Giordano Bruno, a reneszánsz filozófus sokoldalúsága és oly széleskörű tudása lenyűgöző lehet a talán túlságosan is egy-egy részterületre szakosodott mai ember számára. Műveiben ugyanazzal a könnyedséggel és zsenialitással taglalja kozmológiai, matematikai és filozófiai tanításait, és a reneszánsz gondolkodókra éppúgy hivatkozik, mint a preszókratikusokra. Óriási – minden túlzás nélkül: számunkra is időnként a jövő ismereteit tartalmazó – életművében a Hősi megszállottságok című írása kiemelkedő helyet foglal el, ugyanis ebben Brunóval mint költővel és misztikussal ismerkedhetünk meg.
A művet, amelyet angliai tartózkodása alatt írt és barátjának, Sir Philip Sidneynek ajánlott, két, egyenként öt párbeszédet tartalmazó részre osztotta. Tárgya megegyezik a reneszánsz egyik közkedvelt témájával, hiszen irodalmi és filozófiai jellegű írások egész sora foglalkozott a szerelemmel több mint száz éven keresztül. Egyesek, például Dante és Lorenzo de’ Medici, magyarázatokat fűztek szerelmes verseikhez; Marsilio Ficino és Leone Ebreo Platón és az újplatonikusok ezzel kapcsolatos tanait elemezték, mások gyakorlati tanácsokat adtak és a szerelmi „kételyekre” válaszoltak.
A platonizmus és újplatonizmus újbóli felfedezése bizonyára erős impulzust adott az ilyen irányú tanulmányoknak. A 15. század első felében Leonardo Bruni lefordította Platón hat párbeszédét latinra, többek között éppen a szerelem témáját tárgyaló Phaidroszt és egy részt a Lakomából is. A következő, a legfontosabb esemény Marsilio Ficino nevéhez fűződik, aki lefordította latinra Platón és Plótinosz összes művét és elemző kommentárokat fűzött hozzájuk. A firenzei Akadémián sokan foglalkoztak platonikus tanokkal és érdekesen ötvözték azokat a kereszténységgel. Bár Platón tanításának bizonyos részeit nem tudták elfogadni, mint például az újrászületés, a reinkarnáció tanát, másokat – így a szerelem témáját – könnyen össze tudták hangolni életfelfogásukkal. Ficinótól származik a mai napig köztudatban lévő „plátói szerelem” kifejezés is.
A Hősi megszállottságokban Bruno mesteri módon varázsolja láthatóvá és érthetővé Platón és Plótinosz tanításait. Témái: a szépség mint a szerelem ébresztője a látás érzékszervén keresztül, a szem és a szív kölcsönhatása, de értelmezi a szerelmes „halálát” is, hivatkozik Diotima lépcsőjére és sok minden másra, ami az őt megelőző költőknél és gondolkodóknál egyaránt megtalálható.
Bruno műve, a többi kortárs alkotással összehasonlítva, a sok párhuzamos elem ellenére sajátos, elgondolkodtató formában íródott. Bruno ugyanis témája tárgyalásakor három nyelven szól egyszerre: képi, verses és filozófiai módon fejezi ki mondanivalóját. Bemutat egy ún. emblémát (szimbolikus ábrát), egy ahhoz kapcsolódó verset (a költő Tansillo vagy saját verseit), végül megmagyarázza a kettő közötti összefüggést, valamint a kép és a vers rejtett jelentését is. Így létrejön egy különös egység, amely Bruno egész filozófiáját jellemzi. Hitet tesz a régi, saját kora elmúlása után gyorsan bomló egység mellett, amely szimbolikusan szól a festészet, a költészet és a filozófia együttesén keresztül a minden emberre jellemző három megnyilvánulási formáról.
„... a filozófusok bizonyos mértékben festők és költők; a költők festők és filozófusok; a festők filozófusok és költők...” (Explicatio triginta sigillorum)
Nem sokkal Bruno halála után ez az egység, amelyben elválaszthatatlan volt a tudomány, a művészet és a hit, darabokra hullik. A tudomány véglegesen elszakad a vallástól, míg végül egymás ádáz ellenségeivé nem válnak, a költészet és a képzőművészet pedig külön utakon kezd járni.
Visszatérve azonban ehhez az egységhez, megállapíthatjuk, hogy a filozófia a gondolkodást, a költészet a nemes érzelmek fejlesztését, a festészet a szépségnek az anyagban való megnyilvánítását segíti elő. Minden ember egyszerre él és tevékenykedik mind a három világban: gondolkodik, érez és cselekszik. Plótinosz és Platón tanait tükrözve Bruno is felismerte az ember előtt lévő három lehetséges utat a tökéletesség felé. Plótinosz a szerelmesről, a költőről és a filozófusról beszél. A Hősi megszállottságokban Bruno a szerelem útját tárgyalja, és Diotima (aki Szókratészt tanította a szerelemről) tanítását elfogadva ismerteti annak lépcsőfokait.
Bevezetésében Bruno párhuzamot von a hősi megszállottságok és az Énekek éneke között, „ahol a közönséges szerelmek és érzelmek alatt misztikusok és a Kabala doktorainak értelmezése szerint isteni és hősi megszállottságok rejtőznek”. A hősit a bátor és az elszánt szinonimájaként használja, a megszállottság alatt viszont az emberi szívet lelkesítő nemes vállalkozásokat érti, amelyek a tökéletességhez, az archetípusok égi világához vezetnek. Így az emberek közti szerelem természetét és annak formáit tárgyalva az embert az istenséggel újra összekötő misztikus kontemplációról szól.
Az ember az Ég és a Föld gyermeke
Az ember, a mikrokozmosz, felépítésében követi a világegyetem struktúráját, amelyet a görögök három részre osztottak: ég, föld és alvilág. Ezek megfelelője az emberben: a szellem, a lélek és a test. Az ember lelki dimenziójáról szól Apuleius Az aranyszamár című regényében fennmaradt Psyche és Amor mítosza, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy megértsük a szerelmet és az általa okozott bánatok okát. A mítosz szerint Vénusz bosszút forral, mert egy egyszerű halandót, bármennyire is hasonlít rá, nem tisztelhetnek istennőként. Megparancsolja fiának, hogy gerjessze szerelemre Psychét a létező legelvetemültebb ember iránt. Amikor azonban Amor meglátja a lányt, szerelmes lesz belé és anyja parancsával szembeszegülve ő maga veszi feleségül. Psyche (az emberi lélek megtestesítője) boldogan él férjével, akivel csak éjszakáit töltheti, arcát azonban nem szabad meglátnia. A kételyektől kínzott nő mégis odáig merészkedik, hogy meglesse az isteni szépségű ifjút, és amint megpillantja, halálosan szerelmes lesz belé. Mivel megszegte szavát, és az isteni titkot akarta kifürkészni, elveszíti Amort. Ettől kezdve már csak arra törekszik, hogy újra megláthassa, elnyerje a szerelmét. Keresésének isteni tárgyában mindvégig tökéletesen biztos, és kételkedni is csak saját erejében és képességeiben fog.
Bruno megszállottja – akárcsak Psyche – egy pillanatig sem vonja kétségbe szíve lángra lobbantójának isteni mivoltát. Szenvedései, fájdalmai, keserűsége abból fakadnak, hogy két ellentétes természet harcol lelkében. A lélek tehát a tér, ahol földi és égi részeink, a test és a szellem hívásai összecsapnak. Ennek oka a lélek Föld és Ég közötti elhelyezkedése és a Holdhoz hasonló természete. A Hold két irányba néz: a Nap és a Föld felé. Ugyanígy a lélek is egyaránt fordulhat mindkét irányba, és elősegítheti akár a szellem, akár a test vágyait. Az újplatonikus metaforában a szellem átlátszó, a lélek félhomályban van, a test pedig teljesen sötét.
A Parmenidésznél és Platónnál olvasható mítosz a kettős fogatról ugyanerre a kettősségre utal. A lovas az intelligencia, az egyik ló a lélek okos, kormányozható része, a másik viszont a gyönyöröket hajszoló és féktelen. Az orphikus tanok Dionüszosz–Zagreusz mítosza megvilágítja a kettősség eredetét. A titánok megölik Zeusz kisfiát, és már félig felfalják, amikor Zeusz villámával halálra sújtja őket. Az így elemésztett titánok hamujából, amely Zagreusz lényegét is magában foglalja, megszületnek az emberek. Az ember tehát az isteni és a titáni elemek keveréke, és akkor válik hőssé, ha megfékezve alacsonyabb természetét, előnyben részesíti a benne lévő isteni rész hívását. Útja elején őt is gyötrik az ellentétes természetű vágyak, de az isteni szépség annyira megbabonázza, hogy ez erősebbé válik a testi szenvedélyeknél. A végén minden erőfeszítése az isteni tárgy elérésére irányul. Ő a hősi megszállott. Semmi sem esik nehezére, nem zavarják többé az egyszerű ember számára elviselhetetlennek tűnő szenvedések, sőt már nem is érzékeli azokat.
Ezt az állapotot Bruno az egyik emblémán a tölgy szilárdságával vonja párhuzamba. A tölgy annyira erős, hogy sem a szél, sem a tél csapásai nem képesek őt helyéről elmozdítani. De ennél magasabb eredmény „...az állandóság tökéletessége, ami nem abból áll, hogy a fa nem törik, nem dől le és nem hajlik, hanem abban, hogy meg sem mozdul; a fához hasonlóan hősünk szelleme, érzéke és elméje megingathatatlan, a vihar ütéseit már nem érzékeli”. (Hősi megszállottságok I, V.)
A szerelem a szemben születik
Platón a Phaidroszban a látás érzékszervét nevezi a legélesebbnek, és azt állítja, hogy az ember szerelmes lesz, ahogy meglátja tárgyának szépségét. Szókratész Phaidrosz szépségétől elragadtatva az isteni megszállottságok egyikének nevezi a szerelmet.
Bruno a hősi szenvedélyeket az emlékezéssel azonosítja – minden bizonnyal a platóni visszaemlékezés-tanra utalva, miszerint azért érzünk ellenállhatatlan vonzódást valaki iránt, mert az emlékeztet bennünket arra az isteni létezőre, akinek a társaságában voltunk a fizikai létünket megelőző fázisban –, de nem tárgyalja részletesebben ezt a témát. A többi reneszánsz költő és filozófus szerelmi tárgyú műveiből pedig teljesen hiányzik ez a mozzanat, mivel összeegyeztethetetlen lett volna a keresztény egyház tanaival. Annál inkább foglalkoznak a szépség megfigyelésének következményeivel, és a szemet, mivel képes felébreszteni az emberben az isteni hevületet, az érzékszerveink közül a legszellemibb természetűnek nevezik.
„...a szép és a jó utáni vágy természettől fogva mindenkiben megvan... A vágy azonnal és egy pillanat alatt kapcsolódik ahhoz, ami méltó rá, ahogyan a látás a láthatóhoz.” (Hősi megszállottságok, II. I.)
A szemen keresztül a lélek megpillantja a szépség megnyilvánulását. Nem abszolút szépségről van itt szó, ugyanis mindenki mást tart szépnek, de a mindenki által látható formán túl létezik bizonyos rokonság a két lélek között, ami az egyik ember szemében széppé varázsolja a másikat. A szépség ideája az egyetlen, aminek érzékelhető megnyilvánulása létezik a földön. Ezért annyira fontos a szem, és Bruno többször utal Diotima tanítására: egy szép forma szeretetétől kiindulva, több lépcsőfokon át, végül a szépség ideájához érkezünk.
Bruno több oldalt szentel a szem és a szív kapcsolatának, amelyeket a lélek két tulajdonságával azonosít: az értelemmel és az akarattal. A kettő ekképpen növeszti a platóni szárnyas lélek két szárnyát: először a szem megpillantja a szépséget és továbbítja azt a szívhez. Ennek hatására a szívben fölébred a vágy, amelyet a szemhez irányít. A szem így „más szemmel” nézi a tárgyat, és ennek hatására a szívben fellobban a tűz. A szem ezután szerelmét szeretettje felé sugározza, és ugyanazt az érzést kelti benne is. A szem tehát a megismerés, a szív pedig a szerelem. Az egyik ösztönzi a másikat, és csak együttes működéssel emelhetik fel a lelket a Szépséghez.
A halál a szerelmessel való eggyé válással egyenlő
Az egyik emblémán látható két csillagot Bruno a két szemmel azonosítja. A két csillag Castor és Pollux, amelyeknek megjelenése megmenekülést jelentett a viharban meggyötört tengerészek számára. Éppen így töltheti el a szemből érkezett fény reménnyel a szerelmest, csakhogy ezek a sugarak egyszerre okoznak életet és halált. Az égi életről van itt szó, amelyet Psyche a hosszú, próbákkal teli idő után végre elnyer, amikor ihat az istenek italából, és így halhatatlanná válik. Ezt az Életet nyilvánvalóan a halál előzi meg, ugyanis abban, akárcsak a hősi megszállottban, megszűnnek a földhöz kötődő szenvedélyek, és a Brunónál is gyakorta emlegetett halálszimbólum ebben a jelentésben fordul elő. Az orphikus tanításból ismerős SZÓMA-SZEMA (a test sírgödör) a lélek sírja, és itt a lélek első haláláról van szó. A születés egyenlő az első halállal, a második, a filozófiai halál révén azonban a lélek elhagyhatja sírját és azonosulhat Vénusszal, illetve Amorral, ami az új élet feltétele.
Bruno egy mitikus alak, a vadász Aktaión történetét használja fel, hogy rávilágítson a halál és a hősi megszállottság jelentésére. Aktaión agaraival és őrzőkutyáival vadászatra indult. Egyszer csak rábukkant a fürdőző Dianára. Az istennő büntetésből szarvassá változtatta az őt megleső vadászt, akit ezután saját kutyái marcangoltak szét. A szarvas az isteni szépség és a bölcsesség szimbóluma, Diana istennő szent állata. Aktaión kutyái közül a gyorsabb agarak az értelmet szimbolizálják, amely megelőzi az erősebb, az értelem után következő akaratnak, illetve szerelmi rajongásnak megfelelő őrzőkutyákat. Így a vadász az értelem és az akarat segítségével kutatja az ember elől elrejtőző, nehezen megtalálható lényeget, ami ráadásul szándékosan bujkál előle, mintha erejét és képességeit akarná próbára tenni. Miután a vízben tükröződve megpillantja „a legszebb testet és arcot”, a nagy vadász vaddá változik. A mitikus jelenet a szerelem erejét mutatja, amely – mivel Vulcanus tüzes természetével rokon – képessé teszi a szerelmest, hogy átlényegüljön. Amikor keresésre indult, önmagán kívül keresett, de célja mégiscsak önmagában volt, a tárgyban lévő jellemzők azonos tulajdonságokat ébresztettek benne. Az értelem és a szerelem segítségével elpusztítja magában a mulandót, csak a tiszta lényeg marad meg, azaz meghal az érzéki, csalóka világnak. Élete egy szellemibb, magasabb dimenzióban folytatódik, ahol az istenekéhez hasonló életet él, és „...a test börtönétől megszabadultan, már nem a béklyókkal leláncolva és ablakokon keresztül szemléli Dianát, hanem a falakat ledöntve, maga lesz a szem”. (Hősi megszállottságok II, II.) Így Aktaión eggyé válik a szeretett Dianával: a legemelkedettebb Szépséggel, és ez egyenlő a Jósággal és az Igazsággal.
Bruno az aranyalmát megjelenítő emblémát úgy magyarázza, hogy a három istennő közül egyiket sem illeti az elsőbbség, mert a szépséges Vénusz, a méltóságteljes Juno és a bölcs Athéné nem egymás kiegészítői, hanem mindegyik tökéletes, és így szükségszerűen mindegyikük magában foglalja a többi tulajdonságot is.
„Ahol végtelen a bölcsesség, a méltóság sem lehet más, mint végtelen, különben lehetetlen lenne a végtelen tudás. Ahol végtelen a jóság, szükségszerűen végtelen a bölcsesség, mert különben nem lenne lehetséges a végtelen jóság.” (Hősi megszállottságok, I, V.)
A szerelem jobbá és bölcsebbé teszi az embert
A szeretett lény szépnek, tökéletesnek, minden erénnyel megáldottnak tűnik a szerelmes szemében. Önmaga pedig, Erószhoz – Pénia, a Hiány fiához – hasonlóan, híjával van ezeknek a tulajdonságoknak, de apja – Porosz, a Bőség – révén vágyik rájuk, föl akar nőni szerelmeséhez, hogy méltó legyen hozzá. Ezért a szerelem hihetetlen erővel képes jobb emberré változtatni a szerelmest. Az erények fejlesztésével az ember egyre jobban megközelíti az archetipikus Jó ideáját, de ezzel párhuzamosan az intelligencia is fejlődik benne. Tehát azzal, hogy szeret, egyre bölcsebbé válik. Ha lelke egyre gyakrabban fürdik a nap fényében, jósága és bölcsessége fokozatosan beragyogja és széppé varázsolja arcát. Így könnyen megérthetjük az összefüggést Platón három alapvető ideája között, amelynek Bruno sok példán keresztül ad hangot művében: a Jóság, a Szépség és az Igazság (Bölcsesség) elválaszthatatlanok az isteni és az emberi világban egyaránt.
Deák Szilvia
Felhasznált irodalom:
1. Giordano Bruno: The Heroic Frenzies
2. John Charles Nelson: Renaissance Theory of Love
3. Francis A. Yates: Lull and Bruno
4. Francis A. Yates: Giordano Bruno and the Hermetic Tradition
A művet, amelyet angliai tartózkodása alatt írt és barátjának, Sir Philip Sidneynek ajánlott, két, egyenként öt párbeszédet tartalmazó részre osztotta. Tárgya megegyezik a reneszánsz egyik közkedvelt témájával, hiszen irodalmi és filozófiai jellegű írások egész sora foglalkozott a szerelemmel több mint száz éven keresztül. Egyesek, például Dante és Lorenzo de’ Medici, magyarázatokat fűztek szerelmes verseikhez; Marsilio Ficino és Leone Ebreo Platón és az újplatonikusok ezzel kapcsolatos tanait elemezték, mások gyakorlati tanácsokat adtak és a szerelmi „kételyekre” válaszoltak.
A platonizmus és újplatonizmus újbóli felfedezése bizonyára erős impulzust adott az ilyen irányú tanulmányoknak. A 15. század első felében Leonardo Bruni lefordította Platón hat párbeszédét latinra, többek között éppen a szerelem témáját tárgyaló Phaidroszt és egy részt a Lakomából is. A következő, a legfontosabb esemény Marsilio Ficino nevéhez fűződik, aki lefordította latinra Platón és Plótinosz összes művét és elemző kommentárokat fűzött hozzájuk. A firenzei Akadémián sokan foglalkoztak platonikus tanokkal és érdekesen ötvözték azokat a kereszténységgel. Bár Platón tanításának bizonyos részeit nem tudták elfogadni, mint például az újrászületés, a reinkarnáció tanát, másokat – így a szerelem témáját – könnyen össze tudták hangolni életfelfogásukkal. Ficinótól származik a mai napig köztudatban lévő „plátói szerelem” kifejezés is.
A Hősi megszállottságokban Bruno mesteri módon varázsolja láthatóvá és érthetővé Platón és Plótinosz tanításait. Témái: a szépség mint a szerelem ébresztője a látás érzékszervén keresztül, a szem és a szív kölcsönhatása, de értelmezi a szerelmes „halálát” is, hivatkozik Diotima lépcsőjére és sok minden másra, ami az őt megelőző költőknél és gondolkodóknál egyaránt megtalálható.
Bruno műve, a többi kortárs alkotással összehasonlítva, a sok párhuzamos elem ellenére sajátos, elgondolkodtató formában íródott. Bruno ugyanis témája tárgyalásakor három nyelven szól egyszerre: képi, verses és filozófiai módon fejezi ki mondanivalóját. Bemutat egy ún. emblémát (szimbolikus ábrát), egy ahhoz kapcsolódó verset (a költő Tansillo vagy saját verseit), végül megmagyarázza a kettő közötti összefüggést, valamint a kép és a vers rejtett jelentését is. Így létrejön egy különös egység, amely Bruno egész filozófiáját jellemzi. Hitet tesz a régi, saját kora elmúlása után gyorsan bomló egység mellett, amely szimbolikusan szól a festészet, a költészet és a filozófia együttesén keresztül a minden emberre jellemző három megnyilvánulási formáról.
„... a filozófusok bizonyos mértékben festők és költők; a költők festők és filozófusok; a festők filozófusok és költők...” (Explicatio triginta sigillorum)
Nem sokkal Bruno halála után ez az egység, amelyben elválaszthatatlan volt a tudomány, a művészet és a hit, darabokra hullik. A tudomány véglegesen elszakad a vallástól, míg végül egymás ádáz ellenségeivé nem válnak, a költészet és a képzőművészet pedig külön utakon kezd járni.
Visszatérve azonban ehhez az egységhez, megállapíthatjuk, hogy a filozófia a gondolkodást, a költészet a nemes érzelmek fejlesztését, a festészet a szépségnek az anyagban való megnyilvánítását segíti elő. Minden ember egyszerre él és tevékenykedik mind a három világban: gondolkodik, érez és cselekszik. Plótinosz és Platón tanait tükrözve Bruno is felismerte az ember előtt lévő három lehetséges utat a tökéletesség felé. Plótinosz a szerelmesről, a költőről és a filozófusról beszél. A Hősi megszállottságokban Bruno a szerelem útját tárgyalja, és Diotima (aki Szókratészt tanította a szerelemről) tanítását elfogadva ismerteti annak lépcsőfokait.
Bevezetésében Bruno párhuzamot von a hősi megszállottságok és az Énekek éneke között, „ahol a közönséges szerelmek és érzelmek alatt misztikusok és a Kabala doktorainak értelmezése szerint isteni és hősi megszállottságok rejtőznek”. A hősit a bátor és az elszánt szinonimájaként használja, a megszállottság alatt viszont az emberi szívet lelkesítő nemes vállalkozásokat érti, amelyek a tökéletességhez, az archetípusok égi világához vezetnek. Így az emberek közti szerelem természetét és annak formáit tárgyalva az embert az istenséggel újra összekötő misztikus kontemplációról szól.
Az ember az Ég és a Föld gyermeke
Az ember, a mikrokozmosz, felépítésében követi a világegyetem struktúráját, amelyet a görögök három részre osztottak: ég, föld és alvilág. Ezek megfelelője az emberben: a szellem, a lélek és a test. Az ember lelki dimenziójáról szól Apuleius Az aranyszamár című regényében fennmaradt Psyche és Amor mítosza, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy megértsük a szerelmet és az általa okozott bánatok okát. A mítosz szerint Vénusz bosszút forral, mert egy egyszerű halandót, bármennyire is hasonlít rá, nem tisztelhetnek istennőként. Megparancsolja fiának, hogy gerjessze szerelemre Psychét a létező legelvetemültebb ember iránt. Amikor azonban Amor meglátja a lányt, szerelmes lesz belé és anyja parancsával szembeszegülve ő maga veszi feleségül. Psyche (az emberi lélek megtestesítője) boldogan él férjével, akivel csak éjszakáit töltheti, arcát azonban nem szabad meglátnia. A kételyektől kínzott nő mégis odáig merészkedik, hogy meglesse az isteni szépségű ifjút, és amint megpillantja, halálosan szerelmes lesz belé. Mivel megszegte szavát, és az isteni titkot akarta kifürkészni, elveszíti Amort. Ettől kezdve már csak arra törekszik, hogy újra megláthassa, elnyerje a szerelmét. Keresésének isteni tárgyában mindvégig tökéletesen biztos, és kételkedni is csak saját erejében és képességeiben fog.
Bruno megszállottja – akárcsak Psyche – egy pillanatig sem vonja kétségbe szíve lángra lobbantójának isteni mivoltát. Szenvedései, fájdalmai, keserűsége abból fakadnak, hogy két ellentétes természet harcol lelkében. A lélek tehát a tér, ahol földi és égi részeink, a test és a szellem hívásai összecsapnak. Ennek oka a lélek Föld és Ég közötti elhelyezkedése és a Holdhoz hasonló természete. A Hold két irányba néz: a Nap és a Föld felé. Ugyanígy a lélek is egyaránt fordulhat mindkét irányba, és elősegítheti akár a szellem, akár a test vágyait. Az újplatonikus metaforában a szellem átlátszó, a lélek félhomályban van, a test pedig teljesen sötét.
A Parmenidésznél és Platónnál olvasható mítosz a kettős fogatról ugyanerre a kettősségre utal. A lovas az intelligencia, az egyik ló a lélek okos, kormányozható része, a másik viszont a gyönyöröket hajszoló és féktelen. Az orphikus tanok Dionüszosz–Zagreusz mítosza megvilágítja a kettősség eredetét. A titánok megölik Zeusz kisfiát, és már félig felfalják, amikor Zeusz villámával halálra sújtja őket. Az így elemésztett titánok hamujából, amely Zagreusz lényegét is magában foglalja, megszületnek az emberek. Az ember tehát az isteni és a titáni elemek keveréke, és akkor válik hőssé, ha megfékezve alacsonyabb természetét, előnyben részesíti a benne lévő isteni rész hívását. Útja elején őt is gyötrik az ellentétes természetű vágyak, de az isteni szépség annyira megbabonázza, hogy ez erősebbé válik a testi szenvedélyeknél. A végén minden erőfeszítése az isteni tárgy elérésére irányul. Ő a hősi megszállott. Semmi sem esik nehezére, nem zavarják többé az egyszerű ember számára elviselhetetlennek tűnő szenvedések, sőt már nem is érzékeli azokat.
Ezt az állapotot Bruno az egyik emblémán a tölgy szilárdságával vonja párhuzamba. A tölgy annyira erős, hogy sem a szél, sem a tél csapásai nem képesek őt helyéről elmozdítani. De ennél magasabb eredmény „...az állandóság tökéletessége, ami nem abból áll, hogy a fa nem törik, nem dől le és nem hajlik, hanem abban, hogy meg sem mozdul; a fához hasonlóan hősünk szelleme, érzéke és elméje megingathatatlan, a vihar ütéseit már nem érzékeli”. (Hősi megszállottságok I, V.)
A szerelem a szemben születik
Platón a Phaidroszban a látás érzékszervét nevezi a legélesebbnek, és azt állítja, hogy az ember szerelmes lesz, ahogy meglátja tárgyának szépségét. Szókratész Phaidrosz szépségétől elragadtatva az isteni megszállottságok egyikének nevezi a szerelmet.
Bruno a hősi szenvedélyeket az emlékezéssel azonosítja – minden bizonnyal a platóni visszaemlékezés-tanra utalva, miszerint azért érzünk ellenállhatatlan vonzódást valaki iránt, mert az emlékeztet bennünket arra az isteni létezőre, akinek a társaságában voltunk a fizikai létünket megelőző fázisban –, de nem tárgyalja részletesebben ezt a témát. A többi reneszánsz költő és filozófus szerelmi tárgyú műveiből pedig teljesen hiányzik ez a mozzanat, mivel összeegyeztethetetlen lett volna a keresztény egyház tanaival. Annál inkább foglalkoznak a szépség megfigyelésének következményeivel, és a szemet, mivel képes felébreszteni az emberben az isteni hevületet, az érzékszerveink közül a legszellemibb természetűnek nevezik.
„...a szép és a jó utáni vágy természettől fogva mindenkiben megvan... A vágy azonnal és egy pillanat alatt kapcsolódik ahhoz, ami méltó rá, ahogyan a látás a láthatóhoz.” (Hősi megszállottságok, II. I.)
A szemen keresztül a lélek megpillantja a szépség megnyilvánulását. Nem abszolút szépségről van itt szó, ugyanis mindenki mást tart szépnek, de a mindenki által látható formán túl létezik bizonyos rokonság a két lélek között, ami az egyik ember szemében széppé varázsolja a másikat. A szépség ideája az egyetlen, aminek érzékelhető megnyilvánulása létezik a földön. Ezért annyira fontos a szem, és Bruno többször utal Diotima tanítására: egy szép forma szeretetétől kiindulva, több lépcsőfokon át, végül a szépség ideájához érkezünk.
Bruno több oldalt szentel a szem és a szív kapcsolatának, amelyeket a lélek két tulajdonságával azonosít: az értelemmel és az akarattal. A kettő ekképpen növeszti a platóni szárnyas lélek két szárnyát: először a szem megpillantja a szépséget és továbbítja azt a szívhez. Ennek hatására a szívben fölébred a vágy, amelyet a szemhez irányít. A szem így „más szemmel” nézi a tárgyat, és ennek hatására a szívben fellobban a tűz. A szem ezután szerelmét szeretettje felé sugározza, és ugyanazt az érzést kelti benne is. A szem tehát a megismerés, a szív pedig a szerelem. Az egyik ösztönzi a másikat, és csak együttes működéssel emelhetik fel a lelket a Szépséghez.
A halál a szerelmessel való eggyé válással egyenlő
Az egyik emblémán látható két csillagot Bruno a két szemmel azonosítja. A két csillag Castor és Pollux, amelyeknek megjelenése megmenekülést jelentett a viharban meggyötört tengerészek számára. Éppen így töltheti el a szemből érkezett fény reménnyel a szerelmest, csakhogy ezek a sugarak egyszerre okoznak életet és halált. Az égi életről van itt szó, amelyet Psyche a hosszú, próbákkal teli idő után végre elnyer, amikor ihat az istenek italából, és így halhatatlanná válik. Ezt az Életet nyilvánvalóan a halál előzi meg, ugyanis abban, akárcsak a hősi megszállottban, megszűnnek a földhöz kötődő szenvedélyek, és a Brunónál is gyakorta emlegetett halálszimbólum ebben a jelentésben fordul elő. Az orphikus tanításból ismerős SZÓMA-SZEMA (a test sírgödör) a lélek sírja, és itt a lélek első haláláról van szó. A születés egyenlő az első halállal, a második, a filozófiai halál révén azonban a lélek elhagyhatja sírját és azonosulhat Vénusszal, illetve Amorral, ami az új élet feltétele.
Bruno egy mitikus alak, a vadász Aktaión történetét használja fel, hogy rávilágítson a halál és a hősi megszállottság jelentésére. Aktaión agaraival és őrzőkutyáival vadászatra indult. Egyszer csak rábukkant a fürdőző Dianára. Az istennő büntetésből szarvassá változtatta az őt megleső vadászt, akit ezután saját kutyái marcangoltak szét. A szarvas az isteni szépség és a bölcsesség szimbóluma, Diana istennő szent állata. Aktaión kutyái közül a gyorsabb agarak az értelmet szimbolizálják, amely megelőzi az erősebb, az értelem után következő akaratnak, illetve szerelmi rajongásnak megfelelő őrzőkutyákat. Így a vadász az értelem és az akarat segítségével kutatja az ember elől elrejtőző, nehezen megtalálható lényeget, ami ráadásul szándékosan bujkál előle, mintha erejét és képességeit akarná próbára tenni. Miután a vízben tükröződve megpillantja „a legszebb testet és arcot”, a nagy vadász vaddá változik. A mitikus jelenet a szerelem erejét mutatja, amely – mivel Vulcanus tüzes természetével rokon – képessé teszi a szerelmest, hogy átlényegüljön. Amikor keresésre indult, önmagán kívül keresett, de célja mégiscsak önmagában volt, a tárgyban lévő jellemzők azonos tulajdonságokat ébresztettek benne. Az értelem és a szerelem segítségével elpusztítja magában a mulandót, csak a tiszta lényeg marad meg, azaz meghal az érzéki, csalóka világnak. Élete egy szellemibb, magasabb dimenzióban folytatódik, ahol az istenekéhez hasonló életet él, és „...a test börtönétől megszabadultan, már nem a béklyókkal leláncolva és ablakokon keresztül szemléli Dianát, hanem a falakat ledöntve, maga lesz a szem”. (Hősi megszállottságok II, II.) Így Aktaión eggyé válik a szeretett Dianával: a legemelkedettebb Szépséggel, és ez egyenlő a Jósággal és az Igazsággal.
Bruno az aranyalmát megjelenítő emblémát úgy magyarázza, hogy a három istennő közül egyiket sem illeti az elsőbbség, mert a szépséges Vénusz, a méltóságteljes Juno és a bölcs Athéné nem egymás kiegészítői, hanem mindegyik tökéletes, és így szükségszerűen mindegyikük magában foglalja a többi tulajdonságot is.
„Ahol végtelen a bölcsesség, a méltóság sem lehet más, mint végtelen, különben lehetetlen lenne a végtelen tudás. Ahol végtelen a jóság, szükségszerűen végtelen a bölcsesség, mert különben nem lenne lehetséges a végtelen jóság.” (Hősi megszállottságok, I, V.)
A szerelem jobbá és bölcsebbé teszi az embert
A szeretett lény szépnek, tökéletesnek, minden erénnyel megáldottnak tűnik a szerelmes szemében. Önmaga pedig, Erószhoz – Pénia, a Hiány fiához – hasonlóan, híjával van ezeknek a tulajdonságoknak, de apja – Porosz, a Bőség – révén vágyik rájuk, föl akar nőni szerelmeséhez, hogy méltó legyen hozzá. Ezért a szerelem hihetetlen erővel képes jobb emberré változtatni a szerelmest. Az erények fejlesztésével az ember egyre jobban megközelíti az archetipikus Jó ideáját, de ezzel párhuzamosan az intelligencia is fejlődik benne. Tehát azzal, hogy szeret, egyre bölcsebbé válik. Ha lelke egyre gyakrabban fürdik a nap fényében, jósága és bölcsessége fokozatosan beragyogja és széppé varázsolja arcát. Így könnyen megérthetjük az összefüggést Platón három alapvető ideája között, amelynek Bruno sok példán keresztül ad hangot művében: a Jóság, a Szépség és az Igazság (Bölcsesség) elválaszthatatlanok az isteni és az emberi világban egyaránt.
Deák Szilvia
Felhasznált irodalom:
1. Giordano Bruno: The Heroic Frenzies
2. John Charles Nelson: Renaissance Theory of Love
3. Francis A. Yates: Lull and Bruno
4. Francis A. Yates: Giordano Bruno and the Hermetic Tradition
Cimkék