Nem majomkodunk: lasszót az elefántra!

Miért rohan egy szerzetes egy majom és egy elefánt után, mit keres nála jogar és lasszó, és hogyan segíti ez a roham a mi szellemi fejlődésünket? Ezek a gondolatok mind felvetődhetnek, ha szemügyre vesszük ezt az ábrát, amely egy 17. századi buddhista meditációs festmény részlete. A kép szimbolikusan a kitartó „elmenevelés” útját meséli el, vagyis azt, hogyan csitíthatjuk le csapongó elménket, és vonhatjuk uralmunk alá gondolatainkat és érzéseinket. Mindezt azért, hogy ezzel is akadálymentesítsük az önismeret avagy a fejlődésünk ösvényét.

Kiindulópontján egy szerzetes – saját központunkat kereső önmagunk – halad, és megpróbálja beérni az elmét szimbolizáló elefántot, amelyet orránál fogva vezet egy majom, aki ezen az ábrázoláson szétszórtságunk szőrös megtestesítője. A fürge kis állat nem hagy nyugtot az elmének, szakadatlan aktivitásra kényszeríti, így megakadályozza, hogy egyetlen dologra fókuszáljon. Erre az áldatlan állapotra szokás mondani, hogy „az ember nem önmaga”. Csak próbálja utolérni magát, de minduntalan elterelik figyelmét az új behatások, a kétségek és vágyak, érzelmi viharok és megkövült gondolati sémák. A zabolátlan elme – akár a hatalmas erejű elefánt – veszedelmes jószág, amely rossz döntésekkel, előítéletek sorával, indokolatlan aggodalmakkal szab gátat áhított fejlődésünknek.

A festményen az ember két eszközt visz magával az útra – túl elszántságán és tetterején –, hogy befogja a most még vad behemótot: egy jogart és egy lasszót. A jogar a birodalmát jól ismerő, afelett igazságosan uralkodó király hatalmi jelképe, az éberség szimbóluma. Akárcsak neki, nekünk is résen kell lennünk, mihamarabb ki kell fürkésznünk a legkisebb gondolati zavart is, hogy idejében rendet teremthessünk birodalmunkban: az elménkben. A szaporán iszkoló vadakat is befogó lasszó pedig az emlékezetünkre utal, amellyel elkaphatjuk és összeköthetjük szerteszaladó gondolatainkat. Így múltunk és jelenünk összefogásával stabil pontból várhatjuk a jövőt, avagy az új kihívásokat. Emberünk az út kanyarulataiban egyre közelebb ér az elefánthoz, befogja a lasszójával, lassanként elébe kerül, a korábban rohamtempót diktáló majom pedig már csak a nagytestű állat rövidke farkát ráncigálja, mígnem végleg elhagyja a menetet.

Így tehát – ahogy az ábra ihlette Összpontosítás és belső felébredés című könyv írja – az éberségnek és az emlékezetnek hála az egyre erősebb összpontosítás váltja fel a szétszórtságot. Hiszen amint az elménk elvesztené a fonalat, az emlékezet rögvest visszajuttatja hozzá. Ilyen eszköztárral magabiztosan állhatunk a Tűz Majom évének elébe is, hiszen ha emlékezünk tapasztalatainkra és céljainkra, és éberen várjuk az új helyzeteket, a milliónyi hirtelen érkező és tovacikázó lehetőségből éppen azt fogjuk megragadni, amely nemcsak szépíti, de építi is a bölcsesség felé vezető utunkat.