2023. november 23-án az Új Akropolisz Filozófiai Iskola Rigó utcai központjában A filozófia világnapja alkalmából beszélgetéssel egybekötött előadást tartottak. Az est házigazdája, Apáti János az emberi kapcsolatokról és arról tartotta bevezetőjét, hogy miben különbözünk és miben hasonlítunk mi, emberek, és mindez hogyan határozza meg viszonyulásunkat egymáshoz. A közel ötven érdeklődőt vonzó programon a témafelvetésekről két körben beszélgettek a résztvevők nyolc asztalnál. A filozófiai eszmecseréken olyan kérdések hangzottak el, minthogy miért fontos egy közösség életében az értékrend, mennyire van szükség merev vagy rugalmas közös szabályokra, és hogy a szabályok nem gátolják-e a sokszínűség térnyerését. Az esten elhangzott gondolatok kapcsán az előadóval beszélgettünk.
Új Akropolisz: Mit takar a „testvériség” kifejezés, hogyan értelmezhető ez a fogalom a vadidegenek közötti kapcsolatra?
Apáti János: Testvérek azok, szorosan véve, akik ugyanazoktól a szülőktől származnak, így általában sokkal nagyobb mértékben hasonlítanak egymásra, mint más emberekre, és nem elsősorban a fizikai küllemet tekintve, bár abban is sok hasonlóság akad köztük, hanem az értékrendjük, a napi szokásaik, világnézetük szempontjából. Viszont jó tudni, hogy minden ember genetikai állománya 99,9%-ban megegyezik! Nemcsak a ma élő emberekkel, de szinte minden valaha élt emberrel szinte azonos a genomunk. Ez kimagaslóan nagy egyezés az állat- és növényvilág más fajaihoz képest. Mindenhol máshol számottevőbb az eltérés. Azaz kicsit sem túlzás azt állítani, hogy az emberiség egésze egy nagy testvériséget alkot. Ezt már genetikai vizsgálat nélkül is régóta és sokan felismerték.
Érdekes utánagondolni annak, hogy milyen általános az emberiség egészére kivetített család analógiája. A zsidó-keresztény világban Istent Atyaistennek vagy Atyának is hívják, a rómaiak a főistent, Jupitert szintén „Iupiter Pater”-nek, szintén atyának, Mezopotámiában a sumer-babiloni világban Anu főisten szintén atya, de az egyiptomiak is atyaként is hivatkoznak Ámon-Rére. Ha a teremtő isten az atya, abból nyilvánvalóan következik, hogy mi, emberek, úgy összességében, mind a gyermekei vagyunk, tehát testvérei vagyunk egymásnak.
ÚA: Vajon mi az oka annak, hogy a nagy azonosság ellenére mégis annyira sok a széthúzás, a nézeteltérés a mindennapi élethelyzetekben? 
AJ: Az a 0,1%-nyi különbség a mindennapi életben nagyon is jelentős. Ebből adódóan más és más a testi felépítésünk, az erőnlétünk, a betegségekre való hajlamunk, teherbírásunk, stressztűrésünk stb. Ráadásul az egyediségünkhöz még az is hozzátartozik, hogy minden embernek van szabad akarata. És ez a relatív sokféleség minden közösséget jellemez. Mivel ezek a különbségek a hétköznapok forgatagában kiütköznek, és elveszünk a részletekben, könnyen megfeledkezünk arról, hogy az események, körülmények ellenére kik is vagyunk valójában, és ezzel arról is, hogy a lényegünk azonos. Így a másságunkra irányul a fókusz a hasonlóságunk helyett, ami könnyen nézeteltérésekhez vezet.
ÚA: Ezek szerint a testvériség eszménye nem máról holnapra fog megvalósulni. De mi kell ahhoz, hogy mégis harmonikus közösséget tudjanak alkotni az emberek?
AJ: Ez nagy titok, sokan sokféleképpen keresték a módját a történelemben. Az bizonyos, hogy nincs valódi közösségépítés, ha nem azt keressük, ami összeköt bennünket, hanem arra helyezzük a hangsúlyt, ami szétválaszt. De ezzel együtt még mindig ezerfélék vagyunk, így a közös szabályok megalkotása is nagy feladat. Úgy vélem, a legjobb, ha e téren egyrészt kikristályosodott elvekre, másrészt rugalmasságra törekszünk. Ennek szerintem szép példája a Benedeki regula borivással kapcsolatos rendelkezése. Nem határozza meg pontosan az iható mennyiséget, hanem bevezet egy mértékegységet, a heminát: minden szerzetes egy heminát ihat, vagyis annyit, amennyitől még nem lesz ittas. Ez egy mindenkire vonatkozó, általános közösségi elv, amely azonban a közösség minden egyes tagjára érvényes, mégis másféleképpen válik konkrét intelemmé.
ÚA: Az előadáson elhangzott Káin és Ábel története is. Hogyan törekedjünk a testvéri szeretetre, ha e téren ellenséges viszonyulásba ütközünk?
AJ: Hát igen, a rossz nyelvek szerint a jó testvér nem más, mint a távoli rossz testvér. Epiktétosz ókori sztoikus filozófus elkülöníti egymástól a természet adta és a választott szerepeket. A testvéri szerepet a természet adta, nem volt tudatos ráhatásunk arra, hogy kik legyenek a testvéreink. Márpedig a szerepeket, akár kaptuk, akár választottuk, jól kell játszani. Ő azt tanítja, hogy a boldogságunkat érdemes attól tennünk függővé, ami elsősorban rajtunk múlik, márpedig a másokhoz való viszonyulásunk ide tartozik. Persze az azóta eltelt kétezer év alatt nagyot változott a világ, a Föld túlnépesedett, sok minden összezavarodott, bonyolultabbá vált, így már ez a kérdés sem ennyire egyszerű. Az ugyanakkor biztosra vehető, hogy ha eldöntjük, hogy a boldogságunk egyik eredőjét ahhoz kötjük, hogy jó testvérek legyünk, azzal nem okozunk kárt senkinek, sőt.
ÚA: És ha a másik visszaél a szeretetemmel, támogatásommal? Látunk példát erre is.
AJ: Még egyszer: a fenti példában a boldogságunk egyik forrása az, hogy jó testvérek legyünk. Epiktétosz válasza egyértelmű: a boldogságomat nem attól tettem függővé, hogy a testvérem legyen jó hozzám. Hanem egyedül attól, hogy én hogyan viszonyulok őhozzá. Tehát nem az eredményen, hanem csakis a megtett erőfeszítésen múlik, hogy boldog vagyok-e. De az persze igaz, hogy minél nehezebb megtartanom ezt a viszonyulást, annál nagyobb az érdem, és így annál teljesebb lehet a boldogságérzet is.
ÚA: Nem vezet könnyen elmagányosodáshoz ez a viszonyulás? Hiszen így nem is foglalkozom mások reakcióival, mintha ott sem lennének.
AJ: Nem hiszem, hogy a fentiekből ez következne. Ha magamtól azt várom, hogy helyes legyen a viszonyulásom, ebből biztosan nem származik közönyösség mások iránt. Más oldalról viszont valóban igaz, hogy ha meg tudjuk valósítani azt, amit Epiktétosz javasol, akkor már egyedül is teljesebb életet tudunk élni. Ez viszont inkább csak azt jelenti, hogy a boldogságunk nem függ attól, mások hogyan viszonyulnak hozzánk, és ez nagy különbség.
Ami pedig a magányt illeti, Delia Steinberg Guzmán írja a Mája játékai című könyvében a magány kapcsán, hogy az ember a saját énjében, a saját belsejében lel rá igazi barátjára. A valódi önmagunk az, aki mindig jelen van, aki állandó társunk, bármilyen élethelyzetben legyünk is. Soha nem korhol, mindig felfelé húz, és semmit nem kér cserébe. Ez csoda!
ÚA: Akkor mindenekelőtt saját magunk jó testvérévé kell válnunk…
AJ: Ez mindenképpen előfeltétele annak, hogy mások vér szerinti vagy szellemi jó testvérei lehessünk. Lehet ezt úgy is érteni, mintha négy fivér lakna bennünk: a tetteink, az érzéseink, a gondolataink és a lelkiismeretünk. Ha ők négyen jó testvérei lesznek egymásnak és harmóniában élnek, akkor a külvilágban is könnyebb lesz ugyanezt megvalósítanunk.
