Az ember az őskortól formálja a Föld felszínét és az élővilágot. A civilizáció fejlődésével mind nagyobb méreteket öltő környezet-átalakítás kezdetben helyi és regionális léptékű volt, az utóbbi évtizedekben azonban már globális szinten veszélyezteti az emberi létfeltételeket. Ha nem akarjuk, hogy a hullámok átcsapjanak a fejünk felett, ideje felismerni a felelősségünket és változtatni a tetteinken és a viszonyulásunkon. Hogy ez hogyan valósulhat meg – erről beszélgettek Budán az első Enviro-Café résztvevői.
Az eszmecsere két körben folyt. Az egyik asztalnál az ember és a környezet közötti viszony volt a téma. Az ott ülők először közösen felidézték, hogy milyen tájak, milyen életterek hagyták bennük a legmélyebb nyomot. Kiemelkedett ezek közül a kert, mint a gyerekkor nosztalgikus, vágyott tája, és az erdő, a nyüzsgő hétköznapokból való kiszakadás vágyott célpontja, amit szeretünk, de mégis kicsit idegennek érezzük magunkat benne. A város, a mindennapi élet tere elsősorban a szürkeséget, az épített környezet sivárságát idézte fel az emberekben, de talán épp ezért itt nyilvánult meg leginkább az aktív, gondoskodó viszonyulás. Kiderült, hogy sokan törekszenek a sűrű belvárosokban is a kis zöld foltok létrehozására, belső udvarok, erkélyek zöldítésére és a közösségi kertek létrehozását is fontosnak tartották.
Szó volt arról, hogy a táj is alakítja az embert. Már az ókori kultúrákat tanulmányozva is kiviláglik, hogy a folyóvízzel való közös gazdálkodás szüksége erősíti a közösségi szellemet és az együttműködést, míg manapság a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy a városi túlzsúfolt és nyugtalan közeg elidegeníti egymástól az embereket és fokozza az agressziót. Míg a monokultúrás gazdálkodás az életet is egysíkúvá és monotonná teszi, egy biológiailag sokszínű táj sokféle életforma és életmód együttműködését teszi lehetővé.
Abban, hogy táj és ember látszólag ennyire távol került egymástól, nekünk, embereknek mindenképpen nagy felelősségünk van, és erről volt szó a másik asztalnál. Bár ez a felelősség olykor igazságtalan tehernek érződik, amit a társadalom és a gazdasági szereplők jogtalanul testálnak rá a hétköznapi emberre, a beszélgetés résztvevői mégis fontos és pozitív értékként határozták meg. A felelősségvállalás az ember képessége és kiváltsága, a felnőtt, érett, önmagára igényes emberé. A dolgok és a gépek nem vállalnak felelősséget, ahogy a rendszerek sem, mert képtelenek rá. „Kollektív felelősségről” pedig csak akkor beszélhetünk, ha minden egyén kiveszi belőle a maga részét. Ennek kapcsán sok szó esett arról, hogy mekkora ráhatásunk van valójában a változásra, mennyire tudunk ellenállni a társadalmi nyomásnak, ami az azonnali vágykielégítést és a környezetünk kihasználását ösztönzi. Ezzel a nagy erővel csak a példamutatás ereje szállhat szembe, amely elszórt egyénekből kritikus tömeggé válik, amely már képes elindítani a társadalomban a valódi változást.
Ez a változás már lassan, de biztosan mutatkozik. Fokozatosan felfedezzük, hogy a sokszínűség mindannyiunkat gazdagít, és mind a vidéki, mind a városi tájban jól megférhet egymással az ember és a többi lény. Ráeszmélünk, hogy a mértéktelen fogyasztásnál boldogítóbb a valódi kultúra, amely a művelés, gondozás szóból ered. A felelős egyén gondoz és gondoskodik. Műveli önmagát, együttműködik a többiekkel és szebbé, jobbá teszi őt körülvevő világot. A két téma így végül összeér. Táj és az ember együtt él, együtt alakul és alakítja egymást: a jobb együttműködés kulcsa a mi kezünkben van.
Képek: Klebercz Orsolya
