Esemény típus
Filmklub
Időpont
Helyszín
Főnix Kultúrműhely, Budapest, VIII. ker., Rigó u. 6-8.
Mi történik, ha egy világhírű zeneszerző a nyugalmat keresve visszavonul csendes szülőfalujába? – életében először végre valódi izgalmakra lel. A Főnix Kultúrműhelyben a közönséget havonta filmnézéssel egybekötött beszélgetésre váró Szophia Filmklub február 23-án a Hétköznapi mennyország című filmet vetítette. Kay Pollak, a svéd filmrendező Oscar-díjra jelölt alkotása („Sa som i himmelen” – „Amint a mennyben”) egy énekkórus mindennapjain keresztül mutatja be, mi hangolja valódi közösséggé az embereket, és mi az, ami diszharmóniával fertőzi meg a kapcsolatokat.
A film főhősének, Danielnek (Michael Nyqvist, „Millenium” trilógia) gyermekkora óta az az álma, hogy olyan dallamot írjon, amely „megnyitja az emberek szívét”, de célját a népszerűség pörgő, csillogó, de magányos világában nem tudta megvalósítani. Mikor szívbetegséget diagnosztizálnak nála, pihenőkúrára visszavonul szülőfalujába, ahol megbízzák a néhány helybéliből verbuválódott hobbikórus vezetésével. A csapatban hamar előkerülnek az emberi konfliktusok, ám a vezénylő egyetlen hangból képes kihallani a feszültséget: „Nincs harmónia”. Ettől kezdve pedig már nemcsak a közösen előadott dalok fontosak, hanem az, hogy a kórusban mindenki rálelhessen a „saját hangjára”.
A film után kerekedett beszélgetésen ki-ki elmondhatta a meglátásait arról, hogyan váltak ezek a rég eltemetett, de belül továbbra is sebző konfliktusok az egyéni és közösségi megújulás kapuivá. A film érzékletesen, apró részletekig kidolgozottan a nézők elé vetíti – de anélkül, hogy nyomasztóan bevonna, hiszen mesterkéletlen művészi eszközeivel képes együttérzést ébreszteni –, ki miért nem tudta eddig kimondani mindazt, ami a szívét nyomta. Mert félt. Megkérgesedett konvencióktól, a közösség kimondatlan elvárásaitól, mások megítélésétől, attól, hogy megkeresse és felvállalja a „saját hangját”. Ehhez adott teret a „zene”, amely a szépségével felemelően hat, valamint kellett egy „zeneszerző-karmester”, aki megtanítja az embereket figyelni, befelé és másokra egyaránt. Segít „hallani a zenét”.
A szereplők közül valaki mindig a közösség figyelmének középpontjába kerül, aki éppen saját tisztulásának útján igyekszik lépni egyet. És a feloldás nem marad el, ha a cél, az ausztriai fellépés szándéka valóban közös… Így tesz az érzelmeit a külvilág elől sokáig elzáró Daniel is, aki az együtt megkeresett harmóniában éneklő kórussal és kórusban végre csakugyan létrehoz valamit, amely egészen az emberek szívéig ér. Ezt a megszülető „dalt”, és a lélekben lezajló építkezést a filmklub nézői sokféle néven illeték, akár saját élethelyzeteikkel is összekapcsolták, abban azonban mind egyetértettek, hogy ez az alkotás a székhez szegezte őket. Díjazták, hogy ráhangolta őket a közösségi élet adta rendkívüli lehetőség, a harmóniaalkotás hogyanjára.
A program eredeti ajánlója itt olvasható: Szophia filmklub – Hétköznapi mennyország
Mi történik, ha egy világhírű zeneszerző a nyugalmat keresve visszavonul csendes szülőfalujába? – életében először végre valódi izgalmakra lel. A Főnix Kultúrműhelyben a közönséget havonta filmnézéssel egybekötött beszélgetésre váró Szophia Filmklub február 23-án a Hétköznapi mennyország című filmet vetítette. Kay Pollak, a svéd filmrendező Oscar-díjra jelölt alkotása („Sa som i himmelen” – „Amint a mennyben”) egy énekkórus mindennapjain keresztül mutatja be, mi hangolja valódi közösséggé az embereket, és mi az, ami diszharmóniával fertőzi meg a kapcsolatokat.A film főhősének, Danielnek (Michael Nyqvist, „Millenium” trilógia) gyermekkora óta az az álma, hogy olyan dallamot írjon, amely „megnyitja az emberek szívét”, de célját a népszerűség pörgő, csillogó, de magányos világában nem tudta megvalósítani. Mikor szívbetegséget diagnosztizálnak nála, pihenőkúrára visszavonul szülőfalujába, ahol megbízzák a néhány helybéliből verbuválódott hobbikórus vezetésével. A csapatban hamar előkerülnek az emberi konfliktusok, ám a vezénylő egyetlen hangból képes kihallani a feszültséget: „Nincs harmónia”. Ettől kezdve pedig már nemcsak a közösen előadott dalok fontosak, hanem az, hogy a kórusban mindenki rálelhessen a „saját hangjára”.
A film után kerekedett beszélgetésen ki-ki elmondhatta a meglátásait arról, hogyan váltak ezek a rég eltemetett, de belül továbbra is sebző konfliktusok az egyéni és közösségi megújulás kapuivá. A film érzékletesen, apró részletekig kidolgozottan a nézők elé vetíti – de anélkül, hogy nyomasztóan bevonna, hiszen mesterkéletlen művészi eszközeivel képes együttérzést ébreszteni –, ki miért nem tudta eddig kimondani mindazt, ami a szívét nyomta. Mert félt. Megkérgesedett konvencióktól, a közösség kimondatlan elvárásaitól, mások megítélésétől, attól, hogy megkeresse és felvállalja a „saját hangját”. Ehhez adott teret a „zene”, amely a szépségével felemelően hat, valamint kellett egy „zeneszerző-karmester”, aki megtanítja az embereket figyelni, befelé és másokra egyaránt. Segít „hallani a zenét”.
A szereplők közül valaki mindig a közösség figyelmének középpontjába kerül, aki éppen saját tisztulásának útján igyekszik lépni egyet. És a feloldás nem marad el, ha a cél, az ausztriai fellépés szándéka valóban közös… Így tesz az érzelmeit a külvilág elől sokáig elzáró Daniel is, aki az együtt megkeresett harmóniában éneklő kórussal és kórusban végre csakugyan létrehoz valamit, amely egészen az emberek szívéig ér. Ezt a megszülető „dalt”, és a lélekben lezajló építkezést a filmklub nézői sokféle néven illeték, akár saját élethelyzeteikkel is összekapcsolták, abban azonban mind egyetértettek, hogy ez az alkotás a székhez szegezte őket. Díjazták, hogy ráhangolta őket a közösségi élet adta rendkívüli lehetőség, a harmóniaalkotás hogyanjára.