Növekedés és fejlődés

Eljutni a cselekvésig

Egy tanítás akkor értékes, ha az elmébe, az érzelmekbe és a tettekbe is beépül. Az utolsó pontnál találkozunk a legnagyobb nehézségekkel. A gondolatokat és az érzelmeket viszonylag könnyű jól kifejezni, de nagyon nehéz még egy lépéssel továbbmenni és a gyakorlati életben is alkalmazni a tanítást.

Harag vagy elszántság kell, ha az önmagunk fölötti győzelemre törekszünk?

Az önmagunk fölött aratott győzelemhez nincs szükség haragra, elszántságra viszont annál inkább. Az előbbi úton a biztos rabság felé haladunk, az utóbbin a tudatos Én szabadsága felé.

A növekedést segítő cselekedetek

Meg kell tanulnunk különbséget tenni tetteink három fajtája között:

a) A visszafelé húzó, hirtelen és szenvedélyes, ösztönből származó tettek, amelyekbe akaratunk szóhoz sem jut, bármennyire is állítjuk, hogy „azt csinálok, amit akarok”.

b) Azok a tettek, amelyektől egy helyben toporgunk, de nem a térben, hanem a fejlődésben. Ezek a gépes és szokásból fakadó tettek. Biztos, hogy ezek közül több is szükséges ahhoz, hogy fenntarthassuk viszonylagos jólétünket, miközben az elménk mással is tud foglalkozni, a megrögzött gépiesség azonban végül az elmét is megbénítja. Tudjuk, hogy a járás, beszéd közben a nyelv mozgatása, a gépelés, az autóvezetés és sok ehhez hasonló dolog mind olyan szokás, amellyel időt takaríthatunk meg. De a személyiség kényelmessége, amely mindig igyekszik megspórolni mindenféle erőfeszítést, azt hozza magával, hogy ezek a minimális tudatossággal végzett ismétlések más szintekre is kihatnak, ahol viszont nélkülözhetetlen az állandó frissesség.

c) A növekedést elősegítő tettek. Ezek intelligens tettek, amelyeket a magasabb szintű célok eléréséért vezetünk be életünkbe. Ezek azok az új tapasztalatok, új lépések, amelyeket Énünk elérése céljából teszünk meg.

Ha összehasonlítjuk ezeket, a tettek első fajtáját „állatinak” nevezhetjük, mert túlsúlyban van bennük az uralhatatlan szenvedély, a vadállat, amely maga után ráncigálja az alvó intelligenciát. A tettek második fajtáját kőhöz vagy fához lehetne hasonlítani, a kő teljes mozdulatlanságához vagy alig észrevehető mozgásához, illetve a fához, amely csak az ágait tudja mozgatni, miközben gyökerei a földbe kapaszkodnak. Csak a harmadik fajtához tartozó tettek tükrözik a felébredt tudatot.

A gépies és szokásos cselekedeteket lehetetlen elkerülni. Legyünk viszont tudatában annak, hogy hány van belőlük, mik a jellemzőik, és mennyire uralnak bennünket, akár egy állandóan kísérő árny. Ismernünk kell önmagunkat, hogy felismerjük és a megfelelő pillanatban le is állíthassuk őket, vagy változtathassunk szokásainkon, amelyek a szerepükön túlnőve már bénítóvá váltak.

Életünk jó részét lefoglalja a szenvedélyes viselkedés. El kell kezdeni azonban uralni primitív ösztöneinket, intelligenciával és akarattal, hogy helyet teremtsünk az érzelmi szinten túlról érkező, kiegyensúlyozott erő számára. Nem álcázni, hanem féken tartani és uralni kell azokat a szenvedélyeket, amelyek méltatlanok az emberhez.

Nagyobb érdeklődéssel és erőfeszítéssel kell fordulnunk a növekedésünket segítő cselekedetek felé.

Nem szabad abbahagyni a személyiség fejlesztését. Senki sem mondhatja: „már megérkeztem”, vagy „úgy vagyok jó, ahogy vagyok”, mert így egy lusta és akarathiányban szenvedő emberrel azonosul.

A növekedésünket elősegítő cselekedetek között kiemelkedő helyet foglal el az elhatározás. Ha növekedni és fejlődni akarunk, elhatározásra van szükségünk.