| |
|
|
Szavak – falak és hidak
A kommunikáció korában élünk, soha ennyi és ilyen gyors csatornánk nem volt az információátadásra és kapcsolatteremtésre. Néha mégis úgy tűnik, mintha elvesztettük volna a valódi kommunikáció képességét. Elbeszélünk egymás mellett, túlbeszélünk dolgokat, van, hogy szinte meg sem halljuk egymást, és olyan is akad, aki csak a magáét fújja. Ezért érdemes lenne időnként kívülről figyelni magunkat, hogyan mi vajon hogyan kommunikálunk, mikor, mit és hogyan mondunk. És ha van merszünk, akkor Szókratész hármas szűrőjén tesztelni a mondandónkat: szép-e, jó-e, igaz-e?
Éppúgy, ahogy egy idegen nyelv elsajátításával lehetőséget szerzünk a másik nyelven beszélő ember, vagy akár egy egész addig ismeretlen kultúra megismerésére, ha megpróbálunk a közvetlen környezetünkben élőkkel „megtalálni a közös hangot”, a másik ember, vagy szűkebb-tágabb mindennapi közösségeink új árnyalatai kerülhetnek felszínre. Ha elkezdünk figyelni arra, hogy a ki mit miért mond, ahelyett, hogy hogyan mondja, akkor ledőlhetnek a szavakból épített falak, hogy átsétálva rajtuk híddá váljanak ember és ember között.
E havi számunkban:
THX vs. köszönöm?
Társas érintkezéseinkben és személyes kapcsolatainkban egyre nagyobb szerepet kapnak a virtuális kommunikációs csatornák. A mobileszközökön sebtében olvasott e-mailekben, a Facebookon, Twitteren és a gombamód szaporodó közösségi médiumok oldalain futótűzszerűen terjednek az angol eredetű kifejezések és rövidítések. Az eredetileg az üzleti hatékonyságot és az ügyintézés gyorsaságát szolgáló sűrített formák mára baráti és családi körben is szinte helyettünk beszél(get)nek.
 Ma már nem „amint lehetséges”, hanem asap kérünk választ, és nem találkozóra, hanem meetingre igyekszünk; tennivalóink helyett to-do-listünk végére kell járnunk. Ha a légyszi még mindig túl hosszú, akkor pls, és amikor döntésre, vagy pedig választ várunk, akkor csak TBD, sőt RSVP. Ha végre itt a péntek, akkor TGIF, és mellesleg (btw) nem a hasunkat fogva kacagunk, hanem… LOL.
Beszédünk ilyen egyszerűsödése önkéntelenül is felidézi George Orwell 1984 című regényét, amelyben a diktatúra az „újbeszél-szótár” bevezetésével igyekszik egyre kevesebb szóra redukálni a nyelvet. Minek is a választékosság, ha a jó lehet „jó”, a zseniális „plusz jó”, a katarktikus pedig „dupla plusz jó”? Az orwelli negatív utópiában a diktatúra célja egyrészt, hogy ellehetetlenítse, hogy az emberek egyáltalán csak gondolhassanak is bármire, ami a Nagytestvér ellenére lehet. Másrészt az értelmes kommunikációnak, a tanulságos eszmecseréknek és a mély beszélgetéseknek is gátat akar szabni.
A rövid, néhányszavas üzenetváltások műfajában zajló kommunikáció esélyt sem ad, hogy megismerjük beszélgetőtársunk mélyebb mozgatórugóit, megértsük világnézetét és nézőpontját. Az idegenszerű rövidítések és sűrítések megfoszthatnak bennünket a saját gondolataink formába öntésétől, és attól, hogy magunk is tisztába kerüljünk velük. Így ugyan nem kell szembesülnünk azzal, hogy másként látunk dolgokat, netán tévedtünk – hiszen nem is tudjuk pontosan, a sablonokon túl mit is gondolunk –, de az annyira vágyott változás és a fejlődés lehetősége is távolabbra kerül.
Kérdés, hogy mi vész még el, amikor egy melegszavú köszönet helyett csak átdobjuk a chaten, hogy thx, hiszen nem látjuk a másik szemében megcsillanó fényt, amely szavaink hatására születik. És ha nem jutunk el az önkifejezésnek és a szabad gondolatalkotásnak arra a fokára, hogy időt szánva a másikra, egymással kölcsönösen megosszuk felismeréseinket, akkor megfosztjuk magunkat a közös gondolkodástól és végső soron az együttműködés megélésétől is, amely párbeszédet indít el, összekovácsol és a közös cél felé fordít.
Az kommunikáció egyszerűsítése hasznunkra van, amíg nem uralja el a beszédünket és nem befolyásolja, vagy határolja be a gondolkodásunkat a gépies, korlátozott jelentéstartalom. Egyéni kifejezőkészségünk fejlesztése összefügg önmagunk, mások és a világ megismerésének vágyával, hiszen ezzel együtt jár az igény, hogy minél árnyaltabban és pontosabban értsük meg a környezetünket – a legszűkebbet és a kozmikusat egyaránt, beleértve saját magunkat is. Szavainkon keresztül tanulunk és tanítunk is, a segítségükkel megismerhetjük a világot és a természet törvényeit. Ha Benjamin Franklin, Konfuciusz vagy Buddha nem fejtette volna ki részletesen és pontosan a világról és az emberről alkotott gondolatait, magunkra volnánk utalva az évszázadról-évszázadra feltett kérdéseinkkel: „Ki vagyok?”, „Honnan jöttem és hová tartok?”. Vajon mit értenénk belőle, ha Jézus Krisztus csupán ennyit üzent volna: XOXO?
A szó kulcs: a gondolkodás fejlődésének kifejezőeszköze egyénileg és az emberiség egésze szempontjából is. A szó szimbólum: annak védjegye, hogy kik is vagyunk mi valójában az „újbeszélek” világában, a névtelen tömeg nyelvét beszéljük-e vagy a szabad gondolkodókét. A szó kincs: a nyelvi eszköztár bővítése olyan kaland és kihívás, amely teret ad a színes, képszerű megfogalmazásoknak, az egyéni hangunk megtalálásának, a humornak, és ablakot tár beszélgetőtársunk képzeletében, miközben saját belső horizontunkat is tágítja. Ez aztán dupla plusz jó volna.
Nagy Ildikó – Bujáki Márton
Házunk táján
Mindig újabb kincs
Interjú Major Eszter dalszövegíróval
 Írt már dalszöveget finom hangú női énekeseknek, vagány operett színészeknek és akár pop rock csapatnak is.Major Eszter dolgozott már együtt a Hooligansszel, Bereczki Zoltánnal, Szekeres Adriennel vagy a Vastag testvérekkel, hogy csak néhányukat említsük. A dalszövegei „jól állnak” az előadóiknak, és a sorok között – a műfaj engedte keretek között – mindig megbújik egy-egy mélyérzésű gondolat vagy belső tapasztalatból merített, megér(t)ett érzés, amely így általános emberivé válva bárkit megszólíthat. Major Eszterrel Bujáki Márton beszélgetett.
BM: Hogyan születnek meg a dalszövegek? Hogyan találsz témát az íráshoz?
ME: Minden az első találkozással kezdődik. Először egyedül szeretem meghallgatni az új dalt, egy olyan pillanatban, amikor már nagyon kíváncsi vagyok rá. Ezt a kíváncsiságot időnként persze tudatosan kell generálni, mert nincs idő a hetekig tartó kerülgetésre.
Az írásnak ezen kívül mindig van egy előtanulmány része (témát keresek a dal hangulatához, szavakat gyűjtök az énekes karakteréhez, meghatározom, honnan-hova szeretném kifuttatni és hogy ki beszéljen kihez), azután megtanulom a dalt, majd jöhet a ráhangolódás és a konkrét munka.
Néha megadott témát kell kibontanom, de van, hogy teljesen rám bízzák, miről szóljon a dal. Mindkét esetben szeretek beszélgetni előtte az előadókkal, mert olyankor sok mindent átadnak szavak nélkül is, amitől aztán hozzájuk, a személyiségükhöz illő szöveggel lephetem meg őket.
BM: Van bevált módszered arra, hogy mit írsz meg először?
ME: Szinte mindig a refrénnel kezdem. Zeneileg ott csúcsosodik ki a dal, így oda kerül a fő mondanivalója is, az esszencia. Ezután jönnek a versszakok mint ösvények, amelyek elvezetnek a refrénhez. Ha mindezzel elkészülök, akkor írom meg a refrént és a versszakokat összekötő bridge-et, amely a gondolati kapocs miatt rendkívül fontos, így sokszor ezt a részt a legnehezebb beleillesztenem a dalba. A legtöbb dalban egy extra rész is szerepet kap, amely újra egyfajta csúcspont az utolsó refrén előtt; megmagyaráz, más nézőpontba helyez, szintetizál, így lehetőséget ad magasabb szintre emelni a témát.
BM: Ha már említetted: egy jó gondolat önmagában is megállja a helyét? Mennyire fontos, hogy szép szöveggel, frappánsan legyen megírva egy dalszöveg?
 ME: Egy jó szövegnek az az egyik feladata, hogy sokáig visszhangozzon bennünk. Ezért bár van, hogy még egy frappáns szlogen is elvinné a hátán a dalt, de én úgy érzem, hogy a témát akkor is ki kell bontani, a legjobb tudásom szerint, mert csak így tudom abban a 3-4 percben elkísérni a hallgatót valahonnan valahova. Persze mindenki „kiegészíthet” egy szöveget a saját élményeivel és gondolataival, de akár szomorú, akár vidám, akár csipkelődő a téma, nekem akkor is kötelességem a szép megfogalmazásra törekedni. Ezen kívül szigorúan ügyelek a ritmusra: hogy úgy kelljen kiénekelni a szavakat, ahogy a hétköznapi beszédben is (ki)mondanánk. Ezért is szeretek ott lenni felvételkor a stúdióban, hogy biztosan a legjobb prozódiát énekelje fel az előadó.
BM: Másoknak írsz dalszöveget, de Neked mit jelent, amit beléjük foglalsz-írsz?
ME: Az egész életem egy kutató, megfigyelő folyamat, amihez nagy beleérző-képességet kaptam és jó sok saját élményt is. Emiatt néha terápia-jelleggel is írok, hogy fel tudjam dolgozni ezeket. De mivel törekszem arra, hogy az emberek nyelvén és az embereknek írjak, ezért ez csak még inkább hozzásegít, hogy más is úgy érezze: kapott útravalót, amikor meghallgatta a dalt.
BM: Felfedeztél-e már bármilyen párhuzamot a dalszövegírás és a mindennapi élet között?
ME: Bár minden új dal új kihívás, mégis vannak hasonlóan elkészült szövegek a ráhangolódási szakasz, a megvalósítás vagy a nehézség tekintetében. Sokszor éreztem, hogy „jé, annál a szövegnél ugyanilyen érzésem volt, amikor írtam! Hogy is jutottam át akkor ezen az akadályon?” A tapasztalat és a rutin így sokszor segít egy elakadásnál vagy épp a gödörből kimászni, de mindegyik helyzetben kell, hogy előássak magamból egy új kincset. Írni és élni számomra így érdemes és így érdekes.
Ehhez kapcsolódóan van egy nagyon hasznos felfedezésem: többször adódott úgy, hogy egyetlen sor több fejtörést okozott, mint az egész szöveg maga. Olyankor a megoldás végül mindig a környező sorok megváltoztatása vagy cseréje volt. Szóval, ha az egyik sor dallamára nem jött a hozzá illő szöveg, akkor az sosem az ő „hibája” volt, hanem vagy az odavezető vagy a tőle induló gondolat nem állta meg a helyét a szövegkörnyezetben. Ez a felfedezés az életben is mindig jól jön: ha valami sehogy sem illik bele a képbe és nagyon nem tudom befogadni, nem biztos, hogy az a jó módszer, ha minden áron elvárom, hogy változzon meg: lehet, hogy egy egyszerű nézőpontváltás is megoldja a dilemmát.
Bujáki Márton
Kedves Olvasónk!
Ezúttal játékos szinonima keresésre, avagy huncut hasonszó kutatásra hívunk! Gyűjtsd össze az „eredményes együttműködés” kifejezés hasonló jelentésű alternatíváit, és küld be email címünkre! „Produktív kooperációnk” legviccesebb, legfrappánsabb megoldásait, következő hírlevelünkben megosztjuk. A „termékeny összejátszás” reményében várjuk ötleteiteket az elehir[kukac]ujakropolisz.hu (elehir[at]ujakropolisz[dot]hu) címen!
Kitekintő
Édes ékes apanyelvünk
Művészet vagy bűvészet a nyelvészet? – kérdezhetik a magyar nyelv kincsesbányájában kutakodó külföldiek, amikor kicsit elakadnak az alanyi és tárgyas ragozás erdejében. De hazánk fiai közül is bárkivel megeshet, hogy képtelen képzők és rémes ragok kerülnek ki a „kezei” közül. Ha velünk is történt már hasonló eset vagy csak felmerült bennünk az igény, hogy alámerüljünk anyanyelvünk kimeríthetetlen szótárában, akkor jót derülhetünk a szóbűvölő, nyelvművelő Bencze Imre sziporkázó játékosságban és nyelvi csűr-csavarban bővelkedő örökbecsű versén, amelyet Sinkovits Imre előadása tesz még feledhetetlenebb élménnyé.
|
