Esemény típus
Filmklub
Időpont
Helyszín
Főnix Kultúrműhely, Budapest, VIII. ker., Rigó u. 6–8.
„A Szophia Filmklubban a filmekhez kapni szoktunk előre egy szempontot, de most ennyi a kérdés: Mi lehet a szempont?” – kérdezte Kovács Balázs, a filmklub vezetője, az Ütközések című film vetítése előtt a 2013. november 23-i este megnyitásaként.
A 2004-es alkotás zárójelenete maga sugallta a választ: a szempont a kiemelkedés, a felülről rátekintés képessége. Paul Haggis forgatókönyvíró-rendező összefonódó vagy inkább összeütköző sorsok sokaságát mutatta be a különböző etnikumok olvasztótégelyeként szolgáló Los Angelesben játszódó történetben, ahol alig akadt olyan főbb szereplő, akit besorolhattunk volna a szokásos pozitív-negatív kategóriákba. Az előítélettel, félelemmel és dühvel telített figurák néha groteszk, néha megrázó módon találkoznak, minden esetben otthagyva a nézőben a kérdést: Én hogyan reagáltam volna? Elkövetném ugyanezt a hibát? Képes lettem volna változni, fejlődni?
A filmet követő beszélgetésből is kiderült, hogy ezt a filmet többször meg kell nézni, mire minden részlet és szimbólum a helyére kerül. Az ütközések gyújtópontja rendszerint éppen az, hogy a szereplők csak egy-egy rövid – általában kellemetlen – epizód erejéig keresztezik egymás életét. A néző, aki hosszabban követheti nyomon a sorsukat, sok mindent megért motivációikkal kapcsolatban, így a pillanatnyi fekete-fehér benyomásoknál árnyaltabb képet alakíthat ki. Ám még így is számos kérdés marad nyitva, amelyet ugyanúgy feltételezésekkel töltünk ki – lényegében saját előítéleteinkből kiindulva, amint az szépen ki is jött, ahogy a filmklub látogatói közösen igyekeztek kibogozni a szálakat.
Ezeket az előítéleteket – amelyek távolról sem csak etnikai kérdésekben befolyásolják döntéseinket – talán nem is lehet teljesen levetni, ezért kell, hogy kiemelt szerepet kapjon életünkben az önismeret. Az egyik központi figura egy rendőrtiszt, akit a kétórás film alatt látunk alávaló, hatalmával visszaélő rasszista(?) járőrként, fiúként, aki tehetetlen apját ápolja éjszakánként, ezért végletekig kimerült, és végül a lángok közé gondolkodás nélkül berohanó hősként, aki saját életét kockáztatva hozza ki egy autóbaleset sérültjét – mint utóbb kiderül, épp korábbi áldozatát… Talán ez is jól jelzi, mennyire nehéz lenne a szereplőket egy-egy jelenet alapján helyesen megítélni. A rendező vele mondatja ki a film egyik tanulságát: „Várj, míg nyomod a melót… még pár évig. Várd ki, amíg továbbcsinálod. Azt hiszed, tudod ki vagy? Sejtelmed sincs.”
A történet egy másik központi gondolataként a düh kérdését boncolgatta a nézősereg. A filmben bemutatott konfliktusok, tragédiák javarésze nem másból fakad, mint hogy a szereplők a velük szembeni igazságtalanság miatt érzett haragjukat levezetik az első útjukba kerülőn. Ebben a városban a düh és félelem olyan társadalmi méreteket ölt, hogy már nincs tér és idő lecsillapodni, és az egyik helyen kapott „ütést” az emberek magatehetetlen billiárdgolyókként adják tovább egymásnak. Ezúttal egy gazdag ügyészfeleség szájából hangzik el a címben is idézett, sokunknak talán ismerős érzést kifejező mondat: „Rájöttem, hogy… dühös vagyok minden percben, és nem tudom, miért.”
A beszélgetés harmadik fókuszpontja szintén köthető egy – rögtön a film elején elhangzó – idézethez: „Szerintem annyira hiányzik az érintés, hogy a karambolokkal is ezt az űrt akarjuk betölteni.” Két irányban is megihlette mindez a filmklub résztvevőit: az egyik természetesen a kapcsolatok fontossága volt, hiszen ha kellő figyelemmel fordulunk egymás felé – legalább a hozzánk közel állók felé – elkerülhető, hogy ütközésig kelljen nyomni a gázpedált, mire végre elérünk egymáshoz. A másik irányban pedig azt jártuk körbe, hogy lévén az ütközés sem más, mint érintkezés, rajtunk áll, hogy amikor a sors ilyen intenzitással érinti meg életünket, képesek vagyunk-e változni, valóban karakteres fordulatot venni.
Torma Réka
„A Szophia Filmklubban a filmekhez kapni szoktunk előre egy szempontot, de most ennyi a kérdés: Mi lehet a szempont?” – kérdezte Kovács Balázs, a filmklub vezetője, az Ütközések című film vetítése előtt a 2013. november 23-i este megnyitásaként.A 2004-es alkotás zárójelenete maga sugallta a választ: a szempont a kiemelkedés, a felülről rátekintés képessége. Paul Haggis forgatókönyvíró-rendező összefonódó vagy inkább összeütköző sorsok sokaságát mutatta be a különböző etnikumok olvasztótégelyeként szolgáló Los Angelesben játszódó történetben, ahol alig akadt olyan főbb szereplő, akit besorolhattunk volna a szokásos pozitív-negatív kategóriákba. Az előítélettel, félelemmel és dühvel telített figurák néha groteszk, néha megrázó módon találkoznak, minden esetben otthagyva a nézőben a kérdést: Én hogyan reagáltam volna? Elkövetném ugyanezt a hibát? Képes lettem volna változni, fejlődni?
A filmet követő beszélgetésből is kiderült, hogy ezt a filmet többször meg kell nézni, mire minden részlet és szimbólum a helyére kerül. Az ütközések gyújtópontja rendszerint éppen az, hogy a szereplők csak egy-egy rövid – általában kellemetlen – epizód erejéig keresztezik egymás életét. A néző, aki hosszabban követheti nyomon a sorsukat, sok mindent megért motivációikkal kapcsolatban, így a pillanatnyi fekete-fehér benyomásoknál árnyaltabb képet alakíthat ki. Ám még így is számos kérdés marad nyitva, amelyet ugyanúgy feltételezésekkel töltünk ki – lényegében saját előítéleteinkből kiindulva, amint az szépen ki is jött, ahogy a filmklub látogatói közösen igyekeztek kibogozni a szálakat.
Ezeket az előítéleteket – amelyek távolról sem csak etnikai kérdésekben befolyásolják döntéseinket – talán nem is lehet teljesen levetni, ezért kell, hogy kiemelt szerepet kapjon életünkben az önismeret. Az egyik központi figura egy rendőrtiszt, akit a kétórás film alatt látunk alávaló, hatalmával visszaélő rasszista(?) járőrként, fiúként, aki tehetetlen apját ápolja éjszakánként, ezért végletekig kimerült, és végül a lángok közé gondolkodás nélkül berohanó hősként, aki saját életét kockáztatva hozza ki egy autóbaleset sérültjét – mint utóbb kiderül, épp korábbi áldozatát… Talán ez is jól jelzi, mennyire nehéz lenne a szereplőket egy-egy jelenet alapján helyesen megítélni. A rendező vele mondatja ki a film egyik tanulságát: „Várj, míg nyomod a melót… még pár évig. Várd ki, amíg továbbcsinálod. Azt hiszed, tudod ki vagy? Sejtelmed sincs.”
A történet egy másik központi gondolataként a düh kérdését boncolgatta a nézősereg. A filmben bemutatott konfliktusok, tragédiák javarésze nem másból fakad, mint hogy a szereplők a velük szembeni igazságtalanság miatt érzett haragjukat levezetik az első útjukba kerülőn. Ebben a városban a düh és félelem olyan társadalmi méreteket ölt, hogy már nincs tér és idő lecsillapodni, és az egyik helyen kapott „ütést” az emberek magatehetetlen billiárdgolyókként adják tovább egymásnak. Ezúttal egy gazdag ügyészfeleség szájából hangzik el a címben is idézett, sokunknak talán ismerős érzést kifejező mondat: „Rájöttem, hogy… dühös vagyok minden percben, és nem tudom, miért.”A beszélgetés harmadik fókuszpontja szintén köthető egy – rögtön a film elején elhangzó – idézethez: „Szerintem annyira hiányzik az érintés, hogy a karambolokkal is ezt az űrt akarjuk betölteni.” Két irányban is megihlette mindez a filmklub résztvevőit: az egyik természetesen a kapcsolatok fontossága volt, hiszen ha kellő figyelemmel fordulunk egymás felé – legalább a hozzánk közel állók felé – elkerülhető, hogy ütközésig kelljen nyomni a gázpedált, mire végre elérünk egymáshoz. A másik irányban pedig azt jártuk körbe, hogy lévén az ütközés sem más, mint érintkezés, rajtunk áll, hogy amikor a sors ilyen intenzitással érinti meg életünket, képesek vagyunk-e változni, valóban karakteres fordulatot venni.
Torma Réka