PROGRAMJAINK:
|
Mindennapok hősei a Civil Szigeten „A siker nem döntő, a kudarc nem végzetes: a bátorság, hogy folytasd, ez az, ami számít.” Winston Churchill Az Erénykerék Több ezer szigetelő pörgetett erényeket magának a keréknél az Új Akropolisz sátra előtt. A legérdekesebb pillanatok egyike az első találkozás. Az alábbi párbeszéd kisebb-nagyobb különbségekkel számtalanszor elhangzott idén (is): – Mit lehet itt nyerni? Mennyibe kerül? - nyitott, de azért kissé gyanakvó arckifejezéssel. – Akkor pörgethetsz, ha vállalod, hogy ami kijött, azt egy napig gyakorlod! Hirtelen elővillan a széles mosoly, a szigetelő kicsit kihúzza magát: – Ez jó! Én vállalom! Ez a belső átalakulás a hősi pillanat. Miért nevezhető hősinek? Mert mi a hősiesség – kicsiben és nagyban is –, ha nem a szabad elhatározásból születő, elszántságot és erőfeszítést követelő hasznos tett, amely senkinek sem árt? Amitől magad is jobbá válsz, és egyúttal másoknak is – közvetve vagy közvetlenül – segítesz. A legtöbben izgatottan várták, mit kapnak a következő huszonnégy órára. Sokakat megkérdeztünk a visszatérők közül, miért jönnek vissza és kérnek naponta újabb és újabb erényt. – Mert olyasmire emlékeztet, amivel egyébként is szeretnék foglalkozni, de valamiért mégsem figyelek rá. Így meg, a karszalaggal együtt, az erény a hozzá húzott idézettel ott van velem egész nap, és így jobb. – Mert színes. – Jók az idézetek, már egy csomó van belőlük, gyűjtöm őket. Viharban derű Ha nem esett volna az eső, és nem jön a vihar, akkor valószínűleg nem találkoztunk és beszélgethettünk volna azokkal, akik így biztos menedéket keresve a mi sátrunknál kötöttek ki, ülhettek le, burkolózhattak pokrócba, ihattak forró teát... A vihar mindig érdekes esemény a Szigeten. A városi léthez szokott többség számára elsősorban talán a helyzet szokatlansága teszi azzá, és persze az ebből fakadó felkészületlenség. Ilyenkor általában két szélsőséges reakciót tapasztalhatunk. A többség mérges lesz vagy legalábbis türelmetlen, alig várja, hogy elmúljon a kellemetlen idő, és amíg tart az áldatlannak tartott állapot, mással nem is nagyon tud foglalkozni. Magatehetetlenül lázadozik a kikerülhetetlen ellen. A másik oldalon viszont azok állnak, akik felismerik a megváltozott helyzetben rejlő vissza nem térő lehetőséget, keresik az új arcokat, új ismeretségeket és kapcsolódási lehetőségeket. Ők azok, akik nem a viharral vannak elfoglalva és nem is saját kényelmetlenségeikkel. A többiekkel foglalkoznak, megőrzik a jókedvüket, és ez legtöbbször arra is elég, hogy a többieket is felrázzák a hirtelen támadt letargiából. Jó volt látni és megtapasztalni, hogy a viharral együtt mindig felbukkannak ők is: a mindennapok egyszerű hősei. Az összefogás Idén itt is igyekeztünk nagyobb hangsúlyt helyezni alapelveink közül az elsőre, az összefogásra. A JEF (Fiatal Európai Föderalisták) aktivistáival együttműködve az volt a célunk, hogy a Civil Szigeten összefogjunk a többi szervezettel és támogassuk egymást olyasmiben, ami mindenkinek hasznos, előrevivő lehet. Látszólag nem tűztünk ki nagy dolgot: segítsünk hozzá minden megjelent szervezetet ahhoz, hogy képes beszámolóik és a velük készített interjúk felkerülhessenek a Sziget hivatalos weboldalára. Szerettük volna elérni, hogy az interjúkban mindenki maga mondhassa el, miért van kint a fesztiválon és mi a célja a programjaival, kikhez szól, milyen tapasztalatokat szereztek eddig stb. Mindezzel nyitott kapukat döngettünk, és sokan örömmel fogadták a kezdeményezésünket. Voltak, akik a saját teendőiken túl azt is vállalták, hogy önzetlenül segítik ebben a többieket. Bár idén még nem értük el az álomcélt, hogy mindenkiről jelenjen meg tudósítás, de a kísérlet sikerült: az összefogás elindult, és jó közös tapasztalatok születtek. A Civil Sziget utáni tapasztalatcserén (after-party) például már 10 szervezet képviseltette magát több mint 20 résztvevővel. Ez előrevetíti, hogy jövőre akár még közelebb kerülhetünk a kitűzött célhoz. Ebben a vállalkozásban nem is a webes megjelenés és maga a munka volt a legérdekesebb, hanem az összefogás létrejötte. Az a tudat, hogy kellő számban vannak olyanok, akik tartják annyira fontosnak az együttműködést, hogy időt és energiát áldozzanak rá. Az Új Akropolisz és a JEF inspirálására a Humana Magazin munkatársai is kitettek magukért, és bár még többen is jelezték, hogy szívesen közreműködnek, de a programok sodra később mégis erősebbnek bizonyult. Ha jövőre előbb kezdjük el a szervezkedést, és időben felkészülhet rá mindenki, biztosan még többen eljutnak a szándéktól a megvalósításig. Apáti János Az elektronikus Erénykerék itt pörgethető meg. Filozófia mint életforma „Az erkölcsös magatartás nem azt jelenti, hogy »jónak kell lennünk«, ha ezen a kikényszerített erkölcsösséget értjük. Az erkölcsös magatartás az, ha átültetünk a gyakorlatba minden ideát, amelyet az etika részének fogadunk el. Mindent, amit gondolunk, amit megértünk vagy elfogadunk intellektuális szinten, azonnal át kell vinnünk a gyakorlatba, akkor is, ha ez erőfeszítést követel tőlünk. Ez az erőfeszítés abból áll, hogy legyőzzük azokat az akadályokat, amelyek nem engedik, hogy az életünkről alkotott ideális kép szerint cselekedjünk.”
(Jorge Angel Livraga)
A lélek ismerete az ókorban Részletek Jorge Angel Livraga előadásából A pszichológia szó eredete az ókori Görögországig nyúlik vissza, Erósz és Pszükhé mítoszához. Ebben a mítoszban egy kettősség jelenik meg: a szárnyas Erósz az, aki meglátogatja Pszükhét, a fiatal Pszükhé pedig az, aki képes arra, hogy együtt éljen a szárnyas Erósszal (Erósz Pterosz a lélek szimbóluma), de csak addig, amíg meg nem pillantja. Ez a rövid mítosz arról szól, hogy Pszükhé beleszeretett egy láthatatlan istenbe, aki éjszakánként meglátogatta őt. Erósz Pterosz azt mondta neki a sötétségben, hogy soha ne akarja megpillantani őt, soha ne akarja megtudni, ki is ő valójában. Pszükhé azonban – aki kíváncsi, mint a női természet általában; az a rész, amely mindannyiunkban megtalálható – annak ellenére, hogy szerette, annak ellenére, hogy nagyon félt attól, hogy elveszítheti Erószt, egy napon mégis meg akarta tudni, hogyan is néz ki az az isten, akivel az éjszakáit tölti. Egyszer aztán, amikor Erósz elaludt, Pszükhé meggyújtott egy lámpást, hogy közvetlen közelről szemügyre vegye. Megdöbbent az isten szépségétől, és szárnyai látványától lenyűgözve kiejtette kezéből a lámpást, amely megégette Erószt. Az isten felébredt, azon nyomban felszállt az égbe, és soha többé nem tért vissza. Ez az emberi psziché allegóriája, amely a metafizikait keresve igyekszik – olykor barbár módszerekkel is – behatolni a legmélyebb rejtélybe, de ennek a behatolásnak az ára éppen az, hogy elveszítjük a kapcsolatot a rejtéllyel. A görögök a lelket pillangóval szimbolizálták, mert mint minden ókori nép, hittek a reinkarnációban, amelynek a pillangó tökéletes jelképe volt, hiszen, ahogy azt mindenki tudja, a pillangó kezdetben egy kis hernyó, ami bebábozódik, és később kibontva szárnyait repülni kezd, petéket rak le, majd elpusztul – azaz bejár egy teljes ciklust. Kivétel nélkül minden ókori nép – az őskeresztényeket is beleértve – magáénak vallotta a reinkarnáció elméletét. Az ókori népek úgy tartották, hogy egyetlen élet, egyetlen megtestesülés – legyen az akár férfi, akár női – kevés ahhoz, hogy kielégítse a Lélek szükségleteit, sőt még a psziché kíváncsiságának kielégítésére sem elegendő. Psziché kíváncsisága, valamint a Lélek szükségletei hozzák létre az újbóli megtestesülés magvait vagy indítékait, egészen addig, amíg meg nem szerez minden tapasztalatot, amíg meg nem szünteti a kíváncsiságot, amíg teljesen ki nem meríti a fejlődés lehetőségeit, hogy végül megszabadulhasson a világból, elérhesse azt az állapotot, amelyet Keleten Nirvánának, a görögök pedig Epopteiának, az anyagi világtól való megszabadulásnak neveznek. A római korban kimagasló szintre jutott a psziché tanulmányozása, különösen a közösségi és jellemrajzzal kapcsolatos vonatkozásokban. A római civilizáció jól szervezett, sok embert megmozgató, egységesítő, államban gondolkodó rendszer volt, ahol a közösség felől közelítettek a lélekhez. Az ő gondolkodásmódjuk kicsit közelebb áll a miénkhez, mint ahhoz, amely pusztán az egyénhez köti a lelket. Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című munkájában az ábrázolt jellemeknél – csakúgy, mint a sztoikus iskola különböző szerzőinek a lélekről írt szövegeiben – láthatjuk, hogy a léleknek olyan része is van, amiben mindenki osztozik, és olyan is, ami csak az adott egyénre jellemző. A római filozófus általában nem ír Istenről, azonban semmi esetre sem azért, mert tagadja Istent, hanem azért, mert számára Isten léte magától értetődő, nem lehet átalakítani, hatni sem lehet rá, és a hatását sem lehet megszüntetni. Úgy gondolja, hogy az az igazi feladatunk, hogy megismerjük önmagunkat – ahogyan Szókratész is mondta –, sőt hogy uraljuk önmagunkat. A görögök és a rómaiak kissé eltérően gondolkodtak a lélekről. A görögök az önismeretet hangsúlyozták, a rómaiak pedig az önuralmat és azt, hogy az embernek teljes mértékben tisztáznia kell az őt körülvevő világgal való lelki viszonyát. A sztoikusok így írtak erről: „Ha valami olyasmi történik veled, ami rajtad kívül áll, akkor miért aggódsz, hiszen nincs hatalmadban megoldani. Ha pedig a belső világodban történik valami, miért aggódsz, hiszen módodban áll megoldani.” A sztoikus filozófia, amely magán viseli a görög künikosz filozófia bizonyos vonásait, a pszichét az objektív és szubjektív jelenségek közé helyezi, ugyanakkor nagyon emberinek és gyakorlatiasnak tartja. Az alexandriai és pergamoni újplatonikusok visszatérnek a görög módszerekhez, azaz a lelki individualizmushoz, amely – bár továbbra is magán viseli a platóni archetípusok tanának jegyeit – nagy hangsúlyt helyez az Én fontosságára. És hogy mi köt össze bennünket az ókorral? A görög gnóthi szeauton, az ismerd meg önmagad – azaz meg kell ismernünk önmagunkat. Ma igen nagy szükségünk van erre, hiszen nyilvánvaló, hogy elidegenedve élünk ebben az elidegenedett világban. Nem azt tesszük, amit szeretnénk, nem utazhatunk úgy, ahogyan szeretnénk, hanem úgy öltözködünk, eszünk, utazunk, és olyasmit olvasunk, amire a környezetünk kényszerít bennünket a divaton, a szokásokon és a magát ránk erőszakoló propaganda elidegenítő hatásán keresztül. Sokszor a legjobban reklámozott könyveket olvassuk, és azért nézünk meg egy filmet a moziban, mert azt mondják, hogy nagyon jó, „ezt nézd meg, ne hagyd ki!”. Így vezetnek bennünket az orrunknál fogva, míg az egyéni részünket eltiporják a modern társadalom mamutlábai. Ez a társadalom olyan, mint egy nagy gépezet, mint egy nagy szörnyeteg, amely naponta maga alá gyűr bennünket, és így szinte lehetőségünk sincs az egyéni gondolkodásra sem a vallás, sem a filozófia, sem a társadalom, sem a politika terén. Az egész világ szenved valamilyen módon az elidegenedéstől, az elnyomástól. Az egyik oldalon állók ezt mondják: „Ezek az elnyomottak”, míg a másik oldalon állók ezt mondják: „Nem, hanem emezek az elnyomottak”. De valójában mindannyian elnyomottak vagyunk. Manapság érdemes visszatérni az ismerd meg önmagad elvéhez, és ugyanígy érdemes visszatérni az urald önmagad római elvéhez is, mert nem úgy kell megismerni önmagunkat, mintha múzeumi tárgyak lennénk, mintha teljesen mozdulatlanok és megváltoztathatatlanok lennénk, hanem igyekeznünk kell megismerni és mozgásba lendíteni magunkat. Mire jó az, ha tudjuk, hogyan kell egy autót vezetni, de nem tudjuk elindítani? Ugyanígy, mire jó az, ha ismerjük önmagunkat, de tudásunk nem vezet arra, hogy alkalmazzuk is ezt az ismeretet, azaz hogy képessé váljunk az emberiség és saját magunk javára cselekedni? Tovább a cikk folytatásához A hónap rejtélye Előző havi feladványunk megoldása: Marcus Aurelius a sztoikus filozófia egyik alapkérdésére hívja fel a figyelmet. Azt firtatja, hogy mi az oka annak, hogy jobban hiszünk saját gondolatainknak, amelyeket sokszor a vágyak, a tetszések és a félelmek irányítanak, mint az igazságnak. Az igazság a sztoikus tanítás szerint mindig egy, azaz a helyes. A véleményekből azonban sok van, és mindegyiknek az a jellegzetessége, hogy hordoz valamit az igazságból, de csak egy részt. Ezért mondja magának, hogy „vesd ki magadból a véleményt, különben veszve vagy”. Ha az ember az igazságot keresi, akkor felismeri, hogy a tetszések és félelmek sokszor eltakarják előle az objektív igazság fényét. Gyakori azonban az is, hogy mások igyekeznek határozott véleményeikkel befolyásolni bennünket, nem ritkán azért, hogy az ő kedvükre tegyünk. Ha igazodni akarunk ezekhez a véleményekhez, akkor ördögi körbe kerülünk, hiszen hamarosan kiderül, hogy sohasem tudunk mindenkinek megfelelni. Ezért a legjobb a lelkiismeretünket követni. Mivel saját valódi lényünk megismerése csak fokozatos átalakulás hozadéka, ezért a valóság megismerése közben szabadulhatunk meg a vélemények nehéz súlyától. Idővel talán nem egy álomvilágban elképzelt lény, hanem egy boldogabb, önmagát vállaló és fejlődni akaró ember fog visszanézni a tükörből. Szeptemberi feladványunk: Az ókori görögöknél a helyesen megkomponált zenében minden egyes megszólaló hang magasságának önálló értéke és tartalma volt. A zenei rendszernek ennélfogva erkölcsi értéket tulajdonítottak, mert képes volt arra, hogy a hallgató jellemét a harmóniákon keresztül fejlessze. A középkor óta elterjedt zenei felfogás szerint viszont a zene hatását mindössze a hangok egymáshoz való viszonya határozza meg, nem pedig a hangok általában. Részben ebből a megközelítésből fakad, hogy a normál zenei A hangot, amelyhez minden más hangot is viszonyítunk, annyiszor – és elég tág határok között (380 Hz–480 Hz) – megváltoztatták. 1859. február 16-án a francia kormány a normál A hangot (diapason normal) 435 Hz-ben állapította meg. Az ehhez tartozó C hang 258,6 Hz, amelynek egy másik alternatívája az úgynevezett filozofikus hangolás – Giuseppe Verdi is ezt használta –, ahol a C hang 256 Hz, és ehhez 432 Hz-es a hang tartozik. Kérdés: Hogyan hat az emberre és milyen jelentősége van annak, hogy milyen hangmagasságot választunk referenciaként? Segítség: A Föld alaprezonanciája 8 Hz, és a két agyfélteke működését is 8 Hz-en tudjuk szinkronizálni. Ha van ötleted, elehir[kukac]ujakropolisz.hu (írd meg nekünk). A legtalálóbb gondolatok szerzői között jegyeket sorsolunk ki egy tetszés szerinti programunkra, vagy választhatnak egyet Fortuna füzeteink közül. Azt mondták... a figyelemről „Amíg a követ faragod, felfedezed az anyagod szellemét és különleges tulajdonságait. A kezed gondolkodik és követi az anyag gondolatát.” (Constantin Brancusi) „Ne csukd be szemed a lábaid előtt heverő igazság előtt. Tanulmányozd, hogyan folyik a patak vize a völgyben a sziklák között, lágyan és szabadon. Tanulj a szent könyvekből és a bölcs emberektől is. Legyen minden a tanítód – még a hegyek, folyók, növények és fák is.” (Ueshiba Morihei) „A figyelem az élet meghosszabbításának egyik formája. Minél nagyobb a figyelem, minél több az értékes tett, annál inkább meghosszabbodik az élet az idő adta keretein belül, mert minden pillanat különleges dimenziókat ölt.” (Delia Steinberg Guzmán) „Állj az igazság pártján, de ne védd mindenáron a magad igazát. Semmi sem oltalmaz jobban a tévedéstől a nyitott szemnél, az értő fülnél, a mások iránti figyelemnél.” (Khioszi Tatiosz) „Ahogyan az erős szél elsodorja a bárkát a vízen, úgy képes elragadni az ember értelmét még egyetlen érzék is, ha az elme arra összpontosít.” (Bhagavad-gíta) „Igen kevés ember rendelkezik olyan képességgel, hogy megálljon és szemlélje környezetét, ami önmaga szemlélésének egyik formája. Csak járunk és járunk, mindent letaposva az úton, gondolkodás nélkül, és így valójában nem veszünk részt a Természet tervében, amely a minket uraló Isten Tervének megnyilvánulása.” (Jorge Angel Livraga) „Semmi sem teszi az életet érdekesebbé, mint az összpontosítás arra, amit éppen csinálunk, és így törekszünk arra, hogy jól végezzünk mindent.” (Delia Steinberg Guzmán) „Az éberség a halhatatlanság útja, a figyelmetlenség a halál útja. Akik nyitott szemmel élnek, sohasem halnak meg, akik figyelmetlenek, már most olyanok, mint a holtak.” (Buddha) „Még aligha láttál valakit azért boldogtalannak, mert nem törődött vele, mi megy végbe mások lelkében. Akik viszont a saját lelkük rezdüléseit nem kísérik figyelemmel, azok szükségképpen szerencsétlenek.” (Marcus Aurelius) „Amikor figyelünk, tisztán látjuk a bennünket ostromló gondolatok sokaságát, és elutasítjuk a kártékonyakat, amelyek összezavarják elménket. Ha éberek vagyunk, még csírájában el tudjuk kapni a negatív érzéseket, így el tudjuk kerülni, hogy magukkal ragadjanak.” (Delia Steinberg Guzmán) További idézetek a figyelemről Ajánljuk Ankor, Atlantisz utolsó hercege Az Új Akropolisz Kiadó új kötete Ma azt tartja a történettudomány, hogy az emberiség első civilizált államait az ókor teremtette. Az ókori egyiptomiak és az ő tudásukat sok területen magukba fogadó görögök azonban tudtak egy korábbi, fényes régmúltról… Platón részletesen ír egy valamikor hatalmas, az idők és az Atlanti-óceán mélyére süllyedt civilizációról, Atlantiszról, és utolsó maradványáról, Poszeidóniszról. Itt élnek Jorge A. Livraga magyar fordításban 2010 őszén megjelenő Ankor, Atlantisz utolsó hercege című művének hősei. Ankor kalandos története nemcsak a történelmi térről és időről alkotott elképzeléseinket tágítja ki, hanem az ember fogalmát is más dimenziókba helyezi. Poszeidónisz ifjú hercegének tanításán keresztül ugyanis az olvasó is beavatódik az ember és a természet nem látható, finomabb részeire, a természet törvényeire vonatkozó, az ókorban még ismert, de később csak a különböző közösségekben és filozófiai iskolákban fennmaradt, időtlen tudásba. |
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|