November elején talán a szokásosnál is többet időznek gondolataink azoknál a szeretteinknél, akik már átléptek ezen a kapun. Ahogy az emléküknek adózva mécsest gyújtunk nekik és a szeretet virágaival kifejezzük az irántuk való mély érzelmeinket, bekúsznak emlékek az együtt eltöltött időkből.
Ilyenkor újra tudatosulhat, hogy mit köszönhetünk nekik, mit tanulhattunk tőlük, ami miatt még mindig bennünk élnek, sőt hatnak is ránk. Néha annyira közel érezhetjük őket magunkhoz – különösen, ha máskor is ápoljuk az emléküket –, hogy gondolatban beszélünk is hozzájuk. Sőt, talán kérdéseket is intézünk hozzájuk, vagy akár tanácsot is kérünk tőlük. De az is lehet, hogy pontosan tudjuk, hogy mit mondanának arra a szavajárásukkal, amit most tervezünk vagy ami épp a fejünkben jár.
Kicsit olyan ez, mintha képzeletben elzarándokolnánk ehhez a tudatunkban meglévő kapuhoz, és mint amikor értelmet keresünk abban, amit csinálni is akartunk, kissé tétován megállnánk ott... Csakhogy, amint elmerengünk ennél a bejáratnál vagy átjárónál, amelynek ezen az oldalán csak az élők időzhetnek, ha nem vigyázunk, el is áraszthatnak az emlékek, és rövidebb vagy hosszabb időre hatalmába keríthet a múlt.
De ha a mécsest belül is meggyújtjuk, ha most is értelmet keresünk mindabban, ami ilyenkor feljön, akkor – ahogy az életben mindig –, most is választhatunk. Kiválaszthatjuk, hogy mire akarunk emlékezni a mécses meleg fényénél, előhozhatjuk a szépet és a jót, amit igazinak tartunk, és megerősíthetjük magunkban ezeknek az értékét.
És akinek van mersze, ennél még tovább is mehet, noha gondolatban még mindig egy helyben, élet és halál határmezsgyéjénél időzik. Mert ennek a kapunak hatalma van az emberek lelke felett: innen másmilyen a rálátás az életre. Azért másmilyen, mert befejezett életek, lezárt ciklusok rémlenek fel lelki szemeink előtt. Bármekkora is volt az élet hossza, egy teljes életművel szemlélünk, ahogy a történelmi személyiségeknél szokás, akár híresek, akár nem.
Olyanok életeseményeit látjuk leperegni, akiknek ismertük az életét, tudjuk, mi vezérelte őket, és azt is, mit sikerült elérniük, és mivel maradtak esetleg adósak maguknak vagy másoknak. Látunk egy egész életet, annak minden küzdelmével, szépségével, tapasztalatszerzésével. Hát nem különleges lehetőség tisztelettel és megbecsüléssel mérlegelni a szívünkben ezeknek a tetteknek a súlyát? Felmérni jó szívvel, mit miért tettek, megérteni, milyen háttérrel, milyen szándékkal, milyen eredménnyel?
Ebből a megvilágításból nézve, még a nehezebben feldolgozható emlékek is leülepedhetnek, mint szélcsendben a homok a tengervízben. Különválik a kristálytiszta víz, mintha csak az élet vize lenne, és a hordalék. Ha bátran beengedjük a tudatunkba a földi élet végességének gondolatát, mi is megtehetjük ugyanezt, elcsendesedve, lelki békével leülepíthetjük, ami csak súlyt vagy terhet jelent, és megőrizhetjük, ami letisztult.
Ennek a kapunak varázshatalma van az emberi lélek felett, hiszen ahogy haladunk előre a saját életidőnkben, és évente legalább egyszer időt szentelünk a már elmentekre, bármikor megtörténhet, hogy kikristályosodik bennünk valami, aminek jelentősége van még ma is. Mikor félelem nélkül, elfogadva az élet törvényét, a halállal kezdjük mérni az életet, tovább szilárdulhat bennünk, hogy számunkra mi értékes, mi az, ami már nem, minek adunk helyet a továbbiakban az életünkben, és minek járt le az ideje, akár végleg.
Ebben a kapuban – mondjon bárki bármit is –, mindenkin átsuhan, sőt, olyan is van, aki rendszeresen el is gondolkodik rajta, hogy milyen lehet (majd) átlépni ezen a kapun. Milyennek szeretnénk látni azt az élet, amelyet akkor (majd) magunk mögött hagyunk? Mitől lesz tartalmas? Mitől lenne a szívünk könnyű? Szerettünk-tiszteltünk úgy másokat, ahogy ugyanezt mi is szerettük volna? Elértünk a határainkig? Vajon önmagunkhoz méltó életet él(t)ünk?
Ebben van a kapu varázsereje, hogy amíg előttünk zárva van, szélesebbre tárhatja előttünk a jövőt, ha hagyjuk, hogy megszólítson és elgondolkoztasson. De mint mindennek, ennek is ára van: amikor a továbbiakban a szívünkbe nézünk, a mérleg egyik serpenyőjében ellensúlyként ott lesz mindaz, ami ebben a kapuban fajsúlyosnak bizonyult. Ehhez mérhetjük majd a tetteinket. De nem majd, hanem mostantól. Ez a halál hatalma az élet felett, a lelkiismeretünk a felelősség nélkülözhetetlen terhét teszi a vállunkra, hogy a magunk és mások hátralévő idejét is minél értékesebbé tegyük.