monádok száma korlátoz­va van-e, s erre igenlő választ kapnak. Mert bármennyi­re is mérhetetlenül sok a mi fogalmaink szerint az in­karnálódó monádok száma, egy határnak mégis lennie kell. Ez így van, jóllehet tény az, hogy már a második faj idejétől kezdve, amikor a monádok hét csoportja emberi testekbe inkarnálódott, másodpercenként nem egy szüle­tés és halálozás történt azon rég elmúlt korszakokban. Már megemlítettük, hogy a Karma-nemezis, amelynek csak szolgálója a Természet, mindent a legharmonikusabb módon rendezett el, ennek folytán az új monádok friss beáram­lása vagy megérkezése azonnal véget ért, amint az embe­riség elérte a teljes fizikai fejlettséget. Új monádok nem érkeztek többet az atlanteánok középkorától kezdve. Azt se felejtsük el, hogy kivéve a kora gyermekkorban és a balesetek folytán történt haláleseteket, a spiri­tuális entitások csak bizonyos évszázadok elteltével reinkarnálódhatnak, s így már ezek a kiesések is arra vallanak, hogy a monádok száma szükségszerűen véges és korlátolt. Azonkívül biztosítani kell a szükséges időt az állatoknak is saját fejlődési menetük érdekében.

Innen ered tehát az az állítás, hogy sokan közü­lünk most dolgozzák fel az atlanteán testben létrehozott rossz karmikus hatásokat. A karma törvénye elválasztha­tatlanul egybe van szőve a reinkarnáció törvényével.

A Jó és a Rossz titokzatos problémáját csak az­zal lehet megmagyarázni, ha tudjuk, hogy ugyanaz az Egyéniség születik meg újra az Élet-ciklus folyamán. Az élet látszólagos szörnyű igazságtalanságaival csak úgy békülhet ki az ember, ha biztos abban, hogy ugyanazok a monádok – akik között igen sok Dhyan Chohan vagy „Is­ten” van – át kell, hogy menjenek a „Kényszerűség körén”, jutalomban vagy büntetésben részesülve minden újraszüle­tésnél a korábbi életben eltűrt szenvedésekért vagy el­követett bűnökért. Mert ugyanazok a monádok, akik belép­tek a Pitrik által kilehelt, s az első fajt képező üres, érzéketlen burkokba vagy Asztrális Formákba, ma is kö­zöttünk vannak, sőt talán mi magunk vagyunk azok. Csak ez a bizonyosság nyugtathatja meg felháborodott igazság­érzetünket. Mert aki nem ismeri ezt a nemes tanítást, s maga körül nézve megfigyeli a szerencse, az intellektus és a képességek egyenlőtlenségét, látva mennyi kivált­ságban részesülnek ostoba és züllött egyének, akik pusz­ta születésükkel a szerencse minden kedvezésében része­sülnek, míg mások, akik kiváló értelmi képességeikkel és nemes erényeikkel sokkal inkább megérdemelnék a jó sorsot, éhen pusztulnak, mert senki sem törődik velük. Nos, amikor mindezt látjuk és tehetetlenül állunk, mert nem tudunk enyhíteni az érdemtelenül kirótt szenvedésen, amikor fülünkben visszhangzik és szívünkbe hasít a körü­löttünk felhangzó jajkiáltás, akkor csak a karma áldott tudása akadályozza meg az embert abban, hogy meg ne át­kozza az életet és az embereket, valamint azok állítóla­gos Teremtőjét.⁸⁵

A monoteisták dogmáikkal valójában vádolják, és szörnyen meggyalázzák Istenüket, ám a dogmák közül egy sem olyan megbocsáthatatlan, mint az a (csaknem mindig) hamis alázat, amellyel az un. „jámbor” keresztény minden bajjal és érdemetlen csapással szemben kijelenti: „Ez Isten akarata”.

Fajankók és képmutatók! Istenkáromló és szent­ségtörő farizeusok, akik egy időben beszélnek Istenük és teremtőjük mérhetetlen kegyes szeretetéről és a gyá­moltalan ember iránti gondoskodásáról, valamint arról az Istenről, aki teremtményei legjavát, a jókat sanyar­gatja, hogy elvérezzenek, ahogy egy telhetetlen Moloch tenné! Vagy talán elégedjünk meg Congreve szavaival:

„Ki merészelné váddal illetni az Örök Igazságot?” Válaszunk ez: a logika és az egyszerű józanész. Ha azt várják tőlünk, hogy higgyünk az „eredendő bűn­ben”, minden lélek számára csak egyetlen életben itt a Földön; hogy higgyünk egy ember-formájú Istenségben, aki úgy látszik, csak azért a gyönyörűségért teremtett bizonyos embereket, hogy az örök kárhozatra vesse őket, (a predesztináció tana⁸⁶ szerint függetlenül attól, hogy jók vagy rosszak-e az emberek). Nos, mindezek tudatában miért ne ítélné el a logikus érveléssel meg­áldott ember az ilyen gonosz Istenséget? Az élet elvi­selhetetlen volna, ha hinnünk kellene a mocskos emberi képzelettel alkotott Istenben. Szerencsére ez az Isten csak az emberi dogmákban létezik, és néhány költő egész­ségtelen fantáziájában, akik azt hiszik, hogy megoldot­ták a problémát, ha így fohászkodnak hozzá:

Titkos Hatalom, ki megzavartad

Az ember gőgjét, hogy meghiusítsd

Merész kutatását és kipróbáld

Öntelt teremtményed hitét!

Valóban rendületlen „hitre” van szükség ahhoz, hogy valaki elhiggye, miszerint „önteltséget” jelent kétségbe vonni annak a lénynek az igazságosságát, aki csak azért teremti a védtelen emberkét, hogy „megza­varja”, és hogy kipróbálja „hitét”, amelyet különben is ez a „Hatalom” olykor elfelejt, vagy talán elmulaszt megadni neki.

Hasonlítsuk össze ezt a vakhitet a Karma-neme­zis, vagyis a Megtorlás Törvényébe vetett filozófiai meggyőződéssel, amelynek alapja az élettapasztalat és az ésszerű nyilvánvalóság. Ez a Törvény – akár tudato­san, akár tudattalanul – semmit és senkit nem predeszti­nál. Az Örökkévalóságtól kezdve és valóban abban léte­zik, mert ez maga az öröklét, s mint ilyen – mivel sem­miféle cselekvés nem lehet egyenrangú az örökléttel – e törvényre sem lehet azt mondani, hogy cselekszik, mert maga a CSELEKVÉS. Nem a tenger hulláma fullasztja vízbe az embert, hanem a halandó személyes és saját akaratá­tól függő cselekvése, amikor az óceán mozgását irányító törvények személytelen hatásának kiteszi magát. A karma semmit sem teremt és nem is tervez. Az ember az, aki ter­vez, és aki okokat teremt, a karmikus törvény pedig elren­dezi a hatásokat, s ez az elrendezés nem cselekvés, ha­nem univerzális harmónia. Ez a harmónia arra törekszik, hogy mindent az eredeti helyzetbe térítsen viasza, mint ahogy egy erőszakkal földre húzott ág is hasonló erővel igyekszik visszapattanni eredeti helyzetébe. És ha vélet­lenül kimarjul a kar, amely eredeti helyzetéből kimozdí­totta, akkor vajon mit mondunk: az ág sértette meg ka­runkat, vagy saját ostobaságunk okozta, hogy pórul jár­tunk? A karma sohasem törekszik arra, hogy korlátozza az intellektuális vagy egyéni szabadságot, mint a monoteis­ták által kitalált Isten. Törvényeit nem burkolja szán­dékosan homályba, hogy zavarba ejtse az embert. Nem is fogja megbüntetni azt, aki arra merészkedik, hogy titka­it kifürkéssze. Ellenkezőleg, embertársai javára munkál­kodik az az ember, aki tanulmányozással és meditációval leleplezi bonyolult ösvényeit, és megvilágítja azokat a sötét utakat, amelyeknek kanyarulataiban annyian pusztu­lást lelnek, mert eltévednek az élet labirintusaiban. A karma a Megnyilvánulás világában abszolút és örök tör­vény, és mivel csak egyetlen Abszolút létezhet, az Egyetlen, mindig jelenlévő OK, a karmában hívőket nem lehet sem ateistáknak, sem materialistáknak, még kevés­bé fatalistáknak⁸⁷ nevezni, mivel a karma egyet jelent a Megismerhetetlennel. Ennek a Megismerhetetlennek egy aspektusa a karma, s hatásai a jelenségek világában mutatkoznak meg.

Szorosan, illetve inkább felbonthatatlanul kap­csolódik a karmához az újraszületés törvénye, vagyis ugyanannak a spirituális egyéniségnek reinkarnációja a személyiségeknek egy hosszú, csaknem végeláthatatlan so­rozatában. E személyiségek olyanok, mint különböző szere­pek, amelyekkel a színész és vele együtt a publikum is néhány órára azonosítja magát. A belső, vagyis az igazi ember, aki ezeket a jellemeket alakítja, egész idő alatt tudja, hogy csak néhány felvonásnyi időre jelenti Ham­letet, jóllehet ez az idő az emberi illúzió síkján Ham­let egész életét fogja át. Azt is tudja, hogy az előző estén Lear király volt, azelőtt pedig Otelló. És jólle­het a külső, látható személy erről látszólag nem tud, s a valóságos világban az embereknek ez a tudatlansága nagyon is nyilvánvaló, az állandó egyéniség azonban en­nek teljesen tudatában van, s ezt a tudást csak azért nem hozhatja le a változó személyiség tudatába, mert a „spirituális” szem a fizikai testben elsorvadt.

A fizikai harmadik szem birtokában voltak – így hallottuk – a harmadik gyökérfajhoz tartozó emberek, s ez az állapot tartott egészen a negyedik gyökérfaj harmadik alfajának közepe tájáig, amikor is az emberi szer­vezet konszolidálódása és tökéletesedése folytán a har­madik szem eltűnt az emberi test külső részéről. Pszic­hikus és spirituális tekintetben azonban a vele kapcso­latos mentális és vizuális percepció a negyedik fajnak csaknem a végéig tartott, mindaddig, amíg ezek a funkci­ók az emberiség materializmusa és megromlása miatt vég­leg megszűntek. Ez még az atlantiszi kontinens nagy tö­megének elsüllyedése előtt történt. Most pedig visszatér­hetünk a vízözönök és a különféle „Noék” kérdéséhez.

A tanuló ne felejtse, hogy több olyan vízözön volt, mint amilyenről a Genezisben hallunk, sőt ezeken kívül még három, sokkal jelentősebb, amelyekről majd egy későbbi részben fogunk beszámolni, a történelem előtti „elmerült kontinensek” témájával kap­csolatban. De még most új beszámolót kell adnunk egy bi­zonyos témáról, nehogy az olvasó téves következtetések­re jusson, ha azt hallja, hogy az ezoterikus tanítás és a hindu szentírások között sok közös vonás van, hogy ez utóbbi kronológiája csaknem azonos az ezoterikus krono­lógiával (csakhogy meg van magyarázva és áttekinthetőbb). Továbbá hogy a Vaivasvata Manu (ami tulajdonképpen álta­lános elnevezés!) az árják Noéja, a bibliai pátriárka prototípusa volt, mert mindezek ugyanis az okkultis­ták által elfogadott tételek.

Az emberiség ősi manui

Azok, akik tudják, hogy a „nagy Vízözön”, amely (néhány sziget kivételével) egy teljes kontinens elme­rülését okozta, nem történhetett 18 millió évvel ezelőtt, továbbá hogy Vaivasvata Manu volt az indiai Noé, akit Vishnunak Matsya (vagyis hal) Avatárájával hoznak össze­függésbe, bizonyos meghökkenéssel veszik tudomásul a közölt tények és a már korábban megadott kronológia kö­zötti nyilvánvaló ellentmondásokat. De valójában ez az ellentét feloldható. Kérjük az olvasót, lapozza fel a Theosophist 1883. júliusi számát, s tanulmányozza benne „Az ezoterizmus hetes princípiuma” című cikket, amely ezt a kérdést teljesen megmagyarázza. Úgy vélem, éppen ebben a magyarázatban különböznek az okkultisták a brah­manáktól.

Azok kedvéért, akik esetleg nem jutnak hozzá az említett tanulmányhoz, néhány bekezdést hadd idézzünk e helyen:

Ki volt a Manu, Svayambhûva fia? A Titkos Taní­tás azt mondja, hogy ez a Manu nem ember volt, hanem azon első emberi fajok ábrázolása, amelyek a Dhyan Chohánok (Dévák) segítségével az első kör kezdetén fejlődtek ki. Ám a Manu törvényeiben (I. 80.) azt ol­vassuk, hogy minden Kalpához tizennégy Manu tarto­zik (a Kalpa „az egyik teremtésből a másikig tartó időköz”, vagy inkább az egyik kisebb Pralayától a má­sikig tartó intervallum),⁸⁸ és hogy a „jelenlegi is­teni korban eddig már hét Manu jelent meg”. Ha vala­ki tud arról, hogy hét kör van, amelyekből már há­rom eltelt, és mi most a negyedikben vagyunk, aki tanult arról, hogy hét hajnal és hét alkonyat, vagy­is összesen tizennégy Manvantara van. Továbbá hogy minden kör kezdetén és végén, valamint a bolygókon és a bolygók között van egy felébredés az illuzórikus életre, és egy másik felébredés a valóságos életre. Továbbá, ha hallott arról hogy vannak gyökér-Manuk és vannak – ügyetlen fordításban – mag-Manuk, vagyis az eljövendő kör emberi fajainak magjai (másként Shishtái, legalkalmasabb túlélői,⁸⁹ s ez olyan titok, amelyet csak a harmadik beavatást elért embernek magyaráznak meg), egyszó­val aki mindezekről tud, az bizonyára jobban megér­ti a következőket. A hindu szentírásokban azt hall­juk, hogy az első Manu hat további Manut alkotott, (összesen tehát hét elsődleges Manu van) s ezek mindegyike hét újabb Manut alkotott.⁹⁰ (Bhrigu i. 61-3.) – ez utóbbiak alkotását az okkult tanulmányok­ban mint 7x7-et tartják nyilván. Így nyilvánvaló, hogy a negyedik körhöz tartozó emberiség nemzője, a jelenlegi utolsó Manu a hetedik kell, hogy legyen, mi­vel mi a negyedik körben vagyunk,⁹¹ ahol az A gló­buszon van egy gyökér-Manu, a G glóbuszon pedig egy mag-Manu. Ahogy minden planetáris kör egy gyökér-Ma­nu (Dhyan Chohan) megjelenésével kezdődik, és egy mag-Manuval zárul, úgy jelenik meg minden bolygón az emberi periódus kezdetén és végén⁹² egy gyökér- és egy mag-Manu. Az előbbi megállapításból könnyen kitűnik, hogy egy Manvantara periódus (Manu-antara) jelentése – ahogy a kifejezés is mutat­ja – az az idő, ami a két Manu vagy Dhyan Chohan meg­jelenése között eltelik. Ezért tehát a kisebb Man­vantara egy bizonyos bolygó hét fajának tar­tamát, a nagyobb Manvantára pedig egy emberi kör pe­riódusát jelenti a planetáris láncon belül. Továbbá, mivel a hét Manu mindegyike 7x7 Manut teremt, s így 49 gyökérfaj van összesen a hét bolygón minden kör tartama alatt, így tehát minden gyökérfaj­nak megvan a maga Manuja. A jelenlegi hetedik Manut „Vaivasvata” néven nevezik, s az exoterikus szövegekben ő az a Manu Indiában, aki a babiloni szövegek­ben Xisuthrus, a zsidóknál pedig Noé volt. De az ezo­terikus könyvek megmondják, hogy az a Vaivasvata Manru, ötödik fajunk nemzője – aki megmentette ezt a fajt abból a vízözönből, amely csaknem teljesen kiir­totta a negyedik vagy Atlanteán fajt – nem a fent em­lített gyökér- vagy primitív Manui kategóriájába tar­tozó hetedik Manu, hanem az ezen Gyökér-Manutól kiá­rasztott 49 Manuk egyike.

A világosabb megértés kedvéért közöljük a 14 Ma­nu nevét megfelelő sorrendben az egyes körökhöz va­ló kapcsolataikban:

1. kör 1. Gyökér Manu az A bolygón - Svayambhûva

1. Mag-Manu a G bolygón - Swarochi vagy Swa­rochisha

2. kör 2. Gyökér-Manu az A " - Uttama

2. Mag-Manu a G " - Thamasa

3. kör 3. Gyökér-Manu az A " - Raivata

3. Mag-Manu a G " - Chackchuska

4. kör 4. Gyökér-Manu az A " - Vaivasvata (nemzőnk)

4. Mag-Manu a G " - Savarna

5. kör 5. Gyökér-Manu az A " - Daksha-Savarna

5. Mag-Manu a G " - Brahmâ-Savarna

6. kör 6. Gyökér-Manu az A " - Dharma-Savarna

6. Mag-Manu a G " - Rudra-savarna

7. kör 7. Gyökér-Manu az A " - Rouchya

7. Mag-Manu a G " - Bhoutya.

Vaivasvata tehát, az adott sorrend szerint a he­tedik, a mi negyedik emberi hullámunk elsődleges Gyökér-Manuja (az olvasó ne feledje, hogy Manu nem egy embert jelent, hanem a kollektív emberiséget), ezzel szemben a mi Vaivasvatánk csak egyike a hét kisebb Manunak, akik a mi bolygónk egy-egy faját vezetik. E Ma­nuk mindegyike jelen kell, hogy legyen azon periodikus és újra visszatérő kataklizmáknál, (tűz- vagy víz-ka­taklizmáknál), amelyek minden gyökérfaj ciklusát le­zárják. Ez a Vaivasvata – az ideális hindu testetöl­tés, akit másutt Xisuthrus, Deukalion, Noé és egyéb néven neveztek – az az allegorikus ember, aki meg­mentette fajunkat, amikor Földünk egyik felének jó­formán egész népessége víz által pusztult el, és ami­kor Földünk másik féltekéje éppen csak hogy ébrede­zőben volt időleges elsötétüléséből.⁹³

Ezek szerint világos, hogy nincs valóságos el­lentmondás, amikor a Vaivasvata Manvantáráról (Manu-an­tara, szó szerint „két Manu között”) beszélünk, amely valami 18 millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor a fizi­kai, vagyis valóban emberi ember először jelent meg ezen a Földön a negyedik körben. Amikor más Vaivasvaták­ról is beszélünk, például a Nagy Kozmikus vagy Csillag­közi Vízözön Manujáról – s ez egy misztérium – vagy például elsüllyedt Atlantisz Vaivasvata Manujáról, amikor ez a faji Vaivasvata megmentette az emberiség kiválasztottait, az ötödik fajt, a teljes pusztulástól. Minthogy ezek a különböző és egymástól időben és térben teljesen eltérő események szándékosan vannak egy elbe­szélésbe keverve a Vishnu és egyéb Purânákban, a laikus olvasó elméjében még sok megoldatlan probléma merülhet fel. Ezért állandóan újabb magyarázatokat kell adnunk, elnézést kérve az elkerülhetetlen ismétlésekért. A szán­dékos megtévesztések, amelyek az ezoterikus filozófia valóságos misztériumait elrejtik, jelentősek és zavarba ejtők, az utolsó szót pedig még ma sem mondták ki. A fátylat azonban egy kissé megemelhetjük, s néhány, ed­dig visszatartott magyarázatot most a komoly tanuló elé tárhatunk.

Amint tudomásunk szerint Vans Kennedy ezredes megjegyezte: „A hindu vallási filozófiának első tétele a változatosságban lévő egység”. Ha mindezek a Manuk és Rishik egyetlen nemzetségi nevet kaptak, ez abból a tény­ből ered, hogy ők egytől egyig az egyetlen Logosz megnyil­vánult Energiái, annak a Princípiumnak égi és földi kül­döttei és permutációi, amely állandóan a tevékenység állapotában van, éspedig tudatosan a Kozmikus fejlő­dés periódusai alatt, de tudattalanul (legalábbis szá­munkra) a Kozmikus pihenés ideje alatt, mert a Logosz ANNAK kebelén nyugszik, amely „nem alszik” és nem is éber, mert az SAT, vagyis Létezés, nem pedig Lény. E „Lé­tezés”-ből lép ki a nagy Láthatatlan Logosz, aki a töb­bi Logoszt kifejleszti, az Ősi Manu, aki létrehozza a többi Manut, s ezek kollektíven árasztják ki az univer­zumot és mindent, ami benne van; ők képviselik együtte­sen a megnyilvánult Logoszt.⁹⁴ Ezért halljuk azt a Kom­mentárokban, hogy jóllehet még a legkiválóbb Dhyan Cho­han sem foghatja fel teljesen „a megelőző Kozmikus fejlődés körülményeit”, „a Manuk az egész Örökkévalóságon át rendelkeznek vala­mennyi Kozmikus fejlődésben nyert tapasztalataik tu­dásával”. S ez világosan kitűnik abból is, hogy az első Ma­nu neve Swayambhûva, az „Önmegnyilvánító”, a megnyilvá­nulatlan Atya Fia. A Manuk a mi első fajunknak – az emberiség Szellemének – Teremtői, s ugyanakkor hét Manu képezte a Földön az első „pre-ádámi” embereket.

A Manu kijelenti, hogy őt Virâj⁹⁵ vagy Vaishwa­nara, az Emberiség Szelleme⁹⁶ teremtette, ami annyit jelent, hogy monádja minden új kozmikus tevékenység kez­detén a soha nem nyugvó princípiumból árad ki. Vagyis abból a Logoszból vagy UNIVERZÁLIS MONÁD-ból (kol­lektív Elohim), amely saját belsejéből árasztja ki mind­azokat a Kozmikus Monádokat, amelyek a tevékenység köz­pontjaivá lesznek, vagyis ők lesznek a nemzői a szám­talan Naprendszernek éppen úgy, mint a Planetáris láncok még differenciálatlan emberi monádjainak és minden ott lévő lénynek. Swayambhûva vagy ÖNSZÜLTE a neve minda­zon Kozmikus Monádnak, amelyből Erőközpont lesz, majd belsejéből egy planetáris lánc lép ki (Naprendszerünkben hét ilyen lánc van). És e Központ sugárzásaiból megint ugyanannyi Swayambhûva Manu keletkezik (e név titokzatos gyűjtőnév, jelentése több mint gondolnánk), s e Manuk mindegyike, mint Gazda, teremti meg a saját Emberiségét.

Ami pedig a mi ötödik fajunkat megelőző négy kü­lönböző emberi fajt illeti, e tárgyban nincs semmi misz­tikus, kivéve az első fajok éterikus testét. Ez pedig egy legendás, de teljesen korrekt történelmi igazság. A legenda univerzális. Ha ebben a nyugati tudós csak mí­toszt akar látni, az magán a tényen mit sem változtat. Mexikóban ma is él a világ négyszeres – tűz és víz által történt – elpusztításának tradíciója, s ugyanez a hagyo­mány él Egyiptomban és Indiában mind a mai napig.

A „Mythical Monsters” szerzője a következő megjegy­zést teszi, amikor alapot keres a legősibb kínai, kalde­ai, egyiptomi, indiai és görög legendák közös voltára, s amikor magyarázatot keres arra, hogy miért hiányoznak az 5.000 évnél régebbi civilizációk biztos nyomai:

…ne legyünk meglepve, ha nem tudjuk azonnal fel­fedezni a tíz-, tizenöt- vagy húszezer évvel ezelőtti népek nyomait. A nem tartós jellegű építkezés… (pl. Kínában) következtében néhány ezer év alatt még a leghatalmasabb városok települési helyei is teljesen el­tűnhetnek a természetes pusztulás folytán, de még in­kább akkor… ha kisebb kataklizmák jönnek közbe, mint pl. helyi árvizek, földrengések, tűzhányók kitö­rése… a homokos sivatag térhódítása, vagy az élet elpusztulása rendkívüli járványok, miazma vagy kéngő­zök folytán. (134. old.)

Hogy mennyi ilyesféle kataklizma változtatta már meg a föld felszínét, arra a XXII. Kommentár alatti Stan­zája ad felvilágosítást:

A Kalpa első 70 millió évében a Föld és két Biro­dalma (az ásványi és a növényi) – melyek közül az első már befejezte a hetedik körét, a második pedig éppen csak születőben van – sugárzóak és fél-éteriku­sak, hidegek, élettelenek és átlátszók. 110 millió év után⁹⁷ az Anya (a Föld) átlátszatlan lesz, 140 millió év után pedig⁹⁸ megindulnak a serdülő kor forrongásai. A Természetnek ezek a vonaglásai (geo­lógiai változások) folyamatosan eltartanak addig, amíg 200 millió éves lesz, ettől kezdve e vonaglások periodikussá válnak, hosszabb időközökkel.

Az utolsó változás közel 120 millió évvel ezelőtt történt. De a Föld és rajta minden más, korszakokkal korábban megállapodott, hideg és kemény lett.

Így tehát, ha elfogadjuk az Ezoterikus Tanítást, az elmúlt 120 millió év folyamán univerzális geológiai háborgások és változások nem történtek, de a Föld még e 120 millió év előtt már készen állt az emberi faj befo­gadására. Az emberi faj azonban, teljes fizikai fejlett­ségében – amint már említettük – csak kb. 18 millió év­vel ezelőtt jelent meg, miután előzőleg a Természet el­ső önálló – vagyis az isteni „Formálók” közbejötte nél­küli – próbálkozásai az ember teremtésére kudarcot val­lottak, majd ezt követően sorjában kifejlődött a három első faj. (V. ö. 3. és köv. Stanza) Az első két és fél faj tényleges időtarta­mát csak a magasabb Beavatottak ismerhetik. A fajok története a nemek szétválásával kezdődik, amikor az előző, tojást rakó androgün faj gyorsan elpusztult, és a har­madik faj ezt követő alfajai – fiziológiai szempontból – már mint teljesen új fajok jelentek meg. Ezt az „el­pusztulást” nevezik allegorikusan a nagy „Vaivasvata Ma­nu Vízözönének”, s az elbeszélés szerint Vaivasvata Manu és „vele együtt” a hét Rishi, vagyis az emberiség, egy bárkában maradt fönn a Földön, a Megváltás Bárkájában, melyet Vishnu vontat egy hatalmas hal formájában. Az al­legória teljesen világos.

A népek szimbolizmusában az „Özönvíz” a kaotikus, rendezetlen anyagot, a Káoszt jelenti, míg a Víz a női princípiumot, a „Nagy Mélységet”. Parkhurst Görög Lexi­konjában ez áll: „Αρχή (ark) megfelel a héber rasit, azaz Bölcsesség szónak… továbbá a női teremtőerő jelké­pének, az Arg vagy Arca-nak, amelyben a természet (és az emberiség) csírája a vizek nagy mélysége fö­lött lebeg minden nagy földi (vagy faji) ciklust kö­vető intervallum alatt”. Ark egyúttal miszti­kus neve is az élet isteni szellemének, amely a káosz fölött lebeg. Vishnu pedig – mint absztrakt princípium – az isteni Szellem, s egyben a Megtartó és a Létrehozó, másként az Életadó – a Trimurti harmadik Személye; ez a Trimurti vagyis Szentháromság a következőkből áll: Brah­mâ, a Teremtő; Shiva, a Pusztító; és Vishnu, a Meg­tartó. Az allegóriában Vishnu a hal képében szerepel, ő vezeti Vaivashvata Manu Bárkáját a Vízözön hullámain át. Fölösleges most terjengősen elmagyarázni a hal szó ezo­terikus jelentését, megtették azt már Payne Knight, In­man, Gerald Massey és mások. A hal szó teológiai jelen­tése fallikus, de a metafizikai jelentése isteni. Jézust a Halnak nevezték, akárcsak Vishnut és Bacchust, IHΣ-t, az emberiség „Megváltóját” – ami Bacchus isten monogram­ja – másként ІХΘΓΣ-nek, a halnak nevezték⁹⁹. A bárká­ban lévő hét Rishi azonkívül még a hét princípiumot

is szimbolizálta, amelyek csak akkor lettek teljessé az emberben, amikor a nemek szétváltak, s a faj ténylegesen emberré lett, s már nem volt többé isteni teremtmény.

De visszatérve a fajokhoz: a második faj által lakott kontinens elmerülésére vonatkozó adatok igen gyé­rek. A harmadik, a Lemuriai kontinens, továbbá Atlan­tisz története is ismeretes, de a többi kontinensre csak utalások vannak. Lemuriáról azt halljuk, hogy az un. Harmadkor (eocén) előtt kb. 700.000 évvel pusztult el.¹⁰⁰ E Vízözön során – amely tényleges geológiai vízözön volt – Vaivasvata Manu allegorikusan úgy van bemutatva, mint aki megmenti az emberiséget – valójában annak csak egy részét, a negyedik fajt –, mint ahogy az ötödik fajt is megmenti az utolsó atlanteánok pusztulásakor, vagyis 850.000 évvel ezelőtt, amikor e faj maradékai pusztul­tak el.¹⁰¹ Ezután már nem volt nagyobb elsüllyedés egé­szen Platón Atlantiszáig, vagyis Poseidonisig, amelyről csak azért tudtak az egyiptomiak, mert aránylag nem olyan régen történt.

A nagy Atlantisz elsüllyedése rendkívül érdekes. Ez az a nagy kataklizma, amelyről a régi feljegyzések, mint pl. Énok Könyve, azt mondja: „a Föld végei felsza­kadtak”, ezen alapulnak mindazok a legendák és allegó­riák, amelyekben Vaivasvata, Xisuthrus, Noé, Deukalion és valamennyi kiválasztott, mint túlélők szerepelnek. A hagyomány, amely nem veszi figyelembe a csillagközi és geológiai jelenségeket, mindkét kontinens elmerülését „vízözönnek” nevezi. Pedig igen nagy különbség van a kettő között. Az a kataklizma, amely a harmadik kontinenst elpusztította, s amelyből, mint legnagyobb szárazföld, Ausztrália maradt fenn, az óceán medrét áttörő földalatti rengések egymásutánja folytán keletkezett. Az ezt követő, s a negyedik kontinenst elpusztító katak­lizmát a Föld tengelyforgásában bekövetkező sorozatos zavarok okozták. Ezek a korai harmadkorban kezdődtek, hosszú korszakokon át folytatódtak, s egymás után sodor­ták el Atlantisz utolsó maradványait, kitéve talán Cey­lont és a jelenlegi Afrikának egy kis részét. A Föld felszíne megváltozott, de a történelem évkönyveiben semmiféle emléke nem maradt fenn a valamikor virágzó kontinenseknek, azok civilizációjának és tudományának, csak a Kelet szent feljegyzései tanúskodnak erről.

Ennélfogva a modern tudomány tagadja Atlantisz létezését. Azt sem fogadja el, hogy a Föld tengelye hir­telen elfordulhatott volna, s a klíma megváltozásait más okokra vezeti vissza. De mindez egyelőre még nyitott kérdés. Ma Dr. Croll szerint az ilyen változások a föld­tengely elhajlására, az ősz- és tavaszpontok precesszió­jára vezethetők vissza, úgy megint mások, pl. Sir Henry James és Sir John Lubbock (Lásd: Atheneum, 1860. aug. 25. sz.) inkább azt az elgondolást támogatják, hogy e kataklizmák a földtengely forgási helyzetében bekövetkezett változásra vezethetők vissza. Az asztronómusok többsége azonban tiltakozik az ellen. De végre is, mennyi mindent tagadtak korábban, mennyi mindent kifogásoltak, amit később el kellett fogadni, valahányszor a hipotézisek letagadhatatlan tényeknek bizonyultak.

Hogy mennyire egyeznek meg számadataink, illetve térnek el a modern tudomány adataitól, azt a 4. kötet Addenda-jában fogjuk tárgyalni, ahol összehasonlítjuk a modern geológiát és antropológiát az ősi Tudomány ta­nításaival. Mindenesetre, a Titkos Tanítás által kije­lölt kor Atlantisz elmerülésére, nem nagyon tér el a mo­dern tudomány számadataitól, jóllehet ez utóbbi „Lemu­riának” nevezi Atlantiszt, valahányszor egy ilyen elsül­lyedt kontinensről beszél. A pre-humán korszakra nézve jelenleg csak annyit mondhatunk, hogy már az „értelem nélküli” első faj megjelenése előtt is voltak a Földön lakók. De hozzátehetjük még, hogy a tudomány – amely csak a fizikai embert ismeri el – pre-humán periódusnak tekinti azt a kort, amelyről mi azt tartjuk, hogy az el­ső fajtól egészen az Atlanteán faj első feléig tartott, ugyanis csak ekkor vált az ember azzá a „teljes orga­nikus lénnyé, amilyen ma is”. S ennek alapján mondhat­juk azt, hogy az Ádámi ember csak néhány millió éves.¹⁰²

A Qabbalah szerzője helyesen jegyei meg: „A ma embere, mint egyéniség, csak egy további láncszeme an­nak a kámzsa-szerű lénynek, amilyenbe a megelőző emberi élet burkolózott”, s itt élet helyett inkább életeket kellene írni. „A Qabbalah szerint az Ádámban lévő életszikrák három fő osztályba mentek át, amelyek Ádám három fiá­nak felelnek meg, éspedig: Hesed, Habel; Ge-boor-ah, Qai-yin és Ra'hmin Seth. E három azután további 70 fajtára oszlott, az emberi faj fő gyökereinek hívták őket”. (Isaac Myer, 422. old.)

Mondta Rabbi Yehudah: „(A testnélküli embernek) mennyi köntösét koronázták meg (az ember teremtésé­nek napjától kezdve)”? Mondta Rabbi El'azar: „A vi­lág hegyei (a nemzetség nagy emberei) vitatkoznak ezen, de mégis három van: az egyik köntösbe kell bur­kolni a Rua'h szellemet, amely a földi kertben (Éden kertjében) van. Egy másik, a legértékesebb, amelybe a Neshamah van burkolva, ama Élet-nyalábba a Kirá­lyok angyalai között…; és egy külső köntös, amely létezik, és nem létezik, amely látható és nem látható. Ebbe a köntösbe a Nephesh van öltöztetve, s ő ebben megy és repül ide-oda a világban. (Zohar, I. 119b.)

Ez a rész a fajokra vonatkozik, a „köntösök” e fajok anyagi sűrűségét jelzi, továbbá az ember három princípiumát, amelyeknek mindegyike egy-egy hordozó közeggel, eszközzel bír.

11. STANZA

A NEGYEDIK ÉS AZ ÖTÖDIK FAJ CIVILIZÁCIÓJA ÉS PUSZTULÁSA

43. A Lemuro-atlenteánok városokat építettek és kiter­jesztették a civilizációt. Az antropomorfizmus kezdeti foka. 44. A Lemuro-atlanteánok méreteiről szobrok tanús­kodnak. 45. Lemuriát tűz, Atlantiszt víz pusztította el. A Vízözön. 46. A negyedik faj és az utolsó vízözön-előt­ti szörnyállatok elpusztítása.

43. (A Lemuriaiak) hatalmas városokat építettek. Különleges föld­anyagból és fémekből építettek. A kiokádott tüzekből (lávából), a hegyek fehér köveiből (márványból) és fekete köveiből (a földalatti tüzekből származó kövekből) kifaragták saját képeiket, saját méretükre és hasonlóságukra, és azokat imádták. (a)

(a) Amikor az első két emberi faj történetét – vagy­is a lemuriai faj utolsó és az atlanteán faj első alfajá­nak történetét – elmondjuk, e két fajt össze kell von­nunk, s egyelőre együtt tárgyalnunk.

Itt említjük meg azokat az isteni dinasztiákat is, akikről az egyiptomiak, kaldeaiak, görögök, stb. azt állítják, hogy saját emberi királyaiknak elődei vol­tak. A modern hinduk ma is ezt vallják, s felsorolják őket szent könyveikben. Ez utóbbiakat a megfelelő helyen tárgyalni fogjuk. Csak azt mutatjuk be, hogy modern geo­lógusaink ma már kénytelenek elfogadni az elsüllyedt kontinensek létezését. De más dolog elismerni azt, hogy léteztek ilyen kontinensek, és megint más feltételezni azt a lehetőséget, hogy rajta azon korai geológiai korszakokban¹ emberek éltek, éspedig nemcsak őskori vademberek, hanem civilizált népek, akik isteni uralko­dóik vezetése alatt hatalmas városokat építettek, a mű­vészetek és tudományok fellegvárait, s akik tökéletesen ismerték az asztronómiát, az architektúrát és a matema­tikát. A lemuriaiak ősi civilizációja nem azonnal a fi­ziológiai átalakulás után fejlődött ki. A végső fizio­lógiai kialakulás és az első város építése között több százezer év telt el. Úgy találjuk azonban, hogy a lemu­riaiak hatodik alfajában az első sziklavárosokat kőből és lávából építették fel.² E primitív jellegű nagy városok egyike teljesen lávából épült kb. harminc mér­földnyire nyugat felé a terméketlen talajú Húsvét-sziget keskeny földsávjától. Ezt a várost a vulkánikus kitörések sorozata teljesen elpusztította. A küklopsz-építmények legrégibb maradványai mind a lemuriaiak utolsó alfajának keze munkája. S ezért az okkultista nem csodálkozik azon, amikor azt hallja, hogy Cook kapitány által a Húsvét-­szigetnek nevezett kis szárazföldön talált kőmaradványok „igen hasonlóak voltak a permi Pachacamas templom fa­laihoz, vagy a perui Tia-Huanaco romjaihoz” (Robert Brown: The Countries of the World, IV. kötet, 43. oldal), minthogy azok is Küklopsz-stílusban épültek. Az első nagy városokat azonban a kontinensnek azon a részén épí­tették, amelyet jelenleg Madagaszkár-szigetnek hívunk. Azokban az időkben – akárcsak ma is – egyaránt voltak civilizált népek és vademberek. Az előbbieken az evolú­ció a tökéletesítés munkáját végezte, míg az utóbbiakon a karma a pusztítás művét fejezte be. Az ausztráliaiak és a hozzájuk hasonló vademberek olyanoknak a leszárma­zottai, akik ahelyett, hogy felélesztették volna maguk­ban a „Lángok” által beléjük lövellt szikrát, generációk hosszú során át kioltották azt állatiasságukkal.³ Ez­zel szemben az árja nemzetek leszármazottai az atlanteán fajon keresztül a lemuriaiak spirituálisabb fajaihoz kapcsolódnak, azokhoz, akikben a „Bölcsesség-fiak” sze­mélyesen inkarnálódtak.⁴

Az isteni dinasztiák megjelenése után kezdődtek el az első civilizációk. És amíg a Föld bizonyos részein az emberiség egy hányada nomád és patriarkális életmó­dot folytatott, másutt pedig a vademberek jóformán tü­zet sem tudtak gyújtani, sem a természeti elemekkel szem­ben magukat megvédeni, addig testvéreik, akik erre kar­májukkal rászolgáltak, és akiket isteni intelligenciák segítettek és tanítottak, városokat építettek, művésze­teket és tudományokat űztek. Mégis, hiába voltak civi­lizáltak, ezek az építők csak nehezen tudták megsze­rezni azokat a csodálatos képességeket, amelyeket a pász­toréletet élő testvéreik mint születési kiváltságokat élveztek. A civilizációban ezeket a képességeket csak a fizikai természet fölötti uralomra és önző, tisztátalan célokra használták. A civilizáció mindig a fizikai és intellektuális oldalt erősíti a pszichikus és a spiritu­ális rovására. A pszichikus természet fölötti uralom és irányítás, amit ma a balgák természetfölötti dolognak tartanak, a korai emberiség született előjoga volt, s oly természetes képesség, mint a járás és gondolkodás. „Mágia nincs – mondja Ayesha a „She”-ben (de itt a szer­ző elfelejti, hogy az ősi időkben a „mágia” a nagy BÖL- CSESSÉG-TUDOMÁNYT jelentette, s hogy Ayesha nem tudhat­ta azt, mennyire kiforgatta ezt a szót a modern felfogás eredeti értelméből) – hanem létezik a tudás, a Termé­szet Titkainak tudása”. (152. oldal) De e „titkok” csak a mi fa­junkban lettek azzá, míg a harmadik fajban minden ember tulajdonát képezték.

Az emberiség fokozatosan kisebb lett méretben, mert a többség már a negyedik vagy atlanteán faj volta­képpeni megjelenése előtt megromlott és bűnbe esett, ki­véve a „kiválasztottak” hierarchiáját, az „Akarat és Jó­ga Fiainak” (a Tűz-köd fiainak, a későbbi elnevezés sze­rint) követőit.

Azután jöttek az atlanteán óriások, akik a fi­zikai erő és szépség csúcspontjára jutottak a negyedik faj negyedik alfajának közepe táján, a fejlődés törvényé­nek megfelelően. De, amint a Kommentárban olvassuk:

A Fehér Sziget (vagy a primitív Sveta-dwipa) szép gyermekének hátramaradottai már korszakokkal előbb elpusztultak. Kiválasztottaik (Lemuria kiválasz­tottai) menedéket találtak a Szent Szigeten (jelenleg a „mesebeli” Shamballa, a Góbi-sivatagban), míg átok­kal sújtott fajukból egynéhányan elszakadtak a fő törzsből, dzsungelekben és föld alatt éltek („barlang­lakók”) abban az időben, amikor az arany-sárga faj (a negyedik) ugyancsak „fekete lett a bűntől”. Egyik pólustól a másikig a Föld immár harmadszor változtat­ta meg arculatát, s már nem laktak rajta a Sveta-dwipa fiai, az áldottak, Adbhitanya⁵ pedig ke­leten és nyugaton, az első, az egyetlen és a tiszta megromlott… A harmadik faj félistenei helyet adtak a negyedik fél-démonainak. A friss vizű tenger, másként Toyambudhi északi ré­szein a Sveta-dwipában, ahol – az exoterikus hagyomány­nak megfelelően – a hét Kumâra: Sanaka, Sananda, Sana­tana, Sanatkumâra, Jâta Vodhu és Panchasikha többször megfordult. (Ld. az Uttara Khandát a Padma Pu­rânában, Asiatic Researches XI. köt. 99, 100. old.) A Fehér-­sziget elfátyolozta arcát. Gyermekei már a Fekete földön éltek. Később e helyen a Daityák a hetedik Dwipából (Pushkara) és a Râkshasák a hetedik klímá­ból azoknak a harmadik korból való Saddhuknak és asz­kétáknak helyére léptek, akik „más és magasabb régi­ókból szálltak alá”…

A Purânákat olvasva – ha csak a szavakat tekint­jük – az egész úgy hangzik, mint fantáziadús mesék ab­szurd szövevénye, és semmi más. Ha valaki elolvassa a Vishnu Purâna II. könyvének első három fejezetét, és verbatim fogadja el azt a földrajzi, geodéziai és etno­lógiai beszámolót, amelyben Priyavrata kiosztja hét fia között a hét Dwipát (szigetet vagy kontinenst), majd azt hallja, hogy a legidősebb fiú, Agnidhra, a Jambu-dwipa királya kilenc fia között osztja szét királyságát, majd újólag fia, Nabhi száz fia között osztja fel birodalmát, nos, akkor az olvasó valószínűleg eldobja e könyvet azzal a kijelentéssel, hogy az mindenestől értelmetlen zagyvalék. De az ezotéria tanulmányozója tudni fogja, hogy amikor a Purânákat írták, igazi értelmét csak a bea­vatott brahmanáknak szánták, s így a kompilátorok allegorikus formában írták meg e műveket, nem akarván kiadni a teljes igazságot a tömegeknek. Az ezotéria tanulmányo­zója meg tudná magyarázni az orientalistáknak – akik, kezdve Colonel Wilforddal egészen Prof. Weberig, az egészből semmit sem értettek és ma sem értenek –, hogy az első három fejezet szándékosan keveri össze a követ­kező témákat és eseményeket (Lásd: Vishnu Purâna, II. kötet, Wilson fordítása):

1. A Kalpákat vagy Korszakok sorrendjét, nem ke­vésbé a fajok egymásutániságát sehol sem veszik figye­lembe, az egy bizonyos korban történt események egy má­sik kor eseményeivel vannak párosítva. A kronológiai sor­rendet teljesen semmibe veszik. Több szanszkrit kommen­tár rámutat ezekre, s az események és számítások össze­férhetetlenségéről a következő megállapítást halljuk: „Ha a különböző Purânákban ellentmondásokat észle­lünk, ez a Kalpák és egyéb dolgok különbségeire ve­zethető vissza”. (Vishnu és Bhagavata Purâna)

2. A „Manvantara” és a „Kalpa” vagy Korszak sza­vak különböző jelentéseit visszatartják, csak az általá­nos jelentésüket adják meg.

3. A királyok genealógiájában és birodalmaik föld­rajzi leírásában a Varshák (országok) és a Dwipák mint földi tájak szerepelnek.

Nos, anélkül, hogy aprólékos részletekbe merül­nénk, az igazság az, hogy a következő tételeket könnyű és megengedhető bebizonyítani:

(a) A hét Dwipa, amelyet Priyavrata hét utódja között szétosztott, különböző helyeket jelöl, s elsősor­ban a mi planetáris láncunkra vonatkozik. Közülük csak a Jambu-dwipa jelenti földgolyónkat, míg a többi hat a láncnak (számunkra) láthatatlan társbolygóit jelenti. Ez kitűnik az allegorikus és szimbolikus leírások sajátos természetéből. Jambu-dwipa „mindezek közepén van” – vagyis az un. „Sziget-kontinensek” közepén – egy sósvizű tenger veszi körül, míg a többit, név szerint Plakshát, Salmaliát, Kusát, Kraunchát, Sâkát és Pushkarát „hét nagy tenger övezi… cukorszörpből, borból, olvasztott vajból, aludttejből, tejből” stb., vagyis metaforikus ne­veket kaptak. (Vishnu Purâna, Wilson ford. II. köt. 109. old.)

(b) Bhâskara Acharya, aki a Titkos Tanítás köny­veiből vett kifejezéseket használ, mindezen dwipák csil­lagközi elhelyezkedését leírva „tejtengerről, aludttej-­tengerről” stb. beszél, értve ezen a Tejutat és a külön­böző csillagködöket. Annál is inkább, minthogy „az egyen­lítőtől délre eső országot” Bhur-lokának nevezi, az északra esőket pedig Bhuva, Swar, Mahar, Jana, Tapo és Satya lokának nevezi, s azután hozzáteszi: „Ezeket a lo­kákat fokozatosan lehet elérni növekvő vallásos érdemek által”, vagyis ezek különböző „paradicsomok”. (Ld. Bibliotheca Indica, a Golâdhyâya of the Sidhânta-­shiromani fordítása, III. 21-44. - szanszkrit nyelvű asztronómiai tanulmány.)

(c) Hogy a hét allegorikus kontinens, szigetek, hegységek, tengerek és országok földrajzi felosztása nem csak a mi körünkre vagy éppen a mi fajunkra vonatkozik – jóllehet a Bharata Varsha (India) név szerepel benne – ez a Vishnu Purâna narrátorának szövegeiből is kitűnik, amikor a narrátor ezt mondja: „Bharata (Nabhi fia, aki saját nevét adta Bharata Varshának, vagyis Indiának)… átadta birodalmát fiá­nak, Sumatinek, és életét befejezte Shalagrama-ban. Azután mint Brahmana született újra egy kiváló aszké­ta családban… A hercegek között (Bharata leszárma­zottai között) kilenc részre osztották Bharata Vars­hát; e leszármazottaké volt az ország a négy korszak­ban egymást követő hatvanegy periódus alatt (vagyis egy Manu uralkodása alatt), s ez összesen 4,320.000 évig tartó Mahayugát jelent.

Miután ennyit mondott, Parasâra váratlanul ezt a magyarázatot adja: „Ez a Swayambhûva (Manu) alkotása volt, aki a föl­det benépesítette, amikor az első Manvantara fölött uralkodott, a Vârâha Kalpában” (vagyis a vadkan inkar­náció vagy Avatara korában). Nos, azt minden brahmana tudja, hogy a mi emberi­ségünk ezen a Földön (vagy körben) csak a Vaivasvata Manuval kezdődött. Ha a nyugati olvasó visszalapoz „Az em­beriség ősi Manui” c. fejezethez, akkor látni fogja, hogy Vaivasvata a planetáris láncunk életciklusában meg­jelent tizennégy Manu közül a hetedik, s minthogy minden körben két Manu van (egy Gyökér- és egy Mag-Manu), Vai­vasvata Manu a negyedik kör Gyökér-Manuja, s így ő a he­tedik Manu. Wilson mindebben csak abszurditást lát, s azon tűnődik, hogy: „A patriarkális geneológiák korábbiak, mint a Man­vantarák és Kalpák kronológiai rendszere, és (így) elég ügyetlenül vannak elosztva a különböző periódu­sokra”. Erről szó nincs. Az orientalisták semmit sem tud­va a Titkos Tanításról, ragaszkodnak ahhoz, hogy mindent szó szerint vegyenek, s azután támadják és ócsárolják a szerzőket azért, amit ők nem tudtak megérteni!

Ezek a patriarkális geneológiák három és fél körre vonatkoznak. Beszélnek a pre-humán korokról, megmagya­rázzák az egyes Manuk (az Egy egység megnyilvánult szik­ráinak) leszállását az alkotás művébe, majd bemutatják, miként osztódtak szét ezek az emberi szikrák és sokasod­tak meg először a Pitrik, az emberek ősei, majd külön­böző emberi fajok által. Semmiféle lényből nem lehet Is­ten vagy Déva, csak ha átmegy az emberi ciklusokon. Ezért mondja a Sloka: „Boldogok azok, akik (a látens) isteni körülmények közül mint emberek születnek meg a Bharata-varshában, mert ez az út… a végső felszabaduláshoz. A Jambu-dwipában a legjobb földrésznek a Bharatát tartják, mert ez a CSELEKEDETEK ORSZÁGA. Csakis benne megy végbe „a négy Yuga vagy kor egymásutánja: a Krita (arany), Treta (ezüst), Dwapara (réz) és a Kali (vas). Az tehát, amikor Parasâra – Maitreya kérésére, hogy „adja meg neki a Föld leírását” – újra csak elkezdi neki felsorolni ugyanazokat a Dwipákat ugyanazokkal a tengerekkel, stb., amelyeket már a Svayambhûva Manvantará­ban egyszer már leírt – nos, ez semmi más, mint megtévesz­tés. De az, aki olvasni tud a sorok között, felismeri a négy nagy fajt, valamint az ötödiket is, összes elosztá­saikkal, szigeteikkel és kontinenseikkel, amelyeknek né­melyikét az égi lokák után, másokat viszont más bolygók neve után neveztek el. A fogalomzavar tehát innen ered.

Mindezeket a szigeteket és országokat az orienta­listák „mitikus” és „mesebeli” helyeknek nevezik.⁶ Va­ló igaz, hogy egynémelyikük nem erről a Földről való, de mégis létező helyek. A Fehér Sziget és Atala azonban sem­miképpen sem mítosz, mert Atalának nevezték megvetően az ötödik faj első úttörői a Bűn országát: Atlantiszt álta­lában, nem pedig csak Platón szigetét. A Fehér Sziget egy­részt a teogónia Sveta-dwipája volt, másrészt így hív­ták a Sâka-dwipát vagy Atlantiszt (helyesebben annak legkorábbi részeit) a kezdetek kezdetén. Ez még akkor volt, amikor Atlantisznak még megvolt „a hét szent folyó­ja, mely minden bűnt lemosott”, és a „hét körzete, ahol az emberek erényesek voltak, nem viszálykodtak és nem tér­tek le az erény útjáról”, mert akkoriban a Maga-k kaszt­ja lakott benne, egy olyan kaszt, amelyről még a brahma­nák is elismerik, hogy nem alacsonyabb rendű az övékénél, s amely kaszt az első Zaratushtát dajkálta. A brahma­nákról azt halljuk, hogy Narada tanácsára véleményt kér­tek Gauramukhatól, s ő azt ajánlotta, hogy hívják meg a Nap papjait, a Magakat, a Sâmba által épített templomba. Sâmba állítólag Krishna fia volt, de a valóságban ez utób­binak nem volt gyermeke. Ebben a tárgyban a Purânák – az allegória ellenére – történelmet közölnek, az okkultizmus pedig megállapítja a tényeket.

Ezt az egész történetet a Bhavishya Purâna beszé­li el. Elmondja, hogy Sûrya – a Nap – kigyógyította Sâm­bát a leprából, s ezért ez utóbbi egy templomot építte­tett, és azt az Istenségnek szentelte. Amikor Sâmba a kijelölt szertartások elvégzésére és az Istennek szóló adományok elfogadására kegyes brahmanákat keresett, Na­rada – a szűz aszkéta, aki a Purânákban minden korszak­ban szerepel – azt ajánlotta, hogy ne alkalmazzon brah­manákat, mert a Manu megtiltotta nekik, hogy javadalma­zást kapjanak a vallási rítusok elvégzéséért, hanem forduljon Gauramukha-hoz (a fehérarcúhoz), a Mathura ki­rályának, Hgrasenának purohitájához, vagyis családi pap­jához, aki majd megmondja, kik erre a legalkalmasabbak. Gauramukha azt ajánlotta Sâmbának, hogy hívja meg a Ma­gákat – a Nap papjait – e feladat betöltésére. De mivel nem tudta, hogy hol élnek, a Nap maga Sûrya irányította Sâmbát a sósvízen túli Shaka-dwipába. Sâmba erre megte­szi az utat a nagy madár, Garuda segítségével (Garuda pedig Vishnu és Krishna eszköze volt), aki elviszi őt a Magákhoz, stb.

Nos, Krishna – aki 5.000 évvel ezelőtt élt – és Narada – aki minden ciklusban (vagy fajban) újraszüle­tik – valamint Garuda, a nagy ciklus ezoterikus szimbólu­ma kulccsal szolgálnak az allegóriához. Jóllehet a Ma­gák Kaldea mágusai voltak, kasztjuk és szertartásaik visszavezethetők a korai Atlantiszra, a Sâka-dwipára, a Bűntelenre. Valamennyi orientalista megegyezik abban, hogy a Sâka-dwipa Magái a tűzimádó parszik ősapái vol­tak. Mi csak annyiban szállunk vitába velük, hogy ők – mint rendesen – összevonják az időt, ez esetben a több­százezer évet csupán néhány évszázadra akarják összesűrí­teni. Az orientalisták Narada és Sâmba szereplését fi­gyelmen kívül hagyva, az egész eseményt a parsziknak Gujeratba való menekülése idejére vezetik vissza. Ez egyszerűen abszurd állítás, mivel ez az esemény saját korunk 8. századában történt. A Bhavishya Purânában igaz, hogy a Magákról azt halljuk, hogy Krishna fiának ide­jében is még a Sâka-dwipában éltek, mindazonáltal e kontinens utolsó része – a Platón-féle Atlantisz – 6.000 évvel korábban elsüllyedt. Ezek a Magák régebben a Sâ­ka-dwipában laktak, de azon időkben már Kaldeában éltek. Itt is szándékos zavarkeltésről van szó.

A negyedik faj legkorábbi úttörői nem atlanteá­nok, de nem is emberi Asurák és Râkshasák voltak, mint a későbbi időkben. Akkoriban a jövendő Atlantisz konti­nens nagy területeit még az óceán takarta. Lemuria, ahogy a harmadik faj kontinensét neveztük, akkoriban egy óriási ország volt.⁷ Kezdődött a Himalája lábai­nál, amely elválasztotta azt attól a belső tengertől, amelynek hullámai a mai Tibet, Mongólia és a Nagy Schamo (Góbi) sivatag fölött fodrozódtak. Azután Chittagongtól kezdve nyugatra Hardwar, keletre pedig Assam felé terült el. Innen délre húzódott azon a részen, amit ma Dél-Indiának, Ceylonnak és Szumátrának nevezünk. Azu­tán déli irányban magába zárta jobb kéz felől Madagasz­kárt, bal kéz felől Ausztráliát és Tasmániát, s leért néhány szélességi fok távolságra a Déli sarkkörig. Ausztráliától kezdve pedig – amely abban az időben az Anya-kontinens belföldje volt – messze kiterjedt a Csen­des-óceánba, túl Rapa-nui-n (Teapy vagy Húsvét-sziget), amely jelenleg a 26° déli szélességi és a 110° nyugati hosszúsági ponton fekszik. (Lásd 3. rész, 6. fejezet a 4. kötetben.) Ezt az állítást a tudomány is megerősíteni látszik, legalábbis részben. A tu­domány ugyanis – bár csak következtetés útján – megemlít néhány ősi kontinenst, amikor a kontinensek áramlá­sát tárgyalja, bemutatván azt, hogy a sarkkörön inneni tömegek általában a meridián felé tartanak. Ezek között emlegetik a „Mascerene kontinenst”, amely magába foglal­ta Madagaszkárt, attól északra és délre tovább terjedve, valamint egy másik ősi kontinenst, amely a „Spitzbergák­tól a Calais-i szorosig tartott, míg Európa legtöbb ré­sze még a tengerfenéken volt”.⁸ Ez megerősíti az okkult tanítást, amely azt mondja, hogy a jelenlegi sarkvidék az emberiség hét bölcsője közül a legkorábbi volt, de ugyanakkor ez lett a sírja az emberiség nagy részének a harmadik faj korában, amikor a gigantikus Le­muria kontinens kezdett kisebb kontinensekre feltöredezni. Mindez a Kommentár magyarázata szerint a Föld forgá­si sebességében beállt lassulás következménye volt:

Amikor a Kerék a szokásos sebességgel szalad, vé­gei (a pólusok) egyeznek a középső Körrel (az egyenlítő­vel), s amikor lassabban szalad, s minden irányban kitér, akkor a Föld felszínén nagy zavarok keletkeznek. A vi­zek a Kerék két vége felé áramlanak, s így új földek emelkednek ki a középső Övben (egyenlítői országok), míg a végeken lévők elmerülés folytán Pralayába mennek.

Majd ismét ezeket mondja:

Így a Kerék (a Föld) alá van vetve a Hold Szelle­mének, aki vizeinek lélegzését (apály és dagály) szabá­lyozza. Egy nagy (gyökér) faj korszakának (Kalpa) vége felé a Hold Uralkodói (az Atyák vagy Pitrik) kezdenek ke­ményebben húzni, ellaposítják a Kereket az Öv táján, s ekkor az bizonyos helyeken lemerül, másutt megdagad, s a dagadás a végek (pólusok) felé szalad, ahol új szárazföl­dek keletkeznek, a régiek pedig felszívódnak.

Csak néhány asztronómiai és geológiai munkát kell olvasnunk ahhoz, hogy megértsük, mit jelentenek a fenti­ek. Tudósok – modern tudósok – bebizonyították az apály és dagály hatását a Földünkön levő vizek és szárazföldek geológiai megoszlására, s megfigyelték, hogy az óceánok eltolódásával a kontinensek lemerülnek, és újak keletkez­nek. A tudomány tudja, vagy tudni véli, hogy mindez peri­odikusan történik.⁹ Prof. Todd meggyőződése szerint a földrengés-szériákat vissza lehet vezetni Földünk első kérgesedésének idejére. (Lásd: „American Naturalist”, XVIII. 15-26.) A tudomány tehát könnyen el­lenőrizhetné az ezoterikus megállapításokat. Ezt a témát részletesebben tárgyaljuk majd az Addendában.

Egyes teozófusok, akik az Esoteric Buddhism né­hány szavából arra következtettek, hogy „régi kontinen­sek” idővel majd újra kiemelkednek, azt kérdezték: „Milyen lesz Atlantisz, ha újra felmerül?” Itt ismét egy kis fél­reértés van. Ha Atlantiasznak ugyanazok a részei jönné­nek újra felszínre, amelyek annak idején elsüllyedtek, akkor ott korszakokon át pusztaság lenne. Az Atlanti-óceán medrét jelenleg mintegy 5.000 lábnyi mészkő fedi, s ez a réteg még tovább vastagodik – valójában egy új „krétaszerű üledék” van keletkezőben, éppen ezért feltehető, hogy amikor egy új kontinens megjelenésének ideje elérkezik, akkor a tengerfenék geológiai rángása és felemelkedése hegységeket alakít ki ebből az 5.000 lábnyi és újabb 5.000 lábnyi mészkőből, feldobva ezeket a víz felszínére. A faji kataklizmák nem negyvennapos Noé-féle vízözönök vagy Bombay-környéki monszunok.

Egy későbbi fejezetben be fogjuk mutatni, hogy a modern írók által Atlantisznak és Lemuriának nevezett ha­talmas kontinensek időszakos elsüllyedése és kiemelkedé­se nem a mesék világába tartozik. Minden erre vonatkozó bizonyítékot ott fogunk felsorakoztatni. A legősibb szanszkrit és tamil munkák bővelkednek e két kontinensre vonatkozó utalásokban. Hét szent sziget (Dwipa) szerepel a Sûrya Siddhanta-ban – a világ legősibb asztronómiai munkájában –, továbbá Asura Maya, az atlantiszi asztro­nómus műveiben, akiről prof. Weber azt tartja, hogy Pto­lemaios-ban „reinkarnálódott”. De tévedés ezeket a „szent szigeteket” atlantiszi szigeteknek tartani, mint azt ma­napság teszik. Éspedig azért, mert – mint minden más is a hindu szent könyvekben – ezek többféle dolgot jelente­nek. Az az örökség, amit Swayambhûva Manu fia, Priyavra­ta osztott szét hét fia között, nem Atlantisz volt, jól­lehet a szigetek közül egy vagy kettő túlélte társai elsüllyedését és menedéket nyújtott – korszakokkal ké­sőbb – azon atleateánoknak, akiknek kontinense az idők során elmerült. Amikor Prasâra a Vishnu-Purânában elő­ször említi a hét szigetet, akkor egy ezoterikus tanítást közöl, amelyet később megmagyaráz. Ebben az értelmezésben a hét sziget közül csak Jambu-dwipa (a mi bolygónk) jelent földi dolgot. A Purânák pedig, amikor a Merutól északra elterülő földrészről szólnak, a jelenlegi Északi Sark táján valamikor létezett azon elsődleges Eldorádót jelölik, amely akkoriban egy kontinens volt, ahol mangó­lia fák virágoztak a jelenlegi vég nélküli jégmezők helyén. A tudomány is beszél egy „ősi kontinensről”, amely a Spitzbergáktól a Calaisi szorosig terült el. A Titkos Tanítás azt mondja, hogy a legkorábbi geológiai korok­ban ezen a helyen egy patkó formájú kontinens alakult ki, amelynek keleti fele – Észak-Cornwalltól még messze észa­ki irányban – magába zárta Grönlandot, másik fele pedig szárazföldként a Bering-szorost, s úgy ereszkedett le, mint természetes geológiai vonulat a Brit-szigetek felé, amelyek azokban az időkben éppen a félkör alsó görbületében voltak. Ez a kontinens akkor emelkedett ki, ami­kor Lemuria egyenlítői részei elsüllyedtek. Korszakok­kal később a Lemuriai kontinens egyes maradványai újra megjelentek az óceán hullámai fölött. Éppen ezért, jól­lehet megfelel az igazságnak az, ha azt mondjuk, hogy a hét nagy sziget-kontinens közül az egyik Atlantisz volt – mivel a negyedik fajhoz tartozó atlanteánok örököltek bizonyos lemuriai maradványokat és e szigeteken letele­pedve ezeket is saját országaikhoz és földrészeikhez számították –, mégis szükséges a megkülönböztetés és magyarázat, ha e munkánkban teljesebb és pontosabb be­számolót akarunk adni. A Húsvét-szigethez is ily módon jutottak hozzá egyes atlanteánok, akik – miután megmene­kültek a saját földjüket sújtó kataklizmából – e lemu­riai eredetű földön telepedtek le, hogy később itt pusz­tuljanak el, amikor az egy napon vulkáni tüzek és láva martalékává lett. Mindez a földrajztudósok és geológusok számára mesebeszédnek tűnhet fel, de az okkultista tud­ja, hogy ez történelem. Milyen cáfolatot hozhat ez ellen a tudomány?

„Amerikából egészen 1522-ig azt tartották, hogy Indiának egy része; ekkor adtak ki Bázelben egy tér­képet, ahol először szerepel az amerikai földrész ne­ve… a tudomány ma sem akarja elismerni azt a vad hipotézist, hogy volt idő, amikor az indiai félszi­get és Dél-Amerika a szigetek és kontinensek egész sorával volt egymással összekötve. A történelem előt­ti India… kétszeresen kapcsolódott a két Ameriká­hoz. Ammianus Marcellinus ’Felső-India bramanáinak’ nevezi azokat, akiknek ősi földje valamikor Kasmír­tól messze a (ma már) sivatagszerű Schamo-ig terjedt. Abban az időben, a vándort, ha északról elindult – s jóformán végig szárazföldön – Mandzsúrián, a későbbi Tatár-öblön, Kurile- és az Aleuti-szigeteken át elérhette az Alaszkai-félszigetet. Ugyanakkor egy másik, kenuval felszerelt, s déli irányból elinduló vándor Sziámot átszelve, átkelhetett volna a Polinéziai-szigeteken, s hosszú vándorlás után el­érhetett volna Dél-Amerikába”. (Lásd: Five Years of Theosophy, 339-340. old.)

Ezt egy Mester szavai után írtam le, aki bizonyá­ra kétes autoritás a materialisták és szkeptikusok sze­mében. De íme, itt van valaki a saját nyájukból, Ernest Haeckel, aki a fajok megoszlásáról szólva csaknem szóról szóra megerősíti a fenti megállapításokat:

Úgy látszik, hogy az a földterület, ahol a kes­kenyorrú majmokkal szoros rokonságban lévő (!) primi­tív emberek fejlődése végbement, vagy Dél-Ázsiában, vagy Kelet-Afrikában (amely, hogy el ne felejtsem, még nem is létezett akkor, amikor a harmadik faj már javában virágzott), vagy pedig Lemuriában keresendő. Lemuria egy ősi kontinens, amely ma már az Indiai-óce­án mélyén fekszik, de annakidején keletre Felső Indiá­ig és a Szunda-szigetig, nyugatra pedig Madagaszkárig és Afrikáig terjedt. (Pedigree of Man, Aveling ford. 80-81. old.)

Az általunk vizsgált korban Lemuria kontinense már sok helyen összetöredezett, és új, különálló kontinen­sekre szakadt. De sem Afrika, sem a két Amerika, még ke­vésbé Európa nem létezett azokban az időkben. Valamennyi még a tengerfenék mélyén szunnyadt. A jelenlegi Ázsiából is csak kevés volt meg, mert a Himaláján inneni vidékeket tengerek borították, a Himaláján túl pedig a Sveta-dwipa „Lótusz-levelei” terültek el, vagyis a jelenleg Grönland­nak, Kelet- és Nyugat-Szibériának stb. nevezett földré­szek. Az az óriási kontinens, amely valamikor az Indiai-, Atlanti- és a Csendes-óceán fölött uralkodott, ekkor már csak óriási szigetekből állt, amelyek egymás után foko­zatosan eltűntek, míg egy végső kataklizma az utolsó ma­radványokat is elborította. A Húsvét-sziget pl. a harma­dik faj legkorábbi civilizációjához tartozik. Az archai­kus korok ezen kis maradványát, amely annakidején a többi­vel együtt szintén elmerült, az óceán medrének egy hirte­len és vulkánikus felemelkedése hozta újra felszínre, szinte érintetlenül, vulkánjaival és szobraival együtt az északi sarki vidékek Champlain-kori elsüllyedése után, mint Lemuria egykori létezésének élő tanúját. Úgy tart­ják, hogy az ausztráliai törzsek némelyike a harmadik faj utolsó maradványainak késői leszármazottai.

Ezen állításunkban újra bizonyos fokig megerősí­tést kapunk a materialista tudománytól. Haeckel, amikor a Blumenbach-féle barna vagy maláj fajról, valamint az ausztrálokról és pápuákról beszél, megjegyzi: „Igen sok hasonlóság van az utóbbiak és Polinézia – az ausztráliai szigetvilág – bennszülöttei között; ez a szigetvilág valamikor valószínűleg egy gigantikus és összefüggő kontinens lehetett”. (U. o., 82. old.)

Valóban „gigantikus és összefüggő kontinens” volt, mert a harmadik faj idején keletre és nyugatra egészen addig terjedt, ahol most a két Amerika terül el. A je­lenlegi Ausztrália csak egy része volt, mint ahogy ré­szét képezték a Csendes-óceánban itt-ott elszórt szige­tek, továbbá e kontinenshez tartozott még Kaliforniának egy széles szegélye is. Igen különös, hogy Haeckel, fan­tasztikus művében, a „Pedigree of Man”-ben a következőket fejti ki:

A jelenkori ausztrálok a primitív emberi faj második ágának csaknem változatlan (!?) egyenes vonalú leszármazottai… ez az ág a gyermek-emberiség ottho­nából észak felé szóródott szét, előbb főleg Ázsiába… úgy látszik, ez képezte az emberiség egyenes-hajszálú fajainak ősét… Az egyik, a gyapjas-hajú faj, részben nyugatra (vagyis Afrikába) és keletre (Új-Guineába, amely földrészek – amint már előbb említettük – akkor még nem léteztek!) vándorolt… A másik, az egyenes-­hajszálú faj, távolabb északon, Ázsiában fejlődött, és… benépesítette Ausztráliát. (Ugyanott, 81. old.)

Amint egy Mester írja:

E valamikor nagy nép (a harmadik faj Lemuriájá­nak) maradványait láthatjátok a ti Ausztráliátok la­posfejű bennszülötteiben. (Esoteric Buddhism, 65. old.)

Az ausztrálok pedig a harmadik faj hetedik alfa­jának utolsó maradványai. Prof. Haeckel úgy látszik ál­modott, s álmában igaz víziója volt!

Erre a korszakra kell tennünk azon népek őseinek első megjelenését, akiket most a világ legrégibb népei­nek neveznek: egyfelől az árja hinduk, az egyiptomiak és a legősibb perzsák, másfelől a kaldeaiak és föníciai­ak. E népeket isteni dinasztiák kormányozták, vagyis olyan királyok és uralkodók, akiknek fizikai megjelenése az akkori idők halandó emberéhez hasonlított, de akik olyan magas és égi szférákból jöttek, amilyenhez hasonló a mi saját szféránk még hosszú Manvantarák elteltével sem lesz. Természetesen fölösleges erőfeszítés lenne az ilyen lények létezéséről a szkeptikusokat meggyőzni akar­ni. Nekik az a legnagyobb büszkeségük, ha bebizonyíthat­ják a majomtól való származásukat, s a ténybeli alap erre – u. n. autoritások megállapítása szerint – az, hogy a farcsont a keresztcsonthoz kapcsolódva mintegy kezdet­leges farkat képez, amelyet ha elég hosszú lenne, bizo­nyára örömmel és mindig csóválnának kiváló felfedezőjük tiszteletére. A darwinisták éppen olyan hűségesen ki fognak tartani majom-őseik mellett, mint ahogy a keresz­tények ragaszkodnak a farok nélküli Ádámhoz. A Titkos Tanítás azonban ebben a kérdésben felvilágosítást ad a teozófusoknak és az okkult tudományok kutatóinak.

Ha a harmadik faj második felét úgy tekintjük, mint a kemény csonttal bíró valóban emberi faj első kép­viselői, akkor Haeckel feltételezése, hogy „a primitív emberek fejlődése… vagy Dél-Ázsiában, vagy… Lemuriá­ban” ment végbe (Afrikának ugyanis sem keleti, sem nyuga­ti része szóba nem jöhet) –, nagyjában, ha nem is egé­szében helyes. De hogy egészen pontosak legyünk, a har­madik faj végső átalakulása is az első faj fejlődéséhez hasonlóképpen történt, mely utóbbi faj a Pitrik testé­ből kikelve hét teljesen különálló vidéken, az akkori (egyedüli) Föld északi pólusán ment végbe. A harmadik faj fejlődése is a már előbb leírt északi tájon kezdő­dött, amely régiók magukba foglalták a Bering-szorost, azután Közép-Ázsia akkori szárazföldjeit. A klíma ebben a korban fél-trópusi volt, még a sarki régiókban is, így nagyszerűen megfelelt a születőben lévő fizikai ember primitív szükségleteinek. Ez a táj azonban az emberiség megjelenése óta váltakozva volt fagyos és tropikus. A Kommentár elmondja, hogy a harmadik faj fejlődésének kb. a közepe táján tartott, amikor:

A Kerék tengelye eldőlt. A Nap és a Hold nem sü­tött többé az Izzadság-szülték e csoportjának feje fö­lött. Hó, jég és fagy látogatta meg az emberiséget, s az emberek a növények és állatok növekedése megakadt. Akiket a pusztulás kikerült, méreteikben és intelli­genciában olyanok lettek, mint a félbemaradt csecse­mők.¹⁰ Ez volt a fajok harmadik Pralayá-ja.¹¹

Ez megint annyit jelent, hogy glóbuszunk hét kor­szakos és teljes változásnak van alávetve, amely a fajok fejlődésével párhuzamosan következik be. A Titkos Taní­tás azt mondja, hogy e kör folyamán hét földi Pralayá­nak kell bekövetkeznie, amelyeket a földtengely hajlás­szögében beálló változások váltanak ki. Ez egy olyan tör­vény, amely megfelelő időben jelentkezik a karmikus tör­vénnyel szigorú egyezésben és harmóniában, s nem vakon, mint ahogy a tudomány gondolná. Az okkultizmusban ezt a kérlelhetetlen törvényt a „nagy ELIGAZÍTÓNAK” nevezik. A tudomány bevallja, hogy ismeretlenek előtte azok az okok, amelyek a klimatikus változásokat okozzák, de a tengely irányának változásait sem tudja megmagyarázni, mely vál­tozások után mindig ilyen katasztrófák következtek. Való­jában a tudomány még nem foglalt határozottan állást az ilyen tengelyferdülések tárgyában. S minthogy nem tudja ezeknek okát adni, hajlandó mindenestől tagadni a tengelyferdülés jelenségeit, semhogy elismerné a karmikus tör­vény intelligens közbelépését, amely e hirtelen változá­sokat és az azokat kísérő jelenségeket okozzák. A tudo­mány megpróbált már a változásokra mindenféle többé-ke­vésbé fantasztikus spekulációkkal magyarázatot találni. Boucheporn elképzelése pl. az volt, hogy Földünk hirte­len összeütközött egy üstökössel, s ez okozta a geológi­ai változásokat. Mi azonban kitartunk ezoterikus magyará­zatunk mellett, mert hiszen FOHAT éppen úgy képes erre, mint bármilyen üstökös, s ráadásul az univerzális Intel­ligencia irányításával működik.

Így tehát, amióta a Vaivasvata Manuhoz tartozó emberiség megjelent a Földön, már négy ilyen földtengely-­elfordulás zajlott le. A régi kontinenseket – kivéve az elsőt – elnyeltét az óceánok, új szárazföldek jelentek meg, s hatalmas földláncok emelkedtek ott, ahol eddig sem­mi sem volt. A földgömb felszíne mindannyiszor teljesen megváltozott. A fajokból és a nemzetekből a legalkalma­sabb fennmaradását biztosította a kellő időben jövő se­gítség. Az alkalmatlanok pedig – akik kudarcot vallottak – a nagy kataklizmában letűntek a Föld felszínéről. Az embereknek ilyen kiválogatása és elmozdítása nem megy végbe egy nap alatt, mint ahogy gondolnánk, hanem minden új rend megalapozására több ezer év leforgására van szükség.

Az alfajok ugyancsak ilyen tisztító folyamatnak vannak alávetve, s hasonlóképpen az oldalágak vagy nép­törzsek is. Aki otthon van a matematikában és az asztro­nómiában, vessen csak egy visszatekintő pillantást a múlt homályába. Vegye szemügyre és jegyezze fel, amit a népek és nemzetek történetéből megtud, majd vesse össze e né­pek felemelkedését és bukását az un. asztronómiai ciklu­sokkal, különösen pedig a csillagászati évvel, amely 25.868 napévvel egyenlő.¹² És ha a kutatónak van egy kis intuíciója, akkor rájön arra, mily szorosan kapcsolódik össze a nemzetek jó és balsorsa a csillagászati ciklus kezdetével és végé­vel. A nem-okkultista természetesen nem veheti számításba az ilyen régen elmúlt korszakokat. Az egzakt tudománytól nem tudja meg, hogy mi történhetett közel 10.000 évvel ezelőtt. Legfeljebb azzal vigasztalódhat, hogy a jelen­legi modern nemzetek sorsát próbálja kikövetkeztetni – mondjuk 16.000 év múlva. Mondanivalónk teljesen világos. Egy csillagászati évben a trópusok a pólustól négy fokot hátrálnak a napéjegyenlőségi pontoktól minden fordulóban, aszerint, amint az egyenlítő átmegy a zodiákus konstellá­cióin, amint azt minden csillagász tudja, a trópus (a té­rítő) csak huszonhárom és nem egészen fél foknyira van az egyenlítőtől. Így tehát még két és fél fokot fordulhat, mielőtt a csillagászati év befejeződik. Ez az emberiség számára általában, saját civilizált fajunk számára pedig speciálisan egy 16.000 évnyi haladékot jelent a végső ka­taklizmáig.

A Kommentár elmondja, hogy a harmadik (a lemuriai) faj korához tartozó nagy Vízözön után:

Az emberiség méreteiben sokkal kisebb lett, életének tartama is csökkent. Jámborságukat feladva állati fajokkal keveredtek, óriásokkal és törpékkel (a pólusok elkorcsosult fajaival) léptek házasságra… Sokan meg­szerezték az isteni, sőt mi több: a törvénytelen tudást, és szándékosan a BALOLDALI ÖSVÉNY-re léptek.

Ekképpen közeledtek most már az atlanteánok saját pusz­tulásukhoz. De ki tudná megmondani, hogy hány geológiai korszaknak kellett eltelnie ahhoz, hogy ez a negyedik ka­taklizma bekövetkezzék! A Stanza ezt mondja:

44. (Az atlanteánok) óriási képmásokat faragtak, kilenc yati magasat (huszonhét láb), amekkora testük volt (a). Atyáik (a lemuriaiak) földjét a belső tüzek pusztították el. A negyediket (fajt) a víz fenyegette. (b)

(a) Érdemes megjegyezni, hogy a Húsvét-szigeten található óriási szobrok, úgyszintén a Góbi-sivatag szé­lén lévők nagy részének magassága 20 és 30 láb között van. (A Húsvét-sziget egy része volt egy kétségtelenül elmerült kontinensnek, míg a Góbi-sivatagot beláthatat­lan korszakokon át víz borította.) A Húsvét-szigeten a Cook által talált szobrok legtöbbjének magassága huszon­hét láb, a vállak szélessége pedig nyolc láb. (Lásd a „Küklopszi romok és kolosszális kövek tanúskod­nak az óriások mellett” című fejezetet.) A szer­ző jól tudja, hogy a modern archeológusok szerint „ezek a szobrok nem olyan régiek”, amint az egyik főtisztvi­selő a British Múzeumban állítja, ahol e szobrok né­melyikét jelenleg őrzik. De ez is egyike a modern tudo­mány azon állításainak, amelyek nem sokat nyomnak a latban.

Mi azt hallottuk, hogy amikor Lemuriát a föld­alatti tüzek elpusztították, az emberek méreteikben mindinkább kisebbek lettek – ez a folyamat már a fizi­kai bukás után elkezdődött – míg végül, néhány millió évvel később magasságuk megállapodott a hat és hét láb között, míg manapság – pl. a régebbi ázsiai fajoknál – az emberek magassága inkább öt és hat láb között van. Amint Pickering kimutatja, a maláj fajban (amely a ne­gyedik törzsfaj egyik alfaja) különös megoszlás észlel­hető: a polinéziai családhoz tartozók, mint a tahitiak, szamoák és a Tonga-szigetiek, magasabb növésűek, mint az emberiség többi része. Az indiai törzsek és az indokí­nai országok lakói viszont kimondottan alacsonyabbak, mint az átlag. Ezt könnyű megmagyarázni. A negyedik törzsfaj fennmaradt alfajaiból a polinéziaiak a legko­rábbihoz tartoznak, az indiai és indokínai törzsek pe­dig a sokkal későbbi és inkább átmeneti fajokhoz. A tas­mániaiak ma már teljesen kihaltak, az ausztrálok is gyors kihalásra vannak ítélve, s ugyanez a sors vár a többi régi fajra is.

(b) Azt kérdezhetnék tőlünk, hogyan maradtak fenn ezek a feljegyzések? Mert hiszen a mi kedves és tu­dós orientalistáink még azt is tagadják, hogy a hinduk ismerték volna a zodiákust, s úgy döntöttek, hogy az ár­ja hinduk a zodiákust csak akkor ismerték meg, amikor a görögök bevitték azt országukba. Ezt a hallatlan rágal­mat Bailly már elegendően visszautasította, éspedig a tények nyilvánvaló bizonyságával, így tehát már nem sok újabb cáfolatra szorul. Az egyiptomi zodiákus (Lásd Denon: „Voyage en Egypte”, II. köt.) megdönthetetlenül bizonyítja azt, hogy három és fél csillagászati évre visszamenőleg (vagyis 87.000 éven át) léteztek ilyen feljegyzések, a hindu számítások vi­szont harminchárom csillagászati évre, azaz 850.000 év­re mennek vissza. Az egyiptomi papok határozottan állí­tották Hérodotosznak, hogy a Föld pólusa és az ekliptika pólusa régebben egybeesett. De, amint a Sphinxiad szer­zője megjegyzi:

Ezek a szegény tudatlan hinduk a Vízözön (az utolsó ázsiai helyi vízözön) vagyis a Rémület Kora óta tízezer 25.000 évre visszanyúló asztronómiai ada­tok őriztek meg feljegyzéseikben.

Az árja történelmi emlékezeten belül a hinduknak feljegyzett megfigyeléseik vannak már az első Nagy Víz­özöntől kezdve, amikor ez a nagy kataklizma 850.000 év­vel ezelőtt megsemmisítette Atlantisz utolsó maradványa­it. Az ezt megelőző vízözönökről természetesen már nem a történelem, hanem a hagyomány tudósít bennünket.

Lemuria elmerülése és átalakulása a Sarkkör köze­lében (Norvégiánál) kezdődött, s a harmadik faj életpá­lyája Lankában ért véget, vagyis azon a helyen, amit az atlanteánok Lankának neveztek el. Az ősi Lanka észa­ki felvidékének jelenlegi kis maradványa az, amit ma Ceylonnak ismerünk. A lemuriai korszakban Lanka a már leírt gigantikus kontinens volt. Amint egy Mester mondja: (Lásd „Esoteric Buddhism”, 65. old.)

Miért is nem veszik figyelembe a geológusok azt, hogy az általuk felkutatott és megmért kontinensek alatt… mélyen elrejtve a mérhetetlen vagy eddig még meg nem mért óceánmederben más, sokkal régebbi kontinensek rej­tőznek, melyeknek üledékeit a geológusok eddig még nem kutatták fel; ezek egy szép napon teljesen felbo­ríthatják eddigi elméleteinket. Miért nem ismerik el, hogy jelenlegi kontinenseink, akárcsak Lemuria és At­lantisz, már többször elsüllyedtek, majd idővel újra felemelkedtek, új emberi csoportokat és civilizáció­kat teremtve, és hogy a követkelő kataklizma első nagy geológiai megmozdulásánál – minthogy minden kör kezdetétől a végéig a kataklizmák sorozata játszó­dik le – a jelenlegi, már feloszlóban lévő kontinen­seink el fognak süllyedni, a Lemuriák és Atlantiszok pedig újra felemelkednek?

Természetesen nem ugyanazok a kontinensek. De itt egy magyarázatra van szükség. Semmiféle zavart nem kell, hogy okozzon egy Észak-Lemuria feltételezése. E nagy kontinens meghosszabbítása az Észak-atlanti óceánban egyáltalán nem forgatja fel az eddig oly általánosan el­fogadott nézeteket a letűnt Atlantisz helyére vonatkozó­lag, minthogy az egyik állítás megerősíti a másikat. Tudnunk kell, hogy Lemuria, amely a harmadik faj böl­csője volt, nemcsak a Csendes- és az Indiai-óceán hatal­mas térségeit foglalta el, hanem egy lópatkó formában Madagaszkáron túl, „Dél-Afrikát” megkerülve (Afrika ak­kor még csak egy kialakulóban lévő töredék volt), kiter­jeszkedett az Atlanti-óceánon keresztül egészen Norvé­giáig. A Wealden-nek nevezett nagy angol édesvíz üledék – amelyről minden geológus azt tartja, hogy egy korábbi nagy folyó torkolata volt – annak a fő folyamnak a med­re, amely az Észak-Lemuriában lévő vizeket még a másod­korban levezette. E folyó korábbi, tényleges létezése tudományos tény, de vajon a tudomány hívei elfogad­ják-e a másodkori Észak-Lemuria létezését, amelyre sa­ját adataik kényszerítik őket? Prof. Berthold Seeman nemcsak elfogadta e hatalmas kontinens létezését, hanem Ausztráliában és Európában e kontinens korábbi részeit látja, s ezzel megerősíti teljes egészében a már emlí­tett „lópatkó” tételt. Felfogásunkat megerősíti az a tény, hogy az Atlanti medencében van egy 9.000 láb ma­gasságú hegyvonulat, amely a Brit-szigetek közelében indulva valami két- vagy háromezer mérföld hosszúságban délnek tart; előbb Dél-Amerika felé hajlik el, majd csak­nem derékszögben megfordulva délkeleti irányban az af­rikai part felé tart, ahonnan délnek fordulva a Tristan d'Acunha irányába vonul. Ez a vonulat egy atlanti konti­nensnek a maradványa, s ha tovább lehetne útján elkísér­ni, akkor beigazolná azt a tételt, hogy a tenger alatt egy patkószerű összeköttetés létezik az Indiai-óceánban lévő korábbi kontinenssel. (Lásd Donelly: „Atlantis, the Antediluvian World”, 47. oldalán lévő térképet, amelyet Challenger és Dolphin mérései alapján állítottak össze.)

Lemuriának atlanti része képezte geológiai bázi­sát annak, amit általában mint Atlantiszt ismernek, de amelyet inkább Lemuria atlanti folytatásának kell tekin­teni, semmint egy teljesen új földrésznek, amely felszín­re kerülésével biztosította a negyedik faj speciális szükségleteit. Amint a faji fejlődés esetében sem lehet éles határvonalat húzni, hogy hol végződik az egyik faj, és hol kezdődik a másik, ugyanez áll a kontinentális földtömegek elmozdulására. A természetes folyamatokban a kontinuitás sohasem szakad meg. Így a negyedik fajhoz tartozó atlanteánok az észak-lemuriai harmadik fajbeli emberek egy csoportjából fejlődtek ki, s e csoport köz­pontja nagyjában egy olyan földterületen volt, amely a mai Atlanti-óceán közepe táján terült el. Ez a kontinens az idő természetes folyamán kiemelkedő szigetek és félszigetek egyesüléséből keletkezett, hogy végül az atlan­teánoknak nevezett nagy faj igazi otthonává legyen. Ami­kor ez a változás teljessé vált, nyilvánvalóan megfelel az igazságnak az a megállapítás, amelyet a legmagasabb „okkult” tekintélytől hallunk: „Lemuriát éppen úgy nem szabad összetéveszteni Atlantisszal, mint Európát Amerikával. (Esoteric Buddhism, 58. old.)

A fenti megállapítást az ortodox tudomány természetesen csak többé-kevésbé szerencsés elképzelésnek tartja, tekintve, hogy olyan helyről jön, amelynek sze­mükben nincs hitele. Donelly már említett érdemes munká­ja sem talált elfogadásra, bár annak megállapításai meg­maradnak a szorosan vett tudományos bizonyítékok kereté­ben. Mi azonban a jövő számára írunk. Új felfedezések be fogják bizonyítani, hogy az ázsiai filozófusoknak igazuk volt, és hogy antidiluviális népek, akik elkép­zelhetetlen korszakokka1 korábban éltek, komolyan művel­tek mindenféle tudományt, köztük geológiát és történelmet is. Az oly kitűnő gondolkodók, mint H. A. Taine és Renan jelenlegi megállapításait jövendő „felfedezések” fogják igazolni. Taine kimutatja, hogy az ősi egyiptomiak, in­diai árják, kaldeusok, kínaiak és asszírok régi civili­zációja még korábbi civilizációk folyománya, amelyek „századok tízezrein át” tartottak.¹³ Renan pedig rámutat arra a tényre, hogy „Egyiptom már mint érett, megállapodott ország je­lenik meg, nincs mitikus vagy heroikus kora, mintha ez az ország sohasem ismerte volna a fiatalságot. Civilizációjának nincs gyermekkora, művészetének nincs archaikus periódusa. Az ősi monarchia civili­zációja nem gyermekkorral kezdődött. Ez már egy érett civilizáció volt.¹⁴ Prof. R. Owen pedig megjegyzi: „Egyiptomról azt jegyezték fel, hogy már Menes ko­ra előtt civilizált és kormányzattal bíró közösség volt. És Winchell megállapítja: „Menes korában az egyiptomiak már civilizált és nagyszámú nemzetet képeztek. Manetho elmondja, hogy Athotis, az első Menes király fia építette a Memp­hisi palotát. Athotis orvos volt, és anatómiai köny­vet hagyott hátra.

Mindez természetes, ha elfogadjuk Hérodotosz meg­állapítását, aki az Euterpe-ben (CXLII) azt jegyzi fel, hogy az egyiptomi papok által írott történelem abban az időben már 12.000 évre nyúlt vissza. De mi ez a 12.000 vagy akár 120.000 év is, ha azzal a sok millió évvel hason­lítjuk össze, ami a lemuriai korszak óta telt el? S e korszak – bármilyen mérhetetlen ősiségű – mégis hagyott maga után tanúkat. A Titkos Évkönyvek megőrizték a lemu­riaiak fejlődésének, kibontakozásának, szociális, sőt politikai életének teljes történetét. Sajnos, csak keve­sen olvashatják ezeket; s akik el tudják olvasni, azok sem értik meg ezt a nyelvezetet, hacsak nem ismerik szim­bolizmusának hét kulcsát. Mert az okkult tanítás megér­tése a hét tudományon alapul, s e tudományok hét külön­böző módon nyilatkoznak meg a titkos feljegyzésekben, hogy alkalmazhatók legyenek az exoterikus szövegekre. Itt hét olyan gondolkodási móddal van dolgunk, amelyek a képzelőtehetség hét teljesen különböző síkján működ­nek. A szövegek tehát a következő szempontokból és szem­pontok szerint értelmezendők:

1. A gondolkodás reális síkja szerint.

2. A képzeleti sík szerint.

3. A tisztán isteni vagy spirituális sík szerint.

A további síkok nagyon is messze túlszárnyalják az általános tudatot, de különösen a materialista eszmét, így azokat meg sem próbáljuk a közönséges frazeológia kifejezéseibe öltöztetni. Az ősi vallásos szövegek egyikében sincs tisztán mitikus elem, hanem e szövegek interpretálása közben kell kitalálni, és pontosan követ­ni azt a gondolkodási módot, amelyben az eredetileg íródott. Mert az archaikus gondolkodás lehet szimboli­kus; egy későbbi, de még mindig igen ősi mód a jelképes gondolkodás; azután a parabolák vagy allegóriák haszná­lata; hieroglifák használata és alkalmazása; vagy éppen logogramok, vagy szójelek tartalmazzák a gondolatot, s ez valamennyi módszer közül a legnehezebb. Itt minden írásjel, akárcsak a kínai írásban, egy teljes szót je­lent. Így azután minden személynév – akár a Védák-ban, a Halottak Könyvében, sőt bizonyos mértékig a Bibliában is – ilyen logogramokból van összeállítva. Hogy mit je­lent egy név valamely ősi töredékben, csak az tudja megmondani, aki beavatást nyert az okkult vallásos lo­gogramák misztériumába, s aki teljes mértékben ismeri azon személynév minden egyes betűjének jelentését. A profán gondolkodó, bármily tudósa is az ortodox szimbo­lizmusnak – vagyis annak a szimbolizmusnak, amely soha­sem fog letérni a szoláris mítosz és a szexualitáson alapuló vallásos elképzelések régi kerékvágásából –, nos a profán tudós sohasem érheti el azt, hogy behatol­jon a lefüggönyözött szentélybe. Az, aki a holtbetű üres burkával foglalkozik, aki meddő szó-szimbólumok kalei­doszkópikus átalakulásának szenteli minden igyekezetét, az a kutató sohasem fog fölülemelkedni a modern mitoló­gisták hóbortjain.

Ezek szerint tehát Vaivasvata, Xisuthrus, Deuka­lion, Noé, stb. – a különböző, akár univerzális vagy részleges, asztronómiai vagy geológiai vízözönök vezető alakjai – már saját nevükben is elárulják és feljegyzik a szóban forgó eseményhez vezető okokat és hatásokat, csak éppen nem mindenki tudja ezeket a neveket teljes egészükben elolvasni. Minden ilyen vízözön-elbeszélés olyan eseményt vesz alapul, amely a természetben játszó­dott le, s mint történelmi feljegyzés szerepel, jóllehet – függetlenül attól, hogy csillagközi, geológiai vagy éppen egyszerűen allegorikus jelentéssel bír – alapvető értelme egy más és magasabb síkon végbemenő morális ese­mény. Úgy véljük, hogy ezt az állításunkat az allegorikus Stanzák által megkívánt hosszas magyarázatainkkal már kellőképpen bebizonyítottuk.

Valóban szokatlan jelenségnek tűnhet, ha egy a „Jankó, az óriásölő”-nél nagyobb tudományos hitelt igénylő műben kilenc yati – azaz huszonhét láb – magas emberfajról esik szó. A szerzőnek természetesen felte­szik a kérdést: hol vannak a bizonyítékok? Az ősi idők óriásairól szóló hagyomány univerzális jelenség. Egyaránt megtalálható a szájhagyományban és az írásbeliségben. Indiában hallunk a Danavákról és a Daityákról, Ceylonban a Râkshasákról, Görögországban a Titánokról; Egyiptomban a gigantikus hősökről, Kaldeában az Izdubarokról (Nimró­dokról), és a zsidóknál a Moab földjén élt Emim-ekről, a híres óriásokról, Anakimról. (Mózes IV. könyve, XIII. 33.) Mózes beszél Og király­ról, akinek ágya kilenc sing hosszú (15 láb, 4 hüvelyk) és négy sing széles volt, (Mózes V. könyve, III. 11.) míg Góliát „hat sing és egy arasz magas” volt (vagyis 10 láb, 7 hüvelyk). A „ki­nyilatkoztatott írás” és az olyan írók, mint Hérodotosz, Diodorus Siculus, Homérosz, Pliniusz, Plutarkhosz, Philost­ratusz, stb. közötti különbség ebben áll: a pogány írók csak a réges-rég elhalt óriások csontvázairól tesznek em­lítést, melyeket egyes írók saját maguk is láttak, míg a biblia-magyarázók pirulás nélkül azt kívánják, hogy a geológiai és az archeológia fogadja el a Biblia azon ál­lítását, hogy Mózes napjaiban számos országot ilyen óriá­sok népesítettek be, akik mellett a zsidók sáska nagysá­gúak voltak, és akik még Józsua és Dávid napjaiban is él­tek. A Biblia kronológiája sajnos így alakult. Vagy a kronológiát vagy az óriásokat fel kellene adni.

De még mindig van néhány élő tanúja az elmerült kontinenseknek és a rajtuk élt óriási embereknek. Az arc­heológia tud néhány ilyen emlékről, de csak csodálkozik azon, hogy „mik is lehettek ezek”, anélkül, hogy komoly erőfeszítéseket tenne a rejtély megoldására. A már emlí­tett Húsvét-szigeti szobrokról nem is beszélve, kérdez­zük, vajon milyen korban alkották a Bamian melletti még fennálló és érintetlen óriás-szobrokat? Az archeológia, természetesen, a kereszténység első századaira teszi ke­letkezésüket, s ebben éppen úgy téved, mint sok más fel­tevésben. Az olvasó látni fogja az alant idézett leírá­sokból, hogy mik lehettek a Húsvét-szigeti és a Bamiani szobrok. Nézzük először, mit mond róluk az ortodox tudo­mány. (Robert Brown: „The Countries of the World”, 43. old.)

A Teapi, Rapa-nui, vagyis a Húsvét-sziget egy ma­gában álló földdarab 2.000 mérföld távolságra a dél-ame­rikai partoktól… Központjában egy 1.050 láb magas kialudt tűzhányó-kráter van. A szigeten még nagyon sok ilyen krátert találunk, amelyek már oly régóta kialud­tak, hogy a hagyomány sem tud működésükről.

De kik alkották az óriási kőszobrokat (Melyekről a 44. és köv. oldalakon történik említés.), amelyek a sziget fő vonzóerejét jelentik a turisták szemében? Ezt senki sem tudja – mondja a könyv egyik bírálója. Minden valószínűség szerint ezek (a szobrok) már itt voltak, amikor a jelenlegi lakosok (egy maroknyi po­linéziai vadember) megérkeztek… Megmunkálásuk igen magasrendű… s azt tartják, hogy az a faj, amely meg­alkotta őket, gyakran látogatta Perut és Dél-Amerika egyéb részeit. Cook ottjártakor a szobrok egy része – melyeknek magassága huszonhét láb és szélessége váll­ban nyolc láb volt – már kidöntve hevert, míg más szob­rok, melyek ezeknél is nagyobbaknak látszottak, még álltak. Ez utóbbiak egyike oly magas volt, hogy árnyé­kában harminc személy talált védelmet a nap tüze el­len. E kolosszális szobrok talpazata átlagban 30-40 láb hosszú és 12-16 láb széles… küklopsz stílusban vésett kövekből áll, s igen hasonlóak a Pachacamac templom falaihoz vagy a perui Tia-Huanuco romjaihoz. (U. ott, 43-4. és köv. old. valamint 310-11. old.)

„Nincs okunk feltételezni azt, hogy e szobrok bár­melyikét is apránként, köröskörül felállított állványok segítségével emelték” – mondja a könyv kritikusa, anél­kül azonban, hogy magyarázatot adna arra, miként lehe­tett volna felállítani őket, hacsak nem akkora óriások készítették, mint amekkorák maguk a szobrok. E kolosszá­lis szobrok közül a két legjobb szobor jelenleg a Bri­tish Múzeumban van. Ronororaka-ban négy szobor van, közü­lük három mélyen a talajba süppedt, míg a negyediknek a feje a tarkójával a földön fekszik, mint egy alvó ember. Ezek a szobrok – bár mind hosszúkás fejűek – jellegükben különböznek, nyilvánvalóan portréknak készültek, mert az orr, a száj és az áll mindegyik szobornál más és más. A szobrok fejdísze pedig – egy lapos sapkaféle, amelyhez egy külön rész csatlakozik, hogy a fej hátsó részét takarja – azt mutatja, hogy a szobrok eredeti modelljei nem a kő­korszak vademberei voltak. Valóban felmerül a kérdés: „kik készítették őket?” – de sem az archeológiától, még ke­vésbé a geológiától valószínűleg nem kapunk rá felele­tet, jóllehet ez utóbbi beismeri, hogy a sziget egy elme­rült kontinens utolsó maradványa.

De kik faragták a Bamian-nál lévő, még ezeknél is sokkal gigantikusabb szobrokat, a világ legóriásibb szob­rait? – mert hiszen Bartholdi „Szabadság-szobra”, amely New Yorkban áll, eltörpül, ha ezen öt szobor közül a leg­nagyobbikhoz hasonlítjuk. Burnes és több tudós jezsuita, akik jártak e helyes, leírják azt a hegyet, amely „gigan­tikus kamrákkal van átlyuggatva”, s ahol ugyanabból a sziklából vágott két hatalmas óriás-szobor található. A jezsuiták ezekről, mint modern Miaotse-kről beszélnek (lásd előbb, a Shoo-King-ből vett idézetet). Szerin­tük ezek lennének utolsó tanúi azon Miaotse fajnak, amely „felkavarta a világot”. A jezsuitáknak igazuk van, és tévednek azok az archeológusok, akik e szobrok közül a legnagyobbakban Buddhákat látnak. Mert hiszen a napja­inkban egymásután felfedezett óriás-szobrok, a kolosszá­lis maradványok hatalmas sugárutjai, melyek Észak-Ameri­kát átszelve még a Sziklás hegységen is túl megtalálha­tók, az ősidők valóságos és igazi óriásfajának, a kük­lopszoknak keze-munkája. „Hatalmas emberi csontok tömege­it” találták meg „Amerikában, Misorte mellett”, írja egy híres modern utazó, éspedig éppen azon a helyen, amely­ről a helyi hagyomány azt tartja, hogy itt szálltak part­ra azok az óriások, akik lerohanták Amerikát, amikor ez a kontinens éppen csak kiemelkedett a vizekből.¹⁵

A közép-ázsiai hagyomány ugyanezt mondja a Bamian­nál lévő szobrokról. Mik ezek a szobrok, és micsoda hely az, ahol időtlen idők óta állnak, dacolva a körülöttük lezajló kataklizmákkal, sőt még az ember pusztító hatal­mával is, mint pl. Timur hordáival és a Nadir-Shah van­dál harcosaival? Bamian egy kicsi, nyomorult, félig ro­mos város Közép-Ázsiában, Kabul és Balkh között, a Kobh­ibaba lábánál, amely a kb. 8500 láb magas Paropamisian vagy Hindu-Kush lánc egyik hatalmas hegysége. A régi időkben Bamian egy része volt az ősi Djooljool városnak, amelyet Dzsingisz Kán a XIII. században teljesen lerom­bolt. Az egész völgy hatalmas sziklákkal van körülzárva, s ezek tele vannak részben természetes, részben mestersé­ges barlangokkal és grottákkal. Itt laktak valamikor a buddhista szerzetesek, akik ezekben rendezték be viharaikat (kolostoraikat). Ilyen viharakat láthatunk még ma is szép számmal India sziklába vágott templomaiban és a Jellalabad völgyeiben. Néhány ilyen barlanggal szemben öt hatalmas – Buddhának tartott – szobrot fedeztek fel századunkban – azaz inkább újra felfedezték őket –, mert a híres kínai utazó, Hiouen Tshang már írt róluk a hetedik században, amikor útja során Baimanba is eljutott.

Állításunkat, hogy ezeknél nagyobb szobrok egész földgömbünkön nem találhatók, könnyűszerrel be lehet bi­zonyítani azon utazók állításaival, akik megvizsgálták és megmérték őket. A legnagyobb közülük 173 láb magas, hetven lábbal magasabb, mint a New York-i Szabadság szobor, minthogy ez utóbbi mindössze 105 láb, vagyis 34 mé­ter. A híres rhodosi kolosszus, amelynek lábai között azon idők legnagyobb hajói könnyen átmehettek, mindössze 120-130 láb magas volt. A bamiani második legnagyobb szo­bor, amely akárcsak az első, szintén sziklából van kifa­ragva, csak 120 láb, azaz tizenöt lábbal magasabb, mint a Szabadság-szobor.¹⁶ A harmadik szobor csak 60 láb ma­gas, a két hátralévő pedig ennél is kisebb. Az utolsó alig valamivel nagyobb, mint jelen fajunk bármelyik át­lagos magasságú embere. E kolosszusok legnagyobbika egy tóga-szerű ruhába van öltöztetve. M. Nadeylac úgy vé­li, hogy az alak megjelenése, a fej vonalai, a ruházat redői, de különösen a hosszú lógó fülek kétségtelenül azt bizonyítják, hogy az ábrázolni kívánt alak a Buddha. De mindez semmit sem bizonyít. Igaz, hogy a jelenlegi – sa­madhi testtartásban ábrázolt – Buddha szobroknak hosszú lógó fülei vannak, ez azonban csak egy később bevezetett dolog, egy utólagos elképzelés. Az eredeti gondolat egy ezoterikus allegóriát jelent. A természetellenesen nagy fülek a bölcsesség mindentudását szimbolizálják, azon Lény hatalmára akarnak emlékeztetni, aki mindent tud, mindent lát, és mindent hall, s akinek könyörületét és fi­gyelmét semmiféle teremtmény sem kerüli el. Amint a Slo­ka mondja: „A könyörületes Úr, a mi Mesterünk, meghallja a leg­kisebbek legkisebbjének jajszavát hegyen-völgyön ke­resztül, és megmentésére siet”. Gautama Buddha árja hindu volt, s ilyen fülekhez hasonlót csak a mongol burmánok és sziámiak között talá­lunk, akik, mint pl. Cochin-ban, mesterségesen eltorzít­ják füleiket. A buddhista szerzetesek, akik a Miaotse-fé­le barlangokat viharak-ká és cellákká alakították át, a keresztény időszámítás első századában vagy talán valamivel korábban jöttek Közép-Ázsiába. Hiouen Thsang, az óriás szobrot leírva azt mondja, hogy „a szobrot beborí­tó arany ékesség” az ő idejében „szemkápráztató volt”, ennek az aranyozásnak azonban a modern időkben már semmi nyoma sincsen. A szobor ruhájának redőzete gipsszerű anyagból van rádolgozva a kőszoborra, míg a szobor maga az álló sziklából van kifaragva. Az igen gondos vizsgála­tokat végző Talbot úgy találta, hogy ez a redőzet egy sokkal későbbi korból való. A szobrot magát ezek szerint a buddhizmusnál jóval korábbi időszakra kell tennünk. Eb­ben az esetben azt kérdezhetnénk, kit ábrázol tehát?

A hagyomány, amelyet írásbeli feljegyzések támo­gatnak, erre a kérdésre is tud válaszolni, s felderíti a rejtélyt. A buddhista arhátok és aszkéták úgy találták a helyszínen az öt szobrot, és még sokkal többet, amelyek azóta már szétporladtak. E szobrok közül hármat, amelyek leendő lakhelyük bejáratánál, óriási bemélyedésekben áll­tak, gipsszerű anyaggal borították be, új szobrokat for­málva a régiekből, hogy azok az Úr Tathagata-t ábrázol­ják. A fülkék belső falát a mai napig is ragyogó festmé­nyek borítják, ahol az emberalakok csoportjaiban mindenütt szerepel Buddha szent alakja. Ezek a freskók és díszíté­sek – amelyek bizánci stílusú képekre emlékeztetnek – mind a szerzetesek buzgóságát dicsérik, úgyszintén még egyéb kisebb alakok és kőbevésett díszítőelemek. De az öt szobor a negyedik faj beavatottjainak keze munkája, akik – kontinensük elsüllyedése után – Közép-Ázsia hegy­láncainak csúcsain találtak menedéket és erődöt. Az öt szobor az ezoterikus tanítás elmúlhatatlan feljegyzésé­nek tekinthető a fajok fokozatos fejlődéséről.

A legnagyobb szobor az emberiség első faját je­lenti, melynek éterikus testét a kemény, örökké-tartó sziklában akarták megörökíteni, hogy a későbbi nemzedé­kek tanuljanak belőle, mert különben az erre való emlé­kezés nem élhette volna túl az atlantiszi vízözönt. A második szobor – melynek magassága 120 láb – az Izzadság-­szültéket jelentik, és a harmadik – a 60 láb magasságú – azt a fajt örökíti meg, amely elbukott, s ezáltal létre­hozta az első fizikai fajt, amely apától és anyától szü­letett, s amelynek utolsó leszármazottait a Húsvét-szige­ten talált szobrok ábrázolják. Ezek az emberek csak 20-­25 láb magasságúak voltak abban az időben, amikor Lemu­ria elsüllyedt, miután ezt a kontinenst a vulkáni tüzek csaknem teljesen elpusztították. A negyedik faj ennél is kisebb volt, bár még mindig óriási a mi jelenlegi ötödik fajunk mellett, amelyet a szobrok sorozatában az ötödik képvisel.

Ezek hát azok az ősidők-béli „óriások”, a Bibliá­ban említett özönvíz előtti és utáni Gibborim. Ezek egy millió évvel ezelőtt éltek, nem pedig csak három-négye­zer évvel a Biblia megírása előtt. Így tehát Joshua Ana­kimja, akiknek seregeihez képest a zsidók olyanok vol­tak, mint a „sáskák”, csupán az izraeliták képzeletének szüleményei, kivéve, ha Izrael népe Joshuát az eocén vagy legalábbis a miocén kor ősi messzeségébe akarja helyez­ni, s az ezer évekről szóló kronológiát millió évekre terjeszti ki.

A prehistorikus időkre vonatkozólag az olvasó jól teszi, ha Montaigne bölcs szavaira gondol. A nagy fran­cia filozófus szerint:

Badar önteltség az, ha valaki mint hamisat elítéli, és megveti azt, ami számára nem látszik valószí­nűnek vagy igaznak; márpedig ez általános hibája azoknak, akik különbeknek vélik magukat a mindennapi embereknél.

A józanész annak belátására bírt engemet, hogy ha valaki határozottan lehetetlennek és hamisnak tart valamit, az azt hiszi magáról, hogy el tud jutni az Isteni Akarat és közös anyánk, a Természet erőinek ha­táráig. Márpedig nincs annál nagyobb badarság, mint amikor ezeket saját képességeink mértékére szállít­juk le.

Ha mindazt, amit nem tudunk felfogni, szörnyű­ségnek vagy csodának ítélnénk, mennyi minden ismeret­len vagy szokatlan dologgal találkoznánk naponta? Mennyi szűrőn és milyen öntudatlanul ismerjük meg az előttünk lévő dolgokat, inkább a szokás, mint a tudo­mány láttatja velünk különösnek, mert ha újonnan tár­nánk elénk, nem volna benne több szokatlan vagy lehe­tetlen, mint bármely más dologban. (Essays, XXVI. fejezet)

Mielőtt egy méltányosan ítélkező ember tagadni akarná az általunk bemutatott történelem és feljegyzései­nek lehetőségét, alaposan utána kellene, hogy nézzen mind a modern történelmi feljegyzéseknek, mind pedig a régi és modern irodalomban szétszórt egyetemes tradíci­óknak, keresve bennük ezen különös korai fajokra vonat­kozó nyomokat. A hitetlenkedők közül kevesen sejtik, mi­lyen sok bizonyító adat van elszórva és elrejtve csak ma­gában a British Múzeumban is. Az olvasót arra kérjük, hogy ezzel a témával újólag foglalkozzék, amint azt a kö­vetkező fejezetben eléje tárjuk.

Küklopszi romok és kolosszális kövek tanúskodnak az óriásokról

De Mirville a „Mémoires adressées a l’Académie des Sciences” című sok kötetes munkáiban azzal foglalkozik, hogy bebizonyítsa az ördög létezését, s azt igyekszik bemutatni, hogy az ördög minden ősi és modern bálványban benne lakozik és lakozott. Több száz oldalnyi „történelmi bizonyítékot” gyűjtött össze arra vonatkozólag, hogy a csodák korában – mind a pogány, mind a bibliai korban – a kövek jártak, beszéltek, prédikáltak, sőt még énekeltek is. Végül azt állítja, hogy a „krisztus szikla” vagyis a „lelki kőszik­la”, amely követte Izraelt, (I. Korintus. X. 4.) „egy Jupiter-lapis lett”, melyet atyja, Szaturnusz, „kő-formában” lenyelt.¹⁷ Itt nem fogjuk most megtárgyalni a bibliai metaforáknak nyil­vánvalóan helytelen értelmezését és materializációját, amelyet a szerző pusztán azért hozott fel, hogy a bálvá­nyok „sátánizmusát” bebizonyítsa; bár erről a tárgyról sok mindent el lehetne mondani.¹⁸ De anélkül, hogy ilyen peripatetikus és pszichikus képességeket tulajdo­nítanánk a híres köveknek, mi is összegyűjthetünk minden fellelhető bizonyságot arra nézve, hogy (a) ha nem let­tek volna óriások, nem jött volna létre egy Stonehenge, egy Carnac (Anglia) vagy más hasonló küklopszi alkotmány. És (b) ha nem lett volna olyanféle dolog, mint mágia, akkor nem lenne annyi tanúbizonyság a beszélő és jós­ló kövekről.

Pausanias az Achaica-ban bevallja, hogy amikor munkájához kezdett, rendkívül ostobáknak tartotta a görö­göket, mert „köveket imádtak”. De miután eljutott Arcadia­ba, ezt mondja: „megváltoztattam véleményemet”. Ezért, anélkül, hogy köveket vagy – ami ugyanaz – kőből faragott bálványokat és szobrokat imádnánk – ezt a vétket külön­ben is rosszul teszik a római katolikusok, ha a pogányok szemére vetik, mert ők is elkövetik – engedjék meg ne­künk azt hinni, amiben oly sok nagy filozófus és szent ember hitt, anélkül, hogy a modern Pausanias-ok „ostoba” jelzőjét kiérdemelték volna.

Amennyiben az olvasó a tűzkövek és a kavicsok kü­lönböző tulajdonságait akarja tanulmányozni a mágia és a pszichikus erők szempontjából, felhívjuk figyelmét az Académie des Inscriptions-ra. Egy Orfeusznak tulajdoní­tott költeményben, amely a kövekről szól, ezek a kövek ophites-re és siderites-re, vagyis „kígyókövekre” és „csillag-kövekre” vannak felosztva. „Az ophites zavaros, kemény, nehéz, fekete és beszélni tud, ha valaki el akarja dobni, gyermeksíráshoz hasonló hangot ad. Helanos egy ilyen kő segítségével jövendölte meg hazájának, Trójának pusztulását.” (M. Falconnet, idézre De Mirville művében, 285. old.)

Sanchoniathon és Philo Byblus, ezekről a betyles-ekről szólva, „élő köveknek” nevezik őket. Photius elismétli azt, amit Damascius, Asclepiades, Isidorus és az orvos Eusebius előtte már állítottak. Eusebius pl. so­hasem vált meg ophites-étől, amelyet ruhája alatt hordott, és amely halk sípoláshoz hasonló hangon jóslatokat közölt vele.¹⁹ Arnobius, egy szent ember, aki – a keresztény írók szerint – „pogányból egyike lett az Egyház világos­ságainak”, bevallja, hogy valahányszor egy ilyen követ látott, sohasem mulasztotta el, hogy ne kérdezzen tőle valamit, „amelyre olykor világosan tagolt halk választ kapott”. Hol van akkor a különbség a keresztény és a pogány ophites között, kérdezzük?

A Westminsterben lévő híres kő, amelyet liafail-­nek, „beszélő kőnek” hívnak, csak akkor szólal meg, ha a választandó királyt kell megnevezni. Cambry: Monuments Celtiques című munkájában írja, hogy látta ezt a követ, s akkor még ez a felírás állt rajta:²⁰

Ni fallat fatum, Scoti quocumque locatum

Invenient lapidem, regnasse tenentur ibidem.²¹

Suidas egy bizonyos Heraclius-ról beszél, aki rá­tekintésre meg tudta különböztetni az élettelen köveket azoktól, amelyek a mozgás képességével bírtak, Plinius pedig olyan kövekről tesz említést, amelyek „elszaladtak, amikor kézzel meg akarták fogni őket”. (Lásd Dictionnaire des Religions, Abbé Bertrand, Arts. „Heraescus” és „Betyles”, De Mirville id. műben a 287. ol­dalon. )

A Bibliát mindenáron igazolni akaró De Mirville igen helyesen azt kutatja, hogy miért hívták a Stonehen­ge-i óriás köveket az ősi időkben chior-gaur-nak, azaz az „óriások táncának” (Cor – „táncolni”, innen származik a chorea, és gaur = óriás). Azután válaszért az olvasót St. Gildas püspökhöz utasítja. De a Stonehenge, Carac és West Hoadley romjairól szóló művek (Lásd: Voyage dans le Comté de Cornouailles, sur les traces des géants, Dr. Th. A Wise, F. R. A. S: History of Paganism in Caledonia, és egyéb szerzők műveit) szerzői sok­kal bővebb és megbízhatóbb információkat tudnának adni erről a sajátos témáról. Az említett helyeken – amelyek valóságos sziklaerődöket képeznek – olyan hatalmas mono­litokat találtak, amelyek „némelyike több mint 500 tonna”.­ Ezekről az un. „függő kövekről” a Salisbury-sík­ságon azt tartják, hogy azok egy druida templom romjai. De a druidák már a történelmi korban éltek, s nem voltak sem küklopszok, sem óriások. De vajon kik, hacsak nem óriások hordták össze a hatalmas tömböket – különösen a Carnak-ban és West Hoaedley-ben lévőket – és állították olyan szimmetrikus rendbe, hogy azok a planiszférát áb­rázolják? S e kőtömbök oly csodálatos egyensúllyal van­nak helyükre rakva, hogy szinte alig érintik a földet, s jóllehet már könnyű érintéssel is mozgásba lehet hozni őket, helyükről még húsz ember együttes erőfeszítésével sem lehetne elmozdítani.

Ha most azt állítanánk, hogy e kövek legnagyobb része az utolsó atlanteánok keze munkája, akkor azt a vá­laszt kapnánk, hogy a geológusok egyöntetű felfogása sze­rint e kövek természetes eredetűek, mert a szikla az „elmállás” során – az időjárás folytán lekopva – vette fel formáját, s hogy Nyugat-Angliában az un. „tor”-ok is igen különös alakzatot mutatnak ugyanezen okra visszave­zethetően. S mivel az összes tudós azt tartja, hogy a „lengő kövek tisztára természeti eredetűek, mivel a szél, az eső és egyéb okok rétegesen lekoptatják őket” – fenti megállapításunkat kereken tagadnák, annál is inkább, mert hiszen „napjainkban is megfigyelhető a sziklák el­változásának ez a folyamata”. Nos, vizsgáljuk meg tehát ezt a kérdést.

Először is a geológiai munkákat tanulmányozva azt találjuk, hogy maguk a geológusok írják, miszerint e hatalmas sziklatömbök igen gyakran teljesen idegen jö­vevények azon a vidéken, ahol jelenleg találhatók, s hogy geológiai fajrokonaik többnyire ismeretlenek a he­lyi rétegekben, s csak messze, tengerentúli országokban találhatók. William Tooke leírja (Sépulture des Tartares, Arch. VII. 2227. old.) a Dél-Oroszország­ban és Szibériában elszórt hatalmas gránit-tömböket, s elmondja, hogy jelenlegi lelőhelyükön nincsenek sem szik­lák, sem hegyek, s így azokat „mérhetetlen távolságokból bámulatos erőkifejtéssel kellett odavinni”. Charton is beszél (Voyageurs Anciens et Modernes, Vol. I. 230. old.) egy sziklafajtáról Írországban, amelyet egy ki­váló angol geológus analizált, s megállapította, hogy idegen eredetű, „talán éppen Afrikából való”.

Különös egybeesése a dolognak az, hogy az ír ha­gyomány szerint ezeket a kör alakú köveket egy varázsló hozta Afrikából. De Mirville szerint ez a varázsló egy „átkozott hamita” volt.²² Szerintünk egy sötétbőrű at­lanteán vagy talán éppen egy még korábbi lemuriai volt, aki még megérte a brit szigetek megszületését a habok­ból, – de minden bizonnyal egy óriás volt.²³ Cambry kritika nélkül tartja azt, hogy „(e sziklához) az embernek semmi köze sincs… mert emberi erővel és ügyességgel ilyen dolgot lehe­tetlenség véghez vinni. Ez csak a Természet alkotása (!!), s a tudomány valamikor be fogja ezt bizonyíta­ni (!!)” (Antiquités Celtiques, 88. old.) Márpedig ez esetben emberi, jóllehet gigantikus erő működött itt, és éppen úgy nem csak a Természet al­kotása, mint ahogy nem isten és nem ördög műve.

A „tudomány” pedig – miután megpróbálta azt bi­zonyítani, hogy az emberi elme és szellem maga is a vak erők terméke – bizonyára hajlandó lesz elvállalni ezt a feladatot is. Talán agy szép napon azzal fog előjönni, hogy csak a Természet ereje sorakoztatta fel Stonehenge-­ben az óriási sziklákat, jelölte ki matematikai pontos­sággal helyüket oly módon, hogy elrendezésük a Dendera planiszférát és a zodiákus jegyeit mutassa, s hogy termé­szeti erők hozták a több mint egy millió font súlyú kö­veket Afrikából és Ázsiából egyenesen Angliába és Íror­szágba!

Igaz, hogy később Cambry visszavonta állítását, mondván: „Hosszú időn át hittem a Természet erejében, de most más belátásra tértem… mert a merő véletlen nem képes ilyen csodálatos kombinációt létrehozni… és akik e sziklákat egyensúlyba hozták és helyezték, ugyanazok az emberek voltak, akik a Concarneau mellet­ti Huelgoat-ban a mesterséges vízmedence mozgó tömb­jeit lerakták”. Ugyancsak De Mirville idézi Dr. John Watsont, aki a Golcar (a „Varázsló”) lejtőjén lévő mozgó sziklákról vagy „lengő kövekről” szólva, megállapítja: „E kiegyensúlyozott tömbök csodálatos mozgása oly mély benyomást tett a keltákra, hogy azokat az iste­nekhez hasonlították.

Flinders Petrie „Stonehenge” című művében ol­vassuk: „Stonehenge a környék köveiből épült, vörös homok­kőből másként ’sarsen’-ből, amit azon a vidéken ’szürke ürü’-nek neveznek. De a kövek némelyikét, különösen azokat, amelyekről azt tartják, hogy aszt­ronómiai célokat szolgáltak, messzebbről hozták, va­lószínűleg Észak-Írországból”.

Befejezésül érdemes idézni egy tudós elgondolá­sait, amelyek a fenti témával kapcsolatban a Revue Arc­heologique (1850) c. kiadvány egyik cikkében jelentek meg:

A kövek mindegyike egy tömbből áll, és olyan nehéz, hogy próbára tenné a legnagyobb teljesítményű gépezetet is. Földünkön elszórtan mindenütt találha­tók olyan sziklatömbök, amelyekre nem illik a puszta „nyersanyag” megjelölés, mert láttukra a képzelet kitágul, s szívesebben használna valami más, nagysze­rűbb kifejezést, mint amilyen nagyszerűek maguk e kolosszális tömbök. Annál is inkább, mert a statika rendkívül alapos ismeretére mutat az, ahogy ezek a hatalmas, olykor router-nek nevezett lengő kövek fe­lületüknek egyetlen pontján vannak felállítva oly tökéletes egyensúlyban, hogy a legkisebb lökéstől már mozgásba jönnek. E köveknél tapasztalható kölcsö­nös mozgásátvitel, felületeik, síkba állításuk, a dom­borúság és a homorúság váltakozása… a küklopszi építmények sorába helyezi őket, mely építményekről teljes joggal el lehet ismételni De la Vega mondását: „inkább démonok dolgozhattak rajtuk, mint emberek”.²⁴

S most azt kérdezzük – ez egyszer egybehangzóan barátainkkal és ellenségeinkkel, a római katolikusokkal –, hogy a statikának és az egyensúlynak ezeket a csodá­it, e több millió font súlyú tömegeket hogyan hozhatták létre kőkorszakbeli vademberek vagy barlanglakók, akik ugyan magasabb termetűek voltak a mai embereknél, de ép­pen olyan közönséges halandók voltak, mint mi? Nem a mi feladatunk, hogy felsoroljuk azokat a hagyományokat, amelyek a lengő kövekhez fűződnek. De az angol olvasót emlékeztetni lehetne Giraldus Cambrensis-re, aki a Mona ­szigeten lévő hasonló kőről elmondja, hogy az mindig visszafordult eredeti helyére, bármekkora erővel akarták is másutt elhelyezni. Amikor pedig II. Henrik leigázta Írországot, egy Hugo Cestrensis nevű gróf meg akarván bi­zonyosodni erről a különös tényről, a Mona-beli követ egy nagyobb kőhöz kötve beledobatta a tengerbe. Másnap reggel a kő megint az eredeti helyén volt. A tudós William of Salisbury igazolja ezt a tényt, és tanúsítja, hogy a kö­vet később egy templom falába építették, s azt ő még lát­ta 1554-ben. Ez emlékeztet arra, amit Plinius mondott el az argonauták által Cyzicun-ban hagyott kőről, amelyet a helybeliek a Prytaneum-ban helyeztek el, de a kő „több ízben elfutott onnan, úgy hogy kénytelenek voltak ólommal lenyomtatni”. (Hist. Nat. XXXVI. 592. old.) Itt mind olyan hatalmas kövekről van szó, amelyekről az egész antik világ tudta, hogy azok „élnek, mozognak, beszélnek, és maguktól járnak”. E kövek úgy látszik, el is tudták kergetni az embereket, mert hi­szen router-eknek hívták őket, ami a „rout” vagyis „elül­dözni” tőből ered. Des Mousseaux szerint ezek a kövek jó­soltak is, s olykor „őrült köveknek” is hívták őket. (Dieu et les Dieux, 587. old.) „A lengő kövek tényét a tudomány sem tagadja. De mitől lengenek? Nyilvánvaló, hogy ez a mozgás egyik módja volt a jövendölésnek, és éppen ezért hívták őket „az igazság köveinek”. (De Mirville)²⁵

Mindez történelem, mert a történelem előtti idők múltjának bizonyítékait láthatjuk bennük. A legrégibb né­pek Dracontia nevet adtak a Holdnak és a Kígyónak szen­telt ősi „sors-sziklák”-nak. E sziklák mozgása vagy lengése teljesen érthető rejtjel volt a beavatott papok szá­mára, akik egyedül ismerték ezen ősi írásmód kulcsát. Vormius és Olaüs Magnus kimutatták, hogy Skandinávia ki­rályait a jóshely rendelkezései szerint választották meg, s e rendelkezéseket „az (őskori) óriások hatalmas erejé­vel felállított kolosszális sziklák” közölték velük. Pli­nius azt mondja: „Indiában és Perzsiában az uralkodók megválasztása­kor a mágusoknak őt (a perzsiai Otizoé-t) kell megkér­dezniük”, (Hist. Nat. LXXXVI. liv. fej.) majd leír egy sziklát, amely Ázsiában, Harpasa mögött tornyosul, s úgy van felállítva, hogy „egy ujjal ki le­het mozdítani helyéből, de az egész test súlyának ellen­áll”. (II. XXXVIII. fejezet) Szerintünk valószínűnek látszik, hogy az Íror­szágban, Brimham-ban vagy Yorkshire-ben lévő lengő szik­lák ugyanezt a célt szolgálták, azaz jósoltak, vagy szóbe­lileg közöltek valamit. A legnagyobbak közülük nyilvánva­lóan atlantiszi eredetűek, a kisebbek, mint pl. a Brimham-sziklák, amelyeknek csúcsain forgó kövek vannak, már csak másolatai a sokkal régibb lithoi-nak. Ha a püspökök a középkor folyamán meg nem semmisítették volna e Dra­contia-ra vonatkozó tervrajzokat, amelyekhez hozzájutot­tak, akkor a tudomány jelenleg többet tudhatna róluk.²⁶ De így is tudjuk, hogy hosszú történelem előtti korszako­kon át ugyanarra a célra használták őket: vagyis jóslás­ra és MÁGIÁRA. Az Antiquités de France-ben (Vol. IX) megjelent egy cikk, melynek szerzője. É. Biot, az Insti­tut Francais tagja, s ebben azt olvassuk, hogy a Chatam peramba (a Halál mezeje, dél-indiai szó), vagyis a Malabar-ban lé­vő ősi temetkezési hely, a Carnac-ban lévő ősi sírokhoz hasonló elrendezésű, vagyis egy „dombtetőn fekszik, s egy központi sírja van”. A sírokban talált csontok közül – Hillwell előadása szerint – „egyes csontok egészen kivételes nagyságúak, a helybeliek pedig e sírokat a ’Râkshasák (azaz óriások) lakhelyének’ nevezik”. „Indiában igen nagy számban találhatók ilyen körben felsorakozott kőtömbök, amelyeket a Panch Pandava (azaz az öt Pandu) művének tartanak”, s amikor ezeket Raja Vasariddi vezeté­sével feltárták, bennük „rendkívüli nagyságú emberi csontokat találtak”.

De Mirville-nek megint igaza van, amikor általá­nosít, bár következtetései nem mindig helytállók. Mint­hogy az a sokáig dédelgetett elmélet, hogy a Dracontia „nagy természeti és geológiai háborgások” folytán kelet­keztek (Charlton), és hogy azok a „Természet művei” (Camb­ry) ma már megdőlt, De Mirville megjegyzései annál in­kább helytállók:

A tudomány jól tenné, ha fontolóra venné ezt a kérdést… s különösen pedig, ha felhagyna azzal az elméletével, hogy a titánokat és az óriásokat a primitív legendák körébe utalja, mert hiszen szemünk előtt vannak műveik, s a lengő kőtömbök a világ végéig fog­nak ingadozni talpazatukon, figyelmeztetve ezzel egyszer s mindenkorra a tudósokat, hogy nem elmegyógy­intézetek jelöltje valaki azért, mert hisz az egész antik világ által bizonyított csodákban. (Idézve: Des Esprits. 288. oldal)

Éppen ez az, amit mi sohasem ismételhetünk elég gyakran, bár könnyen lehet, hogy az okkultistáknak és a római katolikusoknak ez az állítása csak pusztába kiáltott szó. De azt is mindenki láthatja, hogy a tudomány maga legalábbis olyan következetlen – hogy a legenyhébb kife­jezést használjuk –, mint amilyen az ókori és középkori teológia volt az un. kinyilatkoztatások interpretálásá­ban. A tudomány szeretné az embert egy majomszerű állat­tól leszármaztatni – amely leszármazás több millió évet kellene, hogy kitöltsön –, s ugyanakkor nem meri az embe­riséget 100.000 évnél idősebbnek feltüntetni! A tudomány tanítja a fajok fokozatos átalakulását – a puhányoktól a halakig, a csúszómászóktól a madarakig és emlősökig –, de ugyanakkor tagadja azt a lehetőséget, hogy az ember, aki fiziológiailag csak egy magasabb rendű emlősállat, külső formájában bizonyos változásokon ment keresztül. De ha a gigászi óriásgyík őse lehetett a mai aprócska gyíkoknak, akkor a Titkos Tanítás által bemutatott gigá­szi ember miért ne alakulhatott volna át a mai modern emberré? Hiszen ez az ember képezi az összekötő kapcsot az állat és az angyal között. Vajon ez az elmélet kevésbé tudományos, mint az, amely tagadja az emberben lévő spirituális és halhatatlan Egót, automatává degradálja, s ugyanekkor különálló fajnak tekinti a Természet háztar­tásában? Az okkult tudományok lehetnek kevésbé tudomá­nyos jellegűek, mint a jelenlegi egzakt tudományok, vi­szont sokkal logikusabbak és következetesebbek tanítá­saikban. A növénynek állattá való átalakulását bizonyos fizikai erők és az atomok természetes affinitása elegen­dően megokolhatják; de hogy egy teljesen tudatos embert életre lehessen hívni, ahhoz az anyagi felhalmozódások­nál és a környezetnek reájuk gyakorolt kölcsönhatásánál sokkal többre van szükség, még abban az esetben is, ha csak annyiról lenne szó, mint a négykezűek rendjébe tar­tozó két „szegény rokon” közötti elágazásról. Az okkult tudomány elismeri Haeckel-nek azt a tételét, hogy Földün­kön az (objektív) élet „logikus következménye a tudomá­nyosan felismert természetes fejlődésnek”, de hozzáteszi azt, hogy téves az a felfogás, amely elveti a láthatat­lan szubjektív Szellem-élet (a Természet egyik örök princípiumának) spirituális involúcióját. Ez az involúció belülről kifelé hat, és hogy ez a felfogás még sokkal illogikusabb, ha ez egyáltalán lehetséges, mint az a tu­dományos feltevés, hogy az Univerzum és minden, ami benne van, az anyagban rejlő „vak erők” segítségével fokozatosan jött létre, minden külső segítség nélkül.

Tegyük fel, hogy egy okkultista azt állítaná, hogy egy nagy katedrálisban az első orgona eredetileg így ke­letkezett: először a térben folyamatosan és fokozatosan kialakult egy képlékeny anyag, amely egy organikus PRO­TEIN-nek nevezhető halmazállapotot hozott létre. Azután a véletlen erők hatására e halmazállapot egyensúlya meg­bomlott, és ebből lassan és fenségesen új kombinációk jöttek létre: faragott és fényezett fa alkatrészek, réz szegek és kapcsok, bőrrel bevont felületek és elefánt­csont billentyűk, fújtatók és sípok. Mindezek a részek azután összeálltak egy harmonikus és szimmetrikus szerke­zetté, s végül a kész orgona magától rázendített Mozart Requiem-jére, majd egy Beethoven szonáta következett, és így tovább, ad infinitum, mert a billentyűk maguktól le­nyomódtak, a fújtatók saját erejük és kedvük szerint le­vegőt fújtattak a sípokba. Vajon mit szólna a tudomány egy ilyen elmélethez? Márpedig a materialista tudósok pontosan ehhez hasonlóan írják le a világegyetem kiformá­lódását a benne élő lények milliárdjaival és azok spiri­tuális betetőzésével, az emberrel.

Bármi lehetett is Herbert Spencer igazi belső elgondolása, amikor a fajok fokozatos átalakulásáról ír, szavai mindenesetre jól alkalmazhatók a mi tanításainkra: „A fejlődési tan szerint mindenféle lény úgy jön létre, hogy egy korábban létező lényből észrevétlen fokozatokon keresztül kialakul egy módosított válto­zat”. („Essays on Physiology”, 144. old.) Nos, ebben az esetben, miért ne lehetne a törté­nelmi ember egy korábban létező, történelem előtti ember módosított változata, még ha – a vita kedvéért – elfogad­juk olyannak, mint akiben semmi sincs, ami fizikai szer­vezeténél tovább tartana, vagy attól függetlenül fennma­radna? De ez nem így van! Amikor azt halljuk, hogy „labo­ratóriumban mesterséges fejlődés alkalmazásával organikus anyagot hoztak létre” („Principles of Biology”, Appendix, 482. old.) – válaszként felhívjuk a neves angol filozófus figyelmét arra, hogy ugyanezt megtették az alkimisták és a nagy adeptusok, sőt valójában sokkal többet, még mielőtt a mai kémikusok egyáltalán kísérle­tet tettek volna „komplex vegyületek létrehozására bon­tott elemekből”. Az alkímia tényleges eredményei közé kell sorolni Paracelsus homunculus-ait, s feltehető, hogy a kémia is elérkezik egyszer idáig. Az emberek pedig ek­kor fognak rájönni arra, hogy Mrs. Shelley fantáziájának szülötte, a Frankenstein-szörnyeteg, a jövőbelátás egy példája volt. De soha nem lesz olyan kémikus vagy akár alkimista, aki egy ilyen szörnyeteget az állati ösztön­nél többel fel tud ruházni, hacsak azt nem teszi, amit a „Nemzőkről” mondanak, vagyis elhagyja saját fizikai tes­tét és belép az „üres formába”. De még ez esetben is csak mesterséges és nem természetes ember jön létre, mert annak idején a mi „Nemzőink” az örök fejlődési folyamatban el kellett hogy érjék az isteni fokot, mielőtt embere­ket teremtettek volna.

A fenti kitérést – ha ugyan ezt kitérésnek tekint­jük – saját igazolásunkra írtuk azon néhány gondolkodó ember számára, akik ezt a könyvet a jövő században ol­vasni fogják. Az elmondottakban választ kapunk arra is, hogy miért elégedetlenek korunk legjobb, legspirituálisabb emberei a tudománnyal és a teológiával egyaránt, s miért vonzóbb számukra bármilyen „lelki rögeszme” a tudomány és a teológia dogmatikus állításainál, melyek a tévedhe­tetlenség hangoztatása mellett legfeljebb csak vak hitet tudnak felkínálni. Az univerzális hagyományok sokkal biz­tosabban eligazítanak az élet dolgaiban. Szerintük a leg­primitívebb és a primitív ember korszakokon át együtt élt teremtőivel és első tanítóival – az Elohim-mal – Földünk „Édenkertjében”. Az Isteni Tanítókról a XII. Stanza tárgyalásánál fo­gunk szólni.

45. Jöttek az első vízözönök. Elborították a hét nagy szigetet. (a)

46. A szentek mind megmenekültek, a gonoszok elpusztultak. Velük együtt a legtöbb óriás állat, amelyek a föld verejtékéből születtek. (b)

(a) Minthogy Földünk jelenlegi körének negyedik nagy vízözönéről teljes részletességgel beszámolunk az utolsó Stanza után következő fejezetekben, a későbbi fejtegetéseknek nem akarunk most elébe vágni. A hét nagy sziget (Dwipa) Atlantisz kontinenséhez tartozott. A Tit­kos Tanítás szerint a Vízözön nem azért árasztotta el a negyedik, óriás fajt, mintha az elfajult volna, sem pe­dig azért, mert „bűntől fekete lett”, hanem egyszerűen azért, mert – mint minden más a Nap alatt – e kontinens­nek is az volt a sorsa, hogy megszülessék, éljen, megö­regedjék és meghaljon. Ez akkor történt, amikor az ötö­dik faj még gyermekkorát élte.

(b) Elpusztultak tehát az óriások, a mágusok és varázslók, teszi hozzá a népi hagyomány. De „a jók megmenekültek”, csupán a „gonoszok pusztultak el”. Ez természetesen éppen úgy a harmadik szemet még használni tudó jók előrelátására vezethetők vissza, mint a Karmára és a természeti törvényre. A Kommentár a következő fajról, az ötödik emberiségről szólva, ezt mondja:

Amikor az emberek egymást kezdték kiirtani (amint az jelenleg is történik - H.P.B.), az emberiséget a kiválasztottak egy kis csoportja mentette meg a kipusz­tulástól, akiknek Isteni Tanítói már előzőleg a Szent Szigeten telepedtek le, „ahonnan majd az utolsó Meg­váltó fog eljönni”. Az emberiség szétvált. Kétharmad részén az alacsonyabb, materiális földszellemek di­nasztiái uralkodtak, akik maguknak sajátították ki a könnyen megszerezhető testeket; egyharmad rész hű ma­radt önmagához és csatlakozott a születőben lévő ötö­dik fajhoz – az Isteni Inkarnációkhoz. A pólusok el­mozdulása (mely immár negyedízben történt) nem érin­tette azokat, akik elváltak a negyedik fajtól, és akik védve voltak. A lemuriaiakhoz hasonlóan csak a bűnös atlanteánok pusztultak el és „tűntek el a Föld szí­néről”…

12. STANZA

AZ ÖTÖDIK FAJ ÉS ISTENI TANÍTÓI

47. Az első két faj maradványai véglegesen eltűn­nek. A Vízözönből a különböző atlanteán fajok egyes csoportjai megmenekülnek, köztük az ötödik faj ősei. 48. A jelenlegi ötödik faj kezdetei. Az első Isteni Dinasz­tiák. 49. A történelem legkorábbi nyomai a Biblia allego­rikus kronológiájába ágyazva. Az un. „egyetemes” törté­nelem szolgailag követi e nyomokat. Az emberiség első Tanítóinak és Civilizátorainak természete.

47. Kevés (ember) maradt meg. Néhány sárga, néhány barna és fekete, néhány vörös maradt meg. A hold-színűek (a kezdeti Isteni Törzsből) örökre kipusztultak. (a)

48. A szent nemzetségből származó ötödik faj megmaradt, az első isteni királyok uralkodtak felettük.

49. A „kígyók”, akik újra lejöttek, kibékültek az ötödikkel (fajjal), tanították és vezették azt. (b)

(a) A 47. sloka az ötödik fajra vonat­kozik. A történelem nem szól erről az időről, de az élő és minduntalan felbukkanó hagyomány tud róla. A törté­nelem – vagy az, amit történelemnek hívunk – csak a mi ötödik alfajunk fantasztikus eredetéig nyúlik vissza, „néhány ezer év” messzeségbe. A sloka szövege: „Néhány sárga, néhány barna és fekete, és néhány vörös maradt meg” – az ötödik gyökérfaj első alfajának alosztályaira vonatkozik. A „holdszínűek” – vagyis az első és a máso­dik gyökérfaj –, örökre kipusztultak, éspedig minden nyom nélkül még akkor, amikor a harmadik (lemuriai) fajt elpusz­tító harmadik „Vízözön” történt, amikor a „Nagy Sárkány” hatalmas farkával egy szempillantás alatt nemzete­ket törölt el a Föld színéről. Ez az igazi értelme a kommentár versének, amely így szól:

A NAGY SÁRKÁNY csak a BÖLCSESSÉG KÍGYÓIT tiszteli, melyeknek fészkei a háromszögű kövek alatt vannak. Más szavakkal: „a piramisok alatt, a világ négy sarkán”.

(b) Ez a szöveg világosan kimondja, amiről már többször is szó esett a Kommentárokban, vagyis hogy a harmadik, negyedik és ötödik faj adeptusai vagy „Bölcsei” földalatti helyeken laktak, többnyire valamilyen piramis­szerű építmény alatt, vagy éppen magában a piramisban. Ilyen piramisok voltak a „világ négy sarkán”, tehát nem csak a fáraók országában, amint azt eleinte gondolták mindaddig, amíg a két Amerikában föld alatt és föld fe­lett, szűz erdők mélyén, de fennsíkon és völgyben is el­szórtan hasonló építményekre nem bukkantak. Ha az euró­pai területeken ma már nem is találhatók igazi, mértani­lag korrekt piramisok, sok kőkorszakbelinek vélt barlang, több hatalmas, szögletes gúla alakú és kúpos menhir Morbihan-ban és általában Britanniában, néhány Dániában található tumuli, sőt a Szardíniában lévő „óriás-sírok” is – elválaszthatatlan kísérőjükkel a nuraghi-val –, mind többé-kevésbé ügyetlen másolatai a piramisoknak. Ezek legnagyobb része az újonnan kialakult európai kon­tinensen és szigetein az első telepesek munkája, akik ama „néhány sárga, néhány barna és fekete, és néhány vö­rös” fajból származtak, mely népek túlélték az utolsó at­lantiszi kontinens és szigeteinek elmerülését 850.000 évvel ezelőtt (de Platón szigete nem volt még köztük), még az első nagy árja fajok megérkezése előtt. Az emlé­kek egy részét pedig a keletről jövő első bevándorlók emelték. Azok, akik az emberi faj 57.000 éves múltját sem hajlandók elfogadni (a Dr. Dowler által New Orleans­ban a Mississippi partján talált emberi csontvázat ennyi idősnek tartják), természetesen el fogják utasítani az általunk felhozott tényeket. Egy napon talán rájönnek té­vedésükre. Lenézhetjük az árkádiaiak nevetséges öndicső­ítését, akik magukat a „Holdnál öregebbeknek”, προσελήνοι mondják, vagy gúnyolódhatunk Attika népén, akik azt állították, hogy már éltek, mielőtt a Nap megjelent vol­na az égboltozaton, de nem vonhatjuk kétségbe nyilván­való ősiségüket. Azon az egyetemes hagyományon sem nevet­hetünk, hogy őseink óriások voltak. Igaz, tévedés volt néhány mamut- és masztodon-, sőt egy esetben óriás sza­lamander-csontokat is emberi csontoknak tartani, de vál­tozatlanul fennáll az a megoldatlan kérdés, hogy a tudo­mány miért nem engedi meg az ember esetében azt, hogy az idők folyamán ő is – akárcsak a többi állati forma – az óriás homo diluvii-ből a jelenkor öt-hat láb magas emberévé zsugorodott össze.

De a „Bölcsesség Sárkányai” jól megőrizték fel­jegyzéseiket, s az emberi fejlődés története éppen úgy fel van vésve az egekbe, mint a földalatti barlangok fa­lain. Az emberiség és a csillagok elválaszthatatlanul össze vannak kötve egymással, mert a csillagokban ural­kodó intelligenciák összekapcsolják őket.

A modern szimbológusok gúnyt űzhetnek ebből, ne­vezhetik képzelődésnek, de mégis igaz az, amit Sta­niland Wake ír: „Kétségtelen, hogy a Vízözönt néhány keleti nép nemcsak a piramisokkal, de a csillagászati konstellá­ciókkal is (mindig) összekapcsolta legendáiban”. („The Great Pyramid”) Proctor szerint az „Ősi Sárkány” a „Nagy Víz­özönnel” azonos (Knowledge, I. köt. 243. old.): „Tudjuk, hogy a múltban a Sárkány-konstelláció a pólusoknál vagy másként az égi szféra kidudorodásá­nál volt… A csillagvallások templomaiban a Sárkány a legelső vagy uralkodó konstellációk közé tartozott… Különös hogy ezek a konstellációk milyen pontosan megfelelnek szekvenciában és a rektaszcenzió (egye­nes emelkedés) irányában a (bibliai) Vízözönnel kap­csolatban feljegyzett eseményeknek.”

Hogy miért különös ez, arra azt hisszük, bőséges magyarázattal találkozhatunk ebben a munkában. Csak itt van arról szó, hogy különböző vízözönök zavarodtak össze az ötödik faj alfajainak emlékezéseiben és hagyományai­ban. Az első nagy vízözön asztronómiai és kozmikus volt, míg a többiek földi vízözönök voltak. Mégis azt halljuk tudós barátunktól, Gerald Masseytől – aki a British Múzeum misztériumainak valóban beavatottja, bár beavatá­sát önmagától nyerte –, hogy Atlantisz elmerülése és a Vízözön csak a tudatlan nép antropomorfikus elképzelésé­ből ered, s maga Atlantisz sem volt más, mint egy aszt­ronómiai allegória. De a nagy zodiákusi allegória tör­ténelmi tényeken alapul, s így az allegória aligha ütköz­het össze a történelemmel. Különben is, az okkultiz­mus tanulmányozói jól tudják, mit jelent az asztronómiai és zodiákusi allegória. Az allegória igazi értelmét Dr. Smith mondja el, ahogy azt az asszír táblákra írt Nim­ród-történetből kihámozta. A „tizenkét canto” a Nap évi pályáját jelenti az év tizenkét hónapjában. Mindegyik tábla egy bizonyos hónapnak felel meg, s világosan utal a zodiákus jegyek állatformáira. A tizenegyedik canto „Rimmon, a vihar vagy eső istenéről szól, s egybehangzik a zodiá­kus tizenegyedik jelével, az aquarius-szal vagy víz­öntővel”. (Nineteenth Centaury, 1882, 236. old.) Az ősi Feljegyzések szerint ezt még megelőzi a pre-asztronómiai Vízözön, s ez nyert allegorikus vagy szimbolikus formát a zodiákusi vagy Noé-féle vízözönben. De ennek semmi köze sincs Atlantiszhoz. A piramisok szo­ros kapcsolatban állnak egyrészt a Nagy Sárkány konstel­lációval – ez a „Bölcsesség Sárkányait”, vagyis a harma­dik és a negyedik faj nagy beavatottjait jelenti –, más­részt a Nílus áradásaival, amelyekben isteni emlékezte­tést láttak a nagy atlantiszi vízözönre. Asztronómiai feljegyzések az Egyetemes Történetről – tudomásunk sze­rint – akkor kezdődtek, amikor a negyedik, vagyis az at­lanteán faj harmadik alfaja volt soron. Mikor volt ez? Az okkult adatok azt mutatják, hogy az egyiptomi zodiáku­si számítások bevezetése óta a pólusok már háromszor he­lyet változtattak.

Erre a megállapításra rövidesen újra visszatérünk. Azok a szimbólumok, amelyek a zodiákusi jelekben vannak – a materialistáknak ez is jó alkalom volt arra, hogy egyoldalú elméleteiket és véleményeiket lerögzítsék – nos, e szimbólumok már önmagukban is oly mély jelentőség­gel bírnak, s oly fontos kihatással vannak az emberiség­re, hogy nem lehet őket néhány szóval elintézni. Továbbá figyelembe kell vennünk még a 48. slokában lévő megállapítás értelmét az első Isteni Ki­rályokról, akikről azt halljuk, hogy „újra lejöttek”, vezették és tanították a mi ötödik fajunkat az utolsó Vízözön után! Történelmi szempontból ezt az utolsó kité­telt a következő fejezetekben fogjuk közelebbről tárgyal­ni, most még csak néhány újabb részletet szeretnénk kö­zölni a „Kígyók” témájával kapcsolatban.

Az Ősi Stanzákhoz írt vázlatos kommentárjainkat itt most be kell fejezni. A téma további megvilágításához olyan bizonyítékok szükségesek, amelyeket ókori, középko­ri és modern munkákból lehetne összeszedni, s jobb rend­szer szerint egybevetni és összeállítani, még jobban fel­hívva az olvasó figyelmét a történelmi bizonyítékok hatal­mas tömegére. És minthogy az Egyház ortodox megvilágítá­sában szereplő „Kísértő” – ezen bizarr és sokatmondó szimbólum – változatos értelmét sohasem lehet eléggé hangsúlyozni, helyesnek látjuk ezt az annyiszor érin­tett témát e helyen az összes, rendelkezésünkre álló bi­zonyítékokkal megvilágítani, az ismétlés ódiumának vál­lalásával. A nyugati teológusok és bizonyos jámbor szim­bológusok állhatatosan kitartanak a mellett, hogy a ti­tánok és kabirok azonosan kapcsolódnak az „ördögnek” ne­vezett groteszk személyiséggel, s minden bizonyíték, amely elméletük ellen szól, csökönyös visszautasításra vagy agyonhallgatásra talált. Az okkultistának éppen ezért minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy ezt a megrögzött rágalmat visszautasítsa. Éppen ezért az a szán­dékunk, hogy a három utolsó slokával kapcsolatos témá­kat több csoportra osszuk, s amennyire a hely engedi, a leggondosabb vizsgálat alá bocsássuk. Ily módon még né­hány újabb részlettel is kibővíthetjük az ókori általá­nosan érvényes bizonyítékait ebben a tárgyban, amely az okkultizmus és az ezoterikus tanítás legtöbbet vitatott tétele. Megjegyezzük azonban, hogy a kötet 2. részé­ben Szimbológia címszó alatt e témával még részleteseb­ben fogunk foglalkozni.

Kígyók és sárkányok szerepe a különböző szimbolizmusok­ban

Kaldeában a sárkány szót nem fonetikusan írták, hanem két névjellel ábrázolták, melyeknek értelme az orientalisták szerint valószínűleg „pikkelyes lény”. G. Smith igen találóan jegyzi meg, hogy „ez a leírás ter­mészetesen éppen úgy alkalmazható a mesebeli sárkányra, mint a kígyóra vagy éppen a halra”. Ehhez még hozzáte­hetjük azt, hogy bizonyos szempontból ez a leírás a ti­zedik zodiákus jelre, a Makara-ra is illik: Makara szanszkritül egy közelebbről meg nem határozott kétél­tűt jelent, általában krokodilnak fordítják, de valódi jelentése egészen más. Mindez csak azt bizonyítja, hogy az asszirológusok semmi bizonyosat nem tudnak a sárkány jelentéséről az ősi kaldeaiaknál. A zsidók Kaldeából kapták szimbolikájukat, tőlük viszont a keresztények sajátították ki a jelképeket, s ők tették meg a „pikke­lyes lényt” élő entitásnak, rosszindulatú hatalomnak.

A British Múzeumban lévő egyik asszír ábrázolá­son szerepel a sárkányok egyik fajtája „szárnyakkal és pikkelyesen”. Az asszirológusok szerint itt a bűnbee­sésről van szó, minthogy még két személy is látható a „fa” két oldalán, amint kezüket nyújtják az „alma” után, a „fa” mögött pedig ott leselkedik a sárkány-kígyó. Ezo­terikus magyarázat szerint a két alak két „kaldeait” ábrázol, akik beavatásukat várják, a kígyó pedig a bea­vatót szimbolizálja. Mindhármukat megátkozzák a félté­keny istenek, vagyis az exoterikus profán papság. Ebből a magyarázatból vajmi kevés emlékeztet a szószerinti „bibliai eseményre”, amint azt minden okkultista megál­lapíthatja.

„A Nagy Sárkány csak a Bölcsesség Kígyóit tiszte­li” – mondja a Stanza, bizonyítva ezzel állításunk helyes­ségét a két emberalakra és a „Kígyóra” vonatkozólag.

„A Kígyók, akik újra lejöttek… tanították és vezették” az ötödik fajt. Korunkban vajon melyik épeszű ember hinné azt, hogy itt igazi kígyókról van szó? Innen ered az a feltételezés – amit a tudósok manapság szinte axiómaként tekintenek –, hogy azok, akik az ókorban a kü­lönböző szent sárkányokról és kígyókról írtak, vagy ba­bonás és hiszékeny emberek voltak, vagy pedig tudatosan be akarták csapni azokat, akik náluk kevesebbet tudtak. Márpedig Homérosztól kezdve a kígyó elnevezés olyasmire vonatkozott, ami rejtve volt a profán szemek elől.

„Rettenetesek az istenek, amikor megnyilvánulnak” – vagyis azok az istenek, akiket az emberek sárkányoknak neveztek. Aelianus, aki a „De Natura Animalium” című munká­jában foglalkozik ezekkel a kígyószerű szimbólumokkal, olyan megjegyzéseket tesz, amelyekből feltehető, hogy tisztában volt ezen legősibb szimbólumok jelentésével. A fenti homéroszi idézettel kapcsolatban pedig találóan jegyzi meg: „Mert a Sárkány, bár szent és tisztelni való, iste­ni természetében még valami olyat is tartalmaz, amiről jobb (mások számára?) tudatlanságban lenni.” (XI. könyv, XVII. fejezet)

A „Sárkány” szimbólum hetes jelentésű, s e jelen­tésekből megadhatjuk a legmagasabbat és a legalacsonyab­bat. A legmagasabb jelentése azonos az „Önszültével”, a Logosszal, a hindu Aja-val. A naasszenusoknak (ofiták) vagy kígyóimádóknak nevezett keresztény gnosztikusoknál ez a szimbólum a Szentháromság második személyét, a Fiút jelentette. A Fiú szimbóluma a Sárkány-konstelláció volt.¹ Annak hét „csillaga” azonos azzal a hét csillaggal, amelyeket a Jelenések „Alfa és Omegája” kezében tart. A „Sárkány” szimbólum legföldibb jelentésében a Bölcsek­re vonatkozik.

Az ókor vallásos szimbolizmusának ez a területe igen rejtett és titokzatos, profán személyek számára va­lószínűleg érthetetlen is marad. E szimbolizmus magyará­zata ma annyira sértően hangzik a keresztény fül számára, hogy híres civilizációnk ellenére valószínűleg csak rossz­akaratú denunciálásnak fogják tartani az egyik legféltet­tebb keresztény dogmával kapcsolatban. De legyünk méltányosak: ahhoz, hogy ez a dogma oly mély gyökeret vert az Egyházban, Milton géniusza és írásművészete kellett, aki oly poétikus költeményt szőtt e téma köré.

Arra a kérdésre, hogy vajon a Sárkány és annak állítólagos égi legyőzőjének allegóriája először János Jelenéseiben szerepel-e, igen határozottan feleljük: nem. János „Sárkánya” Neptunt jelenti, az atlantiszi mágia szimbólumát.

Hogy cáfolatunkat bebizonyíthassuk, arra kérjük az olvasót, szenteljen figyelmet a kígyó vagy sárkány szimbolizmusának, amint az a különböző aspektusok sze­rint jelentkezik.

Sziderikus és kozmikus jelképek

Asztronómusok is tudnak arról – az okkultistákról és asztrológusokról nem is beszélve –, hogy képletesen „Kígyóknak” hívták az Adeptusok a misztikus és allegori­kus frazeológiában a Tejutat, az Asztrális Fényt, továb­bá a Napnak a Rák- és Baktérítő irányában megtett útját, sőt a sziderikus vagy tropikus év köreit is.

Kozmikusan és metaforikusan ez tehát a Kígyó ér­telme. Poszeidon egy „Sárkány”, mondják a Peratae-gnoszti­kusok, „Chozzar, az avatatlanok Neptunja”, a „jó és töké­letes kígyó”, a Naasszeusok messiása, akinek szimbóluma a Draco.

Különbséget kell azonban tennünk e szimbólumok kü­lönböző jellegei között. A zoroasztriánus ezoteria azo­nos a Titkos Tanítással, s ha okkultista olvassa a Vendi­dad-ban azt a részt, hogy a „Kígyó” harapása az Airyana Vaêgô gyönyörű örök tavaszát télre változtatta, mely be­tegséget és halált hozott, s ugyanakkor mentális és pszic­hikus pusztulást, akkor tudja, hogy ez a Kígyó az Észa­ki Pólus, s ugyanakkor az Égi Pólus is.² E két tengely kapcsolata hozza létre az évszakokat aszerint, hogy mi­lyen szöget zárnak be egymással. Amikor a két tengely párhuzamossága megszűnt, elmúlt az Airyana Vaêgô örök tavasza a „jó folyó Dâitya mellett”, és „az árja mágusok­nak Sagdiana-ba kellett emigrálniuk” – mondja az exoterikus beszámoló. Az ezoterikus tanítás pedig megállapít­ja, hogy a pólus eltért az egyenlítőtől, és hogy a negye­dik faj „boldog országa”, amelyet a harmadiktól örökölt, a pusztulás és gyötrelem földjévé lett. Már maga ez a ki­tétel vitathatatlan bizonysága a zoroaszteri szentírások nagy ősiségének. A poszt-diluviális (özönvíz-utáni) kor neo-árjái természetesen alig ismerhették fel azokat a hegységeket, amelyeknek csúcsain az özönvíz előtti kor­ban őseik a tiszta „Yazatak”-kal, másként az Elemek égi Szellemeivel találkoztak és társalogtak, akiknek élete és tápláléka az övékkel azonos volt. Amint Eckstein mond­ja (Revue Archeologique, 1885.): „A Vendidad a közép-ázsiai légkör nagy változására látszik utalni; hatalmas vulkánikus kitörésekre, s egész hegyláncok összeomlására a Kara-Korum hegylánc közelében”.

Eusebius szerint – aki ez egyszer csodálatoskép­pen igazat írt – az egyiptomiak a Kozmoszt egy hatalmas lángoló körrel szimbolizálták, melynek átmérőjén egy sas­fejű kígyó feküdt. Ebben mi s Föld pólusát látjuk az ekliptika síkján belül, a körülötte azon heves kitörésekkel, ame­lyek egy ilyen égi helyzetből szükségképpen adódnak: amikor ugyanis az egész zodiákus – mintegy 25.000 év múlva – „vörössé lesz a szoláris tűztől” és minden jel vertikálisra fordul a poláris régióhoz viszonyítva. (Mackey: The Mythological Astronomy, 42. old.)

Meru, az Istenek Hajléka, mint már korábban meg­magyaráztuk, az Északi Pólusra helyeződött, míg Pâtâla, az Alsó Régió, a déli irányban feküdt. Minthogy az ezote­rikus filozófiában minden szimbólumnak hét kulcsa van, Meru és Pâtâla földrajzilag helyeket jelentenek, míg egy másik, asztronómiai jelentésük a „két pólus”, ez utóbbi jelentésük vezetett az exoterikus szektarizmusban a „Hegy” és a „Gödör” elnevezésre, ami Mennyet és Poklot jelen­tett. Ha most megmaradunk az asztronómiai és földrajzi jelentésnél, megállapíthatjuk, hogy a régiek sokkal job­ban ismerték az Északi és a Déli Sark topográfiáját és természetét, mint a modern asztronómusok bármelyike. Igen jó okuk volt az egyiket „Hegynek” és a másikat „Gödörnek” nevezni. Amint az előbb idézett szerző részben megmagyarázza: Helion és Acheron annak idején körülbelül ugyanazt jelentette. „Heli-on a Nap, amikor a legmagasabban áll”, minthogy Heli-os vagy Eli-os jelentése: a „legma­gasabb”, ami Acheron, az allegorikus folyó 32 fokkal a pólus fölött, s ugyancsak 32 fokkal a pólus alatt fek­szik, s így a feltevés szerint az északi horizontot 32 fokos szélességben érinti. A Déli Sark hatalmas homoru­latát, amely rejtve van szemünk elől, az első asztronó­musok elnevezték Gödörnek, s mivel az Északi Pólusnál az égnek egy bizonyos, horizont fölötti körét figyelték meg, ezért az Északi Sarknak a Hegy nevet adták. Mint­hogy Meru az Istenek magas hajléka, azt mondták, hogy ők időnként oda felmennek és onnan lejönnek, ez pedig (asztronómiailag) a Zodiákusi isteneket jelentette, amint a Föld eredeti északi pólusáról átköltöznek az Ég déli pólusára. Ilyen korban az ekliptika déli tizenkét óra­kor a délkörrel lehetett párhuzamos, a zodiákus egy ré­sze alászállt az északi sarkról az északi horizont­ra, átszelve a kígyó nyolc tekervényét (nyolc csil­lagévet, azaz több mint 200.000 napévet). Ez úgy is elképzelhető, mint egy képzeletbeli lépcső, melynek nyolc foka a földtől a pólusig, vagyis Jupiter tró­nusáig vezet. Ezen a létrán ezután az istenek, vagyis a zodiákusi jelek, fel és leszállhattak. (Jákob létrája és az angyalok) Több mint 400.000 éve an­nak, hogy a Zodiákus megteremtette e létra fokait.

Ez igen elmés magyarázat, bár nem egészen mentes bizonyos okkult eretnekségtől. De mégis közelebb van az igazsághoz, mint más, sokkal tudományosabb vagy éppen teológiai jellegű magyarázat. Amint már mondtuk, a keresztény Szentháromság már a kezdettől fogva tisztán asztronómiai elgondolás volt. Erre vezethető vissza Ru­tilius mondása azokról, akik ezt euhemerizálták (azaz a mitológiát tényleges történésnek akarták feltüntetni): „Judaea gens, radix stultorum”. (A zsidó faj alapjában ostoba.)

De az avatatlanok, s különösen a keresztény fa­natikusok, akik mindig tudományos igazolást keresnek a holtbetűs szövegekre, kitartanak mellette, hogy az égi pólus jelképében a Genezis tényleges kígyóját, Sátánt, az emberiség ellenségét lássák, holott valójában ez egy kozmikus metafora. Amikor a különböző szentírásokban az istenekről azt halljuk, hogy cserbenhagyják az emberi­séget, akkor nemcsak az Isteneket, Védőket és Tanítókat értik, hanem a kisebb isteneket is, azaz a zodiákus je­gyek urait. Az előbbiek mint tényleges és létező lények hozták létre az emberiséget, dajkálták és tanították kora ifjúságában, amint azt minden szentírásban – a zo­roaszteriben éppen úgy, mint a hinduban – láthatjuk. Ormazd vagy Ahura Mazda, a „Bölcsesség Ura”, voltaképpen szintézise az Amesha-Spenta-knak, a „Halhatatlan Jótevőknek”³, az „Igének” vagy a maz­dianizmusban a Logosznak és hat magasabb aspektusának. Ezekről a „Halhatatlan Jótevőkről” ezt a leírást adják a Zamyad yasht-ban:

Az Amesha Spenta-k, a ragyogók, az átható szemű­ek, a nagyok, segítők… halhatatlanok és tiszták… mind a heten hasonlók elmében, beszédben és cselek­vésben… akik Ahura Mazda teremtményeit megteremtik és elpusztítják, ők a teremtők és felügyelők, a védők és uralkodók.

E néhány sor elegendőképpen rámutat az Amshaspend-­ek, a mi Dhyan Chohan-jaink vagyis a „Bölcsesség Kígyói­nak” kettős vagy éppen hármas jellegére. Azonosak ők Ormazd-dal (Ahura Mazdá-val) és mégis különállnak tőle. A keresztények szempontjából ők a Csillagok Angyalai – a Zoroaszterek Csillag-Yazata-i –, vagy bármely vallás­ban a hét bolygó (beleértve a Napot is).⁴ A használt jelzők: „ragyogó, átható szeműek” bizonyítja ezt. Mindez a fizikai és sziderikus síkokra vonatkozik. A spirituális síkon viszont az Amesha Spenta-k Ahura Mazda Isteni Erői, míg az asztrális vagy pszichikus síkon ők az „Építők”, az „Őrzők”, a Pitrik vagy Atyák és az emberi­ség első Tanítói.

Amikor majd a halandó emberek kellőképpen spiritualizálódtak, akkor már nem lesz szükség arra, hogy az ősi bölcsesség pontos megértését belekényszerítsék tuda­tukba. Akkor tudni fogják, hogy mindazok a világmegvál­tók, akiknek neve eljutott korunkig: (a) közvetlen kiára­dásai voltak (az általunk bármilyen néven ismert) Logosz­nak, vagyis lényegi inkarnációi voltak a „Hét” egyikének, másként a „Hetes Isteni Szellemnek”, és (b) már előzőleg is megjelentek világunkban, elmúlt ciklusok során. Az emberek akkor fel fogják ismerni, mi okozta az elmúlt korokban a történelmi és kronológiai rejtélyeket, hogy pl. miért nem tudják Zoroasztert bizonyítottan semmifé­le korba beilleszteni, a Dabistan ugyanis tizenkettővel és tizennéggyel is megszorozza őt. Hogy miért van úgy összekeverve s Rishik és Manuk száma és egyénisége, hogy miért mondják Krishna és Buddha azt, hogy ők inkar­nációk, Krishna a Rishi Narâyana-val azonosítja magát, Gautama pedig korábbi életeinek egész sorozatát közli, s különösen az előbbi, bár ő a „legmagasztosabb Brahmâ”, még az Amsámsávatâra nevet is kapja, ami annyit jelent, mint a Földön a Legmagasztosabb „részének egy része”. Vé­gül hogy miért mondják Oziriszt Nagy Istennek, s ugyanakkor „Földi Hercegnek”, aki mint Toth Hermész jelenik meg újra, és a názáreti Jézust (héberül Józsuát) is miért lehet felismerni kabbalisztikusan Józsuában, a szerzetes­nő fiában, s még néhány más személyiségben. Az ezoterikus tan ezt azzal magyarázza, hogy a felsoroltak, és még na­gyon sokan mások, a Földön először mint a Logosz hét nagy erőinek egyike jelentek meg, majd individualizálódtak mint Istenek vagy Angyalok (küldöttek). Utóbb – az Anyag­gal keveredve – újra és újra megjelentek mint nagy böl­csek és tanítók, akik az ötödik fajt „tanították”, akár­csak a két megelőző fajt, és uralkodtak az Isteni Dinasz­tiákban, míg végül is feláldozták magukat, hogy bizonyos kritikus korszakokban különböző körülmények között meg­szülessenek az emberiség javára és megváltására. Legutol­só inkarnációikban a Földön valóban csak „részei voltak a résznek”, jóllehet ez a rész de facto az Egy Legmagasz­tosabb a Természetben.

Mindez a teogónia metafizikájának tekinthető. De menjünk tovább. A HÉT mindegyik „Ereje” – amint indivi­dualizálódik – birtokába veszi a teremtés elemeit és uralkodik rajtuk,⁵ innen származik a szimbólumok sok­féle értelmezése. S ezek a szimbólumok, hacsak nem ezote­rikus módszerekkel magyarázzák őket, rendszerint kibogoz­hatatlan kuszaságra vezetnek.

Ha a nyugati kabbalista – aki általában ellenfele a keleti okkultistának – bizonyítékot kíván, akkor nyis­sa ki Eliphas Lévi: Historie de la Magie című könyvét az 53. oldalon, és vizsgálja meg gondosan a Zohar-ból vett, s általa meg­magyarázott „Grand symbole kabbalistique”-t. Lévi köny­vében e helyen egy metszetet találunk, amely az „egymás­ba fonódó háromszögeket” mutatja be, éspedig úgy, hogy egy fehér férfi van felül, s egy fekete nő alul, fejjel lefelé, lábai a férfi kiterjesztett karjai mögött nyúl­nak ki annak válla fölött, míg kezei mindkét oldalon összekulcsolódnak. Eliphas Lévi szerint a szimbólum Is­tent és a Természetet fejezi ki, vagyis Istent, a „fényt”, amint fordított alakban tükröződik vissza a Természetben és az Anyagban, tehát a Sötétségben. Kabbalista és szim­bolikus szempontból igaza van, de csak addig a pontig, amíg jelképes kozmogóniáról van szó. E szimbólumot külön­ben sem ő találta ki, és nem is a kabbalisták. A két alak fehér és fekete kőből volt kifaragva Egyiptom templomai­ban a hagyomány szerint időtlen idők óta, történelmileg bizonyíthatóan pedig legalább is Cambyses király ideje óta, aki ezt személyesen látta. Így tehát ez a szimbólum már közel 2500 éve szerepel, mert hiszen Cambyses, aki Kyros fia volt, i.e. 529-ben követte apját a trónon. Ez a két alak ott a szemben lévő pólusokat megszemélyesítő két Kabir volt. Hérodotosz (Thalia, LXXVII.) elmondja az utókor számára, hogy amikor Cambyses belépett a Kabirim templomába, való­ságos nevetőgörcsöt kapott meglátván ezt az ábrázolást, gondolván, hogy az egy álló férfi és egy fején álló nő. Márpedig ezek a pólusokat jelentették, s a szimbólum ar­ra akart emlékeztetni, hogy „a Föld északi pólusa átfor­dul az Ég déli pólusára”, amint azt Mackey is észlelte.⁶ De ezek az alakok a pólusok megcserélését is jelen­tették, ami a földtengely elhajlása folytán állt elő, s ami minden esetben az óceánok eltolódásával, a poláris régiók elmerülésével, az egyenlítő körül új földrészek felmerülésével jártak és vice versa. Ezek a Kabirim az „Özönvíz” Istenek voltak.

Ez megkönnyíti nekünk, hogy kibogozhassuk azt a látszólag reménytelen szövevényt, amit az azonos istenek­nek és isteni rendeknek adott számtalan név és cím tömke­lege jelent. E század elején (XIX. sz. – ford.) Faber ki­mutatta a Corybantes-ek, Curetes-ek, Dioszkurok, Anak­tesek, Dii Magni-k, Idahegyi Daktilok, a Lares-ek, Pena­tes-ek, Manes-ek,⁷ Titánok és Aletae-k azonosságát a Kabirik-kal. Mi pedig kimutattuk, hogy ez utóbbiak azo­nosak a Manukkal, a Rishikkel és a mi Dhyán Chohan-jaink­kal, akik a harmadik és a negyedik faj kiválasztottjai­ban inkarnálódtak. Így azután, míg a teogónia szempont­jából a Kabiri-titánokat a hét Nagy Istennek tekinthet­jük, kozmikusan és asztronómiailag ezeket a Titánokat Atlantes-eknek hívták, talán azért – mint Faber mondja –, mert kapcsolatban álltak (a) az At-al-as-szal vagyis az „iste­ni Nappal” és (b) tit-tel, a „vízözönnel”. De ez a megoldás, még ha igaz is, csak az exoterikus verziót jelenti. Ezo­terikusan e szimbólumok értelme attól függ, milyen névvel vagy címmel látják el. A hét misztikus, hódolatkeltő Nagy Isten, a Dioszkurok,⁸ akik az okkult természet sötétségébe vannak burkolva, később az Idahegyi Dakti­lok vagy Idahegyi „Ujjak” elnevezést kapják a fémekkel gyógyító adeptusotnál. A jelenleg „ősök árnyai” jelenté­sű lares elnevezés igazi etimológiáját az etruszk lars szóban kell keresni, ami „vezetőt”, „irányítót” jelent. Sanchoniathon az Aletae szót mint „tűzimádót” fordítja, Tabor pedig azt hiszi, hogy az Al-Orit kifejezésből ered, aminek jelentése: „Tűzisten”. Mindketten helyes nyomon járnak, mert mindkét esetben van utalás a Napra, a „leg­magasabb” Istenre, aki felé valamennyi planetáris Isten (asztronómiailag és allegorikusan) „gravitál”, őt imádva. Mint Lares-ek, ők valóban Nap-istenségek, bár Faber eti­mológiája, hogy „lar” annyi, mint „El-Ar” – a Napistenség – összevonása, nem egészen korrekt. A „lares”-ek az emberek vezetői és irányítói. Asztronómiai szempontból, mint Aletae-k, ők jelentették a hét bolygót, misztikus szempontból pedig, mint Lares-ek, ugyanezen bolygók kor­mányzói ők, vagyis a mi védőink és uralkodóink. Az exote­rikus vagy fallikus tisztelet céljaira, s ugyanakkor kozmikus vonatkozásban is, ők voltak a Kabiri-k, akiknek tulajdonságait és kettős képességeit már a nekik épített templomok és papjaik nevei is elárulták. Ők azonban mind­nyájan a Dhyan Chohan-ok hetes teremtő és serkentő cso­portjaiba tartoztak. A szabeusok, akik a „hét bolygó ré­genseit” éppen úgy tisztelték, mint ahogy a hinduk tisz­telik a Rishi-ket, azt tartották, hogy Seth és fia Her­mész (Enoch vagy Enos) voltak a legnagyobbak a planetáris istenek között. Seth és Enos alakját a zsidók a szabeu­soktól kölcsönözték, majd kiforgatták (exoterikusan), de hogy kik voltak ők igazában, az így is kitűnik, még a Ge­nezisből is.⁹ Seth azon harmadik fajbeli korai embe­reknek a „nemzője”, akikben a Planetáris angyalok inkar­nálódtak. Ő maga egy Dhyan Chohan volt, és a serkentő is­tenek közé tartozott, míg Enos (Hanoch vagy Enoch), vagy Hermész a hagyomány szerint a fia volt, de itt tekintet­be kell venni azt, hogy Enos egy generikus név, amelyet általában alkalmaztak az összes korai Látnokra (Enoichion). Innen ered a kultúra. Soyuti nevű arab író azt mondja, hogy a legkorábbi feljegyzések szerint Seth vagy Set a szabeizmus (csillagimádás) megalapítója volt, és hogy azokat a piramisokat, amelyek a planetáris rendszert juttatták kifejezésre, egyaránt Seth és Idris (Hermész vagy Enoch) síremlékének tartották. (Lásd: Vyse, „Operations”, II. kötet, 358. old.) Ide zarándokoltak el a szabeusok, s itt énekeltek naponta hétszer imát észak felé fordulva (a Meru-hegy, Kaph, Olimposz stb. fe­lé). (Lásd: Palgrave, II. kötet, 264. old.) Abd Allatif szintén érdekes dolgokat ír a sza­beusokról és könyveikről. Ugyancsak velük foglalkozik Eddin Ahmed Ben Yahya, aki 200 évvel később élt. Ez utób­bi szerint „minden piramis egy csillagnak volt szentelve” (jobban mondva a csillag régensének). Abd Allatif viszont azt állítja, hogy a régi szabeus könyvekben olvasta, mi­szerint „az egyik piramis az Agathodaemon, a másik pedig Hermész sírja volt”. (Vyse, II. kötet, 342. old.) „Agathodaemon pedig senki más nem volt, mint Seth, és bizonyos írók szerint Hermész az ő fia volt” – teszi hozzá Staniland Wake a „The Great Pyramid” 57. oldalán.

Így tehát, míg Samothrace-ban és a legrégibb egyip­tomi templomokban a Kabiri-k a nagy Kozmikus Istenek voltak – a hét és negyvenkilenc Szent Tűz –, addig a gö­rög templomokban rítusaik többnyire fallikusak lettek, s ezért a beavatatlanok számára obszcén jelentőséget kap­tak. A görögöknél a Kabiri-k hárman és négyen, vagyis he­ten voltak – a férfi és női princípiumok – a crux ansata vagyis a füles kereszt értelmezésében. A hétnek ez a fel­osztása magyarázat arra, hogy egyes klasszikus írók sze­rint miért voltak csak hárman, míg megint mások négyet ne­veztek meg. E négy a következő volt: Axieros (női aspek­tusában Demeter), Axio-Kersa (Persephone),¹⁰ Axiokersos (Plútó vagy Hádész) és Kadmos vagy Kadmilos (Hermész – de nem a Hérodotosz (II. köt. 51.) által említett Ithyphallos-i Hermész, hanem „a szent legendabeli”, akiről teljes felvilágosítást csak a Samotracia-i misztériumokban adtak). E kettő azo­nosítása, amely az Apollonius Rhodius kommentátora szerint Mnaseas indiszkréciója folytán jött létre, egyál­talában nem identifikáció, mert hiszen a nevek önmagukban nem sokat árulnak el. Mások azt tartják, s nekik is igazuk van egy bizonyos szempontból, hogy csak két Ka­biri volt. Ezoterikusan a két Dioszkur-ról, Castor és Pol­lux-ról van szó, exoterikusan pedig Jupiterről és Bacchus-ról. Utóbbi kettő geodéziai vonatkozásban a földi póluso­kat személyesítette meg, asztronómiailag a földi és az égi pólust, valamint a fizikai és spirituális embert. Elég, ha ezoterikusan értelmezve olvassuk el Semele és Jupiter történetét, valamint Bacchus, a Bimater születését s az azt kísérő körülményeket, hogy az allegóriát megért­sük. Az a szerep, amit a különböző verziók szerint az ese­mény közben a tűz, víz, föld stb. játszott, világossá te­szi ezt, hogy az „istenek atyja” és a „bor vidám istene” a két földi pólust is megszemélyesítették. A földi, a fé­mes, a magnetikus, az elektromos és a tüzes elemek felemlí­tése mind megannyi célzás és utalás az özönvízi katasztró­fa kozmikus és asztronómiai jellegére. Az asztronómiában a pólusok valóban az „égi mértéket” jelentik, s ugyanígy égi mértékek a Kabiri Dioszkurok, amint ezt látni fogjuk, valamint a Kabiri-Titánok, akiknek Diodorusz a tűz felta­lálását¹¹ és a vas megmunkálásának tudományát tulajdo­nítja. Pausanias pedig bebizonyította, hogy az erede­ti Kabiri istenség Prometheus volt.

Jóllehet a Titán-Kabirim-ek asztronómiai szempont­ból az évszakok létrehozói és szabályozói is voltak, koz­mikus szempontból pedig – mint a fém- és földmunka iste­nei – a nagy vulkánikus energiákat jelentették, őseredeti isteni jellegükben mégis ők voltak azok a jótevő lények, akik – a prométheuszi szimbólum szerint – lehozták a fényt a földre, s az emberiséget értelemmel és ésszel áldották meg. Minden teogóniában – különösen pedig a hinduban – a Titán-Kabirim-ek jelentették az Isteni Tüzeket, a három, hét vagy negyvenkilenc Tüzet, aszerint, hogy az allegória megkívánta. A nevük maga is ezt bizonyítja, mert Indiában ők az Agni-Putra, vagyis Tűz-fiak, Görögországban és má­sutt pedig – különböző nevek alatt – a Tűz géniuszai. Welcker, Maury és most Decharme kimutatták, hogy a Kabei­ron szó jelentése: „a Tűz által hatalmas”, a görög Καίω „éget” szóból eredően. A kabirim sémita szó magában fog­lalja a „hatalmas, nagy, erős” értelmet, ami megfelel a görög μεγάλοι δυνατοί-nak, de ezek későbbi jelzők. Ezeket az isteneket univerzálisan tisztelték, s eredetük elvész az idők mélyében. De akár Frigiában, Föníciában, Trójában, Trákiában, Egyiptomban, Lemnoszban vagy Szicíliában folya­modtak is hozzájuk, kultuszuk mindig a tűzzel volt kapcso­latos, templomaik pedig mindig a legvulkanikusabb helyeken épültek, az exoterikus kultusz szerint pedig a Chthoniai istenségekhez tartoztak, s ezért a kereszténység pokolbe­li isteneket teremtett belőlük.

Ők valóban „nagy, jótékony és hatalmas Istenek”, amint Cassius Hermone nevezi őket. (Lásd: Macrob, Sat. I. III. c. 4. 376. old.) Thébában egy szent­ély épült a két Kabirim, Koré (vagy Persephone) és Demeter számára, (Pausanias, IX, 22; 5.) Memphisben pedig a Kabiri templom oly szent volt, hogy csak a papoknak volt szabad a szentelt területre belépni. (Herodotos, I. II. 37. old.) De ugyanakkor ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a Kabiri elnevezés ge­nerikus volt, továbbá, hogy a Kabirik – mint hatalmas istenek s egyben halandók – mindkét nemhez tartoztak, s jelentésük földi, égi és kozmikus volt. Bár a Kabirik a későbbi felfogás szerint egy tisztán geológiai jelenség­nek (legalábbis ahogy azt most gondolják) – csillagászati és földi erőknek – voltak az uralkodói, az idők kezdetén azonban mégis ők voltak az emberiség uralkodói, amikor mint az „isteni dinasztiákban” inkarnálódott királyok az első impulzust adták a civilizációra, s az emberek elmé­jét – amit ők ajándékoztak az emberségnek – a tudomány és a művészetek feltalálására és tökéletesedésére irányí­tották. Ezért mondják, hogy a Kabirik mint az emberek jótevői jelentek meg, s mint ilyenek éltek korszakokon át a nemzetek emlékezetében. E Kabiriknek vagy Titánoknak tulajdonítják a betűk (a Dévanagari, vagyis az iste­ni ábécé és nyelv), a törvények és a törvényhozás, az építészet, az u. n. mágia különböző formái és a növények gyógyhatásának a feltalálását. Hermész, Orpheus, Cadmus, Asclepios, mindezek a félistenek és hősök, akikben Bryant, Faber, Cumberland püspök és annyi más keresztény író az egyetlen prototípus, Noé puszta pogány másolatait látják, mert nem mernek szembenézni a nyers igazsággal, egyszóval ők mindannyian, akik az emberekhez eljuttatták a tudomány fáklyáját, voltaképpen generikus fogalmak és nevek.

A Kabiriknek tulajdonítják még a mezőgazdaság legfontosabb ágát, a gabonatermesztést is. Amit Isis-Osi­ris, az egykori Kabirim elvégzett Egyiptomban, ugyanazt tette a monda szerint Ceres Szicíliában. S mindketten ugyanabba az osztályba tartoztak.

Hogy a kígyók mindig is a bölcsesség és okosság jelképei voltak, arra bizonyíték Merkur kaduceusa (kígyós pálcája) is, Merkur ugyanaz, mint Toth, a bölcsesség is­tene; egy másik neve Hermész, és így tovább. A pálca körül csavarodó két kígyó Jupiter és más istenek fallikus szimbóluma is, akik kígyókká változtatták át magukat, hogy az istennőket elcsábítsák, – természetesen csak a profán szimbológusok tisztátalan képzeletében. A kígyó mindig az adeptus szimbóluma volt, halhatatlanságát és isteni tudását jelképezte. Merkur, amint pszicho-pompás (?) jellegében kaduceusával a Hádész felé tereli a halot­takat, sőt azzal még életre is kelti őket, – igen egysze­rű és átlátszó allegória. Bemutatja a titkos bölcsesség kettős képességét: a fekete és a fehér mágiát. Bemutatja a megszemélyesített bölcsességet, amint a lelket a halál után vezeti, s hatalmánál fogva a holtat életre kelti, – ez valóban igen mély metafora, ha jelentésén elgondolko­zunk. A régi világ valamennyi népe – egy kivitelével – tisztelte ezt a szimbólumot, a kivétel pedig a keresztény­ség, amely elfelejtette Mózes réz-kígyóját, sőt Jézus burkolt elismerését is a „kígyó” bölcsességéről és okos­ságáról e mondásában: „Legyetek bölcsek mint a kígyók és szelídek mint a galambok”. Ötödik fajunk egyik legrégibb nemzete, a kínai, császárainak jelképévé tette a kígyót, lévén a császárok satnya utódai a „Kígyóknak” vagy beava­tottaknak, akik az ötödik emberiség korai fajain uralkod­tak. A császár trónja a „Sárkány széke”, díszruháján pe­dig a sárkány képe van kihímezve. A legrégibb kínai köny­vekben található aforizmákban pedig nyíltan kimondják, hogy a Sárkány emberi, de természete szerint mégis isteni lény. A Twan-ying-t'u így szól, amikor a „sárga Sárkány­ról”, a többiek főnökéről beszél: „Tudása és erénye mérhetetlen… (ő) nem jár mások­kal együtt, és nem él a sokaságban (ő aszkéta)… A vadonban vándorol, az egeken túl. Ő jön és megy, be­töltve a törvényt (Karmát), a megfelelő időben, ha az teljessé válik, eljön, ha nem, akkor marad (nem lesz látható)”. És Lü-lan szerint Confucius azt mondta: „A Sárkány a tiszta vízből (a Bölcsesség tiszta vizéből) táp­lálkozik és a friss vízben (az élet friss vizében) tölti kedvét.

Isteni tanítóink

Az özönvízről szóló hagyományok nemcsak Atlantisz­ról és a Phlegya-szigetről szólnak. Kínának is megvan a maga hagyománya egy Ma-li-ga-si-ma nevű szigetről vagy kontinensről. Kaempfer és Faber valami furcsa fonetikus meggondolásból ezt a szigetet „Maurigosima”-nak betűzi. Kaempfer Japan (Appendix, 13. old.) című munkájában elmondja ezt a hagyományt. Lakóinak, az óriásoknak gonoszsága miatt ez a sziget a tenger fenekére süllyedt, és csak királya, Peiru-un, a kí­nai Noé menekül meg családjával együtt, mert az istenek, két bálványuk által előre figyelmeztették. E derék feje­delem és leszármazottai lettek azok, akik Kínát benépe­sítették. A kínai hagyományok is – akárcsak más népeké – gyakran beszélnek az isteni dinasztiából származó kirá­lyokról.

Az ősi töredékek is egytől egyig ezt mutatják, hogy régen hittek az embereknek többféle formában vagy éppen többféle síkon – spirituális, pszichikus, intellek­tuális és fizikai síkon – történő fejlődésben, úgy ahogy ezt a jelenlegi munka is leírja. Tegyük vizsgálat tárgyá­vá e töredékekből rekonstruálható állítások némelyikét.

Valamennyi hagyomány azt tartja, hogy az emberi fajok isteni fajokból eredtek. A különböző elnevezések ne zavarjanak meg minket, mert a történet mindenütt ugyan­az. Indiában a Rishik vagy Pitrik, Kínában Chim-nang és Tchan-gy – a kínai „isteni ember” és a félistenek – sze­repelnek, az akkádoknál Dingir és Mul-lil – a teremtő is­ten és a „Szellemvilág istenei”, az egyiptomiaknál Isis-­Osiris és Toth, a hébereknél az Elohim, Peruban a Manco ­Capac és leszármazottai. Minden népnél vagy hét és tíz Rishi-Manu és Prajâpati, hét és tíz Ki-y, vagy tíz és hét Amshaspend¹² (exoterikusan hat), tíz és hét kaldeai Anedot, tíz és hét Sephiroth, stb. szerepel. Ezek mind az ezoterikus tanítás ősi Dhyan Chohan-jaiból vezet­hetők le, akiket másként „Építőknek” is neveznek, amint azt az I. kötet Stanzái mondják. A Manu, Toth-Hermes, Oannes-Dagon és Endri-Enoch, majd később Platón és Panodorus, egytől egyig hét isteni dinasztiáról szólnak, a Földnek hét lemuriai és hét atlantiszi felosztásáról. Beszélnek a hét ősi és kettős Istenről, akik égi lakhelyükről¹³ leszállva a Földön uralkodtak, megtanítván az emberisé­get az asztronómiára, az architektúrára, és mindazon tu­dományokra, amelyek hozzánk eljutottak. Ezek a Lények először mint királyok és teremtők jelennek meg, azután egyesülnek a születőben lévő emberrel, s végül mint „Is­teni királyok és uralkodók” jönnek elő. De ez a tény fokozatosan elhalványult az emberiség emlékezetében. Bosuage bebizonyítja, hogy az egyiptomiak felfogása szerint csak Isis-Osiris ideje óta virágzik országukban a tudomány. Isis-Osirist azóta is mint isteneket imádják, „jóllehet később emberi formát öltő hercegek lettek”. Majd hozzáte­szi az Isteni Androgünről szólva: „Azt mondják, hogy ez a herceg (Isis-Osiris) váro­sokat építtetett, szabályozta a Nílus kiöntéseit, be­vezette a mezőgazdaságot, a bor, a zene, az asztronó­mia és a geometria alkalmazását”.

Amikor Abul-Feda, „Historia Anteislamitica” (Fleisher kiadása, 16. old.) című munkájában azt mondja, hogy a szabeus nyelvet Seth és Edris (Enoch) alapította, ezen az asztronómiát kell érte­ni. A „Melelwa Nohil”-ban (MS. 47. a Nic. Cat-ban.) Hermészt az Agathodaemon tanít­ványának hívják. Egy másik beszámolóban (MS. 785. Uri Cat. idézi Vyse: Operations at the Pyramids of Gizeh, II. 364.) pedig Agat­hodaemon-t úgy említik, mint „Egyiptom királyát”. Cele­pas Geraldinus különös hagyományokat közöl Henoch-ról, akit „isteni óriásnak” hívtak. A történész Ahmed Ben Yu­souf Eltiphas: „Book of the Various Names of the Nile” című munkájában a sémita arabok azon hitéről beszél, hogy Seth, aki később az egyiptomi Typhon, Set lett, egyike volt a Bibliában felsorolt hét Angyalnak vagy Pátriárkának. Azu­tán halandó lett belőle, egy Ádám fia, s ekkor átadja jós­lási képességét és asztronómiai tudását Jared-nek, ez pe­dig fiának, Enoch-nak adja tovább. De Henoch (Idris), „a harminc könyv szerzője” valójában „szabeus eredetű volt”, vagyis a Saba-hoz, a „Sereghez” tartozott. „Miután megalapította az ősi istentisztelet rítusait és szertartásait, elment Keletre, ahol száznegyven vá­rost építtetett, melyek közül Edessa volt a legkevés­bé fontos, azután visszament Egyiptomba, s annak kirá­lya lett. Így tehát Hermésszel azonosítják. De voltaképpen öt Hermész volt, helyesebben csak egy, aki különböző el­térő alakokban jelent meg, akárcsak a Manuk és a Rishik. A Burham-i Kati című műben mint Hormig-ot emlegetik, s ez a név a Merkur bolygó, vagy Budha neve. A szerdai nap pedig egyaránt Hermésznek és Tothnak volt szentelve. A Phineata-k tisztelték a keleti hagyomány Hermészét, s azt tartották róla, hogy Argus halála után elmenekült Egyiptomba, s Toth neve alatt civilizálta az országot. De akármelyik alakjában is szerepel, mindig Ő az, aki a tudományokat a potencialitásból aktivizálta, vagyis ő volt az első, aki megtanította a mágiát Egyiptomnak és Görögországnak, de nem Magna Graecia-nak, hanem még azok­nak a görögöknek, akik még hellének sem voltak.

Nemcsak Hérodotosz, a „történetírás atyja” beszél a csodálatos isteni dinasztiákról, akik megelőzték a ha­landó királyok uralmát, s akiket a félistenek és hősök dinasztiái, majd végül az emberi dinasztiák követtek. Ezen a téren a klasszikus írók egész sora támogatja őt. Diodorus, Eratosthenes, Platón Manetho, stb. ugyanezt a történetet mondják el, és sohasem térnek el a megadott sorrendtől. Amint Creuzer kimutatja:

Valóban a csillagok szféráiból, ahol a világosság istenei laknak, száll alá a bölcsesség az alantasabb szférákba… Az ősi papok (hierophantok és adeptusok) rendszerében kivétel nélkül minden – istenek, géniu­szok, lelkek (maneszek), s az egész világ – együtt fej­lődik térben és időben. A piramis a szellemek e nagy­szerű hierarchiájának szimbólumaként tekinthető.¹⁴

Modern történészek – s főleg francia akadémikusok, mint Renan – a szigorúan vett becsülettel össze nem fér­hető módon igyekeztek elnyomni az igazságot azáltal, hogy nem vettek tudomást az Isteni királyokról szóló ősi anna­lesekről. De Renan sem vonakodhatott jobban, mint Eratost­henes (i.e. 260), hogy elfogadja ezt a kényelmetlen tényt, ez utóbbi viszont kényszerítve érezte magát arra, hogy be­ismerje az igazságot. Ennek köszönhető, hogy e nagy aszt­ronómust 2000 évvel később élt kollégái annyi megvetéssel kezelték. Manetho szerintük „babonás pap, aki a Heliopo­lis egyéb hazug papjainak atmoszférájában született és ne­velkedett”. (Freret) De Mirville, a démonológus, helyesen jegyzi meg: „Mindezek a történészek és papok, akik oly szavahi­hetők, amikor emberi királyok és népeik történeteit is­mertetik, egyszerre rendkívül gyanúsíthatók lesznek, amikor azok isteneikről emlékeznek meg”. De Abydosban van egy korabeli tábla, amely hála Champollion lángeszének, ma már igazolja Egyiptom papjai­nak (s főleg Manethonak) igazmondását, úgyszintén Ptolemeus igen figyelemreméltó szavait, amelyeket a Turin-i papirusz őrzött meg. De Rougé, az egyiptológus szavai szerint:

… Champollion elcsodálkozva állapította meg, hogy előtte a dinasztiákról szóló listának egy maradványa fekszik, amely a legtávolabbi mitikus időkbe nyúlik vissza, vagyis az istenek és hősök uralkodásának ide­jére. E különös papirusz kezdete már meggyőz arról, hogy egészen Ramses koráig visszamenően ezek a miti­kus és hősi tradíciók ugyanazok voltak, mint amiket Manetho adott át nekünk. Ezekben a feljegyzésekben a következő istenek szerepelnek, mint Egyiptom királyai: Seb Osiris Set, Hórusz, Toth-Hermész és Ma istennő, akiknek uralkodási idejét egyenként hosszú századok­kal mérik. (Annales de Philologie Chrétienne XXXII. 442. old.)

Ezek a korabeli táblák – kivéve azokat, amelyeket Eusebius csaló módon eltorzított – ugyanazt mondják, mint Manetho. Az isteni királyok és dinasztiák kronológiája, akárcsak az emberiség kora, mindig a papok kezében volt, akik ezt titkon őrizték a profán sokaság elől.

Bár Afrika öregebb kontinensnek mondható, mint Európa, még így is később merült fel, mint Lemuria vagy akár a legkorábbi Atlantisz. Azt a részt, ahol ma Egyip­tom terül el, továbbá a sivatagokat, valamikor a régi időkben a tenger borította. Erről legelőször Hérodotosz Strabo, Plinius és mások számolnak be, csak utánuk is­merte fel ezt a geológia is. Abesszina valamikor egy sziget volt, és a Delta-vidéket foglalták el legelőször azok az úttörő bevándorlók, akik isteneikkel együtt észak-keletről jöttek.

Mikor volt ez? A történelem hallgat erről. Szeren­csére megmaradt a Dendera-i Zodiákus, a planiszféra a legrégibb egyiptomi templomok egyikének mennyezetén, hogy erről a tényről beszámoljon. Ez a zodiákus, amelyben há­rom titokzatos Virgo szerepel Leo és Libra között, mégis csak rátalált a saját Oedipusára, aki megfejtette talá­nyos jeleit, s igazolta azon papok igazmondását, akik Hé­rodotosznak a következőket adták elő: beavatottaik tanítá­sa szerint a) a Föld pólusai és az ekliptika régebben egybe estek, és b) még mielőtt a zodiákusi feljegyzése­ket elkezdték volna, a pólusok már háromszor egybe estek az ekliptika síkjával.

Bailly valósággal nem talált szavakat meglepetésé­nek kifejezésére, amikor rájött arra, hogy az isteni fa­jokról szóló valamennyi tradíció megegyezik egymással, s így kiált fel:

De végül is mit jelentenek Indiában a Dévák és Perzsiában a Perik uralkodása?… A kínai legendák uralkodóházai, azok a Tien-Hoang, azaz Égi királyok, akik teljesen különböznek a Ti-hoang-tól, azaz a Föl­di királyoktól, továbbá a Gin-hoang, azaz a Királyi emberek, s mindezek a megkülönböztetések teljesen meg­egyeznek a görögök és egyiptomiak rangsorolásával, amikor isteni, félisteni és halandó dinasztiáikat felsorolják.¹⁵

Amint Panodorus mondja:

Nos, (az Özönvíz előtti) ezer év alatt volt a hét isten uralma, akik a világot kormányozták. Ez volt az a korszak, amikor az emberiség jótevői leszálltak a Földre és megtanították az embereket a nap- és hold­pálya kiszámítására az ekliptika tizenkét jelének se­gítségével.

Kb. 500 évvel jelenlegi időszámításunk előtt mu­tatták meg Egyiptom papjai Hérodotosznak királyaik és a Pontifex-piramisok szobrait. Ez utóbbiak a templomok fő prófétái vagy Maha-Chohanjai voltak, akik egymásból szü­lettek, asszonyi közreműködés nélkül és még Menes előtt, az egyiptomiak első emberi királya előtt uralkodtak. Ezek a szobrok – mondja Hérodotosz – fából készült hatalmas ko­losszusok voltak, szám szerint háromszáznegyvenöt szobor, mindegyiknek megvolt a maga külön neve, története és év­könyve. A papok közölték vele – hacsak egy legigazabb historikusról, a „történelem atyjáról” azt nem tételez­zük fel, hogy éppen ebben az egy esetben füllentett –, hogy történész csak akkor írhatna beszámolót ezen ember­fölötti királyokról, s csak akkor érthetné meg őket, ha előzőleg tanulmányozta és felfogta annak a három dinaszti­ának történetét, amelyek az emberi dinasztiákat megelőz­ték, vagyis az ISTENEK, a félistenek és a Hősök vagy óriások dinasztiáinak történetét.¹⁶ Ez a három dinasz­tia a három fajt jelenti.

Átfordítva az ezoterikus tan nyelvezetére, ez a három dinasztia a Dévák, a Kimpurushák és a Danavák vagy Daityák dinasztiája, más néven jelölve: istenek, égi szellemek és óriások vagy Titánok. „Boldogok azok, akik a Bharata-Varsha-ban mint emberek születnek meg, bár eredetileg istenek voltak!” – kiáltanak fel maguk az in­karnálódott istenek a harmadik faj idejében. Bharata általában India, de ebben az esetben azon idők választott országát jelentik, amelyet a legjobbnak tartottak a Jambu-dwipa felosztásai közül, mivel ott volt meg a lehető­ség a par-excellene aktív (spirituális) munkára. Ez volt akkor a beavatás és az isteni tudás országa.¹⁷

Valóban csodálatraméltó Creuzer mély intuíciója, aki – bár igen keveset tudott az akkoriban jóformán is­meretlen árja hindu filozófiáról –, mégis ezeket írja:

Mi modern európaiak meglepődünk, amikor a Nap, a Hold, stb. szellemeiről hallunk. Újra hangsúlyoznunk kell, hogy a régi népek olyan természetes jó érzékkel és biztos ítélettel rendelkeztek, mely igen eltér napjaink mechanikájának és fizikai tudományának telje­sen materiális felfogásától, és hogy… ők a csillagokban, a bolygókban nemcsak egyszerű fénytömegeket, vagy a csillagtérben keringő, a vonzás és taszítás törvényének engedelmeskedő anyagi testeket láttak, hanem élő testeknek fogták fel őket, melyeket szelle­mek éltetnek, hasonlóan a természet minden birodalmá­ban látható példákhoz. A szellemekről szóló ezen ta­nítás, mely teljesen megegyezik és összhangban van a természettel – ahonnan valójában levezették –, annak idején egy nagyszerű és egységes elgondolás volt, amelyben a fizikai, morális és politikai aspektusok mind egybeolvadtak. („Egypte”, 450-5. old.)

Csakis egy ilyenfajta elgondolás vezetheti az em­bert saját eredetének helyes levezetésére és minden más genezisére a világegyetemben, vagyis égen és földön egy­aránt, mely kettő között az ember mint élő láncszem lé­tezik. Ha nincs ilyen pszichológiai láncszem, ha hiányzik ennek megérzése, akkor a tudomány nem tud tovább fejlődni, a tudás birodalmának határai pedig csak a fi­zikai anyag analízisére fognak szorítkozni.

Az okkultisták hisznek a „szellemekben”, mert érzik, sőt néhányan látják is, hogy minden oldalról ilyenekkel vannak körülvéve.¹⁸ A materialisták ezt nem ér­zik, s úgy élnek ezen a földön, mint a rovarok vagy ép­pen halak élnek saját világukban, s hozzájuk hasonlók milliárdjaival körülvéve, anélkül, hogy azokat látnák vagy akárcsak megéreznék.¹⁹

A klasszikus írók közül Platón az első bölcs, aki részletesen beszámol az isteni dinasztiákról. Lakhelyü­ket egy hatalmas kontinensre helyezi, amit Atlantisznak nevez. Nem Bailly volt az első, és nem is az utolsó, aki mindezeket elhitte neki. Még ő előtte egy tudós je­zsuita, Kircher Atya is elfogadta ezt az elméletet, s így ír Oedipus Aegyptiacus című művében:

Bevallom, hosszú ideig mindezeket (a dinasztiá­kat és Atlantiszt) puszta mesének (meras nugas) tar­tottam, mindaddig, amíg egy napon a keleti nyelvek jobb ismeretében, arra a meggyőződésre nem jutottam, hogy mindezek a legendák végül is egy nagy igazság­ból vették eredetüket.

Theopompus, amint De Rougemont kimutatja, Meropis című munkájában éppen úgy beszélteti Phrygia és Kisázsia papjait, amint Sais papjai beszéltek, amikor feltárták Solon előtt Atlantisz történetét és sorsát. Theopompus szerint Atlantisz egy különálló, meghatározatlan méretű kontinens volt, amelynek két országában két faj lakott: egy harcos, küzdő nép és egy jámbor, meditatív faj.²⁰ Theopompus szimbolikusan két városról beszél.²¹ A jámbor faj „városát” állandóan látogatták az Istenek, a harcoló „várost” pedig olyan emberek lakták, akikben a vas nem tehetett kárt, mert számukra halálos sebet csak a kő vagy a fa okozhatott.²² De Rougemont szerint mindez csak Theopompus puszta képzeletére vall, sőt a saisi papok állításait is csalásnak (supercherie) tart­ja. A démonológusok ezt a felfogást megalapozatlannak mondják. De Mirville ironikusan jegyzi meg:

Vajon supercheria (csalás) az, amire az egész antik világ hite felépült, vajon csak feltevés az, aminek egy egész hegylánc (Atlasz) a nevét köszönheti, s amiből kiindulva nagy pontossággal megállapították egy topográfiai helyet (amikor e földrésznek he­lyét Cadiz és a Calpetus-szoros szomszédságába helyezték), vajon csak feltevés megjósolni 2000 évvel Kolumbusz előtt, hogy Atlantiszon túl, az óceán másik partján egy kontinens fekszik, amelyet szigeteken keresztül lehet elérni. Nem az áldottak szigetein, hanem a jó szellemek έυδαιμόνια szigetein keresztül (a jelenlegi Fortunées-­szigetek), nos akkor egy ilyen feltevés aligha kevesebb, mint egy univerzális agyrém!

Mindenesetre bizonyos, akár „agyrém” akár való­ság volt ez, az antik világ valamennyi papja ugyanabból a forrásból merített, vagyis egy univerzális hagyomány­ból, mely szerint létezett egy harmadik nagy kontinens, amely kb. 850.000 évvel ezelőtt elpusztult,²³ s amelyet két egymástól különböző faj népesített be. E fajok fizi­kailag és különösen morálisan rendkívül eltértek egymás­tól, de mindkettő igen sokat tudott az ősi bölcsesség­ből és a természet titkaiból. Törekvéseik mégis ellenté­tesek voltak párhuzamos fejlődésük egész folyama alatt. Ha mindez csak kitalálás, akkor vajon honnan van ugyanerről a tárgyról szóló kínai tanítás? A kínaiak a leg­korábbi időkben feljegyezték egy szent sziget, a Tcheou létezését a Napnyugaton túl, arra terültek el a halhatat­lan emberek (Lásd De Rougemont, ugyanott) országai. Ezek az emberek túlélték azt az időt, amikor a szent sziget megromlott a bűntől, s végül elpusztult, de ők menedéket találtak a nagy Gobi ­sivatagban, ahol még mindig élnek, mindenki számára lát­hatatlanul, és szellemek seregeitől védve, ha valaki kö­zelíteni akarna hozzájuk. Amint a hitetlen Boulanger írja:

Ha az ember meghallgatja a hagyományokat, megtud­ja, hogy a királyok uralmát megelőzte a hősök és fél­istenek uralma, még korábban pedig az istenek csodá­latos uralkodása és az Aranykor minden mítosza… Meglepő, hogy ezeket a rendkívül érdekes krónikákat csaknem valamennyi történészünk elutasítja. Pedig a bennük feltárt tényeket és ismereteket valamikor az összes nemzetek egyaránt elismerték és nagyra becsül­ték, sőt még ma is vannak jónéhányan, akik tisztelik e hagyományokat, s azokat életük alapjául veszik. Ezek figyelembevételével szükségét éreznénk egy kevésbé elsietett ítéletnek… E hagyományokat azért nem fogadjuk el, mert nem értjük őket, de a régieknek, akik­től eredtek, bizonyára megvoltak az indokaik arra, hogy hittek bennük. Ők közelebb álltak az első időkhöz, melyektől minket sokkal nagyobb távolsás választ el… Platón a Törvények negyedik könyvében azt mondja, hogy korszakokkal az első városok építése előtt, Szaturnusz bevezetett egy bizonyos államformát, amelyben az emberek igen boldogok voltak. Minthogy Platón az Aranykor­ra utal, vagyis a régi legendákban szereplő istenek uralmára… Vizsgáljuk meg, milyen fogalmai voltak neki erről a boldog korról, és azt is, miféle alkalom­ból iktatta be ezt a mesét egy politikai jellegű ta­nulmányba. Platón szerint ha világos és pontos fogal­makat akarunk kapni a királyságról, akkor vissza kell nyúlnunk a történelem és hagyomány legkorábbi elvei­hez. Nagy változások történtek – mondja ő – égben és földön az ősi időkben, s a dolgok jelenlegi állapota mindezeknek egyik következménye (karmája). Hagyomá­nyaink sok csodáról és változásról számolnak be, me­lyek a Nap-pálya leforgásával, Szaturnusz uralkodásá­val és ezer más tényezővel kapcsolatosak, s amelyek szétszórtan megmaradtak az emberiség emlékezetében. De sohasem hallunk arról, hogy mindezeket a fordulatokat a GONOSZ okozta volna, vagy hogy gonosz volt az, ami ezeket a változásokat követte. Márpedig… ez a Gonosz az a princípium, amelyről beszélnünk kell, ha a királyságról és a hatalom eredetéről akarunk érte­kezni.

Ezt a Gonoszt Platón abban látja, ha az uralkodó és az alattvalók azonos és rokon természetűek, mert – amint mondja – még jóval a városok építése előtt, az Aranykorban, csak boldogság volt a Földön, s az emberek nem ismerték a szükséget. Miért? Mert Szaturnusz tudta azt, hogy ember nem uralkodhat emberen anélkül, hogy hiúsága és szeszélyei folytán az egész világot el ne árassza igazságtalansággal, s ezért nem engedte meg, hogy bármely halandónak is hatalma legyen embertársa fölött. Ennek érdekében ugyanazt a módszert alkalmazta, amelyet mi magunk szoktunk a nyájak őrzésénél. A szarvasmarha­csordában vagy juhnyájban nem ökröt és kost alkalmazunk felügyelőnek, hanem egy pásztort vagy csordást, tehát a fajtól eltérő és magasabbrendű lényt. Ez az, amit Sza­turnusz tett. Az emberiség iránti szeretetében nem ha­landó királyt vagy herceget jelölt ki számára, hanem „Szellemeket és Géniuszokat (δαίμονες), akiknek isteni természete sokkal különb, mint az emberé”.

Így tehát Isten (a Logosz, az Égi Seregek szinté­zise) volt az, aki a géniuszok élén az emberek első pásztora és vezetője lett.²⁴ Amikor a világ ilyetén kormányzása megszűnt, s az istenek visszavonultak, az emberiség egy részét hatalmas vadállatok pusztították el. „Az ember magára maradván, saját erejére és ügyessé­gére kellett, hogy támaszkodjon. Ekkor jelentek meg kö­zöttük egymás után a feltalálók, és felfedezték a tüzet, a búzát, a bort; a közhála istenné emelte őket.” („De Legibus”, I. IV. in Critias et in Politic)

S ebben az emberiségnek igaza volt, mert a dörzsö­lés által keletkezett tűz tárta fel a természet első misz­tériumát, az anyag első és legfőbb tulajdonságát az em­ber előtt. Amint a Kommentárokban olvassuk:

A „Bölcsesség Urai” a Földön addig ismeretlen gyü­mölcsöket és magvakat hoztak azok számára, akiket más lokákból (szférákból) kormányoztak. És most nézzük ezt az idézetet: Az emberiség legkorábbi felfedezései (?) a legcsodálatosabbak a faj egész történetében… A tűz első használata, s mindazon módszerek felfedezése, amelyek­kel fel lehet éleszteni; az állatok megszelídítése, de mindenek fölött azok az eljárások, amelyek segítségével a különböző gabonaféléket valami vadon növő fű-fajtából (?) első ízben kifejlesztették. Ezek azok a felfedezések, amelyekkel semmiféle későbbi felfedezést nem lehet zsenialitásban és fontosságban összemérni. Mindezeknek a felfedezéseknek a lefolyása ismeretlen a történelem számára, eltűntek egy vakító hajnalhasadás fényében. (Argyle, „Unity of Nature”).

A mai gőgős generáció ezt bizonyára kétségbe vonja és tagadja. De ha arról van szó, hogy nincsenek olyan gyümölcsök és magvak, melyek ismeretlenek a földön, akkor emlékeztetnünk kell az olvasót arra, hogy vad állapotban soha semmiféle búzát nem találtak a földön, éspedig azért, mert a búza nem földi növény. A többi gabonaféléket meg­találhatjuk kezdetleges formában a vadfüvek különböző csoportjaiban, de a búzát nem sikerült a botanikusoknak az eredethez visszavezetni. És ne felejtsük ezzel kapcso­latban, hogy milyen különlegesen szent volt ez a gabona­fajta az egyiptomi papoknál. A múmiák mellé is búzát helyeztek, amit több ezer év múltán megtaláltak a koporsó­ban. Emlékezzünk rá, hogyan szedték össze Hórusz szolgái Aanroo mezején a hét könyök magas búzát.²⁵

Az egyiptomi Isis így szól: „Én vagyok a régiók királynéja; én voltam az első, aki feltártam a halandók előtt a búza és a gabonafélék titkait… Én vagyok az, aki a Kutya konstellációban emelkedik fel… Örvendj, óh Egyiptom, Te, aki dajkám voltál.²⁶

Szíriuszt hívták a Kutya-csillagnak. Ez Merkur vagy Budha csillaga volt, akit az emberiség nagy tanító­jának neveztek.

A kínai Y-King a mezőgazdaság felfedezését „az égi géniuszok tanításainak” tulajdonítja.

Jaj, jaj mindazon embernek, aki semmit nem tud, semmit nem vesz észre, s nem akar látni. Ezek mind vakok²⁷, mert nem tudják meg sohasem, mennyire tel­ve van a világ különböző láthatatlan teremtményekkel, akik még a legszentebb helyeken is tolonganak. (Zohar, I. rész, col. 177.)

Az „Istenfiak” léteztek, és most is léteznek, kezd­ve a hindu Brahmâputráktól és Manasaputráktól. Brahmâ fiaitól és az Elme-szülte Fiaktól, egészen a zsidó Bib­lia B'ne-aleim-jéig, a hosszú századok hite és az egye­temes hagyomány arra készteti az értelmet, hogy elfogad­ja azt a bizonyságot. Mert mi értéke is lehet a kriti­kusok sajátos elképzelésein alapuló u. n. független kri­tikának, vagy a „belső evidenciának”, szemben az egye­temes tanúbizonysággal, amely semmit sem változott a tör­ténelmi ciklusok folyamán? Olvassuk el például ezoterikusan a Genezis 6. fejezetét, amely a Titkos Tanítás megállapításait ismétli, bár kissé módosított formában, a következtetéseiben még a Zoharnak is ellentmond. „Az óriások valának a Földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bemenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének né­kik. Ezek ama hatalmasok, akik eleitől fogva híres-ne­ves emberek voltak”.²⁸

Mit jelent ez a kitétel: „sőt még azután is”, ha nem ezt: „Előzőleg is voltak óriások a Földön, vagyis a harmadik faj bűntelen fiai előtti időben, sőt még ezután is voltak Isten-fiak, bár nem olyan magasrendűek, akik itt a Földön bevezették a szexuális kapcsolatot, mint például Daksha, amikor látta, hogy a Manasaputrák nem akarják benépesíteni a Földet”. A Genezis VI. fejezetében a 4. és 5. vers között ezután egy hosszú szünet követke­zik. Hiszen nyilvánvaló, hogy „ama hatalmasok, kik elei­től fogva híres-neves emberek voltak”, s akik között Nimród is szerepel, „a hatalmas vadász Isten színe előtt”, nem ugyanazok voltak, akiknél „látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága”, és nem is a Bábel tornya építőiről van szó, mert ezek már a Vízözön után éltek. Az óriások utódairól van szó, akik monstra quaedem de genere_giganteo (az óriások fajából bizonyos szörnyeket) hoztak létre, s ezekből a „monstrumokból” keletkeztek az emberiség alacsonyabb fajai, amelyekből ma már csak né­hány nyomorult, kihalófélben lévő emberi törzs és a nagy emberszabású majmok maradtak fenn.

Ha pedig fenti megállapításainkat kétségbe vonnák a teológusok, akár a protestánsok, akár a római katoliku­sok, akkor saját szószerinti szövegeikre kell utalnunk. A fenti idézet szövege mindig problematikus volt, nemcsak a tudósok és biblia-magyarázók, de még a papok számára is. Mert, amint a tisztelendő Péronne atya írja: „Ők (a B'ne-aleim) vagy jó angyalok voltak, s ebben az esetben hogyan bukhattak el? Vagy rossz angyalok voltak, s akkor nem hívhatták őket B'ne-aleim-nek, azaz Isten-fiaknak”. (Praelectiones theol. II. fej.) Ez a bibliai rejtvény – „melynek igazi értelmét eddig még senki sem fejtette meg”, vallja be őszintén Fo­urmont²⁹ – csakis az okkult tanítás segítségével válik érthetővé, éspedig a nyugatiak számára a Zohar, a keletiek ­számára pedig a Dzyan Könyve segítségével. Ez utóbbi ma­gyarázatát már hallottuk. Míg a Zohar szerint B'ne-ale­im közös neve volt a Malachim-nak (a jó Hírnököknek) és az Ischin-nek (az alsóbbrendű angyaloknak). (Parcha rabbi)

A démonológusok informálására hozzá tehetjük még, hogy éppen az ő Sátánjuk, az „ellenfél” szerepel a Jób könyvében, éspedig az Istennek fiai, azaz a B'ne-alleim között, amikor azok meglátogatják atyjukat. (I. fej. 6.) De erről majd később.

A Zohar azt mondja, hogy az Ischin, a gyönyörű B'ne-alleim nem voltak bűnösök, csak elvegyültek a halandó emberek közé, mert ezért küldték őket a Földre. (Book of Ruth and Schadash, fol. 63. col. 3. Amster­dam edition) Ugyanebben a kötetben más helyen azt halljuk, hogy ezek a B'ne-alleim a „Trónusok” tizedik alosztályához tartoztak. (Zohar, III. rész, col. 113.) A magyarázat szerint az Ischin – „ember-szellemek”, viri spirituales – manapság láthatatlan lévén az emberek előtt, a mágusoknak segédkeznek tudományukkal, hogy azok homunculust hozzanak létre, ezek nem kis embe­rek, hanem az „embernél kevesebbek” (alsóbbrendűek). Ugyanolyan formában mutatkoznak, amilyenek az Ischin ak­koriban voltak, azaz gáznemű és éterikus formában. Főnö­kük pedig Azazel.

Az egyházi dogma állhatatosan a Sátánnal azonosít­ja Azezelt, pedig ő egészen más. Azazel egy misztérium, amint már másutt is megmagyaráztuk, s Maimonides is ugyan­ezt a kifejezést használja: (In More Nevochim, XXVI. 8.) „Kideríthetetlen misztérium van elrejtve az Azazel­ről szóló elbeszélésben”. S ez valóban így is van, mert amint a már korábban is idézett és szavahihető Lanci, a Vatikán könyvtárosa mondja: „Ez a tiszteletreméltó isteni név (nome divino e venerabile) a biblia tudósok tollának hatalmából átválto­zott ördöggé, vad pusztasággá, hegycsúccsá és bakkecs­kévé. (Sagra Scrittura) Éppen ezért értelmetlennek látszik – amint Spen­cer teszi – ezt a nevet az Ajal (elvált) és az El (Isten) szóból származtatni, hogy az „Istentől elvált” – másként az ÖRDÖG – tartalmat kapja. A Zohar-ban Azazel éppen mint „szentelt áldozat” szerepel, s nem – amint Spencer szeretné – „Jehova ellenfele”. (Vol. II. pp. 14. 29.)

Egészen rendkívüli, mily sok rosszindulatú elkép­zelés és gondolat rakodott rá erre a „Seregre” a külön­böző fanatikus írók részéről. Márpedig Azazel és „serege” egyszerűen a héber „Prometheus”, s ebből a szempontból kell őt tekintenünk. A Zohar-ban az Ischin egy pusztá­ban álló hegyhez vannak láncolva. Ez allegorikus, s egy­szerűen arra utal, hogy ezek a „szellemek” a Földhöz vannak kötve az inkarnációs cikluson át. Azazel vagy Azaziel egyike az Enoch Könyvében lévő „vétkes” angyalok vezetőinek. Ezek az angyalok leszálltak az Ardisra, az Armon hegység csúcsára, s ott egymásnak hűséget fogadtak. A Zohar szerint Azaziel megtanította az embereket a kard, a kés, a pajzs kovácsolására, a tükrök (?) készítésére, hogy hátra lehessen látni, tehát „mágikus tükrökről” van szó. Amazarak a mágusokat és a gyökér-osztályozókat tanította; Amers a mágia megfejtését, Barkayal az asztro­lógiát tanította, Akibeel a jó- és baljós előjelek ér­telmét, Tamial az asztronómiát és Asaradel a Hold mozgását magyarázta. „Ez a hét a negyedik ember (értsd a negyedik faj) első tanítói voltak”. De miért is akarják az emberek az allegóriát mindig a holt betű szerint ér­telmezni?

Azazel és társai szimbolikusan azt a nagy küzdel­met mutatják be, ami az Isteni Bölcsesség, nous, és an­nak a földi visszatükröződése a Psyche – másként a Szel­lem és a Lélek – között az Égben és a Földön lejátszó­dik. Az égi küzdelem az, amikor az isteni Monád saját akaratából száműzi magát onnan, és inkarnálódás végett leszáll egy alacsonyabb síkra, hogy ott a sárból gyúrt állatot halhatatlan Istenné alakítsa át. Mert, amint Eliphas Lévi mondja: „Az angyalok emberek szeretnének lenni, mert a tökéletes ember, az ember-isten, még az angyalokat is túlszárnyalja”. A földi küzdelem pedig az, amikor a Szellem leszáll oda, s az anyag tekervényei azon­nal fojtogatni kezdik.

Különösen hangzik, de az Okkult tanítás felcseré­li a személyeket: itt az Anyag képviselője a kereszté­nyek ember formájú arkangyala, és a hinduk emberhez hason­ló Istene, míg a Szellem képviselője a Sárkány vagy a Kígyó. Az okkult szimbológia rámutat a misztérium nyit­jára, a teológia szimbológiája pedig még jobban elrejti. Az okkult szimbológia sok minden, eddig érthetetlen mon­dást megmagyaráz a Bibliában, sőt még az Új Testamentum­ban is, míg a teológiának a sátánról és lázadásáról szó­ló dogmája leszűkítette a végtelennek vélt és tökéletes Isten alakját és természetét, s helyette egy személyes ördögben való hitet teremtett, ami a legnagyobb baj és átok forrása lett itt a Földön. Ez a titok most részben lelepleződik. A metafizikai interpretáció kulcsát már megtudtuk, a teológiai interpretáció kulcsa szerint az istenek és arkangyalok mint szimbólumok szerepelnek a holtbetűs vagy dogmatikus vallásokban, szembe helyezkedve a Szellem – a képzelet által fel nem cifrázott és csupasz Szellem – tiszta igazságaival.

Az Isis Unveiled-ben e témával kapcsolatban sok célzás található, s ezekben a kötetekben pedig még több referenciát adtunk elszórtan erről a misztériumról. Hogy ezt a kérdést egyszer s mindenkorra tisztázzuk: a dogma­tikus vallások, s különösen a kereszténység papjai azt terjesztik, hogy Sátán az Isten ellensége, holott a való­ságban a legmagasabb isteni Szellemet – a Földön megnyil­vánult Okkult Bölcsességet – képviseli, s így természete­sen ellentétben áll minden világi, tünékeny illúzióval, melyek közé a dogmatikus vagy eklézsiasztikus vallások is tartoznak. Így pl. a türelmetlen, bigott és az ellene fellázadókkal szemben kegyetlen latin egyház, amely magát Krisztus „mennyasszonyának” hívja, de ugyanakkor Péter művének letéteményese, s e Péterhez intézte a Mester jogosan a megrovást: „Távozz tőlem, Sátán”, egyrész­ről. Másrészről pedig a protestáns egyház, amely bár magát kereszténynek hívja, mégis paradox módon a régi mó­zesi, s Krisztus által nyíltan elutasított törvényt helye­zi az új törvény helyébe, egyaránt az Isteni Igazság ellen harcol akkor, amikor megtagadja és rágalmazza az ezoterikus isteni bölcsesség Sárkányát. Amikor ezek az egyházak kiátkozzák a gnosztikus szoláris Chnouphis-t, az Agathodaemon-Christost, vagy a teozófiai értelmezésű, az örökkévalóságot szimbolizáló kígyót, vagy akár éppen a Genezis kígyóját, akkor ugyanaz a sötét fanatizmus hat­ja át őket, mint azokat a farizeusokat, akik Jézust a kö­vetkező szavakkal átkozták ki: „Most értettük meg, hogy ördög van benned”. (János VIII. 52.)

A tanulmányozó olvassa el a Rig Védában – az ar­jánizmus e nagyszerű okkult művében – Indra (Vayu) beszá­molóját, s azután hasonlítsa össze a Purânákban lévő azonos beszámolóval, amely – mint az előbbi exoterikus verziója – az igazi Bölcsesség-vallást szándékosan álöl­tözetben mutatja be. A Rig Védában Indra a legmagasabb és a legfenségesebb az istenek között. Rendkívül spiri­tuális természetét az allegorizálja, hogy szómát iszik, míg a Purânákban Indrából egy kicsapongó életű személy lesz, aki a szóma-nedvtől újra és újra lerészegszik, akárcsak a földi emberek. Indra győzelmet arat az „Is­tenek ellenségei fölött”, s ezek között vannak a Dai­tya-k, a Nâgák (Kígyók), az Asurák, valamennyi Kígyó-isten, s ő győzi le Vritrit, a Kozmikus Kígyót. Indra a hindu panteon Szent Mihálya, a harcos Seregek főnöke. Ha most a Bibliát nézzük, ott Sátán az „Isten-fiak” egyi­ke, (Jób Könyve, I. 6.) aki az exoterikus interpretációban az Ördög lesz és a Sárkány, annak pokolbeli, rossz értelmezésében. De a Kabbalában (Számok Könyve) már Samael – aki a Sátán – azonos Szent Mihállyal, a Sárkány legyőzőjével. Hogy lehet ez, hiszen azt halljuk, hogy Tselem (a Kép) egyaránt visszatükrözi Mihályt és Samaelt, akik ketten egyek? A tanítás szerint mindkettő eredete a Ruach (Szellem), a Neschamah (Lélek) és a Nephesch (Élet). A kaldeai Számok Könyvében Samael a rejtett (okkult) bölcsesség, Mihály pedig a magasabb földi bölcsesség, s mindkettő ugyanabból a forrásból ered, de útjaik elváltak, amikor kiléptek a Világ-lélekből. Ez pedig a földi világban Mahat, másként intellek­tuális megértés, vagy Manasz, az intellektus székhelye. Eltértek egymástól, mert az egyiket (Mihályt) a Neschamah befolyásolja, míg a másikat (Samael) e befolyástól mentes marad. Ezt a tételt az egyház dogmatikus szelleme ki­forgatta, amely megriad a független, a külső formától – tehát dogmától – nem befolyásolható Szellemtől, s ezért Samael-Sátánból – a legbölcsebb és legszellemibb Szellem­ből – megteremtette az érzéki fizikai ember és annak em­berszabású Istenének ellenfelét, az Ördögöt!

A sátáni mítosz eredete

Próbáljuk most meg ezt az egyházatyák által terem­tett mítoszt visszavezetni eredetéhez, hogy megtaláljuk annak pogány prototípusát. Az új sátáni mítosz eredetét könnyű kinyomozni. A Sárkányra és a Napra vonatkozó ha­gyomány a világ minden részében megtalálható, a civili­zált és a félvad környezetben egyaránt. Ez a hagyomány a köznapi embereknek a titkos beavatásokról szóló suttogá­saiból, valamint a korábban általános napimádó vallás egyetemesen elterjedt fogalmaiból táplálkozott. Volt idő, amikor a világ négy táján ezrével voltak a Napnak és a Sárkánynak szentelt templomok, de ezt a kultuszt ma már jóformán csak Kínában és a buddhista országokban őrizték meg. „Bel és a Sárkány mindenütt összekapcsolódtak, és az ofita vallás papjai mindenütt felvették istenük nevét.” (Archeology, XXV. kötet, 220. oldal, London.) A régi vallások közül Egyiptom közvetítette ezt a kultuszt nyugatra. Az ofiták rítusaikat Hermész Triszmegisz­tosztól vették át, míg a napimádás vallása a napistenek­kel együtt Indiából érkezett a fáraók országába. Stone ­henge isteneiben felismerhetők Delphi és Babilon istensé­gei, míg Babilon isteneiben a Védák népeinek Dévái ismét­lődnek. Bel és a Sárkány, Apolló és Python, Krishna és Ka­liya, Osiris és Typhon: mindezek ugyanazt jelentik a sok különböző név mögött. Legkésőbbi megjelenésük Mihály és a Vörös Sárkány, valamint Szent György és az általa legyő­zött sárkány. Minthogy Mihály „isteni lény”, vagy másként, földi szempontból az Isten „mása”, egyike az Elohimnak, a harcos Angyal, tehát Jehovának egyik permutációja. Az „Égi háború” allegóriájának jóllehet kozmikus vagy aszt­ronómiai esemény volt az elindítója, földi eredetét mégis a beavatás templomaiban és az ősi kriptákban vagy altemp­lomokban kell keresnünk. A bizonyság pedig az, hogy

(A) a papok felvették azon isten nevét, akit szolgáltak, (B) a „sárkányok” az egész ókoron át mint a hallhatatlanság és a bölcsesség, a titkos tudás és az örökkévalóság szimbó­lumaként szerepeltek, és (C) Egyiptom, Babilon és India főpapjai magukat általában a „Sárkány fiainak” nevezték. A Titkos Tanítás tételeit tehát a fentiek mind megerősí­tik.

Egyiptomban és Kaldeában számos katakomba volt, s némelyik közül igen nagy kiterjedésű. Ezek közül a legis­mertebbek a Theba és Memphis földalatti altemplomai. Az előbbi a Nílus nyugati partján kezdődött, s elhúzódott egészen a líbiai sivatagig, s ezeket a kriptákat a Kígyó katakombáinak, vagy átjáróinak nevezték. Itt hajtották végre a kuklos anagkes, az „elkerülhetetlen ciklus”, más­ként általánosabb nevén: a „kényszerűség köre” titkos misz­tériumait. Ezek a misztériumok azon kérlelhetetlen sors­szerűségen alapultak, amely minden lélekre nehezedik a testi halál után, amikor az alvilágban ítélőszék elé állítják.

De Bourbourg könyvében Votan, a mexikói félisten elmondja küldetését, leír egy földalatti folyosót, amely előbb a föld mélyében haladt, végződése pedig az egek gyökerénél volt. Majd hozzáteszi, hogy ez a folyosó kígyólyuk volt, „un agujero de colubra”, s hogy őt is azért engedték oda, mert ő „kígyó-fi” volt, vagyis egy kígyó. (Die Phoinizier, 70.)

Ez valóban igen érdekes, mert a kígyólyukról való leírás teljesen ráillik a fent említett ősi egyip­tomi földalatti kriptára. Az egyiptomi és a babiloni fő­papok a misztériumok folyamán önmagukról rendszerint mint „Kígyó-isten Fiairól” vagy „Sárkány-fiakról” be­széltek.

Movers azt írja, hogy „az asszír pap rendszerint felvette Istenének nevét”. A kelta-brit vidékek druidái szintén kígyóknak hívták magukat. „Én Kígyó vagyok, én druida vagyok” – ez volt a mondásuk. Az egyiptomi Karnak ikertestvére a bretagne-i Carnac-nak, s ez utóbbi jelen­tése: Kígyó hegy. A drakontiák valamikor mindenütt el voltak terjedve a földkerekségen, s ezek a templomok a Sárkánynak (Dragon-nak) voltak szentelve, éspedig azért, mert a sárkány a Nap szimbóluma volt, ez utóbbi viszont a legmagasabb Istent jelképezte, föníciai neve Elon vagy Elion, akit Ábrahám El Elion-nak nevez.³⁰ A Kí­gyó elnevezésen kívül halljuk még az „építők” vagy „építőmesterek” elnevezést is, mert a nekik épített templo­mok és emlékművek oly hihetetlenül nagyszerűek voltak, hogy még mai, romos állapotukban is „elképesztik a mo­dern mérnökök matematikai számításait”, amint Talicsin mondja.³¹

De Bourbourg utal arra, hogy a Votan, vagyis a mexikói Quetzo-Cohuatl, vagyis Kígyóistenség nevét hor­dó törzsfőnökök Kánaánból, Hamtól származnak. Amint ma­gukról kijelentik: „Én Hivim vagyok. S mint Hivim, a nagy Sárkány (Kígyó) fajából származom. Én magam is kí­gyó vagyok, mert Hivim vagyok”. („Cartas”, 51; Ld. Isis Unveiled, i. p. 553, és köv.)

Az „Égi Háború” egyik jelentése az adeptusságra törő jelölt nehéz harcaira vonatkozik. A harc önmaga és (mágikus módon) saját megszemélyesített szenvedélyei kö­zött zajlik le, s a belső ember vagy legyőzi őket, vagy elbukik. Előző esetben „Sárkányölő” lesz belőle, mivel szerencsésen legyőzött minden kísértést. De „Kígyó-fi” is, ő maga is Kígyó, mivel ledobta régi bőrét és új test­ben született meg, s ezzel a Bölcsesség és Halhatatlan­ság Fiává lesz egy örökkévalóságra.

Seth, Izrael állítólagos őse, tulajdonképpen csak zsidó paródiája a Bölcsesség istenének, Hermésznek, akit másutt Thoth, Tat, Seth, Set és Sátán néven neveztek. Egy másik elnevezése Typhon, ami ugyanaz, mint Apophis, a Hó­rusz által legyőzött Sárkány; Typhon másik neve Set. Set pedig egyszerűen csak testvérének, Osirisnek a sötét ol­dala, mint ahogy Angra Mainyu is Ahura Mazda fekete árnyé­ka. Földi értelmükben mindezek az allegóriák az adeptus­ság és a beavatás próbatételeihez kapcsolódtak. Asztronó­miailag a nap- és holdfogyatkozásokra vonatkoztak, ame­lyeknek mitikus magyarázatait ma is megtaláljuk Indiában és Ceylonban, ahol mindenkinek módjában áll a több ezer év óta változatlanul fennmaradt allegorikus elbeszélése­ket és hagyományokat tanulmányozni.

Rahu például mitológiailag egy Daitya, vagyis egy óriás, Félisten, kinek alsóteste sárkány, vagy kígyó­farokban végződött. Amikor az istenek felkavarták a ten­gert és kiköpölyözték belőle az amritát, a halhatatlanság vizét, Rahu ebből lopott magának, s miután megitta azt, halhatatlanná vált. A Nap és a Hold, akik a lopáson raj­ta kapták, beárulták őt Vishnunak, ez pedig a csillag­szférákba helyezte őt úgy, hogy testének felső része a Sárkány fejét, az alsó része pedig (Ketu) a Sárkány farkát ábrázolta, e két rész ugyanis a felmenő és a lemenő pontokat jelentették. Azóta Rahu úgy bosszulja meg magát a Napon és a Holdon, hogy időnként elnyeli őket. De ennek a mesének van még egy misztikus értelme is, mert Rahu, a Sárkány feje, jelentős szerepet játszott a Nap (Vikârtta­na) beavatási misztériumaiban, amikor a jelölt és a Sár­kány a végső küzdelmet vívták egymással.

A Rishik barlangjait, a Teiresia-k és a görög lát­nokok hajlékait, a Nâgák – a hindu Kígyó-királyok – lak­helyei szerint készítették, akik a föld alatt, a sziklák üregeiben laktak. Kezdve Shesha-tól, az ezerfejű Kígyó­tól, akin Vishnu nyugszik, le egészen Python-ig, a kígyó­jós sárkányig, valamennyi ilyen történet a mítosz titkos értelmére mutat. Indiában a legkorábbi Purânák-ban e tényt már megemlítik. Surasa gyermekei – a hatalmas „Sárkányok”. A Vishnu Purâna-ban leírt Surasa-féle „Sár­kányok” helyett a Vayu Purâna-ban a Danava-kat találjuk, Danu leszármazottait a bölcs Kashyapa-tól. Ezek a Danavák pedig az óriások vagy titánok, akik az istenek ellen harcoltak, s így megint csak azonosítani kell őket a Bölcsesség „Sárkányaival” és „Kígyóival”.

Hasonlítsuk csak össze a különböző országok Nap­isteneit, s akkor kitűnik, hogy az allegóriák tökélete­sen egyeznek, s minél okkultabb jelentésű az allegorikus szimbólum, annál inkább megfelelő szimbólumot kap az ezoterikus rendszerekben. Elég, ha csak találomra választ­juk ki a különböző Napisteneket és Sárkányokat három, egymástól látszólag eltérő vallási rendszerből – vagyis az ősi árja, a régi görög és a modern keresztény téma­körből –, s még akkor is szembetűnik, hogy ezeket egymás­ról másolták le.

Vegyük például a hindu rendszerből Agnit, a tűz­istent, Indrát az égboltot és Karttikeyat, továbbá a gö­rög Apollót, és végül Mihályt, a „Nap Angyalát”, az Aeo­nok elsejét, akit a gnosztikusok „megváltónak” hívtak, és hasonlítsuk össze őket.

(1) Agni, a tűzisten, a Rig Védában a Vaishva­nara nevet kapja. Ez a Vaishvanara egy Danava, egy óriás-­démon³², akinek leányai, Puloma és Kalaka szülték Kashy­apatól³³ a számtalan Danavát (30 milliót), és akik Hi­ranyapura-ban „a levegőben szálló arany városban” laknak. Így azután Indra, mint Kashyapa fia, bizonyos érte­lemben mostohafia e két asszonynak, Kashyapa pedig, ilyen értelemben véve azonos Agni-val, a Tűzistennel vagy a Nappal (Kashyapa-Aditya). Ugyanezen csoporthoz tartozik Skanda vagy Kartikeya, a Háború istene, asztronómiailag a hat-arcú Mars, egy Kumâra vagyis Szűz-ifjú, akit Agni nemzett³⁴ azért, hogy elpusztítsa Taraka-t, a Danava Dé­mont, Kashyapa unokáját, akit fia Hiranyaksha nemzett.³⁵ Taraka jóga-önsanyargatásai ugyanis oly rendkívüliek vol­tak, hogy nyugtalanítani kezdték az Isteneket, akik fél­tek egy ilyen nagy és hatalmas riválistól.³⁶ Indra, az égbolt ragyogó Istene megöli Vrita-t vagy Ahi-t, a Kí­gyó-démont, s ezért a tettéért Vritra-han-nak, vagyis „Vritra elpusztítójának” nevezik, ezen kívül Dévákat (angyalokat vagy isteneket) vezet a Brahmâ ellen fellá­zadt egyéb istenek legyőzésére, s ezért kapta a Jishnu, „az Égi Seregek Vezetője” nevet. Kartikeya is ugyaneze­ket a címeket viseli. Mivel megölte Tarakát, a Danavát, neve: Taraka-Jit, „Taraka legyőzője”³⁷, Kumâra Guha, a „titokzatos Szűz-ifjú”, Siddha-Sena, a „Siddhák vezetője” és Shaktidhara, a „Dárda-hordozó”.

(2) Vegyük most Apollót, a görög Napistent, s a róla szóló mitikus beszámolókat megvizsgálva, lássuk, vajon Apolló nem azonos-e Indrával, Karttikeya-val, sőt Kashyapa-Aditya-val, de ugyanakkor Mihállyal (mint Jehova angyali formájával), a „Nap Angyalával”, aki „olyan”, mint Isten és „egy vele”. Későbbi, monoteisztikus célú ügyes interpretációk – bármennyire is beépültek a „két­ségbevonhatatlan” keresztény dogmákba – semmit nem bi­zonyítanak, hacsak az emberi tekintéllyel és hatalmi szóval való visszaélést.

Apolló – Helios, a Nap, Phoibos-Apolló, az „Élet és a Világ Világossága”³⁸ – az aranyszárnyú csészéből, a Napból kel ki, így nyilvánvaló, hogy par excellence napisten. Születése percében elkéri nyilát, hogy megölje Pythont, a Démon-sárkányt, aki még születése előtt meg­támadta anyját,³⁹ isteni parancsra kell elpusztítania Pythont, hasonlóan Karttikeya-hoz, aki azért születik meg, hogy megölje Tarakát, a túlságosan szent és bölcs démont. Apolló az Asteria nevű csillagszigeten születik meg, az „Aranycsillag-szigeten”, „a levegőben lebegő földön”, amely a hinduknál az arany Hiranyapura. Apolló jelzője a Tiszta, άγνός, Agnus Dei, az in­diai Agni, ahogy ezt Dr. Kenealy mondja, és „az ősi mí­tosz szerint mentes minden érzéki szerelemtől”. (The Book of God, 88. old.) Így tehát ő egy Kumâra, akárcsak Karttikeya, és amilyen Indra volt korábbi életében és biográfiáiban. Python, a „Vörös Sárkány” összeköti Apollót Mihállyal, aki ugyan­csak legyőzi az apokaliptikus Sárkányt, amikor az megtá­madja a vajúdó asszonyt, amint Python is megtámadja a vajúdó asszonyt, amint Python is megtámadta Apolló anyját. A történetek azonossága mindenki számára nyilván­való. Ha W. E. Gladstone-nak – aki oly büszke görög tudo­mányára és a homéroszi allegóriák szellemének megértésé­re – valaha is sejtelme lett volna az Iliász és az Odüs­szeia ezoterikus jelentéséről, akkor János Jelenéseit, sőt még Mózes Öt Könyvét is sokkal jobban megértette volna. Mert a Bibliához vezető út Hermész, Bel és Homé­rosz megértésén keresztül vezet, mint ahogy ezek is a hindu és kaldeai vallásos szimbólumokon keresztül lehet megérteni.

(3) János Jelenéseinek XII. fejezetében található ennek az ősi hagyománynak a megismétlődése, s ez a hagyo­mány kétségtelenül a babiloni legendákból ered, a babiloni történet maga pedig az árja allegóriákból vette eredetét. A néhai George Smith által megfejtett cserép­töredék elegendő ahhoz, hogy feltárja az Apokalipszis ezen fejezetének forrását. A töredék szövegéről ezt mond­ja a kiváló asszírológus:

… töredékünk az emberiség teremtésére vonatkozik, s az emberiség neve Ádám, akárcsak a Bibliában (az em­beré), Ádámot előbb tökéletesnek teremtették… de ő később csalatkozik a mélység sárkányához, a Tiamat nevű állathoz, a káosz szeleméhez, ezzel megbántja istenét, aki elátkozza őt, és fejére zúdítja az embe­riség valamennyi gondját és baját.⁴⁰

Ezt követi egy olyan harc, amelyben egyfelől a sárkány és a gonosz erői, vagyis a káosz, másfelől pedig az istenek állnak.

Az isteneknek saját használatukra készített fegy­vereik vannak⁴¹ és Merodach (a Jelenésekben Mihály arkangyal) elvállalja az égi seregek vezeté­sét a sárkány ellen. A szellemesen leírt háború ter­mészetesen a jó győzelmével végződik.⁴²

Az Istenek és a Mélység Erői között folyó háború végső és földi alkalmazásában vonatkozik még arra a harc­ra is, amely a születőben lévő ötödik faj és Atlantisz varázslói között folyt, ez utóbbiak a Mélység Démonai, a vízzel körülvett szigetlakók, akik eltűntek a Vízözönben.

A „Sárkány” és az „Égi Háború” szimbólumoknak, amint már előbb megállapítottuk, nemcsak egy jelentésük van, és ebbe a közös allegóriába beleolvasztottak vallási, asztronómiai és geológiai eseményeket is. De egy kozmikus jelentése is van a szimbólumoknak. Indiában a Sárkány­történet új alakban ismétlődik meg Indrának Vritrával való küzdelmeiben. A Védákban ez az Ahi-Vritra úgy sze­repel, mint az Aszály Démona, a szörnyűséges meleg Szél. Látjuk Indrát, amint állandóan harcol vele, mennydörgéssel és villámaival arra kényszeríti Ahi-Vritrát, hogy esőt árasszon a Földre, s amikor ez megtörténik, megöli őt. Ezért Indrát Vritra-Han-nak, vagyis „Vritra legyőző­jének” nevezik, akárcsak Mihályt, aki szintén Győző és a „Sárkány megölője”. Ebben az értelmezésben tehát az „ellenség” az „Öreg Sárkány”, akit a Föld mélyébe taszí­tanak.

A Vendidad beszámolójából arra következtethetünk, hogy az Avesta Amphaspend-ek égi seregek, s vezetőjük Szent Mihályhoz hasonló. Így pl. a Fargard XIX-ben Ahura Mazda azt mondja Zarathustra-nak, hogy „folyamodjék az Amesha Spenta-khoz, akik a Föld hét Karshvare-ja⁴³ fö­lött uralkodnak”. A Karshvare-k hetes felosztásuk szerint éppen úgy vonatkoznak a mi planetáris láncunk hét szférájára, a hét bolygóra, a hét égre, stb. asze­rint, hogy fizikai, föld feletti, vagy egyszerűen csak csillagászati világra alkalmazzuk. Ugyanebben a Fragard­ban, amikor Zarathustra az Angra Mainyu-hoz és seregei­hez folyamodik, e szavakkal idézi meg őket: „Idézem a hét ragyogó Sravah-t fiaikkal és csapataikkal”. Az ori­entalisták szerint „ismeretlen értelmű” szó, a „Sravah” ugyanezeket az Amshaspend-eket jelenti, de a legmagasabb okkult értelemben. A Sravah-k az érzékelhető Amshaspend-­ek noumenonjai (magánvalói), ők jelentik e megnyilvánult erők lelkét vagy szellemét, míg „fiaik és csapataik” a planetáris angyalokra és azok csillagseregeire és kons­tellációira vonatkozik. Az „Amshaspend” exoterikus kife­jezés, amely csak földi kombinációkban és ügyekben hasz­nálatos. Ahura Mazda mindig mint az „anyagi világ terem­tője” szerepel Zarathustra megszólításában. Ormazd – Földünk (Spenta Armaiti) atyja – megszemélyesítve mint „Ahura Mazda gyönyörű leánya” szerepel, s ugyan­csak ő teremtette a Fát (az okkult és spirituális bölcsesség és tudás Fáját), ahonnan a misztikus és titokza­tos Caresma (ág) vétetett. A ragyogó Isten okkult nevét azonban a templomon kívül sohasem ejtették ki.

Samael vagy Sátán, a Genezis csábító kígyója és a fellázadt ősi angyalok egyike más nevén a „Vörös Sárkány”. Ő a Halál Angyala, mert a Talmud szerint „a Halál Angya­la és Sátán ugyanaz”. Samaelt öli meg Mihály, majd még egyszer Szent György, aki ugyancsak egy Sárkányölő. De lássuk, hogyan történt ez az átalakulás. Samael azonos Simoom-mal, a pusztai forró széllel, s azonos a Védák Aszály-démonával Vritra alakjában. „Simoom neve Atabutos”, vagyis Diabolos, az Ördög.

A „Book of the Dead” vádlóját, Typhont, vagyis az Apophis Sárkányt legyőzi Hórusz, aki dárdájával beszakítja ellensége fejét. Typhon a sivatag mindent elpusztító szele, a lázadó elem, amely mindent felkavar. Mint Set, ő az éjszaka sötétsége, gyilkosa Osirisnek, aki nappal és a Nap Világossága. Az archeológia tanúsága szerint Hórusz azonos Anúbisszal⁴⁴, az egyik egyiptomi emlékmű­vön Anúbisz képe páncéllal és dárdával szerepel, akárcsak Mihály és Szent György ábrázolásaiban. Anúbisz más képeken legyőzi a Sárkányt, amelynek feje és farka kígyószerű. (Lásd Lenor: „Du Dragon de Metz”.)

Kozmogóniai szempontból tehát mindazok a sárkányok és kígyók, amelyeket a „sárkányölők” legyőztek, eredeti je­lentésükben a Káoszban lévő forrongó és felkavaró princí­piumokat jelentik, amiket a Napistenek vagy teremtő erők megszabályoznak. A „Book of the Dead”-ben ezeket a princí­piumokat a „Lázadás Fiainak” nevezik. (Lásd még Egyptian Pantheon, 20, 23. oldalak)

Azon éjszakán a zsarnok, Osiris gyilkosa, más né­ven az ámító kígyó… magához szólítja a Levegőben lévő Lázadó Fiakat, s amikor azok megérkeznek az Egek keleti részére, akkor Háború van az Égben és az egész világon. (Book of the Dead, XVII, V. 49.)

Ugyanennek a mítosznak a megismétlődését találjuk a skandináv Edda-dalokban. Az Asek „Háborúja” szerepel bennük a Hrimthursek-kel, vagyis a Jég-óriásokkal, továbbá Asathor harcai a Jotun-okkal, a Kígyókkal és Sárká­nyokkal, valamint a „farkassal”, aki a „Sötétségből” bú­jik elő. A „gonosz Szellemek”⁴⁵, akik eredetileg egyszerűen csak a Káosz jelképei voltak, tényleges alakot öltöttek a népi babonában, végül pedig állampolgárságot nyertek azokban a fajokban, amelyek állítólag eljutot­tak a civilizáció és tudomány e bolygón még el nem ért legmagasabb fokára, s dogmává terebélyesedtek a keresz­ténységben. Amint George Smith mondja:

A gonosz princípiumok (szellemek), a Káosz jel­képei (látjuk, hogy Kaldeában és Asszíriában éppen úgy, mint Egyiptomban)… ellenállnak a változásnak, és háborút indítanak a Holdon, Bel legidősebb fián, saját oldalukra vonván a Napot, Vénuszt és az atmosz­féra istenét, Vult. (Assyrian Discoveries, 403. old.)

Ez is csak egy másik verziója a hindu „Égi Hábo­rúnak”, amely Soma, a Hold és az istenek között folyt. Indra itt az atmoszférikus Vul, s ebből világosan ki­tűnik, hogy mindkét verzió kozmogóniai és asztronómiai allegória, amely beleszövődött a legkorábbi teogóniába, s így a misztériumok tanításaiba is belekerült.

Legjobban a gnosztikusok vallási tanaiból tűnik ki az igazi értelme a Sárkányról, a Kígyóról, a Bakkecs­kéről és a manapság gonosznak nevezett erőkről szóló szimbólumoknak. A gnosztikusok voltak azok, akik saját tanításaikban nyilvánosságra hozták azt, hogy miben állt az AIN SOPH zsidó változatának ezoterikus mivolta, a rabbik ugyanis elrejtették az igazi értelmet, a keresz­tények pedig – kevés kivételtől eltekintve – mit sem tudtak róla. Nyilvánvaló, hogy a názáreti Jézus aligha tanácsolta volna apostolainak, hogy legyenek olyan böl­csek, mint a kígyók (Máté X. 16.), ha ez utóbbi a Gonosz Lélek szimbóluma lett volna. Az ofiták, a „Kígyó Testvé­riségének” tudós egyiptomi gnosztikusai sem tiszteltek volna szertartásaikban egy élő kígyót, mint a BÖLCSES­SÉG, az isteni Sophia jelképét, mint a csupa Jó és nem a csupa Rossz típusát, ha ez a csúszómászó oly szoro­san kapcsolódott volna a Sátánhoz. Tény az, hogy a kö­zönséges kígyóféle mindig is kettős szimbólum volt, ma­ga a sárkány pedig kivétel nélkül a mély bölcsességében megnyilvánult Istenség szimbólumát jelentette. A korai festők Draco volans-a, a repülő sárkány valószínűleg egy valóságos vízözön előtti állat elrajzolt képe volt. Akik hisznek az okkult tanításban, úgy vélik, hogy a ré­gi időkben voltak ilyesféle repülő sárkányok, a Pterodac­tylus egy fajtája, s ezek a gigantikus szárnyas gyíkok szolgáltak prototípusként Mózes Saraph-jához és az általa emelt nagy Rézkígyóhoz.⁴⁶ A zsidók kezdetben tisztelték a későbbi bálványt, de amikor Ezékiás megformálta a vallást, maguk is szembe fordultak vele, s Ördögnek nevezték el ezt a szimbólumot, amely minden más nemzet számára a legmagasabb Istent jelentette, míg a bitorlót, akit helyé­re ültettek – az „Egy Istennek”.⁴⁷

Maga a Sa'tan, héberben Satan vagyis „ellenfél” (a shatana igéből, amely annyi, mint „üldözni”, „ellenez­ni”) jog szerint Jehovát illeti meg, az összes többi Is­ten első és legkegyetlenebb „ellenfelét”, nem pedig a Kígyót, amely csak bölcs és együtt érző szavakat mondott, s legfeljebb – még a dogma szerint is – csak „az emberek ellenfele”. A Genezis harmadik fejezetére alapított dog­ma éppen olyan igazságtalan és illogikus, mint amilyen paradox önmagában véve is. Mert vajon ki teremtette a kísértőt, aki az embert elsőnek és azóta is mindig elcsá­bítja – az asszonyt? Nyilvánvalóan nem a Kígyó, hanem ma­ga az „Úr Isten”, aki e szavakkal: „nem jó az embernek egyedül lenni”, megteremtette az asszonyt és „vivé az em­berhez”. (II. 18, 20.). Ha pedig az a zavartkeltő kis esemény, ami azután következett, „eredendő bűn” volt, s még most is akként szerepel, akkor ez a Teremtő isteni előrelátá­sára valóban igen rossz fényt vet, és sokkal jobb lett volna a Genezis első fejeztében szereplő első Ádámra nézve, ha megmarad „férfi-nőnek”, vagy „egyedül”. Nyilván­valóan az Úr Isten volt az „agent provocateur”, aki az egész bajt okozta, a Kígyó pedig csak prototípusa Azazel­nak, aki „Izrael bűneinek (voltaképpen Izrael Istene bű­neinek) bűnbakja”, s így a szegény Tragos-nak kellett megfizetnie Mestere és Teremtője baklövéséért a bírságot. Természetesen mindezt csak azoknak mondtuk el, akik a holt betűk szerint értelmezik a Genezisben előadott és az emberiség drámájának kezdő eseményeire vonatkozó törté­netet. Akik azonban ezoterikusan olvassák az ott leírta­kat, nincsenek kalandos spekulációkra és hipotézisekre utalva, mert ők tudják, hogyan kell értelmezni annak szim­bolizmusát, és így nem tévedhetnek.

E helyen nincs arra szükség, hogy a Jehova név misztikus és sokrétű jelentésével absztrakt értelemben foglalkozzunk, az absztrakt értelmezés teljesen függet­len attól az Istenségtől, amelyet helytelenül hívnak ezen a néven. Ez így egy, a rabbik által készakarva ki­dolgozott félrevezetés, egy titok, amelyet tízszeresen lepecsételtek, látva, hogy a keresztények megfosztották őket ettől a teljesen sajátos Isten-névtől.⁴⁸ De ezzel kapcsolatban mégis megállapítjuk a következőket. A Genezis négy első fejezetében hol „Isten”, hol „Úr Isten”, hol pedig egyszerűen csak az „Úr” néven szerepel, ő személyes és ugyanaz, nem egy és semmiképpen sem Jehova. A kabbalá­ban a Sephiroth-nak nevezett Elohim-nak három világosan megkülönböztethető osztálya vagy csoportja szerepel. Je­hova csak a Genezis negyedik fejezetében jelenik meg, amelynek első versében Káinnak hívják, utolsó versében pedig átváltozik az emberiséggé – a kétnemű emberiséggé, mint Jah-veh.⁴⁹ Ráadásul a Kígyó nem a Sátán, hanem egy ragyogó Angyal, egyike a fényben és dicsőségben öltö­zött Elohim-nak, aki – miután megígérte az asszonynak, hogy „bizony nem haltok meg”, ha esznek a tiltott gyümölcs­ből – szavát meg is tartotta, mert halhatatlanná tette az embert ronthatatlan természetében. Ez az Angyal a misz­tériumok Iao-ja, az emberek androgün teremtőjének feje. A harmadik fejezet (ezoterikusan) azt mutatja be, hogyan hullott le a tudatlanság fátyola a „csont nélküli” Iste­nek mintájára teremtett Angyali Ember érzékeiről, s ho­gyan vált tudatossá saját igazi természetéről. A ragyogó Angyal (Lucifer) itt úgy mutatkozik be, mint a Halhatat­lanság osztója, mint a „Megvilágosító”. Az igazi Bukást, amely nemzésbe és anyagba taszította az embert, a negye­dik fejezetben kell keresnünk. Ezért Jehova-Káin – Ádám­nak, a kettős embernek hím fele – miután elvált Évától, megteremti benne Ábelt, az első természetes asszonyt,⁵⁰ s ezzel szűzi vért ont. Mivel tehát Káin azonos Jehovával, éspedig a Genezis negyedik fejezetének héber szövegű helyes olvasása alapján, továbbá a rabbinisztikus tanítá­sok szerint: „Kin (Káin) – a Gonosz – Éva fia volt Sama­eltől, az Ördögtől, amikor az elfoglalta Ádám helyét”. A Talmud szerint „a gonosz Lélek – Sátán – és Samael, a halál Angyala ugyanaz” (Babba Battra, 16 a.), világosan arra következ­tethetünk, hogy Jehova (az emberiség, vagyis Jah-hovah) és Sátán (tehát a kísértő Kígyó) minden részletében azo­nos egymással. Nincs Ördög, az emberiségen kívül nincs oly Gonosz, amely Ördögöt tudna teremteni. A megnyilvánult Univerzumban a Gonosz egy szükségszerűség, annak egyik fenntartója. Éppen úgy szükséges a haladáshoz és fejlő­déshez, mint amilyen szükséges az éjszaka a nappal létre­hozásához, és mint ahogyan szükséges a Halál az Élethez azért, hogy az ember örökké élhessen.

Metafizikailag a Sátán pusztán csak a Természetben lévő dolgok fonákját vagy poláris ellentétét jelenti.⁵¹ Ő az „ellenfél”, allegorikusan a „gyilkos”, és mindennek a legfőbb ellensége, mert az egész Univerzumban minden dolognak – akárcsak az éremnek – két oldala van. De eb­ből a szemszögből a világosság, a jóság, a szépség stb. éppen úgy jelentheti a Sátánt, mint az Ördögöt, mert hi­szen ezek a tulajdonságok ellentétei a sötétségnek, ros­szaságnak és csúnyaságnak. Így válik érthetővé bizonyos korai keresztény szekták filozófiája és okfejtése, ame­lyet akkoriban ezen eretnekek szörnyű eltévelyedésének tartottak. Érthető, hogy a SÁTÁNISTÁK szektáját erőszakkal elnyomták, átokkal sújtották, s még a jövő sem tudta őket igazolni, mivel tanaikat legmélyebb titokkal övezték. Ugyanígy jártak a KAINITÁK, sőt az ISKARIOTÁK (Judás után) is, az áruló apostol igazi egyéniségét ugyan­is eddig még nem mutatták be pártatlanul az emberiség ítélőszéke előtt.

Az eddig elmondottak alapján a gnosztikus szekták tanai egyszerre világossá válnak. A gnosztikusok minden szektáját egy-egy Beavatott alapította, tanaikat pedig a világ akkori népei által használt szimbólumok pontos tudásával állították össze. Így már érthető, miért tekintette e szekták nagy része Ilda-Baoth-ot Mózes Iste­nének, gőgős, ambiciózus és tisztátlan Szellemnek, aki hatalmával visszaélve elfoglalta a Legmagasabb Isten he­lyét. Ilda-Baoth s mivel sem különb, sőt sok szempontból rosszabb volt, mint testvére Elohim, Elohim csak kollek­tíven képviseli a mindent átfogó megnyilvánult Istensé­get, mivel ők a megformálói a megnyilvánult Világegyetem teremtéséhez szükséges és az elsődleges kozmikus szubsz­tanciától létrejövő első differenciálódásoknak. Ezért hívták a gnosztikusok Jehovát az Ophiomorphos – a Kígyó, a Sátán vagy a GONOSZ – Teremtőjének, s így azzal egynek tartották. (Lásd Isis Unveiled, II. 184. old.) A gnosztikusok szerint Iurbo és Adonai a Iao-Jehova nevei voltak, aki viszont az Ilda-Baoth kiára­dása. (Lásd Codex Nazaraeus, III. 73. old.) Az ő szóhasználatuk szerint ez annyit jelent, mint amit a rabbik még leplezettebb módon fejeztek ki, mondván „Káint Samael vagy Sátán nemzette”.

A Bukott Angyalok minden ősi jelképrendszerben allegorikusan bukott emberek prototípusai, ezoterikusan pedig maguk ezek az emberek. Így tehát a teremtés órájá­nak Elohimjéből azután Beni-Elohim, azaz Isten-fiak let­tek, s közöttük – a sémita tradíciók szerint – ott van a Sátán is. A Thraetaona és Azhi-Dahaka, a pusztító Kígyó közötti égiháború a Földön ér véget, éspedig Burnouf szerint, abban a csatában, amit a derék emberek vívnak a gonosz erőivel, „az irániak és India árja brahmanjai kö­zött”. Az Istenek ellentéte az Asurákkal megismétlődik a Mahabhârata-ban, a Nagy Háborúban. A harcolók, istenek és démonok, a két táborban csoportosult ellenfelek a leg­újabb vallásban, a kereszténységben a Sárkányok és Sátá­nok alakját öltötték magukra, egyszerűen csak azért, hogy a megszemélyesített Gonoszt össze lehessen kapcsolni a Genezis Kígyójával, s ezáltal az új dogmára bizonyítékot találni.

Noé egy kabir volt, tehát démon

Nem sokat számit az, hogy Isis, vagy Ceres, a Ka­biria, vagy éppen a kabirok tanították az emberiségnek a szántás-vetést, de rendkívül lényeges az, hogy ne enged­jük meg a történelem és legenda tényeinek monopolizálását olyan fanatikusok által, akik az igazság, a legenda és a történelem ferdítéseit egyetlen emberre összpontosítják. Ha Noéról beszélünk, ő vagy éppen olyan mítosz, mint a töb­bi, vagy olyan valaki, akinek legendája a kabiri vagy ti­táni hagyományokon alapul úgy, ahogy azt Szamotrácében tanították. Éppen ezért sem a zsidók, sem a keresztények nem tarthatják kizárólag magukénak. Faber oly sok kutatás és tanulmányozás után megpróbálta bebizonyítani, hogy Noé egy atlanteán és egy titán volt, családja pedig a kabirok vagy jó titánok voltak. Nos, ha ezt elfogadjuk, akkor a bibliai kronológia saját súlya alatt összeroskad, s vele együtt az összes patriarkák – vagyis a vízözön előtti és Atlantisz előtti titánok is elsüllyednek. Amint már bizo­nyítást nyert, Káin ugyanaz, mint Mars, a hatalom és a nemzés, az első (szexuális) vérontás istene.⁵² Tubal-Ka­in egy kabir, „a rézverők és kovácsok tanítója”, vagy – ha ez jobban tetszik – azonos Hephaestos vagy Vulkán alakjával. Jabal ugyancsak a kabirok közül való, akik a mezőgazdaságot tanították, „akiknek nyájaik voltak”, míg Jubal „a hárfások atyja”, ő, vagy ők voltak azok, akik Kronosznak elkészítették a hárfát, Poszeidonnak pedig a há­romágú szigonyt.⁵³

A titokzatos telchinekről szóló történetek vagy „regék” – melyekben a mi ezoterikus tanításainknak min­den egyes ősi eseményét fellelhetjük – kezünkbe adják a kulcsot, hogy honnan származik Káin genealógiája a Gene­zis negyedik fejezetében. Az is nyilvánvaló, miért kap­csolta össze a római katolikus egyház Káin és Hám „átko­zott vérét” a sötét mágiával, aminek büntetése a vízözön volt. Hiszen a telchinek Rodosz titokzatos vaskohászai voltak, ők emeltek először szobrokat az isteneknek, fegy­vereket készítettek számukra és ők tanították meg az em­bereket a mágia művészetére. És éppen őket söpörte el a vízözön Zeusz parancsára, mint ahogy a kainitákat is a Jehova által küldött vízözön pusztította el.

Ezek a telchinek tulajdonképpen a kabirok és ti­tánok, csak más formába öltöztetve. De azonosítani lehet őket az atlanteánokkal is. Decharme ezt mondja: „Amiként Lemnosz és Szamotráce, Rodosz szigete, a telchinek szülőföldje is vulkánikus képződmény”. (Mithologie de la Grece antique p. 271.) Rodosz szigete hirtelen merült föl a tengerekből, miután előzőleg már elnyelte az óceán, mondja a hagyomány. Akárcsak a kabirok földje, Szamotráce, úgy Rodosz is a vízözön legendákhoz kapcsolódik az emberek emlékezetében. De erről a tárgyról már eleget beszéltünk, s így áttérünk egy más témára.

Szóljunk még néhány szót Noéról, aki bizonyos jel­legzetes vonásaiban csaknem valamennyi pogány isten zsi­dó képviselője. A homéroszi énekekben, poétikus formában megvannak az összes patriárkákról szóló későbbi mesék, mert hiszen a patriárkák valamennyien sziderális, kozmi­kus és numerikus szimbólumok és jelek. A Káin és Seth⁵⁴ genealógiák különválasztására irányuló kísérletek, majd az az ugyancsak hiábavaló kísérlet, hogy őket valóságos, történelmi embereknek mutassák be, csak azt eredményezte, hogy az ebben kételkedők komoly kutatásokat folytattak a múlt történetének feltárására, és olyan felfedezéseket tettek, amelyek végérvényesen megtépázták az állítólagos kinyilatkoztatást. Mert amikor már kiderült Noé és Melc­hizedek azonossága, akkor Melchizedek, vagy az Atya-Sa­dik további azonossága Kronosz-Szaturnusszal is bebizo­nyítást nyert.

Hogy ez így van, azt könnyű bizonyítani. Nem is tagadja egyik keresztény író sem. Bryant (Lásd „Analysis of Ancient Mythology”, Vol. II. p. 760.) csatlakozik azokhoz, akik szerint Sydic vagy Sadic azonos Noé patri­árkával, s úgyszintén Melchizedekkel. Ő is úgy véli, hogy a Sadic elnevezés megfelel annak a jellemképnek, amit a Genezisben (VI. fej. 9.) Noéról kapunk. „הידצ, Sadic, azaz igaz ember volt, a tökéletes a kor­társak között. Úgy tartották, hogy mindenféle tudományt és hasznos mesterséget ismer, s ezeket fiain keresztül átadta az utókornak.” (Lásd Abraham Rees: New Encyclopedia)

Sanchoniathon tájékoztatása szerint a kabirok Sy­dic vagy Zedek (Melchi-zedek) fiai voltak. Igaz ugyan, hogy ez az információ Eusebius Preparatio Evangelica-ján át jutott el hozzánk, s így bizonyos kétkedéssel fogad­hatnánk, mivel elképzelhető, hogy Eusebius Sanchoniathon műveivel is úgy bánt el, mint Manetho kortábláival. De tegyük fel, hogy Sydic, Kronosz vagy Szaturnusz azonosítá­sa Noéval vagy Melchizedekkel Eusebius egyik jóhiszemű feltevésén alapszik. Fogadjuk el tehát, s fogadjuk el Noé jellemzésére az igaz ember kitételt, s azt is, hogy állí­tólagos mása a titokzatos Melkchzedek, Szálem királya, az örökkévaló pap, Melchizedek rendje szerint (Lásd: Zsidók, V. 6, VII. 1. és köv.), s végül, miután megértettük az ő mibenlétüket spirituális, fizikai és kozmikus vonalon, lássuk, mi lett belőlük a rab­binista és kabbalista felfogás szerint.

Amikor a „Source of Measures” szerzője Ádámról, Káin­ról, Marsról, stb. mint megszemélyesítésekről beszél, ak­kor kabbalista kutatásaiból kiindulva a mi ezoterikus ta­nításainkat hangoztatja. Ezt mondja:

Nos, a Mars a születés és a halál, a nemzés és a pusztítás, a szántás, az építés, a szobrászat vagy kőfaragás, az architektúra ura volt… egyszóval mindannak, ami a mesterség vagy művészet körébe tar­tozik. Mars az elsődleges princípium volt, amely a teremtéshez szükséges két pólussá módosult. Asztro­nómiai szempontból ugyancsak⁵⁵ ő foglalta el a nap­nak és az évnek a születési pontját, azt a helyet, ahol növekszik az erő, ez a Kos jegye, s azt a helyet is, ahol bekövetkezik a halál, s ez a Skorpió jele. Vénusz házába tartozott, és a Skorpió házába is. Ami­kor a születésről volt szó, akkor a Jó volt, amikor a halálról, akkor a Rossz volt. Mint jó, ő volt a fény, mint rossz, ő volt az éj. Mint jó, ő volt a férfi, mint rossz, ő volt a nő. Ő tartotta a kardinális pon­tokat, és mint Káin, vagy Vulkán⁵⁶ vagy Pater Sa­dic, vagy Melchizedek, ő volt az ekliptika, az egyen­súly vagy a kiegyenlítés vonalának ura, s ezért ő volt az Igazságos. A régiek azt tartották, hogy hét bolygó vagy hét nagy isten volt, amelyek egy nyolca­dikból, a Mater Terrából jöttek elő, annak ura pedig Pater Sadic, az Igazságos volt. (Source of Measures, 186. old.)

Az idők folyamán bármennyire is degradálták őket (mármint Káint és Marsot), mindez fényt vet arra, hogy milyen feladatot töltöttek be, és bizonyítja a kettő azonosságát.

Minthogy pedig a Noé-féle vízözön úgy, ahogy az a bibliai kronológiában betű szerint le van írva, kimu­tathatóan sohasem létezett, Cumberland püspök jámbor, de igen önkényes feltételezése is kénytelen lesz követ­ni ezt a vízözönt a mesék országába. Mert az elfogulat­lan megfigyelő igen különösnek találja, amikor azt hall­ja, hogy: „a kabiroknak két külön faja volt”, az elsőhöz tar­toztak Hám és Mizraim, akiket ő (mármint Cumberland püspök) Jupiternek és a Mnaseas-féle Dionüszosznak vél, míg a másik fajhoz tartoztak „Sém gyermekei, ezek a Sochoniston-féle kabirok, atyjuk pedig Sydik, követ­kezésképp a szentírásban szereplő Sém”. (Append. de Cabiris, ap. Orig. gent. pp. 364, 376, az utóbbi megállapítás a 357. old. van.)

A kabirok, a „Hatalmas Lények” azonosak a mi el­sődleges Dhyan Chohanjainkkal, a testtel bíró és test nélküli Pitrikkel, és mindazokkal az uralkodókkal és ta­nítókkal, akik az első fajokban éltek, s akikről úgy be­szélnek, mint istenekről és az isteni dinasztiák királya­iról.

Ősi perzsa hagyományok a poláris és az elsüllyedt kontinensről

A legendavilág nem tudja annyira elferdíteni a té­nyeket, hogy azokat ne lehessen felismerni. Egyiptom és Görögország tradíciói egyfelől, s a velük mindig háborús­kodó Perzsia hagyományai másfelől oly nagy hasonlóságot mutatnak a szereplő személyek és a számok terén, hogy ezt a hasonlóságot nem lehet a puszta véletlen összejátszásá­nak tekinteni. Bailly ezt alaposan bebizonyította. Most vizsgáljuk meg – különböző források alapján – ezeket a tradíciókat, hogy a mágusok történeteit jobban össze tud­juk hasonlítani az un. görög „mesékkel”.

Ez a legendavilág – az eredeti perzsa folklór – ma már éppen úgy a népszerű mesék birodalmába tartozik, mint az a sok igaz mese, mely helyet kapott az európai történetírásban. Arthur király, a Kerekasztal és lovagjai látszatra szintén mesealakok, pedig tényeken alapulnak, és Anglia történetéhez tartoznak. Miért ne lehetne Irán legendavilága szintén történelmi eredetű beszámoló Atlan­tisz történelemelőtti eseményeiről? A néphagyomány ezt mondja:

Ádám teremtése előtt két faj élt a Földön, egy korábbi és egy későbbi. A dev faj 7.000 évig uralkodott, a peri (az ized) faj pedig csak 2.000 évig, az előbbi uralkodásának vége felé. A dev faj óriás volt, erős és gonosz, az alakra kisebb peri faj viszont bölcsebb és jobb volt.

A fenti történetben felismerhetők az atlanteán óriások és az árják, másként a Ramayana râkshasái és a Bharata-Varsha, vagyis India népei. A Biblia, mint özönvíz előtti és utáni embereket emlegeti őket.

A perik⁵⁷ fölött Gyan (vagyis Gnan, Jnana, az Igaz vagy Okkult Tudás) király uralkodott, de nevezték Gian-ben-Gian (vagyis Bölcsesség fia Bölcsesség) néven is. Pajzsa oly híres volt, mint Achillesé, csakhogy ez a pajzs nem háborúban védte őt az ellenséggel szemben, ha­nem a devek fekete mágiája, a varázslat ellen. Gian-ben-­Gian 2.000 évig uralkodott, egészen addig, amíg Iblis – az Ördög – Istentől kapott felhatalmazás alapján, le nem győzte a periket, és szét nem szórta őket a világ min­den tájára. Iblis ellen, aki a Sors, vagy Karma ügynöke volt, még a mágikus pajzs sem tudott védelmet nyújtani, jóllehet az asztrológiai elvek szerint készült mindenfé­le varázslat, igézet és gonosz bűvölet rontására.⁵⁸ A legendák tíz királyról számolnak be, akik a legutolsó metropoliszban, Khanoom-ban uralkodtak. A tizedik király, Kaimurath, azonos a héber Ádámmal. E királyok megfelel­nek a Berosus által említett tíz vízözön előtti királyi dinasztiának.

Bármennyire is eltorzultak ezek a legendák, azo­nosságuk a kaldeai, egyiptomi, görög, sőt még a héber ha­gyományokkal alig tagadható. Hiszen a zsidók is, bár meg­vetéssel elzárkóztak attól, hogy az Ádám előtti népekről beszéljenek, mégis világosan belefoglalják őket mítoszuk­ba, amikor arról van szó, hogy Káin – a Földön élő össze­sen két ember közül az egyik – Nód földjére megy, ahol feleséget vesz magának, és várost épít. (Genezis IV. 16. és köv.)

Ha most összehasonlítjuk a perzsa mesékben emlí­tett 9.000 évet azzal a 9.000 évvel, amely Platón szerint Atlantisz elsüllyedése óta az ő koráig eltelt, akkor egy különös tényre bukkanunk. Bailly is foglalkozott ezzel, de helytelenül interpretálta. A Titkos Tanítás rámutat e számok igazi értelmére. A Critias-ban ezt olvassuk: „Először is ne felejtsük el, hogy 9.000 év telt el azon háború óta, amelyet a Herkules Oszlopain túli né­pek és az itteni országokban lakó népek egymással folytattak”.

A Timaeus-ban Platón ugyanezt mondja. Amikor a Titkos Tanítás azt állítja, hogy az atlanteán szigetlakók legnagyobb része elpusztult az i. e. 850.000 – 700.000 évek között, s hogy az árják 200.000 éve éltek már, amikor az első nagy „sziget” – vagyis kontinens – elsüllyedt, akkor a számadatok összeegyeztetése igen nehéznek látszik. Márpe­dig lehetséges. Platón, mint beavatott, kénytelen volt a szentély burkolt nyelvezetét használni, s ugyanezt tették Kaldea és Perzsia mágusai, akiknek exoterikus kinyilatkoz­tatásai megmaradtak és átszármaztak az utókorra a perzsa legendákban. A hébereknél is ugyanezt látjuk: „hét napos” hétről beszélnek, majd „évekből álló hétről”, melynek min­den egyes napja 360 szoláris évet jelent, s az egész „hét” 2520 évet tesz ki ténylegesen. Volt szombat-hetük, szombat-­évük, stb., és a szombatjuk hol 24 órát, hol pedig 24.000 évet jelentett sod-jaik (a zsidók titkos törvénye, amit csak a beavatottak ismertek) titkos kalkulációiban. Napjainkban mi is századnak hívunk egy hosszabb korsza­kot. Platón korában mindenesetre a beavatott írók milleniu­mon nem 1.000 évet, hanem 100.000 évet értettek. A náluk sokkal merészebb hinduk pedig sohasem rejtették véka alá kronológiájukat. Így tehát a 9.000 év a beavatottak értelmezése szerint 900.000 év, s ezen korszak alatt – vagyis az árja faj első megjelenésétől kezdve, mely időben a va­lamikor hatalmas Atlantisz pliocén részei fokozatosan süllyedni kezdtek,⁵⁹ és más kontinensek jelentek meg a víz színe fölött, egészen addig, amíg a Platón által emlí­tett kis Atlantisz sziget végleg el nem tűnt a habokban –, az árja fajok állandóan küzdöttek az első óriásfajok leszármazottaival. Ez a háború csak a Kali Yuga előtti korszak vége felé fejeződött be, ez volt a nevezetes Ma­habhârata, vagyis a Nagy Háború az indiai történetírásban. De az eseményeknek és korszakoknak ez az összekeverése, több százezer év történéseinek néhány ezer évre való leszű­kítése nem érinti azt a 9.000 évet, amely Atlantisz legutolsó részének katasztrófája óta eltelt Szolon idejéig, amikor ezt a tényt az egyiptomi papok vele közölték. Ez a 9.000 év szószerinti számadat volt. Atlantisz kataszt­rófáját különben sem tartották titokban, csupán a görö­gök emlékezetéből törlődött ki. Egyiptomban megmaradtak a teljes feljegyzések az elszigeteltség folytán, mint­hogy a tenger és a sivatag képezte határait, más népek beavatkozásaitól mentes maradt, s ez a helyzet csak né­hány ezer évvel korunk előtt változott meg.

Egyiptomról és nagy misztériumairól a történe­lem először Hérodotosz közvetítésével kap némi bepillan­tást, ha csak figyelembe nem vesszük a Bibliát és annak furcsa kronológiáját.⁶⁰ És hogy Hérodotosz mily keveset mondhatott erről, azt maga is bevallja, amikor egy saisi Beavatott sírjáról beszél, mely a Minervának szentelt épület környékén feküdt:

A kápolna mögött… fekszik az Egy sírja, akinek nevét szentségtörésnek tartanám elárulni… E helyen hatalmas obeliszkek állnak, nem messze egy tó van, melyet kör alakú kőfal kerít el… E tavon matatják be éjszaka ama személy kalandjait, az egyiptomiak sze­rint az úgynevezett Misztériumokat. De ezekről a dol­gokról – bár minden részletüket pontosan ismerem – mélyen kell hallgatnom. (II. köt. 170. old.)

Jól ismert tény, hogy a régiek legrejtettebb és legszentebb titka a ciklusokra és számításokra vonatko­zott. Kezdve az egyiptomiaktól egészen a zsidókig, fő­benjáró bűnnek számított valamit is elárulni a pontos időszámításokról. Tantaloszt azért zúdították le a po­kolbeli mélységekbe, mert elárulta az istenek titkát. A szent Szibilla könyvek őrizőit is halálbüntetés fenye­gette, ha egy szót is elárulnak belőle. Szigalionok – vagyis Harpokratesz képmásai – voltak minden templomban, különösen Izisz és Szerapisz templomaiban, ezek egy if­jút ábrázoltak, amint mutatóujját ajkára teszi. A hébe­rek pedig azt tanították, hogy ha valaki elárulja a Ka­bbala titkait – miután már beavatást nyert a rabbinikus misztériumokba –, az olyan, mintha a Tudás Fájáról le­szakítaná a gyümölcsöt, ez halálbüntetéssel járt.

És mi, európaiak, átvettük a zsidók exoterikus kronológiáját! Nem csoda, hogy azóta is minden tudomá­nyos koncepciónkat és időtartam érzékünket ez befolyásolja és színezi!

A perzsa hagyományokban tehát mindig két nemze­tet vagy fajt emlegetnek, amelyekről azt gondolnánk, hogy ma már teljesen kihaltak. Ez azonban nem áll, mert e fajok csupán átalakultak. E legendákban mindig szóba kerül a Kaf (vagy Kafarisztán?) hegység, benne egy szo­borcsarnokkal, amelyet Argeak, az Óriás épített, s ahol a szobrok az ősi embereket ábrázolják, amilyenek erede­tileg voltak. E szobrokat Szulimánoknak (Salamonoknak), vagyis a Kelet bölcs királyainak nevezik, és ezen a né­ven összesen hetvenkét királyt tartanak számon.⁶¹ Három közülük egyenként ezer-ezer évig uralkodott. (Herbelot, op. cit. 829. old.)

Siamek volt az első király, Kaimurath (Ádám) sze­retett fia, akit fivére, az óriás meggyilkolt. Atyja örökös tüzet helyezett sírjába, amely elégetett hamvait tartalmazta, innen ered a tűzimádás vallása - gondolják egyes orientalisták.

Utána Huschenk következett, az okos és bölcs. Huschenk dinasztiája újra felfedezte a fémeket és drága­köveket, amelyeket a devek vagy óriások elrejtettek a Föld gyomrában. Bevezették a rézkohászatot, a csatorná­zást és a fejlett mezőgazdaságot. Ugyancsak Huschenknek tulajdonítják – amint az már szokásos – az „Örök Bölcsesség” című művet, sőt még Luz, Babilon és Iszfahán városai­nak építését is, bár ezek valójában korszakokkal később épültek. De amint a modern Delhi is hat régebbi város romjain épült, úgy ezek a városok is valószínűleg mérhe­tetlen ősiségű helyekre települhettek. Hogy mikor élt Huschenk, azt csak egy másik legendából lehet kikövet­keztetni.

Ugyanezen hagyomány szerint ez a bölcs herceg háborúba indult az óriások ellen egy tizenkét lábú paripán, amely egy krokodil és egy nőstény víziló szerelméből szár­mazott. Ez a dodecaped eredetileg a „száraz szigeten”, vagyis az új kontinensen élt, és igen sok ügyesség és erő kellett e csodálatos állat elfogásához. És amint Huschenk az állat hátára szállt, minden ellenségét le tudta győzni. Az óriások semmit sem tehettek mérhetetlen erejével szemben. Végül is Huschenket, e nagyszerű ki­rályt egy hatalmas szikla zúzta szét, amit az óriások dobtak le reája a Damavend hegység ormairól.⁶²

Perzsia harmadik királya Tahmurath, az iráni Szt. György, aki mindig legyőzi a sárkányt, s végül meg is öli. Tahmurat nagy ellensége a deveknek, akik az ő idejében a Kaf hegységben laktak, s időnként végig pusztí­tották a periket. A perzsa néphagyományról szóló régi francia krónikákban Tahmurath az óriások legyőzője, ne­ve: Dev-bend. Őróla is azt mondják, hogy Babilon, Nini­ve, Diarbek stb. alapítója. Elődjéhez, Huschenkhez ha­sonlóan, Tahmurath (Taimuraz) is szerzett egy csatamént, de ez még különösebb és gyorsabb volt: a Simorgh-Anke nevű madár. E csodálatos madár mindenhez értett, több nyelven beszélt, sőt még vallásos meggyőződése is volt. (Ld. Orient collect. II. 119.) És miket mond ez a perzsa főnix? Panaszkodik hosszú élete miatt, hiszen még sok-sok ciklussal Adam (Kaimu­rath) kora előtt született. Tanúja volt hosszú évszáza­dok fordulatainak. Átélt tizenkét 7000 évből álló cik­lust, látta azok kezdetét és végét. Ezoterikusan megszo­rozva, ebből is megkapjuk a 840.000 évet.⁶³ „A jó kali­fa és Simorgh románca” szerint Simorgh akkor született, amikor a pre-adamiták utolsó vízözöne lezajlott. (Tales of Debrent)

És mit mond a „Számok Könyve”? Ezoterikusan Adam Rishoon a lunáris Szellem (bizonyos értelemben Jehova vagy a Pitrik), három fia pedig – Ka-yin, Habel és Seth – a három fajt jelenti, amint azt már megmagyaráztuk. Noé-Xisuthrus viszont (a kozmo-geológiai kulcs szerint) a szétvált harmadik fajt jelenti, három fia pedig annak három utolsó alfaját. Végül Ham azt a fajt szimbolizálja, amely feltárta a Szülő Faj és az „Értelemnélküliek mezte­lenségét”, vagyis amely elkövette a bűnt.

Tahmurath szárnyas paripáján (Ahriman) meglátogatja a Koh-­Kaf vagy Kaph hegységet. Látja, hogy az óriások rosszul bánnak a perikkel, megöli Argen-t és az óriás Demrusch-ot. Azután megszabadítja a Demrusch által fogva tartott Mer­giana-t⁶⁴, a jó peri leányt, elviszi őt a száraz szigetre, vagyis az új kontinensre, Európába.⁶⁵ Tahmurath után Giamschid következik, aki felépíti Esi­kekart, vagy Persepolist. Ez a király 700 évig uralkodott, gőgjében halhatatlannak hiszi magát, s azt követeli, hogy istenként tiszteljék. A sors megbünteti őt. Száműzöttként 100 éven át vándorol a világban Dhulkarnayn néven, ami „kétszarvút” jelent. Ez a jelző nincs összefüggésben a „hasadt patájú, kétszarvú” urasággal. Ázsiában – mely nem elég civilizált ahhoz, hogy tudjon az Ördög külső jeleiről – a „kétszarvú” jelzőt azok a hódítók kapják, akiknek sikerült kelettől nyugatig leigázni a világot.

A bitorló Zohac következik utána, majd Feridan, a kiváló perzsa hős, aki Zohacot legyőzvén, elődjét a Dama­vend hegységbe zárja. Még sokan követték őket le egészen Kaikobad-ig, aki egy új dinasztiát alapított.

Így szól tehát Perzsia legendás története, s most vizsgáljuk meg közelebbről. Kezdjük azzal, mit gondoljunk a Kaf hegységről?

Geográfiailag lehet ez a hegység a Kaukázus vagy Közép-Ázsia valamelyik hegysége, de a legenda szerint a devek és a perik ezen a hegységen túl messze északon lak­tak, lévén a perik a parszik vagy farszik távoli ősei. A keleti hagyomány gyakran hivatkozik egy ismeretlen je­ges, komor tengerre és egy sötét földrészre, amelyen be­lül azonban a Boldog Szigetek terülnek el, Földünkön az élet megjelenése óta innen ered az Élet Forrása. (Herbelot, 593. old, Armenian Tales, 35. old.) A legenda még azt is elmondja, hogy az első száraz sziget­nek (kontinensnek) egy része – miután elvált az eredeti tömbtől – azóta is a Koh-Kaf hegység mögött maradt, amely „a világot körülvevő sziklás öv”. Hét hónapos utazás után elérheti az, aki a „Szoliman gyűrűjével” bír, a „Forrást”, de állandóan észak felé kell tartania, oly egyenesen, mint a madár röpte. A Perzsiából egyenesen északra tartó utazás, a hatvanadik hosszúsági fok mentén a nyugatra eső Novaja Zemljához vezet, míg a Kaukázustól északra tartó utazás az örök jég honába, a Sarkkörön túlra visz, a hatvanadik és negyvenötödik szélességi fokok, vagyis a Novaja Zemlja és a Spitzbergák közötti területre. Ez ter­mészetesen csak úgy lehetséges, ha valaki Huschenk tizen­két lábú lovát vagy Tahmurath Simorghját nyergeli meg, hogy átkeljen velük a Sarki Tengeren.⁶⁶

Mindenesetre tény az, hogy Perzsia és a Kaukázus vándor-énekesei mind a mai napig azt tartják, hogy a Kap vagy Kaukázus hóval borított ormain túl, messze-messze van egy nagy, ma még rejtett kontinens. Ezt csak azok érhetik el, akik meg tudják szerezni maguknak a krokodil és nőstény víziló tizenkét szár­nyú⁶⁷ ivadékát, vagy akik ki tudják várni azt az időt, amikor Simorgh-anke – ígérete szerint – hajlandó lesz halála előtt a rejtett kontinenst nekik bemutatni, s azt megint láthatóvá és mindenki számára elérhetővé ten­ni egy olyan híddal, amelyet az óceáni devek építenek majd a „szárazföld” ama része és a tőle elszakadt részek között.⁶⁸ Ez természetesen a hetedik fajra vonatkozik, mivel Simorgh a manvantara ciklust jelképezi.

Nagyon érdekes, hogy Cosmas Indicopleustes, aki i.sz. a hatodik században élt, mindig azt állította, hogy az ember szülőföldje és kezdeti tartózkodási helye egy Óceánon túli országban volt, s erre bizonyítékot is kapott Indiában egy tudós kaldeustól. (Cosmas Indicopleustes in Collect. Nova Patrum II. K. 188. old; ld. még Journ. des Savants, Suppl. 1707. 20. old.) Cosmas ezt mondja: „Az általunk lakott földeket az Óceán veszi körül. De az Óceánon túl van egy másik földrész, amely az ég falait érinti. Az ember teremtése ezen a földön történt, s itt élt a Paradicsomban. Az Özönvíz alatt Noét bárkájával átvitték abba az országba, ahol utódai most is élnek”. Huschenk tizenkét lábú lovát ama száraz földnek nevezett kontinensen találták meg.

Cosmas „Keresztény topográfiája”, s a mű értéke jól ismert. De a fenti beszámolóban a jó atya egy univer­zális hagyományt ismétel meg, amelyet ma már a tények is igazoltak. Minden sarkutazó úgy véli, hogy az örök jég vonalán túl van egy kontinens, vagyis „száraz szi­get”. Az egyik Kommentárból vett néhány szakasz ezek után most már könnyebben megérthető:

Az (emberi) élet legkezdetén az egyedüli szárazföld a szféra jobb végén⁶⁹ volt, ahol az (t. i. a bolygó) mozdulatlan.⁷⁰ Az egész Föld egyetlen vizes pusztaság volt, a víz pedig langymeleg volt… Itt született az em­ber, az elpusztíthatatlan, örök Manvantara⁷¹ hét zóná­ján. Ott örök tavasz volt a sötétben. (De) ami sötét a ma emberének, az világosság volt a hajnal emberének. Ama helyen pihentek az Istenek, és a Fohat⁷² azóta is uralkodik… Így a bölcs Atyák azt mondják, hogy az em­ber az Anya (a Föld) fejében született, és hogy az Anya lábai a bal végen gonosz szeleket termeltek (szültek), s ezek az alsó Sárkány torkából törnek elő… Az első és a második (faj) között az Örök központi (földet) az élet vize osztotta ketté.⁷³

Ez köröskörül áramlik és élteti (Földanya) testét. Az egyik vége a fejéből indul ki, zavarossá válik a lábai­nál (a Déli póluson). Megtisztul (amint visszatér) szívé­ben, amely a szent Shambalah lábai alatt dobog, amely akkor (a kezdetben) még nem született meg. Mert az ember lakhelyének (a Földnek) övében van elrejtve minden élő­nek és lélegzőnek az élete és egészsége.⁷⁴ Az első és a második (faj) alatt az övet nagy vizek takarták. (De) a nagy anya vajúdott a vizek alatt, és egy új föld­rész csatlakozott az elsőhöz, amelyet a mi bölcseink faj- dísznek (sapkának) neveznek. Még erősebben vajúdott a harmadik (faj) miatt, és ekkor a víz fölött kiemelkedett dereka és köldöke. Ez volt az öv, a szent Himavat, amely átfogja a világot.⁷⁵ Az Anya nyaktól⁷⁶ kezdve lefelé a lemenő nap irányában (délnyugatra) sok földrészre és szigetre tört szét, de az Örök Föld (a sapka) egyben ma­radt. Száraz földek borították a néma vizek színét a vi­lág négy sarkán. Mindezek elpusztultak (egymás után). Ekkor tűnt fel a gonosz (Atlantisz) hajléka. Az Örök föld már el volt rejtve, mert a vizek kemények lettek (megfagytak) az Anya orrlyukaiból jövő lehelettől és a Sárkány torkából áramló gonosz szelektől, stb.

Ezek szerint Észak-Ázsia a második fajjal egyidős. Azt is lehetne mondani, hogy Ázsia egyidős az emberrel, mert az emberi élet legkezdetétől fogva az alap-kontinens már megvolt, s az a rész, amit ma Ázsiának ismerünk, csak egy későbbi korban vált le róla a jeges vizektől leválaszt­va.

Ha a tanítást helyesen értjük, akkor az első kia­lakuló kontinens beborította az egész Északi pólust, mint valami folyamatos kéreg, s ez most is így van. Egy bel­tengeren túl fekszik ez, s elérhetetlen délibábnak tűnik fel azon néhány sarkutazó előtt, akik oda eljutottak.

A második faj idején nagyobb földrész emelkedett ki a vizek alól, a „fejhez” folytatásként, a „nyaktól” lefelé. Ez a földrész mindkét félgömbön kezdődött: a mi félgömbünkön a Spitzbergák⁷⁷ legészakibb részén túl, a Mercator nyúlványon, míg az amerikai félgömbön valószínű­leg olyan helyet foglal magában, ahol ma a Baffin-öböl, valamint a körülötte lévő szigetek és félszigetek feksze­nek. Amott alig érhette el déli irányban a hetvenedik szélességi fokot, emitt a kommentár által már említett lópatkó formájú kontinens alakult ki. Ennek egyik vége a megnyúlt Grönlandot foglalta magában úgy, hogy az dél­nyugatra elérte az ötvenedik fokot, a másik vége pedig Kamcsatkáig ért. A két véget összekötötte az, ami most Kelet- és Nyugat-Szibéria északi partvidéke. Ez azután összetört és eltűnt. A harmadik faj korai idejében jött létre Lemuria. Amikor ez is elpusztult, akkor jelent meg Atlantisz.

Nyugati spekulációk görög és puránai hagyományokról

Természetesnek látszik, hogy egy 17. századi svéd történész, Rudbeck, a hozzá eljutott igen gyér adatok el­lenére is megpróbálkozott annak bizonyításával, hogy a Platón által említett Atlantiszt Svédországban kell keres­ni. Rudbeck még azt is be akarta bizonyítani, hogy az ősi Upsala körvonalai megfelelnek az atlantiszi főváros helyzetének és méreteinek úgy, ahogy azokat a görög bölcs megadta. Bailly kimutatta, hogy Rudbeck tévedett, de ha­sonlóképpen tévedett Bailly is, sőt még sokkal jobban, mert Svédország és Norvégia részei voltak az ősi Lemuriá-nak és Atlantisznak is, a kontinens európai partján, ha­sonlóképpen Kelet- és Nyugat- Szibériához és Kamcsatkához, amelyek Atlantisz ázsiai partján terültek el. Csak az a kérdés, mikor? Megközelítőleg megtudhatjuk a Purânák ta­nulmányozásából, amennyiben nem akarunk a Titkos Tanításokra hivatkozni és támaszkodni.

Háromnegyed század múlt el azóta, hogy Wilford ezredes jelentkezett különös elméletével, miszerint a Brit Szigetek jelentik a „Fehér Szigetet”, a Purânák Atala-ját. Ez képtelen állítás volt, mert Atala egyi­ke azon hét dwipának vagy szigetnek, amelyek az alsó Lo­kákhoz tartoznak, egyike a Pâtâla (antipódusok) hét ré­giójának. Wilford még azt is bizonygatja,⁷⁸ hogy a Pu­rânák ezt az Atalát „a hetedik zónába vagy klímába” he­lyezi (talán inkább a hetedik hőmérsékletbe), s így az a 24° és 28° északi szélességi fokok között van. Így a Ráktérítővel azonos fokon kellene keresni, Anglia viszont az 50°- 60° szélességi fokok között van. Wilford ez a helyet Atalának, Atlantisznak, Fehér Szigetnek nevezi. A sziget ellensége a „Fehér Ördög”, a félelem démona, róla mondja Wilford: „(A hindu és perzsa) mesékben Kai-caus elmegy az As-burj hegységhez, melynek lábainál a nap lemegy, hogy itt legyőzze Dev-sefid-et vagy a fehér ördögöt, a Purânákban szereplő Taradaitya-t, akinek hajléka a világ hetedik fokán volt (ez a buddhisták szerint hetedik zóna) vagyis más szavakkal: elment a Fehér Szigetre. (Asiatic Researches, VIII. köt. 280. old.)

Az orientalisták ilyenféle állításaikkal hibás feleletet adtak és adnak a Szfinx találós kérdésére, s ezzel minden hindu tudós szemében, akár beavatott, akár nem, elvesztik – ha nem is életüket – de hitelüket. Mert a Purânákban nincs egyetlen megállapítás sem, mely­nek több jelentése ne volna, Wilford pedig a megálla­pítások egymásnak ellentmondó részleteiből indul ki. Amikor az ősi hinduk földrajzilag hét zónára, klímára és dwipára osztották a földet, allegorikusan pedig hét pokolra és hét mennyre, akkor a hetes felosztás nem je­lenti mindkét esetben ugyanazokat a helyeket. Nos, az Északi pólus, a „Meru” országa képezi a hetedik terüle­tet, minthogy ez felel meg az okkult számításokban a he­tedik (metafizikailag azonban a negyedik) princípiumnak. Ez Atma, a tiszta Szellem, a spiritualitás régiója. Így tehát a hetedik zóna vagy dwipa a Pushkara, amely a Kshira óceánt, vagy a Tej-óceánt (az örök fagy fehér bi­rodalmát) foglalja magában, ahogy azt a Vishnu és más Purânák mondják. (II. kötet, 200-1. old.) Pushkara pedig a két Varshá-val, pontosan a Meru lábánál fekszik: „Merutól északra és délre íj alakban fekszik két ország… a föld felületének egyik fele Merutól dél­re, a másik fele attól északra van – s a mögött Pushkara fele”. Pushkara tehát földrajzilag Amerikát jelenti, Észak- és Dél-Amerikát, de allegorikusan Pushkara egy toldaléka annak a Jambu-dwipának⁷⁹, melynek közepében emelkedik a Meru. Ez a Pushkara olyan ország, ahol az emberek tízezer évig élnek, bűntelenek és hibátlanok, ahol nincs sem erény, sem bűn, sem kasztok, sem törvé­nyek, mert ezek az emberek „azonos természetűek az iste­nekkel”. (Vishnu Purâna, II. kötet, IV. fejezet) Wilford az Atlasz hegységben szeretné a Meru hegyet elhelyezni, s ugyanoda tenné a Lokálokat. Nos, Meruról azt hallottuk, hogy az a Swar-loka, Brahmâ, Vishnu hajléka, az indiai ezoterikus vallás Olümposza, földrajzi leírása pedig: „átmegy a földgömb közepén, s annak mindkét végén kiemelkedik”. (Sûrya Siddhanta, Whitney ford. V. 5.) Felső állomásá­nál vannak az istenek, az alsónál, vagyis a Déli sark­nál a démonok (ez a pokol). A Merut tehát semmiképpen sem lehet az Atlasz hegységgel azonosítani. De különben is, Taradaitya, egy démon, nem helyezhető el a hetedik zó­nában, ha ez utóbbi a Fehér Szigettel, azaz Sveta-dwi­pával azonos, az előző lábjegyzet szerint.

Wilford azzal vádolja a modern brahmanákat, hogy „mindent összekavartak” (mármint a szigeteket és orszá­gokat), pedig éppen ő az, aki még jobban összekavarta a dolgokat. Abból kiindulva, hogy a Bramanda és a Vayu Purâna a régi kontinenst hét dwipára osztatta, amelyeket hatalmas óceán vesz körül, mögöttük pedig az Atala hegy­ségek és régiók terülnek el, Wilford arra következtet, hogy „a görögök valószínűleg onnan vették a híres At­lantiszról való fogalmaikat – minthogy azt már egy­szer felfedezték, s így nem volt mit felfedezni – hogy egyszerűen feltételezték annak természeti csapás ál­tal történt pusztulását”. (Asiatic Researches, III. kötet, 300. old.)

Minthogy mi igen nehezen tudjuk elhinni, hogy az egyiptomi papok, Platón, sőt még Homérosz is Atala-ra – vagyis a Déli sarkon lévő alsó régióra – alapozták volna Atlantiszról való fogalmaikat, jobbnak látjuk megmaradni a titkos könyvekben adott felvilágosításoknál. Hiszünk a hét kontinensben, melyek közül négy már betöltötte idejét, az ötödik még létezik, és még kettő fog a jövőben megje­lenni. Azt is hisszük, hogy e kontinensek mindegyike nem a szó mai értelmében vett kontinens, hanem mindegyik még – Jambutól Pushkaraig⁸⁰ – háromféle földrajzi je­lentéssel bír. 1. valamely törzsfaj periódusa alatt álta­lában az egész föld színét betöltő szárazföld; 2. egy geológiai faj-pralaya után a fennmaradó szárazföldek, pl. Jambu esete; és 3. az eljövendő kataklizmák után mu­tatkozó olyan helyek, amelyek az új, univerzális kontinen­sek, félszigetek vagy dwipák⁸¹ kialakításában részt fognak venni. Bizonyos értelemben kontinensen egy vízzel körülvett kisebb vagy nagyobb szárazföldet értünk. Így ezek az elnevezések, bármilyen „zagyvaságnak” is látsza­nak az avatatlan előtt, valójában semmi nehézséget sem okoznak annak, aki a kulcs birtokában van.

Mi tehát tudni véljük, hogy a purânai szigetek közül két – a hatodik és a hetedik kontinens – még csak ezután fog megjelenni, mindazonáltal voltak és vannak olyan szárazföldek, amelyek részei lesznek az elkövetke­ző új szárazföldeknek, vagyis az új föld-felszín telje­sen megváltozott arculatának, mint ahogyan átalakultak az elmúlt idők kontinensei is. Ezért olvassuk a Purânákban, hogy Sâka-dwipa egy jelenlegi (vagy jövőbeli) kontinens, és hogy Shankha-dwipa – amint a Vayu Purâna mondja - csak egy „kisebb sziget”, egyike Bharata Varsha kilences fel­osztásának (melyhez a Vayu még további hatot ad). Mint­hogy a Shankha-dwipát olyan „Mlechchha-k (tisztáta­lan idegenek) népesítették be, akik hindu istenségeket imádtak”, ezért ők Indiához kapcsolódtak.⁸² Ezért említik Sanka-dwipa egy részének királyát, Sankhasurát, akit azután Krishna megölt. Ennek a királynak „palotája egy tengeri kígyó volt, s alattvalói is kagylókban éltek” – mondja Wilford.

„A Nile⁸³ partjain hosszú harcok dúltak a Deva­ták (isteni lények, félistenek) és a Daityák (óriások) között. De az utóbbiak győztek, királyuk és vezetőjük, az óceánban székelő Sankhasura gyakran kirontott az éjjeli órákban”. (Asiatic Researches, III. kötet, 225. oldal)

Nem a Nílus partján történtek ezek a kirohanások, amint Wilford gondolja, hanem Nyugat-Afrika partvidékén, a mai Marokkótól délre. Volt idő, amikor az egész Szaha­ra-sivatag tenger volt, majd a Delta-vidékhez hasonló rendkívül termékeny kontinens lett belőle, s egy újabb időleges elmerülés után sivataggá változott, hasonlóan ama másik, a Shamo vagy Góbi-sivataghoz. Ezt halljuk a purânai hagyományban, a fent idézett oldalon ugyanis ez áll: „Az emberek két tűz közé kerültek, mert míg Sank­hasura a kontinens egyik oldalát dúlta fel, addig Krauncha a Karauncha-­dwipa királya a másik végét pusztította; mindkettő hadserege… a legdúsabb földrészt így tette kietlen sivataggá.

Bizonyos, hogy Európa létezése előtt nemcsak a Platón által említett utolsó Atlantisz-sziget, hanem egy hatalmas kontinens is létezett, mely előbb két részre, majd később hét félszigetre és szigetre (un. dwipákra) töredezett. Ez a nagy kontinens befedte az északi és dé­li Atlanti-óceán felületét, valamint az északi és déli Csendes-óceán egyes részeit, sőt még az Indiai-óceánban is tartoztak hozzá szigetek (Lemuria maradványai). Mege­rősítik ezt az indiai Purânák, a görög írók, az ázsiai, perzsa és mohamedán hagyományok. Még Wilford is, aki alaposan összekeveri a hindu és a muzulmán legendákat, ki­fejezetten megerősíti ezt. (Ld. Asiatic Researches VIII., X. és XI. köteteit.) Wilfordnak a Purânákból vett tényei és idézetei egyenesen és döntően bizonyít­ják, hogy az árja hindu és egyéb nemzetek már korábban járták a tengereket, mint a föníciaiak, jóllehet manap­ság őket szokták a vízözön utáni idők első hajósnépének tekinteni. Az Asiatic Researches-ben olvassuk:

Végveszélyben az a néhány túlélő bennszülött (a Devaták és a Daityák közötti háború után) Bhagavan­hoz emelték szavukat, kiáltván: „Aki minket megsza­badít… legyen a mi királyunk”; az I’T szót használ­ták (ez mágikus kifejezés, amit Wilford nyilvánvaló­an nem értett meg), s ez visszhangzott az egész or­szágban.

Ekkor heves vihar keletkezett, a Kali vizei pe­dig különösen háborogtak, „s a habok közül kikelt… egy férfi, akit később I’T-nek neveztek, mögötte hatalmas hadsereg. Abhayan, azaz nincs félelemre ok”, mondták, és szétszórták az ellenséget. „I’T király – mondja Wil­ford – alsóbbrendű inkarnációja M’rira-nak”, (talán Mrida, Rudra egyik formája?) – aki „újra meghozta a békét és jólétet az egész Sankha-dwipában, valamint a Barbara­desa, Hissast’han és Awasthan vagy Arábia vidékén”, stb.

Nyilvánvaló, ha a hindu Purânák olyan háborúkról szólnak, amelyek Nyugat-Afrikán túl, az Atlanti-óceánban lévő kontinenseken és szigeteken zajlottak le, ha a Bar­barákról és más arabszerű népekről beszélnek – akikről sohasem hallottuk, hogy a föníciaiak idejében hajóztak, vagy a Kala-panin, az Óceán fekete vizein átkeltek vol­na –, akkor ezek a Purânák régebbiek, mint azok a föní­ciaiak, akik i.e. 2000-3000 között éltek. Hagyományaik⁸⁴ mindenesetre sokkal régebbiek, mert amint egy Adep­tus írja:

A fenti beszámolóban a hinduk egy létező és hatalmas szigetről beszélnek, ez pedig több mint tizenegyezer évvel ezelőtt létezett.

Újabb bizonyítékot hozhatunk fel arra, hogy mi­lyen ősi korban éltek azok a hindu árják, akik Atlantisz utolsónak fennmaradt szigetét leírták, helyesebben a Kon­tinens keleti felének azt a maradványát, amely nem sok­kal később pusztult el, mint ahogy a két Amerika – vagy­is Pushkara két varshája – kiemelkedett.⁸⁵ Ezek a hin­du árják arról írtak, amiről tudtak, mert hiszen valami­kor ott laktak. Mindezt be lehet bizonyítani egy Adeptus asztronómiai számításaival is, aki Wilford állításait bírálta. Ezen Adeptus a Wilford által említett Ashburj hegyre vonatkozólag, „amelynek lábainál a Nap lemegy”, és ahol a Devaták és a Daityák között háború⁸⁶ dúlt, eze­ket mondja:

Vegyük szemügyre az eltűnt sziget és a megmaradt Ashburj hegység szélességi és hosszúsági helyzetét. Ez a világ hetedik fokán volt, vagyis a hetedik klí­mában (amely északra a 24. és 28. szélességi fokok kö­zött terül el)… Ez a sziget, az Óceán leánya, gyak­ran úgy szerepel a leírásokban, hogy nyugatra van; s a Nap – a leírás szerint – e sziget hegyének lábánál nyugszik le, s ott győzi le a „Fehér Sziget” Fehér Ördögét.

Nos, ha ezt a megállapítást asztronómiai szempont­ból vizsgáljuk, minthogy Krishna az inkarnálódott Nap (Vishnu), tehát egy Napisten, akiről azt mondják, hogy megölte Dev-Sefid-et, a Fehér Ördögöt – aki valószínűleg egy megszemélyesítése az Atlasz lábainál élt ősi bennszü­lötteknek – így Krishna talán csak a Nap függőleges suga­rait jelenti. De azt is hallottuk, hogy Diodorus ezeket az őslakókat, az atlantidákat azzal vádolta, hogy minden­nap átkozzák a Napot, és állandóan küzdenek befolyása el­len. Ez azonban csak egy asztronómiai interpretáció. Be fogjuk bizonyítani, hogy Shankhasura, továbbá Shancha-­dwipa és a hozzájuk kapcsolódó történelem földrajzilag és néprajzilag Platón Atlantisza, hindu öltözékben.

Helyesen jegyezték meg azt, hogy miután a purâ­nai beszámolókban a sziget még létezik, e beszámolók tehát több mint 11.000 évesek, ennyi idő telt el ugyan­is azóta, hogy Shankha-dwipa, vagy másként Atlantisz Po­szeidonisza eltűnt. De vajon feltételezhetjük azt is, hogy a hinduk ennél is korábban ismerték már a szigetet? Forduljunk megint az asztronómiai bizonyításokhoz, ame­lyek ezt világossá teszik, ha mi is elfogadjuk az előbb idézett Adeptus feltevését, éspedig:

Abban az időben, amikor a nyári tropikus „colure”⁸⁷ átment a Plejádokon, amikor a Cor Leonis az egyen­lítőn volt, és amikor Leo vertikális volt naplemen­tekor Ceylonra, akkor lehetett Taurus vertikális Atlantisz szigetére délidőn.

Ez talán magyarázatot ad arra, hogy a szingalé­zek – a Râkshasák és a Lanka óriásainak örökösei, Sing­ha-nak vagy Leo-nak egyenes leszármazottai – miért kap­csolódtak Shankha-dwipához vagy Poszeidoniszhoz (Platón Atlantiszához). Csakhogy ez kb. 23.000 évvel ezelőtt volt asztronómiai alapon, amint ezt Mackey Sphinxiad-jában bemutatja; abban az időben az ekliptika ferdesége több lehetett, mint 27 fok, s következésképp a Taurus At­lantisza vagy Shankha-dwipa fölött kellett áthaladjon. Hogy ez így volt, arra teljes bizonyság van. A Kommen­tár ezt mondja:

A szent bikát, Nandit, minden Kalpában elhozták a Bharataból Shankha-ba, hogy találkozzék Rishabha­val (a Taurus-szal). De amikor azok a Fehér Sziget­beliek (akik eredetileg a Shveta-dwipa-ból ereszked­tek le)⁸⁸, akik elkeveredtek a bűn országából va­ló Daityakkal (óriásokkal), maguk is feketék lettek a bűntől, akkor Nandi nem mozdult ki többé a Fehér Szigetről (vagy Shveta-dwipá-ról). A Negyedik Vi­lág lakói (a negyedik faj) elvesztette az AUM-ot.

Asburj, vagy Azburj – akár a Teneriffe csúcsa, akár nem – tulajdonképpen egy vulkán neve volt akkor, amikor a „nyugati Atala” (vagy Pokol) süllyedése elkezdő­dött. Akik túlélték ezt, elmondták a történetet gyerme­keiknek. Platón Atlantisza az alulról áramló vizek és a felületről jövő tűz között pusztult el, mert a hatalmas hegység egész idő alatt tüzet okádott. A szerencsétlen sziget romjaiból csak a „tüzet okádó Szörny” élte túl a katasztrófát.

Vajon a görögök, akiket azzal vádolnak, hogy egy hindu mese (Atala) alapján egy másik mesét (Atlan­tiszt) találták ki, ugyancsak a hinduktól vették át földrajzi fogalmaikat és a hetes számot?

A híres Atlantisz már nem létezik, de aligha ké­telkedhetünk abban, hogy egyszer létezett. – mondja Proclus. Marcellus, aki az etiópiai ügyek történetét megírta, állítja, hogy egy ilyen nagy sziget egyszer létezett, és hogy arról tanúskodnak azok a leírások, melyek a külső tengerről szólnak. Íróik elmondják, hogy az ő idejükben az Atlanti-óceánban hét sziget volt, melyek Proserpina-nak voltak szentelve; rajtuk kívül volt még három óriási sziget, ezeket Plútónak (Jupiternek)… és Neptunusznak szentelték. Ez utóbbi sziget (Poszeidonisz) lakói pedig megtartották emléke­zetükben az Atlanti Sziget bámulatos nagyságának em­lékét úgy, ahogy arról őseik beszámoltak nekik, vala­mint arról is tudtak, hogyan kormányozták hosszú kor­szakokon át ezeket az Atlanti-óceánban lévő szigete­ket. Erről a szigettől (Poszeidoniszról) át lehetett kelni a túlnan lévő egyéb nagy szigetekre, amelyek nincsenek messze az igazi tenger mentén lévő száraz­földtől.

Ezek a dwipák, amelyeket pontatlanul neveztek el szigeteknek, együttesen alkották – Marcellus szerint – a híres Atlantisz testét. Kitűnik ebből, hogy Atlantisz volt az ősi kontinens. Atlantiszt egy leír­hatatlan vihar (?) pusztította el; a purânai könyvek tudnak erről, némelyek közülük azt állítják, hogy e szörnyű természeti kataklizma folytán a dwipák közül hat eltűnt. (Asiatic Researches, XI. köt. 26-8. old.)

Azt hisszük, elegendő bizonyítékot adtunk még a legnagyobb szkeptikus számára is. De ezeken kívül közvet­len, az egzakt tudományon alapuló bizonyítékokkal is fo­gunk szolgálni. Igaz ugyan, még ha köteteket is írnának erről, az sem jelentene semmit azok számára, akik csak az általuk elismert tekintélyek szemeivel látnak, és fü­leivel hallanak.

Ilyen például a római katolikus skolasztikusok tanítása, miszerint Hermon, a Mizpeth földjén lévő hegy, melynek jelentése „anatéma”, „rombolás”, ugyanaz, mint az Armon hegy. Ennen bizonyítására gyakran idézik Jo­sephust, aki szerint még az ő idejében is naponta ta­láltak e helyen óriásoktól származó hatalmas csontokat. Pedig Hermon hegye Balaam, a próféta földje volt, azé, akit „az Úr igen szeretett”. (Mózes IV. 22-24.) A sko­lasztikusok agyában annyira összekeverednek a tények és személyek, hogy a Zohar magyarázatára, miszerint a Bala­amot inspiráló „madarak” „Kígyókat” jelentettek, vagyis Bölcseket és Adeptusokat, akiknek iskolájában Balaam megtanulta a jövőbelátás titkait, megragadva az alkal­mat azt bizonygatják, hogy a Hermon hegy lakói a „Gonosz szárnyas sárkányai, és fejük Samael”, a zsidó Sátán! Spencer pedig ezt mondja:

A Pusztában lévő Hermon hegyhez láncolva tisztá­talan szellemek lakoztak, hozzájuk küldték Izrael bűnbakját, aki aztán felvette ezek egyikének (Azazy­el) nevét.

Mi más véleményen vagyunk. A Zohar így magyarázza a mágia gyakorlatát, amelyet hébérül Nehhaschim-nak, vagy­is „Kígyók művének” neveznek. Idézzük a Zohart (III. rész, col. 302.):

Ezt Nehhaschim-nak hívják, mert a mágusok (gyakorlati kabbalisták) az elsődleges kígyó fényétől körülvéve működnek; ezt a fényt az égben úgy érzékelik, mint egy milliárdnyi apró csillag által alkotott fény­lő zónát.

Ez egyszerűen nem más, mint az Asztrális Fény; így hívták ezt a martinisták, Eliphas Lévi és manapság a modern okkultisták.

Az „Átok” filozófiai szempontból

A Titkos Tanítás eddig bemutatott részletei, kie­gészítve az univerzális hagyományokkal, bizonyára elég meggyőzően tanúsították azt, hogy a Brâhmanák és Purâ­nák, a Vendidad és egyéb mazdean írások, le egészen az egyiptomi, görög és római szövegekig, és végül a zsidó feljegyzésekig, mind azonos eredetűek. Nincs közöttük értelmetlen és alaptalan történet, melyet a gyanútlan világi ember félrevezetésére találtak ki. Mindezek az allegóriák azt célozzák, hogy egy többé-kevésbé fantasztikus öltözékben átadják azokat a nagy igazságokat, ame­lyeket ugyanazokból a történelem előtti hagyományokból gyűjtöttek össze. E kötetekben nincs helyünk arra, hogy további és még pontosabb részletezésben tárgyaljuk a saját fajunkat megelőző négy nagy fajt. De mielőtt a mi ötödik (árja) emberiségünket megelőző vízözön-előtti ősök pszichikus és spirituális történetét feltárnánk a tanuló előtt, és mielőtt bemutatnánk, hogy az események milyen hatást gyakoroltak a közös törzsből kinőtt oldal­ágakra, tisztáznunk kell néhány újabb tényt. Már bemu­tattuk, hogy az egész ősi irodalmi világ tanúsága, va­lamint a későbbi korok számos filozófusának és tudósá­nak intuitív feltevései úgyszólván minden esetben, de­duktív és közvetlen bizonyíték alapján igazolták azt, hogy sem a „legendás” óriások, sem az elpusztult konti­nensek, sem pedig az előző fajok fejlődése nem tekint­hető puszta mesének. A 4. kötetet lezáró Addenda című rész­ben reméljük sikerül majd tisztázni olyan kérdéseket, amelyekkel a tudomány nem tud mit kezdeni, s így megcá­folhatjuk azokat a szkeptikus megjegyzéseket, amelyeket a természetben fellelhető szent számra és a mi számada­tainkra tenni szoktak.

De addig is meg kell birkóznunk egy feladattal, t. i. hogy elintézzük minden teológiai dogmák legveszé­lyesebbjét, az „Átkot” (eredendő bűnt), amely alatt az emberiségnek állítólag szenvednie kell, mióta Ádám és Éva az Édenkert lugasában ugyancsak állítólag megszegték az isteni parancsolatot.

Az emberben lévő teremtő erő az Isteni Bölcses­ség ajándéka, nem pedig a bűn következménye. Ezt vilá­gosan példázza Jehova paradox viselkedése, aki először megátkozza Ádámot és Évát (vagyis az emberiséget) az elkövetett állítólagos bűnért, majd megáldja „válasz­tott népét” e szavakkal: „szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet”. (Genezis, IX. 1.) Az Átok (vagy büntetés) nem a negyedik faj miatt érte az emberiséget, mert hi­szen az aránylag bűntelen harmadik faj, a még gigantiku­sabb özönvíz előtti népek, hasonlóan pusztultak el. A Vízözön tehát nem büntetés volt, csupán egy periodikus és geológiai törvény folyománya. A Karma Átka nem azért érte az embereket, mert a természetes egyesülést keres­ték, ugyanúgy, ahogy azt az elme nélküli állatvilág is megteszi a maga idejében, hanem azért, mert visszaéltek a teremtő erővel, mert megszentségtelenítették az isteni ajándékot, és mert az életesszenciát aljas testi kielé­gülésre pazarolták. Helyesen értelmezve a Genezis harma­dik fejezete a befejeződő harmadik és a kezdő negyedik faj Ádámjára és Évájára vonatkozik. A kezdetek kezdetén a szülés éppen olyan könnyű volt az asszony számára, mint az egész állatvilág számára. A Természet nem kíván­ja, hogy az asszony „fájdalommal” szülje magzatait. De azon időtől kezdve, a negyedik faj fejlődése folyamán, ellenségeskedés támadt a faj magja és a „Kígyó” magja között, más szavakkal a Karma magja vagy következménye és az Isteni Bölcsesség között. Mert az asszony magja, vagyis a kéj, a bölcsesség és tudás magvának fejére ta­posott azzal, hogy a teremtés szent misztériumát állati kielégülésre váltotta. Ezért a karma törvénye az atlan­teán faj „sarkára taposott”, vagyis fokozatosan megvál­toztatta az emberiség negyedik fajának egész természe­tét fiziológiai, morális, fizikai és mentális vonatko­zásban egyaránt.⁸⁹ Míg végül a harmadik faj állatvilá­gának pompás királya, az ember, az ötödik, vagyis a mi fajunkban tehetetlen skrofulás lény lett, s ma már boly­gónkon ő a legfőbb letéteményese az alkati és öröklött betegségeknek, ő, az ember, az állatvilág legtudato­sabb és legintelligensebb tagja!⁹⁰

Fiziológiai szempontból ez az igazi Átok, az egyetlen, amire a kabbalista ezoteriában céloznak. Eb­ből a szempontból nézve az átok nyilvánvaló és letagad­hatatlan. Az intellektuális fejlődés a fizikai fejlődés­sel párhuzamosan haladva bizonyára inkább átok, mint ál­dás volt. Az intellektuális fejlődés ajándékát a „Böl­csesség Urai” gyorsították fel, amikor leárasztották az emberi manaszra saját szellemük és lényegük friss har­matcseppjeit. Az isteni Titán szenvedése tehát hiábavaló volt, s szinte sajnáljuk az emberiségnek hozott áldoza­tát, és visszasírjuk azokat az Aiszkhülosz által a „Le­láncolt Prométheusz”-ban oly grafikusan leírt időket, amikor – az első Titáni Korszak végén – (az éterikus Em­ber, a jámbor Kandu és Pramlochâ kora előzte meg a titá­nokat) a kialakuló fizikai emberiség, még elme és (fizi­ológiai) érzékek nélkül, ilyennek van lefestve:

Nézve, nem láttak;

Hallva, nem hallottak; korszakokon át

Mint álomszerű formák, vaktában tengődtek.

Megváltóinkat – az Agnishwattát és egyéb isteni „Fiakat a Bölcsesség Lángjából” –, akiket a görögök Pro­métheuszban személyesítettek meg⁹¹, a hálátlan emberi szív nem ismeri fel, sőt tudatlanságunkban közvetve még őket átkozzuk Pandora ajándékáért. De hogy a klérus sza­vain keresztül őket kiáltsák ki GONOSZ LÉNYEKNEK, ez va­lóban túlságosan súlyos Karma annak számára, „aki egyedül mert szembeszállni Zeusz heves vágyával, hogy az egész emberi fajt kiirtsa”, s aki a végső romlástól mentette meg a „halandó fajt”, vagy ahogy a szenvedő Titán mondja:

Süvöltve lezúdítva Hádesz mélyébe,

Azért viselem e szörnyű kínokat,

E gyötrő fájdalmat, mit látni is siralmas,

Mert megszántam a halandó fajt…

A Kórus találóan mondja:

Nagy jót tettél a halandókkal!

Prométheusz ezt feleli:

És ráadásul a tüzet is tőlem kapták.

Kórus: Hát most e rövidéletűek tüzet raknak?

Prométheusz: S így sok mesterséget is tanulnak...

De a mesterségek tudásával a kapott „tűz” a leg­nagyobb átokká változott, az emberben lévő állati elem, s annak tudatosítása krónikus animalizmussá és érzéki­séggé változtatta át a periodikus ösztönt.⁹² Ez mint átkos szemfedél borul az emberiség fejére. A szabad aka­rattal járó felelősség itt jelentkezik, s a titáni szenvedélyek az emberiséget legsötétebb aspektusában mutatják be: „A nyugtalan és kielégítetlen alsó szenvedélyek és vágyak tolakodó arcátlansággal fittyet hánynak a törvény korlátozásainak”.⁹³

Amikor Prométheusz – Platón „Protagorasza” szerint – megadta az embernek azt a „bölcsességet, amely a fizikai jólét megteremtéséhez kell”, de ugyanakkor az állati ma­nasz alsó aspektusa (Káma) változatlan maradt, akkor az „ég első ajándéka, a tiszta elme” helyett feltámadt (lét­rejött) a soha ki nem elégíthető vágy, bánat és kétségbe­esés örök keselyűje. S ehhez társult egy „álomszerű gyengeség, amely megbénítja a halandók vak faját” (556. old.), s ez tart mindaddig, amíg az égből küldött megmentő, He­raklész fel nem oldja bilincseiből Prométheuszt.

A keresztények – különösen a római katolikusok – megpróbálták, hogy ezt a drámát próféciaként Krisztus jövetelével kössék össze. Ez igen nagy tévedés. Az igazi teozófus, az Isteni Bölcsesség keresője és az Abszolút tökéletesség tisztelője – de ez az ismeretlen Istenség nem Zeusz és nem is Jehova – nem fogja ezt az eszmét el­fogadni. Az antik népekre hivatkozva bebizonyítja, hogy sohasem volt eredendő bűn, csupán visszaéltek a fizikum intelligenciájával, vagyis a pszichét az állatember irányította, s ketten együtt kioltották a spirituális ember fényét. A teozófus azt mondja: ha tudtok olvasni a sorok között, tanulmányozzátok az Ősi Bölcsességet a régi drámákban, az indiai és görög művekben, olvassátok gondosan „A leláncolt Prométheuszt”, amelyet 2400 évvel ezelőtt játszottak Athén színházaiban! Ez a mítosz nem Hésziodosztól, s nem is Aiszkhülosztól ered, hanem – amint Bunsen mondja – „régibb, mint maguk a hellének”, mert még az emberi tudatosság hajnalán keletkezett. A Kereszt­re feszített Titán a kollektív Logosz megszemélyesített szimbóluma, a „Seregek”, a „Bölcsesség Urai”, vagy az ÉGI EMBER, aki az emberiségben inkarnálódott. Továbbá, mint a név is mutatja (Pro-me-theus, „a maga előtt lá­tó”, vagy jövőt látó)⁹⁴ a Prométheusz által kitalált és az emberiségnek tovább adott mesterségekből és művésze­tekből a pszichológiai intuíció is egyik igen fontos ajándék volt. Mert amint Prométheusz Oceanos leányainak panaszolja:

A próféciák sokféle módja! (492)

Először álmaink formálják a biztos

igaz víziót… elvezetvén a halandót

egy titokzatos tudáshoz…

Most félbeszakítjuk fő témánkat, s megnézzük, mi lehet ennek a reánk hagyott legősibb és mélyen inspiráló allegóriának titkos tartalma. S minthogy ez az allegória közvetlenül a korai fajokra vonatkozik, a téma voltakép­pen nem is jelent kitérőt.

Aiszkhülosz trilógiájának tárgya – mely trilógiá­ból két színmű elveszett – minden kulturált ember előtt ismeretes. A félisten elrabolja az istenektől (az Elohim­tól) titkukat, a teremtő tűz misztériumát. E szentség­törő tettéért Kronosz⁹⁵ leüti a Titánt és kiszolgáltat­ja Zeusznak, az emberiség Atyjának és Teremtőjének, aki azt kívánta, hogy az ember értelem nélküli és állatszerű legyen, Zeusz tehát egy személyes isten, aki nem akarja, hogy az EMBER „mint egy közülünk” legyen. A „tűzhozó és fényadó” Prométheuszt tehát a Kaukázus-hegységhez lán­colják, kínzásra ítélve. De a háromalakú Sors-Istenők (a Karma), akinek végzéseit még Zeusz sem kerülheti ki – a hogy a Titán mondja:

A végzetet bizony ki nem kerülheti.

–, azt rendelik, hogy ezek a szenvedések csak addig tartsanak, amíg egy napon Zeusz egy fia:

Ez szülni fog fiút, ki atyjánál nagyobb (778.)

Ki ágyékodból (Ió-tól) származik… (791.)

meg nem születik. Ez a „Fiú” fogja megmenteni Prométheuszt (a szenvedő emberiséget) saját végzetes ajándé­kától. A Fiú neve: „Aki jönni fog”.

E néhány sorra építve – melyek más allegorikus kijelentésekhez hasonlóan, úgyszólván mindenféle értel­met kaphatnak – Prométheusz szavai alapján, melyeket Inakhosz leányához, a Zeusz által üldözött Ió-hoz inté­zett, egyes katolikus írók egy teljes jövendölést állí­tottak össze. De halljuk, mit mond a meggyötört Titán:

A tölgyfák suttogása érthető beszéd,

e fák nyíltan megszólítottak tégedet, s nem titkolózva,

Zeusz jövendő hitvesét magasztalták benned… (853)

…szelíd keze

érinti tested, úgy ültet beléd magot,

s ha megszülöd fiad, nevét erről veszi,

a sötét bőrű Epaphosz... (870.)

E sorokat egyes fanatikusok – köztük des Mousseaux és De Mirville – világos jövendölésnek tekintették. Ió – mondják – az „Isten anyja”, a „sötét bőrű Epaphosz” pedig Krisztus. De Krisztus nem döntötte le trónjáról Atyját, legfeljebb átvitt értelemben, ha ugyanis Jehovát tekintjük az Atyának, továbbá a keresztény megváltó nem taszította le saját Atyját a Hádészbe. Prométheusz sza­vai szerint (930.) Zeuszt még nagyobb megaláztatás éri majd:

…már is tervezi

a menyegzőt, amely miatt váratlanul

trónszéke megdől, és hatalma elbukik.

Az átok teljesül, melyet fiára szórt Kronosza…

...csak üljön hát

továbbra is bátran királyi székében, s ha mennydörög,

magát elbízva rázza csak tüzes nyilát.

Mert semmit nem használnak mindezek neki,

csúfos bukása fel nem tartóztatható (980.)

A „sötét bőrű Epaphosz” a Sabazius-misztériumok­ban Dionysos-Sabazios volt, Zeusz és Demeter fia. E misztériumokban az „Istenek Atyja” a Kígyó alakját ölti magára, s Demeter tőle foganja Dionysost, vagy másként a Nap-Bacchust. Io a Holdat jelenti, s ugyanakkor ő az új faj Évája, s a fenti esetben Demeter is az. A promét­heuszi mítosz valóban jövendölés, de nem azokra a Meg­váltókra vonatkozik, akik periódikusan megjelentek kü­lönböző országokban és népek között, amikor azok fejlő­dése egy átmeneti korban volt. Prométheusz jövendölése a ciklikus átváltozások misztériumának során ment át az éterikus állapotból a szilárd fizikai állapotba, a spi­rituális nemzésből a fiziológiai nemzésbe. A jövendölés a ciklus szemben fekvő ívére vonatkozik, annak az eredeti primitív állapotnak egy megismétlődő fázisára, amelyben az asszony nem ismerte a férfit, és az emberi utódokat teremtéssel és nem nemzéssel hozták létre.

Az emberiség és a világ akkor fog újra visszatér­ni ebbe az állapotba, amikor a világban felfedezik és értékelik azokat az igazságokat, amelyek a nemiség ha­talmas problémájában rejlenek. Ez lesz ama „világosság, mely eddig még nem ragyogott tengeren és szárazon”, s amely a Teozófiai Társulaton keresztül jut majd el az emberekhez. Ez a világosság fogja meghozni az igazi spi­rituális intuíciót. S ekkor, amint azt egy teozófushoz írott levélben olvassuk: „A Buddhák és Krisztusok faja fog megjelenni a világban, mert a világ rájön arra, hogy az egyéneknek megvan rá a képességük, hogy Buddha-szerű gyermekeket, vagy démonokat hozzanak létre... E tudás megjelenésével az összes dogmatikus vallás és vele együtt a démonok is kihalnak”.

Ha jól elgondolkozunk az allegória zseniálisan történő kibontásán és a hősök jellemén, akkor a titkot meg lehet fejteni. Kronosz természetesen az „idő”, annak ciklikus folyamatában. Felfalja saját gyermekeit – köz­tük az exoterikus dogmák személyes isteneit is. Zeusz helyett annak kőbálványát falta fel; a szimbólum tovább nőtt, de az emberi képzeletben csak addig fejlődött, amíg az emberiség a lefelé irányuló ciklusokban fizikai és intellektuális – de nem spirituális – tökéletességhez közeledett. Ha majd ugyanilyen előrehaladást tesz a spi­rituális fejlődésben is, akkor Kronoszt nem lehet többé becsapni. A kőképmás helyett magát az antropomorfikus fikciót fogja lenyelni. Mert a bölcsesség sárkánya, amit a Sabazios-misztériumokban az antropomorfikus Logosszal – a spirituális és fizikai erők együttesével – ábrázol­tak, az Időben (Kronoszban) egy utódot fog nemzeni – Dionysos-Bacchust, vagy a „sötét bőrű Epaphost, a hatalmasat” –, vagyis egy fajt, amely megdönti uralmát. Hol fog születni ez a hős? Prométheusz bemutatja erede­tét és szülőföldjét Io-nak adott jövendölésében. Io a nemzés Hold-istennője, mert ő Izisz, és ő Éva is, a Nagy Anya.⁹⁶ Prométheusz bemutatja a (faji) vándorlás útját, oly világosan, amennyire csak szavakkal ki lehet fejezni. Io-nak el kell hagynia Európát, átkelni az ázsi­ai kontinensre, s ott el kell jutnia a Kaukázus hegység legmagasabb ormára (737.):

Ha átléptél a két földrészt határoló vízen,

s a tűzszemű Kelet felé haladsz... (810.)

Vagyis hagyja el a „kimmer földszorost”, keljen át a vízen, amely nyilvánvalóan a Volga, ma pedig a Kaszpi-tengeren lévő Asztrahany, majd utazzék kelet felé. E tájon „vad északi szelek” fújnak, s eléri az „arimaszposzok hadának” országát (Herodotosz Szkitiájától keletre),

… az alvilági rév

mellett, aranypatak körül tanyáznak ők. (825.)

Prof. Nevmann helyesen következtet, hogy ez az Uralt jelenti, mert a Herodotosz által említett arimasz­poszok elismerten „ezen aranyban bővelkedő vidék lako­sai”.

Ezután (a 825. és 835. versek kötött) az európai magyarázók számára megfejthetetlen rejtély következik. A Titán ezt mondja:

Közel ne menj! (az arimaszposzokhoz és griffekhez) A messzeségben

vár a föld, ahol sötét bőrű népet találsz

a Nap forrása és az Ethiópsz folyó körül.

A part mentén haladj, amíg a vízesést eléred;

ott Biblosz hegyormáról a szent

Nílus folyó édes vizét hömpölyögteti.

E helyen kell Io-nak egy várost alapítani a maga és fia számára. Most lássuk, hogyan magyarázzák ezt a részt. Prométheusz azt mondja Io-nak, hogy keletre utaz­zon, amíg el nem éri az Ethiópsz folyót, s ezt kövesse, míg az a Nílusba nem ömlik, ez tehát az, ami a zavart okozza. A „Leláncolt Prométheusz” ismertetője azt mondja, hogy „a korai görögök földrajzi fogalmai szerint”:

Ez a feltétel az Indus folyó fekvésének felel meg. Arrianosz (VI. 1.) megemlíti, hogy Nagy Sándor, amikor az Indus-folyón le akart ereszkedni (minthogy krokodilokat látott az Indusban, s a Níluson kívül más folyóban ilyent nem tapasztalt…), azt gondolta, hogy fölfedezte a Nílus folyó forrását. Mintha a Nílus India valamelyik vidékéről eredve, sok-sok pusztaságon áthaladva, s ekként elvesztve nevét, majd… újra lakott földön haladva át, most már Nílus neve kapja e helyen az etiópiaiaktól, majd később az egyiptomiaktól. Vergilius a Georgica IV. énekében ismétli ezt az elavult tévedést. (Op. cit. II. kötet, 197.)

Mind Nagy Sándor, mind Vergilius alaposan téved­hettek földrajzi elképzeléseikben, de Prométheusz jöven­dölése a legkevésbé sem téves, legalábbis ezoterikus szellemében. Amikor bizonyos fajt szimbolizálnak, s a faj történetéhez tartozó eseményeket allegorikus formá­ban mondanak el, akkor nem várhatunk topográfiai pontos­ságot a faj megszemélyesítőjének kiadott útitervben. De mégis le kell szögezni, hogy az Ethiopsz folyó minden bizonnyal az Indus-folyó, amit még Nil vagy Nila néven is hívnak. Ez az a folyó, amely a Kailas (Ég) hegységben ered, az istenek hajlékában, a tenger színe fölött 22.000 lábnyira. Ez volt az Ethiopsz folyó, így hívták a görögök, még jóval korábban Nagy Sándor idejénél, és­pedig azért, mert partjain – Attoktól kezdve egészen Sind-ig – egy olyan nép lakott, amelyet általában keleti etiópiaiaknak neveztek. India és Egyiptom két rokon­nemzet volt, s a keleti etiópiaiak – a hatalmas építők – Indiából jöttek. Ezt a tényt – azt hisszük – az Isis Unveiled-ben (I. köt. 569-70. old.) elfogadhatóan bebizonyítottuk.

Akkor miért is ne használhatták volna Nagy Sán­dor és a művelt Vergilus a Nílus vagy Neilos nevet, amikor az Indus-folyóról beszéltek, hiszen ez is egyik neve a folyónak? Mind a mai napig Kala-Bagh környékén az Indust Nil, a „kék” és Nilah, a „kék folyó” néven nevezik. A folyó vize itt oly sötét kék, hogy ezt a nevet kapta időtlen időkkel korábban. Partján egy kis várost is ugyanezen a néven neveznek, s ez a város ma is létezik. Nyilvánvaló, hogy Arrianosz, aki jóval később született Nagy Sándor koránál, akaratlanul rágalmazta meg a görög hódítót. Nem sokkal bölcsebbek nála ítéle­teikben mai történészeink sem, mert ők is – puszta lát­szatra alapozva – még nagyobb horderejű kijelentéseket tesznek, mint ősi kollégáik a régi időkben, holott az utóbbiaknak nem álltak rendelkezésükre terjedelmes en­ciklopédiák.

Io, a „tehénszarvú leány” faja tehát egyszerűen az etiópok első úttörő faja, amelyet ő hozott magával az Indus-folyótól a Nílusig, amely az anyafolyam emlé­kére kapta ezt a nevet az Indiából jött gyarmatosítók­tól.⁹⁷ Ezért mondja Prométheusz Io-nak,⁹⁸ hogy a szent Neilosz – az Isten, és nem a folyó – fogja vezetni őt a „háromszarvú országba”, vagyis a Deltába, ahol fiai az előre elrendelt „távoli gyarmatot” megalapítják (830. és köv.).

Itt fog kezdődni egy új faj (az egyiptomiaké), valamint egy „női faj” (873.), amely a sötétbőrű Epap­hosz után „ötödik nemzedékre” következik,

… amíg Argoszba visszatér ötven leány.

Azután az ötven szűz közül egy szerelemből vét­kezik, és így

… Argosz királyi vére tőle származik

. . . . . . . . .

E nemzetségből majd egy híres hős ered,

nagy nyíllövő, ki egykor engem is felold e szörnyű kín alól.

Hogy mikor jönnek elő ezek a hősök, azt a Titán nem tárja fel, hanem megjegyzi:

… sok szót kívánna, s úgyse mond neked sokat.

De „Argrosz” nem más, mint Arghya Varsha, az ősi főpapok áldozati országa, ahonnan az emberiség felszaba­dítója előjön. És Arghya Varsha nevét korszakokkal később szomszédja, India kapta, - az ősi Arya-varta.

Több régi író - köztük Ciceró (Tuscul. Quaest. I. II. 20.) és Alexandriai Kelemen (Strom. I, II. oper. I. 467, Ed. Potter.) tanúskodik arról, hogy ez a tárgykör szere­pelt a Sabazios-misztériumokban. Az említett írók azon­ban az egyedüliek, akik az igazi okra vezetik vissza Aiszkhülosznak szentségtöréssel való bevádolását és ha­lálra kövezését Athénben. Ezek az írók azt mondják, hogy Aiszkhülosz nem lévén beavatott, profanizálta a misztéri­umokat, amikor trilógiáját nyilvános színpadon lejátszat­ta.⁹⁹ Ugyanez a sors várt volna reá, ha beavatott lett volna, s ez utóbbi eset a valószínűbb, mert külön­ben neki is – Szokratészhez hasonlóan – egy démona kellett volna legyen, aki feltárja előtte a beavatás szent és titkos drámáját. De akárhogy áll is a dolog, nem a „görög tragédia atyja” volt az, aki kitalálta Prométhe­usz jóslatait, ő egyszerűen csak drámai formában elismé­telte azt, amit a papok a Sabazios-misztériumban feltár­tak.¹⁰⁰ E misztériumok a legősibb szent ünnepségek vol­tak, melyeknek eredete mind a mai napig ismeretlen a történelem számára. A mitológusok Mithras-ból kiindulva (Mithras a Nap, amelyet egyes ősi emlékeken Saba­ziusnak hívnak) Jupiterrel és Bacchus-szal kapcsolják össze a Sabazius-misztériumot. De eredetileg egyáltalán nem volt görög, hanem időtlen időkből származik.

A dráma fordítója azon csodálkozik, hogy Aiszkhü­losz „Zeusz jellemét annyira másként ábrázolja a ’Leláncolt Prométheusz’-ban, mint a többi drámáiban” (Mrs. A. Swanwick). Ez azért van, mert Aiszkhülosz is – akárcsak Shakespeare – minden korok intellektuális „szfinxe” volt és marad. Zeusz, a görög gondolkodás absztrakt is­tensége, és az olimposzi Zeusz között egy szakadék tá­tong. A misztériumokban az olimposzi Zeusz – mint prin­cípium – csak az emberi fizikai intelligencia, a Kama-­Manasz keverék, alacsony aspektusát képviselte. Promét­heusz viszont – a Manasz isteni aspektusa, amint az a Buddhi felé aspirál, és abba beleolvad – az isteni Lel­ket jelentette. Zeusz, amikor alsóbb szenvedélyeinek en­ged, csak az emberi lelket jelenti, ő a féltékeny Is­ten, aki önzésében vagy „Én-ségében” bosszúálló és ke­gyetlen. Ezért ábrázolta Zeuszt, mint kígyót – az ember intellektuális kísértőjét –, de ez a kígyó a ciklikus fejlődés folyamán nemzője lesz az „Ember-Megváltónak”, a szoláris Bacchusnak vagy Dionüzosznak, aki már több mint ember.

Dionüzosz ugyanaz, mint Ozirisz, vagy Krishna, vagy Buddha, az égi bölcs, ugyanaz, mint a jövendő (ti­zedik) Avatara, a dicső spirituális Christos, aki majd felszabadítja a szenvedő Chrestost, az emberiséget – vagyis Prométheuszt – kínjaitól. A brahmanai és buddhis­ta legendák szerint, melyeket a zoroaszteri, sőt még a keresztény tanítások is (utóbbiak csak elvétve) hangoz­tatnak, ez a felszabadítás a Kali Yuga végén fog bekö­vetkezni. Csakis a Kalki Avatara, vagyis Sosiosh megje­lenése után jön majd el az az idő, amikor az asszony bűn nélkül hozhatja világra a gyermekét. Ekkor Brahmâ, a hindu istenség, Ahura Mazda (Ormazd), a zoroaszteri is­ten, Zeusz, a görög olimposzi Don Juan, Jehova, a zsidók féltékeny, bánatos és kegyetlen törzsi istene, és vala­mennyi hozzájuk hasonló az emberi képzelet univerzális Pantheonjából, egytől-egyig elhalványodnak, és levegővé foszlanak. S velük együtt eltűnnek árnyékaik is, ugyan­ezen istenségek sötét aspektusai, akik velük együtt mint ikertestvérek vagy mint saját teremtményeik szerepeltek az exoterikus legendákban, míg az ezoterikus filozófia úgy mutatta be őket, mint az istenség földi visszatükrö­ződéseit. És ezek az Ahrimanok és Typhonok, Samaelek és Sátánok valamennyien trónfosztottak lettek és lesznek azon a napon, amikor az emberiség legyőzi minden sötét és gonosz szenvedélyét.

A Természetben van egy örök Törvény, amely mindig az ellentétek kiegyenlítésére, a végső harmónia megterem­tésére irányul. A spirituális fejlődésnek ez a Törvénye, amely meghaladja a fizikai és a tisztán intellektuális törvényeket, vezeti el az emberiséget a hamis istenektől való megszabaduláshoz, a végül ahhoz, hogy önmagát meg­váltsa.

Végső feltárulkozásában az ősi Prométheusz mítosz, amelynek proto- és anti-típusai valamennyi régi teogóniá­ban megtalálhatók, a fizikai bajok tényleges gyökerét mutatja be, mert hiszen az ember fizikai életének küszö­béig nyúlik vissza. Kronosz voltaképpen az „Idő”, mely­nek fő törvénye az, hogy az egymást követő és az egymás­nak megfelelő fázisok rendjét, a ciklikus kibontakozás­ban végbemenő fejlődési folyamatot szigorúan be kell tar­tani, mert különben rendellenes képződmények keletkeznek, súlyosbítva mindazzal, ami ezekből folyik. Az ember – e magasabbrendű állat – természetes fejlődésének program­jában nem volt benne, hogy egyszerre érje el, intellektu­álisan, spirituálisan és pszichikusan itt a Földön a fél­isteni fokot, miközben fizikai teste sokkal gyengébb, tehetetlenebb és mulandóbb, mint jóformán valamennyi nagy emlősállaté. A belső és a külső közötti kontraszt még túl groteszk és meghökkentő: a szentségtartó még nagyon is méltatlan a benne lakó Isten számára. Prométheusz aján­déka emiatt lett Átok, bár ezt előre tudták és előre látták azok a Seregek, akiket a Titán személye ábrázol, amint ezt neve is bizonyítja.¹⁰¹ Ugyanekkor éppen ezen alapszik bűne és megváltása is. Mert azok a Seregek, amelyek az emberiség egy részében inkarnálódtak – jól­lehet a Karma vagy a Nemezis vezette őket erre –, a sza­bad akaratot választották a passzív rabszolgaság he­lyett, az intellektuális, tudatos fájdalmat, sőt kínszen­vedést „évezrednyi időn” keresztül, az üres, együgyű és bárgyú boldogság helyett. Az Égi Seregek, tehát „Promét­heusz” – jól tudva, hogy még korai az inkarnáció, és még nincs benne a Természet programjában – feláldozza magát, hogy ezáltal jót tegyen az emberiséggel – vagy legalább egy kis csoportjával.¹⁰² De ezek a jótevők, amikor kihozták az embert a mentális sötétségből, ezzel kitették őt a felelősség tudatos kínjainak – a szabad aka­rata következményeinek – és még mindazon bajnak, amelyek a halandó emberi testből következnek. Ezt a kínszenve­dést fogadta el Prométheusz saját számára; a Seregek ugyanis ettől kezdve elvegyültek az emberek közé, elfo­gadták a számukra készült tabernákulumokat, amelyek még bevégzetlenek voltak abban az időben.

A spirituális fejlődés nem tudván lépést tartani a fizikaival – minthogy ez utóbbi egyneműségét a hozzá­vegyült spiritualitás megbontotta – az ajándékból a Go­nosz legfőbb okozója, sőt talán egyedüli eredete lett.¹⁰³ Mélyenszántó bölcseleten alapul ez az allegória, amelyben Kronosz – még a primitív szaturnuszi Aranykor­ban, amikor az emberek mind félistenek voltak – megát­kozza Zeuszt a trónbitorlásért és azért, hogy e féliste­nekhez képest gyenge és védtelen fizikai embereket te­remtett. Majd ugyancsak ő kiszolgáltatja Zeusz bosszújá­nak a bűnöst, aki az istenektől elrabolta a teremtő tü­zet, s ezáltal az ő szintjükre emelte az embert intel­lektuális és spirituális vonalon egyaránt. A Prométheusz-monda esetében Zeusz az ősi Nemzők Seregeit képviseli, a PITRI-ket vagy „Atyákat”, akik érzékek és értelem nél­küli embereket teremtették, az isteni Titán pedig azon spirituális teremtőket vagy dévákat jelképezi, akik nem­zésbe „estek”. Zeusz teremtményei spirituálisan alsóbb­rendűek, de fizikailag erősebbek, mint a „prométheánok”, ezért halljuk azt, hogy ez utóbbiak vereséget szenved­tek. „Az alacsonyabb seregek, akiknek művét a Titán el­rontotta, meghiúsítva ezzel Zeusz tervét”, itt a Földön saját szférájukban és működési területükön voltak, ezzel szemben a magasabbrendű Seregek az Ég száműzöttei voltak, akik belebonyolódtak az Anyag hálójába. Az alacsonyabb Seregek kezelni tudták az összes kozmikus és alsóbbrendű titáni erőket, a magasabbrendű Titán csak az intellektu­ális és spirituális tűz birtokában volt. Prométheusz drámai harcát az olimposzi zsarnokkal és despotával, az érzéki Zeusszal saját jelenlegi emberiségünkben is na­ponta szemlélhetjük: az alsóbb szenvedélyek a magasabb inspirációkat az Anyag sziklájához láncolják, s ezzel életre keltik – nem egy esetben – a szomorúság, fájdalom és megbánás saskeselyűjét. Ilyenkor újra érvényes Prométheusz mondása:

Isten vagyok, lásd, balsorsban, bilincsben is,

Zeusz maga gyűlöl, más istenek is…

csakhogy manapság olyan istenről van szó, aki meg van fosztva az önfeláldozásból fakadó szenvedés, vagyis Pro­métheusz magasztos vigaszától, mert hiszen Prométheusz:

… az emberekkel többet, mintsem kellene törődött,

vagyis az isteni Titán altruizmusból cseleke­dett, míg a halandó embert mindenkor az önzés és az ego­izmus hajtja.

A modern Prométheusz korunkban Epi-métheusz lett, vagyis az, aki „csak az esemény után lát”, mert az ősi Titán univerzális filantrópiája régen önzéssé és önimá­dattá degenerálódott. Az ember újra a régi szabad Titán lesz egyszer, de csak akkor, ha a ciklikus fejlődés so­rán visszatér az a megzavart harmónia, ami a két termé­szet – a földi és az isteni – között régen fennállott. Az embernek akkor már nem árthatnak az alacsonyabb titá­ni erők, személyisége sérthetetlen lesz, individualitása halhatatlan. De ez csak akkor valósul meg, ha már minden állati elemet kiküszöbölt természetéből. Amikor az em­ber megérti azt, hogy „Deus non fecit mortem” (Isten nem teremtett halált) (Sap. I. 13.), hanem maga az ember teremtet­te azt, akkor újra a még le nem győzött Prométheusz lesz belőle.

Prométheusz teljes szimbolizmusa és ennek a mí­tosznak görögországi eredete megtalálható művünk 4. kö­tetében, a 2. rész 6. fejezetében „Prométheusz, a Titán” cím alatt. Ebben a 2. részben, amely mintegy kiegészíti a jelenleg mondottakat, újabb információkat adunk a legvitatottabb és legtöbb kételyt kiváltó téte­lekkel kapcsolatban. Munkánk annyiszor beleütközik a modern tudomány és teológia elfogadott szabványaiba, hogy kénytelenek vagyunk minden bizonyítékot felmutat­ni, amelyek alkalmasak annak illusztrálására, hogy ezek a szabványok igen sokszor alaptalan autoritást bito­rolnak.

Kiegészítő töredékek a 12. Stanza verseihez készült egyik kommentárból

Ezek a kiegészítő magyarázatok egy olyan kézi­ratból valók, amely a Tongshaktchi Sangye Songa, másként „A vallás harmincöt Buddhájának feljegyzései” elnevezé­sű csoporthoz tartozik. Ez az elnevezés exoterikus. Bár ezeket a személyeket az északi buddhizmusban vallás-Buddháknak hívják, ugyanúgy nevezhetnék őket Rishiknek, Avatáráknak, stb. – a „Shakyamunit megelőző Buddhák” megjelölést ugyanis csak a Gautama által hirdetett er­kölcs északi követői adtak nekik. Ezek a nagy Mahatmák vagy Buddhák az emberiség egyetemes és közös tulajdonát képezik. Történelmi bölcsek ők, legalább is az okkul­tisták számára, akik hisznek a Bölcsek Hierarchiájában, és akik megbizonyosodtak ennek létezéséről a Testvéri­ség tudós tagjainak közvetítésével. Ezt a harmincöt Buddhából álló csoportot mintegy kilencvenhét Buddhából válogatták ki. Egy másik csoportba ötvenhárom tartozik,¹⁰⁴ akiknek nagy része képzelt személyiség, s valójában az előbb említett Buddhák erőinek megszemélyesítései.¹⁰⁵ A „pálmalevelekre” írt legősibb kéziratoknak ezeket a „kosarait” a legnagyobb titokban őrzik. Az egyes kéziratokat azon alfaj rövid történelmi vázlata egészíti ki, amelyhez a szóban forgó Buddha-Lha tartozott. Az a kézirat, amelyből az itt következő részleteket előbb ki­vonatoltuk, s aztán érthető nyelvezetbe átültettük, tu­domásunk szerint eredetileg kőtáblákra volt vésve. A kő­táblák az ötödik faj legkorábbi napjaiból származnak és ama Buddháé voltak, aki szemtanúja volt a vízözönnek és az atlanteán faj által lakott főbb kontinensek elsüllye­désének. Nincs messze az az idő, amikor az ősi feljegy­zésekből sok minden, vagy talán minden, igaznak fog bi­zonyulni. A modern szimbológusok ekkor bizonyságot sze­reznek majd arról, hogy még Odin, másként Woden Isten, a germán és skandináv mitológia legmagasabb istensége is ezen harmincöt Buddha egyike, sőt éppen a legkorábbi­akhoz tartozik, mert hiszen az a kontinens, amelyiken ő és faja élt, szintén egyike a legrégebbieknek. Oly régi valóban, hogy azokban az időkben trópusi növényzet te­nyészett ott, ahol ma az örök hó országa van, s akkori­ban még száraz lábbal át lehetett kelni Norvégián, Izlan­don és Grönlandon keresztül azokba az országokba, ame­lyek most a Hudson-öböl körül terülnek el.¹⁰⁶ Ezek sze­rint „Kelet óriásainak” fiai, vagyis az atlanteán óriások fénykorában egy zarándok megtehette azt az utat, amely napjainkban a Szahara-sivatagnak nevezett helyről egészen addig az országokig vezetne, amelyek ma a Mexikói-öböl és a Karib-tenger vizeinek mélyén pihennek. Olyan események, amelyekről csak az emberi emlékezet tud, de amelyeket a nemzedékek és fajok hűségesen továbbadtak egymásnak, megszakítatlan átadás folytán számlálhatat­lan korszakokon át megmaradtak „az emberi agy könyvé­ben”, sokkal igazabban és pontosabban, mintha azokat írott feljegyzések vagy okmányok őrizték volna meg. „Ami lelkünkhöz tartozik, az örök” – mondja Thackeray, és mi lehetne közelebb lelkünkhöz, mint az, ami életsorozata­ink hajnalán játszódott le? Megszámlálhatatlanok ezek az életek, de e milliárdnyi létforma mögött a bennünket éltető Lélek vagy Szellem ugyanaz, s bár a fizikai agy „könyvében” kitörlődhetnek az egy földi élet során le­játszódott események, a kollektív visszaemlékezések zöme mindvégig megmarad a bennünk lévő isteni lélekben. Ennek suttogása talán alig hallható, s a szavak talán nem érik el fizikai érzékeink síkját. De az elmúlt események ár­nyékait éppen úgy, mint az eljövendő események körvona­lait az agy érzékelni tudja, s ezeket az értelem szemé­vel mindig maga elé idézheti.

Talán ez a lélek-hang fogja megmondani azoknak, akik jobban hisznek a hagyománynak, mint az írott törté­nelemnek, hogy az alantiak mind igazak, s hogy azok tör­ténelem előtti tényekre vonatkoznak. Íme, ez olvasható a kézirat egyik helyén:

A VILÁGOSSÁG KIRÁLYAI HARAGGAL TÁVOZTAK. AZ EMBEREK OLY SÖTÉT BŰNÖKET KÖVETTEK EL, HOGY A FÖLD REMEGETT SZÖRNYŰ FÁJDALMÁBAN… AZ AZUR TRÓNOK ÜRESEN MA­RADNAK. A BARNÁK, A VÖRÖSEK VAGY AKÁR A FEKETÉK (fa­jok) KÖZÜL KI ÜLHETNE AZ ÁLDOTTAK TRÓNJAIRA, A TUDÁS ÉS A KÖNYÖRÜLET TRÓNJAIRA? KI VEHETI KEZÉBE A HATALOM VIRÁGÁT, AZ ARANYSZÁRNYÚ ÉS AZÚR VIRÁGÚ NÖVÉNYT?

A „Világosság Királyai” nevet adták a régi fel­jegyzésekben az isteni dinasztiák uralkodóinak. Az „azúr trónok” más iratokban az „égi trónok” fordítást kapták. A „hatalom virága” ma a lótusz, hogy abban az időben mi lehetett, vajon ki tudná megmondani?

A szerző ezután – mint a későbbi Jeremiás – megsiratja népe sorsát. „Azúr” királyaik nem uralkodtak többé rajtuk, és a „déva-színűek”, a holdszínű arcúak, és a „tündöklő (arany) arcúak” eltávoztak az „Üdv Országába, a Tűz és a Fém Országába”, vagyis – a szimbolizmus szabályainak megfelelően – az északra és keletre fekvő országokba, ahol „a nagy Vizek letisztultak, mert a Föld beszívta, és a levegő elpárologtatta” a nedvességet. A bölcs fajok idejekorán „felismerték a fekete Vihar-sárkányokat, melyeket a Bölcsesség Sárkányai hívtak le”, és „elmenekültek, a legkiválóbb Ország ragyogó védői ál­tal vezetve”, akik valószínűleg az ősi nagy adeptusok voltak, azok, akikről a hinduk mint Manukról és Rishik-ről beszélnek. Ezek egyike Vaivasvata Manu volt.

A „sárga színűek” voltak az őseik azoknak, akiket ma az etnológusok mint turániakat, mongolokat, kínaiakat és egyéb ősi népeket tartanak számon. S az az ország, ahova menekültek, Közép-Ázsia volt. Itt teljesen új fajok keletkeztek, itt éltek és haltak mindaddig, amíg a népek szétválása meg nem történt. De ez a „szétválás” nem a modern tudomány által megjelölt helyeken, s nem is olyan módon ment végbe, ahogyan azt Max Müller professzor és egyéb árja-kutatók előadják. Ez a korszak közel kéthar­mad millió évvel ezelőtt kezdődött. A poszt-atlanteán sár­ga arcú óriásainak bőséges idejük volt arra – a közel 700.000 év lefolyása alatt –, hogy az egy helyen való kényszerű elzártságban, az azonos fajon belül, új keve­redés és faji beömlesztés nélkül a legváltozatosabb és legkülönbözőbb típusokra tagolódjanak. Ugyanez látható Afrikában: a típusoknak rendkívüli, sehol nem tapasztalt variációi – a fekete színtől a csaknem fehér színig, a gigantikus méretű emberektől a törpe fajokig – szintén a kényszerű elszigeteltségre vezethető vissza. Az afri­kaiak több százezer éven át nem hagyták el kontinensü­ket. Ha az európai kontinens holnap eltűnne, s helyette más földrészek emelkednének ki, ugyanakkor pedig az af­rikai törzsek egymástól elválva szétszóródnak a Föld kü­lönböző tájaira, akkor százezer év múlva ők alkotnák a civilizált nemzeteket. Magas kultúrájú népeink leszárma­zottai pedig, akik valamely szigeten túlélték ugyan a katasztrófát, de nem volna módjuk tengerre szállni, egy viszonylagos vademberség állapotába süllyednének. Így tehát az emberiségnek magasabbrendű és alacsonyabbrendű fajokra való felosztása teljesen alaptalan téveszme.

Ilyen tényekről olvashatunk tehát az archaikus feljegyzésekben. Összevetve és egyeztetve e tényeket né­hány modern fejlődéselmélettel – a „természetes kivá­lasztást” (Lásd G. J. Romanes, F. R. S: Physiological Selection) kiemelve belőlük – e megállapítások egészen ésszerűnek és logikusnak látszanak. Ezek szerint az árják a sárga Ádám leszármazottai, vagyis a gigantikus és ma­gas civilizációt elért atlanto-árja fajoké, a sémiták pe­dig – s köztük a zsidók is – a vörös Ádám leszármazottai, s így De Quatrefages-nek, valamint a mózesi Genezisnek is igaza van. Mert ha Mózes első könyvének V. fejezetét össze lehetne hasonlítani a mi Archaikus Bibliánkban ta­lálható genealógiákkal, akkor az Ádámtól Noéig terjedő korszakot ott is megtalálhatnánk, természetesen más nevek használatával, a pátriárkák éveinek száma pedig periódu­sokkal szerepel, s az egész szimbolikus és allegorikus köntösbe van öltöztetve. A szóban forgó kéziratban sokszor és gyakran esik szó az atlanteán népek nagy tudásáról és civilizációjáról. Le van írva benne néhány ország állam­igazgatása, művészeteik és tudományuk milyensége. Ha a harmadik gyökérfajról, a lemuro-atlanteánokról azt hall­juk, hogy „magasrendű civilizációikkal és isteneikkel” („Esoteric Buddhism”, 65. old.) együtt elsüllyedtek, mennyivel inkább elmondhatnánk ugyanezt az atlanteánokról!

A korai árják a negyedik fajtól kapták tudásukat „a csodálatos dolgok tömegéről”, a Sabha-ról és a Maya­sabha-ról¹⁰⁷ – ahogy a Mahabhârata írja – Mayâsura (vagy Asuramaya) ajándékáról, amit a Pandaváknak adott. Az árják tőlük tanulták meg az aeronautikát, a Viwân Vidyat, vagyis „a légi szekerekben való repülés tudományát”, s ebből kifo­lyólag a meteorográfia és a meteorológia nagyszerű tudá­sát. Ugyancsak tőlük tanulták meg az árják a drágakövek és egyéb kövek rejtett tulajdonságainak értékes tudomá­nyát, a kémiát, helyesebben alkímiát, a mineralógiát, geológiát, fizikát és asztronómiát.

A szerző már többször feltette magának a kérdést: vajon eredeti-e – legalább részleteiben – az a történet, amit az Ótestamentumban, Mózes második könyvében olva­sunk? Vagy ez is, akárcsak magának Mózesnek életútja és még sok más, egyszerűen egy másik változata az atlanteá­nokról szóló legendáknak? A róluk szóló történetet hallva, vajon kinek nem tűnne fel az alapvető vonások meghökken­tő egyezése? Emlékezzünk az „Úr” haragjára, amikor látja, miként keményíté meg szívét a fáraó, azután megparancsol­ja „választott” népének, hogy elmenetelük előtt „ezüst edényeket és arany edényeket” kérjenek az egyiptomiaktól, (Mózes II. könyve, XI. 1, 2.) és végül a Vörös-tenger hogyan nyeli el az egyipto­miakat és velük együtt a fáraót. S most olvassuk el az ennél korábbi történet következő részletét a Kommentárból:

És a „ragyogó arcú nagy Király”, valamennyi sárga­arcú főnöke, szomorú lett, látván a feketearcúak bűneit.

Elküldte légi-szekereit (a Viwânokat) kegyes embe­rekkel valamennyi főnök-társához (más nemzetek és tör­zsek főnökeihez), mondván: „Készüljetek. Keljetek fel, ti, a jó törvény embe­rei, és hagyjátok el a földet, amíg (még) száraz”.

„A vihar Urai közelednek. Szekereik elérik a föl­det. A Sötét Arc Urai (a Varázslók) e türelmes földön már csak egy éjt és két nappalt élhetnek. A föld pusz­tulásra van ítélve, s ők vele együtt fognak elsüllyed­ni. A Tűz Urai odalent (a gnómok és tűz-elemek) mágikus Agneyâstra-kat (mágikus módon előállított tűz-fegyvereket) készítenek. De a Sötét („Gonosz”) Szellem Urai erősebbek náluk (az elementáloknál), akik csak rabszol­gái e hatalmasoknak. Jól ismerik ők az Ashtar-t (Vidya-t, ez a legmagasabb-rendű mágikus tudás).¹⁰⁸ Jöj­jetek és használjátok a tiéteket (vagyis a ti mágikus erőiteket, hogy hatástalanítsátok a Varázslók erőit). A Ragyogó Arc Urai (a Fehér Mágia Adeptusai) szerezzék meg (vegyék birtokukba) a Sötét Arc Urainak Viwânjait, nehogy azok segítségével egy is (a Varázslók közül) megmenekülhessen a vizektől, elkerülje a Négy (karmikus istenség) pálcáját, s megmentse gonoszait (követőit vagy népét)”.

„Ezért a sárga arcúak altassák el (mezmerizálják?) a fekete arcúakat. Hadd kerüljék el még ők (a Varázs­lók) is a fájdalmat és szenvedést. A Szoláris Istenek­hez hűséges emberek vakítsák meg (paralizálják) a lu­náris istenekhez hű embereket, nehogy azok szenvedje­nek vagy megmeneküljenek”.

„Minden sárga arcú ajánlja fel élet-vizét (vérét) minden egyes fekete arc beszélő állatának, nehogy az felébressze gazdáját”.¹⁰⁹

„Az óra ütött, a sötét éjszaka készen áll”.

„Hadd teljék be sorsuk. Mi a Négy Nagy szolgái vagyunk.¹¹⁰ Hadd térjenek vissza a Világosság Kirá­lyai.”

A nagy Király ragyogó arcára borult és sírt…

Mire a Királyok összegyűltek, a vizek már megin­dultak…

(De) a népek már keresztül jöttek a szárazföldön. Túljutottak a víz jelző-vonalán. Királyaik utolérték őket Viwânjaikban és elvezették a népeket a Tűz és az Érc országaiba (Keletre és Északra).

Még egy másik helyen ezt olvassuk:

Csillagok (meteorok) hullottak a fekete arcúak országaira, de ők aludtak.

A beszélő állatok (a mágikus őrzők) csendben maradtak.

Az alvilág urai várták a parancsot, de hiába, mert akik kiadták volna, azok aludtak.

A vizek megáradtak, s elborították a völgyeket a Föld egyik végétől a másikig. A fennsíkok megmaradtak, a Föld alakja (az ellenlábas területeken lévő orszá­gok) szárazom maradtak. Ott laktak azok, akik megme­nekültek, a sárga arcú és nyílt tekintetű (becsületes és őszinte) emberek.

Amikor a Sötét Arc Urai felébredtek és keresni kezdték Viwânjaikat, hogy azokon meneküljenek az ára­dó vizek elől, már nem találták őket.

Ezután egy szövegrész arról szól, hogy néhányan a „Sötét Arcúak” leghatalmasabb mágusai közül korábban felébredtek, mint társaik, s üldözni kezdték azokat, akik „kirabolták” őket, s akik az utóvédet alkották, minthogy „a kivezetett népek oly számosan voltak, mint a Tejút csillagai”, mondja egy újabb korból származó, csak szanszkrit nyelven írt Kommentár.

Egy hosszúfarkú sárkány lassan kinyújtózó teste­ként bomlott ki – a Bölcsesség Fiaitól vezetve – az Emberek Fiainak nyája, és terült szét, mint az édesvi­zű folyam rohanó árja… a csüggedők közül sokan el­pusztultak az úton. De a nagy többség megmenekült.

Azonban az üldözők, „akik fejjel és mellel mes­sze kimagaslottak a víz fölött”, még „három holdszaka­szon át” üldözték őket, míg végül is belevesztek az emelkedő hullámokba. Utolsó emberig elpusztultak, mert a talaj süllyedni, kezdett lábuk alatt, és a Föld elnyel­te meggyalázóit.

Körülbelül így hangzott az az eredeti szöveg, amely szerint sok százezer évvel később Mózes második könyvének hasonló története felépült. Ma már bizonyított tény, hogy Mózes élettörténete, születése, gyermekkora, a Nílusból való kimentése a fáraó leánya által, a Sar­gonról szóló kaldeai elbeszélésből lett átvéve. S ha ez így van, amit különben a British Múzeumban őrzött asszír cserepek tanúsítanak, akkor ugyanígy adaptáció lehet az is, hogy a zsidók elrabolták az egyiptomiak drágaságait, hogy a fáraó seregével együtt elpusztult, és így tovább. A későbbi verzióban Ruta és Daitya óriás mágusai, a „Sö­tét Arc Urai”, úgy látszik, átváltoztak egyiptomi mágusok­ká, és az ötödik faj sárga arcú nemzetei Jákob erényes fiaivá, a „választott néppé”. Még egy megállapítást kell tennünk. Több isteni dinasztia létezett, minden gyökér­faj számára külön dinasztiák, kezdve a harmadik fajjal, s minden dinasztia megfelelt az akkori emberiségnek, és ahhoz alkalmazkodott. Az egyiptomi és kaldeai feljegyzé­sekben említett hét dinasztia az ötödik fajhoz tartozott, amelyet ugyan általában árja fajnak hívtak, de ez nem tisztán árja volt, hanem nagymértékben keveredett olyan fajokkal, amelyeket az etnológia másként nevez. Könyvünk terjedelme nem engedi meg, hogy részletesebb leírást ad­junk az atlanteánokról, akikről a keleti népek éppen úgy tudtak, mint ahogy mi tudunk a régi egyiptomiakról. A nyugati tudósok ugyan tagadják az atlanteánok létezését, akárcsak sok más igazságot is a múltban, kezdve Homérosz létezésétől egészen a postagalambokig. Az atlanteánok civilizációja még az egyiptomi civilizációnál is nagysze­rűbb volt. A Platón által leírt atlantiszi nép már csak degenerált utódokat mondhat magáénak. Ők építették Egyip­tomban az első piramisokat, minden bizonnyal még mielőtt a „keleti etiópiaiak” – ahogy Hérodotosz nevezi az egyip­tomiakat – megjelentek volna e földön. Ez könnyen leve­zethető Ammianus Marcellinus megállapításából, aki ezt mondja a piramisokról:

A különböző helyeken létező piramisokban földa­latti folyosók és tekervényes búvóhelyek vannak, ame­lyeket olyan emberek készítettek, akik az ősi miszté­riumok ismeretében megjósolták egy vízözön eljövete­lét, s így akarták biztosítani, hogy titkos szertar­tásaiknak emléke fönnmaradjon.

Azok az emberek, akik „megjósolták egy vízözön el­jövetelét”, semmi esetre sem voltak egyiptomiak, akiknél nem volt vízözön, s akik csak a Nílus időszakos áradása­it ismerték. Kik voltak hát ezek? Mi úgy véljük, hogy az atlanteánok utolsó maradványai, azok a fajok, amelyekről a tudomány halványan sejt valamit. Ezekre gondolt Char­les Gould, a jól ismert geológus, amikor a következőket írta:

Vajon elmondhatjuk-e, hogy a természet nagy mú­zeumában mindent megismertünk? Vajon tovább jutot­tunk-e az előcsarnoknál? A néhány ezer évet felölelő írott történelem magában foglalja-e az ember intel­ligens létezésének teljes folyamát? Vagy azok a kal­deai és kínai kronológiákban feljegyzett több száz­ezer évre terjedő hosszú mitikus korszakok a hagyo­mány által továbbadott emlékeztetők a történelem előt­ti emberre, néhány túlélő személy beszámolója a meg­maradt fölrészeken azokról a földrészekről, amelyek – mint Platón mesés (?) Atlantisza elsüllyedtek, vagy valamilyen nagy katasztrófa színhelyévé váltak, s így megsemmisültek a rajtuk lévő civilizációval együtt. (Mythycal Monsters, 19. old.)

Ezek után több bizalmat előlegezhetünk egy Mester szavainak, aki az alanti kijelentést több évvel koráb­ban tette, mintsem Mr. Gould az előbb idézett sorokat leírta volna: „A negyedik faj a múltban megteremtette a legnagy­szerűbb civilizáció korszakait. A görög, a római, sőt még az egyiptomi civilizációk is eltörpülnek azok mellett, amelyek a harmadik faj idején (a szétvá­lás után) kezdődtek. (The Mahatma Letters to A.P. Sinnet, 152. old.)

De ha már megtagadják a harmadik és negyedik faj­tól ezt a civilizációt és magasrendű művészetet, azt vi­szont senki sem tagadhatja, hogy az antik kor – köztük Egyiptom és India – nagy civilizációi után a keresztény érától kezdődően a jelenlegi civilizációig voltak ször­nyű tudatlanságtól és barbarizmustól áthatott sötét szá­zadok, melyek folyamán a tradíciók minden emléke kitör­lődött. Amint az Isis Unveiled-ben mondtam:

Miért is felejtenénk el, hogy korszakokkal koráb­ban, mintsem a kalandvágyó genovai hajós a nyugati vizek hullámaira merészkedett, föníciai hajókkal már körülhajózták a földet, és olyan helyeken terjesztet­ték a civilizációt, amelyek ma némák és kihaltak? Me­lyik archeológus merné állítani, hogy nem ugyanazok tervezték az egyiptomi piramisokat, Karnakot, a Ní­lus homokos partjai mentén ma már feledésbe merült romvárosokat és Kambodzsában a monumentális Angkort? Vajon nem ugyanazon emberek vésték be a hieroglifá­kat az obeliszkekre és a Brit-Columbiában Lord Dufferin által nemrég felfedezett kihalt indián falu ajtai­ra vagy a közép-amerikai Palenque és Uxmal romjai közt található táblákra? Vajon a múzeumokban őrzött tár­gyak – „letűnt művészetek” utolsó emlékei – nem be­szélnek-e ékesszólóan az ősi civilizációkról? Nem bi­zonyítják-e mindig újra és újra, hogy a letűnt nem­zetek és kontinensek olyan művészeteket és tudományo­kat vittek magukkal sírjukba, amelyeket sem a közép­kori kolostorokban először izzásba hozott olvasztó­tégelyben, sem a modern kémikus által utoljára össze­tört lombikban nem tudtak feléleszteni, és nem is fog­nak, legalábbis a jelen évszázadban.

Most is fel lehetne tenni az idézett könyvben feltett kérdést: Hogy lehet az, hogy a napjainkban elért legmagasabb kilátóból csak messziről láthatjuk a tudás alpe­si ösvényén azokat a monumentális bizonyítékokat, amelyeket a minket megelőző kutatók hagytak számunkra, bizonyítékul arra, hogy milyen csúcsokat értek el és tartottak birtokukban?

Ha a modern mesterek annyival előtte járnak a ré­gieknek, akkor miért nem újítják fel a vízözön előtti ősök letűnt művészetét? Miért nem tudják kikeverni Luxor nem fakuló színeit, a tiruszi bíbort, a ragyo­gó skarlátvöröset, a vakító kéket, amelyek e hely fa­lait most is díszítik, és éppúgy tündökölnek, mint amikor először felrakták őket? Vagy mikor készítik el újra a piramisok és az ősi vízvezetékek elpusztítha­tatlan cementjét, a damaszkuszi pengét, amelyet hüve­lyében törés nélkül mint egy dugóhúzót össze lehetett csavarni? Miért nem adják vissza azon színes üvegabla­kok pompás, felülmúlhatatlan árnyalatait, amelyek az ősi katedrálisok romjai és gerendái között porosod­nak, vagy a valódi kalapálható üveg titkát? És ha a kémia tudománya még, a kora középkort sem tudja utolér­ni bizonyos mesterségek terén, akkor miért van olyan nagyra olyan eredményekkel, amelyeket – minden való­színűség szerint – már több ezer évvel ezelőtt is nagy­szerűen ismertek? Minél több eredményt mutat fel az archeológia és filológia, annál jobban megalázzák büszkeségüket a naponta tett felfedezések, s annál dicsőbb tanúságot tesznek azok mellett, akiket – ta­lán nagyon távoli ősiségük miatt – mindez ideig a ba­bonaság legmélyebb mocsarába süllyedt tudatlan, ügye­fogyott embereknek véltünk.

A régi görögök és rómaiak a tudományok és művésze­tek között – mint atlanteán örökséget – ismerték az asztronómiát és a szimbolizmust, beleértve még a zodiá­kus tudását.

Amint már elmagyaráztuk, az egész klasszikus vi­lág azt hitte – és jó okkal –, hogy az emberiség és annak fajai szorosan kapcsolódnak a bolygókhoz, ezek pedig a zodiákusi jelekhez. Ez utóbbiakban feljegyezték az egész világ történetét. Egyiptom ősi templomai közül jó példa erre a denderai zodiákus, de a glóbuszunk történetét tárgyaló e csodálatos – múltra és jövőre vonatkozó – feljegyzésekről pontos másolatot csak egy helyen talál­tam, éspedig egy arab munkában, amely egy szufi tulajdo­nában volt. Pedig az eredeti feljegyzések léteznek, min­den kétséget kizárólag.

Minthogy az európaiak nem ismerik India igazi zodiákusait, s amelyeket ismernek, azokat sem értik meg – mint azt Bentley esete bizonyítja –, ezért azt ajánl­juk az olvasónak, hogy e megállapítás igazolásául lapoz­zák fel Denon (Travels in Egypt, II. köt. 17. fej.) művét, amelyben a két híres egyiptomi zodiákus megtalálható és megvizsgálható. Minthogy én mindkettőt eredetiben láttam, nincs szükségem arra, hogy abból induljak ki, amit más tanulmányozók ezekről gondos vizsgálat és tanulmányozás után mondhatnak. Az egyiptomi papoknak Hérodotosszal közölt azon állítását, hogy a föl­di pólus és az ekliptika pólusa régebben összeesett, Mac­key¹¹¹ is megerősíti, megállapítván, hogy a zodiákusok a pólusokat két helyzetben ábrázolják. Abban, amelyikben a pólusok (a pólustengelyek) egy­másra merőlegesen állnak, jelek mutatják, hogy ezek nem utóbb voltak ebben a pozícióban, hanem előbb (a zodiákus ábrázolása után). A Bak az északi póluson van ábrázolva, és a Rák a déli póluson a közepe táján van kettéosztva, amely azt bizonyítja, hogy eredetileg ak­kor volt telük, amikor a Nap a Rákban volt. De legjobban az Oroszlán és a Szűz mutatja, hogy ez az emlék az első ízben való pólushelyzetet örökíti meg.

Az egyiptológusok átlagosan úgy számítják, hogy a Nagy Piramist i.e. 3.350-ben építették, (Lásd Proctor, Knowledge, I. köt. 242, 400. old.) és hogy Me­nes és dinasztiája 750 évvel korábban létezett, mintsem a Negyedik Dinasztia megjelent. Ez utóbbi dinasztia idejé­re feltételezik a piramisok építését. Ezek szerint tehát Menes korát i. e. 4.100 évre teszik. Nos, Sir J. Gardner Wilkinson azon kijelentése, hogy „a tények mind arra mu­tatnak, miszerint az egyiptomiak már igen sokra haladtak a civilizációban még Menes kora előtt, s talán még mielőtt a Nílus völgyében letelepedtek volna”, (Rawlinson: Herodotos, II. köt. 345. old.) igen sokat mond, mert szétrombolja azt a hipotézist, hogy Egyiptom civilizációja aránylag modern keletű. E kijelen­tés egy történelem előtti nagy civilizációra utal, egy sokkal távolabbi ősiségre. Schesoo-Hor-nak, azaz „Hórusz szolgáinak” nevezték azt a népet, amely Egyiptomban tele­pedett le, és amint M. Maspero állítja, e történelem­ előtti fajt „illeti meg a dicsőség, hogy az általunk ismert Egyiptomot a történelmi korszak kezdetén megállapította”. És Staniland Wake hozzáteszi: „Ők építették Egyiptom főbb városait, és ők alapí­tották a legfontosabb szentélyeket”. Mindez még a Nagy Piramis kora előtt volt, rövide­sen azután, hogy Egyiptom kiemelkedett a vizekből. Vi­szont: „A speciális egyiptomi hieroglifa írásmódot hasz­nálták, és civilizációjuk valószínűleg már igen fej­lett fokon állt”. Amint Lenormant mondja: „Ez a nagy történelemelőtti szentélyek országa volt, a papi uralom székhelyeivel, s igen fontos sze­repet játszott a civilizáció keletkezésében”. Milyen korból származik ez a nép? Azt halljuk (Masperotól), hogy időszámításunk előtt 4.000 vagy leg­feljebb 5.000 évre tehető ez a kor. Vannak, akik a 25.868 évből álló ciklus (a sziderikus év) segítségével akarják megközelítőleg meghatározni a Nagy Piramis fel­állításának évét. Feltételezve, hogy a bejárattól elvezető hosszú keskeny lefelé tartó folyosó a piramist építők sark­csillagának irányába mutatott, az asztronómusok úgy vélik, hogy a folyosó i.e. 2.170 évben mutatott az Alpha Draconis, az akkori sarkcsillag felé. Richard A. Proctor, az asztronómus, miután megál­lapítja, hogy a sarkcsillag i.e. 3.350-ben éppen úgy, mint i.e. 2.170-ben a kívánt pozícióban volt, megjegyzi: „bármelyik ezek közül megfelelne a Nagy Piramis­ban lévő levezető folyosó helyzetének, de az egyipto­lógusok azt mondják, hogy az utóbbi időpont kétségte­lenül már túl késő. Viszont azt is halljuk: „Az Alpha Draconis és az Alcyone relatív helyzete oly rendkívüli, hogy egy teljes sziderikus évnek kell eltelnie, hogy újra előfordulhasson. Ez azt bizonyítja, hogy mivel a Denderai zodiákus három sziderikus év lefolyását mutatja, a Nagy Piramist 78.000 évvel ezelőtt építették, vagy mindenesetre ezt a lehetőséget is legalább annyira tekintetbe lehet venni, mint az i.e. 3.350 évet.

Nos, Észak-Indiában egy bizonyos templom zodiákusán ugyanolyan rajzú jelek vannak, mint amilyeneket a dende­rai zodiákuson lehet találni. Aki ismeri a hindu szimbó­lumokat és egyben a konstellációkat is, azok megállapít­hatják az egyiptomi zodiákus leírásából, vajon az idő­jelzések helyesek-e vagy sem. A modern egyiptomi kopt és görög adeptusok által megőrzött denderai zodiákuson – Mackey kissé eltérő magyarázata szerint – az Oroszlán a Hidrán áll, farka pedig csaknem egyenes és lefelé mutat 40 vagy 50 fokos szögben; ez a helyzet megfelel e konstel­láció eredeti alátámasztásának. De Mackey hozzáteszi: „Sok helyen az Oroszlán (Simha) farka – kígyófejben végződve – a háta fölé fordul, azt mutatva, hogy az Oroszlán közben megfordult. Valóban, az egész zodiá­kussal és minden konstellációval ez lehetett a helyzet a pólus elfordulásakor”.

Mackey a Denon által szintén bemutatott kör alakú zodiákusról szólva, ezt mondja: „Ott… az Oroszlán a Kígyón áll, farkával lefelé irányuló görbét alkotva. Ebből arra következtetünk, hogy bár 600.000 vagy 700.000 évnek kellett eltelnie a két helyzet között, ez az idő igen kevés vagy jóformán semmi változást nem okozott az Oroszlán és a Hidra konstellációkban. A Szüzet viszont igen eltérően ábrá­zolják a két helyen, a kör alakú zodiákusban a gyermekét dajkálja, de úgy látszik, más volt az elkép­zelés akkor, amikor a pólus először került az eklipti­ka síkján belül, mert ebben a zodiákusban, ahogy De­non bemutatja, három Szüzet látunk az Oroszlán és a Mérleg között; az utolsó Szűz egy búzakalászt tart ke­zében. Nagyon sajnálatos, hogy ebben a zodiákusban a számok (figures) megszakadnak az Oroszlán végén és a Szűz elején, s így ez a rés minden egyes jelből egy Decant (?) elvett”. (The Mythological Astronomy, 30-1. old.)

Mindazonáltal, az értelem egészen világos, mint­hogy a három zodiákus három különböző korszakhoz tarto­zik, éspedig az ötödik gyökérfaj negyedik alfajának há­rom utolsó családfájához, melyek mindegyike megközelítőleg 25-30.000 évig létezett. Ezek közül az első, az „ár­ja-ázsiai” megérte az óriás atlanteán¹¹² faj (a Ruta és Daitya sziget-kontinensek) utolsó népének pusztulását, mely nép kb. 850.000 évvel ezelőtt semmi­sült meg a miocén kor vége felé.¹¹³ A negyedik alfaj tanúja volt annak, amikor az atlanteánok utolsó maradvá­nyai – vagyis az árja-atlanteánok, akik Atlantisz utolsó szigetén éltek – kb. 11.000 évvel ezelőtt elpusztul­tak. A könnyebb megértés kedvéért az olvasó nézze át az ötödik gyökérfaj geneológiai fájáról készült diagrammot és a hozzáfűzött magyarázatokat. Ezt az ötödik gyökér­fajt általában, bár nem egészen helyesen, árja fajnak szokták nevezni.

Az olvasó emlékezzék vissza arra, amit e műben a gyökérfajok megoszlásáról és az emberiség fejlődéséről mondottunk, s ami A. P. Sinnet „Esoteric Buddhism” című köny­vében pontosan és világosan le van fektetve.

1. Minden Manvantarában hét kör van. A jelenlegi kör a negyedik, és mi jelenleg az ötödik gyökérfajban va­gyunk.

2. Minden gyökérfajban hét alfaj van.

3. Minden alfaj ugyancsak hét ágra oszlik, amelyeket „ág” vagy „család” fajoknak nevezhetünk.

4. Az utóbbiak számtalan törzsre, hajtásra és sarjra oszlanak, karmikus okok alapján.

AZ ÖTÖDIK GYÖKÉRFAJ GENEOLÓGIAI FÁJA

Vizsgáljuk meg a fent bemutatott genealógiai fát, s akkor világos lesz a dolog. Az ábra pusztán diagram jellegű, s csupán segíteni akar az olvasónak, hogy a tárgyat könnyebben felfogja, mert az emberiség felosz­tására nézve zavart keltettek a különböző időkben ed­dig használt kifejezések. Az ábrán azt is megkíséreltük, hogy kifejezésre juttassuk – az összehasonlítás kedvé­ért, az adott határokon belül – azt az időtartamot, amelynek végével az egyik megosztást a másiktól hatá­rozottan meg lehet különböztetni. Reménytelen konfúzióra vezetne, ha e megosztások némelyikénél pontos évszámokat adnánk, mert a fajok, alfajok, stb. le egészen a legki­sebb elágazásig, átlapolják egymást és összekeverednek, úgyhogy csaknem lehetetlen szétválasztani őket.

Régi hasonlat az emberi fajra a fa, s ezt a hasonlatot illusztrációnknál jól fel tudjuk használni.

A fa törzse a gyökérfajhoz (A) hasonlítható.

A vastagabb ágak a különböző alfajok, számuk összesen hét (B1, B2, stb.).

Ezek mindegyikén hét ág- vagy család-faj (C) van.

Eszerint a kaktusz-növény jobb illusztrációul szolgál, mert annak húsos „levelein” éles tüskék vannak, melyek mindegyike egy-egy nemzethez, vagy törzshöz ha­sonlítható.

Nos, a mi ötödik törzsfajunk már létezett – mint sui generis faj, függetlenül a központi törzstől – kb. 1,000.000 éve. Így a mienket megelőző négy alfaj minde­gyikének kb. 210.000 évet adhatunk, s minden családfaj­ra átlagosan kb. 30.000 év esik. Ezek szerint az európai családfaj még jó néhány ezer évig megmarad, jóllehet a nemzetek, amelyeket a tüskékhez hasonlítottunk, az egy­mást követő három vagy négyezer évig tartó „szezon” el­telte után változni fognak. Érdekes megfigyelni a „csa­ládfajok” élettartamát, amely igen megközelíti a csilla­gászati év hosszát.

A fentiek tudása és az abszolút pontos időfelosz­tás a misztériumok tárgyát és részét képezte. Itt taní­tották a jelölteknek ezeket a tudományokat, amelyeknek tudása egyik főpapról a másikra szállt. Közismert, hogy az európai asztronómusok az egyiptomi zodiákus keletke­zésének időpontját – elég önkényesen – i.e. 2.000 vagy 2.400 évre teszik (Proctor), állítják, hogy e találmány időpontja egybeesik a Nagy Piramis építésével. A keleti asztronómusok és okkultisták szemében ez teljesen abszurd állítás. A Kali Yuga ciklusa – mint mondják – i. e. 3102 febr. l7. és 18. között kezdődött. Nos, a hinduk azt állítják, hogy a Kali Yuga kezdete előtt 20400 évvel az ő zodiákusuk eredete egybeesett a tavaszi nap­éjegyenlőséggel – lévén abban az időben a Nap és a Hold konjunkcióban. Bailly pedig ebből az évszámból kiindulva gondos és hosszadalmas számítással megállapította, hogy maga a korszak – még ha kitalált is –, s amely szerintük a Kali Yuga kezdetét jelenti, nagyon is reális. „Ez a kor i.e. 3102-ben volt” – írja Bailly. (Ld. Traité de l'Astronomie Indienne et Orientae, III. rész) Minthogy a Sötét kor kezdete után éppen két hétre jött a holdfo­gyatkozás, annak helye a Virgo búzakalásza és az ugyan­olyan konstellációjú θ (Théta) csillaga között volt. A hin­duk leginkább ezoterikus ciklusai a Virgo és a Pleiadok (Krittika) bizonyos konjunkcióin és egymásnak megfelelő helyzetein alapulnak. Ennélfogva – miután az egyiptomi­ak Dél-Indiából és Lankából¹¹⁴ hozták magukkal a zodiá­kusokat – az ezoterikus jelentés mindkét helyen nyilván­valóan azonos. A „három Szűz”, vagyis Virgo három különböző helyzetben az első három „Isteni vagy Asztronó­miai Dinasztia” feljegyzését jelentette, ezek a Dinasz­tiák a harmadik gyökérfajt tanították, s miután sorsuk­ra hagyták az atlanteánokat, visszatértek, helyesebben újra földre szálltak az ötödik gyökérfaj harmadik alfa­jában azért, hogy a megmentett emberiség számára feltár­ják szülőföldjüknek – a csillagos egeknek – misztériu­mait. Az egyiptomi Labirint járatainak és sorainak fel­osztásában szintén megtalálható ugyanez a szimbolikus feljegyzés az emberi fajokról és a három Dinasztiáról (Istenek, Ősök vagy Manes – a harmadik és a negyedik faj félisteni asztrális emberei – és az ötödik faj hősei), mely dinasztiák a tisztán emberi királyokat megelőzték. Minthogy a pólusok háromszori megfordulása megváltoztat­ta a zodiákus képét, minden alkalommal újat kellett konstruálni. Mackey „Sphinxiad”-jában a merész szer­ző spekulációi bizonyára megbotránkoztatták Norwich la­kóinak ortodox részét, mert ilyen fantasztikus dolgot állított:

Ezekben az emlékművekben (a Labirint, a pirami­sok és a zodiákusok) végül is nem jegyeztek fel hos­szabb időtartamot, mint ötmillió évet,¹¹⁵ s ez még mindig nem éri el azt az időtartamot, amelyet a kínai és hindu (ezoterikus) feljegyzések közölnek. A hinduknak hét vagy nyolc millió év leforgásáról van tudomásuk,¹¹⁶ ez látható egy porcelán ta­lizmánból.

Az egyiptomi papok zodiásusaikat az atlanteán Asura-Maya-tól kapták, a modern hinduknak máig is meg­vannak ezek. Amint az „Esoteric Buddhism” című műben olvas­hatjuk, az egyiptomiak, továbbá a görögök és a „római­ak” néhány ezer évvel korábban „atlanto-árja maradvá­nyok” voltak, az előbbiek a régebbi, vagyis a Ruta at­lanteánok maradványai, az utóbbiak pedig ama sziget utolsó fajából valók, amelynek hirtelen elmerülését az egyiptomi beavatottak Szolónnak elbeszélték. A régebbi egyiptomiak emberi dinasztiái, kezdve Menes-szel, minden tudást megkaptak az atlanteánoktól, bár ereikben már nem folyt atlanteán vér. Mindenesetre, ők megőrizték vala­mennyi ősi feljegyzéseiket. Mindezt már régen bemutattuk.¹¹⁷ +/ Éppen mivel az egyiptomi zodiákus 75.000 – 80.000 éves, a görögök zodiákusa újabb keletű. Volney helyesen mutatott rá, hogy ez utóbbi csak 16.984 éves, vagyis a mai évszámból (1888) kiindulva 17.082 éves.¹¹⁸

UTÓSZÓ

Helyhiány miatt nem mondhatunk többet, s a Titkos Tanítás eme részét be kell fejeznünk. E kötetekben csak a közölt negyvenkilenc Stanzát és a Kommentárok néhány töredékét hozhattuk nyilvánosságra. Ezek, és még néhány, még régebbi feljegyzés – amelyekhez csak a legmagasabb beavatottak juthatnak hozzá – valamint egy könyvtárra va­ló magyarázat, jegyzetek és szójegyzék alkotják az Ember származásának összefoglalását.

E Kommentárokból idéztünk eddig, s megpróbálva ma­gyarázatot adni néhány allegorikus titkos értelmére, be­mutattuk az ezoterikus ókor igazi véleményét a geológiá­ról, antropológiáról, sőt még az etnológiáról is. Az ezt követő kötetben még szorosabb metafizikai kapcsolat bemutatására törekszünk a legkorábbi fajok és azok teremtői, a más világokból származó isteni emberek között. A megállapításokat az ezoterikus asztronómiából és szimbolizmusból vett legfontosabb bizonyításokkal fogjuk kísérni.

E munka III. kötetében – mely kötet a IV.-kel együtt már csaknem készen van – kronológiai sorrendben rövid történetét adom mindazon nagy adeptusoknak, akiket a régiek és a modernek ismer­tek, továbbá áttekintést közlök a misztériumokról, azok születéséről növekedéséről, hanyatlásáról és végső ki­halásáról Európában. Mindezeket ebben a kötetben már nem helyezhettem el. A IV. kötetet szinte teljesen az okkult tanításoknak szentelem.

Azon korszakok tartama, melyek térben és időben elválasztják a negyedik fajt az ötödiktől – ez utóbbi­nak akár történelmi,¹ akár éppen legendás kezdeteire nézve – túlságosan óriási terjedelmű, semhogy arról – még teozófusoknak is – részletes beszámolót adhassunk. A Vízözön-utáni korszakok folyamán, melyeket bizonyos periodikus időközökben szörnyű kataklizmák jellemeztek, oly sok faj és nemzet született, majd szinte nyomtalanul eltűnt, hogy azok leírása jóformán senki számára érték­kel nem bírhat. Hogy vajon a Bölcsesség Mesterei isme­rik-e fajunk teljes és folyamatos történetét kialakulá­sától kezdve egészen a mai napig, hogy vajon birtokában vannak-e az emberről szóló teljes feljegyzéseknek attól az időtől kezdve, amikor az ember teljes fizikai lénnyé vált, s ezáltal az állatok királya és úr lett ezen a földön, mindez nem a szerzőre tartozik. Nagyon valószínű, hogy a Mesterek bírnak ilyen feljegyzésekkel, s ez a könyv írójának személyes meggyőződése is. De ha így van, ez a tudás csak a legmagasabb beavatottak sajátja, akik ezt nem közlik tanítványaikkal. E könyv szerzője ezért csak arról számolhat be, amit neki taní­tottak, s még ez is bizarr, fantasztikus álomnak fog látszani a profán olvasó előtt, s nem lehetséges való­ságnak.

Ez igen természetes és helyénvaló, mert hiszen e sorok alázatos írójának is éveken keresztül ez volt a benyomása. Születése, nevelkedése európai, tárgyilagos és állítólag civilizált országokban történt, s így csak a legnagyobb nehézségek közepette tudta asszimilálni az eddig mondottakat. De hosszú távon vannak olyan termé­szetű bizonyítékok, amelyeket – ha valaki komolyan és előítélettől mentesen néz velük szembe – végül nem le­het megcáfolni és tagadni. Ilyen bizonyítékokat tártak évek során át eléje, s ma már a szerző teljesen bizonyos abban, hogy jelen glóbuszunk és annak emberi fajai csak ezen és nem más módon keletkezhettek, növekedhettek és fejlődhettek.

Ez azonban a szerzőnek pusztán személyes vélemé­nye, s nem várhatja, hogy ortodoxiájának nagyobb súlya legyen, mint bármi más tannak azok szemében, akiknek minden új elmélet eretnekség mindaddig, amíg általános­sá nem válik. Ezért mi okkultisták nem csodálkozunk az ilyen kérdéseken: Mi a bizonyság arra, hogy a szerző nem csak kitalálta az egészet? S feltéve, hogy valóban nem találta ki, mi bizonyítja, hogy a Stanzákban mon­dottak nem csupán a régiek fantáziájának szüleményei? Hogyan őrizhették meg a feljegyzéseket ilyen mérhetet­len, ilyen hihetetlenül messzi korból?

Az a válasz, hogy a világ története kezdettől a végéig „meg van írva a csillagokban”, vagyis fel van je­gyezve a zodiákusi és univerzális szimbólumokban, melyek­nek kulcsát a beavatottak őrzik, aligha elégítené ki a kételkedőket. Az egyiptomi zodiákus ősiségét sokan kétségbe vonják, az indiait pedig kereken tagadják. „Ön gyakran kitűnően következtet, de premisszái mindig két­ségesek” – mondta a szerzőnek egy világi barátja. A vá­lasz az volt, hogy így a tudományos szillogizmussal szem­ben mégis van egy pont előnye, mert néhány – a tisztán fizikai tudomány területét érintő – problémán kívül a tudomány embereinek mind a premisszái, mind pedig a kö­vetkeztetései éppen olyan hipotetikusak, mint amennyire, csaknem kivétel nélkül, tévesek. S ha ezt a világi em­berek nem veszik észre, ennek egyszerűen az az oka, hogy – mivel a tudományos adatokat csak elhiszik – nem igen jut eszükbe az, hogy a premisszák és következtetések ál­talában ugyanattól az embertől erednek, aki bármennyire tanult is, mégsem csalhatatlan. Olyan közhely ez, ame­lyet napról napra igazol a tudományos elméletek és spe­kulációk gyors elavulása és letűnése.

Akárhogy is nézzük, a templomok tanúságai, a zo­diákusok és a keleti jelképekben írt feljegyzések – ahogy azokat a Vidya Szent Tudományának adeptusai olvas­sák – egy jottányival sem kétesebbek, mint az európai nemzetek által összeállított úgynevezett ókori történet mai formája, kijavítva és kibővítve az utóbbi fél évszázad archeológiai felfedezéseivel, az asszír cserepek, az ékírásos töredékek és az egyiptomi hieroglifák igen problematikus megfejtésével. A mi adataink ugyancsak a fentiek „megfejtésén” alapulnak – belefoglalva még az európaiak számára teljesen ismeretlen munkák csaknem kimeríthetetlen tárházát –, és hozzátéve mindezekhez a keleti beavatottaknak tökéletes hozzáértését minden egyes feljegyzett szó szimbolikájára vonatkozólag. E feljegyzések némelyike mérhetetlen ősiségű. Az arc­heológusok és paleontológusok tudnak arról, hogy bizonyos félvad törzsek jelírásszerű ábrákkal igyekeztek időtlen idők óta gondolataiknak szimbolikus módon kifejezést adni. Ez a legkorábbi módja az események és eszmék fel­jegyzésének. És hogy az emberi faj mily régóta ismeri ezt a módot, tanúsítják a csiszolatlan kőkorszakbeli fej­széken található – nyilvánvalóan képírásos – jelek. Ame­rikában a rézbőrű indián törzsek jóformán csak alig pár éve kérelmezték az Egyesült Államok elnökétől, hogy hagy­ja meg őket négy kis tó birtokában, s kérelmüket egy kis szövetdarabra írták, amelyet alig egy tucatnyi állat – köztük madár – ábrázolása borított. Az amerikai vad ben­nszülöttek számtalan ilyenfajta írást ismernek, de tudó­saink még azokat a korai hieroglifa rendszereket sem fejtették meg, sőt talán nem is tudnak róluk, amelyek ma is léteznek bizonyos Testvériségekben, s amelyeket az okkultisták Senzar-nak neveznek. Egyébként mindazok, akik az ilyenfajta írásokat – mint pl. a rézbőrű indiá­nok jeleit, sőt még a kínai írásjeleket is – hajlandók egyszerűen csak kísérletnek tekinteni, melynek segítsé­gével „az emberiség korai fajai közölni akarták tudat­lan gondolataikat”, bizonyára azt az állításunkat is kétségbe fogják vonni, hogy az írást nem a föníciaiak, hanem az atlanteánok találták fel. A filológusok, akik szerint az írás ismeretlen volt Indiában Pânini korában, a görögöknél pedig Homérosz idejében, bizonyára egyön­tetűen elvetnék, s megvetésükben szóra sem érdemesítenék azt az állításunkat, hogy az emberiség már többszázezer évvel ezelőtt ismerte az írást. De az okkultisták, minden tagadás és köznevetség ellenére is kitartanak állí­tásuk mellett, s egyszerűen a következő okból: Bacontól kezdve a mai angol Royal Society működéséig, túlságosan hosszú idő telt el telve a tudomány által elkövetett legnevetségesebb tévedésekkel, s így nincs okunk jobban hinni a modern tudományos feltevésekben, mint a mi tanítóink megállapításaiban. A tudósok szerint Pânini nem ismerte az írást, márpedig ezen nagy bölcs nyelvtanában 3.996 szabály szerepelt, s ez a nyelvtan a legtökélete­sebb az eddig létezők között. Pâniniról még a legliberá­lisabban számítók is azt tartják, hogy időszámításunk előtt csaknem néhány évszázaddal korábban élt, viszont Irán és Közép-Ázsia sziklái – ahonnan a filológusok és történészek szerint ugyanezen Pânini ősei, a brahmanák Indiába jöttet – írásjelekkel vannak borítva, melyeket legalább két-háromezer évvel ezelőtt véstek beléjük, sőt egyes megfélemlíthetetlen paleontológusok szerint tizenkétezer éve.

Grote szerint Hésziodosz és Homérosz korában az írás ars incognita volt, s a görögök csak i.e. 770-ben ismer­kedtek meg vele, márpedig a föníciaiak, akik az írást kitalálták és már i.e. 1500-ban ismerték,² ott éltek a görögök között, s napról napra kereskedtek velük! Azu­tán mindezek az ellentmondó tudományos nézetek szerte­foszlottak, amikor Schliemann felfedezte: (a) a helyet, ahol az ősi Trója volt, mely városról oly hosszú ideig azt tartották, hogy csak a mesék világában létezik, és (b) erről a helyről agyagedényeket ásott ki, amelyeken a feliratok a palentológusok és a mindent tagadó szansz­kritológusok számára ismeretlen betűkből állottak. Ma már vajon ki tagadná Tróját vagy ezeket az ősi felira­tokat? Amint Prof. Virchow állítja:

Én magam szemtanúja voltam két ilyen feltárásnak, és segítettem összeszedni a tárgyakat. A rágalmazó­kat – akik szégyentelen módon csalással vádolták a felfedezőt – azóta már régen elhallgattatták.³

Az igazságot hirdető nők sem részesültek jobb elbánásban, mint a férfiak. Du Chaillu, Gordon Cumming, Madame Merian⁴ Bruce és még sokan mások azzal lettek megvádolva, hogy hazudnak.

A Mythycal Monsters szerzője műve előszavában azt mondja, hogy Madame Merianról azt a vádat terjesztették, hogy szándékosan félrevezeti olvasóit, amikor egy közel kétszáz évvel ezelőtt megjelent könyvében egy madárevő pókról írt. De ma már… megbízható megfigyelők igazolták őt, akik Dél-Amerikában, Indiában és más he­lyeken kutattak. Audubont hasonlóan azzal vádolták a botanikusok, hogy ő találta ki a sárga vízililiomot, amelyet Birds of the South című könyvben Nymphaea lutea néven le is rajzolt, miután éveken keresztül vád alatt állt, végül is igazolták 1876-ban felfedezvén ezt a régen el­tűnt virágot F1oridában. (Popular Science Monthly, No. 60. 1807. április) És éppen úgy, amint Audubont mindezért és az ál­tala leírt Holiaetus Washingtonii⁵ miatt hazugnak tartották, ugyanúgy tették nevetségessé Victor Hugo-t az ördöghalról szóló csodálatos történetéért, amelyben le­írja, miként esik ennek tehetetlenül áldozatául egy ember. „Ezt, mint szörnyű képtelenséget tették nevetsé­gessé, néhány éven belül azonban Újfunland partjainál találtak ördöghalakat, melyeknek karjaik több mint 30 láb hosszúak voltak (polipok), s így egy terjedel­mes csónakot is a víz alá tudtak húzni, különben ilyen eseteket régmúlt századokban… japán művé­szek ábrázoltak is.

És ha már Trója létezést tagadták, és mítosznak tartották, ha Herculaneum és Pompei létezését nem hit­ték el, Marco Polo-t kinevették és történetét éppoly ab­szurd mesének tartották, mint Münchausen báró fecsegését, akkor az Isis Unveiled és a Secret Doctrine szerzőjére miért is várna jobb sors? A fent említett kötet szerző­je, Mr. Charles Gould kitűnő munkájában néhány sort idéz a Macmillen (1860) című könyvből, amelyek annyira igazak és találóak, hogy újra le kell írnunk őket:

Amikor egy természettudós – vagy azért, mert ne­hezen hozzáférhető helyeket keres fel, vagy azért, mert szerencséje van – valami különös növényt vagy állatot fedez fel, akkor azonnal azzal vádolják, hogy az egészet csak kitalálta. Mihelyt egy ilyen teremtmény nem felel meg az előre kialakított néze­teknek, a nagy, a priori-nak nevezett (félre?) veze­tő szellem, amely a filozófusok mindentu­dásának alapjául szolgál, azt suttogja nekik, hogy ilyen dolog nem lehet, s azonnal jelentkezik a megtévesztés vádja. Még a csillagos égboltot is hamisság­gal vádolták. Amikor Leverrier és Adams számítások alapján meghatároztak egy bolygót, bizonyos körökben azt állították, hogy a kiszámított bolygó nem az, ha­nem egy másik, amely alattomos és illetlen módon beto­lakodott az igazi égitest helyébe. Az emberek szíve­sen gyanítanak csalást ott is, ahol ilyenről nincs szó. Ki volt az, aki először kijelentette, hogy Görög­ország és Róma klasszikus írásait a szerzetesek talál­ták ki, s aki talán még Dr. Maitlandnál is kevésbé hajlandó a sötét korokat meghirdetni? (Mythical Monsters, 13. old, jegyzet)

Maradjunk ennyiben. Aki a Titkos Tanítást „félrevezetésnek” tartja, attól nem kívánjuk, vagy akár kérjük megállapításaink elfogadását, közléseinkről különben bizonyos ügyeskedő amerikai újságírók még a mű megjelenése előtt kijelentették, hogy az egész nem más, mint „humbuk”.⁶

Végeredményben nem is szükséges, hogy valaki elfo­gadja az okkult tudományokat és az ősi tanításokat mind­addig, amíg nem hisz saját lelkében, vagy legalább is nincsenek arról valamilyen fogalmai. A történelem során semmiféle nagy igazságot nem fogadtak el a priori, s rendszerint egy vagy két századnak kellett eltelnie, míg a kijelentések az emberi tudatban, mint elfogadható igazságok pislákolni kezdtek, s csak azok az esetek képez­nek kivételt, amikor valamely dolog pozitív felfedezése azt a dolgot a tények sorába iktatta. Napjaink igazságai tegnap valótlanok, tévedések voltak, és vice versa. A je­lenlegi mű egyes részeit, ha az egész művet nem is, csak a XX. században fogják elismerni.

Megállapításaink tehát nem omlanak össze még akkor sem, ha Sir John Evans azt állítja, hogy a kőkorszakban még nem ismerték az írást. Lehetséges, hogy akkor még is­meretlen volt az ötödik árja faj számára, de nagyszerűen ismerhették az atlanteánok civilizációjuk legdicsőbb nap­jaiban. Ezt a körülményt a nemzetek és fajok ciklikus felemelkedése és letűnése magyarázza.

Ha azt halljuk, hogy eddig is voltak esetek, ami­kor a hiszékenyeket apokrif iratokkal tévesztették meg, s hogy ez a mű is Jacolliot: Bible in India című műve mellé sorolható – bár mellékesen szólva Jacolliot könyvének tévedései közé több igazság keveredett, mint amennyit az ortodox és elismert orientalisták műveiben találhatunk –, ez a vád és összehasonlítás nem riaszt el minket. Ki­várjuk időnket. A múlt században megjelent Ezour-Veda című híres könyv is, melyről Voltaire azt mondta, hogy „Kelet legértékesebb ajándéka a Nyugat számára” (Max Müller pedig a „legostobább könyvnek” nevezte), fel­tár bizonyos tényeket és igazságokat. Azoknak az esetek­nek a száma, amikor a specialisták a priori tagadását a későbbi vizsgálatok igazolták, elenyészően kevés azokhoz az esetekhez képest, amelyeknél a későbbi felfedezések megerősítették és igazolták az állításokat, a kifogást emelő tudósok nagy bosszúságára. Az „Ezour Véda” körüli vita azonban nem volt olyan jelentős, mint Sir William Jones, Anquetil du Perron és mások diadala a szanszkrit nyelv és irodalom kérdésében. Prof. Max Müller maga is idéz ilyen eseteket, s amikor arról szól, hogy Dugald Stewart és társai a fenti tárggyal kapcsolatban alulmaradtak, megjegyzi:

Ha a szanszkrit témával kapcsolatos tények igazak, Dugald Stewart igen helyesen tette, hogy nem vette figyelembe a belőlük kikerülhetetlenül levonha­tó következtetéseket. Éppen ezért egyszerűen tagadta, hogy valóban létezne olyan nyelv, mint a szanszkrit, s megírta híres tanulmányát arról, hogy a szanszkrit nyelvet a görög és a latin nyelv mintájára a hazug és hamisító brahmanák állították össze, s hogy az egész szanszkrit irodalom egy nagy misztifikáció.

A szerző szívesen elvállalja, sőt büszke arra, ha őt a modern Dugald Stewartok ezen brahmanák és más történelmi „hazugok” társaságába sorolják. Túl hosszú ideig élt már, és sokféle személyes tapasztalatot szer­zett, semhogy ne ismerné egy kevéssé az emberi természe­tet. „Ha kételkedsz, ne mondj ítéletet” – hirdette a bölcs Zoroaszter, akinek okos aforizmáját a mindennapi élet és tapasztalat minden esetben igazolja. És mégis, a múlt korszakoknak ez a bölcse, akárcsak Keresztelő Szent János, a pusztában szónokol, egy másik, nála modernebb filozófussal, Baconnal együtt, aki a gyakorlati bölcsességnek ugyanezt a morzsáját nyújtja, mondván: „A szemlélődés során (s tegyük hozzá: a tudás bár­mely kérdésében) az, aki bizonyosságokkal kezdi, ké­telyekkel végzi, de ha szerényen kételkedéssel kezd, akkor a bizonyosságokhoz fog eljutni”.

A vitát most ezzel a tanáccsal, amelyet az angol filozófia atyja a Brit Szigetek szkeptikusainak ad, le kell zárnunk, de a teozófus olvasóink még jogot formálhatnak egy befejező okkult információra.

Eléggé bemutattuk már, hogy a fejlődés nagy álta­lánosságban – az események, az emberiség és minden dolog a Természetben – ciklikusan folyik. Beszéltünk a hét faj­ról, melyekből öt már csaknem befejezte földi pályafutá­sát, s azt is hangoztattuk, hogy minden egyes gyökérfaj – alfajaival és számtalan családi és törzsi megosztásá­val – teljesen eltér az azt megelőző és az utána követ­kező fajtól. Antropológusok és néprajzosok ezt a megálla­pítást – egyöntetű tapasztalati tényekből kiindulva – ta­gadni fogják. A természettudósok azt mondják majd, hogy az ember – a bőr színétől és a típustól eltekintve, s talán az arcberendezés s a koponyaforma bizonyos eltéré­sei mellett – mindig ilyen volt a világ valamennyi részé­ben és minden klímában, sőt termete is ekkora volt. Így mondják, s ugyanakkor kitartanak amellett, hogy az ember és a majom ugyanattól a közös őstől származik. Ez önmagában is logikai képtelenség, mert ama ismeretlen ősnek is számtalan nagyságrendi és formai változáson kel­lett keresztülmennie, amíg fejlődésében eljutott a kétlá­bú alkatig. A fenti elveket valló nagyon logikus szemé­lyek csak használják nyugodtan paradox nézeteiket. Mi új­ra csak azokhoz szólunk, akik nem fogadják el azt az ál­talános tételt, hogy a mítoszok „a természeti erők lát­ható működéseinek szemléletéből” származnak, s akik könnyebben el tudják képzelni, hogy azok a csodálatos történetek – istenekről és félistenekről, óriásokról és törpékről, sárkányokról és mindenféle szörnyekről – tényleges természeti átalakulásokon alapulnak, mintsem elhiggyék, hogy mindez csak kitalálás. A Titkos Tanítás éppen ezeket az „átalakulásokat” tanítja, amelyek a mi jelenlegi emberiségünket mind fi­zikai természetében, mind pedig emlékezetében és felfo­gásában az idők folyamán megváltoztatták. A modern tudo­mány tisztán spekulatív feltevéseivel szemben, amelyet csak néhány évszázad tapasztalatain és pontos megfigye­lésein alapulnak, ez a tanítás Szentélyeinek feljegyzé­seit és jól őrzött hagyományait tárja elénk. Az Ősi Tudo­mány, miközben egy legyintéssel lesöpri az elméletek pókhálószerű anyagát, melyet alig néhány ezer év sötétjé­ben szőttek – az európai felfogás szerint „történelmi­nek” nevezett időszakban –, így szól hozzánk: most hall­gasd meg az én beszámolómat az emberiség emlékirataiból.

Az emberi fajok egymásból születnek, növekednek, kiteljesednek, majd megöregednek és meghalnak. Az alfa­jok és a nemzetek ugyanezt a szabályt követik. Ha a mindent tagadó modern természettudomány és az un. filo­zófia nem is vonja kétségbe azt, hogy az emberi család számtalan, jól megkülönböztethető típusból és fajból áll, ez csak azért van, mert a tény letagadhatatlan. Ki merné azt állítani, hogy semmiféle külső eltérés nincs egy angol, egy afrikai néger és egy japán vagy kínai kö­zött? Másrészről a legfőbb természettudós hivatalosan tagadja, hogy keverék fajok, vagyis teljesen új emberi fajok alakulnak ki napjainkban, bár néhány természettu­dós – De Quatrefages és mások – a tények helyes ismere­tében ezt a nézetet vallják.

Mindazonáltal fő tételeinket nem fogják elfogad­ni. Azzal érvelnek majd, hogy bármilyen formákban volt is az ember a hosszú történelem előtti múltban, a jövőben nem várnak reá további változások, kivéve a jelenleg is megfigyelhető kisebb eltéréseket. Az általunk hirde­tett hatodik és hetedik gyökérfaj tehát csak puszta kép­zelődés.

Erre azt feleljük: Honnan tudjátok? Az általatok szerzett tapasztalatok csak néhány ezer évre korlátozód­nak, ami még egy napnak sem felel meg az emberiség tel­jes korához képest, nem is ismertek mást, mint a mi je­lenlegi ötödik fajunk tényleges kontinensein és szige­tein élő típusokat. Honnan tudhatnátok, hogy mi lesz, vagy mi nem lesz még? Ezzel szemben áll a Titkos könyvek jóslata, félre nem érthető megállapításaival.

Az atlanteán faj kezdete óta sok millió év telt el, jóllehet az utolsó atlanteánok már árja elemekkel keveredtek 11000 évvel ezelőtt. Ez mutatja, mily óriá­si az átlapolás az előző és az utána következő faj kö­zött, jóllehet a régebbi faj lassan elveszti jellegét és külső típusát, s felveszi a fiatalabb faj új vonásait. Ez bizonyítható minden keverék emberi faj kialakulásá­ban. Nos, az Okkult Filozófia azt tanítja, hogy még ma is szemünk láttára már kezd kiformálódni az új faj és annak alfajai, s mindez Amerikában fog végbemenni, ahol ez az átalakulás már csendben meg is kezdődött.

Az alig háromszáz évvel ezelőtti tiszta fajú an­golszászokból az Egyesült Államok polgárai már új nemzetté váltak, és ma már – egyéb nemzetiségek beleolvasz­tása és összeházasodás folytán – önálló fajt alkotnak nemcsak mentálisan, hanem fizikailag is. Idézem De Quat­refages-t:

Amikor egy keverék faj valahol letelepszik, és egységessé válik, a friss kereszteződések folytán egy induló faj szerepét kezdik betölteni. Az embe­riség, amilyennek most látjuk, nyilvánvalóan nagy­részt így alakult ki a ma már meghatározatlan külön­böző fajok folyamatos kereszteződéséből. (The Human Species, 274. old.)

Így váltak az amerikaiak mindössze három évszázad alatt egy „induló fajjá”, átmenti ez a helyzet, mert idővel különálló fajt fognak képezni, amely minden más jelenleg létező fajtól eltér. Röviden, ők képezik a hatodik alfaj csíráit, és kétségtelenül ők az előörsei annak a fajnak, amely néhány száz év múlva teljesen új jellegzetességekkel a jelenlegi európai, azaz az ötödik alfaj helyébe lép. Azután, valami 25000 év múl­va ők fogják előkészíteni a hetedik alfajt. Végül, kü­lönböző kataklizmák következtében – mely kataklizmák első sorozata Európát pusztítja el, majd elpusztul az egész árja faj (mindkét Amerikát érintve), valamint mind­azok a földrészek, amelyek kontinensünk és szigeteink pereméhez kapcsolódnak – megjelenik a hatodik gyökérfaj jelenlegi körünk színpadán. Mikor lesz ez? Azt talán csak a Bölcsesség Mesterei tudják, de ők éppoly mélyen hallgatnak erről, mint a fölöttük tornyosuló hóval bo­rított csúcsok. Mi csak annyit tudunk, hogy ez a faj észrevétlenül fog kialakulni, oly észrevétlenül hogy hosszú évezredeken keresztül e faj pionírjait – azokat a különös gyermekeket, akikből különös férfiak és nők lesznek – abnormális lusus naturae-nek fogják tekinteni fizikai és mentális furcsaságaik miatt. Majd, amint el­szaporodnak és korok múltával számbelileg mind többen lesznek, egyszer csak felfedezik, hogy ők vannak többség­ben. Ezután a jelenlegi embertípust fogják korcs-szülött­nek tekinteni, úgyhogy a civilizált országokban ezek lassan kihalnak, s csak kis csoportok maradnak meg be­lőlük a szigeteken – a jelenlegi hegyek csúcsain –, ahol életüket tengetik és degenerálódnak. Végül telje­sen kihalnak, talán több millió év múlva, amint most kihalnak az aztékok, a nyam-nyamok és a Niligiri Hills környékén élő törpe Mula Kurumba faj. Ezek mind utolsó maradványai valamikor hatalmas fajoknak, melyeknek lé­tezésére a modern generációk már egyáltalán nem emlékez­nek, amint mireánk sem fog emlékezni a hatodik faj emberisége. Az ötödik faj átlapolja majd a hatodikat több százezer éven keresztül, lassabban változva mint az új utód, de azért más lesz természetében, általános fizikai és mentális képességeiben éppen úgy, amint a negyedik is átlapolta az árja fajt, és a harmadik az Atlanteánokat.

A hatodik nagy fajra történő előkészülés folya­mata végigkíséri a hatodik és a hetedik alfajt. De az ötödik kontinens utolsó maradványai csak akkor tűnnek el, amikor az új faj már megszületett, vagyis akkor, amikor egy másik és új szárazföld elfoglalta helyét földgömbünk új vizei fölött, hogy befogadja az új jöve­vényt. Erre a szárazföldre költöznek és itt telepednek le mindazok, akik szerencsésen megmenekülnek az általá­nos katasztrófából. Hogy ez mikor lesz – mint mondtuk már – azt az író nem tudja. Mindössze annyit jegyezhet meg, hogy amint az ember sem válthat át hirtelen a gyer­mekkorból az érett férfikorba, úgy a Természet sem tehet váratlan ugrásokat és fordulatokat. A végső kataklizmát több kisebb elmerülés és pusztulás fogja megelőzni, me­lyekben a víz és a vulkánikus tüzek játsszák a főszere­pet. Az amerikai zónában élő fajnak ebben az időben győzelemittasan ver a szíve a hatodik faj megindulása­kor, de ők már nem amerikaiak, és nem is európaiak, mert addigra egy új faj lett belőlük, s e fajon belül igen sok új nemzet. Az ötödik nem hal ki azonnal, hanem fenn­marad egy ideig, több százezer éven át átlapolja az új fajt. Amint már mondtuk, maga is megváltozik, de las­sabban, mint az utód, mentalitása, általános fizikai megjelenése és alakja teljesen más lesz. Az emberiség ugyan nem fog újra óriás testekben élni, mint Lemuriá­ban és Atlantiszban, mert amíg a negyedik faj a fizikai fejlődés során az anyagiasság legmélyebb pontját érte el, addig a jelenlegi faj már a fölszálló íven van; a hatodik pedig gyorsan kinövi az anyag kötelékeit, sőt még a test béklyóit is leveti.

Így tehát az Új Világ – mely sokkal idősebb, mint a régi (bár ezt a tényt az emberek már elfeledték) – másként Pâtâla (az antipólusok vagy Alvilág, Amerika in­diai neve) emberiségének missziója és karmája az, hogy elvesse egy eljövendő, nagyszerű és a jelenlegi fajok­nál sokkal dicsőségesebb faj csíráit. Az Anyag ciklusait a Spiritualitás és a teljesen kifejlett elme ciklusai fogják követni. A párhuzamosság törvénye szerint, amely a történelemre és fajokra is érvényes, a jövő emberisé­gében többségben lesznek a dicső adeptusok. Az emberiség a Ciklikus Rendeltetés gyermeke, és minden tagja be fog­ja tölteni eddig még fel nem ismert misszióját, mert nem vonhatja ki magát a Természettel való együttműködés kötelezettsége alól. Az ember minden újabb fajban a ki­jelölt ciklikus Zarándokutat járja. Az éghajlatok meg­változnak, és máris változni kezdenek, minden trópusi évben (10600 év) lehull egy alfaj, csak azért, hogy egy másik, magasabbrendű faj keletkezzék a felmenő íven. Ugyanakkor a kevésbé sikerült csoportok – a Természet balfogásai – úgy fognak eltűnni az emberi családból, hogy semmi nyomot sem hagynak maguk után, akárcsak az egyes emberek némelyike.

Így működik a Természet a Karmikus Törvény ural­ma alatt: a mindig meglévő, mindig változó Természet. Ezt példázzák egy Bölcs szavai, akiről csak néhány ok­kultista tud: A JELEN A MÚLT GYERMEKE, A JÖVŐT A JELEN SZÜLI. ÉS MÉGIS, Ó JELEN PERC! TUDNOD KELL, HOGY NINCS SZÜLŐD, ÉS NEM LEHET GYERMEKED, HOGY MINDIG CSAK MAGADAT SZÜ­LÖD! MERT MIELŐTT KIMONDANÁD: „ÉN AZ ELŐBBI PERC UTÓD­JA VAGYOK, A MÚLT GYERMEKE”, MÁR MAGAD IS MÚLTTÁ LET­TÉL, S MIELŐTT KIEJTENÉD AZ UTOLSÓ SZÓTAGOT, ÍME, MÁR NEM A JELEN VAGY, HANEM MAGA A JÖVŐ. ÍGY OLVAD EGGYÉ AZ ÖRÖKKÉVALÓ HÁROMSÁG: MÚLT, JELEN ÉS JÖVŐ, A MAHAMAYA, AZ ABSZOLÚT „VAN” GYERMEKE.