Az Új Akropolisz FILO-Café programsorozatának augusztusi alkalmának a felújítás után lévő Műterem kávézó adott otthont a hó utolsó csütörtökén, 27-én. A kávézó megújult megjelenése illett a meghirdetett teremtésmítoszokhoz, mintha a felújítási folyamat is tükrözte volna ezek lényegét – az átalakulást.
„Miért keljünk fel reggelente?” Apáti János, az Új Akropolisz Filozófiai Iskola instruktora ezzel a témához látszólag nem kapcsolódó kérdéssel kezdte a bevezetőt. A kapott válaszok mindegyike a praktikum oldaláról közelítette meg a kérdést. „Csörög az óra.”, „Dolgozni/iskolába kell menni.”, „Sír a gyerek.”. A gyakorlatias válaszokon túl, ha a felszínt elhagyjuk és egy kicsit mélyebbre ásunk, a kérdés megfogalmazható így is: „Mi a feladatom?”, „Hol a helyem a világban?”. S ezek már világnézeti kérdések, és az ezekre adható válaszok gyökere az eredetmítoszokból indul.
Carl Gustav Jung szerint az archaikus ember eredeti akar lenni a szónak abban az értelmében, hogy az eredethez, az ősi mintához kíván hasonlítani. A modern ember ezzel szemben a folyamatos újításaival egyéni és kivételes szeretne lenni. Mindezek ellenére napjaink embere – bár műveltsége vélhetően több, szellemi felkészültsége pedig nagyobb, mint őseié – lelkében ott hordozza az archaikus ember örökségét.
Sokféle teremtésmítosz van, amelyek első olvasatra meseszerűek vagy akár tudományosnak is tűnhetnek, de az a mintakép, amit ezek segítségével megalkotunk a világról és a benne elfoglalt helyünkről, akarva-akaratlanul meghatározzák a mindennapjainkat.
Az előadó a felvezetés után gyors áttekintést adott néhány teremtéstörténetről. A zsidó, keresztény őstörténetben a föld kezdetben kietlen pusztaság volt, sötétség borította a mélységet, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: „Legyen világosság” – és lett világosság. Ezután elválasztotta a világosságot a sötétségtől, a vizeket az égtől, a szárazföldet a tengertől. Sorra megjelentek a növények, az égitestek, az állatok, végül az ember, akit Isten a maga képmására alkotott meg. A teremtés végén Isten látta, hogy mindez jó, a hetedik napon pedig megpihent.
A maja-kicse indián népcsoport által fennmaradt mitológiai gyűjtemény, a Popol Vuh szerint kezdetben csend volt, sötétség és mozdulatlan víz. A Teremtő és az Alkotó istenek tanácskozni kezdtek, gondolkodtak és mérlegeltek, majd végül kimondták: „föld” – és a föld előtűnt a vízből, mintha egyszerre ködből vagy felhőből bontakozott volna ki.
A finn Kalevalában Ilmatar, a levegő leánya leszáll a végtelen vizekre, és hosszú ideig lebeg a hullámokon. Egy madár fészkelőhelyet keres, de sehol sem talál magának szárazföldet, ezért Ilmatar kiemeli térdét a vízből. A madár tojásokat rak rá, ám a tojások a vízbe hullanak és összetörnek. A darabjaik azonban nem vesznek kárba: alsó részükből keletkezik a föld, a felső részükből az ég, a sárgájukból a nap, a fehérjéből a hold, a pettyeikből pedig a csillagok lesznek. Ilmatar ezután tovább formálja a világ partjait, öbleit és mélységeit.
Hésziodosz görög költő és eposzíró Istenek születése című munkája alapján kezdetben nem volt még rendezett világ, hanem először Khaosz uralkodott: tátongó űr, nyílás, kezdeti szakadék. Utána megszületett Gaia, a széles keblű „Föld”, aki biztos alapot adott minden istennek; vele együtt megjelent a mélységes Tartarosz, és Erósz, a vágy és vonzás ősi ereje. Gaia önmagából megszülte Uranoszt, az eget, hogy minden oldalról befedje őt. Uranosz azonban tartott gyermekeitől, és nem engedte őket világra jönni: Gaia méhébe rejtve tartotta őket, ezért az istennő tervet szőtt, és legkisebb fia, Kronosz magára vállalta, hogy szembeszáll apjával. Kronosz megfosztotta Uranoszt nemzőszervétől, és ezzel szétválasztotta az eget és a földet. Ettől kezdve létrejöhetett a tér, amelyben a világ és az isteni nemzedékek története kibontakozik. Uranosz véréből és a tengerbe hullott részeiből új erők születtek, köztük a szerelem istennője, Aphrodité. Ezután Kronosz vette át az uralmat, majd később őt is saját fia, Zeusz taszította le a trónjáról.
A modern tudományos megközelítésben a tudósok leginkább arra keresik a választ, hogy hogyan fejlődött ki a világegyetem a maga fizikai valójában, és nem ennek miértjeit keresik. A legelterjedtebb magyarázat, hogy a világegyetem kb. 14 milliárd éve rendkívül forró, sűrű állapotból tágulni kezdett. Ezt nevezzük ősrobbanás-elméletnek (nagy bumm), bár a „robbanás” félrevezető szó: nem térbeli robbanásról van szó, hanem maga a tér tágul. Az ősrobbanás-modell a főáram, de léteznek kevésbé bizonyított, elméleti alternatívák vagy elképzelések is: mint például a ciklikus világegyetem, a „visszapattanó” univerzum, vagy a multiverzum-elképzelések, valamint a kvantumkozmológiai modellek.
Apáti János, a különböző teremtésmítoszokba való képzeletbeli utazás után, amely eklektikusan az egész emberiség közös kultúrkincséből merített, szintézisalkotásra törekedett. Ugyanis, ha összevetjük a történeteket, közös mintázatokat figyelhetünk meg. A világ először az isteni elmében jön létre, akárcsak egy terv, egy ötlet, aztán mozgásba jön a teremtő erő, amely a fizikai valóságban is testet ölt. A gondolatból szó, aztán pedig tett lesz. A teremtés formát alkot a formátlanból. A teremtés egyfajta elindulás, kezdet. Mint a reggeli ébredésünk. A tudattalan, formálatlan állapotból felébredünk, és mozgásba lendülünk, elkezdődik a napunk.
/br> Az asztaltársaságoknak mindezek alapján volt miről beszélgetniük. Első körben az asztaloknál arról beszélgettek a résztvevők, hogy mit gondolnak a világunk keletkezéséről. Mit gondolnak továbbá arról, hogy szerintük mi az üzenete a világ keletkezésének. Mit indít el ez bennünk? A beszélgetésekből kiviláglott, hogy a résztvevők nehezen találják magukban a párhuzamot a mindennapok reggeljei és a teremtéstörténetek között. Néhányaknak inkább abban meghatározó a teremtéstörténet, ahogyan a világban viselkednek, jelen vannak.
A szünet után, a második beszélgetőkörben János a teremtés egy másik részletét, az ember teremtését helyezte a középpontba. A történetek itt is változatosak, a zsidó/keresztény leírások alapján Isten saját képére teremtette meg az embert porból és lehelt belé életet.
A maják szerint az istenek több próbálkozás után fehér és sárga kukoricából alkották meg az embert. Az orfikus mitológiában a titánok felfalták Dionüszoszt, Zeusz gyermekét, aki mérgében villámmal sújtotta és hamuvá égette a titánokat. Ebből a hamuból lettek az emberek, azaz ott rejlik bennünk a titáni rossz hajtóereje és az isteni jó szikrája is.
A mezopotámiai sumér mítosz szerint az embert a lázadó Kingu isten véréből és sárból gyúrták össze az istenek szolgálatára.
Az azték Öt nap mítosza szerint a világ több próbálkozáson keresztül született meg, az Ötödik nap, vagy világkorszak a mi világkorszakunk, amely Nanahuatzin isten áldozatával született meg. Az ember feladata, hogy áldozattal, munkával és a rend fenntartásával segítse a világ fennmaradását és fejlődését.
Az egészben az a legérdekesebb, hogy bár ezeket a kultúrköröket kontinensek és évszázadok választották el egymástól, a történeteknek itt is számos közös vonása van. Többek között: Az ember kettős lény, isteni és anyagi részből áll, amelyek természete merőben más, ezért örök harcban állnak egymással. Az isteni rész a fénylő és értelmes részünk, ezt kellene tehát erősíteni és az anyagi oldalunkat kellene háttérbe szorítani. Másrészről az emberteremtés olyan, mint egy fejlődési folyamat. Mintha ezzel is azt sugallnák, hogy kísérletezésre, sokszor próbálkozásra van szükség ahhoz, a legjobb eredmény születhessen meg. Így akár minden nap egy újabb kísérlet lehet, hogy a legjobban éljük meg a sors által elénk sodort helyzeteket.
Mindezek után az előadó összefoglalta az eddig elhangzottakat, amellyel egyúttal új szintre is emelte mindazt, amit ebből tanulhatunk. Az összegzés szerint tehát az evolúció lényege az, hogy ismerjük meg a lehetőségeinket, a bennünket mozgató erőket, és igyekezzünk erősíteni magunkban a szellemi törekvéseink arányát, ne kössék le a figyelmünket teljesen az anyagiak. A bennünk rejlő isteni erő olyan, mint a fény. Ami egységes, fehér fényként látszik számunkra. De amint egy prizmával – azaz az anyaggal – találkozik, a szivárvány hét színére bomlik. A teozófusok párhuzamba állították több hagyomány hetes rendszerét, és arra jutottak, hogy egyfajta hármas isteni erő hatja át a világunkat, így benne minden embert. Valójában egyetlen erő hármas megnyilvánulásáról van szó.
Ez a hármasság bomlik szét hetességé a belső és a külső indíttatásainknak megfelelően. Ezt a hét erőt szokták hét sugárnak nevezni. Ezek pedig: 1. Akarat, 2. Szeretet-Bölcsesség, 3. Intelligencia, 4. Harmónia, 5. Forma, 6. Élet-Energia, 7. Törvény. Ezek az erők az emberben is megjelennek egyfajta teremtő minőségként vagy vérmérsékletként. Mindegyikőnkben benne van mindegyik erő, csak van, ami erősebben megmutatkozik, és van, ami kevésbé. A cél, hogy mindegyiket erősítsük és harmóniába hozzuk önmagunkban, s ezzel egyfajta teljességet érhetünk el. Ismerjük fel magunkban és másokban is, hogy mik a domináns erőink, és használjuk ezt az ismertet arra, hogy lássuk, minden ember másképp teremt világot maga körül.
Adta magát ezek után a második körös beszélgetések témája: Kihez melyik erő áll a legközelebb, és miként erősíti magában a többi erejét? A beszélgetés teret adott annak, hogy ki-ki meg tudja állapítani az őt meghatározó sugarat, ami határozottan jól ment. Néhányan úgy látták, hogy a mai világunk és az életmódunk is azt támogatja, hogy az Akarat és a Törvény erejét erősítsük meg magunkban. Másokban felmerült, hogy a teljesség miért egy emberben cél? Hiszen az, ami nincs meg bennem, megvan a másokban, így mások által, együtt létrehozható a teljesség. Te mit gondolsz erről?
Zárszóként az előadó a Ji Csing, A változások könyve alapján azt emelte ki, hogy minden döntésünkkel új világot teremtünk. A bölcsek tehát régen is pontosan tudták, hogy az ember nemcsak passzív résztvevője a világnak, hanem maga is aktívan részt vesz a folyamatos teremtésben. Ezért a kérdés nemcsak az, hogyan keletkezett a világ, hanem az is: Én ma milyen világot teremtek? És vajon milyen világot teremtünk együtt most?
Kép: pixabay