Delia Steinberg Guzmán

Amikor a hétköznapokból kivész a józanság és a tudás, akkor az ún. „közvélemény” tévedhetetlen bírájává emelkedik mindannak, amit mondunk és teszünk.

A közvélemény azonban se nem bölcs, se nem józan, de nem mintha eleve képtelen volna rá, csakhogy nem is akarják, hogy azzá váljon. Éppen ellenkezőleg, szánt szándékkal manipulálják, és olyan változékonnyá alakítják, mint amilyen a divat.

Senki sem lehet végletekig derűlátó az életben, hiszen mindannyian megismertük a szenvedést, és sokszor éreztünk már fájdalmat. Ugyanakkor senki sem lehet a végletekig pesszimista, hiszen a nehézségek ellenére sem adjuk fel a küzdelmet.

A szellem nem ismeri a pesszimizmust. Egyszer s mindenkorra magunk mögött kellene hagynunk azokat a nézeteket, amelyek szembeállítják bennünk a jót a rosszal. Ne tekintsük egyenrangúnak a jót és a rosszat, Istent és ördögöt. Az ellentétes erők harcot vívnak bennünk, amitől középre helyezkedünk, akár egy néző, és így kétségek közé kerülünk, az állandó bizonytalanság állapotába.

Szoktunk beszélni nehéz munkákról, nehéz feladatokról, nehéz lelki helyzetekről, nehéz emberekről, nehéz időkről. Végtelenül hosszú a lista, és nem is az a célunk, hogy a végére érjünk, vagy hogy néhány sorban megoldást találjunk minden egyes helyzetre. Ellenkezőleg, az ember belső viszonyulására szeretnénk felhívni a figyelmet, amikor nehézséggel találkozik.

Minden növekedés belülről fakad. A gyökér teszi erőssé a fát, nem pedig a levelek sokasága. Ne feledkezzünk el a gyökérről. Ha túl sok nehézség foglalkoztat akár saját magunkkal, akár a többiekkel kapcsolatban, ha az önhittség minden mást háttérbe szorít, ha a hiúság helyettesíti a tudást, ha a tettek mennyisége fontosabb a minőségnél, akkor itt az idő, hogy megálljunk és elgondolkodjunk.

Egy tanítás akkor értékes, ha az elmébe, az érzelmekbe és a tettekbe is beépül. Az utolsó pontnál találkozunk a legnagyobb nehézségekkel. A gondolatokat és az érzelmeket viszonylag könnyű jól kifejezni, de nagyon nehéz még egy lépéssel továbbmenni és a gyakorlati életben is alkalmazni a tanítást.

Az önmagunk fölött aratott győzelemhez nincs szükség haragra, elszántságra viszont annál inkább. Az előbbi úton a biztos rabság felé haladunk, az utóbbin a tudatos Én szabadsága felé.

A gondolatok útján működő racionális gondolkodáson túl, amiről azt mondtuk, hogy az elmét formálja, az ember a gondolkodásnak egy másik, finomabb formájával is rendelkezik: az intuícióval. Az egyik a megismerés fonalait szövi: ez az ésszerűség. A másik azonban közvetlenül ragad meg mindent: ez az intuíció. A megismerésnek ezt a módját az intelligenciához kapcsoljuk.

Sajnálatos módon a ma emberének természetéhez hozzátartozik az agresszió. Bármelyik pillanatban és a legkisebb ingerre kitör, akár indokolt, akár nem. Olyan erőről van szó, amely lappangva várja, hogy kirobbanhasson, mintha egy zabolátlan, sebes sodrású patak volna, és amelynek bár nem könnyű felderíteni az eredetét, mégsem engedhetjük, hogy kifogjanak szerény elemzőképességünkön.

Mindenekelőtt kétféle agresszivitást különböztethetünk meg: a felnőttekre jellemzőt és a fiatalokét.

Bacon már évszázadokkal ezelőtt megállapította, hogy egyeseknek az ismeretszerzés véget ér kíváncsiságuk kielégítésénél. Egy 19. századi mester pedig hozzátette, hogy Bacon éppen olyan jól fogalmazta meg ezt a már-már elcsépelt igazságot, mint azok az elődei, akik megkülönböztették egymástól a bölcsességet és az ismeretet.