Jorge Ángel Livraga

Amikor történelmi szövegeket olvasunk, úgy ragyog fel előttünk egy Nagy Sándor, egy Iulius Caesar, egy Napóleon vagy egy Bolívar kiemelkedő egyénisége, hogy csakis őket látjuk. Egyértelmű, hogy nem egyedül álmodtak, dolgoztak és harcoltak, de ennek nincs jelentősége, hiszen hatalmas alakjuk kitölti az emberi tettek teljes horizontját, és önmagán kívül aligha hagy helyet másnak. Még ha meg is említik szövetségeseiket, ellenségeiket, szerelmeiket, barátaikat, mind eltörpülnek mellettük, és ha fenn is maradt a nevük, az leginkább csak a hőssel való kapcsolatuknak köszönhető.

Szoktasd magad hozzá, hogy naponta többször is megállj cselekvésed és munkád közben, hogy néhány percet a megfigyelésre szánj. Tested legyen nyugodt, vegyél fel kényelmes tartást, hogy ne zavarjon… és figyelj, maradj csendben. Ne mozdulj, ne csapj zajt, még elmédben sem, és meglátod, hogy előtted feltárulnak a közönséges halandók előtt rejtve maradt dolgok. Mindezt ne kürtöld világgá, ne kérkedj vele, csupán szemléld a számtalan lény létezését és a világegyetemet fenntartó természeti egyezségeket.

Hányszor szeretnénk az életben hőstettet véghezvinni, valami csodálatra méltót, ami miatt mások magasztalnának és követnének bennünket, azonban csak kis lépéseket tudunk tenni. Hányszor szeretnénk úgy énekelni, mint a csalogány, és hányszor szeretnénk repülni, azonban torkunkból csak tompa hangok jönnek ki, és csak lépésekkel juthatunk közelebb a horizonthoz, amelyet soha nem érünk el.

A világ egyik leghíresebb képének ezoterikus értelmezése nem a képzelet szüleménye, hanem annak köszönhető, hogy sikerült ismét rátalálni az alábbi értelmezési kulcsra, amelyet Sandro Botticelli is használt. Botticelli 1445-ben, Firenzében, abba a rendkívüli korba született, amikor a reneszánsz égisze alatt Firenze és Velence kulturális vonzáskörzetében újra megjelent a platóni Akadémia tudása, amelynek hatása Rómáig is elért.

Valójában nincsenek élők és holtak. Mindig Élők vagyunk, még ha tudatszintünk és körülményeink különböznek is. Az uralkodó materializmusnak köszönhető, hogy az emberek túlságosan félnek a haláltól. Túlságosan ünneplik egy gyermek születését, és túlságosan gyászolják hozzátartozóik halálát. A tudat, hogy nem halunk meg és nem születünk, hanem mindig Vagyunk, megtisztítja ezeket az eseményeket drámai hangulatuktól.

Tágabb értelemben az emberi faj egésze mikrokozmosz, szűkebben véve minden egyes férfi és nő annak tekinthető. A mikrokozmosz sémája a jelenleg alapvető ellentétpárból adódik: én és a környező világ. Az Én a rendszer középpontjának tekinti magát, a másik hat tudatossági szint pedig az öt érzékszervre korlátozódik. Megszületett a pentagram. Íme, az ember! Bármilyen összetettek is legyenek a 20. századi ember eszközei, ezek csupán kezünk, lábunk meghosszabbításai. A rádió a hallásunk képességeit nyújtja ki, a televízió a látásunkét.

A munka a természet rendjének része, amely az egysejtűektől a csillagokig a szüntelen tökéletesedés útján vezet mindenkit. Az együttélés szellemének kialakításához az egyik nélkülözhetetlen eszköz a munka. Ahhoz azonban, hogy a munka és velejárója, a tőke aktívan közreműködhessenek ebben a belső születésben, az egyén harmonikussá formálásában, a viszonyulásunk erőteljes átlényegítésére is szükség van. Így ugyanis megtisztulhatunk az állatias tulajdonságoktól, amelyeket az ember, mint üstökös a csóvát, amely mindig ellentétes a fény irányával, maga mögött húz.

A szabadság a felébredt emberek jellemzője, akik képesek megválasztani útjukat, akik messzebbre látnak. Az ember lényegi tulajdonsága ez a szabadság; aki elveszíti, önmagát veszíti el. Aki szabad, saját belső természete egyik törvényének engedelmeskedik, ami a szabadság maga. Aki nem szabad, aki saját vagy mások szenvedélyeinek rabja, aki saját vagy mások testének rabja, nem ismerheti meg a filozófiai engedelmességet. Olyan, mint egy állat, amely felett szellemek és emberek, vágyak és félelmek uralkodnak.

A múlt, a jelen és a jövő nem léteznek különálló létezőkként, hanem ugyanazon dolog részei; azonban nem valóságos részek, csupán annak tűnnek, és milyenségük attól függ, hogy honnan nézzük őket. A valóban szellemi ember nem azonosul ezekkel az időleges megjelenésekkel; ő korábbról való, most van és holnap is lesz, az idők végezetéig.

Mily kegyetlen a kétely! Az ember a definíció sarja, ezért mindig egyértelmű dolgokra vágyik; a két meghatározott dolog közötti űrt szörnyűséges szakadéknak éli meg. Hiába tesz szert valaki egy darab földre, ha előtte nem fénylett benne az ég egy darabkája. Felcicomázhatja ugyan magát csillogással, de sosem lesz teljes emberré.