H. P. BLAVATSKY

TITKOS TANÍTÁS

THE SECRET DOCTRINE

A VILÁGVALLÁSOK ŐSI SZIMBÓLUMAI

A TUDOMÁNY, A VALLÁS ÉS A FILOZÓFIA SZINTÉZISE

Satyât Nâsti Paro Dharmah

„Nincs magasztosabb vallás az igazságnál”

Az I-VIII fejezeteket fordította: Dr. Harry Györgyné, 1968

Számítógépes változat: Szabari János, 2005

A IX-XIV fejezeteket fordította: Solymos Béláné, 2005

Magyar Teozófiai Társulat

EZT A MUNKÁT

MINDEN FAJOK ÉS MINDEN ORSZÁGOK

IGAZ TEOZÓFUSÁNAK

AJÁNLOM,

MERT ŐK AKARTÁK, ÉS SZÁMUKRA KÉSZÜLT.

A Tan köpenyét elbeszélései képezik. A tudatlanok csak az öltözéket nézik, vagyis a Tan elbeszéléseit, többről nem tudnak. A tanultak azonban nem csak a köpenyt nézik, hanem azt is, amit az takar.

(Zohar III. 152, Franck, 119.)

A Hit Misztériumait nem szabad min­denkinek kiszolgáltatni… A kimon­dott bölcsességet egy misztériumba kell rejteni.

(Stromata I. kötet, I. könyv, 12. fej. 388. old, Alaxandriai Kelemen).

Mivel ezek a tanok rendkívül különösek, és tételei közül igen sok a modern tudományos álláspont szerint képte­lenségnek látszik, néhány kiegészítő magyarázatot tartunk szükségesnek. A 3. kötet Stanzáiban foglalt teóriákat még sokkal nehezebb asszimilálni, mint a Kozmogóniáról szóló l. kötet Stanzáit. Így e kötetben a teológia kikér­dezésével fogunk foglalkozni, míg a következő kötetben a tudományt vizsgáztatjuk. Tanításaink ugyanis annyira el­térnek mind a materializmus, mind pedig a teológia elfoga­dott eszméitől, hogy az okkultistáknak fel kell készülniük a támadások visszaverésére, akár az egyik, akár másik, avagy mindkettő részéről érkezzenek is.

Az olvasót nem lehet elég gyakran figyelmeztetni arra, hogy – a különböző ősi írásokból vett idézetek bizonysága szerint – ezek a tanítások olyan régiek, mint a világ, és hogy a jelenlegi mű semmi más, mint egyszerűen kísérlet arra, hogy modern nyelven, és a tudományos és művelt tanulmányozók előtt ismerős kifejezésekkel átadja az ősi genezist és tör­ténelmet úgy, amint azt bizonyos, az ezoterikus tanításoknak szentelt ázsiai központokban tanítják. Az olvasó ezeket – érdemük szerint – fogadja el vagy utasítsa vissza, teljesen vagy részlegesen, de csak akkor, ha már gondosan összehason­lította őket egyrészt a megfelelő teológiai dogmákkal, más­ részt a modern tudományos elméletekkel és spekulációkkal.

Komolyan kételkedünk abban, hogy a mai, rendkívül in­tellektuális korban akármelyik nyugati nemzetben találni lehetne csak egyetlen egy beavatást nem nyert tudóst vagy filo­zófust, aki teljes mértékben meg tudná érteni az ősi filozófia szellemét. De ezt nem is lehet elvárni tőlük mindaddig, amíg a keleti ezoteria alfájának és omegájának, a Sat és Asat kife­jezéseknek igazi értelmét – mely kifejezésekkel annyiszor ta­lálkozunk a Rig-Véda-ban és másutt – alaposan meg nem ismerik. Ha hiányzik ez a kulcs az árja bölcsességhez, a rishik és az arhátok kozmogóniája minden valószínűség szerint puszta holtbetűvé válik az átlagos orientalista számára. Az Asat nem egyszerűen csak negatívuma a Sat-nak, és nem is „a még nem létező”, mert Sat önmagában se nem „létező”, se nem „lét”. Sat a változatlan, mindenütt jelenlevő, állandó és örök Gyökér, amelyből, és amelyen keresztül minden kiindul. De sokkal több, mint a magban lévő potenciális erő, melyből a kibontakozás folyamata, vagy mai szóval fejlődés kiindul. Sat a valamivé válás folyamata, bár maga soha meg nem nyilvánul.¹ Sat az Asat-ból születik, Asat pedig a Sat-ból, örökös körfor­gás valóban, de ezt a kört csak a legfelsőbb beavatásnál le­het négyszögesíteni, a Paranirvana küszöbén.

Barth egy szigorú, bírálatnak szánt megjegyzést tett a Rig Védáról, amikor szokatlan – s mint akkor gondolták – eredeti meglátást adott róla. Ez a tudós bírálatában szinte akaratlanul egy igazságot tárt fel, anélkül, hogy annak tel­jes jelentőségéről tudomása lett volna. Elöljáróban megemlí­ti, hogy ő „a Rig Védának sem a nyelvezetében, sem a benne kifejezett gondolatokban” nem tudta „felfedezni azt a primitív természetes egyszerűséget, melyet mások oly örömest hangoz­tatnak”. Barth ezeket írván Max Müller-re gondolt. A híres oxfordi professzor ugyanis a Rig Véda himnuszairól mindig azt hirdette, hogy azok egy ártatlan pásztornép vallásos érzel­meinek mesterkéletlen kifejezései. Ez a szanszkritológus úgy véli, hogy „a védikus himnuszokban a mítoszok és eszmék a legegyszerűbb és legfrissebb formákban mutatkoznak”. Barth azonban más véleményen van.

A Rig Véda fontosságára és lényegbevágó értékeire vo­natkozólag a szanszkritológusok véleménye annyira megosztott és személyes, hogy azok minden vonalon homlokegyenest eltér­nek egymástól. Prof. Max Müller pl. így nyilatkozik: „Az a nagy különbség, amely India ősi poémái és Görögország legrégibb irodalma között fennáll, sehol sem látszik oly világosan, mint amikor a Védák kezdeti fejlődést mutató himnuszait összehasonlítjuk azokkal a teljesen kibontott és hanyatló mítoszokkal, amelyeken Homérosz költészete alapul. A Véda az árja fajok igazi teogóniája, míg Hésziodosz egy torz karika­túrát ad az eredeti képről”. Ez általánosító megállapítás, és sommás alkalmazásá­ban talán igazságtalan is. De próbáljunk rá magyarázatot ta­lálni. Az orientalisták erre azért alkalmatlanok, mert elvetik a Titkos Tanítás kronológiáját, s így aligha fogják elismer­ni azt a tényt, hogy a Rig Véda himnuszai és Hésziodosz teogóniá­ja között több tízezer év telt el. Ezért nem érthetik meg, hogy a görög mítoszokbó1 már hiányzik az az eredeti szimbo­likus nyelvezet, amelyet az Isten-főpapok, az isteni ősi „áldozárok” tanítványai, a beavatottak használtak, és hogy az időbeli távolság folytán, a profán emberi képzelet túlburjánzott kinövéseitől terhelten, a görög mítoszok ma olyanok, mint a csillagok eltorzult képei a hullámzó vízen. És ha már Hésziodosz kozmogóniáját és teogóniáját az eredeti képek karikatúráinak tekintjük, mennyire inkább torzképek a héber Genezis mítoszai azok számára, akik a Bibliát éppen úgy nem tekintik isteni kinyilatkoztatásnak vagy Isten szavának, amint Mr. Gladstone sem tekintette annak Hésziodosz teogóniáját. Amint Barth mondja:

Ellenkezőleg, a (Rig Védában) foglalt költé­szet különösképp finomnak és művésziesen kidolgozott­nak tűrik fel nekem, telve célzásokkal és elhallga­tásokkal, miszticizmusra való törekvéssel (?) és teozófiai éleslátással; kifejezési módja pedig igen gyakran arra enged következtetni, hogy ezt a költői nyelvezetet nem egy nagyobb közösség, hanem a be­avatottak bizonyos kisebb csoportjai használták, mint frazeológiát. (The Religions of India, xiii. old.)

Itt most nem kérdezzük a kritikustól, vajon mit tud ő a „beavatottak” között használatos frazeológiáról, hogy vajon ő maga is egy ilyen csoportba tartozik-e, az utóbbi esetben ugyanis nem valószínű, hogy e szavakat leírta volna. De a fentiek jól mutatják, milyen feltűnő eltérések vannak a tu­dósok között még a Rig Véda külső jellegének megítélésében is. Ugyan mit tudhatna bármelyik modern szanszkritológus annak belső és ezoterikus jelentéséről, Barth-nak azon helyes következtetésén túl, hogy ezt az Írást BEAVATOTTAK állították össze?

A jelen mű teljes egészében arra törekszik, hogy a fenti igazságot bebizonyítsa. Az ősi adeptusok megoldották a tudo­mány nagy problémáit, bármennyire is vonakodik a modern mate­rializmus ezt a tényt elismerni. Az Élet és Halál misztériu­mait feltárták az ősi kor nagy mester-gondolkozói, és ha csendben és titkon őrizték, az azért volt, mert e problémák a Szent Misztériumok részei voltak, éppen oly felfoghatat­lanok az akkori emberek nagy többsége számára, mint ahogy ma is azok. Ha ellenfeleink filozófiai agyrémeknek tekintik az ilyen tanításokat, a teozófusok azzal vigasztalódhatnak, hogy a modern pszichológusok spekulációi – akár komoly idealisták, mint Herbert Spencer, akár révedező ál-idealisták – bebizonyí­tottan még inkább agyrémek. Mert nem a Természet törvényeinek szilárd bázisán épülnek fel, hanem csak a materialista képzelet kártékony lidércfényei, valóban csak agyrémek. Míg ők tagadnak, mi bizonyítunk, és bizonyításunkat az ősi kor csaknem va­lamennyi bölcse igazolja. Hiszünk az okkultizmusban és a lát­ hatatlan potenciák egész seregében, mondván: Certus sum, scio quod credidi (Biztos vagyok, tudom azt, amit hittem). Erre bírálóink azt felelik: Credat Judaeus Apella (Apella, a hi­székeny zsidó hiheti ezt). Egyik sem győzi meg a másikat, s egy ilyen meggyőzés úgysem befolyásolná még kis bolygónkat sem. E pur se muove! (És mégis mozog a Föld).

Nincs szükség a térítésre. Amint a bölcs Cicero mond­ta: „Az idő szétfoszlatja az emberi spekulációt, de igazolja a természet döntését”. Kivárjuk időnket. De addig is, az emberi természet nem szereti csöndben nézni, amikor Isteneit lerombolják, akár igazak, akár hamisak azok. Minthogy a teológia és a materializmus egyesültek az antikvitás isteneinek lerombo­lására, s megpróbálnak eltorzítani minden régi filozófiai koncepciót, csak igazságos, ha az ősi bölcsesség hívei védik pozíciójukat, bebizonyítva, hogy az előbbi kettő fegyvertá­rában – legjobb esetben is – csak igen régi anyagból kézült új fegyverek vannak.

Nevek, mint pl. a Dr. Chwolsohn: „Nabathean Agriculture” (Nabateus mezőgazdaságtan) c. művében használt – és M. Renan által nevetségessé tett – Ádám – Adami név, igen keveset bizonyíthatnak az avatatlanok szemében. Az okkultistának azonban igen sokat mond, ha ezt a kifejezést találja egy olyan ősrégi szövegben, mint amilyennel a fent idézett műben találkozunk. Bizonyíték pl. arra, hogy az Adami szó többértelmű szimbólum volt, mely – a szógyök tanúsága szerint – az árja népektől eredt, s a kifejezést tőlük vették át a szemiták és a turá­niak.

Az Ádám – Adami gyűjtőnév, és oly régi, mint maga a beszéd. A Titkos Tanítás szerint az Ad-i nevet az árják adták az embe­riség első beszélő fajának ebben a körben. Innen ered az Adonim és az Adonai – az Adon szó régi többes formája –, e kifejezé­sekkel jelölték a zsidók Jehovájukat és angyalaikat, mely utób­biak egyszerűen csak Földünk első spirituális és éterikus földi lényei voltak. Ugyancsak innen az Adonisz isten, aki sokféle vál­tozatában az „Első Urat” jelentette. Ádám azonos a szanszkrit Adi-Nâth kifejezéssel, amely szintén az Első Urat jelenti, akár­ csak Ad-Ishvara vagy bármelyik Ad (az első) előtag, jelzőhöz vagy főnévhez ragasztva. Az egyezések okát abban kereshetjük, hogy az ilyen igazságok az emberek közös örökségét képezték. Ez az igazság reveláció volt az első emberiség számára, még ab­ban az időben, amely megelőzte a – bibliai frazeológia szerinti – „egynyelvű és egybeszédű” korszakot. Ennek tudását az emberek intuíciója később kifejlesztette, majd még később megfelelő szimbológiába rejtette a profanizálás elől. A Qabbalah szerzője, Ibn Gebirol filozófiai művei alapján, azt bizonyítja, hogy az izraeliták Eh’jeh (Én vagyok) és YHVH helyett az Adonai, az „Úr” kifejezést használták, s hozzáteszi még, hogy a Bibliában az Adonai kifejezést „Úr”-nak fordították. „Az alacsonyabb megjelölést, vagyis a Természetben lévő Istenséget, az ennél sokkal általánosabb értelmű Elohim-ot, Istennek fordították”. (Myer: Qabbalah, 175. old.)

1860 táján a Nabathean Agriculture ártatlanul hangzó cím alatt az orosz orientalista Chwolsohn különös művet fordított le és nyújtott át a hitetlen, nyegle Európának. A fordító véleménye szerint ez az ősi kézirat a pre-adamita nemzetek misztériumaiba való teljes beavatást tartalmazza, tagadhatatlanul autentikus dokumentumok alapján. Ez a „felbecsülhetetlen összefoglalás a teljes összegzését nyújtja mindazoknak a tanoknak, művészeteknek és tudományoknak, amelyek nemcsak a kaldeaiak, hanem a történelem előtti asszírok és kánaániak között használatosak voltak”. (Lásd: de Mirville: Des Esprits, III. köt. 215. és köv. old.)

Masoudi, az arab történész a nabateusok eredetét így világítja meg:

A Vízözön (?) után a nemzetek különböző országokban helyezkedtek el. Közöttük voltak a nabeteusok, akik Babilon városát alapították. Ham azon leszármazottai közé tartoztak, akik ugyanitt telepedtek le Nimród, Kus fiának vezérlete alatt. Kus Ham fia volt és Noé ükunokája… Ez abban az időben történt, amikor Nimród Babilon kormányzója lett, mint a Biourasp-nak neve­zett Dzahhak küldötte.

A fordító, Chwolson úgy véli, hogy az arab történész megállapításai teljesen megegyeznek Mózesnek, a Genezisben közölt adataival, kevésbé tisztelettudó bírálók viszont azon a véleményen vannak, hogy éppen emiatt lehet kételkedni megállapításaiban. Fölösleges különben e kérdés fölött vitáznunk, mert hiszen tárgyunk szempontjából nem bír értékkel. Ezt a porlepte, rég elásott problémát, s azt a megoldhatatlan logikai képtelenséget, hogy 346 évvel² a Vízözön után hogyan népesíthette be három emberpár – Noé fiai és azok feleségei – a földet több millió különböző fajból, civilizált nemzetből és törzsből álló néppel, nyugodtan rábízhatjuk a karmára és a Genezis írójára, akár Mózesnek, akár Ezrának hívják. A Nabathean Agriculture című műben elsősorban a tartalom és a benne foglalt tanok az érdekesek, amelyek – ezoterikusan olvasva – csaknem teljesen azonosak a Titkos Tanokkal.

Quatremere úgy véli, hogy ezt a könyvet II. Nabukodonozor idejében egyszerűen csak lemásolták valamiféle sokkal régebbi hamita tanulmányból, ezzel szemben a szerző, Chwolsohn belső és külső bizonyítékok alapján kitart amellett, hogy kaldeai eredetijét egy gazdag Qu-tamy nevű babiloni földbirtokos szóban tartott előadásai alapján jegyezték fel, Qû-tâmy pedig még sokkal régebbi anyagból merített. Chwolsohn szerint az első arab fordítás az i. e. XIII. századból való. E „kinyilatkoztatás” első oldalán az eredeti szerző vagy leíró, Qû-tâmy kijelenti, hogy a „benne ismertetett tanokat eredetileg Szaturnusz mondta el a Holdnak, utóbbi pedig közölte azokat bálványképmásával” és a bálvány feltárta hívének, az írónak – vagyis e mű adeptus írnokának, Qû-tâmy-nak.

Az Isten által a halandók okulására és javára közölt részletek mérhetetlen nagy korszakokról és számtalan királyság és dinasztia sorozatáról szólnak, amelyek mind megelőzték Adami (a „vörös föld”) megjelenését a Földön. E hosszú korszakok megadása, amint az előre várható volt, a Bibliában levő holtbetűs kronológia védelmezőit mérhetetlen haragra lobbantotta. De Rougemont volt az első, aki fegyvert ragadott a fordító ellen. Szemére veti Chwolsohn-nak, hogy egy ismeretlen szerző kedvéért feláldozza Mózest.³ Berosus – mondja Rougemont – bármilyen nagy kronológiai hibákat követett is el, legalább teljes összhangban volt a prófétával az első emberek tekintetében. Berosus felállítja Alorus-Ádám, Xisuthrus-Noé, Belus-Nimród, stb. párhuzamokat. Ezért – teszi hozzá Rougemont – ezt a munkát is apokrifnak kell tekinteni, a többi kortársi munkával együtt – mint pl. Esdras negyedik könyve, Énok könyve, a Szibilla-könyvek és Hermész Könyve – melyek mindegyike legfeljebb csak két vagy három századdal időszámításunk előtt ke­letkezett. Ewald még keményebben bánt el Chwolsohn-nal, és végül M. Renan a Revue Germanique-ban⁴ arra kéri a szerzőt, hozzon bizonyítékot arról, hogy a Nabathean Agriculture nem valamely harmadik vagy negyedik századi zsidó csaló műve? Aligha lehet másként – érvel a „Life of Jesus” szerzője –, mivel ebben az asztrológiáról és boszorkányságról írt infolio-ban „felismerhetők a Qû-tâmy által bemutatott személyi­ségekben a bibliai legendák minden pátriarkája, pl. Ádám-Adami, Anouka-Noé, Ibrahim-Ábrahám, stb”.

Ez viszont nem bizonyíték, mert az Ádám és a többi név egyszerűen gyűjtőnevek. Közbevetőleg szerényen meg kell jegyez­nünk, hogy egy apokrif irat – még ha csak az időszámításunk harmadik századából, és nem i. e. XIII. századból származik – még mindig elég régi ahhoz, hogy mint dokumentum hiteles legyen, s így még a legszigorúbb archeológus vagy bí­ráló igényeit is kielégítse. Mert ha – a vita kedvéért – el is fogadjuk azt, hogy ezt az irodalmi emléket „időszámításunk harmadik századában kompilálta valami zsidó” – nos, akkor is, mit jelent ez? A benne foglalt tanítások hihetőségét egyelőre félretéve, vajon mennyivel kevésbé érdemli meg a meghallgatást, vagy mennyivel kevésbé tanulságos régi vélemények hangoz­tatójaként, mint bármely más vallásos mű, mely szintén „régi szövegek kompilációja”, vagy szóbeli hagyomány ugyanebből vagy akár későbbi korból? Ha ezen az alapon állunk, akkor „apokrifnak” nevezhetnénk, és elvethetnénk a három évszázaddal későbbi Koránt, jóllehet úgy tudjuk, hogy az Minervaként egyenesen az arab próféta agyából ugrott elő; és lefitymálhatnánk mindent a Talmudból, amely jelenlegi formájában szintén régebbi anyagok­ból van összegyűjtve, és csak i. u. a kilencedik századból szár­mazik.

A káldeai adeptusnak erre a különös „bibliájára” és a reá vonatkozó kritikákra csak azért hívtuk fel a figyelmet, mert rendkívül fontos jelentősége van munkánknak egy jó részé­vel kapcsolatban. Az elvből tekintélyromboló M. Renan állítását nem véve figyelembe – Jules Lemaître találóan nevezte el Renant a „nihil Paganinijének” (le Paganini du néant) – a szóban forgó mű legnagyobb hibájának úgy látszik, azt találják, hogy az apocryohon azt a látszatot akarja kelteni, mintha ezt egy adeptus revelációként kapta volna a „Hold-bálványtól”, emez pedig „Szaturnusztól”. Ennélfogva, igen természetesen, az egész mindenestől „puszta mese”. Erre csak egy felelet van: nem tartalmaz több mesét, mint a Biblia, s ha az egyiket el­vetjük, a másiknak sem kegyelmezhetünk. A „Hold-bálvány” köz­bejöttével történő prófétálás módja is ugyanaz, mint amit Dávid, Saul és a zsidó sátortemplom főpapjai gyakoroltak a terafim segítségével. A jelen mű III. kötet II. részében az ilyesféle ősi jövendölés gyakorlati módszereit is be fogjuk mutatni.

A „Nabathean Agriculture” valóban kompiláció, nem apokrif, hanem a Titkos Tanítás tételeinek ismétlése a nemzeti szimbó­lumokba öltöztetett exoterikus káldeai forma mögött, ebbe „burkolták” a tanokat, éppen úgy, miként a Hermész Könyvei és a Purânák is hasonló kísérletek az egyiptomiak és a hinduk részéről. A művet egyaránt jól ismerték az antik korban és a középkorban is. Maimonides beszél róla, s nem egyszer hivatkozik erre a káldeai-arab kéziratra, a nabateusokat pedig hitsorso­saik nevén „csillagimádóknak” vagy szabeusoknak nevezi, de nem veszi észre az eltorzult „nabateus” szó mögött Nebo, a titkos bölcsesség istenének szentelt kaszt misztikus nevét, ami már maga az első pillantásra elárulja, hogy a nabateusok egy okkult testvériséget alkottak.⁵ A nabateusok – akik a perzsa Yezidi szerint Bászrából jöttek Szíriába – a fent említett testvériség elkorcsosult tagjai voltak, ennek ellenére vallásuk maga, még ebben a késői korban is, tisztán kabbalista volt.⁶ Nebo a Merkúr bolygó istene, és Merkúr – mint isten – a Bölcsesség Istene, másként Hermész, másként Budha; őt hívták a zsidók Kokab­-nak, (יבב) „a Magasságbéli Úr, a feszálló”-nak, a görögöknél pedig Nabo (Ναβώ), innen a nabateus elnevezés. Bár Maimo­nides „pogány ostobaságnak” nevezi tanításaikat, ősi irodalmak pedig szerinte „Sabaeorum foetum” (szabeus szemét), „agrikultúrájukat", Qû-tâmy Bibliáját, mégis az antik irodalom első sorá­ba helyezi, Abarbinel pedig elragadtatott szavakkal dicséri. Spencer – ez utóbbit idézve – e művet a „legkitűnőbb keleti munkának” tartja, hozzátéve, hogy alaposabb megértésre van szük­ség a nabateusok, a szabeusok, a káldeaiak és az egyiptomiak, egyszóval mindazon nemzetek tekintetében, amelyek ellen a legszigorúbban alkalmazták a mózesi törvényeket.

Nebo, Babilon és Mezopotámia legrégibb Bölcsesség-istene azonos volt a hindu Budha és a görög Hermész-Merkur-ral. Az egye­düli csekély változást a szülők nemének felcserélése jelentette. Budha atyja Indiában Soma (a Hold) és anyja Brihaspati (Jupiter) felesége, Nebo-nak viszont anyja Zarpa-nitu (a Hold) és atyja Merodach, ez utóbbi lett később Jupiter, miután előzőleg egy Nap-Isten volt. Akárcsak Merkúr, a bolygó, ugyanúgy Nebo is „felügyelő” volt a hét Bolygó-isten között, és mint a Titkos Bölcsesség megszemélyesítője, ő volt Nabin, a látnok és próféta. Mózes halálát és eltűnését úgy szokták előadni, hogy az a Nebo-nak szentelt hegyen történt. Ebből arra lehet következtet­ni, hogy Mózes ugyanezen, de más néven hívott Isten egyik pap­ja és beavatottja volt; mert ez a Bölcsesség-isten volt a nagy teremtő Istenség, s eszerint tisztelték. S ez nemcsak Borsippa városában, a neki szentelt pompás templomban vagy planéta-toronyban volt így, hasonlóképpen imádták őt a moabiták, a kánaániták, az asszírok és az egész Palesztina. Miért is ne tehették volna az izraeliták is? „A babiloni planéta-templom Szentek Szentje” a bölcsesség Próféta-istene, Nebo szentélyében volt. A Hibbert Lectures-ben ezt halljuk: „Az ősi babiloniaknál volt egy közvetítő az emberek és az istenek között… ez Nebo, a „kikiáltó” vagy „próféta”, minthogy ő adta tudtul atyja, Merodach kí­vánságát”.

Budhához hasonlóan, Nebo egyike a Teremtőknek a negyedik, sőt az ötödik faj számára is. Nebo az adeptusok új faját indít­ja meg, Budha pedig a szoláris-lunáris dinasztiát, vagyis e fajok és e kör embereit. Mindkettő a saját teremtményeinek Ádám­ja. Ádám-Adami pedig a kettős Ádám megszemélyesítése: egyrészt a paradigmatikus Adam Kadmon, a Teremtő, másrészt az alacsonyabb földi Ádám, akiben – mint a szíriai kabbalisták tartják – csak nephesh volt, az „élet lehelet”, de nem volt élő lelke, ezt csak a Bukás után kapta.

Az igazság és ténykérdés tekintetében teljesen lényegtelen, ha Renan ragaszkodik álláspontjához, hogy a kaldeus írások – vagy ami megmaradt belőlük – apokrifek. Más orientalisták eset­leg más véleményen vannak, de még ha nem lennének, az is igen keveset számítana. Ezek a kaldeus tanítások az ezoterikus filozófia tanait tartalmazzák, s ezzel beérhetjük. Akik semmit sem tudnak a szimbológiáról, azok egyszerűen asztrolátriának (csillagimádásnak) vélik, vagy éppen „pogány ostobaságnak” tartja az, aki szeretné elrejteni az ezoterikus igazságot. Jóllehet Maimonides, miközben rosszallását fejezte ki a más nemzetek val­lásában levő ezotéria felett, a sajátjában bevallottan az ezotéria és szimbolika alapján állt, hallatást és titoktartást prédikált a mózesi mondások igazi értelmére vonatkozólag, s azért járt pórul. A kaldeai Qû-tâmy tanai tehát röviden az ötödik faj leg­korábbi nemzeteinél érvényes vallás allegorikus bemutatásának tekinthető.

Miért is kezeli hát M. Renan olyan akadémikus megvetés­sel az „Ádám – Adami” nevet? A Histoire des origines du christia­nisme szerzőjének nyilvánvalóan fogalma sincs a pogány szimbo­lizmus vagy ezotéria eredetéről, különben tudhatta volna, hogy az Ádám-Adami név egy univerzális szimbólum-forma volt, amely – még a zsidóknál is – nem egy emberre, hanem négy külön­böző emberiségre vagy emberfajtára vonatkozott. Ezt igen kön­nyű bebizonyítani.

A kabbalisták négy külön Ádámról tanítanak, vagyis négy egymást követő Ádám átalakulásáról, akik az Égi Ember Dyooknah-­jából (isteni fantomjából) áradtak ki, a Dyooknah egy éterikus kombinációja a Neshamah-nak, a legmagasabb Léleknek vagy Szellem­nek. Ennek az Ádámnak természetesen nem volt durva fizikai tes­te, sem vágyteste. Ez az Ádám a prototípus (tzure) a második Ádám számára. A Kabbalában levő leírásokból egész nyilvánvalóan kitűnik, hogy ezek az Ádámok az öt fajt jelentik. Az első a tökéletes, Szent Ádám, „az eltűnt árnyék” (Edom királyai) teremtése az isteni Tzelem (Képmás) szerint történt. A második Ádámot a jövendő földi és szétvált Ádám, protoplasztikus androgün Ádámnak hívják, a harmadik a „porból” gyúrt Ádám (az első, ártat­lan Ádám), és a negyedik a mi fajunk feltételezett őse – a Bukott Ádám. Lásd ezeknek csodálatosan világos leírását Isaac Myer: „Qabbalah” című könyvében. Myer csak négy Ádámról beszél, mert kihagyja az Edom-i Királyokat, és hozzáteszi: „A negyedik Ádámot… bőrbe, húsba, idegekbe, stb. öltöztették. Ez megfelel az Alsó Nephesch és a Guff (a test) egyesítésének. Megvan benne a szaporodásra és fajfenntartásra késztető állati képesség”. (418-9. old.) Ez már az emberi gyökér faj.

Itt van az a pont, ahol a modern kabbalisták – tévedésbe esve a keresztény misztikusok hosszú sorának a kabbalista feljegyzések körül elkövetett mesterkedései miatt – az okkultis­táktól eltérő magyarázatot adnak, s a későbbi gondolatot fogad­ják el a korábbi eszme helyett. Az eredeti Kabbala teljesen meta­fizikai volt, és egyáltalában nem foglalkozott az állati vagy földi nemekkel, a későbbi Kabbala súlyos fallikus elemmel nyomta el az isteni eszményt. A kabbalisták szerint: „Isten az embert férfiúnak és nőnek teremtette”. A Qabbalah szerzője ezt mondja: „A kabbalisták a folyamatos teremtésnek és létezésnek ezt a szükségszerűségét Egyensúlynak nevezik”. Ezen „Egyensúly” és a vele kapcsolatos Ma-qom (a titokza­tos hely)⁷ nélkül az ötödik Ádám fiai – amint láttuk – még az első fajt sem akarják elismerni. Náluk – kezdve a leg­magasabb Égi Emberrel, a Felső Ádámmal, aki „férfi-nő” vagyis androgün, le egészen a porból vett Ádámig – e megszemélyesített szimbólumok mindegyike a nemmel és a nemzéssel kapcsolatos. A keleti okkultisták ezt éppen ellenkezőleg tartják. A szexuális kapcsolatot pusztán „Karmának” tekintik, amely csak az evilági környezethez tartozik, ahol az ember az Illúzió foglya, de ezt az illúziót félre kell tenni, mihelyt valaki „bölccsé” válik. Igen szerencsés körülménynek tartották, ha a Guru (a tanító) alkalmasnak találta tanítványát a Brahmâcharya tiszta életére. Kettős szimbólumaikkal csak poétikus képbe foglalták a teremtő kozmikus erők magasztos korrelációját. S ezt az eszményi el­képzelést látjuk arany sugárként ragyogni minden bálványon, bármennyire is durva és groteszk formában a homályos templomok zsúfolt csarnokaiban India földjén és a kultusz más szülőföldjén.

Erről majd a következő szakaszban beszélünk.

Hozzátehetjük még, hogy a gnosztikusok szerint a második Ádám szintén az Ősi Emberből, az Ophita Adamas-ból árad ki, akinek „képmására teremtették”, ebből a másodikból jön elő a harmadik, egy androgün. Ennek szimbóluma a férfi-nő Aionok hatodik és hetedik párja: Amphain-Essumene és Vannanin-Lamer – Atya és Anya (Lásd a Valentinian Táblát az Epiphanius-ban) –, míg a negyedik Ádámot vagy fajt, egy Priapos-szerű szörny kép­viseli. Ez utóbbi – már a kereszténység utáni kor képzeletének terméke – elfajzott másolata a kereszténység előtti gnosztikus szimbólumnak a „Jó Lényről”, „aki teremtett, mielőtt bármi is lett volna”, ő az Égi Priapus – valóban Vénusz és Bacchus gyer­meke, azután, hogy ez utóbbi visszatért indiai expedíciójából. Vénusz és Bacchus ugyanis utó-típusai Aditi-nek és a Szellemnek. A későbbi Priapus – bár ugyanaz, mint Agathodaemon, a gnosztikus Megváltó, sőt még Abraxas is – ettől kezdve már nem az absztrakt teremtő Erőt jelzi, hanem a négy Ádámot vagy fajt szimbolizálja, míg az ötödiket az Élet Fájáról levágott öt ág, s a rajtuk álló öregember jelentette a gnosztikus gemmákat. A törzsfajok számát a régi görög templomokban hét magánhangzó­val jegyezték fel, melyek közül öt az aditonok beavatási csar­nokaiban bekeretezve állott. Egyiptomi jelzés ugyanerre egy kéz volt, öt szétterpesztett ujjal, az ötödik, vagyis kisujj csak félig volt kinőve, azonkívül öt „N” betűt jelentő hieroglifa is ugyanerre vonatkozott. A rómaiak az öt - AEIOU – magánhangzót a templomokban tüntették fel, s ezt az ősi szimbólumot választotta a középkorban a Habsburg ház mottó gyanánt. Sic transit gloria!

A Sanctum Sanctorum, más néven az Adytum, minden régi népnél egyaránt ismert volt: a templom nyugati végében lévő rejtekhely ez, három oldalon csupasz fallal körülvéve, s az egyetlen nyílást vagy ajtót egy függöny zárta le.

E szimbolikus hely titkos jelentése egészen más a későbbi zsidóknál, mint a pogány ezotériában, jóllehet annak szimbolizmusa azonos volt minden ősi fajnál és nemzetnél. A nem-zsidó népek az Adytumba – a Napisten részére, akinek tiszteletére templomot építették – egy sarcophagus-t vagy sírt (taphos-t) helyeztek, s ezt mint panteisták a legnagyobb tiszteletben részesítették. Ezoterikus értelmezésben úgy tekintették, mint a koz­mikus, szoláris, vagy a naponkénti és emberi feltámadás szimbó­lumát. Ez a szimbolizmus a periodikus és időbélileg pontos ér­tékű Manvantarák hosszú sorozatát, vagy másként a Kozmosz, a Föld és az Ember új létezésekre való felébredését ölelte fel, mivel a Nap volt a legpoétikusabb és legpompásabb szimbóluma minden ilyen égi ciklusnak, míg az ember reinkarnációi folytán ugyanez volt a Földön. A zsidók – akiknek realizmusa, ha csak a külszín szerint ítélünk, éppoly praktikus és nyers volt Mózes idején, akárcsak napjainkban⁸ – pogány szomszédjaik isteneitől lassan eltávolodván egy olyan (nemzeti és lévitai szemléletet dolgoztak ki, melyben a Szentek Szentje monoteizmusuk legünnepélyesebb jeleként szerepelt exoterikusan, de ezoterikusan csupán egy univerzális fallikus szimbólumot láttak benne. Míg a kabba­listák tudtak Ain Soph-ról és a misztériumok „isteneiről”, addig a lévitáknál az Adytumban nem volt sem szarkofág, sem Isten, hanem csak a „Szent” Frigyszekrény, ez volt számukra a „Szentek Szentje”.

De amikor e rejtekhely ezoterikus értelme világossá válik, akkor az avatatlan könnyebben meg fogja érteni, miért táncolt Dávid „felfosztozva” a frigyszekrény (láda) előtt, és miért igyekezett megalázni magát, és minél alábbvalónak lenni a maga szemé­ben az „Úr” kedvéért. (Lásd Sámuel II. vi, 16-22.)

A Szekrény (Ark) a misztériumok hajó-formájú Argha-ja. Parkhurst, aki görög szótárában hosszan értekezik fölötte, míg héber lexikonjában a nevét sem ejti ki, a szót magát így magyarázza: „Arché (Aρχή) ebben az alkalmazásban megfelel a hé­ber rasit-nak vagy bölcsességnek. Ez a szó a női termé­kenység jelkepét jelentette - az Arg-át vagy Arca-t, amiről azt tartották, hogy benne lebeg vagy úszkál a nagy mélység felett az egész természet csírája azon átmeneti időben, ami a nagy világciklusokat elválasztja egymástól”. Pontosan így van, és a zsidó Frigyszekrénynek is teljesen ez a jelentése, csak azzal kellene még kiegészítenünk, hogy a po­gányok Szentek Szentjében lévő gyönyörű és tiszta szarkofág (a feltámadás és a Természet méhének szimbóluma) helyett a zsidók a Szekrényt még reálisabb formában szerkesztették meg azáltal, hogy a tetején két kerubot állítottak egymással szembe, éspedig úgy, hogy kiterjesztett szárnyaik egy tökéletes Joni-t formáltak (amint az manapság Indiában is látható). Ráadásul ennek a nemzési szim­bólumnak a jelentését még jobban kidomborították Jehova nevének – JHVH (הוהי) – négy misztikus betűjével: Jod (י), melynek je­lentése a membrum virile, Hé (ה) a női méh; Vau (ו) kampó vagy horog, szeg, és újra Hé (ה), amelynek másik jelentése „egy nyí­lás”, s így az egész egy tökéletes biszexuális jelkép, szimbólum, azaz J (e) H (o) V (a) H, a hím és a nő szimbóluma.

S talán azt is hozzátehetjük még, hogy ha a Kadesh Kade­shim, vagyis a „szent egyek” másként az „Úr Templomának szentel­tek” cím vagy hivatal igazi értelme megvilágosodik az emberek előtt, akkor e szent egyek „Szentek Szentje” igen kevéssé épüle­tes aspektust fog felvenni.

Egyébként Iacchus ugyanaz, mint Iao vagy Jehova; Bál vagy Adon pedig – akárcsak Bacchus – fallikus isten volt. „Kicsoda megyen fel az Úrnak hegyére? – kérdi a szent Dávid király. – Kicsoda áll meg az ő szentségének Kadushu-jának (ושדק) helyén?” (Zsoltárok, xxiv. 3.) Kadesh jelentése egyrészt áldoz, szentel, megszentel, vagy éppen beavat vagy félretesz, de ugyanakkor a buja rítusokban – a Vénusz-kultuszban – való segédkezést is jelentette, s a Kadesh szó igazi értelmezését Mózes V. Könyve xxiii, 17; Hóseás iv. 14. és a Genezis xxxviii, 15-22. kereken kimondja (mint parázna). A Bibliában szereplő „szent” Kadeshuth hivataluk köteles­ségeire nézve azonosak voltak a későbbi hindu pagodák Nautch-leányaival. A héber Kadeshim vagy galli pedig „az Úrnak Háza mellett valának, melyekben az asszonyok kárpitokat szőnek vala a berekhez”, vagy Vénusz-Astarte szobrához. (Királyok II. xxiii. 7. Ld. Dunlap, Sod: The Mysteries of Adoni, 41. old.)

Dávid tánca a Frigyszekrény körül un. „körtánc” volt, amelyet – mint mondják – még az amazonok írtak elő a misztériumokhoz. Ilyen volt Shiloh leányainak tánca, (Királyok I. xviii. 26.) s ilyen volt Baál prófétáinak ugrándozása. Ez egyszerűen a szabeus istentisztelet egyik jelleg­zetessége volt, a bolygók körforgását jelképezte a Nap körül. Nyilvánvaló, hogy ez a tánc őrjöngő baccha­nália volt. Sistrumokkal kisérték, Michal gúnyos meg­jegyzése és a király válasza igen jellemző. (Isis Unveiled, 49. old.)

Az Ark (szekrény vagy bárka), amely a Föld be­népesítéséhez szükséges minden élő dolog csíráját hord­ta magában, az élet fennmaradását és a szellemnek az anyag feletti uralmát jelenti az egymással ellentétes természeti erők konfliktusában. A nyugati rítus asztro­-teozófus térképén a Bárka a köldöknek felel meg, s a baloldalon helyezkedik el, a női (a hold) oldalon. Szimbólumainak egyike a Salamon-templom bal oszlopa, a Boaz. A köldök (umbilicus) a placentán keresztül kapcsolódik a tartályhoz, amelyben a faj embriói meg­érnek. A Bárka (Ark) a hinduk szent Argha-ja, s könnyen következtethetünk arra, hogy milyen kapcsolatban van Noé bárkájával, ha meghalljuk, hogy az Argha egy hosszúkás edény volt, amelyet a főpapok szent kehely­ként használtak Isis, Astarte és Vénusz – Afrodité tiszteletében, akik mind a természet vagy anyag teremtő erőinek istennői voltak, s így szimbolikusan az összes élőlény csíráit tartalmazó Bárkát jelentették. (Isis Unveiled, 444. old.)

Nagyon téved, aki a jelenlegi kabbalista műveket és a rabbik magyarázatait a Zohar-ról ősi és igazi kabbalista tannak tekinti.⁹ Mert ma is csakúgy, mint Frederick von Schelling idején, az európaiak és amerikaiak számára hozzáférhető Kabbala alig tartalmaz többet, mint „romokat és töredékeket, eltorzult maradványait azon ősi rendszernek, amely minden vallásos rendszer kulcsául szolgál”. (Ld. Franck: Kabbala, Előszó) Az ősi rendszer és a kaldeai Kabbala azonosak voltak. A Zohar legújabb tolmácsolása a korai századok zsinagógáiból szár­mazik, vagyis a dogmatikus és hajthatatlan Thorah (vagy Tör­vény) kifejeződése.

A Keopsz piramis „Király-szobája” ezek szerint az egyip­tomi „Szentek Szentje”. A Beavatási Misztériumok folyamán a je­löltnek – aki a Napistent jelképezte – le kellett szállnia a szarkofágba, bemutatva ezzel az éltet adó sugár szerepét, amint belép a Természet termékeny méhébe. A következő nap reggelén pedig, amikor kiszállt belőle, az Élet feltámadását jelezte a Halálnak nevezett változás után. A nagy MISZTÉRIUMOK-ban a jelölt képletes halála két napig tartott, harmadnap reggelén kelt fel a Nappal együtt az utolsó éjszaka rendkívül kegyetlen megpróbál­tatásai után. S míg a pályázó a Napot képviselte – az éltet adó korongot, amely reggelente feltámad, hogy mindent megelevenít­sen –, addig a szarkofág a női princípiumot szimbolizálta. Ez volt tehát az egyiptomi ábrázolás. A forma és a megfogalmazás minden országban más volt, de mindenütt egy edény, egy szimbo­likus navis vagy csónak formájú alkotmány, egy tartály kellett szimbólumként az életcsíra vagy életcsírák számára. Indiában az „arany” Tehén a szimbólum, amelyen keresztül a brahmanizmusra jelöltnek át kell haladnia, ha Brahman akar lenni, ha a Dwija, a „másodszori megszületés” elérésére pályázik. A görögök holdsarló alakú Argha-ja az Ég Királynőjét – Dianát vagy a Holdat – szimbolizálta. Ő, a minden Létező Hatalmas Anyja, míg az Atya a Nap volt. A zsidók még mielőtt Jehovájuk férfi istenné változott – de utána is –, Asztartét ünnepelték, ami Ézsaiást a következő kijelentésre késztette: „A ti újholdatoknak ünnepét… gyűlöli az én lelkem”, (i. 14.) mely mondása nyilvánvalóan igazságtalan volt. Asztarte és az Újhold (a sarló formájú argha) ünnepeinek, mint istentiszteleti formának semmiféle rosszabb jelentése nem volt, mint a Hold rejtett értelmének általában, ez az égitest kabbalisztikusan egyenesen Jehovához kapcsolódott, és amint jól tudjuk, neki volt szentelve, a különbség csak annyi, hogy az egyik a női, a másik a férfi aspektusa a Holdnak és a Vénusz csillagnak.

Az egyiptomiaknál a legkorábbi háromság a Nap (az Atya), a Hold (az Anya) és Merkur-Thoth (a Fiú) volt, akiket ők Osiris, Isis és Thoth (Hermész) alakjaiban személyesítettek meg. A gnosztikus biblia, a ΠΙΣΤΙΣ ΣΟΦΙΑ, a Pistis Sophia a hét Nagy Istent két háromságra és a legmagasabb Istenre (a Napra) osztja fel, az alsó (Hármas) Erők (Τριδυνάμεις) a Marsban, Merkúrban és a Vénuszban székelnek, míg a magasabb Triád, a három „láthatatlan isten” székhelye a Hold, a Jupiter és a Szaturnusz. (Lásd Schwartze, id. mű, 359-61 és köv. old.)

Ezt nem kell bizonyítani. Asztarte egyik értelmében a természet személytelen szimbóluma volt, az Élet hajója, amint a határtalan Csillag-óceánon át magával viszi a minden létező dolog csíráit. S ha nem Vénusszal azonosították, mint minden egyéb „Égi Királynőt”, akinek süteményt és kalácsot áldoznak, akkor Asztarte-ből a kaldeai „Nuah, az Egyetemes Anya” vissza­tükröződése lett (vagyis a női Noé, akit a Bárkával azonosítottak), de jelentett egy női hármasságot is: Ana, Belita és Davkina né­ven. Ezek egybeolvasztva: „Legfőbb Istennő, az Alvilág Úrnője, az Istenek Anyja, Földnek Királynője, Termékenység Nagyasszonya” elnevezést kapták. Később Belita vagy Damti (Sayce, Hibbert Lectures, 1887. 374. old.) (a tenger), Erech Városának (a nagy kaldeai Holtak Városának) Anyja Éva lett, ma pedig a latin egyházban ő a Szűz Mária, s úgy ábrázolják, amint a Holdsarlón, néha pedig a Földgömbön áll. A navi, vagyis a hajó­formájú holdsarló – magában foglalván az Élet Hajója közös szimbólumait, mint pl. Noé bárkája, a hinduk Joni-ja, a Frigyszekrény – női szimbólum, jelentése: univerzális „Istenek Anyja”, s ma mint keresztény szimbólum, minden templomban ott van, mint a templom hajója (nave a navis-ból).¹⁰ A navis, az Égi Hajó (vagy Edény) megtermé­kenyül az Élet Szelleme – a férfi Isten – által, vagy, amint a nagy­ tudású Keneally Apocalypse című munkájában igen helyesen megjegyzi, a Szent Lélek által. A nyugati vallásos szimbológiában a holdsarló volt a férfi, a telihold pedig a női aspektusa az Univerzális Szellemnek. A misztikus szó: Alm, amellyel Mohamed próféta a Korán több fejezetét bevezette, őreá utal, az Egek Szeplőtelen Szűzére, őt hívja Alm-nak. És minthogy a magasztos minduntalan nevetségességbe fordul át, az Alm szótőből származtathatjuk az Almeh szót, amely az egyiptomi táncoló leányokat jelöli. Ez utóbbiak éppen olyan típusú „szüzek”, mint Indiában a Nautchni-k és a (női) Kadeshim, a „szent egyek” a mindkét nemet képviselő Jehová­nak szentelt zsidó templomokban, akik ugyanazokat a szent funkciókat töltötték be az izraelita templomokban, mint a Nautchni-k.

Nos, Eusthatios szerint IO (IΩ) az argusok szóhaszná­latában a Holdat jelentette, Egyiptomban ugyancsak ez volt a Hold egyik neve. Jablonski mondja: „IΩ, Ioh, Aegyptiis Lunam significat neque habent illi, in communi sermonis usu, aliud nomen quo Lunam, designent praeter IO”.¹¹ Az oszlop és a kör (IO), amely Pythagoras szerint a Tetraktis-ban foglalt tökéletes szám volt,¹² később elsősorban fallikus szám lett, főként a zsidóknál, ahol ez a férfi és a női Jehovát jelentette.

Lássuk erre nézve egy tudós magyarázatát:

Az Uhlemann-féle Rosetta-kövön ismertem fel a mouth szót, a hold nevét, amelyet – mármint a holdat – mint időciklust, holdhónapot, használtak. A hierog­lifából következtetve, a ✰ és ⊙ határozókkal ki­egészítve, ez mint a kopt I O H szerepel. A héber יוה is használható mint I O H, mert a vau (ו) be­tűt egyaránt használták o vagy u valamint v vagy w helyett. Ez még a Maszóra előtt volt így, ahol már pontot (.) is használtak, és így lett a ו = o, ו = u és ו = v vagy w. Eredeti kutatásaim során rá­jöttem arra, hogy a Jehova istennév elsőrendű funkciójá­ban ez a hold hatására, mint a nemzés okozójára vonatko­zott, de jelentősége volt a pontos időérték, a lunáris év szempontjából is - a napok természetes mértéke alapján, amint később ezt látni fogjuk… És most itt van lingvisztikusan ugyanaz a szó egy sokkal régebbi, kopt forrásból, helyesebben az ősi Egyiptomból a kopt kor közvetítésével. (Egy kéziratból.)

Ez még figyelemreméltóbb, ha az egyiptológia összeveti a fentieket azzal a kevés információval, ami a tébai Triászról – Ammon, Mouth (vagy Mout) és fiuk Khonsoo összetételben – rendelkezésére áll. Ez a Triász – egymássa1 egyesülve – a Holdban kapott közös szimbólumot, különváltan pedig Khonsoo volt Lunus isten, s így összetévesztették Thoth vagy Phtah alakjával. Khonsoo anyja: Mout – hogy el ne felejtsem: a név maga Anyát jelentett és nem a Holdat, amely Mout-nak csak szimbóluma volt – tehát Mout az, akit „Ég Királynőjének”, a „Szűznek” stb. neveznek, lévén ő Isis, Hathor és egyéb Anya-istennők egyik aspektusa. Mout nem annyira felesége, mint inkább anyja volt Ammon-nak, akinek pontos címe: „anyjá­nak férje”. A kairói Boulaq múzeumban egy szobrocska ábrá­zolja ezt a Triászt mint múmia-istent, kezében három különbö­ző jogar, fején holdkorong, jellegzetes hajfonata pedig azt mutatja, hogy ő egy gyermek Isten, vagyis ő a „Nap” a Triász­ban. Tébában ő volt a Sors-isten, s két aspektusban, jelent­kezik: (1) mint Khonsoo, a Hold-isten, Téba Ura, Nofirhotpoo, „az abszolút nyugalomban lévő”, és (2) mint „Khonsoo Iri-sokhroo” vagyis „Khonsoo, aki végrehajtja a Sorsot”. Az előbbi előkészíti az eseményeket és elrendezi azok számára, akik az ő teremtő befolyása alatt születnek; az utóbbi pedig működésbe hozza az eseményeket. (Ld. Maspero, Guide au Musée Boulaq. 1884, 168. old. No. 1981.) A teogóniai permutációk folyamán Ammon-ból Hórusz lesz, Hor-Ammon, egy szaiszi perió­dusból való szobrocskán Mout(h) – Isis már őt szoptatja. Az átalakult Triászban Khonsoo már Thot-Lunus, „aki a megváltást hozza”. Homlokát egy íbiszfej koronázza, amelyet a holdkorong és egy IO-tef-nek nevezett diadém dí­szít.

Nos, mindezek a szimbólumok minden bizonnyal visszatük­röződnek (sokak szerint azonosak) a Biblia Yave vagy Jehova alakjában. Ez nyilvánvaló mindenki számára, aki olvasta J. Ralston Skinnerz „Source of Measures” című könyvét, a „héber-­egyiptomi rejtélyről”, s megértette annak cáfolhatatlan, világos és matematikai bizonyítékait arra nézve, hogy a Nagy Piramis ezoterikus alapjai vagy építésének rendszere és a Salamon Temploma építészeti méretei (akár mitikus, akár tényleges templomról van szó), továbbá Noé Bárkája és a Frigy­szekrény ugyanarra vonatkoznak. A szóban forgó munka egyedül­álló és vitadöntő abban a tekintetben, hogy a régi zsidók és a Babilon-utániak, de különösen a korábbiak, teogóniájukat és vallásukat ugyanazokra az alapokra építették, mint minden más pogány vallás.

Most szeretnénk arra emlékeztetni az olvasót, amit az Isis Unveiled-ben az IAO-ról írtunk:

Nincs még egy olyan istenség, amely az etimológi­záláshoz olyan tág teret nyitna, mint Jaho, s nincs is még egy ilyen név, amelyet oly sokféleképpen lehet­ne kiejteni. A kései rabbiknak csak a maszorai pontok segítségével sikerült Jehovát „Adonai”-nak, azaz Úr­nak olvastatni. Philo Byblus görög betűkkel így írja a nevet: IEΓΩ – IEVO. Theodoretus azt tartja, hogy a szamaritánusok Jahé (yahra)-nak, a zsidók pedig Yaho-nak ejtették, vagyis ahogy mi is bemutattuk: I - Ah - O. Diodorus megállapítja, hogy „a zsidók azt beszélik, hogy Mózes az Istent Iao-nak hívta”. Magára a Bibliára hivatkozva fenntartjuk azt az állításunkat, hogy Mózes mindaddig nem ismerte a Jaho nevet, amíg apósa, Jethro által beavatást nem nyert.¹³

A fentiek igazolást nyernek egy tudós kabbalista hozzám intézett levelében. Könyvünk első kötetében megállapítottuk, hogy a (semleges) Brahma – amelyet az orientalisták oly gyak­ran és felületesen összetévesztenek a (hím) Brahmâ-val – exoterikus neve olykor Kala-hansa, az „Örökkévalóság Hattyúja”, az A-ham-sa ezoterikus jelentése: „Én-ő-vagyok”. Mivel A-ham annyi, mint „én”, so-ham pedig egyértékű sah, azaz „ő”-vel, az egész tehát egy misztikus anagramma és permutáció. De Kalahamsa ugyanakkor a „négyarcú” Brahmâ is, a Chatur mukha (a Tökéletes Kocka), amely a végtelen Körben és belőle alakul ki, újabb magyarázatot kapunk az 1, 3, 5 és a 7/7 = 14 használatáról, mint a Dhyan Chohan-ok ezoterikus Hierarchiájáról. Ezekről szólva levelezőm a következő kommentárt fűzi hozzájuk:

Ami az 1, 3, 5 és a kétszer 7 összefüggést, de kü­lönösen ami a 13,514 értéket, a körre vonatkozó 31415 (vagy π értéket) illeti, véleményem szerint ez teljesen világos, különösen ha a Sacr¹⁴, „csakra” vagy Vishnu Köre szimbólumjelekkel hasonlítjuk össze.

Szeretném még egy lépéssel megtoldani az Ön leírá­sát. Ahogy mondja: „Az Egy a Tojásból, a hat és az öt (Lásd I. kötet, 4. Stanza, 3. Sloka) megadja a 1065 számot, az Elsőszülött értékét”. Ha ez így van, akkor az 1065-ben megkapjuk a híres Jehova nevet is, amit írhatunk Jve vagy Jave, vagy Jupiter formában, továbbá megváltoztatva a ה-t נ-re, vagyis a h-t n-re, kapjuk a יונ-t, a latin Jun-t vagy Juno-t, a kínai talány alapját, a Sni (Sínai) mérési kulcs­számokat és Jehovát, amint leszáll erre a hegyre. Ezek a számok (azaz 1065) alkalmazhatók a mi 113 : 355 arányszámunkra, mert 1065 = 355 x 3, ez pedig a kerület, ha az átmérő 113 x 3 = 339. Így tehát a Brahmâ-Prajâpati (vagy bármely más Demiurgos) első­szülötte egy kör-viszonyszám mérési alkalmazására mu­tat, mely körviszonylatot a csakra-ból (vagy Vishnu-­ból) vettek, és így – a fenti megállapítás szerint – az Isteni Megnyilvánulás felveszi az Élet-formát és az elsőszülöttséget.

Ez igen különös dolog: A Király szobájához vezető átjárónál, a Nagy Lépcső¹⁵ és a Nagy Galé­ria szintjétől a Galéria mennyezetéig a tá­volság – Piazzi Smyth igen pontos mérése szerint – 339 hüvelyk. Legyen a a központ, s ennek sugarával írjunk le egy kört, a kör átmérője 339 x 2 = 678 lesz, s ezek a számok azok, amelyek ott vannak a holló kifejezésben a Noé-féle Vízözön „galamb és holló” jeleneteiben vagy képeiben. A sugár azért szerepel, hogy mutassa a két részre, azaz egyenként 1065-re való osztást, mert 113 (ember) x 6 = 678, és átmérője egy 1065 x 2 kerületnek, így tehát ennél a magas lépcsőnél vagy foknál utalást kapunk a kozmikus emberre a bejáratnál, ami a Király szobájába (a Szentek Szentjébe) – ami a női méh – vezet. Nos, ez az átjáró oly magas, hogy oda az ember csak kúszva tud feljutni. Egy egyenesen álló ember 113, ha meghajlik vagy kúszik, akkor 133/2 = 56,5 vagy 5,65 x 10 (הוה x י), azaz Jehova. Vagyis az ember őt személyesíti meg¹⁶, amikor belép a Szentek Szentjébe. A héber ezotéria szerint azonban Jehova fő tevékenysége a gyermek-adás, stb. volt, éspedig azért, mert nevének számai szerint ő volt a holdév mértéke, mely időciklust – mivel a 7 (hét) szorzatával egybeesnek a terhesség, a magzatmozgás és az életfunkciók periódusai – úgy tekintették, mint a nemzőképesség oko­zóját, s mint ilyent tisztelték, és hozzá esedeztek.

A fenti összefüggések világánál Jehovát még inkább össze lehet kapcsolni az egyéb teremtő és nemző istenekkel, akár Napistenek, akár Holdistenek, s különösen pedig Soma „Királlyal”, a hindu Deus Lunus-szal, a Holddal, tekintve ezen égitest ezoterikus hatását, ahogy azt az okkultizmusban felismerték. Erre vonatkozólag még egyéb bizonyítékok is vannak magában a héber hagyományban is. A More Nevochim (vagyis „A zavarodott útmu­tatója” – valóban!) című művében Maimonides két aspektusban szól Ádámról: mint emberről, aki a többiekhez hasonlóan férfitől és nőtől született, és mint a Hold Prófétájáról, ennek oka most már világos, csak ki kell fejteni.

Ádám, ha úgy tekintjük, mint az „emberi faj nemzőjét”, mint Adam Kadmon-t – Isten képmására teremtetett –, tehát egy priaposzi képmás. A két héber szó: sacr és n'cabvah, szó szerinti fordítása: lingham (fallosz) és yoni (cteis), jóllehet a Bibliában „Férfiúnak és asszonynak” fordítják. (Genezis, i. v. 27.) A szövegben ez áll: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt, férfiúvá és asszonnyá teremté őket”, vagyis az androgün Adam Kadmon-t. Nos, ez a kabbalisztikus név nem egy élő ember neve, nem is emberi vagy isteni lényé, hanem a két nemé vagy nemzőszervé, amelyekre a jellegzetesen bibliai nyelvezet szokásos őszinteségével a héber sacr és n'cabvah¹⁷ kifejezéseket használják, lévén ez a kettő rendszerint az a képmás, amelyben az „Úr Isten” választott népének megjelent. Hogy ez így van, azt ma már cáfolhatatlanul bebizonyították mind a szimbológusok és héber tudósok, mind maga a Kabbala. Ennélfogva Ádám bizonyos értelemben Jehova. Ezzel új megvilá­gításba kerül egy másik általános keleti tradíció, amelyről Gregorie „Notes and Observations upon several Passages in Scriptures” (London, 1684. i. kötet, 120-1. old.) című munkájában tesz említést. Innen idéz Hargrave Jennings Phallicism című könyvében: „Isten megparancsolta Ádámnak, hogy meghalt testét mindaddig tartsák a föld felett, míg az idő teljessége el nem jő, hogy azt a föld közepébe helyezze a Magasságos Isten egyik papja”. Ezért „Noé naponta imádkozott a Bárkában az Ádám Teste” előtt, vagyis a Phallus előtt a Bárka mélyén, vagy megint csak a Szen­tek Szentjében. A kabbalista, aki hozzá van szokva a bibliai nevek állandó permutációjához mihelyst azokat számszerűen vagy szimbolikusan interpretálják, mindenesetre meg fogja érteni a fentieket. A Jehova nevét alkotó két szó „az eredeti férfi és nő eszmét fejezi ki, a születés-okozót, mert a י volt a membrum virile, Hovah pedig Éva”. Így „a tökéletes egy mint a mértékek kezdete, a születés-eredet formáját is magára veszi, mint az egy hermafrodita, innen indult ki a fallikus forma és alkalmazása”. (Source of Measures, 159. old.) Ugyancsak ez a szerző mutatja be, és számokkal és geometriával bizonyítja, hogy (a) Arets, „föld”, Ádám, ember, és H’Adam egymással rokonfogalmak. A Bibliában mint a nemzés istene nyernek megszemélyesítést, mint az egyiptomi és héber Mars. Továbbá Jehova vagy „Jah” ugyanaz, mint Noah (Noé) mert héberül Jehova az Noah lenne, חני, vagyis szószerinti angol fordítása: Inch (hü­velyk).

A fentiek megadják tehát a kulcsot az említett hagyomány­hoz. Noé egy isteni permutáció, akit az Emberiség Megváltójának tartottak, beviszi Bárkájába vagy az argha-ba (Holdba) valamennyi élőlény csíráját, imádkozik az „Ádám teste” előtt, amely test a Teremtő képe, aki önmagában is Teremtő. Ezért hívják Ádámot az Argha, a Jod (י), „Szentek Szentje”, vagy a „Hold Prófétájának”. Ez fényt vet azon népszerű zsidó hit eredetére is, miszerint Mózes arca a Holdban van – azaz a Holdbeli foltokban látható. Mert Mózes és Jehova kabbalisztikusan megint csak újabb permutációt jelentenek, amint már bemutattuk. A „Source of Measures” szerzője ezt mondja (271. old.): „Mózesre és műveire vonatkozólag van még egy tény, amely fontosabb annál, semhogy elhallgathatnánk. Amikor Mózesnek küldetésére nézve az Úr utasításokat ad, ezt a hatalmi nevet használja: Vagyok, aki vagyok, ami hébérül היהא־רשא־היהא, ez pedig a הוהי (Jahve) egy olvasási variációja. Nos, Mózes: השם, s ennek egyenértéke: 345. Adjuk össze a Jehovah név új formájának értékeit: 21 + 501 + 21 = 543, vagy fordítva olvasva: 345; ebben a kombinációban tehát Mózes nyilvánvalóan Jehova egyik formája. 21 : 2 = 10.5, vagy fordítva: 501, úgyhogy az asher, az, aki a Vagyok aki vagyok-ban egyszerű­en csak mutató a 21 vagy 7 x 3; 501² = 251 + használa­tához, ez utóbbi viszont igen értékes piramis-szám, stb.

Hogy a nem-kabbalisták számára a dolgot világosabbá te­gyük: héberben a „Vagyok aki vagyok” így fest:

Âhiyé Asher Âhiyé

ה י ה א ר ש א ה י ה א

5, 10, 5, 1 200, 300, 1 5, 10, 5, 1

E szavak számait összeadva

היהא רשא היהא

21 501 21

Mindez az ember teremtése végett a Tűzben történő Hegyre való le­szállásra stb. vonatkozik, s a magyarázat szerint nem más, csak ellen­őrzés és a hegyek számainak felhasználása, mert az egyik oldalon van a 10 + 5 + 6 = 21, lent a középen 501, és a másik oldalon 6 + 5 + 10 = 21. Ez a magyarázat ugyancsak az említett szerzőtől származik. (Lásd még munkánk 4. kötet, XXII. fejezetét: „A Jao és Jehova misztérium-nevek szimbolizmusa”.)

A fentiek szerint tehát a kabbalista és rabbinusi „Szentek Szentje” nemzetközi szimbólum volt, közös tulajdona az emberiség­nek. Nem a héberektől eredt. Náluk viszont a félig beavatott leviták túl realisztikusan kezelték, s így ez a szimbólum olyan jelentésre tett szert, amelyet más népek mind a mai napig általában nem tulajdonítottak neki, s amelyre az igazi kabbalisták eredetileg soha sem gondoltak. Első pillantásra a modern átlag­ hindu számára a lingham és a yoni természetesen nem sokban külön­bözik a rabbinusi „Szentek Szentjétől”, de semmi esetre sem rosszabb, s ennyiben az ázsiai vallásfilozófiák keresztény rágal­mazói nem nyernek újabb pontot. Mert az ilyen vallásos míto­szokban, a filozófia és a hit rejtett szimbolizmusaiban csak a hirdetett tanok szelleme határozhatja meg azok relatív értékét. S ki tudná megmondani, hogy ez a – kizárólag csak egy kis nemzet használatára és javára alkalmazott un. „Bölcsesség” – bármely oldalról is nézzük, egyáltalában kifejlesztett-e náluk valamiféle nemzeti etikát. Hiszen a prófétáknak kell megmutatni az élet útját a választott, de „makacs” népnek Mózes előtt, Mózes alatt és Mózes után is. Hogy valamikor birtokában voltak a Bölcsesség-vallásnak, s az ahhoz tartozó egyetemes nyelvnek és szimbólumok­nak, erre tanúság az Indiában ma is élő, a „Szentek Szentjére” vonatkozó ezotéria. Amint már mondtuk, ez a „Szentek Szentje” Indiában az „arany” tehénen keresztül vezető út, amelyet csak ugyanabban a görnyedt tartásban lehet megtenni, mint a Piramis Csarnokába való belépést, s ez a belépést a héber ezotériában az embernek Jehovával való azonosulását jelentette. A különbség mindössze az interpretáció szellemében rejlik. A régi hinduknál és az ősi Egyiptomban a szellem metafizikai és pszichológiai, a hébereknél ez realisztikus és fiziológiai. Az emberi faj első szexuális szétválására és a gyermekszülésre utalt, vagyis arra a folyamatra, amely – mint már bemutattuk – a harmadik fajban kezdődött, más szóval Ádám harmadik fiánál, Seth-nél, akinek fia Henoch idején kezdték az emberek magukat Jehovah vagy Jah-hovah néven (a férfi Jod és Havah - Éva) vagyis férfi és női teremt­ményeknek nevezni.¹⁸ Mindez bizonyítva van a The Source of Measures-ben. Éva megszüli Káin-Jehovah-t, végbemegy a földi fi­ziológiai egyesülés és fogantatás, amint ez a Káin-allegóriából is kitűnik: Káin Ábel vérét ontja, Habel ugyanis a női princípium. A két nép szimbóluma teljesen azonos, a különbség pusztán a vallási és etikai értelmezésben van. Kétségtelen, hogy a telje­sen beavatott júdeai Tanaim szektában a szimbolizmus belső értékelése éppen olyan szent absztrakció volt, mint az árja Dwija-knál. A „Bárka Istenének” imádása csak Dávidtól kezdve honosult meg, ezer éven át Izrael nem ismerte a fallikus Jehovát. De ma már a régi Kabbalát – az újabb kiadások következtében – ez a fallikus Jehova mocskolja be.

Az ősi árjáknál a titkos jelentés nagyszerű, magasztos és poétikus volt, bármennyire is ez ellen szól ma a szimbólum külső megjelenése. A Szentek Szentjén való áthaladás szertartása spirituális fogantatást és születést, vagy helyesebben az egyén újraszületését és regenerálódását jelentette. Ma a Tehén jelen­ti e szimbólumot, de kezdetben az áthaladás a Hiranya gharbha templomon, a Sugárzó Tojáson keresztült történt. Utóbbi önmagában is az Univerzális, Absztrakt Természet szimbóluma, a meggörnyedt ember pedig a Szentek Szentje bejáratánál azt a készenlétet jelzi, hogy átmenjen az anya-természet méhén, vagyis mint földi teremtmény újra a kezdeti spirituális lény, azaz a pre-natális EMBER legyen. A szemitáknál ez a meggörnyedő ember a Szellemnek az Anyagba való bukását jelentette, s ő e bukás és lealacso­nyodás felmagasztalásával lerántotta az Istenséget az ember szint­jére. Az árjáknál ez a szimbólum a Szellemnek az Anyagtól való elválását jelentette, a kezdeti forrásba való visszatérést és beleolvadást. A szemitáknál ez a spirituális ember házassága volt az anyagi női természettel, a fiziológiai tényező győzelme a pszichológiai és a tiszta anyagtalan tényezőn. E szimbolizmus árja szemlélete az egész pogány világban érvényes volt. A szemita interpretáció egy kis törzstől eredt, s lényegében reá volt jel­lemző, mert ugyanazokat a nemzeti jellemvonásokat és sajátos hi­bákat tükrözte, amelyek a zsidók nagy részében ma is élnek: durva realizmus, önzés és érzékiség. A szemiták üzletet kötöttek törzsi és minden más Isten fölé helyezett istenükkel, szövetségre léptek Jákob atyjuk közvetítésével, hogy annak „magja olyan lesz, mint a föld pora”, s ettől fogva ez az istenség nem kaphatott jobb képmást, mint a nemzés szimbólumát, ábrázolásként pedig egy szám és számok jutott osztályrészéül.

Carlyle igen bölcsen szól e két nemzetről. Szerinte a hindu árja – Földünk legspirituálisabb és leginkább metafizikus népe – számára a vallás mindig „örökös vezércsillag volt, amely annál fényesebben ragyo­gott az égen, minél sötétebbé vált itt a Földön az éjszaka”. A hindu embert a vallás elszakítja a Földtől, ezért mind a mai napig – belső jelentése szerint – a tehén-szimbólum valamennyi szimbólum között a legmagasztosabb és legfilozófusabb. Az izraelitákra, az európai tekintélyek „mestereire” és „uraira” Carlyle bizonyos szavai még csodálatosabban illenek: „számukra a vallás egy bölcsen okos érzés, amely pusztán kalkuláción alapul”, és ez így volt kezdettől fogva. Az ezzel megterhelt keresztény nemzetek pedig kötelességüknek érzik ezt a vallást védelmezni, és költőivé tenni, minden más vallás rovására.

De a régi népek egészen másként gondolkoztak. A Király Szobá­jában lévő szarkofág és az oda való bejutás számukra regenerációt és nem generációt (nemzést) jelentett. A legünnepélyesebb szimbólum volt ez, a Szentek Szentje valóban, ahol halhatatlan hiero­fántok és „Isten Fiak” születtek, nem pedig halandó emberek, a kéj és a hús fiai, ahogy azt ma a szemita kabbalista rejtetten értelmezi. A két faj álláspontja közötti különbség okát könnyű megmagyarázni. Az árja hindu a Föld legrégibb fajai közé tarto­zik, a szemita héber a legújabbak közé. Az előbbi csaknem egy millió éve létezik; az utóbbi egy kis alfaj, összevissza 8.000 éves, és semmivel sem több.¹⁹

De a fallikus istenhit csak a vallásos szimbólumok belső jelentésének fokozatos elhalványulása folytán fejlődött ki, mert hiszen volt idő, amikor az izraelitáknak éppen olyan tiszta hittételeik voltak, mint az árjáknak. Ma már az a júdaizmus, amely kizárólag csak fallikus alapokra épül, egyike Ázsia legkésőbbi vallásainak, melynek teológiája gyűlöletet és rosszakaratot hirdet mindennel és mindenkivel szemben, aki kívüle áll. Philo Judaeus feltárta, hogy miben állt az eredeti héber vallás. A Szentírások – mondja Philo – előírják, hogy mit kell tennünk, s parancsolatba adják, hogy gyűlöljük a pogányokat, azok törvényeit és in­tézményeit. Valóban, gyűlölték Bál és Bacchus tiszteletét – nyilvánosan –, de legrosszabb vonásaikban titokban követték. Különösen a talmudi zsidók profanizálták a Természet legnagysze­rűbb szimbólumait. Ők, amint a helyes Biblia-olvasás kulcsának felfedezésekor kiderült, a geometriát, az ötödik isteni tudományt, az univerzális ezoterikus nyelv és szimbológia Hét Kulcsa kö­zül az ötödiket, profanizálták, s arra használták, hogy annak segítségével elrejtsék a legföldibb és durván szexuális miszté­riumokat, amelyekben mind az Istenséget, mind pedig a vallást lealacsonyították.

Azt halljuk, hogy ugyanez történik Barhmâ-Prajâpati, Osiris és minden más teremtő isten esetében. Ez így is van, ha exoterikusan és külsőségesen ítéljük meg rítusaikat, de – amint látjuk – egészen más a helyzet, ha leleplezik azok belső jelen­tését. A hindu lingham azonos Jákob oszlopával, ez tagadha­tatlan. De a különbség, amint már mondtuk, abban a tényben keresendő, hogy a lingham ezoterikus jelentése túlságosan is szent és metafizikai volt ahhoz, hogy a profán és közönséges emberek előtt felfedjék, így a külső formát átengedték a népség találgatásainak. A büszkén zárkózott és tudásával elégedett árja hierophant és brahman nem is vette magának a fáradságot, hogy e szimbólum ősrégi meztelenségét fortélyosan kieszelt mesékbe öltöztesse, ezzel szem­ben a rabbi, miután a szimbólumot saját tendenciáinak megfelelően interpretálta, kénytelen volt annak durva jelentését elleplezni. Ez kettős célt szolgált: egyrészt megtartotta a titkot magának, másrészt vélt monoteizmusában önmagát a pogányok fölé emelte, akiket a Törvény szerint gyűlölnie kellett.²⁰ E parancsnak szíve­sen engedelmeskednek a keresztények is, dacára egy későbbi parancsolatnak: „Szeresd felebarátodat”. Indiában és Egyiptomban találjuk a szent lótuszokat, ugyanezen „Szentek Szentje” szimbólumait: a vízben növő lótusz kettős feminin szimbólum, saját magjának hordozója, és mindennek gyökere. Virâj és Hórusz férfi­ szimbólumok, az androgün Természetből erednek: Virâj Brahmâ-tól és női megfelelőjétől Vâch-tól születik, Hórusz pedig Osiristől és Isistől, tehát egyik sem az Egyetlen Végtelen Istentől. A judeo-keresztény rendszerben ez másként van. A lótusz, amely szimbolikusan a Világegyetemet, Brahmâ-t tartalmazza, Vishnu köldökéből, a Végtelen Tér Vizeinek központjából nő ki, az egyiptomi Hórusz pe­dig az Égi Nílus lótuszából ered. Nos, a Bibliában ezek a pan­teista absztrakt képek eltörpülnek és földi módon konkretizálódnak. Az ember csaknem hajlandó azt mondani, hogy a bibliai ezoterikus értelmezés még sokkal durvább és antropomorfikusabb, mint az exoterikus bemutatás. Vegyük például ugyanezt a szimbólu­mot, éspedig éppen keresztény alkalmazásában: a liliomot Gábriel Arkangyal kezében. (Lukács, i. 28. – A szövegben e helyen nincs említve a liliom, de a középkori festők Gábrielt úgy ábrázolták, hogy balkezében liliomot tart. – A Kiadó.) A hinduizmusban a „Szentek Szentje” egyetemes absztrakció, amelynek dramatis personae-i a Végtelen Szellem és a Természet, a keresztény judaizmusban egy Természeten kívüli személyes Istenről van szó, és az emberi méhről – Éva, Sára stb. alakjában –, a következmény: egy emberszabású fallikus Isten, és annak képmása, az ember.

Általános vélemény, hogy a Biblia tartalmát illetően két hipotézis közül kell választani. Vagy arról lehet szó, hogy a szimbolikusan helyettesítő Jehovah mögött az Ismeretlen, Felfoghatatlan Istenség, a kabbalista Ain Soph állt, vagy pedig arról, hogy a zsidók kezdettől fogva nem bírtak különb vallással, mint a mai India elavult hitű Lingham-tisztelői.²¹ Mi az első hipotézis mellett szavazunk, s azt tartjuk, hogy a zsidók titkos vagy ezoterikus istenhite ugyanaz a panteizmus volt, amit manapság annyira szemére vetnek a Vedanta filozófusoknak. Jehova egy be­helyettesítés volt az exoterikus nemzeti vallás céljaira, s nem volt semmi jelentősége vagy realitása a tudós papok és filozófusok szemében, vagyis a szadduceusok, az izraelita szekták legcsiszoltabb és legtanultabb csoportjának szemében, akik élő példaként mindenféle hitet – a Törvény kivételével – megvetően elvetettek. Mert hogyan is lehet azt elképzelni, hogy akik a manapság Bibliának nevezett csodálatos műalkotást kitalálták, s követőik, akik tudtak arról – amit minden kabbalista is tud –, hogy azt mint népszerű álcázást találták ki, egyszóval ezek az emberek hogyan is érezhettek tiszteletet egy fallikus szimbólum és szám iránt, mint amilyen Jehova a kabbalista művek kétségtelen bizonysága szerint? Hogyan is tisztelhette valaki, aki méltó a filozófus elnevezésre és ismeri a valódi titkos jelentését a „Jákob Oszlopának”, a Bethelnek, az olajjal felkent fallosznak, és a „Rézkígyónak”, ezt a durva szimbólumot, szertartást végezve körülötte, s abban látva a „Frigyet”, magát az Urat! Amint több író kimutatta, és amint azt Hargrave Jennings: Phallicism című könyvében könyörtelenül megállapítja: „A zsidó feljegyzésekből tudjuk, hogy a Bárkában állítólag egy kőasztal volt, ha be lehetne bizonyítani, hogy ez a kő fallikus volt, s egyben azonos Jehovah vagy szent nevével – mely nevet pontozatlan héber írással négy betűvel írják: J-E-V-E vagy JHVH (a H mint hehezetes hang ugyanaz, mint E), s ily módon csak két betűnk marad, az I és V (vagy annak másik formája az U). Akkor az I-t az U-ba helyezve megkapjuk a „Szentek Szentjét”. A hinduknál van a Lingha és a Yoni, az Argha (Bárka), Ishvara, vagy másként a „leg­magasztosabb Úr”, s így lelepleztük ezt a misztikus és égi importot, mely önmagától feltárja, honnan ered a Frigyszekrény Linyoni (?)-ja”.

A mai bibliai zsidók nem Mózes idejéből, hanem Dávid ide­jéből származnak, még akkor is, ha elismerjük az ősi és igazi mózesi tekercsek azonosságát a későbbi és újraírt szövegekkel. Dávid előtt a zsidók nemzetisége belevész a történelem előtti ho­mályos korba, amelyről képességünk szerint fellebbentettük a fátylat. Csak a babiloni fogság idejéig lehet az Ó-testamentumra úgy hivatkozni – még a legelnézőbb kritikával is –, mint olyan szövegre, amely Mózes idejének általános és elfogadott nézeteit tükrözi. Még olyan fanatikus keresztények és Jehova-hódolók is, mint pl. Horne tiszteletes, kénytelenek elismerni, hogy az „Isten Könyvében” – mióta azt Hilkiah megtalálta (Lásd: Introduction to the Old Testament, és Colonso püspök: Elohistic and Jehovistic Writers.) – a későbbi kompi­lálók sokat változtattak, s ennélfogva „a mózesi öt könyv az eredeti és régebbi írásokból keletkezett, egy kiegészítő szöveg segítségével”. Az Elohimra vonatkozó szövegeket 500 évvel Mózes után írták újra, a Jehovára vonatkozókat pedig 800 évvel később, a bibliai kronológiára építve. Ennélfogva az a nézet uralkodik, hogy az az istenség, amelyet oszlop-formában mint a nemzés szer­vét ábrázolják, nevének betűi alapján pedig – kabbalista tekinté­lyek szerint – a kettős nemű szerv szimbóluma: azaz י Yodh, (fallosz), és ה He, (nyílás, vagy méh), egy sokkal későbbi korból származik, mint az Elohim szimbólumok, s hogy azt a pogány exoterikus rítusokból vették át. Így tehát Jehovah ugyanazt a helyet tölti be, mint az Indiában úton-útfélen található Lingam és Yoni.

Amint a misztériumok IAO-ja egészen más volt, mint Jehovah, ugyanúgy később bizonyos gnosztikus szekták Iao-ja és Abraxas-a ugyanaz a héber isten volt, akit az egyiptomiak

mint Hóruszt tiszteltek. Ezt cáfolhatatlanul bizonyítják a „pogány” és a gnosztikus „keresztény” gemmák. Matter gemma-gyűjteményében vagy egy „Hórusz”, amint a lótuszon ül, s a felirat körül ABPAΣAΞIAΩ (Abrasax Iao), amely teljesen párhuzamos megszólí­tás az azonos időből származó pogány gemmákon oly gyakori EIΣ ZETΣ ΣAPAΠI (Eis Zets Sarapi) címmel, s ezért csak így lehet fordítani: „Abraxas az Egy Jehova”. (King: Gnostics and their Remains, 327 old. 2. kiad.) De ki volt Abraxas? Amint ugyanezen író mondja: „Az Abraxas név számszerű vagy kabbalisztikus értéke köz­vetlenül utal Mithras perzsa isten címére. Ő volt az év uralkodója, akit a legkorábbi idők óta a IAO néven tiszteltek”. Ezek szerint Iao egyik aspektusában a Nap volt, egy má­sikban pedig a Hold vagy a Lunáris géniusz, az a nemző istenség, akit a gnosztikusok ekként üdvözöltek: „Te, aki az Atya és a Fiú misztériumai fölött elnökölsz, aki az éjszakában ragyogsz, rangban a második, első Ura a Halálnak”.

Jehovát csak ebben a minőségében, vagyis mint a Hold géniuszát – lévén a Hold az ősi kozmogónia szerint Földünk szülője – tekinthetjük glóbuszunk és annak Mennyországa, vagyis az Égbolt teremtőjének.

Mindezek az ismeretek – jól tudjuk – egyáltalában nem je­lentenek bizonyítékot a bigott átlagembernek. A misszionáriusok változatlanul folytatják majd heves támadásaikat az indiai vallá­sok ellen, a keresztények pedig a tudatlan megelégedés mosolyá­val olvassák Coleridge ostobán igazságtalan szavait: „Igen figyelemreméltó dolog, hogy a keresztények által kapott inspirált írások mennyire kitűnnek az igazság gyakori és nyomatékos hangoztatásával (!!) más állítólag inspirált könyvek közül, mint amilyenek pl. a brahminok írásai, vagy éppen a Korán”.

A. A Gonosz Lélek: ki és mi ő?

E témával kapcsolatban kizárólag a teológiával szállunk vitába. A római egyház a személyes istenben és a személyes ördögben való hitet erőszakolja, míg az okkultizmus e hit tévességére mutat rá. A panteisták és az okkultisták szemében, és éppen úgy a pesszimisták szemében is a Természet csupán egy „nyájas, de kérlelhetetlen anya”, ez azonban csak addig érvényes, amíg a külső fizikai természetről van szó. Valóban, felületesen szemlélve, a természet egy óriási vágóhíd, ahol a mészárosok is áldozatokká válnak, az áldozatok pedig idővel maguk is gyilkolni fognak. Igen természetes, hogy a pesszimiz­musra hajló világi ember, meggyőződvén arról, mennyiszer hibá­zik és téved a Természet, s különösen hogy mily könnyen hagyja cserben teremtményeit, azt gondolja: ez a legjobb bizonyság arra, hogy nincs Istenség in abscondito a Természetben, nincs benne semmi isteni. Az is igen természetes, hogy a materialista és a fizikai tudományok szerint gondolkodó ember felfogásában minden a vak erő és a véletlen következménye, tehát az erősebb inkább fennmarad, mint az alkalmasabb. De az okkultisták, akik tudják, hogy a Fizikai Természet a csalékony észlelések síkján keletkező rendkívül változatos illúziók halmaza, a szenvedésekben és kínokban a szüntelen teremtés velejáró gyötrelmeit, a tökéletesedés felé vezető fokozatokat látják, s bennük a tévedhetetlen Karma vagy absztrakt természet néma befolyását, nos ők már egészen más szemmel nézik a nagy Anyát. Jaj azoknak, akik szenvedés nélkül élnek. Stagnálás és halál vár mindenkire, aki egy állapotban vegetál. És hogyan is változhatna valami a jobb irányába anélkül, hogy az előző fokon el ne kellene viselni az azza1 arányos szenvedést? Vajon az élet, a fájdalom és a halál nagy problémáit nem azok képesek-e egye­dül megoldani, akik ismerik a földi remények csalfa értékeit és a külső természet megtévesztő varázsát?

Miként a modern filozófusok – s őket megelőzve a közép­kori tudósok – nem egyszer az antik világ alapvető gondolatai­ból indultak ki, ugyanúgy a teológusok is a régi pogány panteon dramatis personae-it vették alapul, amikor rögzítették az Isten és Arkangyalai, a Sátán és társai, továbbá a Logosz és vezérkara fogalomköröket. Ez ellen nem is lenne semmi kifogás, ha a teológusok csalárdul ki nem forgatták volna az eredeti jellemképeket, meghamisítva filozófiai jelentésüket és minden szimbólumot kibogozhatatlanul össze nem kuszáltak volna, kihasználva a kereszténység tudatlanságát, az évszázados mentális szendergés következményét, melynek folyamán az emberiség hagy­ta, hogy helyette mások gondolkozzanak. Ezen a téren a teoló­gusoknak különösen bűnös machinációja az volt, amikor az isteni alter egót átformálták a Sátán groteszk alakjává.

Minthogy a rossz problematikájának teljes filozófiája attól függ, mennyire értjük meg a természet és az ember belső lényegének, az állatiba helyezett isteninek a szerkezetét, valamint e könyv lapjain közreadott, s a természet koronáját, az embert tárgyaló rendszer helyessége is ezen áll vagy bukik, kénytelenek vagyunk minden óvintézkedést megtenni a teológus fortélyokkal szemben. Amikor a jámbor Szent Ágoston és az in­dulatos Tertullianus „Isten majmának” nevezi az Ördögöt, ezt koruk tudatlanságának tulajdoníthatjuk. Modern írókat azonban már sokkal nehezebb ugyanezen az alapon felmenteni. A Mazdean írások lefordítása jó ürügy volt a római katolikus íróknak ar­ra, hogy álláspontjukat ebben az irányban újra leszögezzék. Amikor a Zend Avesta-ból és a Vendidad-ból tudomást szereztek Ahura Mazda és az Amshaspend-ek kettős természetéről, ezt arra használták fel, hogy vad elméleteiket megerősítsék. Így Sátán egy plagizátor, aki a korszakokkal később jött vallást elébe vágva lemásolta. Ez valóban mesterfogás volt a latin egy­ház részéről, hatalmas ütőkártya a spiritizmus megjelenése ide­jén. Bár itt csak succes d’estime-ről (mérsékelt sikerről) be­szélhetünk, amely még azokra sem tett nagyobb hatást, akik sem a teozófia, sem a spiritizmus iránt nem érdeklődnek, viszont olyan fegyverről van szó, amelyet gyakran használnak a keresztény (római katolikus) kabbalisták a keleti okkultistákkal szemben.

Nos, még a materialisták is egészen ártalmatlanok, sőt valósággal a teozófia barátai, ha összehasonlítjuk őket egyes fanatikus európai – szerintük – „keresztény”, szerintünk inkább „szektárius” kabbalistákkal. Ezek a keresztény kabbalisták a Zohar-t olvassák, nem azért, hogy benne az ősi bölcsességet ku­tassák, hanem azért, hogy a szövegeket és jelentésüket kifor­gatva keresztény dogmákat fedezzenek fel a versekben ott, ahol arról soha szó sem lehetett. És amikor sikerül a jezsuita mű­veltség és szőrszálhasogatás segítségével valamit onnan kihalászni, akkor az un. „kabbalista” nekilát, hogy erről könyveket írjon, és hogy félrevezesse a Kabbala kevésbé éles szemű ta­nulmányozóit.²²

Engedtessék meg nekünk, hogy a múlt mély medrét felko­torjuk, s napvilágra hozzuk azt az alapvető eszmét, amely később oda módosult, hogy a Bölcsesség-isten – eleinte a minden élő Teremtője – a Gonosz Lélekké alakult át, nevetséges, szar­vakkal ékeskedő, kétlábú teremtménnyé, aki félig patás kecske­bak, félig hosszúfarkú majom. Nem kell azzal az időt tölte­nünk, hogy összehasonlítsuk a pogány – akár egyiptomi, akár indiai vagy kaldeai – démonokat a keresztény ördöggel, mert az ilyen összehasonlítás lehetetlen. De pillantást vethetünk a keresztény Ördög – a kaldeo-judeai mitológia plagizált utánnyomásának – életrajzára.

Ennek a megszemélyesítésnek ősi kezdete azon az akkád elgondoláson alapul, hogy az égi és földi Kozmikus Erők örökösen harcolnak és küzdenek a Káosz ellen. Az akkád Silik-Muludag, az „Isten az Istenek között”, az „emberek kegyes őrzője a Földön” Hea (vagy Ea), a nagy Bölcsesség-isten fia volt, akit Babilonban Nebu-nak hívtak. Az akkádoknál és babiloniaknál – a hindu Istenségekhez hasonló­an – egyformán voltak jó- és rosszakaratú istenségek. Mivel a rossz és a büntetés csupán végrehajtók a Karmának – a legtöké­letesebb igazságosztás jegyében – ezért a Rossz a Jónak a szolgája. (Lásd: Hibbert Lectures, 1887, 101-115. old.) Ez ma már, a kaldeo-asszír cserepek megfejtésével kétségtelen bizonyítást nyert. De ugyanezt az elképzelést látjuk a Zohar-ban is. Sátán Isten fia volt és Isten angyala. A Föld Szelleme valamennyi sémi nemzetnél éppen olyan Teremtő volt a saját birodalmában, mint az Egek Szelleme. Ikerpárok voltak ők, funkciójuk szerint egy­mással felcserélhetők, vagy éppen ketten egyek. A Genezis-ben olvashatók mind megtalálhatók a kaldeo-asszír vallásos hitelvek között, ez már abból a kevésből is látható, amit eddig sikerült a szövegekből megfejteni. A Genezisben szereplő „Mélység Színe” felismerhető a babiloniak Tohu-bohu („Mélység” vagy „Elsődleges Tér” vagy Káosz) kifejezésében. A legrégibb babiloniak, úgyszintén az akkádok felfogásában is a Bölcsesség, vagy a nagy, láthatatlan Isten – a Genezisben „Isten Szel­leme” – a Tér Tengerében élt. A Berosus által ismertetett időkben ez a Tenger már átváltozott a Föld felszínén lévő Látható Vizekké, itt volt a Nagy Anyának, Ea és valamennyi Isten Anyjának kristálytiszta hajléka. Még később e fogalomkör át­változott a nagy Tiamat Sárkánnyá, a Tenger Kígyójává. A fejlő­dés legutolsó állomásán pedig már Bel hatalmas küzdelmének va­gyunk tanúi a Sárkánnyal, vagyis az Ördöggel!

Honnan ered az a keresztény elképzelés, hogy Isten megátkozta az ördögöt? A zsidók Istene – akárki is volt az – megtiltja a Sátán káromlását. Philo Judaeus és Josephus egyformán

megállapítják, hogy a Törvény (Mózes Öt Könyve és a Talmud) egyenesen tiltja a Sátán káromlását, úgyszintén a nem-zsidók Isteneinek szidalmazását. Mózes Istene megállapítja: (Mózes II. Könyve, xxii. 28.) „ne káro­mold az isteneket”, mert Isten „osztotta ki őket minden nemzet számára”, (Mózes V. Könyve, iv, 19.) a akik rosszat mondanak a „méltóságokról” (Istenek­ről), azokat Júdás apostol „álomban elmerült fertőztetőknek” mondja. Mihály Arkangyal pedig, amikor az ördög ellen tusa­kodván… nem mert annak gonoszt mondani, hanem ezt mondta: „Dorgáljon meg téged az Úr!” (Júdás apostol levele, 8, 9.). Végül ugyanezt mondja a Talmud is:²³ „Sátán megjelent egy nap azon ember előtt, aki őt na­ponta szidalmazta, és így szólt hozzá: ’Miért teszed ezt?’ Maga az Isten sem akart káromolni engem, csak azt mondta: ’Az Úr dorgáljon meg téged, Sátán’.²⁴

Ez a talmudi információ világosan mutatja a következő­ket: (a) a Talmudban Szent Mihályt „Istennek” nevezik, s vala­ki mást pedig az „Úrnak”, és (b) Sátán maga is egy Isten, akitől még az „Úr” is tart. Mindaz, amit a Zohar-ban és egyéb ka­bbalista művekben a Sátánról olvasunk, világosan mutatja, hogy ez a „személy” nem más, mint a karmikus Törvény és a Karma fegyverének, az absztrakt Rossznak a megszemélyesítése. Ez a megszemélyesítés az emberi természetre, magára az emberre vonatkozik, mert amint halljuk: „Sátán mindig mellette van az embernek, mert kibogozhatatlanul beléje szövődött”. Itt csak arról van szó, hogy ez az Erő látens-e vagy aktív bennünk.

Jól ismert tény az – a művelt szimbologisták között leg­alább is –, hogy az antik világ minden nagy vallásában a Második Logosz – vagyis a Mahat (Elme) első nagy kiáradása – a Demiurgosz Logosz adja meg azt az alaphangot, amelyet az elkövetkező fej­lődési rendszerben az individualitás és a személyiség kapcsola­tának nevezhetnénk. A kozmogónia, a teogónia és az antropogénia misztikus szimbolizmusában ez a Logosz két szerepet játszik a Terem­tés és a Létezés drámájában: a tisztán emberi személyiség és az un. Avatárák vagy isteni inkarnációk isteni személytelenségé­nek szerepét, valamint – a gnosztikusok Christos-ának – az Egyetemes Szellemnek, a mazdean filozófia szerint pedig Ahura Mazda Farvashi-jának (másként Ferouer-jének) szerepét. A teogónia alacsonyabb fokain az alsóbb Hierarchiák Égi Lényei mindegyiké­nek volt egy Farvashi-ja vagy égi „Mása”. Ugyanerről tudósít, de még misztikusabb formában a kabbalista mondás: „Deus est Demon inversus”, s itt a „démon” szó Szokratesz – vagyis az egész antik világ – értelmezésének megfelelően őrző Szellemet, ,,Angyalt” je­lent, nem pedig egy teológusok elképzelte, sátáni eredetű Ördögöt. A római egyház a tőle megszokott és különös logikájával elfogad­ja Szent Mihályt mint Krisztus ferouer-jét. Szent Tamás²⁵, aki azt bizonyítja, hogy ez a ferouer Krisztus „Őrző Angyala” volt, ugyanakkor Mihály prototípusainak és szinonimáinak, mint pl. Merkurnak, már az ördög elnevezést adja!

Az egyház pozitívan elfogadja azt a tant, hogy Krisztusnak éppen úgy volt Ferouer-je, mint bármely más istennek vagy halandó­nak. De Mirville ezt írja: „Az Ó-testamentum két hőséről van itt szó: a Verbum-ról (?) (vagy második Jehováról) és képéről („Jelenlétéről”, ahogy a protestánsok fordítják), és a kettő egyet tesz ki, és mégis kettő. Oly misztérium ez, ami megoldhatatlan maradt mindaddig, amíg meg nem ismertük a mazdean ferouer-ek tanát, és meg nem tudtuk, hogy a ferouer spirituális potenciája, egyben képe, arculata és őrzője volt a Léleknek, amely végül is magába olvasztja a ferouer-t. (Des Esprits, V. köt. 516. old.) Ezek a megállapítások közel járnak az igazsághoz.

A kabbalisták – egyéb képtelenségek között – azt állítják, hogy a metatron szó, amely két részre: meta-thronon-ra (μετά θρόνον) osztható, annyit jelent: a trón mellett. Minthogy meta nem azt jelenti, hogy „mellett”, hanem azt, hogy „mögött”, a fordítás helytelen. Bizonyításunkban ennek nagy fon­tossága van. Szent Mihály tehát, aki „quis ut Deus” (olyan, mint Isten), egy fordító féle a láthatatlan világ és a látható, ob­jektív világ között.

Továbbá a kabbalisták – a római egyházzal együtt – azt ál­lítják, hogy a bibliai és a keresztény teológiában nincs „magasz­tosabb személyiség a Szentháromság után, mint Mihály Arkangyal, vagyis Seraphim”. Szerintük ő, „a Sárkány legyőzője, a legfőbb hadura (archisatrap) a szent milíciának, ő a bolygók őrzője, a csillagok királya, a Sátán legyőzője, ő a hatalmas rektor”. Misztikus asztronómiájukban Ahrimant is Szent Mihály győzi le, aki – a bitorlót letaszítván égi trónjáról – most helyette sütkérezik a szoláris tüzek mellett. Mint a Krisztus-Nap védelmezője pedig annyira megközelíti Mesterét, hogy „szinte eggyé válik vele”. S minthogy Mihály így eggyé válik az Igével (Verbum), a protestánsok, közöttük Kálvin is, végül meg is feledkeznek a dualitásról, s mint Abbé Caron írja: már nem látták Mihályt, „csak Mesterét”. A római katolikusok, s különösen kabbalistáik, ezt jobban tudják: ők azok, akik minden felé ter­jesztik ezt a dualitást, mert ebből kiindulva megdicsőíthetik az egyház által választottakat, és elvetik vagy kiátkozzák mind­azokat az isteneket, akik dogmáiknak útjában állnak.

Így ugyanazokat a címeket és neveket adják hol az Isten­nek, hol az Arkangyalnak. Mindkettőt Metatron-nak hívják, „mind­kettőre a Jehova nevet alkalmazzák, amikor egyik a másikban (sic) beszél”, mert – a Zohar szerint – ez a kifejezés egyaránt je­lent „Mestert és küldöttet”. Azt halljuk, hogy mindkettő az Arc angyala, mert egyfelől „az Igét arcnak (vagy Jelenlétnek) és Isten szubsztanciája képének” nevezik, másfelől „Ézsaiás az izraelitáknak a Megváltóról beszélve elmondja nekik, hogy minden szenvedéseikben a jelenlét angyala mentette meg őket”, „s ezért ő volt a Megváltójuk”.²⁶ Más helyen Mihályt igen világosan „az Úr orcáinak Hercege, az Úr Dicsősége” néven nevezik. Jehova és Mihály egyaránt „Izrael vezérei”²⁷… az „Úr hadainak vezetői, a lelkek, sőt még a szeráfok legfőbb bírái”.²⁸

Az elmondottak nagy egészükben különböző római katolikus szerzők munkáiból valók, így bennük a hivatalos álláspontot kell látnunk. Néhány kifejezést lefordítunk, hogy bemutassuk, milyen értelmet adnak a körmönfont teológusok és kazualisták a Ferouer²⁹ szónak, mely kifejezést – mint már mondtuk – a Zend Avesta-ból vett át néhány francia író, és olyan célra sajátított ki, amely igen távol áll Zoroaszter elgondolásától. A Vendidad-ban (XIX Fargard, 14. vers) a következő áll: „Hívd, óh Zaratusztra, Farvarshi-mat, mondom én, Ahura Mazda, mert az a legnagyobb, a legjobb, a legszebb minden lény között, a legszilárdabb, a legokosabb… s annak lelke a szent Ige (Mâthra Spenta). A francia orientalisták a Farvarshi szót Ferouer-nek fordítják.

Nos, mit jelent Ferouer vagy Farvarshi? Egyes mazdean művek­ből világosan kitűnik, hagy Farvarshi a belső halhatatlan Ember, vagyis a reinkarnálódó Ego, hogy az már létezett a fizikai test születése előtt, és túléli mindazokat a testeket, amelyeket magá­ra vesz. „Nemcsak az embernek van Farvarshi-ja, hanem az istenek­nek is, úgyszintén az égnek, tűznek, vizeknek és növények­nek”. (Ormazd Ahriman, 112-3; idézi Darmesteter: Sacred Books of the East, iv. kötet, bevezetés, lxxiv. old.) Ebből félreérthetetlenül kitűnik, hogy a ferouer a „spiri­tuális hasonmás”, akár Istenről, állatról, növényről vagy éppen elemről van szó, vagyis a durva teremtés tisztábbik és kifino­mult része, a test lelke, bármi legyen is az a test. Ezért ajánl­ja Ahura Mazda Zaratusztrának, hogy Farvarshi-ját és ne őt (vagyis Ahura Mazdát) hívja. Azaz a személytelen és igazi esszenciát invokálja, amely egy Zoroaszter saját Atma-jával (vagyis Christos-ával), nem pedig a hamis és személyes külsőt. Ez egészen világos.

Nos, erre az isteni és éterikus prototípusra vetették rá magukat a római katolikusok, felépítve reája azt az elképzelést, hogy mi a különbség a kereszténység Istene és angyalai, valamint a pogány Istenség, és annak aspektusai, vagyis a régi vallások istenei között. Így történt azután, hogy míg Merkúrt, Vénuszt, Jupitert (istenek vagy bolygók képében) elnevezték ördögnek, addig ugyanazt a Merkúrt a Krisztus ferouer-jének kiáltották ki. Ez ta­gadhatatlan tény. Vossius (De Idol, II. 373. old.) bebizonyította, hogy Mihály a pogá­nyok Merkúrja, Maury és más francia írók pedig alátámasztják ezt, és hozzáteszik, hogy „a nagy teológusok szerint Merkúr és a Nap egyet képeznek” (?). Ez nem is csoda – mondják –, mert hiszen „Merkúr oly közel van a bölcsességhez és az Igéhez (a Naphoz), hogy az őt valósággal felszívja, és magába olvasztja”.

Ez a „pogány” elképzelés már az első századtól kezdve elfogadásra talált, amint ez az eredeti Apostolok cselekedetei­ből is kitűnik (ennek angol fordítása értéktelen). Annyira egynek vélték Mihályt a görögök és egyéb nemzetek Merkúrjával, hogy amikor Lystra lakói Pált és Barnabást Merkúrnak és Jupiternek vélve azt mondták: „Az istenek jöttek mi hozzánk emberi ábrá­zatban” (Apostolok cselekedetei, xiv. 11.2). Ekkor a szöveg még hozzáteszi: „És hívják vala Barnabást Jupiternek, Pált pedig Merkuriusnak, mert ő vala az Ige (Logosz) vezére” (U. ott 12.), és nem „a beszédben elöljáró”, amint azt tévesen fordítják az 1611-es angol Bibliában (a magyarban is – ford.), sőt ezt a tévedést a későbbi javított kiadásban is benne hagyták. Mihály a Dániel-ben szereplő álom Angyala, „aki olyan volt, mint egy Ember Fia”. Ő a gnosztikusok Hermes-Christos­-a, az egyiptomiak Anubis-Syrius-a, Amenti-ban Osiris Tanácsadója, az ofiták, leontoid όφιομορφος-a (Michael-Ophiomorphos-a), aki bizonyos gnosztikus ékszereken oroszlán fejet visel, mint atyja, Ildabaoth. (Lásd King: Gnostics and their Remains c. mű tábláit.)

Nos, mindazt a római katolikus egyház hallgatólagosan elismeri, sőt igen sok írója nyilvánosan is vallja. Minthogy nem tagadhatják a nyilvánvaló „kölcsönzéseket”, amelyekkel egyházuk korábbi társainak szimbólumait „kifosztották”, miként a zsidók az egyiptomiakat ezüst és arany ékszereiktől „kifosztották” arcátlanul, és komolyan magyarázzák ezt a tényt. Először is meg­róják azokat a félénk írókat, akik a keresztény dogmákban a régi pogány eszmék megismétlődését, „a mondák emberi plagizálását” lát­ják, majd a legteljesebb komolysággal állítják, hogy a csaknem tö­kéletes hasonlóságnak nem ilyen egyszerű oka van, azt egészen más forrásra kell visszavezetni, és ez: „a kort megelőző emberfölötti eredetű plagizálás”.

Ha az olvasó azt szeretné tudni, hogy miként lehetséges ez, akkor forduljon ismét De Mirville művének V. kötetéhez. És kérem, ne tévesszék szem elől, hogy De Mirville a római egyház hivatalos és elismert védelmezője volt, akit a jezsuiták teljes tudásukkal támogattak. E műben ezt olvassuk:

Bemutattuk a pogányok több félistenét és más való­di történelmi hősét, akik születésük percétől kezdve arra predesztináltattak, hogy leutánozzák, s egyben csúffá tegyék ama hős születését, aki teljes Isten volt, s aki előtt az egész Földnek meg kell hajolnia. Bemutattuk, hogy ezek éppen úgy születtek szűz anyától, amint ő született. Láttuk, mi­ként fojtották meg a kígyót bölcsőjükben, hogyan küzdöttek a démonok ellen, miként vittek végbe csodákat, s haltak vér­tanúhalált, majd leszállva az alvilágba, utóbb feltámadtak halottaikból. És keserűen fájlaljuk azt, hogy bátortalan és félénk keresztények minden ilyen azonosságot a mítosz és a szimbólum véletlen egybeesésével magyaráznak. Nyilván­valóan megfeledkeznek a Megváltó ezen szavairól: „mindenki, aki előttem jött, tolvaj volt és rabló”. S ez mindent meg­magyaráz, nincs szükség a tények letagadására, mert amint ezzel kapcsolatban már megállapítottuk: „Az Evangélium olyan magasztos dráma, amelyet még megjelenése előtt gazfickók leutánoztak és eljátszottak”.

Ezek a „gazfickók” (les drôles) természetesen a démo­nok, akiknek vezérük a Sátán. Nos, a szorult helyzetből való kijutásnak valóban ez a legkönnyebb és egyben fölényes és egyszerű módja! Monumental Christianity című könyvében Rev. Dr. Lundy, egy protestáns De Mirville, el is fogadta ezt a sze­rencsés ötletet; ugyanazt tette a müncheni Dr. Sepp abban a munkájában, amelyben Jézus isteniségét bizonyítja, miközben minden más Megváltót sátáni eredetűnek tart. És még furcsább dolog, hogy ezt a századokon át tartó gigantikus méretű sziszte­matikus és kollektív plagizálást egy másik, a János Evangéliumá­ból vett plagizálással magyaráznak, mert az abból idézett mon­dat: „mindenki, aki előttem jött, stb.” az Énok Könyvében írt szavak verbatim ismétlése. Énok Könyvének a Bodleian Library­ban talált etióp kéziratát Laurence érsek fordította le, s a könyv előszavában a kiadó – az Evolution of Christianity szer­zője – megjegyzi:

Az Énok Könyvének kefe-levonatait átnézve, még jobban feltűnt a szövegnek az Új Testamentummal való rokonsága. Így például azt a példabeszédet, amelyben a jó pásztor meg­menti a nyájat a felbérelt őröktől és a farkasoktól, a negyedik evangelista nyilvánvalóan az Énok LXXXIX-ból vette át, ahol a szerző leírja, miként ölik meg, és pusz­títják el a nyájat a pásztorok, mielőtt az Úr megérkez­nék. Így egyszerre világossá válik a János-féle példa­beszédben az az eddig titokzatos kijelentés: „Akik előttem jöttek, mind tolvajok és rablók voltak”. E sza­vakból ma már megértjük, hogy itt az Énok allegorikus pásztorairól van szó. (The Book of Enoch the Prophet, 1883. XLVIII. old.)

Az időrendi fejlemények folytán ma már elkésett dolog lenne azt állítani, hogy Énok utánozta az Új Szövetséget és nem vice versa. Júdás apostol (14, 15.) verbatim idéz Énoktól egy hosszú részletet az Úr eljöveteléről az ő tízezer szentjé­vel, s megnevezvén a prófétát, ezzel kifejezetten elismeri a forrást.

„Megvizsgálva a próféta és az apostol közötti pár­huzamot, vitán felül megállapítottuk, hogy az isteni kinyilatkoztatásnak tekintett episztola szerzője Énok Könyvét egy özönvíz előtti patriarka által inspirált műnek tartotta. Énoknál és az újszövetségi írások szerzőinél fel­lelhető számtalan egybehangzás… világosan mutatja, hogy a szemita Milton volt az a kimeríthetetlen forrás, ahonnan az evangélisták és apostolok, vagy a nevükben író emberek, a feltámadásról, az utolsó ítéletről, a halhatatlanságról, a kárhozatról, valamint az Ember Fia örök birodalmának egyetemes uralmáról szóló gondolato­kat átvették. Ez az evangéliumbeli plagizálás János Jelenéseiben kulminál, amely Énok látomásait a keresztény­ségre alkalmazza olyan változtatásokkal, amelyekből hiányoljuk ama fenséges egyszerűséget, amivel az apo­kaliptikus jóslás nagy mestere jövendölt a vízözön előtti patriarka nevében”. (Id. mű, xxxv.)

A szerző a „vízözön előtti” kifejezést használta, éspedig jogosan, mert bár a szöveg frazeológiája csak a történelmi kor előtt néhány századdal vagy ezredévvel keletkezett, maga a szö­veg valójában nem az eljövendő eseményekről szóló eredeti jóslat, hanem egy történelem előtti vallásból származó irat másolata.

A Krita korban Vishnu Kapila (és más inspirált tanítók) formájában… közreadja… az igazi böl­csességet (amint Énok is tette). A Treta korban Vishnu megzabolázza a gonoszokat, felvévén az egyetemes ural­kodó formáját (Csakravartin, Énoknál az „örökkévaló Ki­rály”³⁰), és megvédelmezi a három világot (vagy fajt). A Dwâpara korban, Veda-Vyâsa személyében, Vishnu feloszt­ja az egy Védát négyre, és szétbontja azt több száz (Sata) ágra. (Vishnu Purâna, Wilson ford. iii. köt. 31. old.)

Pontosan így van, a legkorábbi árják Védája – még mielőtt leírták volna – minden atlanto-lemuriai nemzetben megjelent, s elhintette a ma létező régi vallások első csíráit. Még a

judeo-kereszténységre is hullott néhány száraz levél az örök Bölcsesség-fa hajtásairól. És a Kali kor, vagyis a jelenlegi kor vége felé Vishnu, az „Örökkévaló Király” mint Kalki jele­nik meg, hogy az igazság uralmát a földön újra bevezesse. Akik majd ebben a korban élnek, azoknak elméje fel fog ébredni, és oly világos lesz, mint a kristály. Azok az emberek, akiket ez a különleges kor (a ha­todik faj) átalakít, olyanok lesznek, mint az eljövendő emberek magvai, és olyan fajt hoznak létre, amely a tiszta Krita kor törvényeit fogja követni. Vagyis ez lesz majd a hetedik faj, a „Buddhák” és az „Isten-fiak” faja, akik szűz szülőktől születnek.

B. A Világosság Istenei a Sötétség Isteneitől erednek

Így ma már kétségtelen, hogy Krisztus, a Logosz, vagyis a Térben lévő Isten s a Földre szállt Megváltó ugyanannak az özönvíz előtti, alaposan félreértett Bölcsességnek egyik késői visszhangja. Története az „Istenek” leszállásával kezdődik, akik Földünkön az emberiségben inkarnálódtak, s ez volt a „Buká­suk”. Az allegória egyszer Brahmâ-ról, máskor Jupiterről szól – az előbbit Bhagavan, az utóbbit Kronosz taszítja le a Földre – s mindezek az emberi fajról szóló allegóriák. De amint e sűrű anyagból lévő bolygóval érintkezik, még a legmagasabb angyal hó­fehér szárnyai sem maradhatnak mocsoktalanok, sem az Avatara (vagy inkarnáció) nem lehet tökéletes, mert minden ilyen Avatara egy Isten bukását jelenti a nemzésbe. Az Upanishadok-ban (a Védák ezoterikus magyarázataiban) találjuk meg ezoterikus tárgyalásban a legtisztábban a metafizikai igazságot, s ugyan­akkor a legalaposabban elrejtve az átlagember felfogása elől, aki annak magasztosságát értékelés helyett úgyis csak degradál­ná. A Rig Véda – Guignault szerint – „az emberiség legmagasabb­ rendű fogalmaihoz vezet”. A Védák pedig – a Vedanta és az Upani­shad-ok ezotériájában – „az Örök Bölcsesség tükre”, s mindig is az marad.

Azok az új maszkok, amelyeket tizenhat évszázadon át a régi istenek arcára erőszakoltak, elrejtették ugyan őket a kíváncsiak szeme elől, de végül is kiderült, hogy ezek kontármunkák voltak. A képletes BUKÁS, s az éppoly képletes keresztre feszítés és meg­váltás mindössze odavezetett, hogy a nyugati emberiség térdig gázolt a vérben. De mindennél rosszabb volt az, hogy elhitet­ték az emberekkel a minden jóval szembenálló gonosz lélek dog­máját, holott ez utóbbi csak az anyagban él, s elsősorban az em­berben. Végül megalkották a Pokol és az örök kárhozat istenkárom­ló dogmáját, s ezzel, mint sűrű réteggel elzárták az emberek magasabb intuícióját az isteni igazságoktól. A legkárosabb ered­mény pedig mindenekfelett az emberek tudatlanságban hagyása volt arra nézve, hogy az ember megjelenése előtt – itt a Földön és valószínűleg más bolygókon is – nem voltak az univerzumban sem ellenségek, sem sötét démonok. Így aztán el kellett fogad­tatni az emberekkel az eredendő bűn gondolatát, kétséges vigasztalásként az evilági bajokért.

Az a természeti Törvény, amely minden ember, sőt minden állat szenvedélyes, veleszületett és ösztönös szabadságvágyában és önrendelkezési akaratában nyilvánul meg, filozófiai szempont­ból a pszichológiához tartozik. Ezzel most nem foglalkozhatunk, mert ha ezt az érzést a magasabb intelligenciákban bemutatni, analizálni és ésszerűen megokolni akarnánk, akkor vég nélküli fi­lozófiai magyarázatokba kellene bocsátkoznunk, amelyekre most nincs helyünk. Ennek az érzésnek talán legjobb szintézisét Milton: „Elveszett paradicsom”-ának (I. könyv) három sora foglalja össze. A „Bukott Angyal” így szól:

Itt bizton uralkodhatunk, uralkodni szerintem

még a pokolban is érdemes!

Inkább legyek itt úr, mint szolga az Égben!

Többet ér embernek lenni, a földi teremtés koronájának, és ki­rálynak annak opus operatum-a fölött, mint elveszni az Ég akarat­ nélküli Szellem-seregeiben.

Másutt már mondtuk, hogy az első Bukás dogmája a Jelené­sek néhány versén alapult, amelyekről ma már kiderült, hogy azokat e mű írói Énoktól plagizálták. Ezekre a versekre vég nélküli elméleteket és feltevéseket építettek, amelyek végül is dog­mává és inspirált hagyománnyá kristályosodtak ki. Mindenki meg­próbálta magyarázni a hétfejű sárkányról szóló verset, amelynek tíz szarva és hét koronája van, s amelynek farka „lerántotta az égi csillagok egyharmadát, s ledobta őket a földre”, úgyhogy e Sárkánynak, angyalaival együtt „már nem volt többé helye az égben”. Hogy mit jelent a Sárkány (vagy Ciklus) hét feje, és az öt gonosz király, megtudható e kötet utóhangjában, amely a 3. részt lezárja.

Newton-tól kezdve Bossuet-ig a keresztény gondolkozók ál­landóan keresték a megoldást ezekre a homályos versekre. Bossuet ezt mondja: „A lehulló csillag Theodosius, az eretnek szekta meg­alapítója… A füstfelhők a montanisták eretnekségei… A csillagok harmadrésze a mártírok, s különösen a teológia doktorai”.

Bossuet-nek viszont tudnia kellett volna, hogy a Jelenések­ben leírt események nem eredetiek, hanem – amint erre már utal­tunk – megtalálhatók más pogány hagyományokban. A Védák korában, vagy ezt megelőzően Kínában, nem voltak sem skolasztikusok, sem montanisták. De a keresztény teológiát így kellett védeni és menteni.

Ez csak természetes. De mi miért áldozzuk fel az igazságot csak azért, hogy a keresztény teológusok nagy fáradsággal kiagyalt elméleteit megmentsük a pusztulástól?

Szent Pál princeps aeris hujus-a, a „levegő hercege”, nem az ördög, hanem – amint azt Eliphas Lévi helyesen magyarázza – az asztrális fény kihatásai. Szerinte az Ördög nem „egy bizonyos korszak Istene”, hanem minden kor és korszak Istensége mióta az ember Földünkön megjelent, és az Anyag számtalan formában és ál­lapotban küzdeni volt kénytelen saját mulandó létezéséért más bomlasztó Erők ellenében.

A „Sárkány” egyszerűen a ciklus szimbóluma, benne a „Man­vantarai Örökkévalóság Fiaival”, akik lejöttek földünk egy bizo­nyos formateremtő periódusában. A „füstfelhők” geológiai jelen­ségek. A Földre zúdított „égi csillagok harmadrésze” az isteni Monádokra vonatkozik – az asztrológiában a Csillagok Szellemei –, akik bejárják glóbuszunkat, vagyis ezek emberi Egók, akiknek egy teljes inkarnációs ciklust kell végrehajtaniuk. Ez a kifejezés: „qui circumambulat terram” (aki körbejár) a teológiá­ban az ördögre vonatkozó ismételt utalás, mert a Gonosz Atyjának mitikus alakjáról mondják, hogy „mint villám csapott le”. Le­rontja ezt az interpretációt az, hogy az „Ember Fia”, azaz Krisztus lejövetele is hasonlóképpen várható – Jézus személyes tanúsága sze­rint –, „mert miként a villámlás kijő napkeletről”³¹, azaz ugyan­olyan formában és szimbólumban száll le, mint a Sátán, akit „mint villámlást láttak lehullani az égből”.³² Mindezeknek a jellegzetesen keleti metaforáknak és szóhasználatoknak az eredetét a keleti népeknél kell keresni. Az összes ősi kozmogóniákban a világosság a sötétségből ered. Egyiptomban ugyanúgy, mint má­sutt, a sötétség volt „minden dolgok princípiuma”. Ezért Pymander, az „Isteni Gondolat”, mint világosság tör elő a Sö­tétségből. Behemot³³ a római katolikus teológiában a Sötétség princípiuma, vagyis a Sátán, viszont Jób azt mondja róla, hogy Behemot „az erős Istennek első alkotmánya” – „Principium viarum Domini Behemoth!”

Az un. Isteni Kinyilatkoztatásban a következetesség nem látszik fő erénynek, vagy legalábbis a teológusok magyaráza­tai szerint.

Az egyiptomiak és a kaldeusok Isteni dinasztiáik kezde­tét arra a korra vezetik vissza, amikor a vajúdó Föld utolsó rángásaival megalkotta az azóta letűnt történelem előtti hegyláncokat, tengereket és kontinenseket. Földünk felszínét akkor még „mély Sötétség borította, és ez a (másodlagos) Káosz hordozta mindazon dolgok princípiumát”, melyek később a Földön kifejlődtek. Geológusaink ma már biztosak abban, hogy a korai geológiai periódusokban, több százmillió évvel ezelőtt, Földünk ilyen állapotban volt.³⁴ Ami magát a hagyományt illeti, ilyen­ről – a megfelelő nemzeti formákba öltöztetve – minden ország minden népe tud.

De nemcsak Egyiptomban, Görögországban, Skandináviában vagy Mexikóban találunk ilyen Typhont, Pythont, Lokit és egyéb „bukott” Démont, hanem Kínában is. A Mennyei Birodalomban egész irodalma van ennek a tárgynak. Azt tartják, hogy egy büszke Szel­lem fellázadt Ti ellen – saját magát kiáltva ki Ti-nek –, s emiatt az Égi Szellemek hét csoportját száműzték a Földre, akik azután „megváltoztatták az egész Természetet, mert maga az Ég hajolt le, és egyesült a Földdel”.

Az Y-King-ben ezt olvassuk: „A repülő Sárkány, a nagyszerű és lázadó, most szenved, gőgjét megalázták, azt hitte, az Égben fog uralkodni, de csak a Földön uralkodik”.

Ugyancsak erről mondja allegorikusan a Tchoon-Tsieoo: (másként: Chuan Hsueh pien, egy nevelésről szóló mű) „Egy éjszaka a csillagok beszüntették ragyogásukat, el­hagyták a Sötétséget, s eső módjára a Földre hulltak, ahol most el vannak rejtve”. Ezek a csillagok a Monádok.

A kínai kozmogóniákban szerepelnek a „Láng Urai”, az „Égi Szűz”, akit kis „Szellemek segítenek és szolgálnak, a nagy Szel­lemek pedig harcolnak a többi Istenek ellenségeivel szemben”. De mindez nem arra mutat, hogy a felhozott allegóriák jóslások vagy előrevetítések lennének, ahogy azokat a keresztény teológia magyarázza.

De a keresztény teológusokkal szemben felhozható legjobb bizonyítékot a Zohar-ban találhatjuk arra nézve, hogy a Biblia mindkét testamentumában lévő ezoterikus megállapítások azonosak a mi Ősi Tanításainkban lévőkkel, vagyis, hogy az „Angyalok bu­kása” egyszerűen a „Hét Kört áttörő” Angyalok inkarnációjára vo­natkozik. Nos, ennek az allegorikus elbeszélésnek Simeon Ben Iochai Kakbala-ja jelenti a lelkét és esszenciáját, míg a későbbi keresztény Kabbala semmi más, mint „homályosan álcázott” mózesi Öt-könyv. Az Agrippa kéziratban ezt olvassuk:

„A Kabbala bölcsessége az egyensúly és a harmónia tudományában rejlik. Azok az erők, amelyeknek kiegyensúlyozása a kezdetben nem történt meg, elpusztulnak a térben (a „kiegyensúlyo­zás” jelentése: differenciálódás).”

„Ekként pusztultak el az ősi világ első Királyai (az Isteni Dinasztiák), az óriások önmaguktól lett Hercegei. Kidőltek, mint gyökértelen fák, és semmi nyomuk nem maradt, mert ők az Árnyékok Árnyékai voltak, azaz az Árnyékszerű Pitrik Chhaya-i. (Ez az „Edom Királyaira” vonatkozik.)

„De azok, akik utánuk jöttek, akik mint hulló csilla­gok zuhantak alá, és akiket az árnyékok magukba zártak, mind a mai napig fennmaradtak”, vagyis a Dhyanik, akik ezekben az „üres árnyékokban” inkarnálódtak, s ezzel el­indították az emberiség korszakát.

Az ősi kozmogóniák minden megállapítása kitárul azok előtt, akik a sorok között felfedezik az eszmék azonosságát, bár ezek különböző köntösöket öltenek magukra.

Az ezoterikus filozófia első leckéje arról szól, hogy a megismerhetetlen Ok – sem tudatosan, sem öntudatlanul – nem in­dítja el a fejlődést, hanem csak időnként bemutatja önmaga különböző aspektusait, hogy azt a véges elmék felfoghassák. Nos, a kollektív – az Univerzális – Elme számtalan különböző Teremtő Erők Seregéből áll, amelyek bármennyire is végtelenek a megnyil­vánult időben, mégis csak végesek, ha a kezdet nélküli és elpusz­títhatatlan Térrel állnak szemben annak legmagasztosabb és leglényegesebb aspektusában. Az, ami véges, nem lehet töké­letes. Ezért vannak alacsonyabbrendű lények is a Seregekben, de sohasem voltak köztük semmiféle ördögök, vagy „pártütő angyalok”, azon egyszerű oknál fogva, miszerint minden a Tör­vény uralma alatt áll. Az inkarnálódó Asurák (de nevezhetik őket bármilyen más néven) csak a törvénynek engedelmeskedtek, amely éppoly kérlelhetetlen, mint minden más törvény. Az Asurák manifesztálódása még a Pitrik előtt történt, s mivel az idő (a térben) ciklusokban halad, egyszer eljött az ő órájuk is – innen a különféle allegóriák. Az Asura nevet a brahma­nák használták először, s ez a név megkülönböztetés nélkül vonatkozott mindazokra, akik szertartásaikat és hókuszpókuszai­kat kifogásolták, amint azt annak idején az Asurendra-nak neve­zett Asura tette. Valószínűleg erre a korra lehet visszavezet­ni az ellenkező és ellenséges Démonok gondolatának felmerü­lését.

A héber Elohim, akiket a fordításokban „Istennek” hív­nak, s akik megteremtik a „világosságot”, azonosak az árja Asurákkal. A „Sötétség Fiaiként” is emlegetik őket, kiemelve ezzel a filozófiai és logikai kontrasztot a változatlan és örök világossággal szemben. A korai zoroasztriánusok nem hittek abban, hogy a Gonosz vagy a Sötétség öröktől fogva egy-idejű a Jóval vagy Világossággal, az interpretáció náluk is ugyanaz. Ahriman szerintük megnyilvánult árnyéka Ahura (Asura) Mazdának, s ő maga is a Zeruana Akerne-ből ered. Ez utóbbit „határtalan Időnek” (Ciklusnak) vagy Ismeretlen Oknak lehetne fordítani. Ez utóbbiról azt tartják: „Annak dicsősége túl magasztos, fényessége túl vakító, semhogy az emberi intellektus, vagy a halandó szem fel­foghatná és megláthatná”. Az Ismeretlen Ok legelső emanációja az örök világosság, minthogy ez előzőleg el volt rejtve a SÖTÉTSÉG-ben, megnyilvá­nulást kellett öltenie magára, s így jött létre Ormazd, az „Élet Királya”. Ormazd a Határtalan Idő „elsőszülötte”, de mint saját elő-típusa (pre-exisztáló spitiruális eszme) öröktől fogva benne élt a sötétségben. A hat Amshaspend – a kezdeti Spirituális Angyalok és Emberek – akik főnökükkel együtt össze­sen heten vannak, kollektíven képezik a Logoszt. A zoroaszte­ri Amshaspend-ek ugyancsak hat nap vagy periódus alatt teremtik meg a világot, s a hetedik napon pihennek; de az ezoterikus fi­lozófia szerint a hetedik nap tulajdonképpen az első korszak vagy „nap”, ezt az árja kozmogóniában Primer teremtésnek nevezik. Ez egy közbeeső Aeon, a teremtés Prológusa, s mint határvonal he­lyezkedik el az önmagától való örök kauzáció és a létrehozott véges eredmények között. A meginduló aktivitás és energia álla­pota ez, az örök, változatlan Nyugalom első aspektusa. A Genezisben – amelyre nem sok metafizikai energiát pazaroltak, csak rend­kívüli találékonyságot és agyafúrtságot az ezoterikus igazság elrejtésében – a Teremtés a megnyilvánulás harmadik fokozatával kezdődik. „Isten”, vagy az Elohim voltaképpen Pymander „Hét Ural­kodóját” jelenti. Az Elohim azonosak minden más Teremtővel.

De még a Genezis is céloz egy töredékes képben arra a pe­riódusra, amikor „sötétség” volt a mélység színén. Látjuk, miként „teremtenek” az Alahim, vagyis miként hozzák létre a két ég­boltot, vagyis a „kettős eget” (nem Eget és Földet), ez egyszerűen azt jelenti, hogy elválasztották a felső, megnyilvánult (angyali) eget, vagyis tudatsíkot, az alsó vagy földi síktól, azaz a (számunkra) örök és változatlan aeonokat azoktól a periódusok­tól, amelyek térben, időben és tartamban mérhetők. A világi fel­fogás szerint pedig elválasztották az Eget a Földtől, az Ismeretlent az ismerttől. Ugyanez a jelentése a Pymander-ben lévő mondatnak, amely így hangzik: „Az isteni Gondolat, amely Világosság és Élet (Zeruana Akerne) saját szavával, vagyis az első aspektussal”, lét­rehozta a másik – a működő – Gondolatot, amely mint Szellem­- és Tűz-isten megalkotta a hét Kormányzót, s az ő körükbe zárta az Érzékek világát, melyet „elkerülhetetlen sorsnak” neveznek. Ez utóbbi a Karmára vonatkozik, a „hét kör” a hét bolygót vagy síkot jelenti, de vonatkozik a hét láthatatlan Szellemre is az angyali szférákban, akiknek látható szimbólumai: a hét bolygó³⁵, a Nagy Medve hét Rishi-je és egyéb jelképek. Roth ezt mondta az Adityakról: „Ne keressük őket sem a napban, sem a holdban, sem a csillagokban, sem a hajnalban, mert ők mindezen megnyil­vánulás mögött a ragyogó élet örök fenntartóit jelentik”.

Ők azok, a „Hét Sereg” – mondja Pymander – akik „fel­fogván Atyjukban (az isteni Gondolatban) a működtető tervét”, hasonlóképpen kívántak működni (vagyis saját teremtményeikkel benépesíteni a világot), éspedig azért, mert miután a „működés szféráján belül”, vagyis a megnyilvánult Univerzumban születtek, ez a manvautárai törvényhez tartozik. És most következik a szakasz második fele, helyesebben két szakasz egymásba tömörítése a teljes értelem elrejtése végett. Azok, akik a működtetés szféráján belül születtek, „testvérek voltak, és szerették őt”. Ez az „ő” nem egyet, hanem a primer angyalokat jelenti, az Asurákat, Ahrimant, Elohimot, vagyis az „Isten-fiakat”, akiknek Sátán is egyike volt. Vagyis itt mindazokról a spirituális lényekről van szó, akiket a „Sötétség Angyalainak” neveztek, lé­vén a sötétség maga az abszolút világosság. De ezt a tényt ma már számba sem veszi vagy talán el is felejtette a teológia. Nyilvánvaló, hogy e sokat rágalmazott és a Sötétségből jövő „Világosság Fiai”-nak spiritualitása éppen úgy nagyobb az utánuk következő Angyalok spiritualitásánál, mint ez utóbbiak éterikus volta is finomabb, mint a sűrű fizikai emberi test. Az előbbiek az „Elsőszülöttek”, s ezért annyira megközelítik a tiszta nyugalomban lévő Szellem határait, hogy az utánuk kö­vetkezőknek szinte csak „hiányai” (arisztotelészi értelemben) vagy ideális típusai, ferouerjei. Ők nem teremthetnek anyagi, testi dolgokat, s ezért mondják róluk, hogy az idők folyamatában visszautasították az „Isten” által parancsolt teremtést, más szóval pártütők lettek.

Igazolásként itt talán arra a tudományos elméletre le­hetne hivatkozni, amely két egyenlő hosszúságú hanghullám ta­lálkozásának hatását tárgyalja. „Ha két hang intenzitása azonos, akkor egybeesésük mindegyikük intenzitását négyszeresére nagyítja fel, interferenciájuk eredménye azonban abszolút csend”.

Justinus Martyr (i. u. II. század), amikor korának „eretnek­ségeit” magyarázza, megállapítja, hogy a világvallások kiindu­lásukban mind azonosak voltak. Az első kezdet valamennyinél az ismeretlen és Passzív istenséggel indul el, ebből egy bizonyos aktív erő vagy erény árad ki, s ezt a misztériumot olykor BÖLCSESSÉG-nek, máskor Fiúnak, sok esetben pedig Istennek, An­gyalnak, Úrnak és Logosznak nevezik.³⁶ Logosznak hívják oly­kor a legeslegelső emanációt, más rendszerek viszont az első androgünből, vagyis a kettős sugárból származtatják, amelyet a kezdet kezdetén árasztott ki a láthatatlan. Philo (i. e. I. század) erről a bölcsességről azt tartja, hogy az férfi és női tulaj­donságokkal bír. S jóllehet e bölcsesség első manifesztációjá­nak volt kezdete – minthogy az Atya által kiárasztott Aeonok leg­magasabbjából, az Oulom-ból³⁷ jött elő –, mégis megmaradt az Atyánál mindeneknek teremtése előtt, mert ő része az Atyának.³⁸ Ezért Philo Judaeus Adam Kadmont az „elme” névvel jelöli, ez Ennoia, Bythos szerint, a gnosztikus rendszerben. „Az elmét pe­dig nevezzük Adamnak”.³⁹

Az ősi mágikus könyvek leírása szerint az egész esemény érthető lesz. Valamely dolog csak akkor létezhet, ha van ellentéte - mondja Hegel. S valóban nem sok filozófia és spi­ritualitás kell hozzá, hogy e későbbi korban keletkezett dogma eredetét felfogjuk, mely dogma ebben a hideg és kegyetlen meg­ fogalmazásban valóban sátáni és erkölcstelen. A mágusok exote­rikus tanításaikban a gonosz eredetét az alantiak szerint magya­rázták: „A világosság csak világosságot eredményezhet, és soha­ sem lehet forrása a gonosznak”, de hogyan jött létre a gonosz, amikor annak teremtésében semmiféle világossághoz hasonló nem játszott közre? A világosság – mondják a mágusok – különböző Lényeket hozott létre, s ezek mind spirituálisak, ragyogók és hatalmasak voltak. De egy nagy Lény (a „Nagy Asura”, Ahriman, Lucifer stb.) a Világossággal ellentétes, gonosz gondolatot kel­tett fel magában. Kételkedett, és e kételkedés folytán sötétté vált.

Nos, ez a megfogalmazás egy kissé már közelebb van az igaz­sághoz, de még messze nem az igazi. Itt nem „gonosz gondolatról” volt szó, amely az ellentétes Erőt felidézte, hanem egyszerűen csak Gondolatról per se (mint olyanról), a fontolgatás, amely­ben cél és terv van, önmagában véges dolog, s így nyilvánvaló ellentétben áll a tiszta nyugalommal, az abszolút Spiritualitás és Tökély oly természetes állapotával. Itt egyszerűen a Fejlődés törvénye lépett a porondra, a mentális kibontakozás folyamata meg­kezdődött, elvált a szellemtől és mind jobban belesodródott az Anyagba, amely ellenállhatatlanul magához rántotta. Alaptermésze­tüket és lényegüket tekintve az eszmék – mint igazi vagy képzelt tárgyakhoz kapcsolódó koncepciók – ellentétben állnak az Abszolút Gondolattal, a Megismerhetetlen Mindennel, amelynek titokzatos működéseiről H. Spencer kijelentette, hogy arról mást nem lehet mondani, csak azt, hogy „semmi köze sincs az Evolúcióhoz” (Principles of Psychology, 2. köt. 474. old.), ami nyilvánvalóan így is van.⁴⁰

A Zohar ezt igen szemléltetően tárgyalja. Amikor a „Szent Egy” (a Logosz) embert kívánt teremteni, magához hívta a legma­gasabb Angyalseregeket, s közölte velük óhaját, de azok kételkedni kezdtek elgondolásának helyességében, és azt mondták: „Az ember dicsőségben egy éjszakát sem fog eltölteni”, amiért azután őket megégette (megsemmisítette?) a „Szent Úr”. Ezután az Úr egy másik, alacsonyabbrendű Sereget hívott magához ugyanezzel a céllal. Ők is ellentmondtak a „Szent Egynek”, szólván: „Mire lenne jó az Ember?” Az Elohim mégis megteremtették az embert, s amikor az ember bűnbe esett, Uzza és Azael seregei így gúnyolták az Istent: „Íme, itt az Ember Fia, akit teremtettél. Lásd bűnét!” Ekkor a Szent Egy így válaszolt: „Ha ti is köztük (az emberek között) lettetek volna, náluk is rosszabbak lennétek”. S ezzel letaszította őket ragyogó égi helyükről egyenesen a Földre, azok pedig „átvál­toztak (emberekké), és bűnbe estek a Föld asszonyaival”. (Zohar, 9b.) Ez egé­szen világos. A Genezis (vi.) nem szól arról, hogy ezek az „Isten­fiak” megkapták volna büntetésüket. A Bibliában erre nézve az egyetlen utalás Júdás apostolnál található: „És az angyalokat is, akik nem tartották meg fejedelem­ségüket, hanem elhagyták az ő lakóhelyüket, a nagy nap ítéletére örök bilincseken, sötétségben tartotta”. (Júdás apostol, 6. vers) Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a testetöltésre ítélt „Angyalok” a hús és az anyag bilincseiben vannak, a tudatlanság sötétségében, egészen a „Nagy Napig”, amely mindig a hetedik kör után, a „Hét” elteltével, a HETEDIK SABBATH-on következik be, vagyis a Manvantara utáni Nirvánában.

Hogy Pymander, az Isteni Gondolat vagy Hermész mennyire ezoterikus és menyire egybehangzó a Titkos Tanítással, az csak az eredeti és ősi latin és görög fordításokból tűnik ki. Hogy mennyire eltorzították később az európai keresztények, látható azokból a megjegyzésekből és önkéntelen vallomásokból, amelyeket 1578-ban a francia fordító, de St. Marc Előszavában és Ayre püs­pökéhez intézett levelében olvashatunk. St. Marc szavaiból kitű­nik, hogyan alakult át a panteista és egyiptomi tanulmány misz­tikus római katolikus tanulmánnyá, s azt is, miként vált Pymander azzá, aminek ma ismerjük. St. Marc fordításában azonban még így is nyomára bukkanhatunk, mi volt az igazi PYMANDER: az „Egyetemes Gondolat” vagy „ELME”. Így hangzik a régi francia nyelvből le­fordított szöveg, amelynek eredetijét lábjegyzetben közöljük, sajátos ódon franciaságában:⁴¹

Az Emberben hét embert (princípiumot) teremtettek… Az Atya és a Szellem Hétségének harmonikus természetét. A Természet… hét embert teremtett a Hét Szellem természetének megfelelően… melyekben potenciálisan megvolt a két nem.

Metafizikai szemszögből az Atya és a Fiú az „Egyetemes Elme” és a „periodikus Univerzum”, az „Angyal” és az „Ember”. Az „Egye­temes Elme” jelentése: a FIÚ és az ATYA egyazon időben, s Pymander szerint az aktív ESZME és a passzív GONDOLAT hozza létre, s ez a természet kiinduló alaphangja, amelyből hét hang, a Teremtő erők hetes skálája származik. Belőle jön létre a hét prizmás szín­-aspektus, melyet mind az egyetlen fehér sugárból vagy VILÁGOSSÁG-ból erednek, s ez utóbbi pedig a SÖTÉTSÉG-ből származik.

C. Az „Égiek Háborújának” sokféle értelme

A Titkos Tanítás rámutat arra a nyilvánvaló tényre, hogy az Emberiség – kollektívan és individuálisan az egész megnyilvánult természettel együtt – magában hordozza: (a) az Univerzális Princípium leheletét, annak elsődleges differenciálódásában, és (b) azt a számtalan „leheletet”, amelyek az Egy LEHELET-ből származnak annak másodlagos és további differenciálódásában. A természet és emberi­ségei ugyanis a mindinkább növekvő anyagiságú síkok irányában eresz­kedik le. Az elsődleges Lehelet a magasabb Hierarchiákat tölti be, a másodlagos leheletek az alacsonyabbakat, a folyamatosan lefelé tartó síkokon.

Nos, a Bibliában igen sok olyan szövegrész van, amely első pillantásra is – exoterikusan – azt bizonyítja, hogy mindez vala­mikor univerzális hit volt, különösen meggyőző két szöveg: Ezékiel, xxviii, és Ézsaiás, xiv. A keresztény teológusok megte­hetik, hogy mindkét szövegben a Teremtés előtti nagy Háborút, Sátán lázadásának eposzát, stb. lássák, ha épen úgy tetszik, de elképzelésük képtelensége nagyon is feltűnő. Ezékiel siralmait és feddéseit Tirus fejedelméhez intézi; Ézsaiás pedig Akház ki­rályhoz, aki a bálványimádásnak hódolt, ezt ugyan az egész zsidó nemzet is megtette néhány Beavatott (az un. próféták) kivételével, akik szerették volna visszatartani népüket az exoterikus hit – vagy bálványimádás, ami végül is ugyanaz – felé vezető úton. De ítéljen maga az olvasó.

Ezékielnél (xxviii, 2-8) ezt halljuk: „Embernek fia! mondd a Tirus Fejedelmének, ezt mondja az Úr Isten (szerintünk a Karma „istene”): Mivelhogy felfu­valkodott a te szíved, és ezt mondtad: Isten vagyok én… holott te ember vagy… Ennek okáért, íme én hozok te reád idegeneket… és fegyverüket kivonják a te bölcsességed­nek szépsége ellen, és… a verembe (vagy földi életbe) vetnek téged…”

„Tirus fejedelme” eredetét kutatva, a nagy Varázslók, a gonosz atlanteánok „Isteni Dinasztiáit” kell megneveznünk. Ezékiel szavai nem metaforát, hanem ez esetben tényleges történelmet jelen­tenek. Mert éppen a prófétában belül megszólaló hang, az „Úr”, vagyis saját Szellemének hangja mondja neki: „És ezt mondtad: Isten vagyok én, az Isten(ek) székében ültem (Isteni Dinasztiához tartoztam) a tenger kö­zepette, holott te ember vagy… Íme bölcsebb vagy Dánielnél, semmi elrejtett dolog nincsen, mely tőled elrejtett volna. A te bölcsességeddel… sokasítottad meg a te gaz­dagságodat, és felfuvalkodott a te szíved a te gazdagságod miatt… Ennek okáért, íme én hozok te reád idegeneket… és fegyvereket kivonják a te bölcsességednek szépsége el­len… A verembe vetnek téged, és meghalsz azoknak halálok­kal, kik a tengernek közepette megölettetnek”. (3-8. versek) Mindezen szidalmak nem jóslást jelentenek, hanem egyszerű­en visszaemlékezések a „Föld Óriásainak”, az atlanteánoknak sorsára.

Mert mi mást is jelentene az utolsó mondat, mint beszámolót Atlantisz sorsáról? Majd e sorok: „Felemelkedett a te szíved a te szépséged miatt” (17. vers) valószínűleg Pymander „Égi Emberére”, vagyis a Bukott Angyalokra utal, akiket azzal vádolnak, hogy fel­fuvalkodtak az osztályrészül kapott nagy szépségük és bölcsességük miatt, s ez buktatta el őket. E helyeken szó sincs metaforá­ról, azt talán csak teológusaink előre kialakított képzeletében létezik. E versek a múltat beszélik el, s inkább a Beavatás misz­tériumaiban szerzett Tudásról, semmint visszapillantó clairvoyance­-ról tanúskodnak! Majd a hang újra megszólal:

„Az Isten kertje gyönyörűségében (a Satya Yuga-ban) voltál, minden drágakövekkel körülvétettél vala… a te dobjaidnak és sípjaidnak szerszámai te benned attól a naptól fogva készít­tettek meg, mikor teremtettél. Te vagy a felkenetett kerub… a tüzes drágakövek között szüntelenül jártál. Töké­letes voltál a te útjaidban attól a naptól fogva, melyen te­remtettél, míglen álnokság találtaték benned… ez okáért le­vetlek téged az Isten hegyéről, és elvesztelek téged”. (13-16. versek)

Az „Isten Hegye” az „Istenek Hegyét” vagy Merut jelenti. A negyedik fajban ez a hegy az Atlasz-hegység volt, ez volt az Is­teni Titánok egyikének utolsó formája, s azon időkben oly magasra nyúlt, hogy a régiek azt hitték: csúcsain tartja az egeket. Nem Atlasz segítette-e az óriásokat az istenek (Hyginus) elleni hábo­rújukban? A mesének egy másik változata arról szól, hogy Atlasz, Iapetus és Clymene fia, annyira megkedvelte az asztronómiát, hogy emiatt választotta lakóhelyéül a legmagasabb hegycsúcsot. Az igazság az, hogy Atlasz, az „istenek hegye”, s az ugyanilyen nevű hős a negyedik faj ezoterikus szimbóluma, míg Atlasz hét leánya, az Atlantidák, a hét alfajt szimbolizálják. Az Atlasz-hegység – s ezt valamennyi legenda egybehangzóan állítja – háromszor olyan magas volt régen, mint most, a hegység süllyedése ugyanis két külön­böző korban következett be. Vulkánikus eredetű, s ezért mondja az Ezékielben megszólaló hang: „Ezért támasztok tüzet be benned, mely téged megemészt”. (18. vers) Ez természetesen nem azt jelenti, amit a lefordított szöve­gek mondani látszanak, hogy ugyanis ezt a tüzet Tirus Fejedelmében vagy népében támasztja fel az Úr, hanem az Atlasz-hegységben, amely mágiában járatos, a művészetek és civilizáció csúcsán lévő büszke fajt jelképezi, s ennek utolsó maradványa úgyszólván e valamikor gigantikus hegység lábainál pusztult el.

Valóban: „rettegésekre voltál nékik, és nem lészesz örökké”; mert hiszen e fajnak még a neve és sorsa is kitörlődött az emberek emlékezetéből. Ne felejtsük el, hogy úgyszólván minden ősi király és pap beavatott volt. A negyedik faj vége felé pedig ellenséges­kedés támadt a jobboldali és baloldali ösvény beavatottai között, végül az Édenkerthez nemcsak az Ádámi fajhoz tartozó zsidóknak van közük, hanem más személyeknek is, hiszen maga Ezékiel is az Éden legszebb fájához hasonlítja a Fáraót, mikor arról szól: „Vigasztalást vőn a mélység országában Éden minden fája, a Libanon szépsége és java… (mert) ezek is alászál­lottak vele (a Fáraóval) a sírba”,⁴² az alvilágba, vagyis az óceán mélyére, amely szélesen meg­nyílt alattuk, hogy felfalja az atlanteánok országait és népeit. Ha mindezeket tekintetbe vesszük, és összehasonlítjuk a különböző beszámolókat, akkor rájöhetünk arra, hogy Ezékiel xxviii. és xxxi. fejezete nem Babilonra, Asszíriára, de nem is Egyiptomra vonatkozik, minthogy ezek nem ilyen módon pusztultak el, egyszerűen a föld felett dőltek romba, s nem a föld alatt, hanem itt valóban Atlantiszról és annak majdnem valamennyi országáról van szó. Az is nyilvánvaló, hogy a Beavatottak „Édenkertje” nem mítosz volt, hanem egy ma már elsüllyedt földrész. A dolgok értelme megvilágosodik a tanulmányozó előtt, s értékelni fogja teljes ezoteriájában az ilyen megállapítá­sokat: „Édenben voltál… Isten szent helyén valál”, mert igen sok nemzetnek voltak és vannak ma is szent hegyei, így a Himalája csúcsai, a Parnasszus és a Sínai-hegy. Ezek mind a Beavatás helyei voltak, itt laktak az ősi, sőt modern Adeptusok közösségeinek főnökei. Egy másik helyen ezt olvassuk: „Íme, Assur (miért nem Atlanteán, Beavatott?) cédrus vala a Libanonon… ennek okáért lőn magasb növése a mező minden fájánál… A cédrusok el nem takarák őt az Isten kertjében… úgy hogy irigykedett rá Éden minden fája...” (Ezekiel, xxxi. 3-9.)

A Beavatottak neve Kis-Ázsiában mindenütt: „az Igazságosság fái”, a Libanon cédrusai, s ugyanilyen neveket kaptak egyes zsidó királyok is. Indiában is így hívták a nagy adeptusokat, de csak a balkéz adeptusait. Amikor a Vishnu Purâna elmondja, hogy „a világot elborították a fák”, mialatt a Prachetasa-k – akik „10000 évet töltöttek önmegtartóztatásban a hatalmas óceánban” – elmélyedtek imáikban, akkor az allegória az atlanteánokra és a korai ötödik faj – az árják – adeptusaira vonatkozik. Más „fák (Varázsló adep­tusok) pedig megsokasodtak és elárasztották a védtelen földet, az emberek pedig elpusztultak… mert nem tudtak tízezer éven át fá­radozni”. Ezután a Rishik, az árja faj Bölcsei, akiket Prachetasa-k­nak hívtak, a beszámoló szerint „előjöttek a mélyből ⁴³, majd a szájukból fújt lángokkal és széllel elpusztították a gonosz „fákat” és az egész növényi birodalmat. Végül Soma (a Hold), a növényi birodalom uralkodója köt békét a Jobboldali Ösvény adeptusaival, s az egyezségben felajánlja mennyasszonyként Marishâ-t, a „fák leszár­mazottját”.⁴⁴ Ez utalás arra a nagy harcra, ami az „Istenfiak” és a Sötét Bölcsesség fiai, a mi őseink, más szóval az atlanteán és az árja adeptusok között végbement.

E korszak egész története allegóriaként szerepel a Rama­yana-ban, az a misztikus elbeszélés epikus formában mondja el a korai árják isteni dinasztiájának első királya, Rama és az atlanteán (lanka) faj szimbolikus megszemélyesítője, Ravana között lefolyt küzdelmet. E korai árják a szoláris istenek in­karnációi, az atlanteánok pedig a testet öltött lunáris dévák voltak. Ez a hatalmas ütközet a Jó és a Gonosz, a fehér és a fekete mágia közötti küzdelem volt, melynek végcélját az képez­te, hogy az isteni erők fölülkerekedhessenek az alsó földi vagy kozmikus erőkön. Ha ezt a megállapítást a tanulmányozó jobban meg akarja érteni, akkor olvassa el a Mahabhârata-ban az Anugîtâ epizó­dot, ahol a Brâhmana ezt mondja feleségének: „Az Én segítségével felfogtam az Énben lévő székhelyt, ahol a Brahman az ellentétpároktól mentesen lakozik, s ahol a hold a tűzzel (vagyis a nappal) egyesülve mint az intellektuális princípium éltetője minden lényt fenntart”. A Hold valóban az elme (Manasz) istensége, de csak az alsóbb síkon. Az egyik Kommentár ezt mondja: „A Manasz kettős, alsó részében lunáris, felső részében pedig szoláris”. Vagyis más szavakkal, a manasz felső aspektusa a Buddhi felé vonzódik, míg az alsó aspektus lebocsátkozik az állati lélekbe, amely telve van önző és érzéki vággyal, s annak a sza­vára hallgat, az adeptus és a profán ember életének misztériumát ebben kell keresni, s ez magyarázza a post mortem elszakadást az isteni és az állati ember között. A Ramayana – amelynek minden sorát ezoterikusan kell olvasni – fennkölt szimbológiával és allegóriával tárja fel egyaránt az ember és a lélek megpróbáltatásait. Az Anugîtâ-ban így szól a Brâhmana⁴⁵: „A belsőben (a testen belül), mindezen életszelek (princípiumok?) közepette, melyek a testben mozognak, és egymást felfalják⁴⁶, a hétszeres Vaishvâna tűz⁴⁷ lángol”.

De a legfőbb „Lélek” a Manasz vagy elme, ezért a szöveg szerint Soma, a Hold, egyezséget köt a Manasz szoláris részével, amelyet a Prachetasa-k személyesítenek meg. De a Ramayana hét aspektusát felnyitó hét kulcs közül, ez csak az egyik kulcs, és­ pedig a metafizikai aspektus kulcsa. Megjegyezzük, hogy minden más Szentíráshoz is hét kulcs szolgál.

A különböző Beavatottakat jelző „Fa” szimbólum majdnem mindenütt használatos volt. Jézust az „Élet fájának” hívták, mint minden más adeptust, aki a jó Törvény oldalán állt, míg a baloldali ösvény adeptusairól mint „kiszáradó fákról” beszéltek. Keresztelő János a „fejszéről” szól, amely a „fáknak gyökerekre vettetett” (Máté, III. 10.) Assirius hadseregét szintén fáknak nevezi a próféta. (Ézsaiás, X. 19.)

Az Édenkert igazi jelentését kellőképpen megmagyaráztuk az Isis Unveiled-ben. A szerző előtt többen kifejezték csodálkozá­sukat, hogy az Isis Unveiled-ben oly kevés van azokból a tanokból, amelyeket most közrebocsátunk. Ez tévedés, bőségesen céloztunk ugyanis ilyen tanításokra, jóllehet magukat a tanításokat nem közöltük. Akkor még nem érkezett el az ideje, mint ahogy ma sincs még itt az ideje annak, hogy mindent elmondjunk. Nemrégiben az Esoteric Buddhism egyik kritikusa azt írta: „Az Isis Unveiled­-ben nincsenek megemlítve az ötödik fajt megelőző atlanteánok, vagyis a negyedik faj”. Én, mint az Isis Unveiled szerzője, ál­lítom, hogy az atlanteánokat, mint elődeinket említettem. Mert hiszen teljesen világos a következő megállapítás, amelyet a Jób Könyvének tárgyalásánál tettem: „Az eredeti szöveg nem a ’halott dolgokról’ beszél, hanem a halott Rephaim-ról (óriásokról vagy hatalmas primitív emberekről), akikről az ’evolucionisták’ talán valamikor megállapítják, hogy jelen fajunk ősei voltak”. Nos, hogy a fenti célzást most nyíltan megmagyaráztuk, fel­hívjuk az evolucionistákat, hogy jutassanak ebben az irányban, de ők ma is bizonyosan visszautasítják ezt a gondolatot, mint ahogy tíz évvel ezelőtt tették. A tudomány és a teológia elle­nünk van, s ezért – önvédelemből – kénytelenek vagyunk mind­kettőnek kérdéseket feltenni. A prófétai írásokban elszórt homályos metaforákból, valamint János Jelenéseiből – e nagyszerű, de csak az Énok Könyvének újabb verziójából – kiindulva, a keresztény teológia kidolgozta az Egek Háborújának dogmatikus eposzát, teljesen bizonytalan alapokra építve. S még hozzá fel­használt olyan szimbolikus víziókat is, amelyeket csak a Beava­tottak érthetnek meg. Ilyen oszlopokra emelte fel az egész vallás hatalmas építményét, s most ezek az oszlopok igen gyenge nádszálaknak bizonyultak, s a kiagyalt szerkezet kezd összeros­kadni. Az egész keresztény elképzelés két ellentéten – a Jakin és Boaz, a jó és a gonosz, a Krisztus és a Sátán, az άγαθαί καί κακαί δυνάμεις (jó és gonosz erők) ellentétpárján nyugszik. Ha elvennénk a kereszténységből a Bukott Angyalok alapvető té­telét, akkor eltűnne az Édenkert lugasa, Ádámmal és Évával együtt a semmibe foszlana. Maga Krisztus is, az Egy Isten és Megváltó kizárólagos szerepében, mint az állati ember bűneiért vezeklő áldozat, egyszeriben használhatatlan és értelmetlen mí­tosszá válnék.

A Revue Archéologique egy korábbi számában (1845. 41. old.) a francia M. Maury ezt a megjegyzést teszi: „A jó és rossz szellemek közötti általános harc csak egy másik, sokkal régibb és szörnyűbb harc ismétlésének látszik, amely egy ősi mítosz szerint, még az univerzum megteremtése előtt ment végbe a hűséges és lázadó sere­gek között”.

Itt újra csak a prioritás egyszerű problémájáról van szó. Ha a János Jelenései még a védikus korban készültek volna, s ha nem tudnánk ma már teljes bizonyossággal, hogy az egyszerűen nem más, mint az Énok Könyvének egy változata, melyben a pogány antik kor sárkány-legendái is szerepelnek, akkor a leírás nagyszerűsége és szépsége befolyásolhatná a bírálók véleményét a keresztény interpretáció elfogadására, ahol az első háború színtere a csillagos égbolt, s az első vérengzők az Angyalok voltak. De a jelenlegi kutatások állásánál a Jelenéseket – eseményről eseményre – más és sokkal régibb víziókra kell visszavezetnünk. Ezen ezoterikus eposz, s a benne foglalt apo­kaliptikus allegóriák jobb megértése kedvéért, arra kérjük az olvasót, vegye elő a Jelenéseket, és olvassa át a xii. fejezet 1-7. verseit.

Az említett résznek több jelentése van, és már sokat felderítettek ezen egyetemes mítosz asztronómiai és számbeli titkaiból. Amiről most mi beszélhetünk, az csupán egy töredék, némi célzás a szöveg titkos jelentésére, mint amely egy igazi háborút ír le, éspedig két iskola beavatottjai között végbement harcot. Ugyanezen alapra igen sok és változatos, ma is létező allegória épült fel. A teljes igazságnak megfelelő elbeszélés – vagyis amelyik a teljes ezoterikus értelmet is feltárja – a titkos könyvekben van leírva, de ezekhez a szerző nem jutott hozzá.

Exoterikus munkákban azonban a Taraka háború epizódja kulccsal szolgálhat a témához, kiegészítve néhány ezoterikus kommentár felvilágosításaival. Magát az eseményt mindegyik Purâna leírja több-kevesebb változtatással, s ez bizonyítja annak allegorikus jellegét.

A legkorábbi védikus árják mitológiájában, úgyszintén a későbbi purânai elbeszélésekben Budhát, a „Bölcset” emlege­tik, „a Titkos Bölcsességben járatosat”, euhemerista felfo­gásban ő a Merkur bolygó. A Hindu Classical Dictionary szerint a Rig Véda egyik himnuszának Budha a szerzője. Ezek szerint te­hát ő semmiképpen sem lehet „a Brahmanák egy későbbi fikciója”, hanem valóban igen régi megszemélyesítés.

Budha geneológiáját vagy inkább teogóniáját tanulmányoz­va a következő adatokra bukkanunk. A mítosz szerint Budha Brihaspati feleségének, az „aranyszínű” Târâ-nak a fia, apja pedig Soma, a (hímnemű) Hold, aki – mint a görög mitológiában Paris – elrabolja férjétől a hindu Csillagbirodalom ezer új Helénáját. Ennek következtében harc és háború tör ki a Swarga-­ban (a Mennyben). Ez az epizód egy ütközetet robbant ki az Istenek és az Asurák között. Soma Király szövetkezik Ushanas-sal (Vénusz), a Danava-k vezetőjével, míg az Isteneket Indra és Rudra vezetik, akik Brihaspati mellé szegődnek. Brihaspati se­gítséget kap még Shankara-tól (Shivától), akinek Guruja Brihaspati atyja, Angiras volt, s így támogatásában részesíti annak fiát. Az elbeszélésben Indrát úgy tekinthetjük, mint Mihály prototípusát, az Archistrategust és a „Sárkány” an­gyalainak legyőzőjét, tekintve, hogy Indra egyik neve Jishnu, ami „az égi seregek vezetőjét” jelenti. Mindkét megszemélyesítés a bosszúálló istenek védelmében harcol, mint egyes Titánok tették más Titánok ellenében. Az egyik megszemélyesítés Jupiter tonans oldalán, (Indiában Brihaspati a Jupiter bolygó, igen különös egybe­hangzás), a másik megszemélyesítés a mennydörgő Rudrát támogatja. E háború folyamán pártol el Indrától testőrsége, a vihar-istenek (Marut-ok). Az egész történet igen sokat elárul bizonyos részleteiben.

Vizsgáljuk meg hát ezeket a részleteket, és próbáljuk megfejteni jelentésüket.

Az elnöklő géniusz, másként a Jupiter bolygó „kormányzója”, tehát Brihaspati, a kijátszott férj. Ő az istenek tanítója, vagy spirituális guruja, s ezek az istenek a nemző erőket sze­mélyesítik meg. A Rig Védában ő a Brahmanaspati nevet kapta, vagyis egy olyan istenség nevét, akiben „az istenek iránti hódolat nyer megszemélyesítést”. Így Brahmanaspati az isteni kegyelem materializációját jelenti, éspedig a rítus és cere­mónia, más szóval az exoterikus istentisztelet eszközeinek fel­használásával.

TÂRÂ⁴⁸, Brihaspati felesége viszont azon erők megsze­mélyesítése, amelyekkel a Gupta Vidya (titkos tudás) beavatottai bírnak, amint azt látni fogjuk.

SOMA asztronómiai szempontból a Hold, de a misztikus frazeológiában így hívják azt a szent italt, amelyet a brahma­nák és beavatottak a misztériumok és áldozati szertartások alatt isznak. A Soma növény, az asclepias acida, szolgáltatja azt a levet, amelyből a Soma italt, ezt a misztikus nedűt készí­tik. A Somában rejlő összes erőket csak a Rishik leszármazottai, a nagy misztériumokban résztvevő Agnihôtri-k vagy tűz-papok ismerik. De az igazi Somának valódi sajátsága az volt, (és ma is az), hogy új emberré teszi a Beavatottat, amikor az újraszületik, vagyis, amikor a beavatott asztrális testében kezd élni.⁴⁹ Mert amikor a beavatott spirituális természetével legyőzi a fizikait, a Soma nélkül még ettől a légies formától is könnyen elszakadna, leválasztván azt magáról.⁵⁰

A régi időkben sohasem adtak Somát a beavatatlan brahmaná­nak, vagyis az egyszerű grihastának, aki az exoterikus szertartá­sok papja volt. Így Brihaspati, jóllehet „az istenek guruja”, mégis a holt-betűs istentisztelet reprezentánsa volt. És Târâ, a felesége – bár együtt él a dogmatikus hittel – azt szimboli­zálja, aki az igazi Bölcsesség után sóvárog, s így beavatást nyert Soma Király, a Bölcsesség adományozójának misztériumaiba. Soma ezért viszi őt magával, az allegória szerint. Az eredmény Budha, az ezoterikus Bölcsesség megszületése, Merkur vagy Hermész ugyanezt jelentette Görögországban és Egyiptomban. Budhát oly „gyönyörűnek” mondják, hogy még a férj – aki jól tudja, hogy Budha nem az ő holt-betűs istentiszteletének sarja –, mégis saját Fiának tekinti az „újszülöttet”, vagyis a rituális és értelmetlen formák gyümölcsének.⁵¹ Íme, röviden így hangzik az allegória egyik magyarázata.

Az Egek Háborúja több hasonló eseményre utal a lét kü­lönböző síkjain. Az egyik esemény tisztára asztronómiai és kozmikus tény, a kozmogóniához tartozik. Mr. John Bentley is azt gondolta, hogy az Egek Háborúja a hinduknál csak az idő­beli korszakokra vonatkozó kalkulációk illusztrációja volt.⁵²

Bentley szerint ez mint prototípus szolgált a nyugati nemzetek számára, amikor a Titánok Háborúját kitalálták. Bentley nem következtet rosszul, de azért nincs teljesen igaza. Mert jóllehet a csillagvilághoz kapcsolódó prototípus valóban egy pre-manvantarai korszakot illusztrált, és teljesen azon a tu­dáson alapult, amelyet az árja Beavatottak a kozmogóniai fejlődés és annak teljes programja felett maguknak megszereztek⁵³, a Titánok harca viszont csak legendás és isteni környezetbe emelt másolata annak az igazi háborúnak, amely a himalájai Kailasa-­ban (Egekben) dúlt, nem pedig az interplanetáris kozmikus Tér mélységeiben. Ez a himalájai háború annak a gyilkos harc­nak a feljegyzése, amely a negyedik és az ötödik fajhoz tarto­zó „Isten-fiak” és az „Árnyék Fiai” között zajlott le. Ez a két esemény (a kozmogóniai fejlődési program és a himalájai harc), amelyeket még az Asurák és az Istenek között végbement háború exoterikus legendáival is összeolvasztottak, a későbbiek­ben alapul szolgált minden ilyen tárgyú nemzeti hagyomány ki­dolgozására.

Ezoterikusan az Asurák – bár később gonosz szellemekké és alsóbbrendű Istenekké alakultak át, mint akik örökös harcban állnak a nagy istenségekkel – a Titkos Bölcsesség Istenei. A Rig Véda legrégibb részeiben ők még spirituálisak és iste­niek, minthogy az Asura kifejezést a Legmagasabb Szellemre értették. Asura ugyanaz, mint a zoroaszterek nagy Ahurája. (Ld. Darmesteter: Vendidad, Introd. p. LVIII, Sacred Books of the East, vol. II.) Volt idő, amikor Indra, Agni és Varuna istenek maguk is az Asurákhoz tartoztak.

Az Aitarêya Brâhmana-ban le van írva, hogy Brahmâ-Prajâpati lehelete (asu) élővé lett, s ő ebből a leheletből teremtette az Asurákat. De később, már a háború után, az Asurákat

az Istenek ellenségeinek nevezték, s nevüket úgy magyarázták, hogy ők „A-surák” – a szókezdő „A” ugyanis fosztóképző – tehát „nem-istenek”, lévén a Surák az „istenek”. És itt az Asurák és azok „Seregei’ – akikről részletesen fogunk még szólni – hozzákapcsolódnak a keresztény egyházak „Bukott Angyalaihoz”. Különben is a spirituális Lényeknek ez a hierarchiája minden régi és modern nemzetnél megtalálható, kezdve a zoroaszterektől egészen a kínai nemzetig. E „bukott angyalok” is éppen úgy fiai az ősi Teremtő Leheletnek, amely minden új Maha Kalpa vagy Manvantara elején kiárad, mint a végig „hűséges” Angyalok. A „bukott” Angyalok Somának (az Ezoterikus Bölcsesség atyjának) szövetségesei voltak Brihaspati ellenében, aki a rituális vagy ceremoniális vallást jelentette. Nyilvánvaló, hogy az Asurákat a ceremónia-hívők a Tér és Idő folyamatában ellentétes erőkké vagy démonokká degradálták, hiszen fellázadtak a képmutatás, a tettetett imádat és a holtbetűs magyarázat ellen.

Most vizsgáljuk meg, milyen jellegű lények voltak azok, akik ezekben a seregekben harcoltak: (1) Az Ushanak, vagyis a Vénusz bolygó „seregei”, akik a római katolikusoknál Luciferré, a „hajnalcsillag” géniuszává (lásd Ézsaiás, XIV, 12.) alakultak át, e seregek másik neve tsaba vagy a „Sátán” had­serege. (2) A Daityák és Danavák, másutt a Titánok, a démonok, a Bibliában (Genezis, VI.) az óriások, akik az „Isten fiai” és az „Emberek leányaitól” származtak. Gyűjtőnevük mutatja a nekik tulajdoní­tott jelleget, s ugyanakkor feltárja a brahmanok titkos animus-ának jelentését, más néven Krati-dwisha-knak, „az áldozat-bemutatások ellenségeinek”, vagyis a színlelés ellenségeinek ne­vezik őket. Ezek azok a seregek, amelyek Brihaspati ellen, va­gyis az exoterikus népszerű és nemzeti vallások ellen harcoltak, de harcoltak Indra ellen is, aki a látható egek, a mennybolt istene, bár ő a korai Védákban még a kozmikus egek legmagasabb istene, lévén az megfelelő lakhelye egy extra-koz­mikus és személyes Istennek, akin túl semmiféle exoterikus vallás nem tud tovább jutni.

(3) Ezután jönnek a Nágák⁵⁴, a Sarpak, Kígyók (Serpents) vagy Szeráfok. Az ő jelképeikben is felfedezhető jellemük tit­kos értelme. A mitológiában ezek fél-isteni lények, arcuk em­beri, testük sárkányfarokban végződik. Ezért nyilvánvalóan ők a zsidó seraphim is (hasonlítsuk össze a Serapis, Sarpa, Serpent szavakat); a seraphim egyes számú saraph, „égő, tüzes” (Lásd. Ézsaiás, VI, 2, 3.) jelentéssel bír. A keresztény és a zsidó angyaltan különbséget tesz a Seraphim és a Cherubim vagy Cherubok között, akik sor­rendben csak a másodikak, ezoterikusan és kabbalisztikusan azonban e kettő azonos, mert a cherubim bármely égi sereg-fajtá­nak egyszerűen csak a képét vagy hasonlóságát jelenti. Nos, amint már előbb mondtuk, Sárkánynak vagy Nágáknak hívták a Beavatott remetéket, mivel azok rendkívül bölcsek és spirituálisak voltak, és mert barlangokban laktak. Például, amikor Ezákiel (xxviii, 3, 4.) Tirus királyához szólva reá a Cherub jelzőt alkalmazza, s el­mondja neki, hogy bölcsessége és megértése folytán nincs többé titok elrejtve előle, az okkultista számára világos, hogy itt egy „próféta” – talán csak az exoterikus vallás köve­tője – intéz dörgedelmet egy másik iskolához tartozó Beavatott­hoz, és nem egy képzelt Luciferhez, a csillagokból lezuhant cherubhoz, az Édenkertből később kiűzött személyhez szól. Így tehát az un. „háború” sok jelentésének egyike allegorikus megemlékezés arról a harcról, amely az adeptusok két osztálya – a jobboldali és a baloldali ösvény – között végbement. Indiá­ban a legkorábban ismert adeptusoknak, a Rishiknek három osztálya volt: a királyi osztály, vagy Rajarshik, akik aszketi­kus életet élő királyok és hercegek voltak, azután az isteni osztály vagy Devarshik, akik a Dharma vagy Jóga fiai voltak, és végül a Brahmarshik, azon Rishik leszármazottai, akik a brahmanai gotrákat vagyis kaszt-fajokat megalapították. Nos, félretéve egyelőre a mitikus és asztronómiai kulcsot, a titkos tanítás szerint igen sok atlanteán tartozott ezekhez az osztá­lyokhoz, s közöttük ellentétek és harcok voltak de facto és de jure is. Narada, egyike a nagy Rishiknek egy Devarishi volt, s a feljegyzés szerint állandóan harcban állt Brahmâ-val, Daksha-val és egyéb istenekkel és bölcsekkel. Csaknem teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy bármi legyen is ennek az egyetemesen elfogadott legendának az asztronómiai értelme, emberekre vonat­koztatva valóságos és történelmi eseményeken alapul, bármennyi­re is eltorzította az Egek háborújáról szóló legendát a teoló­giai dogma, hogy az klerikális céljainak megfeleljen. Amint fent, úgy alant. Vagyis a csillagászati jelenségeket, az égitestek vi­selkedését vették mintául, s a Földön ezek szerint dolgozták ki a tervet. Így az absztrakt értelemben vett Tér az „isteni tudás birodalma” nevet kapta, a kaldeusok vagy Beavatottak ezt a Tért Ab Soo-nak nevezték, a tudás hajlékának (vagy atyjának, értsd forrásának), minthogy a Térben lakoznak azok az intelligens Hatalmak, akik láthatatlanul kormányozzák az Univerzumot.⁵⁵

Hasonlóképpen – a zodiákus rajzán a felső Óceánban, vagyis a mennyekben – a Föld egy bizonyos területe, egy belső tenger megszentelt hely volt, amelyet a „Tudás Szakadékának” neveztek, tizenkét kis sziget képében tizenkét központ volt, ezek a zodiákus jeleket képviselték – de belőlük kettő korsza­kokon át „titkos Jel” volt⁵⁶ –, s e szigeteken tizenkét Főpap, a bölcsesség mesterei lakoztak. „A tudás tengere” korszako­kon át ott terült el, ahol most a Shamo vagy Gobi sivatag hú­zódik. Egészen az utolsó jégkorszakig megvolt, de azután egy helyi kataklizma a vizeket délre és nyugatra sodorta, s helyén a jelenlegi nagy sivatag keletkezett, amelyben csak egy oázis maradt meg, ez az oázis egy tó, s közepében egy sziget, ez maradt meg mindössze a Zodiákus Gyűrűből földünkön. Mindazon népek számára, amelyek megelőzték a későbbi Babilon lakóit, a vizes szakadék volt a „nagy anya” – a mennyekben lakó „nagy káosz anya” földi utó-típusának – hajléka. E Nagy Anya volt a szülője Ea-nak (a Bölcsességnek), aki viszont korai proto­típusa Oannes-nek, a babiloni Ember-halnak, a „Szakadék” vagy Káosz tehát korszakokon át nem a gonosz, hanem a bölcsesség lakhelye volt. Bel, majd később Merodach, a Napisten harca Tiamat-tal, a Tengerrel és annak Sárkányával – a „háború” különben az utóbbi legyőzetésével végződött – teljesen kozmikus és geológiai, úgyszintén történelmi jelentésű. Mindez a Titkos és Szent Tudományok történetének egyik kitépett lapja a profán tömegek számára, bemutatva azt, miként fejlődtek, növe­kedtek és SEMMISÜLTEK MEG ezek a tudományok. Az egész történet arról tudósít: (1) hogy egy bizonyos történelem előtti korszak­ban a Nap hatalmas tüze miként szárított ki szisztematikusan és fokozatosan mérhetetlen területeket, s hogy ezen borzalmas aszályok egyike miként változtatta át a valamikor bőséges vizekkel öntözött területeket a jelenlegi homokos sivataggá; és (2) rámutat arra, milyen módszerekkel üldözték a baloldali ösvény adeptusai a jobboldali ösvény adeptusait. A baloldaliak, miután bevezették és kifejlesztették a papi kasztokat, az egész világra kiterjesztették az exoterikus vallásokat, amelyeket azért találtak ki, hogy kielégítsék a hoi polloi és a tudatlanok alacsony ízlését, minthogy a tömegeknek rituális pompára és a fizikain túli Ismeretlen Princípium anyagba öltöztetésére volt szükségük.

Az exoterikus vallások bizonyos mértékben javulást jelen­tettek az atlanteán varázslással szemben, melynek emléke még mindig él India irodalmi és szanszkrit nyelven olvasó rétegei­ben, továbbá a népszerű legendákban. A Szent Misztériumoknak és az azokhoz tartozó tudományoknak az exoterikus vallások csak paródiáját, lealacsonyítását jelentették. A korai ötödik fajt az antropomorfizmus és a bálványimádás gyors elterjedése éppen úgy a varázsláshoz vezette, mint ahogy ez a negyedik fajban történt, bár nem oly erős mértékben. Végül is elfelejtették a négy „Ádámot” (akik más nevek alatt a négy ko­rábbi fajt szimbolizálták), s amint a nemzedékek egymást váltották, ezek az „Ádámok” – egyéb mítoszokkal is megterhelve – végül beleolvadtak a Pantheonoknak nevezett népszerű szimbo­lizmusok hatalmas óceánjába. De a legrégibb zsidó hagyományok­ban még élnek: az első mint Tzelem, az „árnyék-Ádám”, a mi tanításaink szerinti Chhaya-faj, a második a „minta” Ádám, az előbbinek a kópiája, az exoterikus Genezisben a „férfi és nő”, a harmadik a Bűnbeesés előtti „földből vett Ádám”, az androgün, és a negyedik Ádám a „bűnbeesés” utáni Ádám, vagyis a nemekre szétvált Ádám, másként a tiszta atlanteán faj. Az édenkerti Ádám, vagyis a mi fajunk – az ötödik faj – Ádámja az előbbi négynek ügyes összeolvasztása. Amint a Zohar meg­állapítja, Ádám – az első Ember – ma már nem található a Földön, „idelenn nem létezik”. Mert honnan való az alsó Föld? „A Földláncról és a felső égből”, vagyis a felső glóbusok­ból, azokból, amelyek megelőzik, és fölötte vannak Földünknek. „S akkor egymástól eltérő teremtmények jöttek ki belőle (a láncból). Egyesek (szilárd) köntösökben (bőr­ben), mások kagylókban (Klippoth)… némelyek vörös kagylókban, némelyek fekete, némelyek fehér és némelyek mindenféle színű kagylókban. (Lásd: Qabbalah)

Amint Berosus kaldeai kozmogóniája, továbbá az álta­lunk közölt Stanzák is kétarcú, négyarcú vagy egyarcú te­remtményekről szólnak, ugyanúgy a Kabbalában is találunk ilyen leírásokat; s az a kifejezés, hogy „a legmagasabb Ádám nem szállt le minden országba, hogy ott sok feleséggel utó­dokat nemzzen”, egy titkot takar.

Ugyanígy titok a Sárkány is. Helyesen mondja Rabbi Simeon Ben Iochai, hogy a Sárkány jelentésének a magyaráza­tát nem adják ki a „társaknak” (tanulóknak vagy cheláknak), hanem csak a „kicsinyeknek”, vagyis a teljes beavatottaknak.⁵⁷ „A kezdet művét a társak megértik, de csak a kicsi­nyek értik meg a Princípium művéről szóló példabeszédet, amely a Nagy Tenger Kígyójának Misztériumán alapul.”⁵⁸ Ha véletlenül keresztények olvasnák e sorokat, ők is meg fogják érteni a fenti mondat alapján, hogy ki volt az ő „Krisztusuk”. Mert Jézus volt az, aki többször is kijelentette, hogy aki „nem válik olyanná, mint egy kis gyermek, az nem léphet be a Mennyek Országába”, és ha mondásai közül némelyek valóban gyermekekre értendők, az evangéliumokban szereplő azon kije­lentéseinek nagy része, amelyekben a „kicsinyek” kifejezést hasz­nálja, már a Beavatottakra vonatkozik, s ilyen Beavatott volt maga Jézus is. A Talmud úgy beszél Pálról (Saulról), mint egy „kicsinyről”.

A „Kígyó Misztériuma” ez volt: Földünk, vagyis inkább a földi élet, gyakran úgy szerepel a titkos tanításokban, mint a Nagy Tenger. Az „Élet tengere” mindmáig kedvenc hasonlat ma­radt. A Siphrah Dzeniouta beszél a kezdeti káoszról, és a megsemmisülés (pralaya) után meginduló fejlődő univerzumról, amelyet a kitekerődző kígyóhoz hasonlít. „Ide és oda forogva, farkát szájában tartva, fejét nyakán elfordítva, dühöng és haragszik… Figyel és elrejtőzik. Minden ezer Nap elteltével megnyilvánul”. (I. 16. par.)

A Purânákról szóló egyik kommentár megállapítja: „Ananta-Sesha, Vishnu egyik formája, a Fennmaradás Szent Lelke, és az Univerzum egyik szimbóluma, mivel úgy vélik, hogy Brahmâ Napjai elmúltával az Univerzum Ananta-Sesha-n alszik, s a Kígyó hét feje szolgál támaszául”.

Így tehát Isten Szelleme „alszik” vagy „lélegzik” a megnyilvánulatlan anyag Káosza felett, minden új „Teremtés” kezdete előtt – mondja a Siphrah Dzeniouta. Nos, Brahmâ egy Napja – amint már elmagyaráztuk – ezer Maha Yuga-ból áll, s minthogy minden éjszaka, vagy nyugalmi időszak ugyanolyan hosszú, mint ez a nappal, könnyű megérteni, mit jelent a Siphrah Dzeniouta ezen megállapítása, vagyis, hogy a Kígyó „minden ezer napban egyszer megnyilvánul”. Azt sem nehezebb felfogni, hogy merre vezet bennünket a Siphrah beavatott írója, amikor ezt mondja: „Feje összetörik a Nagy Tenger vizeiben: te osztod, szét hatalmaddal a tengert, te töröd szét a sárkány fejét a vizekben”. (lxxiv, 13.) Ez a mondás a Beavatottak fizikai életében – a „bánat tengerében” – reá kimért próbatételekre vonatkozik, az egyik kulcs megfejtése szerint. Egy másik kulcs szerint a nagy térség vizeiben lévő világláncok hét gömbjének egymás utáni megsemmisítésére vonatkozik. Minden csillagközi glóbuszt vagy gömböt, minden világot, csillagot vagy csillagcsoportot szimbolikusan „Sárkányfejnek” neveznek. De akár hogyan is ol­vassuk a szöveget, a Sárkány – s a Kígyó sem – jelentett soha semmiféle rosszat az antik világban. A metaforákban, az asztro­nómiai, kozmikus, teogóniai vagy egyszerűen fiziológiai (vagy fallikus) hasonlatokban a Kígyót mindig isteni szimbólumnak tekintették. Ha arról hallunk, hogy „a (kozmikus) Kígyó 370 szökkenéssel tovafut” (Ugyanott, 33. §), ez a 25868 évből álló nagy Trópusi év ciklikus periódusait jelenti, az ezoterikus számítások szerint ez a trópusi év 370 periódusra vagy ciklusra oszlik, amint a napév is 365 napra osztható. És ha Mihályt a keresztények a Sátán – másként a Sárkány – legyőzőjének te­kintették, ez azért van, mert a Talmud ezt a harcos személyi­séget a Vizek Hercegének tünteti fel, akihez még hét aláren­delt Szellem van beosztva, s ez elegendő ok volt arra, hogy a latin egyház Mihályt az európai hegyfokok védőszentjének te­gye meg. A Siphra Dzenioutha-ban a Teremtő erő „Kígyó formában spirális vonalakat és körvonalat készít teremtéséről”. „Farkát szájában tartja”, mert ez a vég nélküli öröklét és a ciklikus periódusok szimbóluma. Különböző értelmezéseinek feltárására azonban egy egész kötetre lenne szükség, s így ezzel a témával tovább nem foglalkozunk.

Nos, az olvasó most maga láthatta, hogy milyen sokféle jelentése van a „Nagy Sárkánynak” és az „Egek Háborújának”. S ezzel a legünnepélyesebb és legfélelmesebb egyházi dogma, a keresztény hit alfája és omegája, a Bűnbeesés és a Megváltás tétele pogány szimbólummá zsugorodik, amely csak egyike a történelem előtti időkben végbement harcok sokféle allegorikus ábrázolásainak.

5. fejezet

A Sátán lakhelye: a Pleroma?⁵⁹

Témánkat még nem merítettük ki, így azt még más aspektusaiban is meg kell vizsgálnunk.

Ma már nehéz lenne kideríteni, hogy Milton – amikor grandiózus leírást adott a Világosság Angyalainak a Sötét­ség Angyalai ellen vívott három napig tartó csatájáról – hallott-e ilyen tárgyú keleti hagyományról. Mindenesetre, ha nem is állt közvetlenül kapcsolatban a misztikusok vala­melyikével, talán ismert oly személyt, aki betekintést nyer­hetett a Vatikán titkos irataiba. Ezek között van a „Beni Shamash”-ra – a „Nap gyermekeire” – vonatkozó, s a keleti allegóriából származó hagyomány, amelynek hármas verziójában sokkal pontosabb részleteket találunk, mint amilyeneket az Énok könyve vagy a sokkal későbbi János Jelenései hoznak az előzőekben már tárgyalt „Ősi Sárkány­ról” és különböző legyőzőiről.

Szinte megmagyarázhatatlan, hogy még manapság is vannak olyan misztikus társaságokhoz tartozó írók, akik továbbra is elfogultan kételkednek az Énok könyve „állítólagos” ősrégi voltában. Így pl. a „Sacred Mysteries among the Mayas and Quichés” szerzője Énokban egy, a kereszténységre (!) át­tért beavatottat vél felfedezni, (lásd 16. old.) és Eliphas Lévi műveinek (The Mysteries of Magic) angol szerkesztője is hasonló vélemé­nyen van. Szerinte a tudós Dr. Kenealy felfogásával szemben, az utóbbi műnek (Énok Könyvének) más modern tudósok nem tulajdo­nítanak semmiféle korábbi keletkezést, mint az i.e. negyedik század. (Biographical and Critical Essay, xxxviii. old.) A modern tudomány ennél sokkal nagyobbakat is tévedett már. Európa legnagyobb irodalmi tekintélyei még jóformán csak tegnap tagadták a fenti mű autentikusságát, s ugyanígy nem ismerték el az orfeuszi himnuszok, sőt még Hermész vagy Toth Könyvének eredetiségét sem, míg ez utóbbiból teljes versek nem kerültek napvilágra az egyiptomi legkorábbi dinasztiák idejében épített sírok és egyéb alkotások falain. Laurence érsek véleményét másutt idéztük.

Az „Ősi Sárkány” és Sátán ma már önmagában és kollektí­ven is a „Bukott Angyal” szimbólumává és teológiai dogmává lett, bár az eredeti kabbala (a kaldeai „Számok Könyve”) vagy akár a modern kabbala nem ilyen leírást ad róla. A Sátánról a legműveltebb, s talán a legnagyobb modern kabbalista, Eliphas Lévi, ilyen elragadtatással ír: „Ő az az Angyal, aki elég büszke volt ahhoz, hogy magát Istennek képzelje, elég merész ahhoz, hogy füg­getlenségét örök szenvedéssel és kínokkal váltsa meg, elég gyönyörű ahhoz, hogy magát teljes isteni fényben tündököltesse, elég erős ahhoz, hogy még kínok között is uralkodjék a sötétségen, és hogy olt­hatatlan máglyából készítse trónját. A republikánus és eretnek Milton a Sátán nevet adta neki… ő az anarchia hercege, akit a tiszta szellemek hierarchiája szolgál (!!)” (Histoire de la Magie, 16-17. old.) Ez a leírás – amely oly ügyesen egyezteti a teológiai dogmát a kabbalista allegóriával, sőt frazeológiájában még egy politikai bókot is sikeresen elhelyez – helyes szellemben ol­vasva – teljesen megfelel az igazságnak.

Ez valóban így van, az emberiség intellektuális függet­lenségéért hozott áldozatnak legnagyszerűbb eszméje, örökké élő szimbóluma ez, ő az örökké tevékeny Energia, amely a Statikus Tétlenség ellen protestál, az ellen, ami az Önálló­ságot bűnnek, a Gondolatot és a Tudás Világosságát pedig gyű­löletesnek találja. Amint Eliphas találóan és mély iróniával megjegyzi: „A zaklatott öröklét hősét szarvakkal és patákkal ékes ocsmány teremtménynek rágalmazzák olyanok, akikre mint kérlelhetetlen hóhérokra, ezek a díszek jobban illenének”. Ő az, akit végül is a kígyó – a vörös Sárkány – képére formáltak át. De Eliphas Lévi még így is túlságosan behódol a római katolikus tekintélyek előtt – és tegyük hozzá, még túl­ságosan jezsuita ahhoz –, hogy bevallja: ez az Ördög maga az emberiség, és az emberiségen kívül sehol másutt nem létezett a földgolyón.⁶⁰

A keresztény teológia, bár szolgailag követte a po­gányság nyomdokait, ezen a téren saját hagyományos politiká­jához ragaszkodott. Szüksége volt arra, hogy elszigetelje magát és megalapozza tekintélyét. Ezért kénytelen volt min­den pogány istenségből ördögöt formálni. Az antik világ minden ragyogó Napistenét – akik egy személyben a nappal tündöklő istenei és éjjel saját ellenlábasuk és ellenfelük, s akik a Bölcsesség Kígyója nevet onnan kapták, mert bennük látták az éjjel és a nappal csíráinak hordozóját – a teológia át­alakította antitetikus Isten-árnyékká, azaz Sátánná, a des­potikus emberi dogma minden alapot nélkülöző tekintélyére

hivatkozva. Ezek után a fény és az árnyék valamennyi létre­hozóját, minden Nap- és Holdistent kiátkoztak, s miután ki­választottak maguknak egy Istent a sok közül, ezt az Istent a Sátánnal együtt antropomorfizálták. De a teológusok, úgy látszik, figyelmen kívül hagyták az emberi természetnek azt a képességét, hogy saját ítéletet szeret alkotni, és a végén elemeire bontja a mesterségesen reá erőszakolt hódolati alanyokat. A történelem során minden fajban és minden törzs­nél – különösen a semita nemzeteknél – azt a természetes impulzust figyelhetjük meg, hogy saját törzsi istengégét a többi isten fölé kívánja emelni; nyilvánvaló, hogy az izraeliták istene is mindössze egy ilyen törzsi Isten volt, jóllehet a keresztény egyház a „választott” nép nyomdokait követve, jónak látta ennek a speciális istenségnek a tiszte­letét kierőszakolni, és anatémát mondani minden más istenség­re. Akár tudatos volt ez a tévedés az egyház részéről, akár öntudatlan, mindez nem változtat azon a tényen, hogy itt egy melléfogás történt. Az antik világban Jehova csak egy Isten volt a többi „Istenek között”. (Zsoltárok, lxxxii, 1.) Az Úr megjelenik Ábrahám­nak, mondván: „Én a mindenható Isten vagyok”, de azután hozzáteszi: „Megalapítom az én szövetségem… hogy legyek tenéked Istened” – azaz Ábrahámnak és az ő magjának később (Mózes I. xviii, I. 7.) – de nem az árja európaiak számára.

Azután jött a názáreti Jézus grandiózus és ideális alakja, akit egy sötét háttér elé kellett állítani, hogy a kontraszt folytán még tündöklőbben ragyogjon, s ennél rosszabb elgondolást az egyház aligha találhatott volna ki. Minthogy nem ismerte az Ószövetség szimbológiáját, s fogalma sem volt a Jehova név igazi jelentéséről – ez volt a rabbik­nál a Kimondhatatlan Név titkos behelyettesítése – a keresz­tény egyház elfogadta a ravaszul kiagyalt árnyékot a valóság helyett, elfogadta az egyetlen, második nélküli Valóság, az Örök Megismerhetetlen Ok helyett az antropomorfizált nemzési szimbólumot. Logikusan következett azután, hogy az egyház – a kettősség céljára – kénytelen volt kiagyalni egy antro­pomorfikus Ördögöt, amelyet – az egyházi tanítás szerint – maga Isten teremtett. Így lett a Sátánból a Jahove-Frankenstein által gyártott szörnyeteg, atyjának átka, égő tövis az istenség húsában, egy olyan monstrum, amelynél nevetségesebb madárijesztőt semmiféle földi Frankenstein nem tudott volna összetákolni.

A „New Aspects of Life” szerzője kabbalisztikus szempont­ból igen helyesen írja le a zsidó Istent: „ő a föld szelleme, amely a zsidóknál mint Jehova nyilvánult meg. Jézus halála után ugyanez a Szellem az ő alakját vette föl, és a föltámadt Krisztus meg­személyesítését jelentette”. Amint látjuk, ugyanezt állítja – kevés változtatással – Cerinthus és több gnosztikus szekta is. Igen érdekesek azonban a szerző magyarázatai és következtetései: „Mózesnél jobban… senki sem tudta… mily hatalma­sok voltak (Egyiptom Istenei), akiknek papjaival ő ver­sengett… oly istenek, akik között Jehova lesz az egy Isten (de csak a zsidók számára)”. A szerző azt kérdi: „Kik voltak ezek az Istenek – az Achar –, akik között Jehova – az Achad – győztesként követeli magának az Isten címet”? Az okkultizmus válasza: „Az egyház Bukott Angyaloknak hívja most őket, kollektív nevük pedig a Sátán, a Sárkány, akit – ha hiszünk az egyház szavának – Mihály és seregei győztek le, s ez a Mihály egyszerűen maga Jehova, vagy legjobb esetben egy alsóbbrendű szellem”. Ezért a szerző megint helyesen következtet: „A görögök hittek a… démonok létezésében. De… ebben megelőzték őket a héberek, akik azt tartották, hogy létezik egy megszemélyesített szellemsereg, akiket démonoknak, ’személyesítéseknek’ neveznek. Ha elfo­gadjuk – Jehovával együtt, aki ezt kifejezetten meg­erősíti – a másféle istenek létezését, akik mind az Egy Isten megszemélyesítői voltak, azt kérdezhetjük, vajon ezek a többi istenek, akik hatalmas erőkre tettek szert, és ezeket gyakorolták, egyszerűen csak magasabb osztályát képezik a megszemélyesített szellemeknek? És vajon a megszemélyesítés nem szolgál-e kulcs gyanánt a szellem-állapot misztériumához? De ha már elfogad­juk ezt az álláspontot, honnan tudhatjuk meg azt, hogy vajon Jehova maga is megszemélyesített szellem volt-e, olyan szellem, aki kikövetelte magának, hogy ő az egyet­len és megismerhetetlen Isten megszemélyesítése, s ezzel azzá is lett? És még tovább menve, honnan tudhatjuk meg azt, hogy a magát Jehovának nevező szellem, miután kikö­vetelte magának az isteni tulajdonságokat, ezáltal nem ruházta-e reá saját elnevezését arra az Egyre, aki a valóságban éppen úgy névtelen, mint ahogy megismerhe­tetlen? (144-5. old.)

Ezután a szerző bebizonyítja, hogy „a Jehova szellem pusztán megszemélyesítés”, éspedig saját bevallása szerint. Mózesnek megmondja Jehova, hogy „Shaddai Isten – és Helion Isten – képében megjeleni a pátriárkáknak”. S ekkor felveszi a Jehovah nevet, s e megszemélye­sítés szavainak hitelt adva, ettől kezdve az El, Eloah, Elohim és Shaddai elnevezéseket a Jehovah névvel együtt úgy olvassák és interpretálják, mint a „Mindenható Istent”. (És amikor) a Jehovah név kimond­hatatlanná vált, helyette az Adonai, „Úr” nevet használ­ták, és… e helyettesítés folytán szállt át a zsidók „Úr” kifejezéséből a keresztény világra az „Ige” megje­lölés, mint Isten egyik elnevezése. (146. old.) S a szerző hozzá tehetné még, hogy miből tudhatnánk azt, vajon Jehova nem több szellem megszemélyesítője volt-e, bár látszólag csak egy – a Jod vagy Jod-he – nevet viselte?

És ha a keresztény egyház elsőnek jelentette ki dogma gyanánt a Sátán létezését, ez azért volt, mert – amint az Isis Un­veiled-ben bemutattuk – az Ördög, Isten hatalmas ellensége (?!!) az egyház alapköve és fő oszlopa kellett hogy legyen. Mert, amint M. Jules Baissac, a teozófus, helyesen jegyzi meg „Satan ou le Diable” c. munkájában: „Elkerülendőnek tartva a kettős princípium dog­máját, ami a Sátán tényleges hatalmú teremtő mivoltát hangsú­lyozta volna, az eredendő rossz magyarázatául Manes ellenében kiadták az Egy Mindenhatótól származó engedély hipotézisét”.⁶¹ A választás és az irányelv mindenesetre szerencsétlen volt. Vagy teljesen el kellett volna választani Ábrahám és Jákob ala­csonyabbrendű istenét Jézus misztikus „Atyjától”, vagy nem kellett volna a „Bukott” Angyalokat további koholmányokkal bemocskolni. A nem-zsidó istenek mind kapcsolatban vagy rokonságban vannak Jehovával – az Elohim-mel –, valamennyien Egy Sereget ké­peznek, melynek egységei csak nevükben különböznek az ezo­terikus tanításokban. Az „engedelmes” és „bukott” Angyalok között egyáltalában nincs különbség, csak funkcióik szerint, helyesebben aszerint, hogy ama Dhyan Chohanok vagy Elohim tétlenek vagy tevé­kenyek voltak-e, akikre a „teremtést bízták”, vagyis akiknek az örök matériából létre kellett hozniuk a megnyilvánult világot.

A kabbalisták szerint a Sátán neve ugyanaz, mint Jeho­váé, csak felülről lefelé fordítva, mert „Sátán nem egy fe­kete isten, hanem a fehér istenség negációja”, másként az Igazság világossága. Isten ugyanis világosság, Sátán pedig a kieme­léshez szükséges árnyék vagy sötétség, nélküle a tiszta világosság érthetetlen és láthatatlan lenne.⁶² „A Beavatott számára – mondja Eliphas Lévi – az ördög nem személy, hanem teremtő erő, Jót és Rosszat egyaránt létrehoz”. A Beavatottak ezt az Erőt, amely a fizikai nemzést is irányítja, Pán Isten – vagyis a Természet – rejtélyes formájában ábrázolták, a mitikus és szimbolikus alaknak szarvai és patái vannak, akár­csak a keresztény idők „Boszorkányok Szombatján” szereplő bakkecskének. De a keresztények meggondolatlanul elfelejtették, hogy a kecskebak egykor Izrael bűneinek megváltására kijelölt áldozat volt, és hogy a bűnbak voltaképpen egy mártír, a földi élet legnagyobb misztériumának – a „nemzésbe merü­lésnek” – szimbóluma. Csakhogy a zsidók már régen elfelejtették, mit jelent ez a (nem-beavatottak számára) nevetsé­ges hős, jóllehet a pusztában tartott nagy misztériumaik­ban lejátszott dráma egyik hőse volt, a keresztények pedig soha nem is tudtak róla.

Eliphas Lévi a római egyház dogmáját paradoxonokkal és metaforákkal igyekszik megmagyarázni, de nem sok siker­rel, mert a jámbor római démonológusok jelen (XIX.) századunkban a Szentszék helyeslése és jóváhagyása mellett egészen más szellemben írják műveiket. Az igazi római ka­tolikusok számára az Ördög vagy Sátán valóságot jelent. A patmosi látnoknak (János apostolnak) – aki talán csak az Énok Könyve elbeszélését akarta más szavakba öltöztetni – sziderális fényben lejátszódó drámája épp oly valóságos és történelmi tény, mint a Biblia bármelyik más allegóriá­ja vagy szimbolikus eseménye. De a Beavatottak más magyarázatot adnak, mint Eliphas Lévi, aki kénytelen volt gé­niuszát és hatalmas intellektusát a Róma által diktált kompromisszumoknak alávetni.

Tehát, az igazi, és kompromisszumot nem kötő kabbalisták azt tartják, hogy a tudomány és a filozófia céljaira elegendő, ha a világi ember annyit tud, miszerint itt egy nagy mágikus közvetítőről van szó. Elnevezése a martinisták, a Marquise de St Martin követői szerint az asztrális fény, a középkori kabbalisták és alkimisták szerint a Sziderikus Szűz és a Mysterium Magnum, a keleti okkultisták szerint az Aether, az Akâsha visszatükröződése, és végül az egyház megfogalmazásában Lucifer. Az a tény, hogy a latin skolasztikusoknak sikerült átalakítaniuk ezt az univer­zális szellemet és Pleromát, a Fény-hordozót és minden forma tartályát, azon Erőt, amely az egész Univerzumban szétárad közvetlen és közvetett hatásaiban a Sátánná és annak művé­vé, ez nem lep meg senkit. De az egyház most közölni akarja a profán emberrel még az Eliphas Lévi által is csak érintett titkokat, anélkül, hogy megfelelő magyarázatot adna, és amit Eliphas Lévi politikából csak rejtetten adott közre, az megint újabb babonás hiedelmekhez és félreértésekhez fog vezetni. Mert pl. egy kezdő okkultista mit is tudna kihámozni Eliphas Lévi alant idézett rendkívül poétikus mondataiból, melyek épp oly apokaliptikusak, mint általában az alkimisták írásai?

Lucifer, az Asztrális Fény… a minden teremtésben létező közbeeső erő, feladata a teremtés és rom­bolás. Ádám elbukását erotikus mérgezése okozta, ennek következtében utódai e fatális Fény rabszolgái­vá lettek… Minden, az érzékeket lenyűgöző szexuális szenvedély e Fény egyik szélrohama, amely a halál sza­kadéka felé sodor bennünket. Őrültség, hallucináció, víziók, extázisok csupán különböző formái azon rendkívül veszélyes felindulásnak, amelyet ez a belső foszfor (?) vált ki. Mert a fény végül is a tűz természetéből való, amelynek intelligens használata melegít és életet ad, túlzott felgerjesz­tése azonban szétbomlaszt és megsemmisít. Így az emberre az a kötelesség hárul, hogy tudjon uralkodni az Asztrális Fényen, s rajta ke­resztül szerezze meg halhatatlanságát, de ugyanakkor az a veszély is fenyegeti, hogy megmérgeződik, fel­bomlik, és örökre megsemmisül általa. Ez a Fény, minthogy fatális, mindent megemésztő és megbosszuló, valóban a Pokol tüzének nevezhető, a legendák kígyójának, ez a bűnök gyötrelmeinek színhelye, az általa felfalt elkorcsosult lények sírásának és fogaik csikorgatásának tere, az élet fan­tomja, amelyet nem tudnak megragadni, s amely csak gúnyolódni és sértegetni látszik őket haláltáncukban, mindez valóban az Ördög vagy a Sátán fogalmát idézi fel bennünk. (Histoire de la Magie, 196-7. old.)

A fenti szövegben semmi hamis állítás nincs, talán csak a rosszul alkalmazott metaforák túltengése róható fel, mint pl. az Ádám-mítosz bevonása az asztrális hatások illusztrálására. Az Akâsha-t,⁶³ az asztrális fényt, néhány szóval meg lehet határozni: az Akâsha nem más, mint az univerzális Lélek, az Univerzum Mátrixa, a „Mysterium Magnum”, amelyből minden létező elválás vagy differenciálódás által megszületik. Ez a létezés oka, betölti a végtelen Teret. Ő maga ez a Tér, vagy – egy bizonyos értelemben – annak hatodik és hetedik princípiuma.⁶⁴ De miként a végesnek a Végtelenben, úgy e fény megnyilvánulásában is kell árnyékos oldalnak lenni, mint már előbb mondtuk. És mivel a Végtelen sohasem nyil­vánulhat meg, ezért a véges világnak is meg kell elégednie csu­pán azzal az árnyékkal, amely tevékenységeiben hat az emberre, és amely az embereket magához csábítja, és cselekvésre készteti. Így tehát, jóllehet az asztrális fény megnyilvánulatlan egységében és végtelenségében minden dolog univerzális Oka, az em­beriségre vonatkozóan mégis úgy tekinthető, mint az emberi bű­nös élet által előidézett okok hatásainak összessége. Nem az asztrális fény ragyogó lakói azok – akár a Világosság, akár a Sötétség Szellemeinek nevezik is őket – akik a Jót vagy a Rosszat létrehozzák, hanem maga az emberiség határozza meg a Nagy Mágikus Közvetítő elkerülhetetlen akcióit és reakcióit. Az emberiségből a „Genezis Kígyója” lett, s így naponta és min­den órában ő okozza amaz „Égi Szűz” bukását és bűnbeesését, akiből így egyazon időben és módon Istenek és Ördögök Anyja lesz. Mert az „Égi Szűz” gyöngéd és jótékony Istenség mindazok szá­mára, akik Lelkéhez és Szívéhez folyamodnak, akik nem vonzzák magukhoz megnyilvánult árnyékos esszenciáját, amelyet Eliphas Lévi „fatális fénynek” nevezett, s amely pusztít és öl. Az emberiség – egységeiben – legyőzheti és leigázhatja e hatásokat, de csak akkor, ha szent életet él, és jó okozatokat hoz létre. Az emberiség csak a megnyilvánult alacsonyabb princípiumokon – a Térben levő Ismeretlen Istenség árnyékán – fejtheti ki erőit. De az antik világban és a valóságban is, Lucifernek vagy Luciferusnak hívták azt az Angyali Entitást, aki éppen úgy kezelője az igazság világosságának, mint a reggelenként felkelő napnak. A Pistis Sophia, a nagy valentiniánus Biblia azt tanítja, hogy a három Hármas Erő Τριδυνάμεις Szent Neveiből kiáradó három Erő egyike, a Sophia (a leg­műveltebb gnosztikusok szerint a Szentlélek) a Vénusz vagy Lucifer bolygóban székel.

 

Így tehát a profán ember számára az Asztrális Fény egyszerre lehet Isten és Ördög – Demon est Deus inversus – vagyis: a Végtelen Tér minden egyes pontját betöltik az élő Természet magne­tikus és villamos áramai, élet- és halálosztó hullámok, mert a földi halál egy más síkon életté változik. Lucifer tehát isteni és földi fény, „Szentlélek” és „Sátán” egy és ugyanazon időben, mert a látható Teret láthatatlanul valóban betölti a differen­ciált Lehelet, az Asztrális Fény pedig e kettős egynek mani­fesztált hatása, ha magunk irányítjuk és kezeljük, az emberiség Karmája lesz. E kettős Egy tehát egy személyes és személytelen entitás, személyes annyiban, hogy St. Martin ezt a misztikus ne­vet adta e bolygó azon Seregeinek, akik Isteni Teremtők, Vezetők és Uralkodók, személytelen pedig annyiban, mint az Univerzális Élet és Halál oka és okozata.

A Bukás (vagy Bűnbeesés) az ember tudásából következett, amikor „szemei kinyíltak”. Valóban, a „Bukott Angyalok” tanították meg az embereket Bölcsességre és Titkos Tudásra, e Bukott An­gyalok hozták meg számára a Manaszt, az Elmét és az Öntudatos­ságot. A Földön való megjelenésünk első percétől kezdve mindannyiunkban a folyamatos Élet arany szála húzódik, mely periodikusan vált át aktív és passzív ciklusokra: érzékletes lét a Földön és érzékfölötti létezés a Devachan-ban. Ez az arany szál a Sutrâtma, a Monád halhatatlan és személytelen ragyogó fonala, amelyre földi „életeink”, vagyis múlékony Egóink gyöngyszemei fel vannak fűzve, a Vedanta filozófia gyönyörű kifejezésével élve.

És ma már bizonyítást nyert, hogy a Sátán, vagy a Tüzes Vörös Sárkány, a „Foszfor Ura” – a teológusok kénkőre ja­vították –, úgyszintén Lucifer vagy a „Fényhordozó” ben­nünk van, ő a mi Elménk, a mi Kísértőnk és Megmentőnk, Felszabadítónk és Megváltónk a puszta állatiságtól. E prin­cípium nélkül – mely a tiszta isteni Mahat princípium (In­telligencia) belső lényegének kiáradása, s közvetlenül az Isteni Elméből sugárzik – mi bizonyára nem lennénk jobbak, mint az állatok. Az első ember Ádám csak élő lélek (nephesh) volt, az utolsó Ádámot megelevenítő szellemnek teremtették⁶⁵, mondja Pál, s szavai itt az ember felépíté­sére vagy megteremtésére vonatkoznak. E megelevenítő szellem vagy emberi elme vagy lélek nélkül semmi különbség nem lenne az ember és az állat között, az állatok között – cselekvéseiket tekintve – valóban nincs is különbség. A tigris és a szamár, a héja és a galamb egyformán tiszták és ártatlanok, mert nem felelősek tetteikért. Mindegyik csak ösztöneit követi, a tigris és a héja éppen olyan közömbösen öl, mint ahogy a szamár lelegeli a bogáncsot, vagy a galamb felszedi a búzaszemeket. Ha a Bukásnak (Bűnbeesésnek) a teológia által megadott értelme lenne, ha azt egy olyan cse­lekedet – bűn – váltotta ki, amely nem volt benne a Természet tervében, akkor mit kezdjünk az állatokkal? Amennyiben azt halljuk, hogy ők is ugyanazon „eredendő bűn” következtében tartják fenn fajtájukat, mely eredendő bűn miatt Isten meg­átkozta a földet, s így minden azon élőt is, akkor megint újabb kérdés merül fel. A teológia és a tudomány szerint is az állatok hamarább lakták a földet, mint az ember. Azt kér­dezzük a teológusoktól: hogyan szaporodtak az állatok, mi­előtt az első emberpár az almát leszakította a Jó és a Rossz Tudásának Fájáról? Amint egy helyen olvassuk: „A keresztények (Christians) – nem lévén oly éleslátásúak, mint ama nagy Misztikus és Felszabadító, akinek nevét (Christ) felvették, akinek tanításait félreértették és eltorzították, s akinek emlékét cse­lekedeteikkel elhomályosították – átvették a zsidó Jehovát, úgy ahogy volt, s így természetesen hiába próbálták összeegyeztetni a „Világosság és Szabadság Evangéliumát” a Sötétség és Megalázkodás Istenségével”.⁶⁶

De most már elegendőképpen bebizonyítottuk, hogy az úgynevezett gonosz Szellemek, akikről azt halljuk, hogy harcot hirdettek az istenek ellen, azonos személyiségek, továbbá, hogy az összes régi vallások ugyanazt tanították, csak végső kö­vetkeztetésük volt más, mint a keresztényeké. A hét ősi isten mindegyike kettős állapotú: az egyik a lényegi állapot, a másik az esetleges állapot. Lényegi állapotukban ők voltak e világ Építői vagy Alkotói, a Megtartók és Uralkodók, esetleges állapotukban pedig látható testiséget öltöttek magukra, lejöttek a Földre, és mint Királyok és Tanítók uralkodtak a Földön ember­ként újra inkarnálódó alacsonyabbrendű seregek felett.

Az ezoterikus filozófia ezek szerint az állítja, hogy valójában az ember: a megnyilvánult istenség annak mindkét aspektusában, azaz a jó és a rossz aspektusban, a teológia azonban nem fogadhatja el ezt a filozófiai igaz­ságot. Minthogy a teológia a Bukott Angyalok dogmáját ta­nítja annak holtbetűs értelmében, és minthogy a Megváltás dogmájának alapkövéül és tartóoszlopául a Sátánt tette, egy ilyen beismeréssel maga alatt vágná el a fát. Ha már egyszer a teológusok kikiáltották, hogy a Pártütő Angyalok személyiségükben különállók Istentől és a Logosztól, annak elismerése, hogy az engedetlen Szellemek bukása egyszerűen csak az anyagba és a nemzésbe való merülést jelenti, egyér­telmű lenne azzal, mintha azt mondanák, hogy Isten és Sátán azonosak. Mert ha a Logosz vagy az Istenség egy olyan együttes, amelyhez egyszer a bukással vádolt Isteni Seregek is hozzátartoztak, akkor ebből természetszerűleg következ­nék, hogy a Logosz és a Sátán egyek.

A ma már eltorzult tételnek pedig az antik világban ez volt az igazi filozófiai szemlélete. Az Ige (Verbum), másként a „Fiú” a pogány gnosztikusoknál kettős aspektusban szerepel, valójában teljes egységében dualitást jelentett. Innen erednek a változatos és kimeríthetetlen nemzeti ver­ziók. A görögöknél volt Jupiter, aki atyját Kronszt taszítja a Kozmosz mélységeibe. Az árjáknál volt Brahmâ (a későbbi teológiában), akit Shiva dönt le a Sötétség Szakadékába, stb. De ezen Logoszok és Demiurgoszok lebukása kezdeti magasztos helyzetükből minden esetben ugyanazzal az ezoterikus jelen­téssel bírt. Az átok – filozofikus értelmében – azt jelentette, hogy inkarnálódniuk kellett a Földön, az elkerülhetetlen fok a kozmikus fejlődés létráján, alkalmazott karmikus Törvény, mély filozófiai tartalommal. E Törvény nélkül a Földünkön meglévő Rossz – az igazi filozófiai megértés szempontjából – örökre zárt titok maradna. Filozófiai képtelenség teteje az, amit az Esprits Tombés des Paiens szerzője mond: A kereszténység két alappilléren, vagy két erőn nyugszik: a rossz (πονηρόυ) és a jó (άγαθού) fogalmán, röviden άγαθαί καί κακαί δυναμείς, ezért ha kiiktatnánk a gonosz erők büntetését, akkor a jó erők védelmező küldetése elvesztené értelmét és értékét. Ez az okoskodás, ha jól bele is illik a keresztény dogmába magyarázatként, ugyanakkor elhomályosítja a korszakok ősi bölcsességének tényeit és igazságit. Pál óvatos célzásaiban megtalálhatjuk az ezoterikus igazságot, a skolasztikus szőr­szálhasogatás azonban ezt a századok folyamán a jelenlegi hamis magyarázattal színezte meg. A verbum és Lucifer egyek,

kettős aspektusukban, és a „Levegő Hercege” (princeps aeris hujus) nem „ama korszak Istene”, hanem egy örökkévaló princípium. Ha ez utóbbiról a nagy apostol azt mondta, hogy körüljárja a világot – qui circumambulat terram – ezzel egyszerűen csak az emberi inkarnációk sohasem szűnő ciklusaira utalt, amelyekben a rossz mindaddig uralkodni fog, amíg az emberiség megváltásként el nem jut ama igazi isteni Megvilá­gosodásig, amelyben a dolgokat helyesen fogja tudni érzé­kelni.

Könnyű dolog rég elfeledett, holt nyelveken írt bizonytalan kifejezéseket másként értelmezni és ezeket a tudatlan közönség előtt mint igazságokat és kinyilatkoztatott tényeket feltüntetni. De a tanulmányozó meglepetéssel ta­pasztalhatja, hogy a Bukott Szellemek tradíciója minden vallásban azonos értelmű, és hogy a nagy vallásokban egy sincs, amely meg ne említené, és le ne írná őket ilyen vagy olyan formában. Így például Hoang-ty, a Nagy Szellem, látja aktív bölcsességet szerzett Fiait, amint lebuknak a fájdalom völgyébe. Vezetőjük, a REPÜLŐ SÁRKÁNY, miután ivott a til­tott Ambróziából, Seregével (a Királyokkal) a Földre zuhan. A Zend Avesta-ban Angra Mainyu (Ahriman), Tűzzel veszi ma­ gát körül (a Stanzák „Lángjai”), amikor az Egeket meg akarja hódítani⁶⁷, ám ekkor Ahura Mazda, leszállván lakhelyéből, a szilárd Égből, hogy megsegítse a forgó Egeket (az időben és térben forgó ciklusok megnyilvánult világait, beleértve az inkarnációk világait is), továbbá az Amshaspend-ek, a „hét ragyogó Sravah”, csillagaik kíséretében harcot indíta­nak Ahriman ellen, legyőzik a Dévákat, akik Ahrimannal együtt a Földre buknak. (Acad. des Inscript. xxxix. 690. old.) A Vendidad-ban a Daeva-kat „rosszat tevőknek” hívják, akik belerohannak „a pokol világának (az Anyagnak) mélységeibe”. (Fargard xix. v. 47. Darmesteter's Trans. Sacred Books of the East, Vol. iv. 218. old.) Ez az allegória azt mutatja, hogy a Dévák kénytelenek inkarnálódni, ha már egyszer el­váltak ős-esszenciájuktól, vagyis más szavakkal, ha az egység már megsokszorozódott, a differenciálódás és a megnyilvánulás pedig megtörtént.

Typhon az egyiptomi Python, a Titánok, a Sura-k és Asura-k, valamennyien abba a legendába tartoznak, amelyarról szól, miként népesítették be a Szellemek a Földet. Ezek a Szellemek a Világok formálói vagy „építészei” és az ember ősapái, tehát nem „a látható univerzum terem­tésével és elrendezésével megbízott démonok”. Metaforikusan ők a Bukott angyalok, az „Örök Bölcsesség igazi tükrei”.

Mi ez ezoterikus értelem, mi a teljes igazság ebben az univerzális mítoszban? Az igazság teljes esszenciáját nem lehet szóban átadni. Semmiféle toll, még, ha őrangyalunk vezetné is kezünket, le nem írhatja a feleletet az ember­nek magának kell szíve szentélyében megtalálnia, isteni intuíciójának legmélyén. A Teremtésnek ez a nagy HETEDIK MISZTÉRIUMA, az első és az utolsó, János Jelenéseiben az olvasó felfedezheti e misztérium árnyékát a hetedik pecsét alatt elrejtve. Ezt az igazságot csak látszólagos, objektív formájában lehet bemutatni, olyan ez, mint a Szfinx örök talánya. A Szfinx nem azért vetette magát a tengerbe, végpusztulását lelve ott, mintha Ödipusz megfejtette volna a korszakok titkát, hanem azért, mert a királyfi antropomorfikusan értelmezte azt, ami mindörökre spirituális és szubjektív kell, hogy maradjon, s ezzel végérvényesen de­gradálta a nagy igazságot. Ezért mi is csak filozófiai és intellektuális síkról közelíthetjük meg, három kul­csot adva hozzá, míg a többi négy kulcs, melyek kitárnák a Természet misztériumainak kapuit, a legmagasabb Beavatottak kezében van, azokat nem lehet a tömegeknek kiadni, legalább is nem ebben a században.

A holt-betű mindenütt ugyanaz. A mazdean vallásban a dualizmus exoterikus interpretációból eredt. A szent Airyaman, a „boldogság szétosztója”, (Vendidad, Farg. xx, v. 12. id. m. 222. old.) akit az Airyama-ishyô nevű imádságban invokálnak, nem más, mint Ahriman isteni aspektusa, azon Ahrimané, aki „halált hozó, a Daêvak Daêvaja” (Ugyanott, Farg. v, xix. 43.), s akinek Angra Mainyu a sötét, mate­riális aspektusa. „Tarts távol ellenségünktől, óh Mazda, és Armaita Spenta”, (A Darmesteter által idézett Vendidad Sâdah) – mondja az ima, s mint invokációnak ugyanaz az értelme, mint a Miatyánk szövegében: „Ne vígy minket a kísértésbe”. Az ember itt a benne lévő rette­netes kettősség szelleméhez fohászkodik. Mert Ahura Mazda a spirituális, isteni és megtisztult ember, míg Armaita Spenta a Föld vagy az anyagiasság Szelleme, s bizonyos értelmezésben ugyanaz, mint Ahriman vagy Angra Mainyu.

Az egész mágiánus vagy mazdeán irodalom – vagy ami belőle megmaradt – mágikus, okkult, tehát allegorikus és szimbolikus, még az is, ami „a törvény misztériumára” (Lásd a Gâtha in Yasna , XLIV.) vonatkozik. Áldozás közben a mobedek és a parszik a Baresma­-ra szegezik tekintetüket – Ormazd „fájának” isteni ágacs­káját ugyanis az idők folyamán egy fém rudakból álló cso­móra alakították át –, és még csodálkoznak azon, hogy sem az Amesha Spenta-k, sem a „magasságos és gyönyörű arany Haôma-k, de még a Vohu-Mane (saját jó gondolataik), és a Râta (áldozati felajánlásaik) sem sokat segítenek. Jobban tennék, ha a „Bölcsesség fájáról” meditálnának, és azt ta­nulmányozva e fa gyümölcseit egymás után magukévá tennék. Az örök élet fájához vezető út a fehér Haôma, a Gaokerena, a Föld egyik végétől a másikig vezet, Haôma éppen úgy ott van az égben, mint a Földön. De hogy annak megint papjai és gyógyítói legyenek, ahhoz az kell, hogy az ember sa­ját magát meggyógyítsa, mert e nélkül másokat sem gyógyít­hat.

Mindez azt bizonyítja, hogy az úgynevezett „mí­toszokat” előbb minden oldalról alaposan meg kell vizsgál­ni, ha azt akarjuk, hogy azokról csak megközelítőleg is igaz véleményt formálhassunk. Az igazság az, hogy a hét Kulcs mindegyikét a megfelelő helyen kell használni, nem összekeverve egymással, ha a misztériumok teljes ciklusá­hoz hozzá akarunk férni. Manapság a sivár, lélekölő mate­rializmus korában, a tanult generációk véleménye szerint az ősi Pap-beavatottak ügyes szélhámosok voltak, akik a babonaság lángjának felgyújtásával igyekeztek könnyű uralmat szerez­ni az emberek fölött. Ez alaptalan rágalom, a szkepticizmus és könyörtelen gondolkodás szülötte. E Beavatottak szi­lárdan hittek abban, hogy vannak Istenek – nevezhetjük őket spirituális és most már láthatatlan erőknek, vagy Szellemeknek, a jelenségek magánvalóinak, e Beavatottak egyszerűen azért hittek, mert tudtak. És jóllehet a Természet Misztériumaiba való beavatásuk után nem közölhették tudá­sukat a hétköznapi emberekkel – akik bizonyára visszaéltek volna vele –, de titoktartásuk mindenesetre kevesebb bajt okozott, mint a későbbi hatalombitorlók és követők politiká­ja. A bitorlók csak azt tanították, amit jól tudtak. A köve­tők, minthogy arról tanítottak, amit nem tudtak, tudatlan­ságukban biztos kikötőként kitaláltak egy féltékeny és ke­gyetlen Istenséget, aki örök kárhozattal bünteti mindazo­kat, akik titkait meg akarják ismerni. Jóllehet azokat úgy sem lehet leírni, legjobb esetben csak célozni lehet rá­juk a beavatattak előtt. Ajánljuk elolvasásra King: Gnostics and their Remains c. művét, hogy a tanulmányozó lássa, mi volt a jelentése az ősi Frigyszekrénynek. King ezt írja róla: „Egy rabbinusi hagyomány szerint… a reá helyezett két kerubot, mint nőt és férfit ábrázolták a közösülés aktusában, hogy ezzel a dolgok két prin­cípiumát, a Forma és az Anyag esszenciájának doktrí­náját kiemeljék. Amikor a kaldeusok betörtek a szentély­ be és meglátták ezt a meglepő emblémát, nem csoda, hogy így kiáltottak fel: ’Ez hát a ti Istenetek, akiről úgy beszéltek, mint a tisztaság mintaképéről!’ (Id. mű, 441. old.)”

King úgy véli, hogy ez a hagyomány „túlságosan is em­lékeztet az alexandriai filozófiára, semhogy elfogadható lenne”, mi azonban más véleményen vagyunk. A Frigyszek­rény jobb és bal oldalán álló két kerub szárnyainak alak­ja, amint a „Szentek Szentje” fölött találkoznak, már önmagában is ékesen szóló embléma, nem is beszélve a Frigy­szekrényben lévő „szent” Jod-ról! A legenda szerint Agathodaemon így szól: „Én vagyok Chnumis, az Univerzum Fia, 700”. E kijelentés elvezethet Jézus misztériumának megoldásához, akinek neve számszerűen 888. A korszakok óta mélyen hallgató Szfinx körmei közül nem Szent Péter kulcsát, nem is egyházi dogmát kell kiragadni, hanem a narthex-et - a beavatásra váró jelölt varázsvesszejét.

Mindaddig pedig: Amaz történelmi augurok, akik egymással találkozva csak erőszakkal tudták visszatartani nevetésüket, saját ko­runkban talán még sokkal többen vannak, mint Sylla korában voltak.

6. fejezet

PROMÉTHEUSZ, A TITÁN

Eredete az ősi Indiában

Ma már a legkiválóbb európai szimbologisták kétségen fe­lülállónak tartják azt, hogy a Prométheusz név az antik korban rendkívül mély és titkos értelmű név volt. Decharme, a Mythologie de la Grece Antique szerzője, a következő megjegyzéssel kíséri Deukalion történetét, akit Beociában az emberi faj ősének tartot­tak, s aki e fontos legenda szerint Prométheusz fia volt: „Prométheusz tehát több volt, mint az emberiség őstípusa, Prométheusz az emberiség nemzője volt. Amiként Héphaisztosz megteremti az első nőt (Pandorát) s életet lehel belé, hasonlóképpen Prométheusz nedves agyagból ki­formálja az első ember testét, s beleoltja a lélek-szikrát”. (Apollodorus, I. 7. 1.) A Deukalion-féle vízözön után a monda szerint Zeusz megparancsolta Prométheusznak és Athénénak, hogy egy új em­beriséget teremtsenek a vízözön után visszamaradt iszap­ból. (Ovid. Metam. 1. 81. Etym. M. v. Προμηθεύς) Pausanias korában még mutogatták Phoceában azt az agyagot, amit a hős erre a célra használt. (Pausanias, X. 4. 4.) „Több ősi emlékművön még ma is látható Prométheusz, amint egy emberi testet mintáz, egyedül vagy Athéné segítségével. (Myth. Gréce Ant. 246.)

Ugyancsak Decharme emlékeztet egy másik, kevésbé ismert, de Prométheuszhoz hasonló titokzatos személyiségre, akinek legen­dája sok azonosságot mutat a Titán legendájával. E másik ős és nemző neve Phoroneusz, ő volt a hőse a Phoronidae-nak, egy ma már sajnos elveszett régi költői műnek. Phoroneusz legendája Argolis-ban maradt fenn, ahol oltárán örök tűz égett annak emlékezetére, hogy ő hozta a tüzet a Földre. (Pausanias, II. 19. 5, Cf. 20, 3.) Akárcsak Prométheusz, ő is az emberek jótevője, ő részesítette őket minden földi gyönyörűségben. Platón (Timaeus, 22. old.) és Alexandriai Kelemen (Stromata, I. 380. old.) azt tartják, hogy ő volt az első ember, a „halandók atyja”. Csa­ládfája szerint az Inachos folyó volt az atyja, s ez is emlékeztet Prométheuszra, aki a legenda szerint Klymené, az Okeánida fia volt. Phoroneusz anyja viszont – s ebben származá­sa jelentősen különbözik Prométheusztól – Melia nimfa volt.

Melia – fejtegeti Decharme – a kőrisfa megszemélyesí­tése, s e kőrisfából jött elő – Hesiodos leírása szerint – a bronzkori emberfaj.⁶⁸ A görögöknél ez a fa a minden árja mi­tológiában meglevő égi fát jelenti. Ugyanez a kőrisfa az ősi norvég Yggdrasil, amelyet a Nornák minden nap megöntöznek az Urd forrásból merített vízzel, nehogy elszáradjon. Yggdrasil az Aranykor utolsó napjáig zöld marad, de az Aranykor végén a Nornák – a három nővér, akik a múltba, a jelenbe és a jövőbe néznek – kinyilatkoztatják Orlog, a Sors (Karma) döntését, az emberek azonban csak a jelenről tudnak. De amikor Gultweig (az arany-érc) jön, „az igéző boszorkány… akit háromszor dobnak a tűzbe és mindig szebben jön elő, s aki az istenek és az emberek lelkét oltha­tatlan vággyal tölti be, akkor megjelennek a Nornák is… a gyermekkor édes álmainak békéje eltűnik, jelentkezik a bűn, s vele együtt annak rossz következmé­nyei” (a Karma). (Lásd: Asgard and the Gods, 11-13. old.) A háromszorosan megtisztult arany – a Manasz – a Tudatos Lélek.

A görögöknél a kőrisfa ugyanilyen értelmet kapott. Buján tenyésző lombjai jelentik a csillagos eget, mely nappal aranyos, de éjjel csillagokkal van kirakva. Melia és Yggdrasil gyümöl­cseivel, ez utóbbiak védő árnyékában vágy és félelem nélkül élt az emberiség az egész Aranykoron át. Decharme úgy véli, hogy „a fán lévő gyümölcs, vagy lángoló gally volt a villámlás”.

És itt lép közbe korunk gyilkos materializmusa, a modern elmének ez a különös kificamodása, amely – mint a fákat görbítő északi szél – megfagyasztja az intuíciót, s nem engedi azt érvényesülni korunk fizikai elméleteiben. Mert Decharme, a „Mythologie de la Gréce Antique” tudós szerzője, aki jóllehet Prométheusz­ban csak a dörzsöléssel keltett tüzet látja, a kőrisfa „gyü­mölcsét” valamivel többnek tartja, mint célzásnak a földi tűzre és annak felfedezésére. Nemcsak azt a tüzet jelenti, amelyet valamely villámlás gyújtott a száraz avarban, s ezzel mérhetetlen jótéteményben részesítette a kőkorszaki embert, hanem ennél titokzatosabbat, bár mégis teljesen földi dolgot! „Az égi kőrisfa ágai között egy isteni madár fészkelt, amely ellopta ezt az ágat (vagy gyümölcsöt), és csőrében levitte a Földre. Nos, a görög Фορώνευς szó pontos szinonimája a szanszkrit bhuranyu szónak, ami annyi, mint ’a gyors’, Agni egyik jellemzője. Agniról pedig azt tartották, hogy ő az isteni szikra hordozó­ja. Valószínű tehát, hogy Phoroneusz, Melia, vagyis az égi kőrisfa fia, egy régebbi koncepció volt, mint az az átvétel, amely az (ősi árja hinduk) pramântha-ját formálta át a görög Prométheusz szóvá. Phoroneusz te­hát egy (megszemélyesített) madár, amely lehozza az égi villámot a földre. A bronzkori faj keletkezésére vo­natkozó hagyományok, valamint azok, amelyek Phoroneuszt az argosziak atyjává teszik, nyilvánvalóan bizonyítják számunkra, hogy ez a mennydörgés (vagy villámlás) volt az emberi faj eredete a Héphaisztosz – vagy Prométheusz – legendák szerint. (266. old.)

A fenti gondolatmenet csak a külső jelentését mutat­ja az allegóriának és a szimbólumoknak. Ma a tudósok azt hiszik, hogy a Prométheusz nevet sikerült megfejteniük. De a modern mitológusok és orientalisták nem azt látják ebben a névben, amit elődeik a klasszikus ókor autoritása nyomán elfogadtak. Nap­jaink tudósai a korszellemnek kedvezőbb irányban tapogatóznak, ugyanis fallikus elemet látnak benne. De a Phoroneusz név – akárcsak a Prométheusz név – nem egy, és nem is kétjelentésű, hanem az ezoterikus jelentések egész sorával bír. Mindkét név a hét égi tűzre utal, ezek: Agni Abhimânin, ennek három fia, valamint azok negyvenöt fia, összesen tehát negyvenkilenc tűz­ről van szó. Mindezek a számok vajon csak a földi tűzre és a nem szenvedély lángjára utalnak? Vajon a hindu árják elméje soha nem emelkedett a tisztán érzéki koncepciók fölé? Az az elme, amelyről Prof. Max Müller azt tartja, hogy a legspiritu­álisabb és a leginkább misztikus egész földgömbünkön? Ha semmi másból, csak a tüzek számából is lehetett volna valamit következtetni az igazságra.

Azt halljuk, hogy a racionális gondolkodás korában már nem szabad úgy magyarázni Prometheus nevét, ahogy azt a régi görögök tették. Ez utóbbiak ugyanis „abból kiindulva, hogy nyilvánvaló analógia van a προμηθεύς szó és az προμανθάνειν (előrelátni) ige között, Prométheuszban látták az ’előrelátó’ ember típu­sát, akihez a szimmetria kedvéért egy testvért is társítottak: Epimetheus-t, vagyis azt az embert, aki az ’esemény után kér tanácsot’.” De ma az orientalisták más véleményen vannak. Úgy lát­szik, jobban tudják a két név valódi értelmét, mint azok, akik kitalálták.

A legenda egy univerzális fontosságú eseményen alapul. Azért készítették, hogy emlékeztessen arra „a nagy eseményre, amely az első tanúk képzeletében kitörülhetetlen nyomot hagyott, s amelynek emléke azóta sem halványult el a népek gondolatvilágából”. Mi volt ez az esemény? A modern tudósok így okoskodnak: Félretéve minden poétikus kitalálást, az Aranykorról szóló ál­mokat, képzeljük el minden durva realista részletében milyen nyomorult állapotban volt kezdetben az emberiség. Erről Aiszkhülosz után Lucretius megdöbbentő képet festett elénk, s e kép igazságát a tudomány ma már igazolta. Így már érthető, hogy az ember számára valójában új élet kezdődött, amikor két fadarab összedörzsöléséből vagy a kovakő erezetéből elő­pattanó szikrát meglátta. Hogyne érzett volna hálát e titok­zatos és csodálatos tünemény iránt, amely megszületése után mindent felfaló különös erővel azonnal nőni és terjeszkedni kezdett, s amelyet maga is tetszése szerint előállíthatott? „És ez a földi tűz, nem volt-e azonos azzal, amely fentről küldte fényét és melegét, vagy amitől úgy reszkettek, amikor zengett az égbolt”?

„Vajon nem azonos forrásból keletkezett? S ha már fentről, az egekből eredt, akkor azt valamikor le kellett hozni a földre? És ha így volt, ki volt az a hatalmas és jótékony lény, isten vagy ember, aki magának megsze­rezte? Ilyen kérdések merülhettek fel az első árják el­méjében történelmük kezdeti korszakában, s erre szer­kesztettek választ a Prométheusz legendában”. (258. old.)

Ezekben a fejtegetésekben az Okkult Tudomány filozó­fiája két gyenge pontot lát, s a következőképpen mutat reájuk. Az emberiségnek Aiszkhülosz és Lucretius által leírt nyomorult állapota semmivel sem volt rosszabb akkoriban, a korai árják idején, mint manapság. Ilyen „állapot” csak a vad törzseknél létezett, és a jelenleg élő vademberek semmivel sem boldogabbak vagy boldogtalanabbak, mint ősapái egy millió évvel ezelőtt.

Tudományosan bizonyított tény az, hogy „a jelenlegi vademberek között használatos durva eszközök pontosan olyanok”, mint amelyek a geológiailag „mérhetetlen messzi időkből” fennmaradt folyóhordalékokban és barlangokban találhatók. Annyira hasonlítanak egymáshoz ezek az eszközök, hogy a „The Modern Zoroastrian” szerzője ezt írja: „Ha egymás mellé helyeznének egy gyarmati kiállí­tást a dél-afrikai busmanok által használt kő-celtek­ből és nyílhegyekből, és a British Museum kiállítá­sát, amely a kenti mészkőüregekből és a Dordogne melletti barlangokból származó hasonló tárgyakat tartalmazná, akkor csak a szakértő tudna különbséget tenni kö­zöttük”. (Id. mű, 145. old.) És ha korunkban, a legfejlettebb civilizáció idején vannak még busmanok, akik intellektuálisan semmivel sem fejlettebbek, mint azok az emberek, akik az őskorban Devonshire környékén vagy Dél-Franciaországban éltek, akkor ezek éppen úgy kortársai lehettek más, sokkal civilizáltabb fajoknak, amint ahogy nekünk is kortársaink a busmanok! Az emberiség tudása napról-napra növekszik, „de e tudással együtt nem lesz nagyobb intellektuális kapacitása”. Bizonyság erre, ha össze­hasonlítjuk Eukleidész, Pithagorasz, Panini, Kapila, Platón, Szokratesz és a többi nagy elmék intellektusát, sőt olykor fizikai téren való tudását Newton és Kant, vagy a modern Huxley és Haeckel képességeivel. Dr. Pfaff összehasonlította Dr. J. Barnard Davis, a koponyatan tudósának (Transactions of the Royal Society, London, 1868.) a koponya belső kapacitására vonatkozó eredményeit – Davis az agy terjedelmét vette alapul az intellektuális képességek meghatározására és vizsgálatára –, s megállapította, hogy ez a belső kapacitás a franciáknál (akik kétségtelenül az emberiség legmagasabb osz­tályába tartoznak), csak 88.4 köbhüvelyk. Így „kimutathatóan kisebb, mint Polinézia lakóinak belső kapacitása általában, amely még a legalacsonyabb rendű pápuáknál és alfuráknál is 89 – 89.7 köbhüvelyk”. Ebből arra következtethetünk, hogy az agyra vonatkozólag nem a kvantitás, hanem a kvalitás a döntő az intellektuális képességek vonalán. Minthogy a koponya átlagos indexét ma már elismerten a „különböző fajok közötti el­térések egyik legjellemzőbb ismérvének” tartják, nézzük meg az alanti összehasonlítás eredményeit: „A szélességi index a skandinávoknál 75, az angolok­nál 76, a Holstein (Schleswig-Holstein egy része) lakói­nál 77, Bresgau lakosainál 80, Schiller koponyájának szélességi indexe már 82… a Madura sziget (Jávától északra) lakóinak szintén 82”! Pfaff végül összehasonlítja az ismert legrégibb koponyák indexét az európai fajok indexével, s azt a meglepő tényt ál­lapítja meg, hogy „a kőkorszakból való koponyák legnagyobb része tér­fogatát tekintve inkább fölötte, mint alatta áll a je­lenleg élő ember átlagos agykapacitásának”. A különböző koponyák méréseinek átlagából összevont, ma­gasságra, szélességre és hosszúságra vonatozó eredmények, hü­velykben kifejezve a következő index-számokat mutatják:

1. Kőkorszakbeli északi koponyák 18.877 ins.

2. Ugyanezen időbeli Angliában talált 48 koponya átlaga 18.858 ”

3. Ugyanezen időbeli Wales-ben talált 7 koponya átlaga 18.649 ”

4. Ugyanezen időbeli Franciaországban talált 36 koponya átlaga 18.220 ”

A jelenleg élő európaiak átlagos index-száma 18.579, a hottentottáké 17.795 hüvelyk!

E számok világosan mutatják, hogy „az általunk ismert legrégibb népeket agyi kapaci­tásuk alapján semmiképpen sem sorolhatjuk alacsonyabb szintre, mint Földünk jelenlegi lakosait”. (The Age and Origin of Man) Ezzel együtt pedig még a „hiányzó láncszem” tétele is szerte­foszlik. De erről majd később. Most térjünk vissza fő tárgyunkhoz.

(Amint Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszából tudjuk,) az a faj, amelyről Jupiter „azt tervezi, hogy elpusztítja őket, s új fajt ültet el”⁶⁹ (232-33), nem fizikai, hanem mentális nyomorban volt. Prométheusz első ajándéka az – amint a kórusnak elmondja –, hogy „végóráját ne sejtse senki meg” (248), fellépése „az emberfajt attól védte meg, hogy összetörve Alvilágra hulljanak” (236), és csak aztán adott „hozzá még lángszemű tüzet nekik”. (252) Ebből világosan kitűnik, hogy a Prométheusz-monda legalábbis kettős jellegű, ha már az orientalistát nem akarnak az okkultizmus által tanított hét kulcs létezéséről tudni. Ez a monda ugyanis az ember spirituális felfogóképessé­gének első kitárulásáról szól, nem pedig arról, hogy mikor látta meg elsőnek, vagy fedezte fel a tüzet. A tüzet sohasem „fedezték fel”, hiszen az kezdettől fogva létezett Földünkön. Létezett a legrégibb korokban, a szeizmikus mozgásokkal kapcsolatban, hi­szen akkoriban a vulkánikus kitörések éppen olyan gyakoriak voltak, mint Angliában manapság a békák. És ha erre azt fe­lelik, hogy az ember a Földön csak akkor jelent meg, amikor a geológiai földmozgások megszűntével sokkal nyugalmasabb hely­zet következett be, és már csaknem valamennyi vulkán kialudt, erre ez a válaszunk: Ha egy új, akár angyalból, akár gorillából származó emberfaj jelenne meg Földünk valamely la­katlan táján – talán az egy Szahara kivételével – ezer az egyhez a valószínűsége annak, hogy egy-két év leteltével felfedeznék a tüzet, akár úgy, hogy a villámlás lángra lobbantja a száraz avart, akár más módon. Kínosan illogikus az a feltevés, hogy a primitív ember korszakokon át élt a Földön, s nem ismerte a tüzet. Az öreg Aiszkhülosz azonban beavatott volt, s pontosan tudta, miről beszél.⁷⁰

A szimbológiában jártas okkultista tudja, hogy a bölcsesség Keletről jött, azt is jól tudja, hogy a Prométheusz-legenda Aryavarta-ból (Indiából) érkezett Európába. Azt sem fogja tagadni, hogy egy bizonyos értelemben Prométheusz a dörzsölés által keletkezett tüzet képviseli. Éppen ezért elismeréssel adózunk F. Baudry éleslátásának, aki a „Les Mythes du feu et breuvage celeste”⁷¹ című tanulmányában Prométheusz indai eredetéről és a legenda egyik aspek­tusáról ír. Ismerteti az olvasóval a tűzgyújtás állítólagos primitív módját, amit Indiában ma is használnak az áldo­zati tűz meggyújtására. Baudry ezt mondja:

Ez az eljárás – amint az pontosan le van írva a védikus Szútrákban – abban áll, hogy egy botot gyorsan kell forgatni egy fából lévő lábazat közepén lévő lyukban. A dörzsöléstől erős hő keletkezik, s végül az érintkező farészecskék lángra lobbannak. A bot forgatása nem folyamatos, hanem ellenkező irányú mozgások váltakozása, amelyet úgy idéznek elő, hogy a bot közepére egy zsinórt erősítenek, amelynek két végét a tűzgyújtást végző személy hol az egyik, hol a másik kezével rángatja. Az egész műveletet szanszkrit nyelven a manthâmi, mathnâni ige jelöli, aminek jelentése: „dörzsölni, mozgatni, rázással, dör­zsöléssel nyerni”. E szót különösen a forgó dörzsö­lésre alkalmazzák, amit a kör jelentésű mandala származékszó is bizonyít. A tűz gyújtására használt fadaraboknak külön nevük van a szanszkritban. A forgó botot pramantha-nak hívják, s arani az, amiben forgatják, az arani és aranî: vagyis „a két arani” jelenti a teljes készüléket.⁷²

Most nézzük, mit szólnak ehhez a brahmanák? Fel­tételezve, hogy a Prométheusz mítosz egyik aspektusában mint a pramanthával gyújtott tűz csiholója szerepel, vagy éppen ő maga ez az átlelkesített isteni pramantha, mindez azt je­lentené, hogy e bonyolult szimbolikának csak ez az egy fallikus értelme volt, ahogy azt a modern szimbológusok gondolják? Decharme előtt mindenesetre felvillanhatott az igazság, mert öntudatlanul alátámasztja mindazt, amit az okkult tudomány a Manasa Dévákról tanít. A Manasa Dévák voltak azok, akik az embert halhatatlan lelkének tudatával megajándékozták, azzal a tudattal, amely a „halál-sejtelmet” félretéve tudja, hogy ő maga halhatatlan.⁷³ Decharme megkérdi: „Hogyan jutott Prométheusz az (isteni) szikra birtokába? Minthogy a tűz az égben lakozik, neki előbb oda kellett mennie, mielőtt azt az emberekhez vitte. S ha közeledhetett az istenekhez, akkor ő maga is isten kellett, hogy legyen”. A görögök azt tartották, hogy Prométheusz az isteni fajhoz tartozott, a hinduk szerint Déva volt. „Ő volt Iapetos Titán fia”. Ιαπετονίδης (Theogony, 528. old.) „De az égi tűz kezdetben csak az isteneké volt, ezt a kincset saját maguknak tartották meg… féltékenyen őr­ködtek felette. ’Iapetus okos fia – mondja Hesiodos – Jupitert megcsalva ellopta az olthatatlan, tündöklő izzású tüzet, és a narthex egyik üregében elrejtette azt’. (Theogony, 565. old.)… Így Prométheusz ajándéka az emberek számá­ra az egekből szerzett zsákmány volt. A görög elképzelés szerint – ami egybeesik az okkultisták elképzelésével – a Jupitertől elorzott kincs, az isteni tulajdon emberi bitorlása bűnhődést követelt… Ráadásul Prométheusz a Titánok azon fajához tartozott, akik fellázadtak⁷⁴ az istenek ellen, s akiket az Olympos ura a Tartarusba dobatott. Prométheusz tehát hozzájuk hasonlóan, a go­nosznak a géniusza, akinek kegyetlen szenvedés a sorsa”.

De az ezután következő magyarázatokban felháborítóan egyoldalú nézetet vall Decharme e minden mítoszok legnagyobbjá­ról. Még a legtöbb intuícióval bíró modern szerzők sem tudnak, vagy nem akarnak meglátásaikban a földi és kozmikus jelenségek szintje fölé emelkedni. Nem tagadják ugyan, hogy a mítosz mo­rális eszméje, ahogy azt Hesziodosz Theogony-jában is bizonyos szerepet játszott az ősi görög koncepcióban. A görögök­nél a Titán nemcsak az égi tűz vezére, hanem egyben az emberi­séget is képviseli, a dolgos, szorgalmas, intelligens embert, akit ugyanakkor ambíció is fűt, hogy isteni erői legye­nek. Ezért a büntetést az emberiség szenvedi el Prométheusz alakjában. Ez a magyarázat azonban csak a görögöknél található. Számukra Prométheusz nem bűnöző, legfeljebb az istenek szemé­ben. A Földdel való kapcsolatában – éppen ellenkezőleg – ő maga is egy Isten, az emberiség barátja (φιλάνθρωπος), amelyet ő emelt a civilizáció fokára, s avatott be minden mesterség és művészet tudásába. Ezt a koncepciót a legpoétikusabban Aiszkhülosz tárta elénk. De más nemzetek minek tartják Prométheuszt? Bukott angyalnak, avagy az egyház óhaja szerint Sátánnak? Egyáltalán nem. Azt tartják, hogy Prométheusz csak a villámlás ártó és félelmes hatásának a képe. Ő a „gonosz tűz” (mal feu), valamint az isteni férfi nemzőszerv szimbóluma. „Egyszerű kifejezésre leredukálva ez az általunk vizsgált mítosz semmi más, mint a (kozmikus) tűz-géniusz. (261. old) Ha hihetünk Adalbert Kuhn és F. Baudry szerzőknek (Die Herabkunst des Feuers und des Göttertranks, Berlin, 1859), akkor a már említett (fallikus) elképzelés volt a jellegzetesen árja elképzelés. Ezen írók szerint:

„Minthogy az ember által használt tűz a pramantha-nak az aranî-ban történő mozgatásából keletkezik, az árják az égi tüzet is bizonyára ugyanilyen eredetre vezették vissza (?) s azt képzelhették⁷⁵ (?), hogy egy pramanthával felfegyverzett isten, vagy egy isteni pramantha hatalmas súrlódást keltve a felhők közepén hozza létre a villámlást és a mennydörgést… Ezt az elképzelést az a tény is támogatja, hogy Plutarchos tanúsága szerint (Philosoph. Plant. iii. 3.) a sztoikusok a mennydörgést a viharfelhők harcából származtatták, a villámlásról pedig azt tartották, hogy az a dörzsölés által keletkező égés eredménye. Ugyanakkor Arisztotelész a mennydörgést csak az egymásnak ütköző felhők hatására vezette vissza. Mi más ez az elmélet, mint csupán tudományos lefordítása a dörzsölés által keletkező tűznek? … Mindezekből csak azt következtethetjük, hogy a legrégibb korokban, még az árják szétszóródása előtt, azt hitték, hogy a pramantha gyújtja meg a tüzet a felhőkben éppen úgy, mint az aranîkban”. (Baudry: Revue Germanique, 368. old.)

De ez nem igaz, a védikus filozófiának már a szelleme is ellentmond egy ilyen interpretációnak. Mert ahogy maga Decharme is bevallja: „A tűz teremtő erejének eszméjét… az emberi léleknek az égi szikrával való egyesüléséből vették”. Ezt bizonyítja a Védákban gyakran használt jelképes beszéd az Aranîról, tehát ez utóbbinak jelentése sokkal magasabb rendű volt, mint valamely egyszerű és durva szexuális fogalom. Példaként idézzük a Védákból az Agnihoz intézett himnuszt: „Itt van a pramantha, a nemző készen áll. Hozzátok a faj úrnőjét (a női Aranît). Hozzuk létre Agnit, dörzsölés által, az ősi szokás szerint”. Mindez csupán egy absztrakt eszme kifejezése a halandók nyelvén. A „női Aranî”, a faj úrnője: Aditi, az istenek anyja, vagy Shekinah, az Örök Fény a Szellem Világában, ő a „Nagy Mélység” és a KÁOSZ, vagy másként az elsődleges szubsztancia, amint először árad ki az ISMERETLENBŐL a megnyilvánult Kozmoszba. Ha korszakokkal később ugyanezt a jelzőt kapja Devaki, az inkarnálódott LOGOSZ, Krishna anyja, és ha ez a szimbólum az exoterikus vallások fokozatos és visszavonhatatlan terjedése következtében szexuális értelmet is nyerhetett, mindez semmiképpen nem szennyezheti be a kép eredeti tisztaságát. Ami szubjektív volt benne, az átalakult, objektivizálódott, a Szellem az Anyagba bukott. Az egyetemes kozmikus polaritás: a Szellem és Szubsztancia az emberek gondolkodásában a misztikus, de már szexuális Szellem-anyag egyesülésévé lett, s így – az eredetitől eltérően – antropomorfikus jelleget öltött. A Védák és a Purânák között, mint két pólus kö­zött akkora a szakadék, mint az ember hetes felépítésében a hetedik (atmikus) princípium, és az első vagy legalacsonyabb princípium, a fizikai test között. A Védák primitív és teljesen spirituális nyelvezete, amely (a purânai beszámolónál) több tízezer évvel korábban keletkezett, pusztán csak emberi kifejezéseket használt olyan események leírására, amelyek Krishna 5000 évvel ezelőtt be­következett halálának napjáig mentek végbe (Krishna halálának napján kezdődött meg a Kali Yuga, vagy a Fekete Kor az emberiség számára).

Aditi neve Surârani, vagyis a surák vagy istenek méhe, „anyja”, a Pandavák anyját pedig, Kuntit, a Mahabhârata-ban Pandavârani-nak hívják, ezt a kifejezést ma fiziológiailag értelmezik. Devaki – a római egyház Madonnájának egy ante-típusa – voltaképpen az Aditi-nak egy későbbi antropomorfizált formája. Aditi az istenek anyja, vagyis Devamatri, hét fia van (a korai védikus idők hat és hét Aditya-ja), Krishna anyja, Devaki hat embriót kap méhébe Jagaddhâtri-tól, a „világ dajkájától”, míg a hetedik, Krishna, a Logosz átplántálódik Rohini méhébe. Máriának, Jézus anyjának hét gyermeke van, öt fia és két lánya (egy későbbi átcserélődése a nemeknek) Máté Evangéliuma szerint. (xiii, 55-56) A római katolikusok Mária kultusza semmi kifogást nem találhatna egy olyan imádságban, amelyet az Istenek Devakihoz intéznek. Ítéljen az olvasó maga:

„Te… vagy Prakriti (esszencia), a végtelen és szövevényes, amely előzőleg Brahmât hordta méhében. Te, örök lény, szubsztanciádban magában foglalsz minden teremtett dolgot, azonos voltál a teremtéssel, te voltál a szülője a hármas áldozatnak, amelyből minden dolgok csírája fakadt… Te vagy az áldozat, ahonnan minden gyü­mölcs fakad, te vagy a fa (aranî), amelynek dörzsölésével tűz keletkezik”. (A Szűzanya jelzői közé tartoznak: a „Szent Edény”, a „Világosság Anyja”.) „Mint Aditi, te vagy az istenek szü­lője… Te vagy a fény (Jyotsna, a hajnali derengés) amiből a nap megszületik”. (A Szűzanya gyakori megszólítása: „Hajnali Csillag”, „Megváltás Csillaga”). „Te vagy az alázat (Samnati, Daksha leánya), az (igazi) bölcsesség anyja, te vagy a királyi vezetés (Niti), a rendnek szülője (Naya), te vagy a szerénység, az érzelem ősanyja (Prasraya vagy vinaya a magyarázat szerint). Te vagy a vágy, amelyből a szeretet születik… Te vagy a tudás anyja (Avabodha), te vagy a türelem (Dhriti), az állhatatosság (Dhairya) szülője”.

Az aranî tehát ugyanaz, mint a római egyházban a „kiválasz­tás edénye”. Elsődleges értelme teljesen metafizikai. Az ősi gondolkodásban ezekhez a fogalmakhoz egyetlen tisztátalan gondo­lat sem fűződött. Még a Zohar-ban is – amelynek szimbolikájában jóval kevesebb a metafizikai elem, mint minden más szimbolimus­ban – ez az eszme egyszerű absztrakció. Tehát amikor a Zohar ezt írja (iii. köt. 290. old.): „Mindaz, ami létezik, mindaz, amit a szent ős alko­tott, csakis a férfi és a női princípium által létez­hetik”. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy „az Élet Isteni Szelleme ál­landóan keveredik az Anyaggal”. A cselekvést az Istenség AKARATA hajtja végre, s ez az elképzelés teljesen schopenhaueri. „Amikor Atteekah Kaddosha, az ősi, a rejtettnek rej­tette, formát akart adni minden dolognak, e dolgokat hím­neműre és nőneműre formálta. Ez a kinyilatkoztatott böl­csesség mindent magában foglal”. Innen ered az a mondás, hogy Chokmah (férfi bölcsesség) és Binah (női tudat vagy intellektus) mindent ezen két – aktív és passzív – princípium között teremtenek. Amint a gyakorlott ékszerész keze érintésével megérzi a durva és nyers kagylóban rejlő tiszta és foltnélküli gyöngyszemet, úgy olvassa az igazi filozófus a Purânák sorai között a magasztos védikus igazsá­gokat, s javítja ki az eltorzult formát a vedantai bölcsesség segítségével. De korunk orientalistái sohasem érzik meg a gyöngy­szemet a kagylóhéj vastag burkán keresztül, s eszerint cselek­szenek.

Mindenből, amit ebben a fejezetben elmondtunk, az derül ki, hogy az Édenkert Kígyója és a kereszténység Ördöge mérhetet­len messze esnek egymástól. Ezt a dogmát csak az Ősi Filozófia pörölycsapásával lehet szétzúzni.

7. fejezet

ENOÏCHION - HENOCH

A sátáni mítosz kifejlődésének története nem lenne teljes, ha megfeledkeznénk Enoch titokzatos és kozmopolita személyéről, aki különféle néven volt ismeretes, mint pl. Enos, Hanoch és végül a görög elnevezés Enoichion. A korai keresztény írók Enoch könyvéből vették a Bukott Angyalokra vonatkozó első fogalmaikat.

Énok Könyvét apokrifnak tartják. De mit jelent az, hogy apocryphon? A szó etimológiája világosan mutatja, hogy egyszerűen titkos könyvet jelent, vagyis olyan könyvet, ami a templomi könyvtárakban a főpapok és beavatott papok őrizetében volt, s nem juthatott a profán emberek kezébe. Az apocryphon főnév a crypto, κρύπτω, „rejteni” igéből származik. Hosszú időn át az Enoïchion-t, a Látnok Könyvét, a titkos művek és a „betűk városában”, az ősi Kirjath-Sepher-ben őrizték, ebből lett később Debir városa. (Józsua, xv. 15.)

E tárgy iránt érdeklődő néhány író – különösen szabadkőmű­vesek – megpróbálták Enochot a memphiszi Thoth-tal, a görög Her­mésszel, sőt még a latin Merkúrral is azonosítani. Egyéniségük szerint ezek különböznek egymástól, de hivatásukat tekintve – ha szabad ezt a ma már igen szűk értelmű szót használnunk – egytől egyig ugyanabba a kategóriába tartoznak, a titkos írók, a Beavatók, az okkult és ősi Bölcsesség följegyzőinek kategóriá­jába. Akik a Kurân-ban (Lásd: Surât, XIX.) az Edris gyűjtőnevet kapták – s ennek jelentése „tanult, beavavott” –, azokat Egyiptomban Thoth néven hívták, ami a művészetek és tudományok, az írás vagy a betűk feltalálója, a zene és az asztronómia ismerője jelentéssel bírt. A zsidóknál az Edris-ből „Enoch” lett, aki Bar-Hebraeus szerint „elsőnek találta fel az írást”, a könyveket, a művészeteket, a tudományokat, s aki elsőnek foglalta rendszerbe a bolygók moz­gását. Görögországi neve Orpheusz, minden népnél más nevet kapott. Ezen ősi Beavatók⁷⁶ mindegyikéhez a hetes szám kapcso­lódik, továbbá asztronómiailag a 365, vagyis az év napjainak a száma, s így ezen emberek missziója, jellege, szent hivatása azonosítható, csupán személyiségük nem. Enoch a hetedik pát­riárka, Orpheus hangszere a phorminx, a héthúrú lant, s ez a beavatás hétszeres misztériumára utal. Thoth, fején a hétsugarú napkoronggal a szoláris hajóban utazik (ez 365 fokos), amelyből minden negyedik évben (szökőévben) egy napra kiugrik. Végül Thoth-Lunus a hétnapos hétnek a hetes Istensége. Ezoterikusan és spirituálisan Enoïchion jelentése: „Nyitott Szem Látnoka”.

Enoch története Josephus szerint ugyanaz – vagyis, hogy értékes tekercseit vagy könyveit Merkúr, illetve Seth oszlopai alá rejtette –, mint amely Hermészről, a „Bölcsesség Atyjáról” szól, aki a Bölcsességről szóló könyveit egy oszlop alá rejtette, s azután két kőoszlopot talált, s rajtuk leírva a tu­dományt. Márpedig Josephus – aki állandóan Izrael meg nem ér­demelt felmagasztalására törekszik, s a (Bölcsesség) tudományát a zsidó Enochnak tulajdonítja – mégis történelmet ír. Ezek az oszlopok Josephus leírása szerint az ő idejében még álltak. Elmondja, hogy ezeket Seth építtette. Valóban valaki és valamikor felállította ezeket az oszlopokat, csakhogy nem Ádám Seth nevű mesebeli fia, sem pedig az egyiptomi Bölcsesség isten – nevezzék őt Teth, Set, Thoth, Tat, Sat (a későbbi Sat-an) néven, vagy akár Hermész néven, mert hiszen ezek mind azonosak voltak –, hanem a „Kígyó-isten fiai”, másként a „Sárkány-fiak” építették. Ez volt a nevük ugyanis a Vízözön előtt az egyiptomi és babiloni főpa­poknak, mint ahogyan ősapáikat, az atlanteánokat is így hív­ták.

Amit tehát Josephus elmesél nekünk – a gyakorlati részle­tek kivételével –, az allegorikusan igaznak tekinthető. Az ő verzió­ja szerint a két híres oszlopot teljesen beborították a hiero­glifák. Az oszlopok feltárása után ezeket lemásolták, és újra megörökítették Egyiptom belső templomainak legtitkosabb kamrái­ban, Egyiptom bölcsessége és különleges kultúrája ebből a forrás­ból ered. A két „oszlop” különben prototípusa annak a két „kőtáblának”, amit Mózes az „Úr” parancsára faragott. Amikor tehát Josephus azt mondja, hogy az ősi világ valamennyi nagy adeptusa és misztikusa – pl. Orpheusz, Hesiodos, Pythagoras és Platón – teológiájuk alapelveit ezekből a hieroglifákból merítették, bi­zonyos szempontból igaza van, más szempontból viszont téved. A Titkos Tanítás azt tartja, hogy az általánosan ismert (de nem az általános) Vízözön előtti népek művészete, tudománya, teoló­giája és különösen filozófiája képírással lett feljegyezve a negyedik faj ősi, szóban továbbadott közlései szerint, a negyedik faj pedig ezt a tudást örökbe kapta a korai harmadik fajtól, még annak allegorikus bukása előtt. Így tehát az egyiptomi oszlopok, a táblák, sőt a szabadkőműves legenda „fehér keleti porfír köve” is – amelyet Enoch e valóságos és drága titkok megőrzése végett a Vízözön elől a Föld gyomrába menekített – nem jelentenek semmi mást, mint ezen ősi feljegyzések többé-kevésbé szimbolikus és allegorikus másolatait. Enoch könyve maga is egy ilyen máso­lat, s ráadásul – mai állapotában nagyon hiányos – kaldeai ki­vonat. Amint mondtuk, Enoïchion jelentése görögül „belső szem”, vagyis a Látnok, héber nyelven a masorei pontok alkalmazá­sával beavatót és tanítót, דּוֹבם jelent. Enoch való­jában gyűjtőfogalom vagy cím, a legenda ráadásul több zsidó és pogány próféta történetét összegezi, kitalált részletekkel, bár az alapforma ugyanaz. Éliást is élve ragadják fel az Egekbe, az Isbudar udvarában élő asztrológust, a kaldeai Hea-bani-t is magához veszi az Egekbe patrónusa, Hea isten. Ugyanígy Jehova is patrónusa volt Éliásnak, akinek neve héberül הילא, „Jah-isten”, és Elihu is ugyanezzel a jelentéssel bír. Az ilyen könnyű halál, más néven euthanasia, ezoterikus értelemmel bír. Az olyan adeptus „halálát” szimbolizálja, aki elérte azt a foko­zatot, megtisztulást és erőt, amely képessé teszi arra, hogy meghaljon fizikai testében, s mégis éljen éspedig tudatosan éljen asztrális testében. E témának számtalan variációja van, de a titkos értelem mindig ugyanaz. Pál kifejezése, (Zsidókhoz, xi. 5.) „hogy ne lásson halált” (ut non videret mortem), tehát ezoterikus értelemmel bír, de nincs benne semmi természetfölötti. A Bibliában levő célzásokat Enochra, „akinek évei ugyanannyit fognak számlálni, mint a világ” (a szoláris évről, 365 napról van szó), s aki Krisztussal és Éliással együtt minden tiszteletben és üdvösségben osztozni fog az utolsó ítélet napján, s együtt pusztítják el az Antikrisztust, alaposan félreértették. Pedig ezoterikusan értelmezve annyit jelent, hogy a nagy adeptusok közül néhányan visszatérnek a hetedik faj idején, amikor minden tévedés kiküszöbölődik, s az IGAZSÁG el­jövetelét a Shishta-k, a „Világosság Fiai” fogják kihirdetni.

A latin egyház nem mindig nyilatkozik logikusan és megfontol­tan. Kijelenti, hogy az Enoch Könyve apocryphon, sőt már az is felmerült Cajetan bíboros és más egyházi nagyok követelése alapján, hogy a kanonikus könyvekből törölni kellene Júdás Könyvét – aki pedig inspirált apostol volt –, csak azért, mert ő az Enoch Könyvéből idézett, s ezzel mintegy szentesítette ezt az úgynevezett apokrif könyvet. De ha az egyház elfogadta volna Cajetan szemléletét, akkor kénytelen lett volna az egész negyedik evangéliumot is el­vetni, minthogy János apostol szó szerint idéz Enoch-tól, sőt egy teljes mondatot egyenesen Jézus szájába ad! (Lásd az (50.) oldalon lévő „tolvajok és rablók” kitételt.)

Amikor Ludolph, az „etióp irodalom atyja” megbízás alapján tanulmányozta a Mazarin Bibliotheque-ben található különböző Enoch-ra vonatkozó kéziratokat – melyeket Pereisc, a neves utazó ajándékozott a könyvtárnak –, kijelentette, hogy „az abesszínek között semmiféle Enoch-könyve nem létezhetik”! Ismeretes, hogy további kutatások és felfedezések érvénytelenítették ezt a túl­ságosan dogmatikus kijelentést. Abesszínában Bruce és Ruppel megtalálták az Enoch Könyvét, azt néhány évvel később el is hoz­ták Európába, ahol Laurence püspök lefordította. De Bruce lebe­csülte a könyvet és gúnyolódott annak tartalmán. Ugyanezt tették más tudósok is. Bruce gnosztikus műnek tartotta, szerinte a mű az embereket felfaló Óriások korával foglalkozik, és erősen emlékeztet az Apokalipszisre. Óriások! Újabb tündérmese!

De a legkiválóbb kritikusok nem mindegyike vélekedett így. Dr. Hanneberg egy sorba állítja Enoch Könyvét a Makabeusok Harmadik Könyvével, s azon könyvek listájának élére helyezi, amelyeknek autoritása legjobban megközelíti a kánonikus műveket.

2/

Valóban, „amikor a tudósok egymásnak ellentmondanak…”

De mint rendesen, mindegyiküknek igaza van, és mindegyikük téved. Enoch-ot mint bibliai személyt, mint egyedi elő személyi­séget tekinteni olyasféle dolog, mint Ádámot első emberként elfo­gadni. Enoch egy közös cím volt, s ezt a címet minden időben és minden korban, minden fajban és minden nemzetben számtalan egyé­niségre alkalmazták és azt számtalan egyén viselte. Könnyen kiderül ez abból a tényből, hogy a régi talmudisták és midrás-ta­nítók Hanockh, Yared fiának személyére vonatkozóan nem vallanak egységes nézetet. Egyesek azt mondják, Enoch egy nagy szent volt, akit Isten annyira szeretett, hogy élve emelte fel a mennyekbe, vagyis olyan valaki volt, aki még itt a Földön elérte a Muktit, vagy Nirvánát, amint Buddha és mások esetében megtörtént, és ma is megtörténik, mások viszont azt tartják, hogy Enoch varázsló volt, gonosz mágus. Ez csak arra mutat, hogy az Enoch vagy annak ekvivalense olyan kifejezés volt, amely még a késői talmu­disták korában is „Látnokot”, a „Titkos Bölcsesség Adeptusát”, stb. jelentett, e cím hordozójának jellemére vonatkozó köze­lebbi meghatározás nélkül. Elijah-t és Enoch-ot említve Josepus (Antiquites, ix. 2) megjegyzi: „A szent könyvekben meg van írva, hogy ők (Elijah és Enoch) eltűntek, de denki nem tud arról, hogy meghaltak volna”. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a személyiségük halt meg, ahogy Indiában mind a mai napig meghalnak a világ számára a jógik, sőt olykor keresztény szerzetesek is. Eltűnnek az emberek tekin­tete elől, meghalnak a földi síkon, még saját maguk számára is. Ez látszólag képletes beszédmód, de szó szerint igaz.

„Hanokh átadta Noénak az (asztronómiai) kalkuláció tudo­mányát és az évszakokra vonatkozó számításokat” – mondja a midrás Pirkah Abót, itt Eliazar rabbi (Cap. viii.) Enoch-nak tulajdonítja azt, amit mások Hermes Trismegistos-ról mondanak, mert e kettő ezoterikus jelentésében azonos. Ez esetben „Hanokh” és „Bölcsessége” a negyedik, atlanteán faj ciklusához tartozik,⁷⁷ Noé pedig az ötödik fajhoz.⁷⁸ Mindkettő egy-egy gyökérfajt képvisel, az egyik a jelenlegit, a másik az ezt megelőzőt. Egy másik értelmezés szerint Enoch eltűnt, „és mivel Enoch Istennel járt vala, eltűnék, mert Isten magához vevé”, ez pedig allegória a Szent és Titkos Tudás eltűnésére az emberek köréből, mert „Isten (vagy Java Aleim – magas rendű főpapok, a beavatott papok kollégiumának fejei⁷⁹) elvette őt. Más szavakkal, az Enoch-ok vagy Enoïchion-ok, a Látnokok és azok tudása és bölcsessége a legszigorúbb őrizetbe került a zsidóknál a Próféták Szent Kollégiumaiban, az egyéb vallásúaknál pedig a templomokban.

Ha Enoch-ot csak a szimbolikus kulcs segítségével értelmezzük, akkor ő az ember kettős természetének – a spirituális és fizikai természetnek – a típusa. Ezért ő az asztronómiai kereszt, vagyis a hatágú csillag, az „Adonai” középpontjában foglal helyet, ahogy azt Eliphas Lévi egy titkos mű alapján megírta. A felső háromszög felső szögében van a sas, a bal alsó szögben az oroszlán, a jobb szögben pedig a bika. A bika és az oroszlán között és azok felett, a sas alatt látható Enoch vagy az Ember arca. (Ld. Isis Unveiled-ben az illusztrációt, II. köt. 452. old.) A felső háromszögön lévő ábrák a négy fajt jelképezik, de hiányzik közülük az első, a Chhaya vagy Árnyék faj, az „Ember Fia”, Enos vagy Enoch, a középen van, a negyedik és ötödik faj között, mert Enoch mindkét faj titkos bölcsességét jelenti. Ezekiel és a Jelenések négy állatát látjuk itt. Ez a kettős háromszög, ame­lyet az Isis Unveiled-ben a hindu Adanari mellé helyeztünk, sokkal kifejezőbb, mint az utóbbi. Mert az csak három (számunkra) történelmi fajt szimbolizál, és pedig a harmadikat, az androgün fajt az Ada-nari szimbolizálja, a negyedik fajt az erős és hatalmas oroszlán, míg az ötödiket, az árja fajt annak mind a mai napig legszentebb szimbóluma, a bika (és a tehén) képviseli.

M. de Sacy, a kiváló francia tudós különös megállapításo­kat talál az Enoch Könyvében, melyeket „alaposan meg kellene vizsgálni”. Például: „A szerző (Enoch) szerint a szoláris év 364 napból áll, továbbá – úgy látszik – tud hároméves, ötéves és nyolcéves periódusokról, melyeket négy kiegészítő nap követ, s ez utóbbiak a szerző rendszerében az equinoxiális (napéjegyenlőségi) és a napfordulói napokat jelenthe­tik”.⁸⁰ M. de Sacy ehhez még később hozzáteszi: „Egy módot látok arra, hogy ezeket (a „képtelenségeket”) mentegessem, ha feltételezem, hogy a szerző valami olyan különös rendszert mutat be, amely az Univerzális Vízözön korában történt új természeti rend bevezetése előtt létezhetett.

Pontosan így áll a dolog; a Titkos Tanítás pedig azt tart­ja, hogy a „természeti rend” megváltozott, s vele együtt a Földön élő emberi fajok is átalakultak. Mert – ahogy Uriel arkangyal mondja Enoch-nak: „Íme, bemutattam neked minden dolgot, óh Enoch, és minden dolgot feltártam előtted. Te látod a Napot, a Holdat és azokat is, amelyek vezetik az égi csillagokat, és amelyek ezeket működésre, évszakokra és forduló pontokhoz való visszatérésre késztetik. A bűnösök korában AZ ÉVEK RÖVIDEBBEK LESZNEK… a Hold törvényei megváltoznak”. (lxxix. fej.) Azokban az időkben tehát, még a nagy Vízözön előtt, amely elsöpörte az atlanteánokat és megváltoztatta az egész Föld felszínét – mert „a Föld (tengelyében) elhajolt” – a Természet geológai, asztronómiai és általban kozmikus vonatkozásaiban más lehetett, éppen azért, mert azóta a Föld elhajolt. Hogy Enoch-tól idézzünk: „És Noé keserű hangon felkiáltott: ’Hallgass meg, hallgass meg, hallgass meg’, ezt háromszor kiáltotta. Majd szólt: ’a Fölf vajúdik és hevesen rázkódik. Én is bizton elpusztulok vele együtt’” (lxiv. fej.)

Mellékesen szólva, ez megint azon „ellentmondások” egyiké­nek látszik, amelyekkel lépten-nyomon találkozunk, ha a Bibliát szó szerint értelmezzük. Mert legalább is igen különös jelenség, hogy így féljen az, aki „kegyelmet talált az Úr szemében”', s aki­vel idejében közölték, hogy bárkát építsen! A tiszteletreméltó Pátriárka itt olyan félelmet árul el, mintha nem is az Isten „barátja”, hanem azon Óriások egyike lett volna, akiket a haragos Istenség pusztulásra szánt. A Föld már elhajolt, a vizek áradata már csak idő kérdése volt, s Noé úgy tesz, mintha semmit nem tud­na arról, hogy ő Isten szavai szerint meg fog menekülni.

Valóban, a parancs ki volt már adva, a természet és a Fejlődési Törvény parancsa, hogy a Földön megváltozzék az emberi faj, és hogy a negyedik faj pusztulásával csináljon helyet egy különb faj számára. A Manvantara elérte a fordulópontot a három és fél kör leteltével, s a gigantikus fizikai emberiség elérte a durva anyagiság csúcspontját. Erre vonatkozik a kiadott parancsról szóló apokaliptikus vers a bekövetkezendő pusztulásról: „hogy végük bekövetkezzék”, - vagyis a faj vége. Mert ők (valóban) tudták „az angyalok minden titkát, a Sátánok minden leigázó és titkos hatalmát, minden képessé­gét azoknak, akik boszorkánykodtak, valamint azokét, akik az egész föld színén olvasztott képeket csináltak”.

Természetszerűen adódik egy kérdés. E hatalmas vízió apokrif szerzőjét – bármilyen korba is helyezzük őt Galilei fellépése előtt – vajon ki informálhatta arról, hogy a Föld tengelye al­kalomadtán elhajolhat? Honnan merítette asztronómiai és geológiai tudását, ha a Titkos Bölcsesség, amelyet az ősi Rishik és Pythagoras magukba szívtak, csak mese, a későbbi korok kitalálása? Enoch talán prófétai módon beleolvasott Frederic Klee művébe, amely ezt írja a Vízözönről: „A földi glóbusz helyzete a naphoz viszonyítva az ős­időkben nyilvánvalóan más volt, mint manapság, s ezt a kü­lönbséget csakis a föld forgási tengelyének helyzetváltoztatása okozhatta”.

Ez elékeztet az egyiptomi papok tudománytalan megállapí­tására, akik Hérodotosznak elmondták, hogy a Nap nem mindig ott kelt fel, ahol most, és hogy a korábbi időkben az ekliptika merő­legesen esett az egyenlítőre.⁸¹

Igen sok ilyen „homályos mondás” található elszórtan a Purânákban, a Bibliában és egyéb mitológiákban, s ezek két tényt tárnak fel az okkultista előtt: (a) hogy az ősiek az asztronómiát, a geognóziát és a kozmográfiát általában legalább is olyan jól, ha nem jobban ismerték, mint a modernek, és (b) hogy glóbuszunk vi­selkedése többszöri változáson ment át a dolgok legősibb kezdete óta. „Tudatlan” vallása vak hitéből kiindulva – ahol az szerepel, hogy Phaeton a rejtett igazság megismerése kedvéért eltérítette a Napot szokásos útjáról – Xenophantes valahol azt állítja, hogy „a Nap egy más ország felé fordult”, s ez valamivel tudományosabb, de talán éppen olyan merész állítás, mint amikor Józsuáról azt halljuk, hogy megállította a Napot pályáján. De talán ez ma­gyarázza az északi mitológiának azt a tanítását is, miszerint a dolgok jelenlegi rendje előtt a Nap délen kelt fel, a hideg égöv (Jeruskoven) pedig keleten volt, holott az ma északon van.

Röviden szólva: Enoch Könyve egy összefoglalás, a harma­dik, a negyedik és az ötödik faj történetének főbb jellegzetességeit vegyíti össze, néhány jóslatot tartalmaz a világ jelenlegi korá­ról. Azon kívül hosszadalmas visszapillantó, belső elemző és pró­fétai összegezést ad univerzális és teljesen történelmi - geoló­giai, etnológiai, asztronómiai és pszichikus téren lezajló eseményekről, de szerepel benne némi, a Vízözön előtti feljegyzések szerinti teogónia is. E titokzatos személyiség könyvét említi, és bőségesen idéz belőle a Pistis Sophia, továbbá a Zohar és a legrégibb midrás irodalom. Origenész és Alexandriai Kelemen rendkívül sokra becsülték. Ezért az a nézet, hogy az Enoch Könyve keresztény koholmány, teljesen abszurd dolog és egyben anakroniz­mus, hiszen – többek között – már Origenész is említi az i. u. II. században, és pedig úgy, mint igen régi és becses munkát. E régi könyvben a titkos és szent név, valamint annnak potenciálja jól és világosan – bár allegorikusan – van leírva. Enoch víziói, a 18. fejezettől egészen az 50. fejezetig, mind a beavatás misz­tériumaira vonatkoznak, s e misztériumok egyike a „Bukott Angyalok” Lángoló Völgye.

Talán Szent Ágostonnak volt igaza akkor, amikor azt mond­ta, hogy az Egyház az Enoch Könyvév annak rendkívül régisége mi­att zárta ki a kánonból (ob nimiam antiquitatem).⁸² Nem volt annak helye az időszámításunk előtti 4004 évet felölelő időszak keretében. Ennyi időtartamban határozta meg ugyanis az Egyház a világ „teremtése” óta a Krisztus eljöveteléig eltelt időt!

8. fejezet

AZ IAO ÉS JEHOVA TITOK-NEVEK SZIMBOLIZMUSA, KAPCSOLATUK A KERESZTTEL ÉS A KÖRREL

Louis Constant abbé, ismertebb nevén Eliphas Lévi, a Histoire de la Magie című könyvében azt mondta, hogy „a Sepher Jezirah, a Zohar és Szt. János Jelenései az okkult tudományok mes­terművei”. A pontosság és világosság kedvéért még hozzá tehette volna: legalább is Európában. Teljesen igaza van, amikor azt állítja, hogy ezekben a művekben „több a jelentés, mint a szó”, hogy „költői kifejezéseket használnak, és számaikban pontosak”. Sajnos, a kifejezések költőiségét, és a számok pontosságát csak az tudja igazán értékelni, aki már megtanulta, mi a szimbólumok és kifejezések igazi jelentése és értelme. De amíg valaki nem ismeri a Titkos Tanítás alapelemeit – akár a keleti ezotériában, akár a kabbalista szimbológiában –, az a Bibliában lévő „Isten”-nevek, „Angyal”-nevek és „Pátriárka”-nevek különböző aspektusainak sem ismerheti a kulcsát vagy értékét matematikai vagy geometriai szám­szerűségükben, valamint a megnyilvánult Természettel való kapcso­lataikban.

Ezért, jóllehet a Zohar „bámulatra készteti (a misztikust) tartalmának mélységével és képeinek pompás egyszerűségével”, mégis férevezeti a tanulmányozót az Ain Soph és Jehova nevekkel kapcsolatos kifejezéseivel. Eliphas Lévi ugyan arról biztosít, miszerint „a könyv körültekintően magyarázza, hogy az általa emberi formába öltöztetett Isten csupán képe az Igének, és hogy Istent nem lehet semmiféle gondolattal vagy formával kife­jezni”. Tudnunk kell, hogy Origenész, Kelemen és a rabbik bevallása sze­rint a Kabbala és a Biblia burkolt és titkos könyvek voltak, de kevesen tudják, hogy a kabbalista könyvek jelenlegi újra kiadott formájában csak egy újabb és még fortélyosabb fátyol borítja e titkos könyvek eredeti szimbolizmusát.

A legrégibb szimbólumok egyike az az elképzelés, hogy a rejtett Istenséget a kör kerülete jelenti, míg a Teremtő Erőt – a férfi és a női erőt, vagy az Androgün Igét – a kerületben hú­zott átmérő szimbolizálja. Minden nagy kozmogónia erre az elgondolásra épült fel. A régi árjáknál, az egyiptomiaknál, és a káldeusoknál ez tökéletes szimbólum volt, minthogy az örök változatlan Isteni Gondolat eszméjét – az úgynevezett teremtés kezdeti sza­kaszától teljesen elkülönítve, mint abszolút tényt mutatta be, magában foglalva a pszichológiai, sőt spirituális fejlődést is, mint mechanikus működést, vagyis kozmogóniai konstrukciót. A hébe­reknél viszont – bár az első koncepció világosan megtalálható a Zohar-ban és a Sepher Jezirah-ban, vagy ami ez utóbbiból fenn­maradt – mindaz, ami később a Mózes Öt Könyvében és különösen a Genezisben napvilágot látott, csak a második szakasszal, azaz a teremtés – vagy inkább konstrukció – mechanikai törvényével foglalkozik, a teogóniát pedig alig körvonalazza.

Csak a Genezis első hat fejezetében, az el nem fogadott Énok Köynvében, valamint a félreértett és rosszul fordított Jób poémában jut el hozzánk az Ősi Tan igazi visszhangja. A hozzávaló kulcs ma már elveszett. Még a legtanultabb rabbik sem tudnak róla, mert, elődeik a kora-középkorban nemzeti büszkeségből és elzárkózásból, de különösen a kereszténység iránti gyűlöletből, inkább a fe­ledés mély tengerébe vetették tudásukat, mintsem hogy megosszák azt könyörtelen és ádáz üldözőikkel. Jehova a zsidók saját törzsi is­tene volt, tőlük elválaszthatatlan és teljesen alkalmatlan arra, hogy a Mózesi Törvényeken kívül bárhol másutt szerepelhessen. „Ábrahám és Jákob istene” erőszakosan kitépve eredeti keretéből, amelyet ki­töltött, és amelybe beleillett, az új keresztény kánonba csak töréssel és megrongálva volt beilleszthető. A judeaiak, gyengébbek lévén, nem tudták megakadályozni ezt a meggyalázást. De megtartották maguknak az Adam Kadmon, vagyis a férfi-nő Jehova eredetének titkát. Az új tabernákulumba helyezett régi Isten pedig sikertelen adaptá­ciónak bizonyult. A jogos bosszú valóban sikerült!

A teológusok – mint sok más dolgot – bizonyára tagadni fog­ják azt a megállapítást, hogy Jehova csak törzsi Isten volt a zsi­dóknál és nem több. De ha megmaradnak a tagadásnál, képtelenek lesz­nek megmondani, hogy mi az értelme a Mózes V. Könyvéből vett XXIII. fejezet, 8. 9. versek­nek, amelyek pedig egész világosan szólnak: „Mikor a Felséges (tehát nem az „Úr” és nem is „Jehova”) örökséget osztott a népeknek, mikor szétválasztá az ember fiait, megszabta a népek határait, Izráel fiainak száma szerint. Mert az Úrnak (Jehovának) része az ő népe, Jákob néki sorssal jutott öröksége”. Ez eldönti a kérdést. A modern biblia- és írásfordítók oly vakmerően ferdítették el ezeket a verseket, hogy mindegyik fordító – ahogy azt az egyházi tekintélyek előírták – saját módján tolmá­csolta ezeket a sorokat. A fenti idézetet verbatim vettük az angol engedélyezett verzióból. De már a francia Bibliában (Protestáns Biblia Társaság, Párizs, J. E. Ostervald fordítása, az 1824-i átnézett verzió szerint.) a Felségest Souverain (Uralkodó!) szóval fordítják, „Adám fiait” pedig az „emberek gyermekei”-re változtatták, végül az „Úr” az „Örökkévaló” nevet kapta. Az arcátlan bűvészkedésben a francia protestáns egyház úgy látszik, még az angol klerikalizmust is felülmúlja.

Egy dolog mégis, mindenképpen kiderül: az „Úrnak (Jehovának) része” az ő „választott népe”, és senki más, mert csak Jákob a néki sorssal jutott öröksége. Magukat árjáknak tartó más nemzeteknek mi közük van tehát ehhez a Sémita Istenséghez, Izrael törzsi Istenéhez? Asztronómiai szemszögből a „Felséges” a Napot jelenti, az „Úr” pedig egyike a hét planétának, legyen az Iao, a HoId Géniusza, vagy Ildabaoth-Jehova, a Szaturnusz Géniusza, ahogy ezt Origenész és az egyiptomi gnosztikusok tartják.⁸³ Hadd őrizze tehát „Gábriel Angyal”, Irán „Ura” saját népét, Michael-Jehova pedig a hébereket. Nem tar­toznak ők más nemzetekhez, Jézus sem fogadta el őket saját Istenei­nek. A perzsáknál minden Dev-hez egy külön bolygó tartozik, (lásd Origenész másolatát az ophiták Táblázatáról vagy Diagramjáról) a hinduk­nál pedig minden Dévának (vagy „Úrnak”) megvan a kijelölt örökrésze, legyen az egy világegyetem, egy bolygó, egy nemzet, vagy egy faj. A világok sokaságából következik az Istenek sokasága. A szerző hisz a világok sokaságában, esetleg elfogadja az Istenek sokaságát, de sohasem fogja őket bálványozni.

E munkában már többször leszögeztük, hogy minden vallási és filozófiai szimbólum hét különböző jelentést kapott, aszerint, hogy milyen gondolati síkra vonatkoztatták: vagyis tisztán metafizikai, vagy asztronómiai, pszichikus, vagy fiziológiai, stb. Ezt a hét jelentést és e jelentések alkalmazását önmagábam is elég nehéz megtanulni, de helyes megértésük és interpretációjuk sokszorosan proble­matikussá válik, ha ezeket a jelentéseket nem egymáshoz kapcsolódva és egymásból következtetve vizsgálják, hanem ha a hét közül bárme­lyiket úgy fogadják el, mintha az az egész szimbolikus gondolat egyedüli kifejezése volna. Erre olyan példát hozhatunk fel, amely kivá­lóan illusztrálja a fenti megállapítást. A Mózes II. Könyvének ugyanazt a versét (xxxii. 18-23) két tudós és művelt kabbalista kétféleképpen inter­pretálja. Mózes – a szöveg szerint – arra kéri az Urat, hogy mu­tassa meg neki „dicsőségét”. Nyilvánvaló, hogy itt nem a bibliai holtbetűs kifejezést kell elfogadni. A Kabbalában erre nézve hét értelmezés van, ebből most kettőt közlünk, ahogyan azt a két emlí­tett tudós interpretálja. Az egyik előbb lefordítja, majd magyarázza a szöveget: „Orcámat azonban… nem láthatod… a kőszikla hasadé­kába állítlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg át­vonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meg­látsz engemet”, azaz a hátamat. Ezután a fordító magyarázatként hozzáteszi: „Vagyis megmutatom neked a ’hátamat’, azaz a látható világegyetemet, az én alsóbbrendű megnyilvánulásomat, mert mint húsból való ember, nem láthatod meg az én láthatatlan természetemet. Ez a Kabbala álláspontja”.⁸⁴ Ez pontos magyarázat, és a kozmo-metafizikai értelmezésnek felel meg. De most halljuk a másik kabbalistát, aki a számszerű ér­telmet adja meg. Minthogy magyarázata igen sok érdekes elképzelést tartalmaz, és sokkal részletesebb, mint az előzőé, mi is többet foglalkozunk vele. Ez a szinopszis egy kiadatlan kéziratból való, és részletesebben magyarázza azt, amit könyvünk más részén, a 3. fejezetben a „Szentek Szentjéről”' közöltünk.

A Mózes név számai ugyanazok, mint a „Vagyok, aki Vagyok” szá­mai, így tehát a Mózes és a Jehova név számszerű egyezés szempont­jából azonos. A Mózes השמ név (5+300+40) betűi értékének összege 345, Jehova – a Lunáris év par excellence géniusza – számsze­rű értéke 543, vagy annak fordítottja: 345. Mózes II. Könyvének harmadik fejezete 13. és 14. verse így szól: „Mózes pedig mondá az Istennek… Íme, én elmegyek az Izráel fiaihoz, és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene kül­dött engem ti hozzátok. Ha azt mondják nékem, mi a neve, mit mondjak nékik? És mondá Isten Mózesnek: VAGYOK, AKI VAGYOK”.

A kifejezés héber szavai: âhiye asher ahiyé, és betűi ös­szegének értéke:

היהא רשא היהא

2l 501 21

…Minthogy megkaptuk az (Isten) nevét, a részértékek, az 21, 501, 21 összeadásával 543 jön ki, vagyis ugyanazok a szám­elemek szerepelnek, amelyek Mózes nevében is találhatók. Csakhogy az eredeti 345 névérték meg van fordítva, és 543-nak olvasható. Amikor tehát Mózes azt kéri: „Mutatsd meg nekem a te dicsőséged”, a válasz helyes és igaz: „hátulról meglátsz engem, de orcámat nem láthatod”. Vagyis értelmileg helyes, bár a szavak nem ponto­sak, mert 543 hátulról ugyanaz, mint 345 előlről. És mindez azért történik, hogy bizonyos számértékek szigorú használatával ellen­őrizzenek és biztosítsanak bizonyos nagyszerű eredményeket, mely célra ezek a számértékek kiválóan felhasználhatók. A tudós kabbalista még hozzáteszi: „A számok másutt úgy szerepelnek, hogy a kettő szemtől szem­be látja egymást. Különös, hogy például ha összeadjuk a 345-öt és 543-at, az eredmény 888, ez pedig gnosztikus kabbalista értékben a Krisztus nevét jelenti, aki Jehoshua vagy Joshua volt. De ha felosztjuk a nap 24 óráját, akkor hányadosként szintén három nyolcast kapunk… E szám-rovancs rendszer fő célja azt volt, hogy fennmaradjon a lunáris év pontos értéke a napok természetes mértékében”.

Az asztronómiai és számszerű értelmezés tehát így hangzik a szidero-kozmikus istenek titkos teogóniájában a kalaeo-héberek kitalálása szerint, s ez csupán kettő a hét értelmezés közül. A többi öt értelmezés még nagyobb meglepetést okozna a keresztényeknek.

Hosszú sora van azoknak az Oedipusoknak, akik a Szfinx rej­télyét magyarázni próbálták. Ez a Szfinx hosszú korokon át fel­falta a kereszténység legragyogóbb és legnemesebb intellektusait. De a Szfinx most már le van győzve. A nagy intellektuális küzde­lemben – amely végül is a szimbolizmus Oedipusainak teljes győzel­mével végződött – mégis nem a Szfinx az, aki a legyőzetése feletti szégyenében a tengerbe veti magát, hanem a Jehovának nevezett sok­rétű szimbólum, amelyet a keresztények, a civilizált nemzetek saját Istenüknek fogadtak el. A Jehova szimbólum a szigorú analízis során összeomlott, és elmerült. A szimbológusok megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy az általuk elfogadott Istenség csak álarc sok más Istenség helyett, egy kihalt égitest mitológiai felmagasztalása, legjobb esetben a Hold és a Szaturnusz géniusza a zsidóknál, a ko­rai keresztényeknél pedig a Nap és a Jupiter Ura. A Szentháromság pedig – hacsak elfogadásra nem talál a nem-zsidó népek sokkal absztraktabb és metafizikaibb értelmezése – valójában egy asztro­nómiai hármas, amelynek tagjai: a Nap (az Atya) és a két bolygó: a Merkur (a Fiú) és a Vénusz (a Szentlélek), Sophia a Bölcsesség, a Szeretet és az Igazság Szelleme, Lucifer pedig, mint Krisztus, „ama fényes és hajnali csillag”. (Lásd Jelenések, xxii, 15.) Mert ha az Atya a Nap (az „Idősebb Testvér” a keleti belső filozófiában), akkor a hozzá leg­közelebb álló bolygó a Merkur (Hermész, Budha, Toth), s Merkur anyja a földön Maia volt. Nos, ez a bolygó hétszer több fényt kap, mint a többi, e tényből kiindulva nevezték el a gnosztikusok Krisztusnak, a kabbalisták Hermésznek (asztronómiai értelemben), ő ama „hétszeres fény”. Végül megjegyezzük, hogy ez az Isten volt Bel. A galloknál a Nap neve Bel volt, a görögöknél Helios, a föní­ciaiaknál Baal, a kaldeusoknál El, innen azután El-ohim, Emanu-el, és El, azaz „isten” a hébereknél. De még a kabbalista Isten is eltűnt a rabbinista mesterkedések során, s most már csak a Zohar legbelső metafizikai értelmét kell kutatnunk, ha abban olyasmit akarunk ta­lálni, mint Ain Soph, a Névtelen Istenség és az Abszolút, amelyre a keresztények oly hangosan és autoritatív módon hivatkoznak. De ez az Isten semmi esetre sem található a mózesi könyvekben, leg­alább is azok nem találhatják meg, akiknek nincs hozzá kulcsuk. Mióta ez a kulcs elveszett, zsidók és keresztények egyaránt arra töreked­tek, hogy ezt a két koncepciót összeegyeztessék. De hiába. Az ered­mény csak az lett, hogy magát az univerzális Istenséget is megfosz­tották méltóságteljes jellegétől és eredeti jelentésétől.

9. fejezet

Az UpanisHadok a gnosztikus irodalomban

King „Gnosztikusok” című műve emlékeztet bennünket arra, hogy a görög nyelvnek csak egy szava van a magánhangzó és a hang kifejezésére; és ez az avatatlanokat sok téves értelmezéshez vezette. Ennek a jól ismert ténynek az egyszerű ismerete alapján azonban megkísérelhető összehasonlítás és néhány misztikus szó jelentésének megvilágítása. Így az Upanisadokban és a Puranâkban gyakran használt „hang” és „beszéd” szavak egybevethetők a gnosztikus „hangokkal” és a mennydörgések és az angyalok „szózataival” a „Jelenések Könyvében”. Ugyanez megtalálható a Pistis Sophia-ban és más ősi irattöredékekben és kéziratokban is. Erről még „A Gnosztikusok és hagyatékaik” (Gnostics and their Remains) tárgyilagos szerzője is említést tett.

Egy korai egyházi atya, Hippolytus által ismerjük, amit Marcus – aki inkább volt pythagoreus, mint keresztény gnosztikus, de legvalószínűbben kabbalista – misztikus látomásban kapott. Állítólag: „Marcus előtt feltárult, hogy ’a hét menny’⁸⁵… mindegyike egy hangzót hallatott, amelyek együtt egyesülve alakítottak egy teljes doxológiát (dicsőítő imádság)”. Érthetőbben: „amelyből (ebből a hét mennyből) a Hang leérkezett a Földre, teremtőjévé, és szülőjévé vált minden dolognak, ami csak lett a Földön”. (Lásd: „Hippolytus” VI., 48, és King Gnostics, 200.old.) Az okkult frazeológia még közérthetőbb nyelvre való lefordításával ez így hangzik: „A Hétszeres Logos (Ige) hét Logos-szá vagy teremtő hatalommá (hangzók) megkülönböződve, ezek (a második Logos, vagy „Szó”) hoztak létre mindent a Földön”.

Aki jártas a gnosztikus irodalomban, az bizonyosan ugyanennek a gondolati iskolának a munkáját fogja látni Szt. János Apokalipszisében. Mivel János következő szavaival találkozunk (10. rész 3, 4): „a hét mennydörgés megszólaltatta az ő szavát… és le akarám írni… (de) az égből szózatot hallék, amely ezt mondá nekem: ’Pecsételd be, amiket a hét mennydörgés szóla, és azokat meg ne írd’.” Ugyanezt a parancsot adták Marcusnak, ugyanezt a meghagyást valamennyi félig vagy teljesen beavatottnak. A használt azonos kifejezések és az alapelvek egyöntetűsége mindig titokzatosságról vall. Minden allegorikusan feltárt hitrejtelemben egynél több jelentést kell keresnünk, különösen azokban, amelyekben a hetes szám és szorzata, a hétszer hét vagyis negyvenkilenc jelenik meg. Amikor Jézus rabbit arra kérték tanítványai (a Pistis Sophia-ban), hogy tárja fel számukra „az Ő Atyja Fényének titkait” (azaz a Beavatás és Isteni Tudás által megvilágosodott magasabb Önvalóét), Jézus ezt válaszolja: „Ezeket a titkokat kutatjátok? Semmilyen titok nem elsőbbrendű azoknál, amelyek lelkeiteket a Fények Fényébe vezetik, az Igazság és Jóság lakhelyére, arra a helyre, ahol nincs férfiúi, sem női, azon a helyen nincs forma, csak Fény, örökkétartó, ki nem mondandó. Semmi sem elsőbbrendű, mint azok a titkok, amelyeket ti kutattok, kivéve a hét hang és azok negyvenkilenc erői, és azok számai TITKÁNAK megóvását, és egyetlen név sem elsőbbrendű, mint mindezen hangok” „A Hét Atya és a Negyvenkilenc Fiú SÖTÉTSÉGBEN tündöklik, de ők az ÉLET és a FÉNY, és azoknak folytonossága a Nagy Korszakon át” – mondja a Szövegmagyarázó, aki a „Tüzekről” beszél.

Nyilvánvaló, hogy allegorikus formában kifejezett exoterikus hitek ezoterikus értelmezésében ugyanaz az alapidea jelenik meg, a hetes alapszám, ami három és négy összetevődése, amelyet megelőz az isteni HÁROM (∆), létrehozva a tízes tökéletes számot.

Tehát ezeket a számokat alkalmazták egyaránt időfelosztásra, metafizikai és fizikai kozmográfiára, valamint emberre és minden másra a látható természetben. Így ez a hét hangzó negyvenkilenc erőivel azonos a hinduk három és Hét Tűzével, és negyvenkilenc tűzével, azonos a perzsa Simorgh számmisztériumaival, azonos a zsidó kabbalistákéval. Az utóbbi, eltörpítve a számokat (a maguk vak módján) a Föld hét megújulásának mindegyik egymást követő megújulási időtartamát (amit mi ezoterikus szóhasználatban Körnek mondunk), 7,000 évnek vesznek, a sokkal valószínűbb 7,000,000,000 év helyett, és a világegyetem teljes időtartamát csak 49,000 évben határozzák meg. (Vesd össze: „A Brahminok időszámítása” című fejezettel.)

Mármost a Titkos Tanítás kulcsot ad kezünkbe, amely összehasonlító analógia vitathatatlan alapjait fedi fel számunkra, hogy Garuda, az allegorikus és óriási félig ember, félig madár – a Vahan vagy hordozó jármű, amelyen lovagolva mutatják be Vishnut (aki Kâla, „idő”) – az eredete minden más ilyen allegóriának. Ő az indiai főnix, a körben mozgó, szakaszosan ismétlődő (a ciklikus és periodikus) idő jelképe, az „ember-oroszlán” Singha, akinek ábrázolásai az úgynevezett „gnosztikus gyöngyszemek” olyan kimerítőek.⁸⁶ „Az oroszlán koronájának hét sugara felett, lényegüknek megfelelően, áll sok esetben a görög ábécé hét magánhangzója AEHIOYΩ, a Hét Mennyről tanúskodva.” Ez a Nap-oroszlán és a Napciklus jelképe, ahogy Garuda⁸⁷ a nagy ciklus, a „Maha-Kalpa” szimbóluma, Vishnuval egyképpen örökkévaló, és természetesen a Nap és a szoláris ciklus jelképe is. Erre az allegória részletei mutatnak rá. Születésekor Garudát összetévesztették Agni-val, a Tűz Istenével, az ő (Garuda) „tündöklő ragyogása” következtében, és ezért elnevezték Gaganeswara-nak, az „ég urának”. Ezenfelül Osiris és allegorikus szörnyek sok fejével ábrázolva Abraxas (gnosztikus) kőbevéséseken, sas vagy sólyom (szoláris madarak) fejével és csőrével jelöli Garuda szoláris- és ciklusjellegét. Fia, Játabu, 60,000 éves ciklus. Ahogy C. W. King helyesen megjegyezi: „Bármi is legyen elsődleges jelentése (a naporoszlán ábrázolásnak és a hangzóknak) valószínűleg a jelenlegi formájában került át Indiából, mint a gnosztikus ikonográfia igazi kútfője. (Gnostics, 218. old.).

A hét gnosztikus hangzó rejtélye, Szent János mennydörgő hangján, csak az Aryavarta őseredeti okkultizmusa segítségével fejthető meg, amelyet az ősi, Közép-Ázsiában beavatott brahminok hoztak magukkal Indiába. Ez az az Okkultizmus, amelyet mi tanulmányozunk, és próbálunk megmagyarázni, amennyire ezen oldalakon lehetséges. A Hét Fajról az élet Hét Köréről, valamint Földünkhöz tartozó bolygólánc fejlődési folyamatáról szóló elméletünk a Jelenések Könyvében⁸⁸ is megtalálható. Amikor a hét „mennydörgés” vagy „hang” vagy „hangzó” – a hétből egy jelentés mindegyik ilyen hangzóra közvetlenül a mi saját Földünkre és annak mindegyik Körében hét Gyökérfajára vonatkozik közvetlenül – hallatta hangját, de a Prófétának meg volt tiltva, hogy leírja azokat, „lepecsételtették vele azokat a dolgokat” – mit tett az Angyal „tengeren és földön állva”? Égre emelte kezét „és megesküvék arra, aki örökkön örökké él …, hogy idő többé nem lészen”. „Hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik a (ciklus) Istenének titka (Jelenések Könyve 10. rész, 7), ami teozófiai kifejezésmóddal azt jelenti, hogy amikor a Hetedik Kör befejeződött, az Idő megszűnik. „Idő többé nem lészen” ez egészen természetes, mivel kezdődik a pralaya, és senki nem marad a Földön, aki mérné az időbeosztást a tudatos élet periodikus szünetelése és leállása alatt.

Dr. Kenealy és mások hitelt adtak annak, hogy a rabbik ezt az elméletet (a ciklikus hét és negyvenkilenc alapján történő számítást) Kaldeából hozták magukkal. Ez több mint valószínű. Azonban a babiloniak, akiknek megvoltak mindezen ciklusaik, és csak az asztrológiai mágia nagy beavatási titkaiként tanították azokat, bölcsességüket és tudásukat Indiából kapták. Ezért nem nehéz felismerni bennük a mi saját ezoterikus elméletünket. A japánok titkos számításaikban ugyanezeket a számokat alkalmazzák ciklusaiknál. Ami a brahminokat illeti, Purânáik és az Upanishadok is ennek bizonyítékai. Az utóbbi teljesen bekerült a gnosztikus irodalomba; és egy brahminnak csak el kell olvasnia a Pistis Sophia-t⁸⁹, hogy felismerje elődei tulajdonát, az alkalmazott kifejezésmód és hasonlatok ellenére. Hasonlítsuk össze: a Pistis Sophia-ban a tanítvány így szól Jézushoz: „Rabbi, tárd fel nekünk a Fény Misztériumait (azaz a Tudás vagy Megvilágosodás Tüzét)… mivelhogy hallottunk Téged, amint mondod, hogy van egy másik keresztség a füst által, és van keresztség a Szent Fény Szelleme”, azaz a Tűz Szelleme által. „Én ugyan vízzel keresztellek Titeket, de… ő Szentlélekkel és Tűzzel keresztel majd Titeket” – mondja János Jézusról (Máté 3. rész, 11); ezt ezoterikusan értelmezve. Ennek az állításnak a valódi jelentése nagyon mély. Azt jelenti, hogy János, egy nem beavatott aszkéta nem avathatja be tanítványait az anyagi síkkal (amelynek szimbóluma a víz) kapcsolatos misztériumoknál nagyobb bölcsességbe. Az ő gnózisa (tudása) exoterikus, rituális dogma tudása volt, holtbetűs ortodoxia (hagyományhűség);⁹⁰ míg a bölcsesség, amelyet Jézus, a magasabb misztériumokba beavatott, fed majd fel nekik, magasabbrendű, a „TŰZ”, a valódi gnózis bölcsessége, vagy az igazi szellemi megvilágosodás. Az egyik a TŰZ, a másik a Füst. Mivel Mózes a Sinai Hegyen a tűz és szellemi bölcsességben részesült, és mivel a „nép” tömegei alul, a profán, a Sinai Hegy füst (általi), azaz ortodox vagy vallási rituálé exoterikus pelyvájában.

Most a fentieket tekintetbe véve olvassuk Narada és Davamata bölcsek párbeszédét az Anugîtâ-ban, amely kézirat (egy epizód a Mahabhârata-ból) ősisége és jelentősége tanulmányozható a „Kelet Szent Könyvei”-ben (Sacred Books of the East), amelyet Max Müller professzor szerkesztett.⁹¹ Narada a lélegzetekről vagy „élet-szelekről” értekezik, ahogy nevezik őket az olyan kifejezések, mint Prâna, Apâna ügyetlen fordításai alapján, amelyeknek teljes ezoterikus jelentése és egyes működésekhez való alkalmazása aligha adható vissza angol nyelven. Erről a Tudásról azt mondja, hogy „az a Véda tanítása, hogy a tűz valóban valamennyi istenség, és tudása a Brahminok között keletkezik, intelligenciával (megértéssel) társulva. „Tűz” alatt a szövegmagyarázó szerint Narada az Én-t (Önvalót) érti. „Intelligencia” alatt, ahogy az okkultista mondja, Narada nem vitatást vagy érvelést ért, ahogy Arjûna Misra hiszi, hanem valóban „intelligenciát”, avagy a Bölcsesség tűzének hozzáillesztését az Exoterikus Rituáléhoz a profánok számára. Ez a Brahminok fő gondja (akik elsőként mutattak más nemzeteknek példát, és akik emberközelbe hozták és érzékiesítették a legnagyszerűbb metafizikai igazságokat). Narada világossá teszi, és kimondja: „Annak a tökéletes ragyogású tűznek a füstje sötétség alakjában jelenik meg” (valóban így van!). „Hamvai szenvedélyek; és ezzel kapcsolatban jóság az, amelybe áldozatot vetettek”: azaz a tanítványnak az a képessége, amely felfogja a nehezen megfogható igazságot (a lángot), ami ég felé illan, míg a tényleges áldozat az áhítatosság tanújeleként és bizonyítékaként csak a profánok számára marad meg. Amiért Narada úgy véli a tanításban, hogy „akik megértik az áldozatot, megértik a Samâna-t és a Vyâna-t, mint legfőbb áldozatot”, és „Prâna-t és Apâna-t, mint az áldozatnak csak részeit… és köztük van a tűz… azaz az Udâna kiváló helye, ahogy a Brâhmanák tudják. Ami ezektől a pároktól különbözik, azokról hallanak engem beszélni. Nappal és éjjel az egy pár, közöttük van a tűz. Ami létezik, és ami nem létezik, az is egy pár, közöttük van a tűz, stb.” és minden ilyen ellentétesség után Narada hozzáteszi „Ez az Udâna kiváló helye, ahogy a Brâhmanák tudják”.

Sokan nem ismerik olyan kifejezések teljes jelentését, mint Samâna és Vyâna, Prâna és Apâna, amelyeket „élet-szelek”-ként magyaráznak (mi azt mondjuk, hogy princípiumok és vonatkozó adottságaik és érzékeik), amelyek Udâna-nak, az úgynevezett legfőbb „élet-szél”–nek vannak felajánlva, (?) amely mindenütt kifejti hatását. Ezért az olvasó, aki nem tudja, hogy a „tűz” szó ezen allegóriákban mind az Én-t (Önvalót), mind a magasabb isteni tudást jelenti, semmit sem ért ebből; ezért egyáltalán nem nyer fogalmat érvelésünk lényegéről, ahogy fordítói, sőt a szerkesztő szanszkritológus, Max Müller sem érti Narada szavainak valódi jelentését. Exoterikusan, az „élet-szelek” mindezen felsorolása, természetesen hozzávetőleg a lábjegyzetekben szereplő vélekedést jelenti, nevezetesen, „Ennek értelme úgy tűnik, hogy… az evilági élet az élet-szelek működésének tudható be, amelyek az Én-nel (Önvalóval) kapcsolódnak, és egyéni lelkek (?) módján való megnyilvánulásaihoz vezetnek. Közülük Samâna-t és Vyâna-t a Prâna és Apâna irányítja és tartja ellenőrzés alatt… A két utóbbit Udâna irányítja és ellenőrzi, amelyik ezáltal valamennyit felügyeli. Ennek az irányítása, ami mind az öt irányítását is jelenti, elvezet a Legfelsőbb Énhez”. (Anugîtâ, „Kelet titkos könyvei” „Sacred Books of the East”, VIII. kötet 259. old.)

A fenti szövegmagyarázat a Brâhmana szavainak lejegyzése, aki elmeséli, hogyan érte el a Jóga végső Bölcsességét, és így minden tudást. Elmondása szerint „az Én (Önvaló) segítségével észlelte a helyet, ahol az Én (Önvaló) lakozik”, ahol a Brahmin mindentől szabaddá válva tartózkodik. Megmagyarázva, hogy az az elpusztíthatatlan princípium teljesen kívül áll az érzékek általi (tehát az öt „élet-szél” általi) észlelhetőségen, és hozzátéve, hogy „ennek az öt („élet-szélnek”) a közepette, amelyek a testben mozognak, és elnyelik egymást, lobog Vaisvânara, a hétszeres tűz”. Ez a „Tűz” Nilakantha magyarázata szerint azonos az „Én”-nel, az ÖNVALÓ-val, ami az aszkéta célja (Vaisvânara az a szó, amelyet gyakran használnak az Önvaló kifejezésére). Majd a Brâhmana kifejti a „hétszeres” szó jelentését, mondván: „Az orr (szaglás), a nyelv (ízlelés), a szem, a bőr és a fül, mint ötödik, az elme és az értelem Vaisvânara⁹² lángjának hét nyelve… ez a tüzelőanyag hét fajtája számomra⁹³… ez a hét miséző pap”.

Ezt a hét papot Arjûna Misra abban az értelemben fogadja el, hogy „a lélek ezen hét különféle erő szerint ennyi (lélekre vagy princípiumra) különböződik meg”. Végül a fordító – úgy látszik – elfogadja a magyarázatot, és vonakodva hozzáteszi: „jelenthetik ezt”, habár ő maga úgy érti, hogy „a hallás, stb. (röviden a fizikai érzékek) képességei azok, amelyeket a különböző istenségek irányítanak”. (lásd: idézett helyen, 259. old. 6.)

Azonban bármit is jelent, akár tudományos, akár ortodox felfogásban, ez a szakasz a 259. oldalon megmagyarázza Narada állításait a 276. oldalon, rámutat az exoterikus és ezoterikus módszerekre és szembeállítja őket. Így a Samâna és Vyâna, habár alá vannak rendelve a Prâna és Apâna-nak, és mindnégyen Udâna-nak, a Prânâyama (a Hatha-jógié főleg, vagy a jóga „alacsonyabb” formája) megszerzése vonatkozásában, legfontosabb áldozatnak tekinthetők, mivel, ahogy a magyarázó helyesen érvel, „működésük tulajonképpen az életerő szempontjából fontos”. Azaz lévén a legdurvábbak, és áldozatra vettetnek, hogy – azt lehet mondani – a tűz vagy FÜSTJE sötétségének minőségében megszűnjenek (pusztán exoterikus rituális forma). Azonban Prâna és Apâna, habár alárendeltnek tűnnek (mivel kevésbé durvák vagy tisztábbak), közöttük van a TŰZ, az Én (Önvaló) és az Én (Önvaló) által birtokolt titkos tudás. Így a jó és a rossz, a „létező és a nemlétező”, ezen párok⁹⁴ között ott van a TŰZ, azaz az ezoterikus tudás, az isteni ÉN (ÖNVALÓ) Bölcsessége. HHHHH Héáéá

Hagyjuk azokat, akik megelégednek a TŰZ füstjével, maradjanak csak ott, ahol vannak, a teológiai képzelgés és az írott malaszt egyiptomi sötétségében!

A fentiek csak az Okkultizmus és Teozófia nyugati tanulmányozóihoz szólnak. Az író nem szándékozik megmagyarázni ezeket a dolgokat sem a hinduknak, akiknek saját lelki vezetőik vannak; sem az orientalistáknak, akik azt hiszik, hogy ők többet tudnak az összes múltbeli és jelenlegi Gurunál és Rishinél együttvéve. Ezek a kissé hosszabb idézetek és hivatkozott példák szükségesek, még akkor is, ha rámutatunk azokra a művekre, amelyeket az érdeklődőnek tanulmányoznia kell ahhoz, hogy az összehasonlításból előnye és tudása származzon. Olvassa el a tanulmányozó a Pistis Sophia-t a Bhagavatgîtâ fényében, az Anugîtâ-t és más műveket, és akkor Jézusnak az Evangéliumban tett állításai egyszerre világossá válnak, és a holt betűs vakság azonnal eltűnik. Olvassa el ezt, és vesse össze a hindu szentiratok itt megadott magyarázatával.

…„És nincs tökéletesebb név, mint mindez a (hét) hangzó. Egy név, amelyik az összes nevet tartalmazza, az összes Fényt, és mind a (negyvenkilenc) erőt, tudva azt, hogy ha egy ember megszabadul ettől az anyagi testtől⁹⁵, akkor sem füst (azaz teológiai téveszme)⁹⁶, sem sötétség, sem a Bolygó Ura (sem személyes géniuszt, sem bolygószellemet nem neveznek Istennek), sem Sors (karma) nem lesz képes visszatartani a lelket, amelyik ismeri azt a nevet... Ha kimondja azt a nevet a tűzre, a sötétség megfutamodik… És ha kiejti azt a nevet … valamennyi hatalmára, sőt Barbelo-ra⁹⁷, a láthatatlan Istenre, és a háromszoros hatalmú Istenekre, amint kimondta ezt a nevet azokon a helyeken, mind meginog, és egyik a másikra rádől, úgyhogy készségesen megolvad, megsemmisül és eltűnik, és hangosan kiált: „Ó, minden Fények Fénye, amely a határtalan Fényben vagy, emlékezz ránk és tisztíts meg minket!"

Könnyű belátni, hogy ki ez a Fény és ez a Név: a Beavatás fénye és a „Tűz-Önvaló” neve, amelyik nem név, nem művelet, hanem egy Szellemi, halhatatlan erő, magasztosabb, mint a „Láthatatlan Isten”, minthogy ez az Erő Őmaga.

Azonban, ha a „Gnosztikusok és hagyatékaik” (Gnostics and their Remains) hozzáértő és képzett szerzője nem elég elismert a fent nevezett mű, a Pistis Sophia-ból általa lefordított és idézett töredékek titokzatosságának és allegóriájának Szelleme szempontjából, a többi orientalista még sokkal rosszabbat tett. Nem rendelkeznek az ő megérző felfogóképességével sem a Gnosztikus Bölcsesség indiai eredete iránt, még kevésbé azok „gyöngyszemei” iránt. Legtöbbjük, Wilsonnal kezdve, és a dogmatikus Weberrel fejezve be a sort, egyedülálló baklövéseket követtek el csaknem valamennyi szimbólum tekintetében. Sir M. Monier Williams és mások nagyon határozott lenézést tanúsítanak az „ezoterikus buddhisták” iránt, ahogy jelenleg a teozófusokat nevezik, jóllehet az okkult filozófiának még egyetlen tanulmányozója sem tévesztett el élő személyiségre vonatkozó ciklust, míg fordítva ez igen gyakori eset a tanult orientalistáknál. Egy-két példa megvilágíthatja szemléletesebben ezt az állítást. Vegyük a legismertebbeket!

A Ramayana-ban Garuda-t „Sagara 60,000 fia anyai nagybátyjának” hívják; és Ansumât , Sagara unokája „a 60,000 nagybácsi unokafivére” Kapila pillantásával elhamvasztotta, „a Purushottama”-t (vagy határtalan Szellemet), aki Sagara lovának eltűnését okozta az Aswamedha áldozatban. Majd Garuda fia⁹⁸ – Garuda lévén maga a Maha-Kalpa vagy nagy ciklus – Jâtayu, a tollas törzs királya, amikor a Sita-t elragadó Ravana már majdnem megölte, azt mondja magában:

„60,000 éve születtem, oh Király”, ezután hátát a Nap felé fordítva meghal.

Jâtayu természetesen a 60,000 év ciklusa Garuda nagy ciklusában; így őt tetszés szerint mint fiát vagy unokafivérét ábrázolják, mivel az egész jelentés Garuda leszármazottainak vonalára helyeződik. Majd ott van Diti – a Maruták Anyja –, akinek sarjai és ivadékai Hiranyâksha utódaihoz tartoztak, „kiknek száma 77 crore (1 crore=tízmillió) vagy 770 millió ember”. (Lásd: Padma Purâna.) Mindezen beszámolókat lényegtelen kitalációknak és abszurditásoknak nyilvánítják. Azonban az Igazság az Idő gyermeke valóban, és az idő majd megmutatja.

Eközben lehetne-e valami annál könnyebb, mint legalább kísérletet tenni a Purâna-i kronológia igazolására? Sok Kapila van; de aki lemészárolta Sagara király ivadékait – 60,000 erős embert – kétségtelenül Kapila volt, a Sankhya filozófia alapítója, mivel az így van a Purânák-ban; habár egyikük kereken tagadja a neki tulajdonítást anélkül, hogy ezoterikus jelentését megmagyarázná. A Bhagavata Purâna (IX. VIII., 12 és 13) mondja ki, hogy „az a beszámoló, hogy a Király fiait a bölcsnek egy merő pillantása elhamvasztotta, nem igaz.” „Mivel – érvel – hogyan tudna a sötétség tulajdonsága, a harag terméke egy bölcsben létezni, akinek jósága a lényeg, amelyik megtisztítja a világot – mondhatni, a Föld szemetjét tulajdonítani az Égnek. Hogyan tudná mentális zavarodottság eltéríteni azt a bölcset, aki a Legfelső Szellemmel azonosult, aki itt (a Földön) kormányozza a Sankhya (filozófia) szilárd hajóját, amelynek segítségével az, aki el szeretné érni a megszabadulást, átkel a létezés rettegett óceánján, ezen a halálösvényen?”

A Purâna kötelességszerűen beszél úgy, ahogy beszél. Dogmáját teszi közzé és követendő irányvonalat, nagy titkozatossággal, tekintettel arra, hogy misztikus isteni igazságok megszámlálhatatlan korszakokon keresztül csak beavatás során nyilvánulnak meg. Nem a Purânakban kell keresnünk a lét különféle transzcendentális állapotaival kapcsolatos misztérium magyarázatát. Az a tény, hogy a történet allegória, megjelenítésén is látható: a 60,000 durva, gonosz, istentelen Fiú az emberi szenvedélyek megszemélyesítője, amelyeket „a bölcs merő pillantása” – azaz az ÉN/ÖNVALÓ, aki a tisztaság Földön elérhető legmagasztosabb állapotát képviseli – elhamvaszt. Azonban más jelzések is találhatók más Purânákban – ciklikus és kronológiai (időrendi) jelentések –, amelyekkel bizonyos bölcsességek virágzásának korszakait jelölik meg.

Bebizonyosodott, amennyire ez bármely tradíció esetében lehetséges, hogy Hardwar-nál (vagy Gangadwara-nál, azaz a „Ganges bejáratánál vagy kapujánál”), a Himalaya lábánál Kapila éveken át meditációs ülésben volt. A Sewalik hegylánctól nem messze a „Hardwar szorost” a mai napig „Kapila szorosnak”, a helyet pedig „Kapilafoknak” hívják az aszkéták. Itt bukkan elő hegyi torkolatából a Ganges és kezdi meg folyását India rekkenő síkságain keresztül. Geológiai felderítés által kiderült, hogy nem teljesen alaptalan a tradíció, amelyik állítja, hogy korszakokon át mosta óceán a Himalaya alapzatát, mivel maradtak ennek nyomai.

A Sankhya filozófiát valószínűleg az első Kapila hozta le, és tanította, és az utolsó írta le.

Sagara mindmáig az óceán neve, még valószínűbben a Bengáli öbölé, a Ganges torkolatánál Indiában (lásd: Wilson Vishnu Purâna, III. kötet, 309. old.). Számolták-e geológusok valaha az évezredeket, amelyeket a tenger visszahúzódása igénybe vett Harward-tól a mostani 1024 láb tengerszint feletti magasságig? Ha igen, akkor az orientalistáknak meg kellene változtatniuk véleményüket, akik Kapila virágzását a Kr.u. I. századtól a IX. századig terjedő időszakra teszik, csak két nagyon jó ok közül az első alapján: az évek száma Kapila időszaka óta a Purânak-ban félreérthetetlen, habár a fordítók nem veszik figyelembe. Második: a Satya-Yuga (Aranykor) Kapilá-ja és a Kali-Yuga (Vas- vagy Sötétkor) Kapilá-ja egy és ugyanaz az egyéniség lehet anélkül, hogy ugyanaz a személyiség lenne.

Kapila, azonkívül, hogy egy személyiségnek, az egyszer élő Bölcsnek és a Sankhya filozófia szerzőjének neve, a Kumârák fajának neve is, a mennyei aszkétáké és szűzeké; ezért az a tény, hogy a Bhagavata Purâna ezt a Kapila-t – akit előzőleg Vishnu részeként mutatott be – nevezi a Sankhya filozófia szerzőjének, figyelmeztetnie kellett volna a vaktában olvasót, hogy ezoterikus jelentést hordoz. Akár Vitatha Fia, mint Harivansa mutatja be annak, akár másvalaki, a Sankhya szerzője nem lehet ugyanaz, aki a Satya-Yuga Bölcse a Manvantara legelején, amikor Vishnu Kapila alakjában jelenik meg, „hogy minden teremtményt valódi Bölcsességben részesítsen”; mivel ez az őseredeti korra vonatkozik, amikor „Isten Fiai” az éppen teremtett embereket művészetekre és tudományokra tanították, amelyeket a Beavatottak azóta műveltek, és őriztek szentélyeikben. Több híres Kapila van a Purânákban. Először is az őseredeti Bölcs, akkori Kapila, a három „Titokzatos” Kumâra-k egyike; és Kapila, Kasyapa és Kadrû – a „sokfejű Kígyó – fia (lásd: Vayu Purâna-t, amelyik Kasyapa negyven hírneves fia listájára helyezi), azonkívül Kapila, a Kali-Yuga nagy bölcse és filozófusa. Lévén Beavatott, „Bölcsesség Kígyója”, Nâga, az utóbbit szándékosan keverték össze a korábbi korok Kapilái-val.

10. fejezet

A kereszt és a pythagoreus dekád

A korai gnosztikusok azt állítják, hogy tudományuk, a Gnózis, egy négyzeten alapul, amelynek szögei jelképezik a következőket: Sigè (Csend), Bythos (Mélység), Nous (Szellemi Lélek vagy Elme) és Aletheia (Igazság).

Ők mutatták be először és fedték fel a világnak azt, ami korszakokon át rejtve maradt; nevezetesen a Tau-t prokrusztészi ágy⁹⁹ formájában, és Christos-t, amint Chrestos-ban inkarnálódik, őt, aki bizonyos cél érdekében mentális és fizikai szenvedések sorozatának önkéntes jelöltjévé vált.

Számukra az egész Világmindenség, metafizikai és anyagi része benne volt, és a pythagoreus dekáddal, a 10 számjegyeivel tudták kifejezni és leírni.

Ez a Dekád, jelképezve az Univerzumot és kibontakozását a Csendből és a Szellemi Lélek vagy anima mundi ismeretlen Mélységeiből, két oldalt vagy aspektust mutatott be a tanulmányozónak. Ezt először a Makrokozmoszra lehetett így alkalmazni, ahogy tették is, majd lefelé haladva a Mikrokozmoszra vagy Emberre. Akkor megvolt a tisztán intellektuális és metafizikai, vagy „belső Tudás”, és a tisztán materialista vagy „felszíni tudomány”, mindkettőt tartalmazta, és részletesen kifejtette a Dekád. Mindezt összefoglalva Platon tételeiben és Arisztotelész induktív (rávezető) módszere által lehetett tanulmányozni. Az előbbi egy isteni fogalomkörből indult ki, amidőn egységből sokaság bontakozott ki, avagy a dekád számai előtűntek, azonban végül újra visszaivódtak, a végtelen Körben elmerülve. Az utóbbi egyedül érzéki észlelésen múlt, a Dekádot vagy egységnek tekintve, amely megsokszorozódik, vagy anyagnak, amely megkülönböződik, amelynek tanulmányozása csak a puszta felszínre korlátozódik; a Keresztre vagy a Hétre, amelyik a tízből, úgy a Földön, mint a mennyben tökéletes számból, bontakozik ki.

Ezt a duális rendszert a Dekáddal együtt Pythagoras Indiából hozta magával. Arról a tényről, hogy ez a brachmanok és irániak – ahogy őket a görög filozófusok hívták – sajátja volt, a szanszkrit irodalom egész skálája kezeskedik számunkra, úgy mint a Purânák és Manu törvényei. Ezekben a „Törvényekben” vagy „Manu rendeleteiben” az áll, hogy Brahmâ először a „Lét tíz Urát”, a tíz Prajâpati-t vagy teremtő Erőt teremti meg; amelyik tíz létrehoz „hét” további Manut, vagy inkább, ahogy néhány kéziratban áll, Munin-t, Manûn=odaadó (áldozó) helyett, vagy szent Lényeket, akik a Láthatatlan Jelenlét Hét Angyalai a nyugati vallásban. A misztikus Hetes szám, amelyik a felső háromszögből Δ jön létre, az utóbbi annak csúcspotjából, vagy az ismeretlen egyetemes lélek Csendes Mélységeiből (Sigè és Bythos), az a hétszeres Saptaparna növény, amelyik a titokzatosság talajának felszínén termett és jelent meg, az áthatolhatatlan talaj alatt mélyen eltemetett háromszoros gyökérből. Ezt az elméletet teljes terjedelemben kidolgoztuk az I. Kötet „Primordiális Lényeg és Isteni Gondolat” című fejezetében, amelyet az olvasónak gondosan kell tanulmányoznia, ha a fenti szimbólumban foglalt metafizikai alapgondolatot meg akarja érteni. Az emberben, mint természeti lényben, magához a Természethez hasonlóan hetes felosztás érvényesül a Himalaya-n túli ezoterikus filozófia szerint (amelyik az eredeti Manu kozmogóniával egyezik meg). Tulajdonképpen egyedül a hetedik princípium (purusha) az isteni Én (Önvaló), mivel, ahogy a „Manu”-ban áll: „Őt, (Brahmâ-t) átjárják annak a mérhetetlen ragyogású hatnak a finom részecskéi, amelyek az ’Én (Önvaló)’ tudatossága vagy az Egy Én (Önvaló) tudatossága számára teremtődtek, vagy elevenedtek meg” (Manu V. 16, I. fejezet). Ebből a hatból öt elemet (vagy princípiumot vagy tattvá-t, ahogy Medhâtithi, a szövegmagyarázó gondolja) „atomi elpusztítható elemi résznek” (V. 27) neveznek, leírása megtalálható a fent idézett szakaszban.

Szót kell ejtenünk most a történelem előtti korok misztériumnyelvéről, a történelem előtti fajokéról. Ez nem fonetikus (hanggal kapcsolatos), hanem képi vagy jelképes nyelvezet. Jelenleg csak nagyon kevesek számára ismert teljességében, több mint 5,000 éve tökéletesen holt nyelvvé vált a tömegek számára. A tanult gnosztikusok, görögök és zsidók ugyan ismerték és használták, azonban nagyon különbözőképpen. Néhány példa felemlíthető.

A felső síkon a Szám nem Szám, hanem nulla – egy KÖR. Az alsó síkon eggyé válik, amelyik egy páratlan szám. Az ősi ábécé mindenegyes betűjének filozófiai jelentése és létoka volt, az alexandriai beavatottaknál az I szám egy álló testet jelentett, egy élő, álló embert, mint az egyetlen állat, amelyik ezen előjoggal bír. És ha egy fejet tettek az I –hez, akkor P – vé alakult, ami az apaság, a teremtő tekintély jelképe volt, míg az R egy „mozgó embert”, úton lévőt, jelentett. Ennélfogva Zeus atya hangjában vagy betűformáiban semmilyen szexuális vagy fallikus elem nem volt, sem pedig πατήρ ∆εύς (lásd: Ragon). Ha most a héber ábécé-re váltunk, látni fogjuk, hogy míg I vagy alef, א bikát vagy ökröt szimbolizál, 10, a tökéletes szám vagy a Kabala Egy-e jod, י (y, i vagy j); és Jehovah első betűjét jelenti, a nemzőszervet, stb.

A páratlan számok isteniek, a párosak földiek, démoniak és szerencsétlenek. A pythagoreusok gyűlölték a bináris (kettes alapú) számokat. Náluk ez jelentette a megkülönböződés eredetét, ebből következően az ellentétekét, disszonanciákét, vagy az anyag eredetét, amely a gonosz kezdete. A valentinusi teogóniában (istenek származástana) Bythos és Sigè (Mélység, Káosz, Csendben született anyag) az őseredeti binárisok. A korai pythagoreusoknál azonban a duád (egy pár vből) volt az a tökéletlen állapot, amelybe az első megnyilvánult lény beleesett, amikor levált a Monad-ról. Ez volt az a pont, amelyből a két út – a Jó és a Rossz – kettéágazott. Mindent, aminek kettős arculata volt, vagy hibás volt, azt ők binárisnak hívták. Az EGY volt egyedül Jó, és Harmónia, mert csak az egyből nem származhatott diszharmónia. Innen ered a latin Solus szó, az egy, és egyetlen Isten, Pál Ismeretlene vonatkozásában. Solus mégis nagyon hamar vált Sol-lá, a Nappá.

Így a hármas az első páratlan szám, ahogy a háromszög az első a geometriai alakzatok között.¹⁰⁰ Ez a szám valóban a szó szoros értelmében vett misztérium-szám. Exoterikus irányvonalak mentén való tanulmányozásához célszerű elolvasni Ragon „Cours Interprétatif des Initiations” („A beavatások értelmezésmódja”) c. munkáját, ezoterikus irányvonalak mentén a számok hindu jelképrendszerét; mivel az alkalmazott kombinációk számtalanok. A Háromszög három egyenlő szárának vagy oldalának okkult sajátosságaira alapozta Ragon tanulmányait, és alapította a híres Trinosophisták szabadkőműves társaságát (akik három tudományt tanulmányoznak; a rendes hármas szabadkőműves fokozat tökéletesítését azok számára, akik csak az evést és az ivást tanulmányozzák páholyaik összejövetelein). „A háromszög első oldala az újoncoknak ajánlott tanulmányozásra – írja az alapító – az ásványi birodalom, amit a Tubalc … (Tubal-cain) jelképez. A második oldala, amelyen a ’rendtagnak’ meditálnia kell, a növényi birodalom, amelyet Schibb… (Schibboleth) jelképez. Ebben a birodalomban kezdődik a testek nemzése. Ezért jelenik meg a G betű sugár alakban az adeptus szeme előtt (?!) A harmadik oldal a szabadkőműves mesternek marad, akinek az állati birodalom tanulmányozásával kell tökéletesítenie tudását. Ezt a Maoben… (Bomlás Napja) jelképezi”, stb.

Az első térbeli alakzat a négyes, a halhatatlanság jelképe. Ez a piramis: mivel a piramis háromszögű, négyszögű vagy sokszögű alapon áll, és csúcsán egy pontban végződik, így adja ki a triádot és a kvadrátot, vagy 3-at és 4-et. A pythagoreusok voltak azok, akik összefüggést vagy kapcsolatot tanítottak az istenek és a számok között egy tudomány keretében, amelyet arithmomanciának neveztek. A Lélek egy szám, ahogy mondták, ami önmozgással rendelkezik, és tartalmazza a 4-es számot; és spirituális és fizikai ember a 3-as szám, mivel a hármasság számukra nemcsak a felszínt képviselte, hanem a fizikai test megformálásának princípiumát is. Így az állatok csak hármasság, egyedül az ember lévén hetesség, ha művészetszerető, ötösség, ha rosszindulatú, mert:

Az 5-ös szám kettősség és hármasság összetétele, amely kettősség minden tökéletes formában levőt összezavar és felfordít. A tökéletes ember, úgy mondták, négyesség és hármasság, vagy négy anyagi és három nem anyagi alkotórész, amely három szellemi részt vagy elemet ugyancsak megtaláljuk az 5-ben, amikor az a mikrokozmoszt képviseli. Az utóbbi összetétel, közvetlenül a durva anyagra vonatkozó binárisé és a három Szellemé: „mivel 5 két görög hanghordozás elmés egyesítése, magánhangzókra alapozva, amelyek hehezetesen vagy nem hehezetesen ejtendők. Az első szimbólumot ’Erős Szellemnek’ hívják, vagy felsőbb Szellemnek, aspirált isteni szellemnek (spiratus), és belélegzi az ember. A második szimbólum ’az alacsonyabb, a Szeretet Szelleme’, a másodlagos Szellemet jelképezi; a harmadik az egész embert felöleli. Ez az univerzális Kvintesszencia (leglényeg), az éltető fluidum vagy Élet.” (Ragon)

Az 5 rejtélyesebb jelentését Subba Row úr „A teozófia öt éve” („Five years of Theosophy”, 110. old. és tovább) című kiváló cikkében találjuk. „A tizenkét zodiákus jegy” amelyben felállít néhány szabályt, segítheti az érdeklődőt, hogy kifürkészhesse „az ősi szanszkrit terminológia mély jelentését a régi árja mítoszokban és allegóriákban”. Eközben tekintsük át, mit állítanak mindezideig a teozófiai kiadványok a Capricornus (Bak) konstellációról, és mi ismert erről általában. Mindenki tudja, hogy ♑ a tizedik zodiákus jegy, amelyikbe a Nap a téli napfordulónál december 21. táján lép be. Azonban csak nagyon kevesen ismerik – még Indiában is többnyire csak a beavatottak – a valódi misztikus kapcsolatot, amely fennállni látszik, ahogy nekünk elmondták, a Makara és a Kumâra nevek között. Az első valamilyen kétéltű, felületesen ’krokodilnak’ nevezett állatot jelent, ahogy néhány orientalista hiszi, és a második a Yogin-ok nagy patrónusainak (lásd: Saiva Purânák) neve, akik Rudra (Siva) Fiai, sőt azzal, magával egy Kumâra-val egyek. Emberrel való kapcsolatukon keresztül kötődnek a Kumârák a zodiákushoz. Kíséreljük meg kitalálni a Makara szó jelentését!

„A tizenkét zodiákus jegy” (The Twelve Signs of the Zodiac) szerzője szerint a Makara szó „magában foglalja helyes értelmezésének kulcsát. A Ma azonos az 5-ös számmal, és a Kara kezet jelent. A szanszkrit nyelvben Thribhujam háromszöget jelent, bhujam vagy Karam (szinonímák) oldalt jelent. Így Makaram vagy Panchakaram ötszöget jelent” – az ötágú csillag vagy pentagon, amely az ember¹⁰¹ öt végtagját jelképezi. A régi rendszerben, ahogy megtudtuk, Makara a nyolcadik jegy volt a tizedik helyett.¹⁰² Ez az Univerzum alakzatait (ábrázatait) hivatott jelképezni, és azt jelzi, hogy az Univerzum ötszögekkel határolt, ahogy a szanszkrit írók „Ashtadisa-ról, vagy Űrt határoló nyolc alakzatról” (ábrázatról) beszélnek, így utalva a loka-palákra, az iránytű nyolc pontjára, (a négy fő- és a négy közbülső égtájra)… „Tárgyilagos szempontból a mikrokozmoszt az emberi test jelképezi. Makaram úgy tekinthető, mint ami mind a mikrokozmoszt, mind a makrokozmoszt egyidejűleg jelképezi, mint a megfigyelés külső tárgyait.” (113, 115. old.)

A „Makara” szó valódi ezoterikus értelme azonban egyáltalán nem „krokodil”, még a hindu zodiákuson felfestett állattal való összevetésben sem. Mivel a feje és a négy lába egy antilopé, a teste és a farka egy halé. Ebből következik, hogy a zodiákus tizedik jegye váltakozva jelent cápát, delfint, minthogy ez Varuna vahan-ja (A Tengeristené), és gyakran hívják emiatt Jala-rupa-nak vagy „vízi-alaknak”. A delfin a görögöknél Poseidon-Neptune járműve volt, és ezoterikusan egy vele, és ez a „delfin” a „tenger-sárkány”, ugyanúgy, ahogy a Szent Nílus krokodilja Horus járműve, és maga Horus. „Én vagyok a hal és Kem-our nagy Horus-ának ülőhelye” mondja a krokodilfejű, múmia-alakú Isten (LXXXVIII. Fejezet 2, „Halottak Könyve”, Book of the Dead). A Peratae gnosztikusoknál Chozzar (Neptune) az, aki gömbbé változtatja a tizenkétszögű piramist „és sokszínűre festi kapuját”. ÖT androgün szolgája van, ő Makara, a Leviathan (bibliai tengeri szörnyeteg).

A kelő Napot az Istenek Lelkének tekintették, aki azért lett küldve, hogy nap mint nap megnyilvánuljon az embereknek, és a vízből az első napsugárnál kiemelkedő krokodil, ez az állat jött végül, hogy a szoláris-tűz rajongóját megszemélyesítse Indiában, minthogy azt a tüzet személyesítette meg, vagy az egyiptomiaknál a legmagasabb lelket.

A Purânákban a Kumârák száma az allegória kívánalmai szerint változik. Okkult céloknak megfelelően számuk egyik helyen úgy van megadva, mint hét, majd mint négy, máskor mint öt. A Kurma Purâna-ban azt mondják róluk: „Ez az öt (Kumâra), oh Brahman, yogin volt, akik szenvedélytől való mentességre tettek szert.” Nevük az említett konstellációval való kapcsolatra utal, a Makara és néhány más Purâna-i karakter zodiákus jegyekkel kapcsolatos. Ennek oka az volt, hogy elrejtse azt, ami a primitív templomok leginkább képzeletre ható gliph-éje (rovátkoló díszítése) volt. Általában összekeverték asztronómiailag, fiziológiailag és misztikusan Purâna-i személyiségek és események számával. Nemigen van burkolt célzás a „Vishnu”-ban és a szakrális írásokban, ahol különféle drámákban és eseményekben az összes többi Purânán keresztül jelennek meg, úgyhogy az orientalisták innen-onnan felszedegetve a kapcsolati szálakat, azzal zárták le, hogy kikiáltották, a Kumârák „főleg a Purâna-i írók fantáziájának felelnek meg.” Azonban:

Ma annyi, mint öt – amint a „Tizenkét zodiákus jegy” (Twelve Signs of the Zodiac) szerzőjétől tudjuk –, a kara kezet jelent öt ujjával, mint ugyancsak ötoldalú jel vagy pentagon. A Kumâra (ez esetben egy okkult célú anagramma = valamely szó betűinek felcserélésével alkotott más szó) az ezoterizmusban öt, mint aYogiké, mivel az utolsó kettő örök titok; ők a Brahmadévák ötödik rendje, és az ötszörös Chohan-ok, megvan bennük az öt elemmel bíró lélek, Víz és Éter lévén túlsúlyban, szimbólumaik ezért mind víz-, mind tűzjegyűek. „Bölcsesség annak nyughelye alatt van elrejtve, aki a vízen úszó arany lótuszon (padma) pihen.” Ő Indiában Vishnu (akinek egyik avatarja Buddha, ahogy régen tartották). A Prachetasá-k, Nârâyana imádói (aki Poseidon-hoz hasonlóan a vízeken és nem alattuk járt és tartózkodott), akik az óceán mélyébe borultak áldozat gyanánt, és 10,000 évig maradtak ott, a Prachetasá-k exoterikusan tízet, ezoterikusan ötöt jelentenek. „Prachetas” a szanszkrit nyelvben Varuna neve, a víz-isten Nereusé, ugyanannak egy aspektusa, mint Neptuné, így a Prachetasá-k azonosak a Peratae gnosztikusok ΧΩΖΖΑΡ (Poseidon) „öt szolgájával”. Ezeket nevezik úgy, mint AOT, AOAI, ΟΤΩ, ΟΤΩΑΒ, „az ötödik, egy hármas név (ami Hetest alkot), elveszett,¹⁰³ azaz titokban tartott. Ennyit a vízjegyről, a tűzjegy a tűz szimbólumhoz kapcsolja őket – szellemileg. Azonosítás céljából idézzük fel, hogy a Prachetasá-k anyja, Savarnâ, az Óceán leánya volt, ugyanígy, Amphitrite Neptune misztikus szolgáinak anyja volt.

Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy ez az „öt szolga” jelképesen megjelenik mind a delfinben, aki legyőzte a szemérmes Amphitrite vonakodását, hogy Poseidonnal összeházasodjon, mind Triton-ban, az ő fiúkban. Az utóbbi, akinek teste deréktól felfelé emberi, lefelé delfin, hal, a legtitokzatosabban áll kapcsolatban Oannes-szel, a babyloniai Dag-gal, továbbá Vishnu hal-avatarjával, Matsya-val, mindkettő halandóknak tanít Bölcsességet. Minden mitológus tudja, hogy a Delfint az ő szolgálatába helyezte Poseidon a csillagképek közül, és lett a görögöknél Baktérítő, a Bak, akinek hátsó fele delfin, így mutatva azonosságot Makara-val, akinek feje szintén egy antilopé, törzse és farka egy halé. Ezért viselte lobogóján Makara jelét Kama deva, a hindu szerelem-isten, akit az Atharva Veda Agni-val (tűz-isten), Lakshmi fiával azonosított, ahogy Harivansa helyesen megadja. Mivel Lakshmi és Venus egyek, és Amphitrite Venus korai alakja. Mármost Kama (a Makara-ketu) az „Aja” (a nem-született), és „Âtma-bhu” (az önmagától létező) és Aja a Logos a Rig-Veda-ban, mivel ott az EGY első megnyilvánulásaként van bemutatva. „Benne (Abban) ébredt Vágy először, ami az elme őseredeti csírája”, az, „ami összekapcsolja a létezőt a nemlétezővel” (vagy Manas-t, az ötödiket Atma-val, a hetedikkel ezoterikusan) mondják a Bölcsek. Ez az első állapot. A második a megnyilvánulás következő síkján Brahmâ-t mutatja (akit, mint a fajok összes többi első istenének képviselőjét választjuk), mint aki testéből saját elmeszülött fiainak kibocsájtását okozta, „Sanandana-t és másokat”, akik az ötödik teremtésben, majd újból a kilencedikben (álcázás céljából) lett a Kumâra. Végezetül hadd emlékeztessük az olvasót arra, hogy bakokat áldoztak Amphitrite-nek és a nereidáknak a tengerparton, ahogy kecskebakokat áldoznak a mai napig is Durga Kali-nak, aki csak sötét fele Lakshmi (Venus)-nak, Sakti-nak fehér oldala. Csak sugalljuk, hogy milyen kapcsolat állhat fenn ezen állatok és a Bak csillagkép között, amelyben huszonnyolc csillag tűnik fel egy kecskebak alakjában, amelyet a görögök Amalthaea-vá, Jupiter mostoha-anyjává alakítottak át. Pan-nak, a Természet istenének kecske lába volt, és kecskévé vált Typhon közelében. Ez olyan misztérium, amelynél az író nem mer hosszabban időzni, nem lévén biztos megértésében. Így az értelmezés misztikus oldalát a tanulmányozó intuíciós megértésére kell hagyni. Még egy megjegyzést teszünk a misztikus ötös szám vonatkozásában. Egyben és egyidejűleg szimbolizálja az örökkévaló Szellemet és a földi élet és szerelem Szellemét az emberi kompozícióban, és magában foglal isteni és ördögi mágiát, valamint a létezés egyetemes és egyéni kvintesszenciáját. Így az öt misztikus szó vagy hang (lásd alább), amelyeket Brahmâ „teremtéskor” kiejtett, azonnal Panchadasa-vá váltak (bizonyos, annak az Istennek tulajdonított védikus himnuszok), teremtő és mágikus lappangó lehetőségeikben a fekete tantrikus öt „makara” vagy öt m fehér oldala. „Makara”mint csillagkép látszólag értelmetlen és abszurd név. Mégis, a „Kumâra” szóval kapcsolatos anagrammatikus (anagramma gör = valamely szó betűinek felcserélésével alkotott más szó) jelentésén kívül, első szótagjának számértéke és ötre való ezoterikus felbontása igen komoly okkult jelentéssel bír a természet misztériumaiban.

Elegendő annyit mondani, hogy Makara szimbóluma a szellemi „mikrokozmosz” születésével és a fizikai Univerzum halálával és felbomlásával (a Szellemi birodalomba való áthaladásával)¹⁰⁴ kapcsolatos, így a Dhyan Chohan-ok, akiket Indiában Kumâráknak neveznek, mindkettővel összefüggnek. Továbbá az exoterikus vallásokban ezek a Sötétség Angyalainak szinonímáivá váltak. Mara a Sötétség Istene, a Bukott és Halál,¹⁰⁵ ez még Kama egyik neve is, a Védák első Istenéé, a Logosé, akiktől a Kumâra-k sarjadtak, és ez méginkább összeköti őket a mi „mesés” indiai Makaránkkal és a krokodilfejű Istennel Egyiptomban.¹⁰⁶ A krokodilok száma az Égi Níluson öt, és Toum Isten, az őseredeti istenség, aki az égi testeket és az élőlényeket teremti, ezeket a krokodilokat ötödik teremtése során hívja elő. Amikor Osiris, „az elhunyt Nap” el van temetve, és Amenti-be lép, a szent krokodilok az őseredeti Vizek feneketlen mélységébe merülnek alá, „a nagy Zöld Egybe”. Amikor az élet Napja felkel, újból kiemelkednek a szent folyóból. Mindez igen komolyan jelképes, és mutatja, hogyan találják meg kifejeződésüket ősi ezoterikus igazságok ugyanazokban a jelképekben. Azonban, ahogy T. Subba Row úr őszintén megállapítja, „A fátyol, amelyet az ősi filozófusok a zodiákus jegyekkel kapcsolatos misztérium bizonyos részeire ügyesen rávetettek, sohasem lesz fellebbentve a beavatatlan közönség szórakoztatására vagy tájékoztatására.”

A görögöknél sem volt kevésbé szent szám az ötös. Brahmâ öt szava (Panchadasa) a gnosztikusoknál az „Öt Szóvá” vált, Jézus akashai (fénylő) ruházatára írva megdicsőülésekor: a ZAMA ZAMA ΩZZA PAXAMA ΩZAI szavak az orientalisták fordításában: „a ruha, erőmnek ragyogó ruhája”. Ezek a szavak másképpen anagrammatikus álcázása volt a „feltámadt” Beavatott ruháján jelképezett öt misztikus erejének, háromnapos transzban töltött utolsó próbatételét követően, az öt csak halála után változott hetesre, amikor az Adeptus tökéletes Christos-szá vált, teljes Krishna-Vishnu-vá, azaz Nirváná-ba merült. A delphoi E szakrális jelkép, ismét ötös szám, és hogy mennyire szakrális volt, mutatja az a tény, hogy a korinthosziak (Plutarchos szerint) a fából készült számokat bronzra cserélték a delphoi templomban, és ezt Livia Augusta arany hasonmássá változtatta.

Könnyű felismerni a két szellemben – a görög hanghordozásokban vagy jelképekben, amelyekről Ragon beszél (lásd fentebb) – Atma-t és Buddhi-t, avagy „isteni lelket és hordozóját” (szellemi lelket).

A hattal vagy „hatos alapszámmal” később foglalkozunk, míg a hetessel ennek a kötetnek a keretében (lásd: „A hét misztériumai” című fejezetet).

A nyolcas vagy 8 jelképezi a körök örök és spirális mozgását, a 8, ∞, és kadduceussal jelképezik. A Kozmosz rendszeres lélegzését mutatja, uralva a nyolc nagy isten által, a hét az Őseredeti Anya, az Egy, és a Triád.

Majd következik a kilences szám vagy háromszor hármas. Ez az a szám, amelyik szakadatlanul újrateremtődik, minden alakzatban és formában, minden sokszorozódásban. Ez a jelképe minden körméretnek (kerületnek), mivel értéke fokozatokban egyenlő kilenccel, azaz 3+6+0. Bizonyos feltételek mellett rossz szám, nagyon szerencsétlen. Ha a 6-os szám isteni szellem által meglelkesítésre kész földgömbünk száma, akkor 9 jelképezi földünket, amelyet rossz vagy gonosz szellem tölt el.

Tíz vagy a dekád visszavezeti ezeket a számjegyeket egységbe, és a pythagoreus táblát hozza létre. Innen ez a jel, Θ, egység zérón belül, az Istenség, az Univerzum és az ember jelképe. Ilyen „Juda törzsének, az oroszlán mancsának erős szorítása” titkos jelentése, két kéz között (a „szabadkőműves mester szorítása”), akiknek ujjai együttesen tizet tesznek ki.

Ha most figyelmünket az egyiptomi kereszt vagy Tau felé fordítjuk, felfedezhetjük rejtélyes összefüggését a dekáddal, így magasztalva fel egyiptomiak, görögök és zsidók által. A tau a titokzatos isteni Bölcsesség alfája és omegája, amit Thot (Hermes) kezdő és befejező betűi jelképeznek. Thot volt az egyiptomi ábécé feltalálója, és a tau betű zárta a zsidók és a szamaritánusok ábécéjét, akik ezt az írásjelet „végnek”, „tökéletességnek”, „betetőzésnek” és „biztonságnak” neveztek. Innen ered – ahogy Ragon mondja nekünk – a határoszlop (végződés) és a tetőfedél (tető), hajlék és biztonság jelképei, amelyek inkább hétköznapi kifejezések. Azonban ilyen az ideák (alapeszmék) és dolgok szokásos végzete a szellemi hanyatlás valamint a fizikai fejlődés eme világában. PAN egykor az abszolút természet és a Nagy-mindenség volt, de amidőn a történelem futó képet nyert róla, Pan már lehanyatlott a mezei istenítéssé, egy vidéki istenné, és a történelem már nem ismeri fel, míg a teológia tőle származtatja a gonoszt. Mégis, hétágú sípja, a természet hét erejének, a hét bolygónak, a hét zenei hangjegynek, minden hetes harmóniának szimbóluma, röviden, mindez mutatja őseredeti jellegét. Ugyanígy van ez a kereszt esetében is. Sokkal korábban, mint ahogy a zsidók megtervezték arany templomi gyertyatartóikat három foglalattal az egyik és néggyel a másik oldalon, így kiadva a hetes számot, a nemzés feminin számát,¹⁰⁷ így vezetve be a fallikus elemet a vallásba, szellemibb ihletettségű nemzetek a keresztet (mint 3, 4 = 7) tették meg a legszakrálisabb isteni szimbólumukká.

Valójában Kör, Kereszt és Hetes – az utóbbit tették meg a szögmérték alapjává – az első őseredeti szimbólumok. Pythagoras, aki bölcsességét Indiából hozta, ebbe az igazságba bevillantó fénysugarat hagyott az utókorra. Iskolája úgy tekintette a 7-es számot, mint amely 3 és 4 összetétele, amit kettős módon magyaráztak. A magánvaló (a Kant szerinti megismerhetetlen) világ síkján a háromszög a megnyilvánult Istenség első koncepciójaként „Atya-Anya-Fiú” képmása; és a Négyesség, a tökéletes szám, a magánvaló, ideális gyökere az összes számnak és dolognak a fizikai síkon. Néhány tanulmányozó a Tetraktis és a Tetragramma (Jehova nevének négy titkos betűje) szentségére való tekintettel a négyesség titkos jelentését eltévesztette. A régieknél az utóbbi csak másodlagos „tökéletesség”, azaz mivel csak a megnyilvánult síkokra vonatkozott. A háromszög, a görög delta, Δ volt a „az ismeretlen Istenség hordozója”. Ennek megfelelő bizonyítéka, hogy az Istenség neve (Deity) deltával kezdődik. Zeus nevét így írták: Δєύς a boeotiusok,¹⁰⁸ innen ered a latinok Deus-a. Ez a szimbolizmus metafizikai nézőpont vonatkozásában, a Hetesnek a jelenségvilágban betöltött jelentésére való tekintettel, de profán és exoterikus értelmezés céljából megváltozott. Három vált a három anyagi elem – levegő, víz, föld ideogrammájává (képírásjelévé), a négy a sem nem anyagi, sem nem észlelhető összes többi princípiumává. Ezt azonban sohasem fogadták el a valódi pythagoreusok. 6 és 1 összetételeként szemlélve, a hatosság és az egység, a hetes szám volt a láthatatlan központ, mindennek a szelleme (lásd: a továbbiakban a 6 magyarázatát), mivel nem létezik test hat vonalból formálva a hetedik nélkül, amely benne középpontként található meg (lásd: kristályok és hópelyhek az u.n. élettelen természetben). Ezen túlmutatóan a hetes szám, ahogy mondták, rendelkezik az Egység tökéletességével, a számok száma. Mivel az abszolút egység nemteremtett, oszthatatlan, (ezért szám-talan), egy szám sem tudja létrehozni, így van ezzel a hét is, a dekád által tartalmazott egyetlen számjegy sem képes megteremteni vagy létrehozni. A 4 tesz lehetővé egy számtani megosztást egység és hét között, mivel ugyanannyival (három) haladja meg az előbbit, mint amennyivel őt magát a hét, mivel a négy annyival áll az egy fölött, amennyivel a hét a négy fölött (egy feltehetően St. Germain-től származó kézirat szerint).

„Az egyiptomiaknál a 7-es szám az örökélet szimbóluma volt” – mondja Ragon, és hozzáteszi, hogy ezért a görög Z betű, ami csak dupla 7, Zaô kezdőbetűje, „Élek” éspedig Zeustól, „minden létező atyjától”.

Ezenfelül a 6-os szám a Föld szimbóluma volt az őszi és téli „alvó” hónapok alatt, a 7-es tavasszal és nyáron - minthogy az élet Szelleme akkor elevenítette fel - a hetedik vagy központi lelkesítő Erő. Ugyanezt megtaláljuk az egyiptomi mítoszban, Osiris és Isis szimbólumában, megszemélyesítve Tüzet és Vizet metafizikailag, és a Napot és a Nílust fizikailag. A szoláris év, napokban számolva 365, a Nílus (Neilos) szó számértéke. Ez a Bikával, szarvai között a növő holddal és füles kereszttel, ♁ és a Föld annak asztronómiai szimbóluma alatt a leginkább fallikus jelképei a késői régészetnek.

„A Nílus az idő folyója volt, egy év számával, vagy egy év és egy nap (364 + 1 = 365) számával. Isis magzatvízét vagy a Földanyát ábrázolta, a holdat, az asszonyt és a tehenet, valamint Osiris műhelyét, a héberek T’sod Olaum-át. Ennek a folyónak az ősi neve Eridanus volt, vagy a héber Iardan, kopt vagy ősi görög toldalékkal. Ez volt a héber Jared szó kapuja, vagy ’Forrás’ vagy Leszármazottja… a Jordán folyónak, amelynek ugyanaz a mitikus értelme volt a hébereknél, mint a Nílusnak az egyiptomiaknál¹⁰⁹, ez volt a leszármazás forrása, és az élet vizeit tartotta” (kiadatlan kézirat). Hogy világossá tegyük, a megszemélyesített Föld vagy Isis jelképe volt, amelyet a Föld méhének tekintettek. Ez elég világosan megmutatkozik; és a Jordán – amely olyan szent most a keresztényeknek – nem hordozott fennköltebb vagy költőibb jelentést, mint a hold magzatvizei (Isis vagy Jehovah női aspektusában). Ugyanaz a tudós mutatta ki, hogy Osiris volt a nap és a Nílus folyó és a 365 napos trópusi év, míg Isis volt a hold, a folyóágy vagy földanya „a születőben levő energiák számára, amelyek közül a víz szükségszerűség volt”, valamint a 354 napos holdév, „a kihordási periódus idő-teremtője”. Akkor tehát mindez szexuális és fallikus, és úgy tűnik, modern tudósaink nem találnak ezekben a szimbólumokban semmit a fiziológiai és fallikus jelentésen felül. Mindazonáltal, 365 három számjegyét, avagy a szoláris év napjainak számát csak pythagoreus kulcs segítségével olvasva lehet filozófiai és morális jelentésre lelni. Elegendő egyetlen példa:

A Föld --- lelkesítve --- az Élet Szelleme által.

3. 6. 5.

Egyszerűen, mivel 3 egyenlő a görög gammával, vagy Γ, amely betű gaia (a Föld) szimbóluma, a 6 a lelkesítő, inspiráló alapelvé, és az 5 általános kvintesszenciáé (leglényeg), amely szétárad minden irányban, és formál minden anyagot. (St. Germain kézirata.)

A néhány felhozott példa a módszereknek csak kis részét tárja fel, amelyekkel a régi korok ideogrammáinak (képírásjeleinek) és számjegyeinek olvasására alkalmaztak. A rendszer rendkívüli és bonyolult nehézségű, a Beavatottak közül is csak néhány mester volt mindhét megoldás birtokában. Nem bámulatos ugyanakkor, hogyan süllyedt fokozatosan lefelé a metafizikai a fizikai természetbe; hogy a Nap, amely egykor az Istenség szimbóluma volt, pusztán teremtő hevességgé az aeonok (mérhetetlen hosszú időegységek) múltával, és ettől fogva merőben fallikus jelentőségű jellé hanyatlott? Egészen biztos, hogy nem azok kezdték vallásukat szexuális jelképekkel szimbolizálni, akik (Platónhoz hasonlóan) az univerzálisból (egyetemes érvényűből) kiindulva haladtak lefelé a partikulárisba (a részlegesbe). Természetesen igaz az Eliphas Lévi által kimondott megtestesült paradoxon (látszólagos ellentmondás), hogy „az ember Isten a Földön, Isten ember a mennyben”. Ez azonban sohasem alkalmazható az Egy Istenségre, csak megtestesült sugarainak seregeire, akiket mi Dhyan Chohan-oknak nevezünk, a régiek Isteneknek hívtak, és manapság az Egyház gonoszakká változtatta a baloldalon, Üdvözítővé a jobboldalon.

Mindezen dogmák azonban egyetlen gyökérből nőttek ki, a bölcsesség gyökeréből, amelyik az indiai talajon nő és gyarapszik. Nincs olyan Arkangyal, amelyik nem lenne ősalakjára visszakövethető az Aryavarták (arya kaszt) szent földjén. Ezek a prototípusok (ősalakok) valamennyien a Kumârákkal vannak kapcsolatban, akik „utód teremtésének” visszautasításával lépnek színre, mint Sanatkumâra és Sananda. Mégis a (gondolkodó) ember „teremtőinek” hívják őket. Többször hozzák őket összefüggésbe Narada-val – egy halom nyilvánvaló egyéb képtelenséggel – habár filozófiai nézetek tárházával. Narada a Gandharvák, az égi énekesek és zenészek vezére; ezoterikusan, ennek oka azzal magyarázható, hogy az utóbbiak (a Gandharvák) „az emberek tanítói a titkos tudományokban”. Ők azok, akik „szeretvén a Föld asszonyait”, felnyitották előttük a teremtés titkait; vagy ahogy a Védában áll: az „égi Gandharva” istenség, aki ismerte és feltárta a mennyei és isteni igazságok titkait általában. Ha felidézzük, hogy mit mond az Angyaloknak erről az osztályáról Enoch Könyve és a Biblia, akkor az allegória (képletes beszéd) világos: Narada, jóllehet visszautasította a nemzést, az embereket istenekké váláshoz vezeti. Ezenfelül mindegyikük, ahogy a Védákban áll, Chhandaja (önszántából-született), vagy saját akaratából inkarnálódott (a különböző Manvantarákban); és az exoterikus irodalom úgy mutatja be, mint korról korra létezőt, néhányuk „arra kárhoztatva, hogy újraszülessen”, mások kötelességtudatból megtestesülve. Végül a Sanakadikák, a hét Kumâra, akik meglátogatták Vishnu-t a „Fehér Szigeten” (Sveta-dwipa), ahol a Maha Yogin-ok laktak, Sákadwipa-val és a harmadik és negyedik Fajhoz tartozó lemúriaiakkal és atlantisziakkal állnak rokonságban.

Az Ezoterikus Filozófiában a Rudrák (Kumârák, Adityák, Gandharvák, Asurák, stb.) a legnagyobb Dhyan Chohanok vagy Dévák, intellektuálisan tekintve. Ők azok, akik, miután önfejlesztés útján megszerezték az ötszörös természetet – innen ered az ötös szám szentsége – függetlenné váltak az igazi Arupa déváktól. Ez olyan titokzatosság, amelyet igen nehéz felfogni és megérteni. Mivel látjuk, hogy azok, akik „engedelmeskednek a törvénynek” a lázadókkal egyaránt arra ítéltettek, hogy újraszülessenek minden korban. Naradát, a Rishit Brahmâ arra átkozta, hogy szüntelenül sétálva tanítson a Földön (peripatetikusan Arisztotelész tanította tanítványait), azaz állandóan újraszülessen. Ő Brahmâ ellen lázadó, de nincs rosszabb sors, mint a Jayáké, a tizenkét nagy teremtő istené, akiket Brahmâ hozott létre, mint segítőit a teremtés műveleteiben. Mivel ez utóbbiak meditációba belemélyedve elfelejtették, hogyan kell teremteni, ezért őket egyaránt megátkozta Brahmâ, hogy minden manvantarában újraszülessenek. Mindazonáltal a lázadókkal együtt őket is Chhandajáknak nevezték, vagy olyanoknak, akik saját akaratukból születnek meg emberi alakban.

Mindez nagyon rejtélyes annak, aki a Purâná-kat csak holt betűk formájában képes olvasni vagy értelmezni.¹¹⁰ Ezért tapasztaljuk, hogy az orientalisták visszautasítván azt, hogy zavarban lennének, elvágják a tanácstalanság gordiuszi csomóját, és kijelentik, hogy az egész rendszer „brahmani szeszély és túlzások szeretetének” a „kitalációja”. Azonban az okkultizmus tanulmányozója számára az egész bővelkedik mély filozófiai jelentésekben. A burkolatot készségesen a nyugati szanszkritológusokra hagyjuk, de a gyümölcs javára igényt tartunk. Többet teszünk: elismerjük, hogy egy bizonyos értelemben ezekben az úgynevezett „regékben” sokminden asztronómiai (csillagászati) allegória (jelkép) csillagképekről, csillagzatokról, csillagokról és bolygókról. Mégis, mialatt a Rig-Veda Gandharvájával a Nap tüzét személyesíttethetik meg, a Gandharva dévák mind fizikai, mind pszichikai lényiségek; az Asparasék (más Rudrákkal együtt) mind minőségek, mind mennyiségek. Röviden, a védikus istenek teogóniája (származástana), ha valaha kibogozzák, fel fogja tárni a Teremtés és a létezés felfoghatatlan titkait. Igaza van Parasârá-nak: „Ez a harminchárom istenség korról korra létezik, megjelenésük és eltűnésük ugyanúgy megy végbe, mint ahogy a nap lenyugszik, és ismét felkel.” (I. Könyv, XV.)

Volt időszak, amikor a Kereszt és Kör szimbóluma, a Swastika, általánosan elfogadott volt. Az ezoterikus (és ezért az exoterikus) buddhista, a kínai és a mongol ember számára „a 10,000 igazságot” jelenti. Ezek az igazságok, ahogy ők mondják, a láthatatlan Világmindenség, az őseredeti Kozmogónia (világeredet-elmélet) és a Teogónia (istenek származástana) titkaihoz tartoznak. „Miután a Fohat keresztezte a Kört, mint két lángvonal (vízszintesen és függőlegesen), az Áldott Egyek seregei sohasem mulasztották el elküldeni képviselőiket a planétákra, amelyek őrzésére rendeltettek kezdettől fogva.” Ezért helyezték a Swastikát mindig az elhunyt misztikusok mellére úgy, mint a füles keresztet Egyiptomban. Ez található a Buddha szobrokon és képmásokon, a szíven Tibetben és Mongóliában. Ez az élő Beavatottak szívére helyezett lenyomat, néhányuk számára örökre húsba égetve. Ez, mivel ezeket az igazságokat sértetlenül és érintetlenül kell megtartaniuk, örök hallgatásban és titokban, mindaddig a napig, ameddig választott követőik, az új beavatottak felfogják és megfejtik, „méltóvá válva arra, hogy a tízezer tökéletesség rájuk legyen bízva”. Mostanra azonban lefokozódott, gyakran helyezik a szentségtörő Bhon-ok, a tibeti határvidékek Dugpá-i (varázslói) visszataszító bálványainak, az „isteneknek” fejfedőjére, amíg egy Galukpa rá nem jött, és le nem tépte az „isten” fejével együtt, habár jobb lett volna, ha az imádóét csapja le a bűnben élő testről. Titokzatos sajátságai azonban sohasem vesznek el. Vessünk egy visszatekintő pillantást, és nézzük meg, hogyan használták beavatottak és bölcsek egyaránt, ahogy Troy papjai is (Schliemann találta meg annak a régi városnak a helyszínén). Megtalálja az ember a peruiaknál, az asszíroknál, a káldeaiaknál, valamint a régi világ ciklopsz (gör.=hatalmas kőtömbökkel, kötőanyag nélkül végzett építkezés) épületeinek falain; az új világ katakombáiban, valamint a régiében (?) Rómában, ahol Crux Dissimulata-nak, Rejtett Keresztnek nevezték, mivel az első keresztények feltehetően itt rejtőztek és rejtegették vallásukat.

„De Rossi szerint a Swastika egy korai időszaktól fogva kedvelt formája volt egy okkult jelentéssel összekapcsolt keresztnek, ami arra utal, hogy nem a keresztény kereszt titkáról van szó. A Swastika kereszt egy felirat jelölése volt a katakombákban, amely így hangzik: ’ZΩTIKΩ ZΩTIKH’ azaz ’Vitalis Vitalia’, vagy ’az élet élete’.”¹¹¹

Legdöntőbb érvet a kereszt régisége mellett a „Természetes Teremtés” (Natural Genesis) szerzője szolgáltatja a 433. oldalon.

„A kereszt, mint keresztény szimbólum értéke – mondja Massey úr – feltehetően abból az időből ered, amikor Jézus Krisztust keresztre feszítették. A katakombák ’keresztény’ ikonográfiájában nem tűnik fel emberalak a kereszten az első hat-hét évszázadban. Azok mind keresztalakok, kivéve azokat, amelyek az új vallás állítólagos kezdetének idejéből valók. Az nem kezdeti, hanem végső formájává vált a feszületnek.¹¹² A keresztény korszak mintegy hat évszázada alatt a keresztény vallás megalapítása egy megfeszített Megváltó alakjában teljesen hiányzik a keresztény művészetből. A kereszten való emberalak ábrázolásának, a feszületnek a legkorábbi ismert formáját Nagy Gergely pápa ajándékozta a lombardiai Theodolinde királynőnek, ami jelenleg Monza-ban, a Szt.János székesegyházban van, míg Rómában, a katakombákban a Megfeszített képmása csak a hetedik vagy nyolcadik századhoz tartozó Szt. Giulio idejében fordul elő… Nincs sem Krisztus, sem Megfeszített, a kereszt jelenti Krisztust, ahogy a staurolit kereszt Horus, a gnosztikus Krisztus jellemzője és neve. A kereszt és nem a Megfeszített az ábrázolás lényeges eleme a kereszténység művészetében, és imádatának tárgya vallásában. Egész növekedésének és fejlődésének csírája a keresztig követhető nyomon. És az a kereszt kereszténység előtti, egyszerű és pogány, fél tucat különféle alakban. A kultusz a kereszttel kezdődött, és Juliannak igaza volt, mondván, hogy ’hadviselésbe fogott az X-szel’; amit nyílván úgy tekintett, mint amit az A-gnosztikusok és mytholatorok (hitregékkel foglalkozók) fogadtak el, hogy lehetetlen jelentést továbbítson.¹¹³ Évszázadokon keresztül a kereszt jelképezte Krisztust, úgy beszéltek a keresztről, mintha élőlény lenne. Először isteni volt, majd utóbb humanizálták (tették emberléptékűvé).”

Néhány világszimbólum gazdagabb valódi okkult jelentésekben, mint a Swastica. A 6-os számjegy jelképezi, mivel ahhoz a számjegyhez hasonlóan saját tényleges képalakjában mutat, ahogy a szám képírásjele is, Zenithre és Nadirra, északra, délre, nyugatra és keletre; az ember mindenütt megtalálja az egységet, és az az egység verődik vissza mindben és minden egységben. Jelképe a Fohat működésének, a „kerekek” folyamatos forgásának, a Négy Elemnek, a „Szent Négynek” titokzatos és nemcsak kozmikus értelemben; továbbá négy karja, derékszögben meghajlítva közvetlenül összefügg, ahogy másutt már bemutatásra került, a pythagoreus és hermetikus léptékekkel. A Swastica jelentésének titkaiba beavatott - említik a szövegmagyarázatok – „azon keresztül matematikai pontossággal tudja nyomon követni a Kozmosz fejlődését és az egész Sandhya időszakot”. Továbbá a „Látható és Láthatatlan összefüggését” és „ember és fajok első előteremtését”.

A keleti okkultista számára a Tudás Fája az emberi szív saját édenkertjében az örök Élet Fájává válik, és semmi köze az ember testi érzékeihez. Ez abszolút titokzatosság, amely csak a bebörtönzött Manas és az Ego törekvésein keresztül tárja fel magát, hogy felszabaduljanak az érzéki észlelés rabszolgasága alól, és lássanak az egy, örök, jelenlévő Valóság fényében. A nyugati kabbalistának és ma már sokkal inkább a felszínes szimbolistának, a materialista tudomány halálos légkörében nevelkedve, csak egy lényegi magyarázatuk van a kereszt misztériumaira, annak szexuális eleme. Még a máskülönben szellemi, modern szövegmagyarázó is észreveszi a Keresztben és a Swastica-ban ezt a sajátosságot az összes többi előtt.

„Egyiptomban a keresztet védő talizmánként használták, és a megmentő erőt jelképezte. Typhon vagy Satan leláncolva a kereszthez volt kötve. A szertartásban Osiris híve így kiált: „Apophis-t legyőzték, béklyóik megkötözik Délt, Északot, Keletet és Nyugatot, kötelékeik rajta vannak. Har-ru-bah kötözte meg őt.”

¹¹⁴ Ezek voltak a négy Negyed kötelékei vagy a kereszt. Thor-ról mondják, hogy kalapácsával lecsapta a kígyó fejét… Swastica vagy négylábú kereszt alakzat… Egyiptom primitív síremlékeiben a helység sablonja kereszt alakú volt.¹¹⁵ A Mathura-i pagoda… Krishna születési helye kereszt alakban épült…”¹¹⁶

Ez tökéletes, és senki sem vehet észre ebben „szexuális imádást”, amely által az orientalisták szeretik a pogányság fejét szegni. Azonban mi a helyzet a zsidókkal és néhány hindu szekta exoterikus vallásával, elsősorban a Vallabacharyák rítusaival? Mivel, mint mondják, a Shiva imádat Lingham-ja és Yoni-ja filozófiailag túl magasan áll modern hanyatlása ellenére is ahhoz, hogy egyszerű fallikus imádatnak lehessen nevezni. Azonban a zsidók fa vagy kereszt-imádata,¹¹⁷ ahogy saját prófétáik leleplezték, aligha kerülheti el ezt a vádat. A „Mágusok Fiai”, a „házasságtörők ivadékai”, ahogy Izaiás nevezi őket (IVii) sohasem mulasztottak el alkalmat, hogy „ideáljaikkal minden zöld fa alatt lángralobbanjanak”, ami semmilyen metafizikai felfrissülést nem jelent. Ezektől az egyistenhívő zsidóktól ered a keresztény nemzetek vallása, „az istenek Istene, az Egy élő Isten”, miközben lenézik és kigúnyolják az ősi filozófusok istenimádatát. Mindenesetre, hadd imádják csak az ilyenek a Kereszt fizikai formáját, és hadd higgyenek benne!

Azonban a valódi keleti archaikus Bölcsesség követőjének, aki az Abszolút Egységen kívül semmit sem imád lélekben, csak az örökké dobogó nagy Szívet, amely a természet minden atomján keresztül ver, mindenegyes ilyen atom tartalmazza a csírát, amelyből ő felnevelheti a tudás fáját, amelynek gyümölcsei örök életet adnak és nemcsak egyedül fizikait. Számára a Kereszt és a Kör, a Fa vagy a Tau múltjában, miután minden ezekre vonatkozó szimbólumot felhasználtak, és megfejtettek egymás után, még mindig mélységes misztérium van, és egyedül ez a múlt az, amelyre sóvár tekintetét veti. Kevéssé törődik azzal, hogy vajon ez-e a csíra, amelyből kinő a Lét Családfája, amit Univerzumnak neveznek. Sem az Egyben való Háromság, a mag hármas aspektusa – formája, színe, állaga – nem érdekli, inkább az ERŐ, ami irányítja növekedését, a mindörökre titokzatos, a mindörökké ismeretlen. Mivel ez az éltető ERŐ az, ami termővé teszi a magot, kipattantja, és hajtásokat bocsát ki, alakítja a törzset és az ágakat, amelyek sorjában lehajlanak, mint az Aswattha ágai, a szent Bodhi fa. Szétszórják magvaikat, gyökeret eresztenek, és más fákat teremtenek, csak ez az Erő bír valósággal számára, mivel ez az élet soha meg nem haló lélegzete. A pogány filozófus az Okot kereste, a modern megelégszik csak a hatásokkal, és keresi az előbbit utóbbiban. Hogy mi van mögötte, azt nem tudja, és nem is törődik azzal a modern A-gnosztikus, így utasítva vissza az egyetlen tudást, amellyel teljes biztonsággal megalapozhatná tudományát. Ennek a megnyilvánult Erőnek van válasza annak számára, aki mélyre hatolva keres. Azt, aki a keresztben a pogány Platón kereszt alakban metszett körét látja, nem pedig a circumcisio (körülmetélés) előképét, mint a keresztény Szt. Augustine,¹¹⁸ az Egyház azonnal pogánynak tekinti, a tudomány pedig eszelősnek. Ez, mivel elutasítja fizikai eredeztetés istenének imádatát, hitet tesz amellett, hogy nem ismer el semmilyen okot, amely az ú.n. Első Ok, ezen éltető Ok ok nélküli Oka mélyén lenne. Hallgatólagosan elfogadva a végtelen Körforgás mindenütt való jelenlétét, egyetemes kiindulási feltételnek kinevezve, amelyen a megnyilvánult univerzum alapul, a Bölcs tiszteletteljes hallgatáshoz folyamodik, mint amelyen halandó emberek nem merészelhetnek spekulálni.

„Isten Logosa az ember kinyilatkoztatója, és az ember logosa (az ige) Isten kinyilatkoztatója ” – mondja Elphas Levi egyik paradoxonában. Erre a keleti okkultista így válaszolna: „ezt feltételezve, az az ember néma maradna az OKOT illetően, amely mind Istent mind logosát létrehozta. Máskülönben változatlanul gyalázója lenne és nem ’ kinyilatkoztatója’ a megismerhetetlen Istenségnek”.

Most kell közelítenünk egy misztériumhoz, a Heteshez a természetben. Talán mindaz, amit mondunk, a véletlennek lesz tulajdonítva. Mondhatják nekünk, hogy ez a szám a természetben egészen természetes (így mi is ezt mondjuk), és nincs nagyobb jelentősége, mint a mozgás illúziójának, amely az u.n. „stroboszkopikus köröket” létrehozza. Nem tulajdonítottak nagy jelentőséget ezeknek a „páratlan illúzióknak”, amikor Sylvanus Thompson bemutatta azokat a Brit Társulat 1877. évi ülésén. Természetesen szeretnénk tanulmányozni annak tudományos magyarázatát, hogy a hét miért válik mindig kiemelkedő számmá – hat koncentrikus kör egy hetedik körül, hét gyűrű egymáson belül egy középpont körül, stb. – ebben az érzékcsalódásban, amelyet egy himbálózó tálka vagy más edény hoz létre. A következő részben megadjuk magyarázatát, amelyet a tudomány visszautasít.

11. fejezet

A hetes szám titkai

Nem zárhatjuk le az archaikus történelemnek a szimbolizmusról szóló részét anélkül, hogy megkísérelnénk megmagyarázni ennek a valóban titokzatos számnak minden, az orientalisták által ismert leírásban való állandó előfordulását. Minden vallás, a legősibbtől a legutóbbiig igényli jelenlétét, és saját, speciális dogmáinak megfelelő elvek alapján magyarázza, ami nem könnyű feladat. Mi ezért nem tehetünk jobbat, és iránymutatóbbat, mint valamennyiükre pillantást vetünk madártávlatból. Ezek a szent számok (3, 4, 7) Fény, Élet és Egység szent számai, különösen ebben a manvantarában, a mi Élet-Körünkben; amelyek közül a hetes speciális képviselő vagy fő tényező (factor) szám. Ezt most be kell mutatnunk:

Ha valaki történetesen megkérdezne egy brahmint, aki járatos a régi, titkos bölcsességgel oly telített Upanishadok-ban, hogy „ő, akinek hét ősapja a hold-növény zamatát itta, miért trisuparna”, aminek megállapítását Bopaveda-nak tulajdonítják, és hogy miért imádja a brahmin trisuparna a Somapa Pitriket, nagyon kevesen tudnák csak megválaszolni; és ha tudnák, még kevésbé lennének hajlandók valaki kíváncsiságát kielégíteni. Maradjunk annál, amit a régi ezoterikus tétel tanít:

„Amikor az első ’HÉT’ megjelent a Földön, mindennek magját, ami a világon nő, talajba vetették. Először jött három, és négy lett hozzátéve ezekhez, amint kő növénnyé alakult. Azután jött a második ’Hét’, akik irányítva a növények Jiváit (fejlődő tudategységeit), létrehozták a középső (közbenső) minőségeket növény és mozgó élő állat között. A harmadik ’Hét’ kibontakoztatta Chhâyáikat… Az ötödik ’Hét’ fogságba ejtette LÉNYEGÜKET… Így lett az ember Saptaparna.” (Szövegmagyarázat)

A.

Saptaparna

Íme az ember neve okkult kifejezésmódban. Ez – amint másutt már bemutattuk – egy hétlevelű növényt jelent, és a névnek nagy jelentősége van a buddhista legendákban. Ugyanígy volt álruhában a görög „mítoszokban”. A T vagy Τ (Tau), a 7-es számjegyből alakult ki, és a görög Γ (gamma) (lásd: „Kereszt és Kör”) az élet jelképe, és az örök életé. A földi életé, mert Γ (gamma) a Föld (gaia)¹¹⁹ szimbóluma, és az „örök életé”, mert a 7-es számjegy az isteni élettel összekötött ugyanazon élet jelképe, és a kettős gliphé (rovátkoló díszítés görög épületeken) geometriai alakzatokban kifejezve egy háromszög és egy négyszög, a hetes (hét részből álló) ember szimbóluma.

Δ

☐

A hatos számjegyet a fizikai természet jelképének tekintették az ősi titkok között. Mivel 6 az összes test hat dimenziójának (méretének) ábrázolása: a hat vonal, amely formáját kialakítja, nevezetesen négy vonal a négy fő égtáj, Észak, Dél, Kelet és Nyugat felé terjed ki, és a magasság és vastagság két vonala a Zenith-nek és a Nadir –nak felel meg. Tehát, míg a hatost a bölcsek a fizikai emberre alkalmazták, a hetes számukra annak az embernek halhatatlan lélekkel együtt volt szimbóluma.

Ragon Okkult szabadkőművesség (Maçonnerie Occulte) című művében jól illusztrálja a „hieroglifás (képírásos) hatost”, ✡ ahogy ő a kettős egyenlőoldalú háromszöget nevezi. Úgy mutatja be, mint a „filozófiai három tűz és a három víz” összekeverését, ami minden dolog alkotórészeinek megteremtését eredményezi. Ugyanez az elv található meg az indiai egyenlő oldalú kettős háromszög esetében is. Mivel, bár ezt abban az országban Vishnu jelének tartják, valójában ez a Háromság (vagy Trimurti) jelképe. Mivel, még az exoterikus tolmácsolásban is az alsó háromszög, ▽ lefelé mutató csúccsal a nedvesség princípiumának és a víz istenének, Vishnu-nak a szimbóluma („Nârâ-yana” vagy a mozgó princípium Nârâ-ban, a vízben¹²⁰), addig a csúcsával felfelé mutató háromszög Δ Siva, a tűz princípiuma, amit a kezében tartott hármas láng jelképez. (Lásd: Tripurantika Siva bronzszobrát „Mahadeva elpusztítja Tripurasurát” az India Ház Múzeumban).

Ez a két összefonódó háromszög, amelyet helytelenül neveznek „Salamon pecsétjének”, ami Társulatunk jelképét is jelenti, ami a hetességet és háromságot is felmutatja egyidejűleg, és ugyanakkor dekád is, bármilyen módon vizsgáljuk is a ✡ jelet, mivel mind a tíz számjegyet tartalmazza. Mivel egy ponttal a közepén egy hetes jel ✡, háromszögei jelentik a 3-as számot, két háromszög utal a kettősség jelenlétére, a háromszögek, középen ponttal mindkettő számára négyességet teremtenek, a hat pont a hatosság, a középső pont az egység, az ötösség kombináció útján követhető nyomon; mint két háromszög, páros szám, és mindegyikben három oldal az első páratlan szám. Ez az oka annak, hogy Pythagoras és a régiek a hatos számot Venus-nak szentelték, mivel „a két nem egyesülése és az anyag hármasságok általi spagyrizációja szükséges ahhoz, hogy nemző erőt fejlesszen ki, azt a termékeny hatóerőt és hajlamot a szaporodásra, ami minden testben benne rejlik”.¹²¹

A „Teremtőkben” vagy megszemélyesített Természeti Erőkben való hit nem sokistenhit, hanem filozófiai szükségszerűség. Mint rendszerünk összes többi bolygójának, a Földnek is hét Logosa van, az egy „Atya-Sugár” kiáradó sugarai, a Protogonos-é vagy megnyilvánult Logos-é, aki feláldozza Létét (vagy testét, a Mindenséget), hogy a világ élhessen, és benne minden teremtménynek tudatos léte lehessen.

A 3 és 4 a férfiúi és női jelleget, Szellemet és Anyagot jelenti, egyesülésük az örök élet jelképe szellemben emelkedő ívén, és anyagban mint újra meg újra feltámadó elem teremtés és szaporodás által. A szellemi férfiúi vonal függőleges ┃ ; a megkülönböződött anyag-vonal vízszintes, a kettő keresztet ╋ alkot. Az előbbi (a 3) láthatatlan; az utóbbi (a 4) az objektív észlelés síkján van. Ez az oka annak, hogy minden anyag, amikor a tudomány elemi analízist végez, csak négy alkotóelemre – szén, oxygén, nitrogén és hydrogén – redukálható csak, és amiért a három elsődleges, a négynek a noumen-je, vagy koncentrált Szelleme vagy Ereje feltáratlan terület marad számára és merő spekuláció, becsmérlő szavak az exakt Tudomány számára. Szolgálóinak hinni kellene az elsődleges okokban, és először azokat kellene tanulmányozniuk, mielőtt abban reménykedhetnek, hogy a természet mélyére hatolhatnak, és megismerkedhetnek a hatások lehetőségeivel. Így, míg a Nyugat emberei még mindig a négyet vagy anyagot tanulmányozzák, hogy azzal játsszanak, a keleti okkultisták és tanítványaik, a nagy alkimisták világszerte az egész hétből tanulnak.¹²² Ahogy azok az alkimisták tudják: „Amikor a Három és a Négy megcsókolják egymást, a Négyesség egyesíti középső lényegét a Háromszögével” (vagy Hármasságéval, azaz a sík felület egyikének ábrázata a másik középső ábrázatává válik), „és kocka lesz; és csak akkor válik (a kibontott kocka) az Élet hordozójává és számává, az Apa-Anya HETESÉVÉ.”

A következő ábra talán segít a tanulmányozónak abban, hogy megértse ezeket a párhuzamosságokat:

EMBERI PRINCÍPIUMOK VII. ….ATMA VI. ….BUDDHI V. ….MANAS	Δ	FIZIKAI TERMÉSZET PRINCÍPIUMAI
IV. Kama-rupa, A testi vágy princípiuma, amely hevesen ég az anyagban az élet alatt, csömört eredményezve, elválaszthatatlan a testi létezéstől.	Hidrogén	Valamennyi gáz közül a legkönnyebb; oxygében ég, a legintenzívebb hőt szabadítja fel bármely anyagból égés során, vizet hoz létre; a legtartósabb alkotórész; nagymértékben van jelen minden szerves anyagban.
III. Linga-Sarira; Az inaktív hordozó vagy forma, amely a test megformálásának alapja, az Élet hordozója. A test felbomlását követően hamar feloszlik.	Nitrogén	Semleges gáz; az a közeg, amely oxygénnel keveredve alkalmassá válik testi belélegzésre; szintén nagymértékben épül be szerves anyagba.
II. Prana, Élet, Az aktív erő, amely minden életjelenséget létrehoz.	Oxigén	Az életadó gáz, az égés támogatója; aktív kémiai hatóanyag minden szerves életben.
I. A test durva anyaga, Állagát a Prana működése formálja és alakítja a Linga-sarirán (Chhayán) keresztül.	Szén	A valódi üzemanyag; minden szerves állag alapja; a kémiai elem, amely az összetevők legnagyobb választékát alakítja ki.

Úgy tanították nekünk, hogy a szerves élet összes legkorábbi formái is számok hetes csoportjaiban jelennek meg. Ásványoktól vagy „puha kövektől, amelyek megszilárdultak” (Stanza), és amelyeket követtek a „szilárd növények, amelyek meglágyultak”, amely ásványi termék, mivel „a kövek öléből született a növényzet” (Magyarázat, IX. könyv, 19.) majd az emberig – a természet minden birodalmában minden egyszerű minta úgy kezdődik, hogy éteri, átlátszó és hártyás. Ez természetesen csak az élet első kezdetekor történik. A következő időszakban megszilárdul, és a hetediknél kezd fajokra szétágazni minden, az ember kivételével, amelyik az első emlősállat¹²³ a Negyedik Körben.

Virgilius, mint minden ókori költő, többé-kevésbé járatos volt az ezoterikus filozófiában, a fejlődést a következőképp szedte versbe:

Principio cælum ac terras, camposque liquentes

Lucentemque globum lunæ, Titaniaque astra

SPIRITUS intus alit; totamque infusa per artus

MENS agitat molem, et magno se corpore miscet.

Inde Hominum pecudumque genus, etc. (Æneid VI.)¹²⁴

„Először jött három vagy a háromszög.” Ennek a kifejezésnek mélységes jelentése van az okkultizmusban, és ezt a tényt alátámasztja az ásványtan, a növénytan, sőt a geológia is, ahogy bemutatásra került az „Ősi Kronológia (Időszámítás)” fejezetében is, az összetett hetes szám által, meglévén benne a három és a négy. Bizonyítja ezt a sóoldat. Amikor molekulái összehalmozódva elkezdenek tömörülni, az első alakzat, amit felvesznek, háromszögek, kis gúlák és kúpok. Ez tűz alakzat, innen ered a „piramis” szó, míg a második geometriai alakzat a megnyilvánult Természetben négyzet vagy kocka, 4 és 6; mivel „a föld részecskéi kocka alakúak, a tűzé gúla alakúak” valóban (Enfield). A fenyők által felvett forma is gúlaalak, a legegyszerűbb fa a páfrány korszak után. Így a két ellentét a kozmikus természetben – tűz és víz, meleg és hideg – megkezdi szemléletes megnyilvánulását, az egyik egy háromszöges, a másik egy hatszöges rendszerben. Mivel a hó mindenegyes és valamennyi csillag alakú kristálya mikroszkóp alatt szemlélve dupla vagy tripla hatágú csillag, központi maggal, mint egy miniatűr csillag egy nagyobb csillagon belül. Elmondja Darwin úr „Az ember származása” című művében, 164. old., bemutatva, hogy a tengerparton lakókat nagymértékben befolyásolja az árapály:

„A legősibb elődök a gerincesek világában kétségtelenül tengeri állatok egy csoportjából álltak… Olyan állatokból, amelyek átlagos magas vízállás vagy átlagos alacsony vízállás környékén éltek, két hét alatt haladva keresztül egy teljes árapály cikluson… Rejtelmes tény, hogy a magasabbrendű és jelenlegi földi gerincesek közül… sok normális és abnormális kórfolyamat egy vagy többhetes (hétéves) periódusú,… mint emlősök vemhessége, lázállapotok időtartama”, stb… „A galamb tojásainak kiköltése két hét (vagy 14 nap) alatt, szárnyasé három hét alatt, kacsáé négy hét alatt, struccé hét hét alatt történik”. (Bartlett: „Szárazföld és víz”, „Land and Water”)

Ez a szám szorosan kötődik a Holdhoz, amelynek okkult befolyása ismételten megmutatkozik hétéves periódusokban. A Hold irányítja a földi természet okkult részét, míg a Nap a megnyilvánult élet szabályzója és hatóereje; (lásd: I. kötet, II. rész) és ez az igazság mindig nyilvánvaló volt a Látnokok és az Adeptusok számára. Jacob Böhme, ragaszkodván az örökkévaló Természetanya hét sajátosságának alapvető tételéhez, nagy okkultistának bizonyult.

Azonban térjünk vissza az ősi vallási jelképrendszer hetességének megfontolásához. A héberek jelképrendszeréhez való mértékismereti kulcshoz, amelyik feltárja számszerűleg a Körnek (Egész-Istenségnek) négyzetre, kockára, háromszögre vonatkozó geometriai összefüggéseit, és az isteni övezet valamennyi, szervesen hozzátartozó kisugárzását, hozzátehető még a teogóniai (istenek származástana) megfejtés is. Ez a megoldási kulcs megmagyarázza, hogy Noé, az Özönvíz-pátriárka egy bizonyos nézőpontból az Istenség (az Univerzális Teremtő Törvény) felcserélése, Földünk és népességének alakítása, és általában a Földön való élet terjesztése céljából.

Figyelembe véve a hetes felosztást az isteni Hierarchiában, úgy a kozmikus, mind az emberi alkotásokban, a tanulmányozó könnyen meg fogja érteni, hogy Jah-Noah az alsó Kozmikus Négyesség élén áll és szintézise (magasabb egységbe foglalása) annak. A felső Sephirothi Δ, hármasság – amelynek Jehovah-Binah (Intelligencia) a bal, a női szöge (sarka) – sugározza ki a □, a Négyességet. Az utóbbi jelképezi magában az „Égi Embert”, a nemi jelleg nélküli Adam-Kadmon-t, mint az elvont Természetet, ismét csak hetes, kibocsátva magából további három princípiumot, az alsó földi vagy megnyilvánult fizikai Természetet, Anyagot és Földünket (a hetedik Malkuth, az „Égi Ember mennyasszonya”). Így alakítva ki a felső triáddal (hármassal) vagy Ketherrel, a Koronával, a Sephirot Fa teljes számát – a 10-et, az Egység vagy Univerzum Teljességét. A felső Triádtól eltekintve, az alsó teremtő Sephirot hetes.

A fenti nem tartozik közvetlenül ahhoz, ami számunkra lényeges, bár szükséges az itt következők megértésének megkönnyítéséhez. A szóban forgó kérdés, hogy bemutassuk Jah-Noah-t vagy a héber Biblia Jehová-ját, Földünk állítólagos teremtőjét, az emberét és minden Földön levő dologét:

a) Az alsó Hetes, a Teremtő Elohim - kozmikus aspektusában.

b) A Tetragramma (négybetűs szent szó) vagy Adam-Kadmon, a négybetűs „Égi Ember” – teogóniai és kabbalisztikus aspektusában.

c) Noah (Noé) kozmikus jellegében a hindu Sishtá-val azonos, az emberi maggal, amely a Föld benépesítésére lett meghagyva egy korábbi teremtésből vagy Manvantará-ból, ahogy kifejezték a Purânákban, vagy diluviális előtti korban, ahogy a Bibliában fejezték ki allegorikusan – kozmikus jellegében

Azonban akár négyes (Tetragramma) akár Triád (Hármas), a bibliai teremtő Isten nem az Univerzális 10, hacsak nincs összekeverve AIN-SOPH-val (ahogy Brahmâ Parabrahm-mal), hanem hetesség, az Egyetemes Hetesség sok hetesének egyike. A szóban forgó kérdés magyarázatában helyzete és rangja, mint Noah (Noé), legjobban úgy mutatható be, ha a 3 Δ, és 4, □, összehasonlításra kerül a „kozmikus” és „emberi” princípiumokkal. Erre a célra hasznosnak bizonyul a régi, ismerős osztályozás, tehát:

Emberi aspektusok vagy princípiumok	Δ	Kozmikus aspektusok vagy princípiumok
Általános szellem (Atma) Szellemi lélek (Buddhi) Emberi lélek, Elme (Manas)	Az istenség hármas aspektusa	A megnyilvánulatlan Logos Egyetemes (látens) ideavilág125 Egyetemes (vagy kozmikus) cselekvő126 Intelligencia
Állati (vágy) lélek (Kama Rupa) Asztrális test (Linga Sarira) Élet esszencia (lényegiség) (Prana) Test (Sthula Sarira)	□ A Föld Szelleme. Jehovah.127 Noah. Életet tartalmazó Űr A Vízözön Vizei Ararat hegy.128	Kozmikus (kaotikus) ENERGIA Asztrális ideavilág, földi dolgok visszatükrözései Életesszencia vagy Életenergia A Föld

Az állításnak egy további szemléltetése végett forduljon az olvasó tudományos munka felé. „Ararat = leszállás (leszármazás) hegye = Jared-Hor הר־י־רך . Hatho kiemeli az összetételből: Areth = ארת. A Moses Cherenensis szerkesztője szerint: „Ezzel (a bárka) első leszállóhelyét jelölik meg (Bryant Analízise, IV. kötet, 5.,6.,15.old.). „Berge” azaz hegy alatt Nork azt mondja az Ararat-ról: אררט ארת (Ararat az Arath-ra), azaz FÖLD arámi kettőzésben. Látható, hogy Nork és Hatho ugyanolyan értelemben, Föld¹²⁹ jelentésében használja az Arath szót.

Noah (Noé) ezért mind a Gyökér-Manu-t, mind a Mag-Manu-t jelképezi, vagyis az Erőt, amely a bolygóláncot kifejlesztette, valamint Földünket, és a Mag-Fajt, (az Ötödik), amely meg lett mentve, míg a Negyedik utolsó alfajai elpusztultak – Vaivasvata Manu – a Hetes szám minden lépésnél visszatér. Ő (Noah/Noé) képviseli Jehova permutációjaként Elohim hetes seregét, és így Atyja vagy Teremtője (a Megőrző) minden állati életnek. Ezért mondja a Teremtés (Mózes I.) Könyve 7. rész 2, 3: „Minden tiszta baromból hetet-hetet vígy be, hímet (3) és nőstényét (4)… az égi madarakból is hetet-hetet,” stb. követve az összes hetességet, a napokét és a többiét.

B.

Tetraktisz a heptagonnal (hétszög) való összefüggésben

A Hetes Szám, három és négy összetételeként minden ősi vallásban lényegi elem, mivel a természetben is lényegi elem. Elfogadása indokolt, és a legtökéletesebb számként mutatandó be, mivel az „Ezoterikus buddhizmus” (Esoteric Buddhism) megjelenése óta gyakran tettek ellenvetéseket és fejeztek ki kétségeket ezen állítások helyességére vonatkozóan.

Először is mondjuk el itt a tanulmányozónak, hogy minden ilyen számszerű felosztás esetén az Egy univerzális Princípium – amelyre bár úgy hivatkoznak, mint az egy, mert az Egyetlen – soha nem szerepel a számolásokban. Az Abszolútum, a Végtelen és az univerzális absztrakció jegyében áll, teljesen magában, és független minden más Erőtől, akár megismerhetetlen lényegű, akár észrevehető. AZ „nem anyag és nem szellem, AZ sem Ego és sem nem-Ego; AZ nem is tárgy és nem is alany”, - mondja a „Személyes és személytelen Isten” szerzője (Personal and Impersonal God), és hozzáteszi:

„A hindu filozófusok nyelvezetében az Egy a Purusha (Szellem) és Prakriti (Anyag) eredeti, örök kombinációja. Mivel az Advaitá-k úgy tartották, hogy egy külső tárgy pusztán mentális állapotaink terméke, Prakriti nem más, mint illúzió, és Purusha az egyetlen valóság; az EGY létezés az, ami marad az Ideák mindenségében. Ez …tehát az Advaitá-k Parabrahm-ja….”

„Mégha lenne is egy személyes Isten olyan módon, mint egy anyagi upadhi (bármely forma fizikai alapja), egy Advaita szempontjából megismerhetetlen lényegének létezése annyi okot adna a kételkedésre, mint amennyi bármilyen más tárgy esetében felmerülne. Véleményük szerint egy tudatos Isten nem lehet az Univerzum eredete, mivel Ego-ja egy előzetes ok hatása lenne, amennyiben a tudatos szó szokásos jelentést közvetít. Nem ismerik el, hogy a tudatosság összes állapotának hatalmas együttese az Univerzumban az ő istenségük, mivel ezen állapotok állandó változásban vannak, és mint kozmikus ideavilág, szünetelnek Pralaya alatt. Az Univerzumban csak egy állandó állapot van, ami a tökéletes öntudatlanság állapota, üres Chidakasam (a tudatosság mezeje) valójában. Ha olvasóim egyszer felismerik azt a tényt, hogy ez a hatalmas univerzum a valóságban változatos tudatfokozatok óriási halmaza, akkor nem lepődnek majd meg azon, hogy az öntudatlanság legvégső fokozatát az advaiták Parabrahmam-nak tekintik”.¹³⁰

Emberi értékelésen és számításon teljesen kívül eső lévén, a „változatos tudatfokozatok óriási halmaza” Hetes felosztású, összességében teljesen hetes csoportokból áll, egyszerűen, mivel „az észlelés képessége hét különböző aspektusban létezik, az anyag hét tulajdonságának vagy hét sajátosságának vagy hét állapotának megfelelően” (u.o.). Ezért az ezoterikus számolás 1-től halad lefelé 7-ig, az első megnyilvánult princípiummal kezdődik, amely az egyes szám, ha fentről kezdjük, és hetedik, ha alulról, a legalacsonyabb princípiumtól számítjuk.

A tetrádot (négyes számot) úgy tiszteli a Kabbala, ahogy Pythagoras, a legtökéletesebb vagy inkább szentséges szám, mivel az egyből, az első megnyilvánult Egységből származik, vagy méginkább a három egyben. Az utóbbi mindig személytelen, nemiség nélküli, felfoghatatlan, habár a magasabb mentális észlelések lehetőségén belül.

Az örök monad első megnyilvánulását sohasem tekintették úgy, mint ami egy másik szimbólum szimbólumaként felállítható, a NEM-SZÜLETETT-nek az elemi születésre, vagy az egy Logos-nak az Égi emberre vonatkozó szimbólumaként. Tetragramma vagy a görögök Tetractys-a a Második Logos, a Demiurgos. A Tetrad, ahogy Thomas Taylor gondolta (lásd: a „Pythagoreus Háromszög”) „maga a platoni test, ami – ahogy Syrianus helyesen megfigyelte – a pythagoreusok legjobbika volt, az érthető triád végleteként marad fenn, ahogy legkielégítőbben Proclus mutatta be Platon teológiájáról írt értekezése harmadik könyvében. Ezen két hármasság (a kettős háromszög) között az egyik érthető, a másik intellektuális, isteneknek egy másik rendje létezik, amely mindkét véglettel rendelkezik.” „A pythagoreus világ”, Plutarchos mondja el nekünk (De anim.procr., 1027) „dupla négyességből állt.” Ez az állítás alátámasztja azt, amit az exoterikus teológiák az alsóbb Tetraktis kiválasztásáról mondanak. Mivel: „az intellektuális világ (a Mahat világának) négyessége T’Agathon, Nous, Psyche, Hyle; míg az (anyag) érzéki világa pontosan az, amit Pythagoras a Kozmosz szó alatt értett – Tűz, Levegő, Víz és Föld. A négy elemet a rizomata kifejezéssel illették, minden kevert test princípiumainak gyökere”, azaz az alsóbb Tetraktisz az anyagi világ illúziójának gyökere, és ez a zsidók tetragrammája, és a „titokzatos istenség”, amely körül a modern kabbalisták olyan nagy hűhót csapnak.

„Így a négyes szám aritmetikai átlagot képez a monad és a heptad között (egység és hetesség között), mivel tartalmaz minden erőt, mind a teremtő mind a teremtett számokat; mivel valamennyi szám közül tíz alatt ez a szám egy bizonyos számból van, a duad megkettőzve tetrádot ad, és a tetrad megkettőzve vagy szétnyitva hebdomad (a hetesség). Kettő sajátmagával megszorozva négyet hoz létre, és visszafordítva magába létrehozza az első kockát. Ez az első kocka egy termékeny szám, a sokaság és változatosság alapja, kettőből és négyből összetéve, (függésben az egységtől és a hetességtől). Így két időbeni dolog princípiuma, a piramis és kocka, forma és anyag egy forrásból folyik, a tetragon (földön), a monad (égen)… (lásd: Reuchlin, „Kabbala”, I, II).

Reuchlin, a Kabbala nagyhatalma, a kockát, mint anyagot, a piramist vagy triádot mint „formát” mutatja be. Hermes követőinél a négyes szám az igazság jelképévé válik, de csak akkor, ha kockává tágul, ami szétnyitva hetet ad, amint jelképezi a férfiúi és a női alkotórészt és az Élet elemét.¹³¹

Néhány tanulmányozó tanácstalan a függőleges vonalat illetően, amelyik a férfiúi, a kereszten a négyrészes vonal (lásd alább) – a négy lévén női jellegű szám, míg a vízszintes (az anyag vonala) három osztású. Ezt azonban könnyű megmagyarázni. A szétnyitott kocka középső lapja közös mind a függőleges, mind a vízszintes rúd esetében, vagy dupla vonalú, úgymond neutrális területté válik, és egyikhez sem tartozik. A szellemi vonal hármas marad, az anyagvonal kettős, lévén páros és ezért női szám. Ezenfelül Theon, a pythagoreus szerint, aki a Tetraktis-nak a Harmónia nevet adta, „mert ez a harmónia (diatessaron) a negyedben (sesquitertia)”, és azon a véleményen volt, hogy „a hangmérő kánonjának (zsinórmértékének) osztása tetraktisz által történt duádra, triádra és tetradra. Mivel az magában foglal negyedet (sesquitertiá-t), másfelet (sesquialterá-t) dupla, tripla és négyszeres arányt, amelynek felosztása 27”. „Az ősi zenei jelölési mód, a tetrachord (4 hangból álló skálakészlet) 3 fokozatból vagy hangközből és négy hangból állt, amit a görögök diatessaron-nak, mi negyednek hívunk”. Ezen túlmenően, bár a négyes páros szám, ezért női (infernális, alvilági) szám, formájának megfelelően váltakozik. Ezt Stanley mutatja be, (Pyth., 61. old.).

A 4-es számot a pythagoreusok a Természet Kulcs-Őrének nevezték; de a 3-as számmal egységben, ami 7-et adott ki, a legtökéletesebb és legharmonikusabb számmá vált, magává a természetté. A négy a nőnemű forma hímneműje volt a kereszt kialakítása folyamán, és a Hét a „Hold Ura”, mivel ez a bolygó hét naponta kénytelen megjelenését megváltoztatni. A hét az a szám, amelyikre Pythagoras a szférák harmóniájának és zenéjének az elméletét alapozta. Egy tónusnak (hangnak) nevezve a Holdnak a Földtől való távolságát, a Holdtól a Merkurig félhangnak, onnan a Vénuszig ugyanannyinak, Vénusztól a Napig másfél hangnak, a Naptól a Marsig egy hangnak, onnan a Jupiterig félhangnak, Jupitertől Szaturnuszig félhangnak, és onnan a Zodiakusig egy hangnak, így képezve hét hangot, a hangterjedelem harmóniáját. A természet valamennyi dallama ebben a hét hangban játszódik, ezért hívják „a Természet Hangjának”.¹³²

Plutarchos elmondja (de Plac. Phil. 878. old.), hogy az acháj görögök a tetradot minden dolog princípiuma gyökerének tekintették, mivel annyi az elemek száma, amelyek az összes látható és láthatatlan teremtett dolgot létrehozták. A rózsakeresztes testvéreknél a Kereszt vagy kiterített kocka képezte vizsgálódás tárgyát Peuret teozófikus fokozatai egyikében, és világosság és sötétség, vagy jó és rossz alapvető princípiumaként kezelték.

„A megérthető világ az isteni elméből (vagy egységből) ilyen módon indul ki. A Tetraktis, az első egység, minden dolog megteremtője, saját lényegén töprengve saját kezdetekor így szólt: Egyszer egy, kétszer kettő mindjárt létrehoz egy tetradot, tetején a legmagasabb egységgel, és gúlává válik, amelynek alapja egy egyszerű tetrád, egy felületnek alárendelve, amelyen az isteni egység sugárzó fénye megteremti az anyagtalan tűz létformáját, Juno (anyag) alacsonyabb dolgokba való leszállása végett. Innen fakad a nélkülözhetetlen fény, nem az égő, hanem a megvilágító. Ez a középső világ teremtése, amelyet a héberek Legfelsőnek neveznek, az (ő) istenségük világának. Olympus-nak nevezik, egészen ragyogó, önálló formákban gazdag, ahol a halhatatlan istenek lakhelye van. ’deum domus alta’ (Isten régi háza), amelynek teteje egység, fala hármasság, felülete négyesség.” (Reuchlin, Kabbala, 689. old.)

A „felületnek” így céltalan felszínnek kell maradnia, ha magában marad. Egység csak „megvilágít” négyességet, a nevezetes alsó négynek magának falat is kell építenie hármasságból, ha megnyilvánul. Továbbá a tetragramma vagy Microprosopus az „Jehovah”, helytelenül jogot formálva magának arra, hogy „Volt, Van, Lesz”, jelenleg úgy lefordítva, hogy „Vagyok, aki vagyok” úgy előadva, mint legmagasabb elvont Istenség, míg ezoterikusan és a színtiszta igazságnak megfelelően csak egy periodikusan kaotikus, féktelen és örök ANYAG, annak minden magában foglalt, lappangó lehetőségével. Mivel a Tetragramma egy a Természettel vagy Isis-szel, és az androgyn (hím-nő) istenek exoterikus sorozatával, mint Osiris-Isis, Jove-Juno, Brahmâ-Vâch vagy kabbalista Jah-hovah; valamennyi férfiúi-női. Minden antropomorf (emberarcú) isten a régi nemzeteknél, ahogy Marcelinus Vinicius helyesen megfigyelte, négy betűvel írta le nevét. Így volt az egyiptomiaknál Teut; az araboknál Alla; a perzsáknál Sire; magiknál Orsi; mahometan-oknál Abdi; a görögöknél Theos; az ősi törököknél Esar; a latinoknál Deus; ehhez J. Lorenzo Anania hozzáteszi még a német Gott-ot; a lengyel Bouh-ot, etc.

A Monad lévén egy, és páratlan szám, a régiek csak a páratlanokat hívták tökéletes számoknak; talán önös módon, de tényként valamennyit hímneműnek tekintették és tökéletesnek, az égi istenekre alkalmazhatónak, míg a párosakat, mint kettő, négy, hat és különösen a nyolc, minthogy nőneműek, tökéletlenekként kezelték, és csak földi és alvilági istenségekre értették. Virgil hetedik eklogájában erre a tényre utal: „Numero deus impare gaudet”, „Páratlan számok örvendeztetik meg az isteneket.”

Azonban a hetes számot vagy heptagont a pythagoreusok religiózus és tökéletes számnak tekintették. „Telephoros”-nak nevezték, mert általa minden az Univerzumban és az emberi nemben véghez vihető illetve betetőzéshez vezethető (Philo. De Mund. opif.). A hét szent bolygó¹³³ uralma alatt lévén, a szférák elmélete mutatja Lemuriától Pythagorasig a földi és az evilági természet hét erőit, valamint az Univerzum hét hatalmas Energiáját, amelyek elkezdődnek és kibontakoznak hét tónusban, amelyek a zenei skála hét hangját adják. A heptad (a mi hetesünk) olyan volt számukra, mint „egy szűz száma, mert nem-született” (mint a Logos vagy a Védanta „Aja”) „apa vagy anya nélkül, közvetlenül a Monad-tól származva, amely minden dolog eredete és koronája”. (Pythag. Triangle, 174. old.) És ha a heptadot közvetlenül a Monad-tól származtatják, akkor ez a mi Maha-Manvantaránk szent és tökéletes száma, ahogy a legrégebbi iskolák Titkos Tanításukban tanították…

A hetes vagy heptad valóban számos istennek és istennőnek szent volt; Mars-nak hét kísérőjével, Osirisnak, akinek teste hét és kétszer hét részre volt osztva, Apollonak (a Napnak) hét bolygója között, miközben himnuszt zeng a hétsugarúnak héthúros hárfáján; Minervának, az atya-anya-nélkülinek, és másoknak.

A Himalaya-n túli okkultizmus a maga hetesével, mivel a legősibbnek tekinthető, valamennyi közül az eredeti. Néhány, Neo-platonisták által hátrahagyott töredék ezt tagadta, és az utóbbi csodálói, akik aligha vannak tisztában azzal, amit védenek, azt mondják nekünk: „Nézzék, az Önök előfutárai a hármas felépítésű emberben hittek, aki Szellemből, Lélekből és testből áll. Lássák be, India Taraka Raja Yogá-ja ezt a felosztást háromra korlátozza, mi négyre, és a védantisták ötre (kosha=burok, amelyen át a tudat kifejezi magát)”. Erre mi, az archaikus iskola hívei, azt kérdezzük:

Miért mondja akkor a görög költő, hogy „nem négyen, hanem HETEN zengik a Szellemi Nap dicséretét,” ’ΕΠTAME’? Így szól:

 

„Hét hangzó betű zengi dicséretemet,

A halhatatlan Istenét, a mindenható istenségét.” . . .

Miért nevezik továbbá a három személyben egyistent, IAO (a titokzatos Isten) „négyszeresnek”, és a hármas és négyes jelkép egy egyesített név alá kerül a keresztényeknél – a hétbetűs Jehovah alatt? Ismét csak, miért azonos a héber Shebâ-ban az Eskü ’Oath’ (a pythagoreus Tetraktis) a hetes számmal; vagy ahogy G. Massey úr értelmezi, „esküt tenni annak szinonimája, hogy ’hétnek tenni/hetesezni’ és a 10 Yod betűvel kifejezve IAO-Sabaoth teljes száma, a tízbetűs Istené”? Lucian Auction című művében Pythagoras azt kérdezi: „Hogyan számol Ön?” A válasz: „Egy, Kettő, Három, Négy.” „Akkor, látja – mondja Pythagoras – amiben Ön NÉGYET vél, ott Tíz van; tehát egy tökéletes háromszög és Eskünk (tetraktis, négy!)” vagy Hét. Miért mondja Proclus a Timæos-ban (C. III.) „Az arany versek Atyja a Tetraktiszt dicsőíti, mint a halhatatlan természetű forrást”?

Egyszerűen, mivel azoknak a nyugati kabbalistáknak, akik exoterikus bizonyítékokat idéznek ellenünk, fogalmuk sincs a valódi ezoterikus jelentésről. Valamennyi ősi kozmológia (a világegyetem metafizikája) - a két legősibb, az Ötödik Gyökérfaj, a Hindu Arya népek és az egyiptomiak kozmosz leírása, hozzátéve a korai kínai (a Negyedik vagy Atlanti maradvány-) fajokét, egész misztériumukat a 10-es számra alapozták: a felső háromszög a láthatatlan és metafizikai világot jelenti, az alsó három és négy vagy hetes a fizikai birodalmat. Nem a zsidó Biblia hozta előtérbe a hetes számot. Hesiodos használta a következő szavakat: „A hetedik a megszentelt nap”, mielőtt még Mózes Sabbath-járól (szombatjáról) egyáltalán hallani lehetett. A hetes szám használata soha nem volt egy nemzetre korlátozható. Ezt tanúsítja a Nap templomában található hét váza, Babion romjaihoz közel, Felső-Egyiptomban, az ősidők óta folyamatosan égő hét tűz Mithra oltárai előtt, a hét szent templom (fane) az arábiaiaknál, India hét félszigete, hét szigete, hét tengere, hegye és folyója. És Zoháré (Lásd: Ibn Gebirol), a Hét ragyogás zsidó Sephiroth-ja, a hét gót istenség, a kaldeusok hét világa, és hét Szellemük, a hét csillagkép, amelyeket Hesiodos és Homeros említ, és az összes, végeláthatatlan hetes, amelyeket az orientalisták minden általuk fellelt kéziratban találnak.

 

Amit végülis mondanunk kell: sokminden került bemutatásra, ami rámutat, hogy miért osztották és osztják az emberi princípiumokat hétre az ezoterikus iskolákban. Tegyük ezt néggyel, akkor az az embert vagy alsóbb földi alkotórészei nélkül hagyja, vagy lélektelen állattá teszi. A Négyesség lehet felső vagy alsó – égi vagy földi Tetraktis –, ahhoz, hogy az ember érthetővé váljon, az ősi ezoterikus iskolák tanításai szerint Hetességnek kell tekinteni. Ezt oly mértékben megértették, hogy még az u.n. keresztény gnosztikusok is átvették ezt a hagyományos rendszert (lásd: „A hét lélek” című fejezet). Ez hosszú ideig titok maradt, bár gyanították, mivel az akkori idők semmiféle kézirata nem beszélt róla elég világosan ahhoz, hogy a szkeptikusokat kielégítse. Azonban megmentésünkre érkezett korunk irodalmi különlegessége, a gnosztikusok legrégebbi és legjobban megőrzött szentirata, a Pistis Sophia ΠICTIC COΦIA. A bizonyíték teljessé tételéhez hivatkozunk egy tekintélyre (C. W. King), az egyetlen archeológusra, akinek erre a bonyolult elméletre halvány rálátása volt, és aki a gnosztikusok és gyöngyszemeik kiváló írója napjainkban.

A religiózus irodalom eme rendkívüli töredéke szerint – valódi gnosztikus őslelet – az emberi entitás hetes sugár az Egyből,¹³⁴ pontosan úgy, ahogy a mi iskolánk tanítja. Hét alkotóelemből áll, amelyből négy a kabbalisztikus megnyilvánult világból kölcsönzött. Így „Ázsiából kapja a Nephesh-t, vagy fizikai vágyak (éltető lélegzés is) lakhelyét; Jezirah-tól Ruachot, vagy a szenvedélyek székhelyét (?!); Briah-tól Neshamah-ot, és Aziluth-tól Chaiah-ot, vagy a szellemi élet princípiumát” (King). „Ez a platoni elmélet alkalmazásának tűnik a Lélek megfelelő készségeinek a bolygókról történő megszerzéséről, szféráikon keresztül történő lefelé haladása során. Azonban a Pistis-Sophia, szokásos merészségével ezt az elméletet sokkal költőibb formába önti (282 §)”. A Belső Ember hasonlóképp négy összetevőből épül fel, de ezeket a Szférák ellenszegülő Eonjai (mérhetetlenül hosszú korszakai) szolgáltatják. Mivel az Erő – az Isteni Fény („Divinæ particula auræ”) – még bennük maradt. A Lélek (az ötödik) „szemeik könnyeiből és kínjaik verejtékéből kiformálva, a Szellem Utánzata ’Αντίμιμον Πνεύματος (úgy tűnik, tudatunknak felel meg), (a hatodik). És végül Мοîρα, a Végzet¹³⁵ (Karmikus Ego), akinek az a feladata, hogy az embert a számára rendeltetett végkifejlethez vezesse, ha irtózna tűzben elpusztulni, akkor tűzbe, ha gyűlölne vadállattól elpusztulni, akkor vadállathoz vezesse, stb.”¹³⁶ - A HETEDIK!

C.

A Hetes elem a Védákban

Ez megerősíti az okkult tanítást a Hét Bolygóról és a Hét fajról

A történelmi ismeretek forrásáig kell visszamennünk, ha a legmegfelelőbb bizonyítékkal kívánjuk a kijelentett tényeket alátámasztani. Habár a Rig-Védikus himnuszok teljes mértékben allegorikusak, nem kevésbé meggyőzőek. Azokban Sûrya (a Nap) hét sugara analóg a Hét Világgal (minden bolygóláncéval), menny és föld hét folyójával, az előbbi lévén a hét teremtő Sereg, utóbbi a Hét ember vagy ősi embercsoport. A Hét ősi Rishi – elődje mindennek, ami csak él és lélegzik a Földön – Agni hét barátja, hét „lova” vagy hét „FEJE”. Az emberi faj tűzből és vízből sarjadt, allegorikusan kifejezve; az ATYÁK vagy ősi áldozók Agni-ból (Tűzből) mintázták, mivel Agni, Aswin-ok (Aswins), Adityá-k (Adityas) (Rig-Veda III., 54, 16, II., 29, 3, 4), valamennyien szinonimái a „áldozónak” vagy az atyáknak, akiket váltakozva neveznek Pitar-nak (Pitrik, Atyák), Angirasé-knak¹³⁷ (u.ott, 1, 31, 17, 139, és ami köv.), a Sâdhyá-k (Sâdhyas), „az isteni áldozók” valamennyi közül a legrejtettebb. Őket deva putra rishayah-nak vagy „az Isten Fiai”-nak hívják (X., 62; 1, 4). Az „áldozók”, sőt kollektíven az EGY áldozó, az istenek atyja, Visvakarman, aki véghezvitte a nagy Sarva-Medha szertartást, és önmaga feláldozásával fejezte be azt. (Lásd: Rig-Veda himnuszok).

Ezekben a himnuszokban az „Égi Embert” purushá-nak nevezik, „az Embernek” (X. 90, 1), akitől Virâj született (X. 90, 5); és Virâj-tól a (halandó) ember. Varuna (magasztos helyzetéből kivonva, hogy mostmár az Úr-Dhyanik ’Dhyanis’ vagy dévák feje legyen) irányít minden természeti jelenséget, aki „ösvényt vág a Napnak, hogy őt kövesse”. Az ég hét folyója (a leszálló teremtő istenek) és a föld hét folyója (a hét őseredeti embercsoport) az ő felügyelete alatt áll, amint látható lesz. Mivel, aki megszegi Varuna törvényeit (Vratâni, „a természetes működés menetét”, a működő törvényeket), azt Indra megbünteti (X. 113, 5), a védikus hatalmas isten, akinek Vratâ-ja (törvénye vagy ereje) nagyobb, mint bármely más isten Vratâni-ja.

Így a Rig-Veda, valamennyi ismert ősi feljegyzés közül a legrégebbi, alátámaszthatja az okkult tanításokat csaknem minden tekintetben. Himnuszai, az Ötödik (a saját) fajunk legrégebbi beavatottjai által leírt feljegyzések az ősi tanításokra vonatkozóan beszélnek a Hét Fajról (kettő még eljövendő), jelképesen „hét áramlatnak” jelölve azokat (1, 35, 8), és az Öt Fajról „pânca kristâyah”, amelyek már benépesítették ezt a világot (u.o.) az öt tájékon „pânca pradicah” (IX, 86, 29) és a három hajdani kontinensen.¹³⁸

Csak azok a tudósok, akik elsajátítják a Purushasukta titkos jelentéseit (amelyekben a modern orientalista ösztönös beleélő megismerés útján hajlandó a „Rig-Veda legutóbbi himnuszainak egyikét” látni), csak ők remélhetik megérteni, hogy tanításai milyen harmonikusak, és hogy mennyire alátámasztják az ezoterikus elméleteket. Az embernek tanulmányoznia kell metafizikai jelentésük minden homályosságában az összefüggéseket az (Égi) ember „Purusha”, az Univerzum és abban mindennek a létesüléséért FELÁLDOZOTT (lásd: Visvakarman), és a földi halandó ember között (Hymn. X. 20, 1., 16), mielőtt az alábbi vers rejtett filozófiáját megfejti:

„15. Neki („Embernek”, purushá-nak vagy Visvakarman-nak) hét kerítés-hasábfája volt, és háromszor hét réteg fűtőanyaga; amikor az istenek végrehajtották az áldozást, az embert megkötözték áldozatként” … Ez a három Hetes ősi Fajra vonatkozik, és mutatja a Védá-k régiségét, amikor nem tudtak másról, mint erről a legkorábbi szóbeli tanításról. Ugyancsak vonatkozik a hét őseredeti embercsoportra, minthogy Visvakarman jelképezi az isteni emberiséget együttesen.¹³⁹

Ugyanez az elmélet más régi vallásokban is kifejeződik. Ez eltorzítva és félreértve juthat és bizonyára így is jut el hozzánk, mint a párszik esetében, akik Vendidad-jukban és másutt az abban bennfoglalt utalások megértése nélkül olvasnak erről, semmivel sem több megértéssel, mint az orientalisták, habár erről az elméletről világosan történik említés régi műveikben (Lásd: a hét szféra felsorolását – nem a „Föld Karshvare-ja”, amint hitték – Fargard XIX., 30). Lásd a későbbiekben.

Összehasonlítva az ezoterikus tanítást James Darmesteter értelmezésével (a Vendidad, kiadta Max Müller prof.), az ember szempillantás alatt láthatja, hol a hiba, és mi okozta. A szóban forgó részlet így hangzik:

„Az indo-iráni Asurá-t (Ahurá-t) gyakran értelmezték úgy, mint hétszerest; bizonyos mitikus (?) szövegek előadásával és bizonyos mitikus (?) számok ereje révén az indo-irániak elődei hét világról beszéltek,¹⁴⁰ és gyakran mondták hétszeresnek a Legfelső Istent, valamint a világokat, amelyek felett uralkodott”. (Lásd: a lábjegyzetet.) „A hét világ Perzsiában a Föld hét Karshvare-ja lett; a Föld hét Karshvare-ra lett osztva, amelyek közül csak egy ismert és hozzáférhető az ember számára, az, amelyen élünk, Hvaniratha; akár úgy is mondhatnánk, hogy hét Föld van.¹⁴¹ A párszi mitológia is hét mennyről tud. Hvaniratha maga is hét környezetre van osztva (Orm. Ahr. 72.§ Vendidad Bev. IX. old.)”, és ugyanez a felosztás és elmélet található meg a legrégebbi és legtiszteletreméltóbb hindu szentiratban, a Rig-Védá-ban. Abban említés történik hat világról Földünkön, a prithivi-n kívül, a Föld feletti hat rájamsi-ról, vagy „emerről” (idám), mint ami szembenáll „amazzal” (azaz a hat földgömbről a három másik síkon vagy világban). (Lásd: Rig-Veda I. 34, III. 56; VII. 10, 411 és V., 60. 6).

A dőlt betűs részek saját kiemeléseink annak hangsúlyozására, hogy az állítások megegyeznek az ezoterikus tanokkal, és a tévedés megtörtént. A Mágusok (Magi) vagy Mazdák (Mazdeans) csak abban hittek, amiben más népek is: nevezetesen bolygóláncunk hét „világában” vagy bolygójában, amelyek közül csak egy, Földünk hozzáférhető az ember számára (a jelen időszakban). A hét kontinens vagy föld ezen a mi bolygónkon való egymást követő megjelenésében és megsemmisülésében, mindenegyes kontinens a hét bolygó emlékezetére (egy látható, hat láthatatlan) fel van osztva hét szigetre vagy földrészre, „hét környezetre”, stb. Ez volt az általános hit akkor, amikor a mostanra már Titkos(sá vált) Tanítás még mindenki számára nyitva állt. A hetes felosztás helyeinek ez a sokfélesége volt az, ami zavarba ejtette az orientalistákat (megtévesztve továbbá mind a beavatatlan hinduk mind a párszik ősi doktrínáikról való felejtése által) örökösen visszatérő hétszeres számaival, és ezért tekintették „mitikusnak”. Az első princípiumoknak ez az elfeledése térítette le a helyes nyomról az orientalistákat, és követtette el velük a legnagyobb baklövéseket. Hasonló tévedés található az Istenek értelmezésével kapcsolatban. Akik járatlanok a korai aryák ezoterikus tanait illetően, azok sohasem képesek helyesen összevetni vagy megérteni ezen LÉNYISÉGEK által magukban foglalt metafizikai jelentést.

Ahura Mazda (Ormazd) a hét Amesha Spenta (vagy Amshaspend) feje vagy szintézise volt, ezért maga egy Amesha Spenta. Éppúgy, ahogy „Jehovah-Binah-Arelim” feje és szintézise Elohim-nak, és nem több; ugyanúgy Agni-Vishnu-Sûrya szintézis és legfőbb, vagy fókusz, ahonnan áramlott fizikaiba és metafizikaiba, a Szellemi valamint a fizikai Napból a Hét Sugár, a hét tüzes nyelv, a hét bolygó vagy isten. Ők valamennyien legfelsőbb istenekké váltak, az EGY ISTENNÉ azonban csak az ősi titkok elvesztése, Atlantisz elsüllyedése, vagy „az Özönvíz” után, India brahmanok által történt elfoglalását követően, akik a Himalaya csúcsainak biztonságát keresték, amikor a magasföldek, a mai Tibet, egy időre elsüllyedtek. Ahura Mazdá-t a Vendidad-ban csak úgy nevezték, hogy „a legáldottabb Szellem, a fizikai Világ Teremtője” Ahura Mazda irodalmi fordításban annyit jelent, hogy „Bölcs Úr” (Ahura „urat”, Mazda „bölcset” jelent). Ahurá-nak ez a neve továbbá a szanszkritban Asura, összekapcsolódik a Manasaputrá-kkal, a Bölcsesség Fiaival, ő az, aki az értelmetlen embernek átadta a tudást, felruházta őt az ő értelmével, a manas-szal. Ahura (asura) az ah „lenni” gyökből származtatható, de elsődleges jelentősége az, amit a Titkos Tanítás bemutat.

Amikor majd a geológia megfejti, hogy hány ezer évvel ezelőtt volt, hogy az Indiai Óceán nyugtalan vizei elérték Közép-Ázsia legmagasabb fennsíkjait, amikor a Kaspi-tenger és a Perzsa-öböl egyek voltak vele, csak akkor tudják majd meg az arya brahman nemzet korát, és Hindustán magasföldjeire történt leszármazásuk idejét, ami évezredekkel később történt.

Yima, a Vendidad-ban az u.n. „első ember”, mint ikertestvére Yama, Vaivasvata Manu Fia, az Egyetemes Történelem két korszakához tartoznak. Ő „ősatyja” a Második Fajnak, innen ered a Pitri-k árnyainak megszemélyesítése, és a posztdiluviális (Vízözön utáni) kor emberiségének atyja. A Magi (mágus) azt mondta „Yima”, ahogy mi azt mondjuk ma, hogy „ember”, ha az emberi nemről beszélünk. A „tiszta Yima”, az első halandó, aki Ahura Mazdá-val társalog, az első „ember”, aki meghal, vagy eltűnik, de nem az első megszületett. „Vixanghat Fia” volt az a jelképes ember, mint Vaivasvata Fia, aki az ezoterizmusban az első három faj képviselője, mindazok kollektív Ősatyja. Ezen fajok közül a két első sohasem halt meg¹⁴², csak eltűnt, elnyelődtek ivadékaikban, és a harmadik csak vége felé ismerte meg a halált, a nemek elválását, nemzésbe „Bukását” követően. Erre világosan utal a Vendidad II. Fargard-ja. Yima visszautasítja azt, hogy Ahura Mazda törvényének pillére legyen, mondván: „Én nem születtem, nem arra tanítottak, hogy a te törvényed támasza legyek.” Ekkor Ahura Mazda arra kéri őt, hogy gyarapítsa embereit és „őrködjön világán”. (3 és 4)

Ő visszautasítja azt, hogy Ahura Mazda papja legyen, mert ő sajátmaga papja és áldozója, de elfogadja a második javaslatot. Válasza:

„Igen!… igen, uralkodni fogok, és őrködöm világod felett. Így legyen, mivel Király vagyok, sem nem hideg szél, sem nem meleg szél, sem betegség, sem halál.”

Majd Ahura Mazda arany gyűrűt és egy tőrt juttat neki, a korlátlan uralom jelképeit, és Yima uralma alatt:

„Háromszáz tél múlt el, és a Föld újra feltöltődött seregekkel és csordákkal, emberekkel és kutyákkal és madarakkal és vörösen lángoló tüzekkel”, stb. (300 tél 300 korszakot vagy ciklust jelent.)

„Újra feltöltődött” kifejezés jól mutatja, hogy mindez volt már korábban; és bizonyítja annak az elméletnek a tudását, amelyik a világ és annak ciklusai egymást követő pusztulásáról szól. Ha egyszer vége a „300 télnek”, Ahura Mazda figyelmezteti Yimá-t, hogy a Föld túl zsúfolttá válik, és az embereknek nincs hol élniük. Akkor Yima továbblép, és Spenta Armaϊta segítségével (a női nemtő, vagy a Föld Szelleme) a Földet megnyújtja, és az egyharmaddal nagyobb lesz, amit követően „új seregek és csordák és emberek” jelennek meg rajta. Ahura Mazda megint figyelmezteti őt, és Yima ugyanazzal a mágikus erővel kétharmaddal megnagyítja. „Kilencszáz tél” múlik el, és Yimának harmadszor kell véghez vinnie a szertartást. Ez az egész allegorikus. A Föld megnyújtásának három folyamata a három egymásra következő kontinensre és fajra vonatkozik, amelyek egymásután következnek, egyik a másikból, ami másutt részletesebben is kifejtésre került. A harmadik időszak után Ahura Mazda „égi istenek és kiváló halandók” egy összejövetelén figyelmezteti Yimá-t, hogy az anyagi világban a végzetes telek összeomlanak, és minden élet el fog tűnni. Ez a „Vízözön” mazdai jelképes ábrázolása, és Atlantis eljövendő kataklizmája, amely sorban minden fajt elsöpör. Ahogy Vaivasvata Manu és Noah (Noé), Yima is készít egy vara-t (elkerített területet, bárkát) Isten irányítása nyomán, és továbbviszi minden élő teremtmény, állat és „tűz” magját.

Ennek az új „Földnek” vagy új kontinensnek lesz Zarathustra a törvényadója és uralkodója. Ez volt a Negyedik Faj kialakulásának kezdete, miután a Harmadik ember-teremtményei kezdtek kihalni. Addig, amint mondtuk, (lásd: fentebbi lábjegyzetet) nem volt tényleges halál, csak átalakulás, mivel az emberek még nem rendelkeztek személyiséggel. Monad-juk volt, az EGY LÉLEGZET kilehelései, és olyan személytelen, amilyen a forrás, amelyből eredtek. Testük volt, vagy inkább árnytestük, amely bűntelen volt, ezért Karma nélküli. Ezért, minthogy nem volt Kamaloka – legkevésbé Nirvana, sőt Devachan – és nem volt az emberek lelkének személyes Ego-ja, nem voltak közbülső időszakok sem inkarnációik között. Mint a Phoenix, a primordiális (őseredeti) ember a régiből új testében támadt fel. Minden alkalommal és minden új nemzedékkel szilárdabb lett, fizikailag mind tökéletesebb, a fejlődési törvénynek megfelelően, amely a Természet Törvénye. Halál a befejezett fizikai szervezettel érkezett el, és vele a morális hanyatlás.

Ez a magyarázat rámutat még egy ősi vallásra, amelyik megegyezik jelképrendszerében az egyetemes Doktrínával.

Másutt megvannak a legrégebbi perzsa hagyományok, a még régebbi Mágusok mazdeista ereklyéi, és néhányuk tisztázott is. Az emberi faj nem egy magányos emberpártól származott. Sohasem volt egy első ember – akár Ádám, akár Yima – csak egy első emberiség.

Ez akár lehet – akár nem lehet „mérsékelt poligenizmus” (polygenismus, gör. = embertani elmélet, amely szerint az emberiség több törzsből származik, ezért az egyes fajták nem egyenlő értékűek). Ha egyszer mindkettőt, a semmiből való teremtést –mint képtelenséget – és az emberfeletti Teremtőt vagy teremtőket – mint tényt – a tudomány elveti, a poligenizmus sem okoz több nehézséget vagy kényelmetlenséget (inkább kevesebbet tudományos szempontból), mint a monogenizmus.

Mindazonáltal az ugyanolyan tudományos, mint bármely más felvetés. Mivel Nott és Gliddon „Embertípusok” című műve Bevezetésében Agassiz kinyilvánítja hitét abban, hogy „az emberi ősfajok külön-külön lettek teremtve”, és megjegyzi, hogy „míg minden zoológiai tartományban az állatok különböző fajtájúak, az ember, fajainak sokfélesége ellenére, mindig egy és ugyanazon emberi lényt képez.”

Az okkultizmus az őseredeti fajokat hétben határozza meg, illetve arra korlátozza, mivel „hét ősatyja” vagy prajâpati-ja, vagy kifejlesztője volt a lényeknek. Ők sem nem istenek, sem nem természetfeletti Lényiségek, hanem fejlett Szellemiségek, egy másik és alacsonyabb bolygóról, erre a bolygóra újraszületve, létrehozva sorjában a jelenlegi Emberiséget a jelenlegi Körben. Ezt a tant megint csak megerősíti egyik utánzata, a gnosztikus tan. Antropológiájukban és Teremtéselméletükben azt tanították, hogy „Hét angyal egy bizonyos csoportja” formálta az első embereket, akik nem voltak különbek öntudatlan, gigantikus árnyszerű alakoknál, „puszta vonagló hernyók” (!) – írja Irenæus (I. 24, 1), aki szokás szerint valószerű hasonlatot használ.

D.

A hetesség az exoterikus művekben

Most megvizsgálunk más ősi iratokat is, hogy vajon tartalmaznak-e hetes osztályozást, és ha igen, milyen mértékben.

Szétszóródva a szanszkrit szövegek ezreiben, néhányuk még felbontatlan, mások még ismeretlenek, valamint a Purânákban, kiemelkedő helyet foglalnak el a hetes és negyvenkilences (7 x 7) számok legalább annyira, ha nem méginkább, mint a héber Bibliában. Megtalálhatók az I. Fejezet Hét teremtésétől egészen Nap hét sugaráig, a végső Pralaya-ban, amely hét Napba terjed szét, és elnyeli az egész Univerzum anyagát. Így a Matsya Purâna szerint: „A Védá-k hirdetése céljából Vishnu a Kalpa kezdetén elmondta Manu-nak Narasimha és a hét Kalpa történetét.” Ugyanaz a Purâna bemutatja, hogy „minden Manvantará-ban Rishi-k¹⁴³ osztálya jelenik meg hetesével és heten, és miután törvénykönyvet és erkölcsöt alkottak, örömben távoztak” – a Rishi-k sok más dolgot is képviselnek az élő Bölcseken kívül.

Az Atharva Veda (Dr. Muir fordítása) XIX., 53. Himnuszban hangzik:

„1. Idő visz (bennünket) előre, egy táltos, hét sugárral, ezer szem, hervadhatatlan, telve termékenységgel. Rá építenek az értelmes bölcsek, kerekei maga az összes világ.”

„2. Így az Idő hét keréken jár; hét kerékagya van; halhatatlanság a tengelye. Ő jelenleg az összes világ. Siet előre az első Isten felé.”

„3. Egy tele korsót tartalmaz az Idő. Sok formában létezőnek látjuk. Ő az összes világ a jövőben. Úgy hívják: ’Idő a legmagasabb Mennyekben’”…

Tegyük még hozzá az Ezoterikus Könyvből a következő versszakot:

„Tér és Idő egyek. Tér és Idő névtelen, mivel ők a megismerhetetlen AZ, ami csak hét sugarán keresztül érzékelhető, ami a Hét Teremtés, a Hét Világ, a Hét Törvény,” stb.,

Ne felejtsük el, hogy a Purâná-k ragaszkodnak az Idő és Tér Vishnu-val¹⁴⁴ való azonosításához, és még a rabbinista Isten-szimbólum is Maqom, „Tér”, és világossá válik, hogy miért, mert egy megnyilvánuló Istenség céljaira – Tér, Anyag és Szellem – az egy középpont háromszöggé és négyessé vált (a tökéletes kocka), innen a Hetes. Még a Pravaha szél is (a misztikus és okkult erő, amelyik lendületet ad, és igazgatja a csillagok és bolygók járását) hetes. A Kurma és Linga Purânák is hét legfőbb ilyen nevű szelet sorolnak fel, amelyek a Kozmikus Tér princípiumai. Ezek közvetlen összeköttetésben állnak Dhruvá-val¹⁴⁵ (jelenleg Alpha), a Sark-csillaggal, amelyik viszont kozmikus erőkön keresztül történő változatos jelenségek létrejöttével kapcsolatos.

Így a Hét Teremtésből, hét Rishi-ből, égövből, kontinensből, princípiumból, stb., amelyek az Arya Iratokban szerepelnek, a szám áthaladt indiai, egyiptomi, káldeus, görög, zsidó, római és végül keresztény misztikus gondolkodáson keresztül, amíg csak ki nem kötött, és fenn nem maradt kitörölhetetlen hatást gyakorolva minden exoterikus teológiára. A hét ősrégi könyvet Ham kicsente Noah (Noé) bárkájából, és odaadta Cush-nak, fiának, és Ham és Cheiron hét rézoszlopa visszatükröződés és emlékezet a Hét legfontosabb misztériumról, a „Hét titokzatos kisugárzás”, a „Hét Hang” és hét sugárnak megfelelően hétezerszer hét másolatuknak szellemi és sziderikus (csillagászati) modelljeit létrehozva későbbi aeonokban.

A titokzatos szám ismét szembetűnő a nem kevésbé rejtelmes Marutáknál. A Vayu Purâna elénk tárja, és Harivansa megerősíti, hogy a Marutá-k – a legrégebbi, ahogy legfelfoghatatlanabb istenek a másodrangú vagy alacsonyabb istenek között a Rig Veda szerint – „minden manvantará-ban (Körben) hétszer heten (vagy 49-en) születnek; hogy mindenegyes manvantará-ban négyszer heten (vagy huszonnyolcan) érik el a megszabadulást, azonban helyüket ugyanolyan minőségben újraszületett személyek töltik be”. Kik a Marutá-k ezoterikus értelmezésükben, és kik azok a személyek, akik „újraszületnek ugyanolyan minőségben”? A Rig és más Védá-k szerint a Marutákat úgy ábrázolják, mint vihart okozó isteneket, és mint Indra barátait és szövetségeseit; ők „ég és föld Fiai”. Ez elvezet egy jelképhez, amely szerint ők Siva gyermekei, a yogik nagy pártfogójáé, „a Maha-Yogi, a nagy aszkéta, akiben az absztrakt meditáció és szigorú vezeklés legnagyobb tökéletessége összpontosul, amelyek által a legkorlátlanabb erők szerezhetők meg, csodálatos dolgok művelhetők, a legmagasabb szellemi tudás birtokába lehet jutni, és az univerzum nagy szellemével való egyesülést lehet ténylegesen elérni”. A Rig Védá-ban a Siva név ismeretlen, az istent Rudrá-nak hívják, amely szót Agni-ra alkalmazzák, a tűzistenre, és ott a Marutákat az ő fiainak nevezik. A Ramayana-ban és a Purânákban az ő anyjuk, Diti – Aditi egyik alakja, nővére vagy kiegészítője – nagyon szeretne egy fiút, aki elpusztítaná Indrá-t. Kasyapa, a Bölcs ezt mondja neki: „ha teljesen tiszta a személy, és gondolatai igazán istenfélők, méhében hordozza a gyermeket száz éven át” akkor neki lesz ilyen fia. Indra azonban legyőzi őt fondorlattal. Villámcsapásával az embriót hét részre vágja méhében, majd minden részt ismét hét darabra, akik sebesen száguldó istenekké, a Marutákká¹⁴⁶ válnak. Ezek az istenségek nem mások, mint a Kumârá-k egy másik vonulata vagy fejlődési foka, akik nemzetségnevüket illetően Rudrá-k, mint sokan mások.¹⁴⁷

Diti, minthogy ő Aditi, hacsak az ellenkezőjét be nem bizonyítja valaki nekünk, tehát Aditi vagy Akâsa legmagasabb formájában az egyiptomi hétszeres mennybolt. Minden valódi okkultista tudja, hogy ez mit jelent. Ismételten elmondjuk, Diti a hatodik metafizikai jellegű princípium, az Akâsa-i Buddhi. Diti, a Maruták anyja földi megjelenési formáinak egyike egyidejűleg képviseli az aszkétában az isteni Lelket, és a misztikus Emberiség isteni vágyakozásait Maya fátylaiból való megszabadulás, és ennek következtében a végső üdvösség felé. Indra jelenleg lefokozódott a Káli yuga következtében, amikor az ilyen vágyak többé már nem általánosak, hanem abnormálissá váltak az Ahamkara (az önzés, Önösség, Én-vagyok-ság érzése) általános terjedése, valamint a tudatlanság által, jóllehet Indra kezdetben a hindu Pantheon egyik legnagyobb istene volt, ahogy a Rig Veda bemutatja. Sura-dhipa, „az istenek feje” Jishnu-tól, „az égi seregek vezérétől” a hindu St. Michael (Szt. Mihály) bukott lefelé az aszkétizmus ellenzőjévé, minden szent vágyakozás ellenségévé. Őt úgy mutatják be, mint aki Aindrî-vel (Indrani) házasodott, aki Aindri-yaka, az érzékelési elem kibontakozásának megszemélyesítése, akivel házasodott, „kéjes vonzereje miatt”, amelyet követően elkezdett égi női démonokat leküldeni, hogy szent emberek, Yogik szenvedélyeit felszítsák, és „félretántorítsák őket a hatékony vezekléstől, amelytől rettegett”. Ilyen körülmények között Indrát „az égbolt isteneként, a megtestesült atmoszféráként” jellemezve valójában kozmikus princípium, Mahat, az ötödik emberi princípium – Manas duális aspektusában: minthogy Buddhi-val kapcsolódik össze, és hagyja magát Káma-princípiuma (szenvedélyek és vágyak teste) által lehúzni. Ezt Brahmâ szemlélteti, amikor azt mondja a legyőzött istennek, hogy gyakori kudarcai Karma-nak tudhatók be, és büntetés féktelenségéért és különféle nimfák elcsábításáért. Ez utóbbi jellegzetesség miatt próbálja megvédeni magát a pusztulástól, és teszi tönkre az eljövendő „gyermeket”, akinek rendeltetése az ő legyőzése: a gyermek természetesen a Yogi állhatatos, isteni akaratát jelképezi, arra késztetve, hogy minden ilyen kísértésnek ellenálljon, és így lerombolja a szenvedélyeket földi személyiségén belül. Indra ismét sikert ér el, mert hús győz le szellemet (Diti csalódottnak mutatkozik a Dvâpara Yugában, abban az időszakban, amikor a Negyedik Faj virágzott). Az „Embriót” (az új isteni adeptusság, az Arya Ötödik Faj aszkétáinak elsőszülöttjét) hét részre osztja, nemcsak az új Gyökérfaj hét alfajára, amelyek mindegyikében lesz egy Manu,¹⁴⁸ hanem az adeptusság hét fokozatára is, majd azután mindegyik részt hét darabra, utalva minden Gyökérfaj, sőt alfaj Manu-Rishi-jeire.

Nem tűnik nehéz feladatnak annak megértése, hogy mit jelent, hogy a Maruták minden „manvantarában” „négyszer heten” érik el a megszabadulást, és helyüket „ugyanolyan minőségben (a Marutá-kéban ezoterikus jelentésükben) újraszületett személyek”töltik be. A Marutá-k jelképezik a) a szenvedélyeket, amelyek minden jelölt keblében viharzanak, amikor aszkétikus életre készül, ez misztikusan; b) Akâsa alacsonyabb princípiumainak, testének vagy stuhla sarirá-jának sokféle aspektusában rejtőzködő okkult erőket, amelyek minden lakott bolygó alacsonyabb, földi légkörét jelképezik, ez misztikusan és sziderikusan; c) a valóságos, tudatos Létezőket, kozmikus és pszichikai természetű Lényeket.

Ugyanakkor „Maruták” a mi okkult szóhasználatunkban nagy Adeptus Ego-knak adott egyik elnevezés, akik eltávoztak, és akiket úgy is, mint Nirmanakayá-kat ismerünk; azoknak az Ego-knak nevei, akiknek, minthogy ők már túl vannak illúzión, nincs Devachan, és akik az emberiség javáért önként lemondtak a Nirvaná-ról, vagy még nem érték el, láthatatlanul a Földön maradnak. Ezért tüntetik fel a Marutákat¹⁴⁹ váltakozva, egyszer, mint Siva-Rudra, a Yogi-Patrónus fiait, akinek „harmadik szemét” misztikusan meg kell szereznie az aszkétának, mielőtt adeptussá válik, majd másodszor kozmikus jellegükben, mint Indra alárendeltjeit és ellenfeleit. A „négyszer hét” megszabadulás utal a négy Körre, és a négy Fajra, amelyek megelőzték a mienket, amelyek mindegyikében Marut-Jivá-k (monádok) születtek újra, és elérték a végső megszabadulást, ha sajátmaguk azt választották. Ehelyett, előtérbe helyezve az emberiség javát, amely egyre reménytelenebbül fog küszködni a tudatlanság és nyomorúság szövevényében, hacsak nem lenne ez a külső segítség, ismét és ismét újraszületnek, „ugyanolyan jelleggel” és így „töltik be saját helyeiket.” Hogy kik ők, „a Földön”, az okkult tudomány minden tanulmányozója tudja. Azt is tudják, hogy a Maruták Rudrák, akik között megtalálható a Twashtri család – Visvakarman szinonimája –, a Beavatottak nagy védnöke. Ez elegendő ismeretet ad valódi természetükről.

Ugyanez vonatkozik a Kozmosz és az emberi princípiumok hetes felosztására. A Purânák más szent szövegekkel együtt, bővelkednek erre utaló célzásokban. Mindenekelőtt a Világtojás, amely Brahmât vagy a Világmindenséget tartalmazta, „külsőleg hét természetes elemmel volt felruházva, először csak tágabban felsorolva mint Víz, Levegő, Tűz, Éter és három titokzatos elem” (I. Könyv). Majd a „Világról” azt mondják, hogy hét elem által „körülzárt minden oldalon” és a tojáson belül is a magyarázat szerint „az univerzum minden oldalon körülzárt, felül és alul is Andakat’áha, Brahmâ tojásának héja által”. A héj körül víz folyik, amelyet tűz vesz körül, a tüzet levegő, a levegőt éter; az étert az elemek forrása (Ahamkara); az utóbbit az Egyetemes Elme (a szövegekben „intellektus”) (Vishnu Purâna II. Könyv, VII. fejezet). Ez arra utal, hogy szférák, de ugyanannyira princípiumok is. Prithivi nem a Földünk, hanem a Világ, a Naprendszer, és tágat, Széleset jelent. A Védák – valamennyi közül a legnagyobb tekintély, habár megfejtési kulcsra van szükségünk, hogy helyesen értelmezzük – három evilági és három mennyei földet említ, mint amelyek a mi Földünkkel, Bhûmi-val, egyidejűleg létesültek. Gyakran mondják nekünk, hogy hat, és nem hét, a szférák illetve princípiumok száma, stb. Mi erre azt válaszoljuk, hogy valóban hat princípium van az emberben, mivel teste nem princípium, hanem annak burkolata, héja. Így van ez a bolygólánccal is, ha ezoterikusan beszélünk róla, a Föld (valamint a hetedik, vagy inkább a negyedik sík, az, amelyik hetedikként található, ha az Elementálok első hármas birodalmától számítjuk, amelyik kezdi a formaképzést) figyelmen kívül hagyható, lévén (számunkra) egyetlen megkülönböztethető test a hét közül. Az okkultizmus nyelve változatos. Feltéve azonban, hogy a Védákban csak arra a három földre gondolnak hét helyett, melyik az a három, mivel mi csak egyet ismerünk? Nyilvánvalóan okkult jelentéssel kell bírnia a megfontolás alá eső állításnak. Nézzük csak! A „Föld, amelyik lebeg” (az Űr) Egyetemes Óceánján lebeg, amelyet Brahmâ a Purânákban hét sávra oszt, Prithivi, a világ, hét princípiumra osztva; egy eléggé metafizikainak látszó kozmikus felosztás valójában okkult hatásaiban fizikai. Sok Kalpá-val később említésre kerül Földünk, az is hét zónára¹⁵⁰ osztva, ugyanazon analógia törvénye alapján, amelyik az ősi filozófusokat vezérelte. Ezután az ember hét földrészt, hét szigetet, hét óceánt, hét tengert, hét hegyet, hét tájékot talál rajta, stb.¹⁵¹

Azonkívül nemcsak a hindu szentiratokban és filozófiában találunk utalásokat a Hét Földre, hanem a perzsa, főniciai, káldeai, egyiptomi kozmogóniákban is, sőt a rabbinista irodalomban is. A Főnix¹⁵², amit a héberek Onech-nek עכֶק (a Phenoch-ból, Enoch, a titokzatos kör és beavatás jelképe) és a törökök Kerkes-nek neveznek, ezer évig él, amelyet követően tüzet szítva önmagát hamvasztja el; majd sajátmagából újraszületve újra ezer évig él, egészen hétszer hétig: (lásd: „Ali Könyve”, Book of Ali – orosz fordítás), amíg az Ítélet napja eljön. A „hétszer hét”, 49 világos allegória, és utalás a negyvenkilenc „Manu”-ra, a Hét Körre, és a hétszer hét emberi ciklusra mindenegyes Körben mindegyik bolygón. A Kerkes és az Onech egy fajnak a körét jelenti, és a misztikus Ababel fát – az „Atya (Élet) Fáját” a Korán-ban – amely új ágakat és lombozatot hajt a Kerkes vagy Főnix minden feltámadásakor; az „Ítélet Napja” „kis Pralayá-t” jelent (lásd: „Ezoterikus Buddhizmus” „Esoteric Buddhism”). Az „Isten Könyve” (Book of God) és az „Apokalipszis” (Apocalypse) szerzője úgy gondolja, hogy „a Főnix egészen egyszerűen ugyanaz, mint Simorgh, a perzsa óriásmadár. Erről az utóbbi madárról szóló leírás még határozottabban támasztja alá azt a véleményt, hogy a Főnix halála és feléledése a világ egymást követő pusztulását és újrateremtődését jeleníti meg, amelyről sokan azt hiszik, hogy szenvedélyes tűzáradat segítségével (175.old.), és váltakozva, özönvízzel történik. „Amikor a Simorgh-tól megkérdezték korát, ő úgy tájékoztatta Caherman-t, hogy ez a világ nagyon régi, mivel már hétszer töltötték meg az emberektől különböző lényekkel, és hétszer néptelenítették,¹⁵³ hogy az emberi faj kora, amelyben jelenleg vagyunk, fennmarad hétezres számig, és ő maga tizenkét ilyen szabályos ismétlődést látott, és nem tudja, hogy még mennyit kell látnia”. („Keleti Gyűjtemény”, Oriental collections, II. 119.)

A fenti állítás azonban nem új. A múlt századi Bailly-től egészen a jelen századi (XIX.) Dr. Kenealy-ig, ezeket a tényeket néhány író megfigyelte, most azonban kapcsolat állapítható meg a perzsa jós és a nazarénusi próféta között. Így beszél erről az „Isten Könyve” (Book of God) szerzője:

„Simorgh a valóságban ugyanaz, mint a hinduk szárnyas Singh-je (oroszlánja) és az egyiptomiak Sphinx-e. Azt mondják, az előbbi meg fog jelenni a világ végezetén… mint egy óriási madár-oroszlán. Innen kölcsönözték a rabbik mítoszukat egy hatalmas madárról, aki egyszer a Földön állva, másszor az óceánon sétálva… miközben fejével az eget támasztja alá; és a szimbólummal együtt elfogadták azt az elméletet is, amelyre vonatkozik. Azt tanítják, hogy a bolygónak hét egymást követő megújulása lesz, mindegyik újrateremtődött bolygószerkezet hétezer évig fog tartani (?), és a világegyetem teljes időtartama 49,000 év lesz. Ezt a nézetet, amely magában foglalja minden megújult teremtmény korábbi létezésének elméletét, ők vagy babiloni fogságuk alatt tanulták, vagy valószínűsíthetően része volt az ősi vallásnak, amelyet papjaik megőriztek a távoli múltból (176. old.)”. Ez inkább azt mutatja, hogy a beavatott zsidók kölcsönözték, és beavatatlan követőik, a talmudisták elvesztették jelentését, és a Hét Kört, és a negyvenkilenc fajt alkalmazták, stb., rosszul nekiállva.

Nemcsak az „ő papjaik”, hanem minden más országé is. A gnosztikusok, akiknek változatos tanításai az egy ősi és egyetemes tantétel megannyi visszhangja, más formában ugyanezeket a számokat adják Jézus szájába az okkult Pistis Sophia-ban. Még többet mondunk: a Jelenések keresztény szerkesztője vagy szerzője is megőrizte ezt a hagyományt, és Hét Fajról beszél, amelyből négy, az ötödik egy részével már elmúlt, és kettő még következik. Ezt olyan félreérthetetlenül állítja, ahogy csak lehet a XVII. rész 9. és 10. versében. Így szólt az Angyal: „Itt az elme, amelyben van bölcsesség. A hét fő a hét hegy, amelyen az asszony ül. Király is HÉT van, az öte elesett, és az egyik van, a másik még el nem jött”. Ki lenne az, aki legkisebb mértékben is ismerve az ősi szimbolikus nyelvet, elmulasztaná felismerni az öt Királyban, akik elestek, a négy Gyökérfajt, akik már voltak, és az ötödik egy részét, és az egyben, aki van, és a másikban, aki „még nem jött el” a hatodik és hetedik gyökérfajokat, ahogy ennek, jelen fajunknak alfajait is? Egy másik, még erőteljesebb célzás áll Mózes III. Könyvében (Leviticus) a Hét Körre és a negyvenkilenc gyökérfajra, amely megtalálható másutt, a Függelékekben, a III. részben.

E.

Hét a csillagászatban, a tudományban és a mágiában

Ezenfelül a hetes szám szorosan összekapcsolódik a Plejádok (Fiastyúk) okkult jelentésével, Atlas-nak a hét leányával, „a hat jelenlévővel, és a hetedik elrejtettel”. Indiában dajkaságuk révén kötődnek Karttikeyá-hoz, a háborús istenhez. A Plejádok (szanszkrit nyelven Krittika) azok, akik nevüket az istennek adták, mivel Karttikeya a Mars bolygó, asztronómiailag. Mint Isten, ő Rudra fia, asszony közbelépése nélkül született. Ő is egy „ifjú szűz ” Kumâra, aki Siva magjából tűzben – a szent szellem - fogant, ezért hívták Agni-bhû-nak. A néhai Dr. Kenealy úgy gondolta, hogy Karttikeya Indiában a Naro-k ciklusának titkos jelképe, ami 600, 666 és 777 évekből áll, aszerint számolva, hogy szoláris vagy lunáris, isteni vagy halandó emberi; és a hat látható vagy hét valóban létező nővér, a Plejádok szükségesek, hogy teljessé tegyék ezeket a legtitokzatosabb és legrejtélyesebb csillagászati és vallási szimbólumokat valamennyi közül. Ezért, egy különleges eseményt emlékezetessé téve, Karttikeya megjelent idősen, mint Kumâra, egy aszkéta, hat fejjel – a Naro-k mindegyik évszázadára egy fejjel. Amikor a jelképre egy másik esemény kapcsán volt szükség, akkor a hét sziderális (csillagászati) nővérrel való együttállásban Karttikeya Kaumâra (vagy Senâ), női aspektusa által kísérve látható. Ekkor ő egy páván lovagol – a Bölcsesség és Okkult Tudás madara, az indiai Főnix, akinek görög vonatkozása a Naro-k 600 évével jól ismert. Homlokán hatsugarú csillag (kettős háromszög), Swastika, hat, esetleg hétágú korona van, a páva farka a sziderális eget ábrázolja; a Zodiákus tizenkét jele testén van elrejtve; ezért hívják „Dwâdasa Kara”-nak („a tizenkét-kezű”-nek), és Dwâdasâksha-nak („tizenkét-szeműnek”) is. Ő, mint Sakti-dhara, a „Dárda-tartó”, Târaka legyőzője, „Taraka-jit”, legnevezetesebbnek feltüntetve.

A Naro-k éveit (Indiában) kétféle módon számítják – vagy „az istenek 100 éveként” (isteni évek), vagy 100 halandó emberi évként – látható az óriási nehézség, amely a beavatatlanok számára ezen ciklus helyes megértésének útjában áll, amely pedig olyan fontos szerepet játszik Szt. János Apokalipszis-ében. Ez a valódi apokaliptikus Ciklus, bár az erre vonatkozó találgatások között csak mindössze néhány hozzávetőleges igazság található, lévén váltakozó hosszúságú, és különféle történelem előtti eseményekkel függ össze.

Felhozzák azzal az időtartammal szemben, amit a babiloniak állítottak saját isteni korszakukról, hogy Suidas úgy mutatja be, hogy az ősök időrendi számításában napok szerepelnek évek helyett. Dr. Sepp, a hindu ezresekben és milliókban számolt 432 évéről (a Yugák időtartama) – másutt kifejtett -leleményes plágiumában, amelyet a „Krisztus születése” előtti 4,320 lunáris évre törpített, mint amit előre elrendeltek a sziderális (ezenfelül láthatatlan) mennyekben, és „a Bethlehemi Csillag megjelenésével” bizonyított, Suidas-hoz és szaktekintélyéhez folyamodott. Azonban Suidas-nak erre nem volt más bizonyítéka saját találgatásain kívül, és nem volt Beavatott. Bizonyításként idézi Vulcan-t, utalva arra, hogy időrendi állítás szerint 4,477 évig, azaz 4,477 napig uralkodott, amit ő úgy gondol, vagy megad években, 12 év, 3 hónap és 7 nap; az eredetiben 5 nap van, így elhibázva még egy ilyen könnyű számolást is. (Lásd: Suidas, art. Hηλιος.) Igaz, hogy más írók is vétkesek hasonló megtévesztő találgatásokban – például Calisthenes, aki a káldeaiak asztronómiai megfigyelésének csak 1,903 évet tulajdonít, míg Epigenes 720,000 évet ismer el (Pliny. Histor. Natur. Lib. VII. 56. fejezet). Az ilyenfajta feltevéseket profán írók félreértésekre alapozták. A nyugatiak, az ókori görögök és rómaiak valamennyien Indiától kölcsönözték kronológiájukat (időrendiségre vonatkozó megállapításaikat). A Bagavadam tamil nyelvű kiadásában az áll, hogy 15 szoláris nap tesz ki egy Paccham-ot; két paccham (vagy 30 nap) a halandók egy hónapja, hozzátéve, hogy egy ilyen hónap a Pitar Devata (Pitrik) számára csak egy nap. Továbbmenve, két ilyen hónap alkot egy roodoo-t, három roodoo tesz ki egy ayanam-ot, két ayanam egy évet, a halandók egy ilyen éve az isteneknek csak egy napja. Ilyen félreértett tanítások alapján képzelte néhány görög, hogy az összes beavatott pap évekké alakította a napokat!

A régi görög és latin íróknak ez a tévedése Európában is következményekkel járt. A múlt század (XVIII.) végén és ennek a századnak (XIX.) az elején a tudatosan megcsonkított hindu időszámításra alapozva, amit néhány túlbuzgó gátlástalan misszionárius hozott Indiából, Bailly, Dupuis és mások egészen fantasztikus elméletet építettek fel ebben a témakörben. Mivel a hinduk egy fél holdfordulatot vettek időmértékül, és mert egy hónap csak tizenöt napból állt - amiről Quint. Curtius beszél (Menses in quinos dies descriperunt dies. Quint. Curt. LVIII., 9. fejezet) – a hindu irodalom említése szerint, ezért igazolt tény, hogy az ő évük csak félév volt, ha nem nevezték napnak. A kínaiak szintén felosztották Zodiákusukat huszonnégy részre, ebből kiindulva évüket huszonnégy kéthétre, és az ilyen számítási mód sem akadályozta, és nem is akadályozza meg, hogy ugyanolyan csillagászati évvel rendelkezzenek, mint a mienk. Van hatvannapos periódusuk – a dél-indiai Roodoo, mind a mai napig néhány tartományban. Továbbá, Diodorus Siculus (Lib. I. 26.§, 30. old.) „harminc napot egy egyiptomi évnek” nevez, vagy azt a periódust, amely alatt a hold egy teljes fordulatot tesz. Plinius és Plutarchos mindketten beszélnek róla (Hist. Nat. Lib. VII. 48. fejezet, III. kötet, 185. old. és Life of Numa, „Numa Élete”, 16. §); vajon magától értetődő-e, hogy az egyiptomiak, akik ugyanannyira ismerték a csillagászatot, mint bármelyik másik nép, a holdhónapot harminc napból állónak vették, amikor csak huszonnyolc nap törtszámmal? Ennek a lunáris periódusnak biztosan ugyanúgy okkult jelentése volt, mint a hinduk Ayanam-jának és roodoo-jának. A két hónapos év és a hatvan napos periódus egyaránt általános időmérték volt az ókorban, amint maga Bailly is bemutatja Traité de l’Astronomie Orientale (Értekezés a keleti asztronómiáról) című munkájában. A kínaiak saját könyveik szerint két részre osztották évüket, egyik napéjegyenlőségtől a másikig. (Mem. Acad. Ins. T. XVI., 48. fejezet, Tom. III., 183.old.) Az arabok az ősidőkben az évet hat évszakra osztották, mindegyik két hónapból állt; a kínai asztronómiai műben, amelyet Kioo-tche-nek neveztek, az áll, hogy két holdhónap tesz ki egy időmértéket, és hat időmérték egy évet; és Kamcsatka őslakóinak mind a mai napig hat hónapból áll az év, mint amikor Chappe abbé meglátogatta őket. („Utazás Szibériába”, „Voyage to Siberia”, III. kötet, 19.old.) Mindezt csak annak okán említettük, hogy amikor a hindu Purânákban „egy szoláris év” áll, akkor ez alatt egy szoláris napot értenek. Ez a természeti törvények tudása, ami a hetet, azt lehet mondani, természetes gyökérszámmá teszi a megnyilvánult világban – mindenesetre jelenlegi földi életciklusunkban – és működésének csodálatos értelme, amelyik feltárt az ősöknek oly sok természeti titkot. Ezenfelül ezek a törvények és folyamataik, csillagászati, földi és morális síkon, tették lehetővé, hogy a régi csillagászok helyesen számítsák ki a ciklusok időtartamát, és vonatkozó hatásaikat az események menetére; hogy előzetes feljegyzéseket készítsenek (jövőbelátásnak nevezik) arról, milyen befolyásuk lesz az emberi fajok irányvonalára és fejlődésére. A Nap, a Hold és a bolygók, a sohasem tévedő időmérők, amelyeknek a hatását és periodicitását jól ismerték, így vált a nagy Uralkodóvá, és a mi kis rendszerünk uralkodójává mind a hét területen vagy „működési szférában”.¹⁵⁴

Ez olyan nyilvánvaló és figyelemre méltó, hogy még sok modern tudós és materialista valamint misztikus figyelmét is magára vonzotta ez a törvény. Fizikusok és teológusok, matematikusok és pszichológusok hívták fel ismételten a világ figyelmét a „Természet” viselkedésében a periodicitás tényére. Ezeket a számszerűségeket a „Szövegmagyarázatokban” a következő szavakkal világítják meg:

A KÖR NEM AZ „EGY”, HANEM A MINDEN.

A MAGASABB (égben) AZ ÁTHATOLHATATLAN RAJAH („ad bhutam”, lásd: Atharva-Veda, X., 105), AZ (a Kör) EGGYÉ VÁLIK, MERT (az) AZ OSZTHATATLAN, ÉS NEM LEHET BENNE TAU.

A MÁSODIKBAN (a három „Râjamsi”-ból, triteye, vagy a három „Világból”) AZ EGY KETTŐVÉ VÁLIK (hím és nő); ÉS HÁROMMÁ (hozzátéve a Fiút vagy Logost); ÉS A SZENT NÉGGYÉ („tetractis” vagy a „Tetragramma”).

A HARMADIKBAN (az alsóbb világ vagy a mi Földünk) A SZÁM NÉGGYÉ LESZ, ÉS HÁROMMÁ ÉS KETTŐVÉ. VEDD AZ ELSŐ KETTŐT, HÉTHEZ JUTSZ, AZ ÉLET TITKOS SZÁMÁHOZ; VEGYÍTSD AZ UTÓBBIT A KÖZÉPSŐ RÂJAH-VAL (fejedelem), ÉS KILENCET KAPSZ, A LÉTEZÉS VAGY VALAMIVÉ VÁLÁS SZÁMÁT.¹⁵⁵

Amikor a nyugati orientalisták elsajátítják a világ felosztásának valódi rig-vedikus jelentését, - a kétszeres, háromszoros, hat- és hétszeres, főleg a kilencszeres felosztást, a mennyre és földre, istenekre és emberekre alkalmazott ciklikus felosztások misztériumát - akkor válik számukra világosabbá, mint amilyen jelenleg. Mivel:

„SZÁMOK HARMÓNIÁJA VAN AZ EGÉSZ TERMÉSZETBEN; a gravitáció erejében, a bolygómozgásokban, a hő, fény, elektromosság és kémiai affinitás törvényeiben, az állatok és növények alakzataiban, és az elme észlelésében. A modern természettudomány és fizika irányvonala valóban egy általánosítás felé halad, ami mindennek az alaptörvényét egy egyszerű számaránnyal fogja kifejezni. Hivatkozhatunk Whewell professzor filozófiájára az induktív tudományokkal kapcsolatban és Mr.Hay kutatásaira a harmonikus szín és forma törvényeire vonatkozóan. Ezekből kitűnik, hogy a hetes szám megkülönböztetett a formák, színek és hangok harmonikus észlelését szabályzó törvényekben, és valószínűleg az ízlelésében is, ha az ilyen fajtájú érzékeléseinket matematikai pontossággal elemezni tudnánk.” („Orvosi Szemle”, „Medical Review”, 1844. július.)

Olyannyira valóban így van, hogy nem egy orvos döbbenten áll különféle betegségek emelkedési és visszahúzódási ciklusainak periodikus hetes visszatérése előtt, és a természettudósok a legteljesebb zavarban vannak ennek a törvénynek a magyarázatát illetően. „Rovarok, csúszómászók, halak, madarak, emlősök, sőt az ember születése, növekedése, érése, életműködései… majd fordulattal, betegségei, hervadása és halála többé-kevésbé hetekben vagy hét napos periódusokban teljesülő törvények irányítása alatt áll.¹⁵⁶ Dr.Laycock (Lancet, 1842-3) az életjelenségek periodicitásáról írva feljegyzett egy „rendkívül figyelemre méltó szemléltetést és a törvény rovarokban való működésének igazolását”.¹⁵⁷

Mindahhoz, amit Grattan Guinness úr, „A korszak végéhez közelítve” , „Approaching End of the Age” című munka szerzője nagyon találóan mond, amint a bibliai kronológiát védelmezi, „és az emberélet … egy hét, évtizedek hete. ’Éveink napjai háromszor húsz év és tíz.’ Egyesítve mindezen tények bizonyságtételét, kötelesek vagyunk elismerni, hogy a szerves természetben hetes periodicitású, hetekben beteljesülő törvény uralkodik.” (269. old.) A következtetések elfogadása nélkül, elsősorban, ami „A bel- és külmissziós Kelet-londoni Intézet” tudós alapítójának premisszáit (előfeltételezéseit) illeti, az író elfogadja és örömmel üdvözli a tudós szerző kutatásait a bibliai okkult kronológiában. Jóllehet visszautasítjuk a modern tudomány elméleteit, hipotéziseit (feltevéseit) és általánosításait, fejet hajtunk a fizikai világban elért nagy vívmányai vagy valamennyi kisebb anyagi természetű részterületen elért eredményei előtt.

Létezik egy egészen bizonyosan okkult „kronológiai rendszer héber szentiratban” – a Kabbala a biztosíték erre; szerepel benne egy „hetek rendszere” ami az archaikus indiai rendszeren alapul, amely megtalálható még az ősi Jyotisha-ban.¹⁵⁸ Ebben vannak napokból, hónapokból, évekből, évszázadokból, évezredekből, évtízezresekből, sőt még annál is többekből álló hetek, vagy az „évek éveinek hete”.¹⁵⁹ Mindez megtalálható az ősrégi tantételekben. És amennyiben ez a közös kronológiai forrás minden szentiratban megtalálható, habár elfátyolozva, és tagadják a Biblia esetében, akkor a hat nap, és a hetedik, a Sabbath (szombat) aligha választja el a Genézis-t a Purâna-i kozmogóniától. Mivel az első „Teremtési Hét” hetességre utal az időszámításban, és így kapcsolódik Brahmâ „Hét Teremtéséhez”. A Grattan Guinness úr tollából származó vaskos kötet, amelyben 760 oldalon gyűjtött össze minden bizonyítékot a hetes tagozódásról, megfelelő tanúságtétel. Mivel, ha a bibliai kronológia, ahogy ő mondja „hetek törvénye által szabályzott”, és ha ez hetes számmal kapcsolatos, bármilyen is a teremtési hét mértéke és napjainak hosszúsága, és ha végül „a bibliai rendszer heteket foglal magában széles változatú skálán”, akkor ez a rendszer azonosnak mutatkozik az összes pogány rendszerrel. Ezenfelül, az annak bemutatására irányuló kísérlet, hogy 4,320 év (lunáris hónapokban) telt el a „Teremtés” és Krisztus születése között, világos és félreérthetetlen kapcsolatra utal a hindu yugák 4,320.000-as számával. Máskülönben miért történne annyi erőfeszítés annak igazolására, hogy ezek a mindenekelőtt káldeai és indo-arya számok ilyen szerepet játszanak az Új Testamentumban? Ezt most még erőteljesebben bizonyítani fogjuk.

Tárgyilagos kritika hasonlítsa össze a két számítást – a Vishnu Purâná-t és a Bibliát –, az eredmény, hogy Brahmâ „hét teremtése” Mózes I. Könyve Genezisének „hete” alapján áll. A két allegória különböző, de a rendszerek mind ugyanazon alapkőre épülnek. A Biblia csak a Kabbala fényében érthető. Vegyük a Zohar-t, a „Rejtett misztérium könyvét”, (Book of Concealed Mystery) bármennyire is eltorzított most, és hasonlítsuk össze. A hét Manvantara hét Rishi-je és tizennégy Manu-ja – akik Brahmâ fejéből pattantak ki, mint az ő „elme-szülött fiai” – azok, akikkel kezdődik az emberiség és fajainak felosztása, az Égi emberből, „a Logoszból” (a megnyilvánultból), aki Brahmâ Prajâpati. Azt mondja (V. 70) a „Ha Idra Rabba Qadisha” (A Nagy Szent Gyülekezet) Macroprosopus, az ősi EGY¹⁶⁰ (Sanat, Brahmâ egyik megjelölése) koponyájáról (fejéről), hogy hajának minden szála „rejtett agyából eredő titkos forrás”. Az ragyog, és azon a hajszálon keresztül jut a Microprosopus hajára, és abból (amely a megnyilvánult Négyesség, a Tetragramma) agya kialakul, és ez az agy harminckét ösvényre oszlik (vagy a triádra és a duádra, vagy ismét csak 432). Majd: (V. 80) „Tizenhárom hajfürtje van a koponya egyik és másik oldalán, azaz hat az egyiken és hat a másikon, a tizenharmadik a tizennegyedik is, minthogy hím-nő, „és általuk veszi kezdetét a haj felosztása (a dolgok, Emberiség és Fajok felosztása).

„Mi hatan fények vagyunk, hetedik (fényből) kisugározva” – mondja Abba Rabbi; „te magad vagy a hetedik fény” (valamennyiünk szintézise teszi hozzá a Tetragrammáról és hét „társáról” szólva, akiket „Tetragramma szemeinek” nevez.)

Tetragramma az Brahmâ Prajâpati, aki négy alakot öltött, hogy mennyei teremtmények négy fajtáját megteremtse, azaz megnégyszerezte magát, vagy a megnyilvánvaló Négyességet hozta létre (lásd: Vishnu Purâna, I. Könyv, V. fejezet). Ezután újraszületett a hét Rishi-ben, az ő Manasaputrá-iban, „elme-szülte fiaiban”, akikből később 9, 21, stb. lett, akikről mindről azt mondják, hogy Brahmâ különböző részeiből születtek.¹⁶¹

Két Tetragramma van: a Macro- és a Microprosopus. Az első az abszolút tökéletes Négyzet, vagy Tetraktisz a Körön belül, mindkettő absztrakt fogalom, azért AIN-nek, nemlétezőnek nevezik, azaz határtalan vagy abszolút Lét-ségnek. Amikor azonban Microprosopus-ként vagy „Égi Emberként”, a megnyilvánult Logoszként szemléljük, akkor az a háromszög a négyzetben, a hétszeres kocka, nem a négyszeres vagy a sima Négyzet. Ugyanaz a „Nagy Szent Gyülekezet” írja (83.): „Ami ezt illeti, Izrael gyermekei tudni szerették volna elméjükben, mint írva van (Exod., Mózes II. Könyve, XVII. 7.): ’Köztünk van-e a Tetragramma vagy a Nemlegesen Létező Egy’?¹⁶² (Hol tettek különbséget a Microprosopus, akit Tetragrammának hívtak, és a Macroprosopus között, akit AIN-nek, a nemlegesen létezőnek hívtak?)”¹⁶³

Így hát a Tetragramma a Három által létrehozott Négy, és a Négy által létrehozott Három, és ezen a Földön hét „társa” vagy „Szemek”, „az Úr hét Szeme” képviseli. Microprosopus legfeljebb csak egy másodlagosan megnyilvánult Istenség. Mivel, a „Nagy Szent Gyülekezet” (Kabbala) 1,152 verse írja:

„Megtanultuk, hogy tízen voltak (társak), akik beléptek Sod-ba (titkos gyülekezet vagy misztérium), és hogy csak heten léptek elő¹⁶⁴ (azaz 10 a megnyilvánulatlan, 7 a megnyilvánult Univerzum képviseletében).

1,158. „És amikor Shimeon Rabbi felfedte az Arkánumot (rejtelmet), egy sem volt jelen, kivéve azokat (a hét társat)… 1,159. És Shimeon Rabbi a Tetragramma hét szemének hívta őket, amint az írva van. Zach. III. 9. „Ezek a Tetragramma hét szeme (vagy princípiuma)”, azaz a négyszeres Égi Ember vagy tiszta szellem, a Hetes emberré alakulva, tiszta anyaggá és Szellemmé.

Így a Tetrad az Microprosopus, és az utóbbi hím-nő Chochmah-Binah, a második és harmadik Sephiroth. A Tetragramma a Hetes szám lényege, földi jelentőségében. Hét a négy és a kilenc között áll, fizikai világunk és az ember alapja és lényege (asztrálisan) Malkuth királyságában.

A keresztényeknek és hívőiknek ennek a Zakariásra való hivatkozásnak és különösen Péter Levelének (I. Levél, II. rész 2-5) bizonyító erejűnek kellene lennie. A régi szimbolizmusban főként a belső Szellemi embert hívják „kőnek”. Krisztus a sarokkő, és Péter valamennyi emberről, mint eleven (élő) kövekről beszél. Ezért „egy kövön hét szem” csak azt jelentheti, amit mi mondunk, azaz, embert hetes felépítéssel (princípiummal).

A hetesnek a Természetben való még világosabb bemutatására hozzátehető még, hogy nemcsak irányítja az életjelenségek periodicitását a hetes, hanem uralkodó szám a kémiai elemek sorozatában, ugyanúgy kimagasló a hang- és színvilágban, amint a spektroszkóp feltárja nekünk. Ez a szám elengedhetetlen tényező az okkult asztrális jelenségek létrehozásánál.

Ha a kémiai elemeket atomsúlyuk szerint rendezzük csoportokba, hetes csoportok sorozatát alkotja; minegyik csoport első, második, stb. tagja közeli hasonlóságot mutat minden sajátosságában a következő csoport megfelelő tagjával. A következő táblázat, amelyet Hellenbach „Számok mágiájá”-ból (Magie der Zahlen) kölcsönöztünk, szemlélteti ezt a törvényt, és teljes mértékben igazolja azt a következtetést, amelyet a szerző a következő szavakkal von le: „Ílymódon látjuk, hogy a kémiai változatosság, amennyire sikerül megragadnunk belső természetét, szám szerinti viszonyoktól függ, továbbá ebben a változatosságban egy uralkodó törvényt találunk, melynek okát nem tudjuk megjelölni, egy periodicitási törvényt, amelyet a hetes szám vezérel”.

Sor	I. Csoport	II. Csoport	III Csoport	IV. Csoport	V. Csoport	VI. Csoport	VII. Csoport	VIII. Csoport
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10	H 1 L 7 Na 23 K 39 Cu 63.3 Rb 85.2 Ag107.6 Cs132.5 - - Au 197	Be 9.3 Mg 24 Ca 40 Zn 65 Sr 87.2 Cd111.6 Ba136.8 - - Hg 200	B 11 Ai 27.3 - 44 Ga 68.2 Y 89.5 In 113.4 La 139 - Er 178 Tl 204	C 12 Si 28 Ti 48 -72 Zr 90 Sn 118 Ce 140 - - Pb 206	N 14 P 31 V 51 As 75 Nb 94 Sb 122 Di 144 - Ta 182 Bi 210	O 16 S 32 Cr 52.4 Se 78 Mo 96 Te 125 - - W 184 -	Pl 19 Cl 35.4 Mn54.8 Br 79.5 - 100 J 126.5 - - - -	Fe 56. Co 58.6 Ni 58. Cu 63.3 Ru 103 Rh 104 Pd 106 Ag107.6 -- -- -- Os 196. Jr 196.7 Pr 196.7. Au 197

Ebben a felsorolásban a nyolcadik oszlop, mintegy, az első oktávja, mivel olyan elemeket tartalmaz, amelyek csaknem azonosak kémiai és egyéb jellegzetességeikben, mint az első oszlop elemei, olyan jelenség, amelyik nyomatékosítja a periodicitás törvényének hetességét. További részleteket talál az olvasó Hellenbach munkájában, amelyben az is kiderül, hogy ezt az osztályozást igazolták az elemek színképelemzési sajátosságai is.

Szükségtelen részletesen utalni a rezgésszámokra, amelyek a zenei skála hangjegyeit alkotják; azok szoros hasonlóságot mutatnak a kémiai elemekkel, avagy a színskálára, ahogy a színképelemző műszer által feltárul, noha az utóbbi esetben csak egy oktávval foglalkozunk, míg a zene és a kémia esetében hét oktávos sorozattal találkozunk elvileg, amelyből hat eléggé komplett, és általánosan használatos mindkét tudományban. Idézzük Hellenbach-ot:

„Megállapítást nyert, hogy a jelenségi törvény szempontjából, amelyen egész tudásunk nyugszik, a hang- és fényrezgések szabály szerint emelkednek, hét oszlopba tagozódnak, és az egymásra következő számok mindegyik oszlopban szorosan kötődnek; azaz szoros kapcsolatot mutatnak nemcsak magukban a számokban kifejezve, hanem gyakorlatilag is igazoltan, kémiában ugyanúgy, mint zenében, ez utóbbinál a fül igazolja a számjegyek ítéletét… Tagadhatatlan az a tény, hogy a periodicitást és a változatosságot a hetes szám vezérli, ami messze túlhaladja a merő véletlenség határait, és fel kell tételeznünk, hogy ennek kellő oka van, amelyet fel kell tárnunk”.

Bizony, ahogy Abbas Rabbi mondja: „Mi hatan fények vagyunk, hetedik (fényből) kisugározva; te magad (Tetragramma) vagy a hetedik fény” (az eredet) mindannyiunk közül;” (V. 1,160) és „Mivel bizonyosan nincs állandóság (stability) abban a hatban, őrizzétek meg azt, ami abból a hetedikből ered. Mert MINDEN DOLOG A HETEDIKTŐL FÜGG.” (V. 1,161. Kabbala, „A Nagy Szent Gyülekezet”)

Az (ősi és modern) nyugat-amerikai Zuňi indiánok hasonló nézeteket vallottak. Mai szokásaik, hagyományaik és feljegyzéseik mind arra a tényre mutatnak, hogy emberemlékezet óta intézményeik – politikai, szociális és vallási – a hetes princípiumnak megfelelően lettek kialakítva. Így ősi városaikat és falvaikat hatos csoportokban építették egy hetedik köré. Az mindig egy hétből vagy tizenháromból álló csoport volt, és mindig hat kerített körül egy hetediket. Papi hierarchiájuk is „a Ház hat papjából” állt, láthatólag egy hetedikben szintetizálódva (magasabb egységbe foglalva), aki hölgy volt, az „ANYAPAPNŐ”. Vessük ezt össze a „hét nagy miséző pappal”, akikről az Anugîtâ-ban van szó, a név exoterikusan a „hét érzékre” vonatkozik, és ezoterikusan a hét emberi princípiumra. Honnan ered a szimbólumoknak ez az egyezősége? Kételkedjünk-e még abban a tényben, hogy Arjuna átkelve Pâtâlá-ba (ellenlábas területek, Amerika), feleségül vette Ulûpi-t, Nâga (vagy inkább Nargal) király lányát? De térjünk vissza a Zuňi papokhoz.

Ők éves részesedést kapnak hét színű gabonából mind a mai napig. Egész évben ugyanolyanok, mint a többi indián, de egy bizonyos napon papi ruhába öltözötten jelennek meg (a hat pap és az egy papnő), mindegyik színe annak a sajátságos Istennek szentelve, akit a pap szolgál, vagy megszemélyesít; mindegyikük a hét tájék egyikét képviseli, és mindegyik olyan színű gabonát kap, amelyik annak a vidéknek megfelel. Így a fehér Keletet képviseli, mivel keletről érkezik az első napfény, a sárga Északnak felel meg, az aurora borealis (északi-sarki fény) lángjainak színéből; a vörös Délnek felel meg, mivel arról a fertályról érkezik a meleg; a kék a Nyugatot jelenti, a Csendes Óceán színét; amely nyugatra terül el, a fekete a földalatti világ, a sötétség színe; gabona egy kalászon mindenféle színű maggal képviseli a felső tájék színeit; az égboltét, rózsaszínű és sárga felhőivel, ragyogó csillagaival, stb. A „pettyes” gabona - mindegyik mag az összes színt tartalmazza – az „Anyapapnőé”: asszony, aki sajátmagában tartalmazza a múlt, jelen és jövő valamennyi fajának csíráit, lévén Éva valamennyi élőnek az anyja.

Rajtuk kívül volt a Nap – a Hatalmas Istenség – akinek papja a nemzet szellemi vezetője volt. Ezeket a tényeket F. Hamilton Cushing derítette ki, aki, mint sokak által ismeretes, Zuňi indiánná lett, együtt élt velük, beavatást nyert vallási misztériumaikba, és többet tudott meg róluk, mint bármelyik ma élő ember.

Hét a nagy mágikus szám is. Az okkult feljegyzésekben a Purânákban és a Mahabhârataban említett fegyver – az Agneyâstra vagy „tüzes fegyver”, amelyet Aurva adományozott tanítványának (chelá-jának), Sagará-nak – hét alkotórészből áll, ahogy mondják. Ez a fegyver - néhány elmés orientalista feltételezése szerint „rakéta” – a sok bosszantó körülmény egyike modern szanszkritológusaink számára. Wilson megpróbál mélyére hatolni, a „Hindu színművészet jellegzetes példái” (Specimens of Hindu Theatre) című munkájának néhány oldalán keresztül, de végül nem magyarázza meg. Nem jut semmilyen eredményre az Agneyâstra-val kapcsolatban.

„Ezek a fegyverek – érvel – érthetetlen jellegűek. Néhányukat hajítófegyverként forgatják; de általában misztikus erőknek tűnnek, amelyeket az egyén használ fel, például ellenfél megbénítására, vagy érzékei hirtelen elaltatására, vagy vihar és eső és tűz mennyből való támasztására (lásd: fenn, 427. és 428. old.) … Égi alakokat öltenek, emberi képességekkel felruházva. … A Râmâyana Krisâswa Fiainak nevezi őket” (297. old.).

A Sastra-devatâ-k, „a mennyei fegyverek istenei” nem azonosíthatók jobban Agneyâstra-val, a fegyverrel, mint a modern tüzérségi tűzszerészek az ágyúval, amelyet irányítanak. Ez az egyszerű megoldás úgy tűnik, nem döbbenti meg a kiváló szanszkritológust. Jóllehet ő maga mondja Krisâswa fegyverhordozó utódjáról, hogy „Agneyâstra-nak, a fegyvernek az allegorikus eredete a régebbi kétségkívül”.¹⁶⁵ Brahmâ tüzes dárdája.

A hétszeres Agneyâstra, mint a hét érzék és a „hét princípium”, amelyeket a hét pap jelképez, kimondhatatlanul ősiek. Arról, hogy milyen régiek azok a doktrínák, amelyekben a teozófusok hisznek, a következő fejezet szól.

F.

Az egyiptológusok hét lelke

Ha az ember olyan információs forrásokhoz fordul, mint „A természetes Genezis” (The Natural Genesis) és Gerald Massey úr előadásai, akkor nyomasztó fölénybe kerülnek az elemzés tárgyát képező elméletek régiségére utaló bizonyítékok. Az, hogy a szerző hite eltér a mienktől, aligha érvényteleníti a tényeket. Ő a jelképre pusztán természetes, talán kissé túl materialista szempontból tekint, mivel a modern darwinista dogmák követője és túl buzgó evolucionista. Így ő azt bizonygatja, hogy „Böhme könyveinek tanulmányozója sokat talál bennük erről a Hét Szellemi Forrásról, és elemi erőkről, amelyeket mint a természet hét sajátosságát kezeltek a középkori misztériumok alkimista és asztrológiai időszakában”,¹⁶⁶ és hozzáteszi:

 

„Böhme követői úgy tekintenek egy ilyen dologra, mint az ő ihletett sugalmazásának isteni látomására. Ők nem tudnak semmit a természetes genezisről, a múlt (vagy a szakadt láncszemek) Bölcsességének¹⁶⁷ történetéről és megmaradásáról, és képtelenek felismerni az ősi Hét Szellem fizikai jellegét modern metafizikai és alkimista álarcuk mögött. Egy második összekötő kapocs Böhme teozófiája és az egyiptomi gondolkodás fizikai eredete között Hermes Triszmegisztosz fennmaradt töredékeiben található.¹⁶⁸ Nem számít, hogy vajon ezeket a tanításokat illuminátusnak, buddhistának, kabbalistának, gnosztikusnak, szabadkőművesnek vagy kereszténynek nevezik, az alapvető típusokat csak kezdetük idején lehet valóban megismerni.¹⁶⁹ Amikor álomvilág profétái vagy látnok mutatványosai jönnek hozzánk és előadják eredeti sugalmazásukat és valami teljesen újat, akkor annak értékét azáltal ítéljük meg, ami a dolog magában. Ha azonban úgy látjuk, hogy olyan ősi dolgot tárnak elénk, amelyet nem tudnak megmagyarázni, mi viszont igen, természetes, hogy nekünk inkább az elsődleges jelentése alapján kell megítélnünk, mint a későbbi bemutatása alapján.¹⁷⁰ Felesleges későbbi gondolatunkat korábbi kifejezéstípusokba beleolvasni, majd kijelenteni, hogy az ősök gondolták úgy.¹⁷¹ Kiokoskodott magyarázatokat, amelyek tantételekké és dogmákká váltak a teozófiában, ellenőrizni kell eredetük révén a fizikai jelenségekben, abból a célból, hogy leleplezzük téves állításaikat természetfeletti eredetükre vagy természetfölötti tudásukra vonatkozólag.¹⁷²

Azonban a „Kezdetek könyve” (Book of Beginnings) és „A természetes Genezis” (The Natural Genesis) szerzője, számunkra szerencsére, a fordítottját teszi. Diadalmasan bemutatja a mi ezoterikus (buddhista) tanításainkat, rámutatva, hogy az egyezik Egyiptoméval. Ítélje meg az olvasó „Az ember hét lelke” (The Seven Souls of Man) című tudományos előadása alapján.¹⁷³ Ezt mondja:

„A misztikus Hét első formáját az égen a Nagymedve hét nagy csillaga alakította, a csillagképet az egyiptomiak az Idő és a Hét Elementáris (Természeti) Erő Anyjának tulajdonították.”

Éppenúgy, ahogy a hinduk a Nagymedve csillagképbe helyezik hét ősi Rishi-jüket, és ezt a csillagképet Saptarishi, Riksha és a Chitra-Sikhandiná-k lakóhelyének nevezik. Azonban, hogy ez vajon csak egy asztronómiai mítosz vagy őseredeti misztérium, amelyiknek mélyebb jelentése van, mint amit felszínén hordoz, azt adeptusaik jogosultak tudni. Azt is tudjuk, hogy „az egyiptomiak az éjszakai égbolt arculatát hét részre osztották. A kezdetbeni égbolt hétszeres volt.” Ugyanígy volt ez az aryáknál is. Csak el kell olvasni a Purânákat Brahmâ és az ő „Tojása” kezdeteiről. Vajon az aryák az egyiptomiaktól vették át elméletüket?

„A legkorábbi erők – folytatja a tudós –, amelyek a természetben felismerhetők, a hetes számra vezethetők vissza. Ezek váltak a hét elementálokká (természeti erőkké) démonokká (?) vagy később istenségekké. Hét sajátosságot tulajdonítottak a természetnek, úgymint anyag, kohézió (tapadás), folyás (állandó változás), koaguláció (megszilárdulás), akkumuláció (felhalmozás), stáció (mozdulatlanság) és divízió (szétválasztás), és hét alkotóelemet az ember lelkének.”

Mindezt az ezoterikus tanok tanították, de ezt fejtegették és titkait a hetessel nyitották ki, amint láttuk, nem kettő vagy végső soron három kulccsal, ebből következik, hogy az okok és hatások láthatatlanul vagy misztikusan működtek a pszichikai természetben is, és ugyanannyira lehetett összefüggésbe hozni a metafizikával és a pszichológiával, mint a fiziológiával (élettannal). „A hetes princípium – ahogy a szerző mondja – honosodott meg, és a hetes szám egy szentséges mintát szolgáltatott, amely sokszoros célra volt alkalmazható”; és alkalmazták is. Mivel „a Fáraó hét Lelkét gyakran említik az egyiptomi szövegekben… Az emberben levő hét Lelket vagy princípiumot felismerték a mi brit druidáink is… A rabbik is hétre növelték a lélek számát; hasonlóan India Karen-jeihez”.

Majd a szerző táblázatba foglalja a két tanítást – az ezoterikust és az egyiptomit –, és bemutatja, hogy az utóbbinak ugyanaz a sorozata van meg, ugyanolyan sorrendben.

(Ezoterikus) INDIAI	EGYIPTOMI
1. Rupa, formával bíró test vagy elem	1. Kha, test
2. Prana, az élet lehelete	2. Ba, Léleklehelet
3. Asztrális test	3. Khaba, az árny
4. Manas vagy Értelem174	4. Akhu, Értelem vagy Észlelés
5. Kama – rupa vagy állati lélek	5. Seb, ősi Lélek
6. Buddhi – Szellemi Lélek	6. Putah, az első szellemi atya
7. Atma, tiszta szellem	7. Atmu, isteni vagy örök lélek

A tudós ezután szabályba foglalja a hét (egyiptomi) lelket, úgymint (1) a Vér Lelke – az alakító, (2) a Lehelet Lelke – „amelyik lélegzik”, (3) a Lélekburok vagy Árny – amelyik beborít, (4) az Észlelés Lelke – „amelyik észlel”, (5) a Serdülés Lelke – „amelyik létrehoz”, (6) az Intellektuális Lélek – „amelyik szellemileg alkot”, (7) a Szellemi Lélek – „amelyik állandóan fenntart”.

Mindez exoterikus és fiziológiai szempontból nagyon helyénvaló lehet, de kevésbé az ezoterikus nézőpontból. Ennek fenntartása egyáltalán nem azt jelenti, hogy az „ezoterikus buddhisták” az embereket elementáris szellemekre bontják szét, amivel Mr. G. Massey vádolja őket. Egyetlen „ezoterikus buddhista” sem vétkes ilyen képtelenségben. Sohasem képzelték, hogy ezek az árnyékok „szellemi lényekké válnak egy másik világban”, vagy „egy másik élet hét potenciális szellemévé vagy alkotórészévé”. Amit fenntartanak, egyszerűen az, hogy valahányszor a halhatatlan Ego inkarnálódik, Anyag és Szellem összetett egységévé, mint egésszé válik, amelyek együttesen működnek a lét és tudatosság hét különböző síkján. Mr. G. Massey hozzáteszi másutt: „A hét lélek (vagy Princípium) gyakran kerül említésre az egyiptomi szövegekben. A holdisten, That-Esmun, vagy a későbbi napisten a hét természeti hatalmat fejezte ki, amelyek előbb voltak, mint őmaga, és benne összegződtek mint hét lelke (vagy princípiuma) … A „Jelenések Könyvében” a Krisztus kezében tartott hét csillag ugyanilyen jelentőségű,” stb.

Még ennél is nagyobb, minthogy ezek a csillagok képviselik a Hét Templom hét kulcsát is, avagy a SODALIA MISZTÉRIUMOKAT kabbalisztikusan. Mi azonban nem állunk meg, hogy ezen vitatkozzunk, hanem hozzátesszük, hogy más egyiptológusok szintén kitalálták, hogy az ember hetes felépítése sarkalatos tantétel volt a régi egyiptomiaknál. A „Sphinx” (München) folyóiratban megjelent, figyelemreméltó cikkek egész sorozatában adja Franz Lambert úr kétségbevonhatatlan bizonyítékát következtetéseinek, amelyek a „Halottak Könyvéből” (Book of the Dead) és más egyiptomi feljegyzésekből származnak. A részletek vonatkozásában utalunk magukra a cikkekre az olvasó számára, de a következő ábra, amely összegzi a szerző következtetéseit, szemléltető bizonyíték az egyiptomi pszichológia és az „ezoterikus buddhizmusban” meglévő hetes felosztás azonosságára.

A baloldalon a megfelelő emberi princípiumok kabbalisztikus megnevezései vannak elhelyezve, a jobboldalon a hieroglifikus nevek fordításukkal együtt, ahogy F. Lambert sematikus ábráján is szerepelnek.

Kabbala Hieroglifák

Felső kör Jeshida VII Chu – Isteni Szellem

Neschamah Chayah VI Cheybi – Szellemi Lélek

Tzelem Neschamah V Bai – Intellektuális Lélek, az intelligencia

Középső kör

Ruach Ruach¹⁷⁵ IV Ab Hati – A Szív

Tzelem Érzés

Állati Lélek

Nephesch III Ka – Az asztrális test

Alsó kör Evestrum

Nephesch Coach Sziderális ember

Tzelem ha II Anch - Életerő

Guf. Archæus

Mumia

Guf. I Chat – az elementáris test

Ez az okkultista princípiumok számainak nagyon tisztességes ábrázolása, azonban eléggé zavaros; ez az, amit mi az emberben meglévő hét princípiumnak nevezünk, és amelyeket Massey úr „Lelkeknek” nevez, ugyanazon névvel illetve az Ego-t vagy a Monad-ot, amelyik reinkarnálódik, és új életre kel, hogy úgy mondjuk, minden újraszületésnél, mint az egyiptomiak is, nevezetesen a „Megújultak”. De hogyan börtönözhető be Ruach (Szellem) a Kama-rupá-ba? Hogyan vélekedik erről Böhme, az összes középkori látó fejedelme?

„Hét különleges sajátságot találunk a természetben, miközben csak az Anya működtet mindent” (amelyeket ő így nevez: tűz, fény, hang – a felső három – vágy, elkeseredettség, szenvedés és szubsztancialitás (lényeg, valódi létezés), így elemzi az alsókat a maga sajátos misztikus módján) … „bármilyen a hat forma szellemileg, a hetedik, a test (vagy valódi létezés) lényegi. Ezek az összes Létező Anyjának hét alakja, ennélfogva mindennek, ami ezen a világon létrejött (Signatura rerum, XIV. 10., 15. old, és az utána köv.), illetve az Aurorá-ban XXIV. 27.old. (idézet a Natural Genesis-ben) „A Teremtő benne van ennek az általa teremtett világnak a testében mintegy teremtő forrásszellemeivel, és valamennyi csillag Isten ereje, és a világ egész teste hét alkotó vagy Szellemi Kútfőből áll.”

Ez a mi saját teozofikus elméletünk misztikus nyelven visszaadva. Azonban hogyan érthetnénk egyet G. Massey úrral, amikor a következőket állítja:

„A Hét Emberi fajjal, amelyet az ezoterikus buddhizmus¹⁷⁶ finomított és planetárissá (?) tett, a Bundahish-ban lehet találkozni, mint 1. földi emberek, 2. vízi emberek, 3. mell-fülűek, 4. mell-szeműek, 5. egylábúak, 6. denevérszárnyúak, 7. emberek farokkal”. Ezen leírások mindegyike allegorikus, sőt későbbi formáiban elferdített, mindazonáltal a Titkos Tanítás egy visszhangja. Valamennyien a vízi emberek emberiség előtti fejlődésére utalnak, amely „rettenetes és rossz”, évmilliókon keresztül a Természet által magára hagyatottan, amint előzőleg már leírásra került. Mi kertelés nélkül tagadjuk azt az állítást, hogy „ezek sohasem voltak igazi fajok” és az archaikus stanzákhoz folyamodunk válaszért. Könnyű feltételezni, és kijelenteni, hogy „tanítóink összetévesztették a múltnak ezen árnyékait emberi és szellemi dolgokkal”, de azt, hogy „ők egyik sem, és soha nem is voltak”, kevésbé könnyű bizonyítani. Ez a kijelentés a darwini állítással lenne egyenrangú, hogy az embernek és a majomnak közös, majomszerű őse volt. Amit a tudós egy „kifejezésmódnak” vesz az egyiptomi rituáléban, annak mi más és fontos jelentést tulajdonítunk. Íme egy példa. Azt mondja a „Halottak Könyve” (Book of the Dead):

„Én vagyok az egér. Én vagyok a sólyom. Én vagyok a majom.” „Én vagyok a krokodil, akinek lelke EMBEREKTŐL származik. Én vagyok az Istenek Lelke”. E két utóbbi mondatból „akinek lelke EMBEREKTŐL származik” részt a tudós úgy magyarázza zárójelesen, hogy ”azaz mint egyfajta intelligencia”, és a másik részt: „Én vagyok az Istenek Lelke” úgy értelmezi, mint „Horuszt vagy Krisztust, mint mindennek végeredményét”.

Az okkult tanítás így felel: „Sokkal többet jelent.”…

Mindenekelőtt igazolja azt a tanítást, hogy mialatt az emberi monad áthaladt az A bolygón és a többin az Első Körben, mindhárom – az ásványi, a növényi és az állati – birodalmon, ebben a Negyedik Körben minden emlős az Embertől származott, ha az első két faj fél-éteri, sokféle formájú teremtménye, bennük az emberi Monaddal, Embernek tekinthető. De így kell nevezni; mivel az ezoterikus nyelvben nem hús, vér és csontok formája utal az Emberre, ami végülis emberré tesz, hanem a belső isteni Monad és annak sokféle princípiuma vagy aspektusa.

A hivatkozott előadás azonban bármennyire is szembenáll az „Ezoterikus Buddhizmussal” és tanításaival, ékesszóló válasz azoknak, akik az egészet újkeletű elméletként ábrázolják. Ilyenek sokan vannak Európában, Amerikában, sőt még Indiában is. Az ősi Arhat-ok ezoterizmusa és aközött, ami még életben maradt Indiában néhány brahmin révén, akik komolyan tanulmányozták a Titkos Filozófiát, a különbség nem tűnik túl jelentősnek. Az említett ezoterizmus a kozmikus és más princípiumok fejlődési rendjének kérdésére összpontosul és korlátozódik sokkal inkább, mint bármi másra. Valamennyi történést tekintve sem nagyobb az elhajlás, mint az istenfiúsági dogma örökzöld kérdésében, amely a XII. század óta választja el a Római Katolikus Egyházat a régebbi Görögkeleti Egyháztól. Bármilyen különbségek legyenek is a hetességi dogma formai részeit illetően, lényege fennáll, jelenléte és fontossága a brahmani rendszerben megítélhető az által, amit India egyik tudós metafizikusa és védikus tudósa mondott róla:

„Az igazi ezoterikus hetes osztályozás az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb osztályozás, amely berendezkedését ennek az örökérvényű típusnak a titokzatos összetételétől kapta. Megemlíthetem még, hogy ebben a tekintetben a négyszeres osztályozás is ugyanarra az eredetre utal. Úgy lehet mondani, hogy az élet fénye megtörik Prakriti hármas arculatú prizmáján, amely a három gúna képviselete, és hét sugárra oszlik, amelyek idővel kifejlesztik az ennek az osztályozásnak megfelelő hét princípiumot. A fejlődés folyamata néhány ponton hasonlóságot mutat a színkép sugarainak fokozatos fejlődésével. Míg a négyszeres osztályozás bőségesen elegendő minden gyakorlati célra, addig ez a hetes osztályozás komoly elvi és tudományos fontossággal bír. El szükséges fogadnunk ahhoz, hogy megmagyarázzunk bizonyos, okkultisták által feljegyzett jelenségfajtákat, és talán jobban megfelel annak, hogy egy tökéletes pszichológiai rendszer alapja legyen. Ez nem sajátos tulajdona a „Himalayán túli ezoterikus doktrínának”. Valójában szorosabb kapcsolatban van a brahmani Logosszal, mint a buddhista Logosszal. Abból a célból, hogy világosabbá tegyem, mit értek ez alatt, itt hangsúlyozom, hogy a Logosznak hét formája van. Más szavakkal, a Kozmoszban hétféle Logosz van. Ezek mindegyike az ősi Bölcsesség-vallás hét fő ága egyikének központi alakjává vált. Ez az osztályozás nem az általunk elfogadott hetes osztályozás. Ezt az állítást ellentmondástól való legcsekélyebb félelem nélkül teszem. Egy valós osztályozásnak egy tudományos osztályozás minden szükséges követelményével rendelkeznie kell. Ennek hét megkülönböztethető princípiuma van, amelyek megfelelnek a tudatosság vagy Pragna hét különböző állapotának. Az áthidalja az objektív és a szubjektív közötti szakadékot, és jelzi a titokzatos útvonalat, amelyen az ideavilág (fogalomalkotás) keresztülhalad. A hét princípium hét anyagállapottal és hét erőformával társul. Ezek a princípiumok harmonikusan rendeződnek el két pólus között, amelyek meghatározzák az emberi tudatosság határait.¹⁷⁷

A fenti tökéletesen helyénvaló, egy pontot kivéve. A „hetes osztályozásról” az ezoterikus szervezetben sohasem állította senki odatartozó (az író tudomása szerint), hogy „sajátos tulajdona a Himalayán túli ezoterikus doktrínának”, csak azt, hogy egyedül abban az ősi iskolában maradt fenn. Ez nem jobban sajátsága a Himalayán túli, mint a Himalayán inneni ezoterikus tantételnek, hanem egyszerűen közös öröksége minden ilyen iskolának, amelyet a Negyedik Gyökérfaj nagy Siddhá-i¹⁷⁸ hagyományoztak az Ötödik Gyökérfaj bölcseire. Ne felejtsük el, hogy India legrégebbi kézirataiban magasztalt atlantisziak bukásuk tájékán váltak szörnyűséges mágusokká, ezáltal előidézve földrészük alámerülését. Egyszerűen csak azt a tényt állítjuk, hogy a bölcsesség, amelyben az „Isteniek” által a korai Negyedik Faj adeptusai részesültek – a Harmadik Faj Kriyasakti erőin keresztül, annak Bukása és nemekre történő elkülönülését követően – egész ősi tisztaságában egy bizonyos Testvériségben fennmaradt. Az említett Iskola vagy Testvériség szoros kapcsolatban áll egy belső tenger bizonyos szigetével, amelyben mind a hinduk, mind a buddhisták hisznek, a földrajztudósok és orientalisták viszont „mitikusnak” nevezik, minél kevesebbet beszél róla az ember, annál bölcsebb lesz. Azt sem kell elfogadnia az embernek, hogy az említett „hetes osztályozásnak” „szorosabb a kapcsolata a brahmani Logosszal, mint a budhhista Logosszal”, mivel mindkettő azonos, akár Eswara-nak vagy Avalôkitêswara-nak, Brahmâ-nak vagy Padmapani-nak hívják az egy „Logos”-t. Ezek nagyon csekély különbségek, valójában inkább képzeltek, mint valóságosak. Brahmanizmust és buddhizmust, saját ortodox aspektusaikból nézve olyan káros és kibékíthetetlen, mint víz és olaj. Azonban mindegyikük alkatában van sebezhető hely. Még ezoterikus értelmezés terén is érthetnek egyet is, meg nem is, ha egyszer vonatkozó sebezhető pontjaikat támadás éri, minden egyet nem értésnek el kell buknia, mert a kettő közös alapon találja majd magát. Az ortodox brahmanizmus Achilles-sarka az Adwaita (Nem-kettősség) filozófia, amelynek követőit a vallásosak „álruhás buddhistáknak” hívják, amint az ortodox buddhizmusé az északi miszticizmus, ahogy Aryâsanga (a Yogâchârya iskola) és Mahâjâna filozófiáinak követői képviselik, amit viszonzásul az ő hitbuzgóik „álruhás védantistáknak” neveznek. Azonban mindkettőnek az ezoterikus filozófiája csak egy, ha gondosan elemezzük és összevetjük, amint Gautama Buddha és Sankarachârya is a legszorosabban kapcsolódnak egymáshoz, ha hiszünk a tradícióban és bizonyos ezoterikus tanításokban. Így minden eltérést a két filozófia között inkább formainak fogunk találni, mint tartalminak.

Legmisztikusabb értekezés az Anugîtá-ban¹⁷⁹ található, tele hetes szimbólumokkal. Abban elmeséli a Brâhmana az illúziók világán való túljutás üdvösségét „amelyben a képzelődések bögölyök és moszkitók, ahol bánat és öröm hideg és meleg, ahol káprázat a vak sötétség, kapzsiság, vadállatok, csúszómászók, vágy és harag a gátló tényezők.” A bölcs leírja az erdőbe való bejutást és kijutást (az ember életidejének szimbóluma), sőt magát az erdőt is.¹⁸⁰

„Az erdőben hét nagy fa van (az Érzékeket, Elmét és Megértést vagy Manast és Buddhit beleértve), hét gyümölcs és hét vendég; hét remetelak, hét (fajta) koncentráció és hét (fajta) beavatás. Ez az erdő leírása. Az erdő telis tele van fával, amelyek pompás virágokat és ötféle színű gyümölcsöt teremnek.”

„Az érzékeket – mondja a szövegmagyarázó – fáknak hívják, minthogy a gyümölcsöket megtermik… örömöket és fájdalmakat, a vendégek minden megszemélyesített érzék erőit jelentik, ők kapják a fent leírt gyümölcsöket; a remetelakok fák, amelyek alatt a vendégek hajlékot nyernek. A koncentráció hét fajtája a hét érzék hét működésének kizárása az önvalóból, stb., amelyre utalás történt; a beavatás hét fajtája a magasabb életbe való beavatást jelenti… a hetes csoporton kívüli mindenegyes elem működésének megtagadása, mint ami nem sajátja.” (Lásd: Khândagya, 219. old. és magyarázat)

A magyarázat ártalmatlan, mivel nem elégséges. Brâhmana így folytatja:

„Az az erdő meg van töltve négyféle színű gyümölcsöt és virágot termő fával. Az az erdő meg van töltve háromféle színű gyümölcsöt és virágot termő fával, és keverve. Az az erdő meg van töltve kétféle színű gyümölcsöt és virágot termő fával, és gyönyörű színűek. Az az erdő meg van töltve egyféle színű gyümölcsöt és virágot termő fával, és jó illatúak. Az az erdő meg van töltve (hét helyett) két nagy fával, amely számos virágot és nem megkülönböztetett színű gyümölcsöket terem (elme és megértés – a két legmagasabb érzék vagy teozofikusan ’Manas-Buddhi’). Itt van az egy TŰZ (Önvaló), itt kapcsolódik Brahman-hoz¹⁸¹ és jó elmét birtokol (vagy valódi tudást Arjuna Misra szerint).” „Fűtőanyag is van itt, nevezetesen az öt érzék (vagy emberi szenvedély). A Hét (fajta) tőlük való megszabadulás a hét (fajta) beavatás. A képességek a gyümölcsök. … Ott a nagy Bölcsek vendégszeretetben részesülnek. És miután imádták őket, és eltűntek, egy másik erdő ragyog fel, amelyben a fa intelligencia, és a gyümölcs megszabadulás, amely árnyékot birtokol nyugalom (formájában), amely Tudás függvénye, amely elégedettséget érez vizével, és Kshetragna is belül (ez utóbbi a „Legfelső Önvaló”, mondja Krishna a Bhagavad Gîtâ-ban, 102. old. és utánköv.) a Nap iránt.”

A fentiek nagyon világosak, és még a kevésbé művelt teozófusok is megértik ezt az allegóriát. Ugyanakkor azt látjuk, hogy nagy orientalisták tökéletes zűrzavart teremtenek magyarázataikban. A „nagy bölcseket”, akik „vendégszeretetben részesülnek” ők úgy magyarázzák, mint az érzékeket, „amelyek úgy működnek, hogy nincsenek összefüggésben az önvalóval, végül elnyelődnek benne”. Azonban nem értik meg, hogy ha az érzékek nincsenek összefüggésben a „Magasabb ÉN-nel”, akkor milyen módon tudnának „elnyelődni benne”. Éppen ellenkezőleg, az ember azt gondolná, hogy mivel a személyes érzékek vonzódnak és törekszenek a személytelen Önvalóhoz való kapcsolódásra, ami Tűz, elégeti az alsó ötöt, és ezáltal megtisztítja a felső kettőt, az „elmét és megértést” vagy a Manas¹⁸² és Buddhi felsőbb aspektusait. Ez nyilvánvaló a szövegből. A „nagy bölcsek” eltűnnek, miután „imádták őket”. Ki imádta volna őket, ha ők (a feltételezett érzékek) „nincsenek összefüggésben az önvalóval”? Természetesen az Elme, a Manas (ez esetben a hat érzékbe merülve), ami nem lehet a Brahman, az Önvaló vagy Kshetragna – a lélek szellemi napja. Ez utóbbiban, idővel, maga a Manas bizonyára elnyelődik. Ő imádta a „nagy bölcseket” és vendégszeretetet nyújtott a földi bölcsességnek: de ha egyszer „másik erdő ragyog fel” azon, az Intelligencia (Buddhi, a hetedik érzék, de a hatodik princípium) ami átalakul a fává – amelyiknek gyümölcse a megszabadulás, amelyik végül elpusztítja az Aswattha fa gyökereit az élet szimbólumát, és annak csalóka élvezeteit és örömeit. Ezért azoknak, akik elérik a megszabadulásnak ezt az állapotát, a fent idézett bölcs szavaival: „azután már nincs félnivalójuk”. Ebben az állapotban „nem észlelhető a vég, mert az kiterjed minden oldalra”.

„Tartózkodik ott hét női személy is” – folytatja, a jelképes beszédet alkalmazva. Ők Arjuna Misra szerint a Mahat, Ahamkara és a hét Tanmâtra, akik arcukat mindig lefelé fordítják, minthogy ők a szellemi felemelkedés gátjai.

„… Ugyanabban (Brahmanban, az Önvalóban) marad a Hét tökéletes Bölcs, vezéreikkel együtt, és abból ismét felbukkannak. Dicsőség, ragyogás, nagyszerűség, megvilágosodás, győzelem, teljesség és erő, ez a hét sugár következnek ugyanezen Nap (Kshetragna, a Felsőbb Én) után… Azok a kívánságok (önzés) csökkennek… Akinek bűnei (szenvedélyei) elégtek önuralom (megfékezés) által, az Önvaló bemerülve az Önvalóba, Brahman-nak áldozva magukat.¹⁸³ Akik megértik a Tudás (Brahman vagy Önvaló) erdejét, nyugalmat nyernek. És akik az erdő után vágyakoznak, úgy születnek újra, hogy nem veszítik el bátorságukat. „Valóban így van, ebben a szent erdőben… és azt megértve, ők (a Bölcsek) eszerint cselekszenek, mivel Kshetragna irányítja őket…”

A nyugati orientalisták közül egyetlen fordító sem érzékelt a fenti allegóriában bármilyen felsőbbrendűséget, csak áldozati rituáléval összekötött misztériumokat, vezeklést vagy aszketikus szertartásokat és Hatha-yogát. Azonban, aki megérti a szimbolikus jelbeszédet, és aki meghallja az Önvalón belüli Önvaló hangját, a puszta rituálénál valami sokkal magasabbat fog látni benne, bár még gyakran véthet hibákat a filozófia kisebb jelentőségű részleteiben.

Most engedtessék meg nekünk egy utolsó megjegyzés. Egyetlen igazi teozófus sem tarthat igényt tévedhetetlenségre, a legtudatlanabbtól a legtanultabbig, az általa okkult dolgokról mondottakkal vagy leírtakkal kapcsolatban. A lényeg annak elismerése, hogy aki közülünk arra pályázik, hogy nálunk tudatlanabbakat okítson, az ki van téve sokféle módon tévedésnek, akár a kozmikus akár az emberi princípiumok osztályozása terén, ráadásul az evolúció sorrendjét illetően, de különösen metafizikai kérdésekben. Ilyen tévedések találhatók a „Fátyoltalan Isis” (Isis Unveiled), az „Ezoterikus Buddhizmus” (Esoteric Buddhism), az „Ember” (Man), a „Mágia: fehér és fekete” (Magic: White and Black), stb. művekben, és valószínűleg több hiba lelhető fel a jelen munkában is. Ezt nem lehet kiküszöbölni. Egy ilyen homályos értelmű témáról szóló, akár nagy, akár kicsi munka csak akkor lehetne melléfogás- és hibamentes, ha elsőtől az utolsó oldaláig nagy adeptus írta volna, ha nem egy Avatar. Akkor mondhatnánk csak el, hogy „Ez bizony munka, valóban tévedés és fogyatékosság nélkül.” Addig, ameddig tökéletlen a művész, hogyan lehetne tökéletes a mű? „Véget nem érő az igazság keresése!” Szeressük, törekedjünk arra sajátmagáért, nem dicsőségért és jutalomért, felfedezésének kicsiny darabjában részesülhetünk. Mert melyikünk vélheti úgy, hogy a teljes igazság már az ő kisujjában van, sőt az okkultizmusnak akár csak egy kisebb tanítása?

Jelen témánk lényeges pontja azonban annak bemutatása, hogy a Hetes doktrína vagy az ember alkatának hetes felosztása nagyon régi eredetű, és nem mi találtuk fel. Ez sikerült is, mivel ebben tudatosan vagy tudatosság nélkül számos ősi, középkori és modern író támogatott bennünket. Amiket az előbbiek mondtak, az helyes, amit az utóbbiak ismételtek, az általában elferdített. Egy példa: olvassuk el a „Pithagoreus töredékek” (Pythagorean Fragments) című munkát, és hasonlítsuk össze a Hetes felépítésű emberrel, ahogy G. Oliver, a tudós szabadkőműves „Pithagoreus háromszög” (Pythagorean Triangle) című művében elmondja („Számok tudománya” Science of Numbers” c. fejezet, 179. old.).

Ő a következőképp mondja:

„A teozófikus filozófia HÉT sajátságot (vagy princípiumot) számlál az emberben, úgymint:

1. Az isteni arany Ember

2. A belső szent test tűzből és fényből, tiszta ezüsthöz hasonló

3. Az elementáris ember

4. A merkuri mennyei ember

5. A marsi lélekszerű ember

6. A vágyak szenvedélyes embere

7. A szoláris ember; a Természet csodáinak tanúja és megfigyelője. Hét lélekforrásuk vagy Természeti Erőik is voltak.

Hasonlítsuk össze a Nyugati teozófikus filozófiának ezt az összevegyített beszámolóját és felosztását a Teozófia Keleti Iskolájának legutóbbi teozófiai magyarázatával, és állapítsuk meg, melyik helyénvaló. Bizony:

„Bölcsesség építette házát,

Faragta ki hét oszlopát.” (IX. 1.)

Az a vád, hogy Iskolánk nem fogadta el a brahminok hetes osztályozását, hanem összezavarta, teljesen jogtalan. Kezdjük azzal, hogy az „Iskola” egy dolog, és képviselői (az európaiak számára) egy másik dolog. Az utóbbiaknak először a keleti okkultizmus gyakorlati ábécéjét kell elsajátítaniuk, mielőtt megérthetnék megfelelően a mérhetetlenül homályos osztályozást, amely a Pragna (tudatosság) hét különböző állapotán alapszik a keleti metafizikában. Ezt az osztályozást egy nyugati tanulmányozónak átadni annyit jelent, mint megpróbálni feltételezni, hogy képes számot adni a tudatosság eredetéről, a folyamatról, amely által bizonyos tudás birtokába jutott annak a tudatosságnak mindössze egyik állapotán keresztül, más szavakkal, beszámoltatni valamiről, amit ezen a síkon ismer, és amiről semmit sem tud a többi síkokon, azaz elvezetni a szellemitől és a lelkitől közvetlenül az ontológiai tudatosságig. Ezért fogadták el a teozófusok az eredeti, ősi osztályozást, jóllehet osztályozásokból sok van.

Miután rendkívül nagy számú ilyen független tanú és bizonyíték került a közönség elé, teljesen haszontalan lenne abban serénykedni, hogy teológiai forrásokból továbbiakat sorakoztassunk fel. A katolikus eszmerendszer hét fő bűne, és hét erénye sokkal kevésbé filozofikus, mint a Hét Szabad és Hét átokkal sújtott Tudomány vagy a gnosztikus bűvölet Hét Művészete. Egy az utóbbiak közül ismert ma is a közönség előtt, és bővelkedik veszélyekben jelenleg és a jövő számára is. Ennek modern neve: Hipnotizmus. A hét princípium ismeretének hiányában, tudatlan materialisták és tudósok által felhasználva, hamarosan sátánizmussá válik a fogalom legteljesebb értelmében.