A gabona, különösen a búza, különleges szerepet tölt be az emberiség életében. A régi mítoszok isteni adományként írják le a kenyér legfőbb összetevőjét. Egyiptomban az újjászülető Ozirisz ajándéka, aki egyúttal törvényt is adott a népnek, és az istenek tiszteletére tanította az emberiséget. A görögök szerint Démétértől, a ciklusok örök törvénye fölött őrködő anyaistennőtől származik ez a kultúrnövény.
A „törvényadók” ajándékát éppen ezért előszeretettel használták az ismeretlen, mégis isteni rendelés szerinti jövő kifürkészésére. Az Ozirisz formájú gabonabábuktól kezdve a Luca napi magyar népszokásokig a búzacsíra növekedéséből sokfelé jósoltak, és összefüggésbe hozták vele az elkövetkező időszak jellegét.
Ahogy a búza fejlődése a külvilág változásait vetíti előre, úgy szimbolikája belső világunkra is vonatkoztatható. Akár az anyaföld, mi magunk is újra és újra elültetünk a lelkünkben egy-egy gondolatmagot: egy nézetet vagy valamilyen tudást azzal, hogy a gondolatot tettre váltjuk. Így tud a mag megkapaszkodni, mert tettekkel öntözni kezdjük, és ettől érlelődik bennünk is sajáttá a tudás. Minél pontosabban igyekszünk megvalósítani, annál dúsabb lesz a sarjadás, és az állandó gondozástól a tapasztaláskalászok idővel termőre fordulnak. A ciklus végén pedig learatjuk a következményeket: a tapasztalattá sűrűsödő termést.
A kalászok közé eleinte jóféle búzának látszó, de végül konkolynak bizonyuló tévedések, alaptalan vélekedések is keveredhetnek. Ám ahogy a konkoly jelenlétében a búza is nagyobbra nő, a tévedések is előrevihetnek minket annyiban, amennyiben tanulunk belőlük, és helyesbítjük gondolatainkat és cselekvésünket. Ani egyiptomi írnok szavaival: „Az emberi szív olyan, mint egy magtár: sokféle választ rejt magában; válaszd ki a megfelelőket, és azokkal fejezd ki magad, de vigyázz, hogy a rosszakat magadban tartsd”.
A gondosan válogatott magokból aztán már igazán tápláló kenyeret lehet sütni, vagy újra el lehet vetni őket, másokkal is megosztani, hogy – a megfelelő talajra hullva – a ciklusról ciklusra haladó fejlődés jegyében mind gazdagabb termést hozhassanak. Mert mindannyian magvetők vagyunk: szántunk, vetünk, aratunk – szándék, szó és tett szintjén is.