| |
|
|
Jó választásnak tűnik
Ki vagyok? Honnan jövök? Merre tartok? Számtalan válaszlehetőségre nyíló kapuk, amelyek a különböző személyiségskálákon kívül a férfi és női archetípusok világára is kitárulhatnak. Férfiként például arra a kérdésre is kell választ találnunk, mit is szeretnénk, és milyen erényt, milyen bennünk szunnyadó képességet vágyunk felszínre hozni saját magunkból:
A lelkesedést? – akkor szegődjünk Dionüszosz nyomába, és unos-untalanig ugyanúgy ismételgetett tevékenységünknek mélyebbről fakadó, új formát adhatunk. A barátságosságot? – akkor Hermész lehet segítségünkre, hogy megtaláljuk az embertársainkhoz vezető megfelelő kommunikációs utakat. A harmóniát? – Apollón erejével pontosan megtervezhetjük, mit kell tennünk ahhoz, hogy az általa oly nagyra tartott forma és tartalom egysége megvalósulhasson. A kreativitást? – Héphaisztosz már szítja a tüzet és készíti kalapácsát, és ha mi sem vagyunk restek, nem váratnak magukra sokáig a legkreatívabb találmányok. Az elszántságot? – Arész legyen vendégünk egy mindent latba vető küzdelem után, egy jó pohár italra. Ha pedig az egyenességtől erőteljes hatalom hoz lázba, ha uralni szeretnénk körbe-körbecikázó gondolatainkat, féken tartani zabolátlan érzelmeinket és tisztán látni fejlődésünk útját, vezessen az a végtelen alföldön vagy égi hegycsúcs felé, keressünk a magasban vagy a mélyben, az Északi- vagy a Déli-sarkon, Zeusz, a főisten ragad karon bennünket.
Végtére: amerre az istenek tartanak, nekünk is jó választásnak tűnik.
A szerkesztőség
E havi számunkban:
Nem dalol, de Madár! Mi az?
 A Déli-sark messze nyúló hómezejére kalauzolja el nézőjét a Táncoló talpak című animációs film, amelyben – a Pingvinek vándorlásához hasonlatosan – az antarktiszi, földhöz ragadt tollasok mindennapijait kísérhetjük nyomon. Ezek a pingvinek azonban nem mindenben osztoznak madártársaik tulajdonságaiban: ők énekelnek, és csak akkor válhatnak a közösség valódi tagjává, ha megtalálják saját „szív-dalukat”, saját egyéni, igazi hangjukat.
A történet főhőse, Topi, éppen erre képtelen – tojáskorában az apja elejtette őt, így métereket gurult, és utóbb a klán vénei ennek a balesetnek tudják be, hogy egy különös fogyatékossággal született: nem tud énekelni. Másban viszont rendkívül tehetséges: kitűnően szteppel. Jót mulathatunk a jelenségen, de Topinak nehéz sors jut emiatt: az öreg „bölcsek”, a vezetők száműzik, azzal, hogy nem közéjük való, sőt, valójában nem is igazi pingvin.
A főhős ezután messze kalandozik, mígnem végül egy óriási halászhajó hálójába akad, és egy vízi parkban köt ki. Azonban legnagyobbnak tűnő tragédiája hozza meg a szerencséjét: amikor évekkel később már csupán árnyéka önmagának és kedvtelenül, „buta madárként” csak az etetést várja, egy kislány kopogtatni kezdi terráriuma üvegét… és Topi válaszol: lábával visszhangozza a ritmust. A kislány ismét kopogtat, a pingvin pedig egyre élénkebben válaszol, majd emberek tízei-százai özönlenek az üveghez, hogy megcsodálják a szteppelő madarat, és ez lesz végül szabadulása kulcsa is.
 Ilyesféle, csodával határos változással azonban nem csak a mozivászon tud előrukkolni. Sir Ken Robinson kreativitáskutató egy előadásán mesélt a Macskák és az Operaház fantomja című musicalek koreográfusával, Gillian Lynne táncos-koreográfussal való régi-régi beszélgetéséről. A történetből kiderült, hogy kislányként Lynne-t orvoshoz vitte az anyja, amiért folyton izgett-mozgott a tanórákon és képtelen volt nyugton ülni: „Ma azt mondanánk rá, hiperaktív, csakhogy akkor még nem ismerték ezt a fogalmat” – így Robinson.
Az orvos húsz percen át beszélgetett Gilliannel és az édesanyjával, majd megkérte a kislányt, maradjon a szobában egy kis időre, amíg a két felnőtt odakint vált néhány szót, és kifelé menet bekapcsolta az íróasztalán álló rádiót. A magára hagyott Gillian rögvest felpattant és táncra perdült, az orvos pedig megnyugtatta a szülőt: nem beteg a lánya, nincsen semmiféle mentális vagy lelki zavara, egyszerűen táncos, úgyhogy – javasolta – vigye el egy tánciskolába!
Manapság viszont a tehetségkutatók, az egyéni képességek mind szabadabb kibontakoztatásának, és önmagunk keresésének izgalmas korszakát éljük. Nemcsak a televíziós ének- és zenészversenyek élik fénykorukat, de író- és képzőművész-palánták százai nyüzsögnek a különböző pályázatokon, utcazenészek muzsikája tölti be a városokat, a metróban posztereken köszönnek vissza ránk ifjú, kreatív elmék találmányai. Mindenki meg akarja valósítani önmagát…
Az emberben szunnyadó belső képességek, felszínre hozható erőink felfedezésének évezredek óta kitaposott útja az önismeret, ahol mi magunk válunk tehetségkutatóvá – sohasem elég korán, és sohasem túl későn. Ha fenti hőseinknek egyetlen törekvése az lett volna, hogy a közösség „normális” tagjává váljanak, Topi többé nem táncol, vagy ha Lynne-nek egy másik orvos – ahogy Robinson feltételezi – felírt volna valamilyen nyugtató gyógyszert, hogy veszteg maradjon, a környezete sokat veszített volna. A legnagyobb vesztesek azonban ők maguk lettek volna.
Csakhogy merre induljunk akkor? Hogyan keressük önmagunkat, ha a multikulti metropoliszokban a tömegtrendek között lassan már azt sem tudjuk, kik is vagyunk valójában? Néhány, nem is olyan régen még oly nagyra becsült tulajdonságra éppúgy ferdeszemmel néznek manapság, mint Topi és Gillian „antiszociális” mocorgására. A nagylelkűség, a jószívűség, a szavahihetőség, a tevékeny empátia, amelyből mindig is a társadalmat támogató törekvések születtek, ma különös megítélés alá esnek. A jószívűség mintha már egyet jelentene a butasággal, a tisztesség csak egy szép szó az élhetetlenségre, az önkéntesség pedig megmosolyogtató, ha egyszer nem fizetnek érte. A tehetségkutatók özönében az erények elértéktelenedésének korát éljük.
Ha szeretnénk „jó madarak” lenni, nemcsak beállni a sorba, akkor érdemes felvenni a bakancslistánkra néhány olyan alap erény kifejlesztését is, amely megerősíti a szárnyunkat. Így idővel csúf kispingvinből vagy rút kiskacsából valódi önmagunkká válhatunk. Az emberiség "mentorai", a nagy gondolkodók, bölcsek és filozófusok ugyanezt az átalakulási utat járják be, csak előrébb tartanak a képességfejlesztésben és tehetségkutatásban. Ha jól jönne egy előrevivő gondolat valamelyik méltán nevezetes hírességtől, pörgess egyet te is az Erénykeréken. Szavazz bizalmat magadnak, kövesd a bölcs iránymutatást, és fedezd fel, ki és mi minden vagy!
Bujáki Márton – Héjja Edit
Házunk táján
Filozófiai gyorstalpaló – Platón nyomán
|
Varázsolj karácsonyt 2014-ben is!
|
Mit tenne Zeusz? – miután karon fogott
|
 |
 |
 |
Megismerhető-e egy este hat platóni párbeszéd veleje? A filozófia világnapja alkalmából kipróbáltuk.
Tovább
|
Kinőtt ruha? Megunt játék? Ha már nem használod, miért ne ajánlhatnád fel másoknak?
Tovább
|
Hogyan mozgósíthatóak a bennünk élő ősképek, hogy segítsenek megoldani mindennapi problémáinkat?
Tovább
|
Ez lenne csak a korszakalkotó felfedezés!
 1911 telének elején két csapat indult el a Föld utolsó ismeretlen pontja, a Déli-sark meghódítására. Robert Falcon Scott brit haditengerész-tiszt és Roald Amundsen norvég felfedező csaknem egyszerre, azonban egészen különböző motivációval, felkészültséggel vágott neki.
Scottot a dicsőségvágy mellett a tudományos ambíció és a hazafias érzület is fűtötte. Hazáját nemcsak a felfedezés győzelmével, de a még fel nem derített földrész gondos tanulmányozásával, kutatásokkal és mérésekkel is szerette volna gazdagítani.
Amundsen korábbi, az északi sarkkörön tett expedíciói alatt sokat tanulmányozta az itt élők életmódját, hogy eltanulja tőlük a túlélés fortélyait – legyen szó ruházatról, táplálékszerzésről vagy közlekedésről, és mindezt latba vetette a küldetés sikeréért.
Amundsen kutyaszánon vágott neki, figyelve az időjárási viszonyokat és komoly utánpótlás-raktárakat épített ki. Scott pónilovakon indult el, mert nem találta elég elegánsnak a kutyaszánokat, ez a gőg azonban később nemcsak az ő vesztét, hanem az egész küldetés kudarcát is hozta. A pónik ugyanis elakadtak a hóban, ezért hátra kellett hagyniuk őket.
Az emberei – akik nem fordultak vissza – maguk húzták a szánokat, ami nemcsak lassította, hanem rendkívül ki is fárasztotta őket. És bár elérték a Déli-sarkot, csalódottan vették tudomásul, hogy a norvég zászló már ott lobog a jeges szélben. A visszaútra pedig sem erejük, sem tartalékuk nem maradt. Míg Amundsen és társai diadalmasan, egészségesen tértek haza, Scott és maradék csapata mind odaveszett.
Mindkét vezető tapasztalt, sokat látott felfedező volt, akiket fűtött a becsvágy. De mindketten a saját útjukat járták, és Amundsen alázata, amely jól átgondolt, szervezett csapatmunkában és az eszközök helyes megválasztásában mutatkozott meg, ezúttal az élet és a halál közti különbséget jelentette. Ami a tudományos vívmányokat illeti: Scott és csapatnának kutatási, mérési eredményeit és mintáit megtalálták, és valóban sokat hozzátettek az angol tudományos ismeretekhez.
De vajon mire ment volna a két felfedező, ha rivalizálás helyett összefogtak volna, és egyéni vagy hazafias ambícióik tetejébe az emberiség gazdagításának zászlaját tűzik? Ha megosztják egymással tudásukat, tapasztalataikat és egyesítik készleteiket, fizikai és jellembeli erejüket? És vajon mi, akik tanulságok távlatából szemlélhetjük a múltat, tudunk-e tanulni a történtekből?
Nagy Ildikó
Ünnep – a mindennapokban?
Kedves Olvasónk!
Neked mi segít elmélyülni, pihenni, megnyugodni, békére lelni? Van olyan zene, amely inspiráló gondolatokat ébreszt? Olyan kép, amely pihentet és visszaadja a tetterőd? Küldd be nekünk, hogy minél többekkel megoszthasd!
Beküldési határidő: december 20.
E-mail: elehir[kukac]ujakropolisz.hu (elehir[at]ujakropolisz[dot]hu)
A leginspirálóbb ötleteket 2 db ajándékjeggyel jutalmazzuk, amelyek beválthatók egy tetszés szerinti programunkra, illetve közzétesszük januári számunkban!
Íme egyik Olvasónk gondolata előző havi, „Transzcendens” mottónkra:
„A transzcendens élet mottója számomra így hangzik: Nézz fel! A mindennapokra alkalmazva valahogy így szól: Láss túl a rutinon, a megszokáson! Keresd azt, amiért érdemes élned, ami szebbé, jobbá, igazabbá, derűsebbé teszi a világot, és ha kell, lépd át a határaidat, amik ebben megakadályoznak.”
Torma Réka, Budapest
Kitekintő
Közeledik az ünnep, és talán Te is hallottad már idén az első „...és boldog ünnepeket!” kívánságot. Ajándékötleteken törjük a fejünket, számba vesszük rokonainkat, barátainkat, ismerőseinket, készülnek a listák, amelyeken mindig szerepel valaki, akinek a neve mellett az „és neki is jó lenne valamit” szerepel. Hiszen ha nem is mindjárt kisebb-nagyobb értékű ajándékkal, de valami aprósággal, vicces kedvességgel kifejeznénk, hogy gondoltunk rá. Rövid, kedves, mosolyt fakasztó üzenetekhez ajánljuk a postagalambnak felcsapott pingvint, aki szemmel láthatólag örömmel közvetíti jókívánságaidat!
|
