Jorge Ángel Livraga

Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák.

Ne egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk. Az a fontos, hogy az emberiség felülemelkedjen a tudatlanságon, a kegyetlenségen és az önzésen. Nem az számít, melyik nép jár ebben elöl, hanem az, hogy egyik se maradjon le.

A bölcsesség tettekben mutatkozik meg, nem szavakban.
Könnyű szert tenni kincsekre és elismerésekre ahhoz képest, hogy mennyire nehéz eljutni a helyes nézetekhez, a végső ismeret italának egyetlen üde cseppjéhez. Semmi sem abszolút a tudatnak ezen a szintjén, mindennek megvan a maga ideje és a lehetősége is. A bölcsesség nem más, minthogy tudjuk, mikor jön el az ideje egyik vagy másik cselekvésnek, és hogyan váltogathatjuk őket.

Akár mítosz, akár történelmi valóság, Szent Jakab útja megnyitotta Európa előtt a misztikus Spanyolország kapuit. Ma zarándokok sokasága járja be ezt az utat. Ez az Észak-Ibéria kövein futó Tejút.

Szent Jakab július 25-én tartott ünnepe felfedező- és tanulmányútra csábított Galíciába, Compostela ezeréves zarándokközpontjába. A misztériummal akartunk találkozni. Ne a szó hétköznapi értelmében vett misztériumra gondoljunk, valamiféle rejtélyre, hanem nyúljunk vissza eredeti értelméhez, amely „misztikus, avagy szent dolgot” jelent.

Egy jószerivel elveszett tudásról van szó. A szüntelen változás zsivajában és elidegenedésében születtünk és nevelkedtünk, állandó menekülésben az unalom réme vagy pszichénk képzelgései elől. A „régi világ”, ahonnan mindnyájan származunk, makacsul hat ránk üres szokásaival, engedményeivel, és a kiüresedett vallási formák és az állatias materializmus közti kilengéssel.

Talán ez az ember egyik legősibb képessége. Amióta világ a világ, az ember igyekezett szolgálatába állítani az anyagot, a maga hasznára alakítani, és ahhoz, hogy sikerrel járjon, nemcsak formálnia kellett az anyagot, hanem mindezt először el kellett gondolnia. Mint a fazekas a régi példában, aki először megálmodja és elképzeli az agyagedényt, majd megküzd az anyaggal, amely a rá jellemző tehetetlenséggel ellenáll: hajlama a földhöz húzza, hogy ismét részévé váljon annak, amiből származik.

Ma, amikor meginogni látszik az egyenlőség mítosza, egyre többre becsülhetjük a régiek bölcsességét, akik úgy tartották, hogy minden létező tárgy és lény sajátos életet él. Sőt, egyetlen ember tudatállapotai között is nehéz két ugyanolyat fellelni akár egyetlen nap, egy hónap vagy egy év leforgása alatt. Az a baj, hogy – a szabályt erősítő kivételektől eltekintve – ezek a tudatállapotok gyakran csupán abban egyeznek meg egymással, hogy mindenben és mindenkiben előszeretettel látják a rosszat.

A technológiai ember hajnala és alkonya A cikk az azonos című előadás összefoglalása, amely az Új Akropolisz madridi központjában hangzott el, és a spanyol Nueva Acrópolis folyóirat 30., 1976. júliusi számában jelent meg.

Eklekticizmusnak azt a viszonyulást nevezzük, amely előítéletek nélkül elemez, elgondolkodik, összehasonlítja és összekapcsolja a dolgokat, hogy megpróbálja a legjobbat megtalálni, hogy végül kiemelhesse azt, ami a leginkább méltónak bizonyul. Az igazat megvallva erről a világos és tömör meghatározásról a hétköznapi szóhasználatban és a fogalom felszínes értelmezésekor gyakran megfeledkezünk

Ha szerénységen azt értjük, hogy mentesek vagyunk mindenféle hiúságtól, és hogy nem becsüljük túl a múló világ értékeit, figyelembe vesszük és tiszteljük embertársainkat, különösen azokat, akik nálunk erényesebbek és bölcsebbek, akkor a szerénység minden kétséget kizáróan a nemes dolgokra, és legfőképp a szent megélésére nyitott lelkek megkülönböztető jegye.

Az emberi közösségek ősidők óta igyekeznek harmóniában élni a természettel. A részének érezték magukat, és a fizikai értelemben vett anyaságot gondolatban mindig is összekapcsolták a Világanya képével, így a női istenségek, már ami a kultuszaik jelentőségét illeti, ősibbek a férfi istenségekénél.