Jó lenne megtanulnunk különbséget tenni a cselekedetek három fajtája között:
a) A lehúzó tettek, amelyek az ösztönös, hirtelen és szenvedélyes részből erednek, amelyekben akaratunk szóhoz sem jut, bármennyire hangoztatjuk is közben, hogy „azt csinálok, amit akarok”.
b) Azok a tettek, amelyek miatt egyhelyben toporgunk, nem térben, hanem a fejlődés szempontjából. Ezek a gépies, megszokásból fakadó tettek. Nem kétséges, hogy ezek közül többre is szükség van, hogy fenntarthassuk viszonylagos jólétünket, miközben gondolataink mással foglalkozhatnak, az elgépiesedés azonban végül az elmét is megbénítja. Tudjuk, hogy a járás, a nyelvmozgás beszéd közben, a gépelés, bizonyos mozdulatok autóvezetés közben, és sok ehhez hasonló tevékenység mind olyan berögződés, amellyel időt takaríthatunk meg. De a személyiség kényelmessége, hogy mindig igyekszik elkerülni mindenféle erőfeszítést, oda vezet, hogy ezek a halvány tudatossággal végzett ismétlések más tudatszintekre is rátelepszenek, ahol viszont nélkülözhetetlen az állandó éberség.
c) A növekedésünket elősegítő tettek. Ezek intelligens cselekedetek, amelyeket a magasabb rendű célok eléréséért vezetünk be életünkbe. Ezek azok az új tapasztalatok, új lépések, amelyekre azért vállalkozunk, hogy elérjük valódi Önmagunkat.
Ha összehasonlítjuk ezt a három csoportot, a tettek első fajtáját „állatinak” nevezhetjük, és ez alatt olyan szenvedélyt értünk, amelyet nem tudunk uralni, a vadállatot, amely maga után vonszolja az alvó intelligenciát. A tettek második típusát kőhöz vagy fához lehetne hasonlítani, a kő teljes mozdulatlanságához vagy alig észrevehető mozgásához, illetve a fa gyökereihez, hiszen a fa csak az ágait tudja mozgatni, miközben a földhöz kötött. Csak a harmadik fajtához tartozó cselekedetek tükrözik a felébredt tudatot.
A gépies és szokványos tetteket lehetetlen elkerülni. Amit viszont kerülnünk kell, hogy azt se tudjuk, mennyi van belőlük, mik is valójában, és mennyire szivárognak be, akárcsak egy elháríthatatlan árny. Meg kell ismernünk önmagunkat, hogy felismerjük és a megfelelő pillanatban le is állíthassuk őket, vagy változtathassunk szokásainkon, amelyek a szükségest túllépve bénítóvá váltak.
Életünk jó részét továbbra is meghatározza majd a szenvedélyes viselkedés, azonban intelligenciával és akarattal irányítanunk kellene hirtelen reakcióinkat, hogy helyet teremtsünk az érzelmi szinten túlról érkező, kiegyensúlyozott erőnek. Nem álcázni, hanem féken tartani és uralni kell az emberhez méltatlan szenvedélyeket.
Nagyobb érdeklődéssel kellene fordulnunk a növekedésünket elősegítő cselekedetek felé. Nem elégedhetünk meg a személyiségünk meglévő fejlettségi szintjével. Senki sem állíthatja: „már megérkeztem”, vagy „úgy vagyok jó, ahogy vagyok”, mert ezzel olyan képet fest magáról, hogy megrekedt a lustaság és akarathiány szintjén.
A növekedésünket elősegítő cselekedetek között kiemelkedő helyet foglal el a döntési képesség. Ha növekedni és fejlődni akarunk, el kell rá határoznunk magunkat.
photo credit: Beverley Goodwin és GPS via Flickr