Delia Steinberg Guzmán

Az idő… ez a furcsa dimenzió, amelyből nem törhetünk ki, számtalan kifejeződést talál, és mivel ennyire gazdag, egyszerre élhetünk a foglyaként és érezhetjük magunkat jól is benne. Sokféleképpen mérhető az idő, és az, amelyet óraszerkezeteink mérnek, csupán az egyik fajtája. A szívünk, az értelmünk és a szellemünk annyira eltérő módon észleli az időt, hogy úgy tűnhet, mintha más-más dimenzióban mozognánk.

Ha egyetértünk abban, hogy a szép tárgyak szebbé és harmonikusabbá teszik a környezetet, akkor azt is tudnunk kell, hogy a harmonikus gondolatok is kedvező és kellemes környezetet alakítanak ki.

Nagyobb érdeklődéssel kellene fordulnunk a növekedésünket elősegítő cselekedetek felé. Nem elégedhetünk meg a személyiségünk meglévő fejlettségi szintjével. Senki sem állíthatja: „már megérkeztem”, vagy „úgy vagyok jó, ahogy vagyok”, mert ezzel olyan képet fest magáról, hogy megrekedt a lustaság és akarathiány szintjén.

Időről időre egy-egy újabb sötét, nehéz és nyomasztó időszak jön el az életünkben. Bármennyire is szeretnénk kiutat találni, csak homály vesz körül bennünket. Csüggedés vesz erőt rajtunk, és bármihez is fogunk, balul üt ki, szinte már azelőtt, hogy nekiláttunk volna. Ezek a mi éjszakáink, amelyekben azonban ugyanúgy győznünk kell. Senki sem fog helyettünk fényt gyújtani a sötétben. Tanuljuk meg, hogy ne kívülről várjuk a megoldást.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az alapvető különbséget a klasszikus értelemben vett filozófia és a között az intellektuális-verbális tevékenység között, amivé a filozófia manapság leegyszerűsödött. Napjainkban kevesen merik filozófusnak nevezni magukat. A filozófiaoktatás a különböző gondolkodási rendszerek és azok megalkotóinak történeti áttekintésére, illetve egyik-másik elmélet vagy szerző jelentősége fölötti vitára korlátozódik.

Röviden összefoglaljuk, mit is értünk filozófia alatt, és hogyan ültetjük át a gyakorlatba, figyelembe véve, hogy korunk zűrzavarát tovább tetézik a téves elképzelések és a rosszindulat, amely minden megkülönböztetés nélkül alkot ítéletet a jóról és a rosszról. Egy olyan korban élünk, amelynek a többihez hasonlóan sajátos értékei vannak, és tagadhatatlan gondokkal küzd. Az utóbbiak elől homokba dugni a fejünket értelmetlen, hiszen így nem juthatunk el a megoldásukhoz. Bátran rájuk mutatni nem a borúlátás jele, hanem józanságra vall.

Költők és filozófusok gyakran útnak nevezik az ember áthaladását az életen, és ha más-más módon is, de foglalkoztatja őket ennek az útnak a minősége és végcélja. A hétköznapi nyelv is használja azt a megfogalmazást, hogy valamit az életút részének tartunk vagy épp attól eltérő iránynak gondolunk. Az élet mint út figyelemfelhívó, szimbolikus kép, amelyen elgondolkodva talán választ is kaphatunk egy-egy kérdésünkre.

Ember mivoltunk egy gazdagító, de félelmetes belső kettősséggel szembesít: a gondolatok és az érzelmek egy helyen, a pszichében vannak. Szanszkritul ezt a kettősséget káma-manasznak nevezik. A vágyak (káma) és gondolatok (manasz) keverékéről van szó, amelyben a kettő nem mindig segíti, sőt inkább akadályozza egymást. A tiszta, vegyítetlen gondolkodást felettébb nehéz elérni, és túloznánk, ha azt állítanánk, hogy ezzel már nincs gondunk.

A kreativitáshoz tudásra van szükség, a tudás megszerzése pedig időbe és ismétlésekbe kerül. Sokszor mondják, hogy az embernek spontán kell cselekednie ahhoz, hogy kifejezhesse, ami a „bensőjében megszületik”. De miféle „bensőről” van szó?