önismeret cikkek

Amikor évekkel ezelőtt írásainkban és előadásainkon szóba került, hogy egy új középkor küszöbén állunk, eltúlzottnak, szinte fatalistának tűnt ez az álláspont. Arról is volt szó, hogy a történelmi ciklusok ismétlődését nem kell feltétlenül csapásnak vagy visszaesésnek tekinteni, hiszen ez az élet természetes velejárója, ahol a körkörös és spirális formák a fokozatos előrehaladásra utalnak, amely hasonló pontokat érint, noha különböző fejlődési szinteken vannak.

A filozófusok, a bölcsek mindig nagy fontosságot tulajdonítottak az emberi életben az erényeknek, és úgy tartották, hogy vannak köztük olyanok, amelyek alapját képezik minden további erénynek. A kínai bölcselet négy alaperényének eredete a két ősprincípiumhoz vezet, és egyben a megnyilvánult világ alapját is képezi. Az erényként megjelenő négy tulajdonság nem más, mint kozmikus erők megnyilvánulása az ember szintjén, amelyek a világegyetemet magát is működtetik. Mennyire más fényben láthatjuk így a mai világban nem éppen megfelelő tiszteletben részesített erényeket!

Milyen a precíz ember? Pontos. Aki pontos, az összeszedett, és egyértelmű, meghatározott szabályok szerint él. És határozott is. Aki pontos, az célba talál. Sokszor vagy azért hibázunk, mert nem tudjuk célba venni, amit el szeretnénk találni, vagy mert nem tartjuk fontosnak a célok pontos meghatározását. A pontosság bármilyen cselekvésben segít, ha az a célunk, hogy egyre jobban menjen.

A figyelmet a mindennapi életben kell elkezdeni gyakorolni. Naponta használjuk öt érzékszervünket, és sokkal több időt töltünk a használatukkal, mint gondolnánk. Ezért kell összekötni a figyelmet az érzékszervekkel. A tapintással bőrünk érzékel minden megfoghatót. Észlelhetjük a hideget, a meleget, a simát, az érdeset… Ha pusztán ennél az egyszerű, fizikai érzékelésnél maradnánk, akkor csak a kellemeset keresnénk, és nem figyelnénk oda a tárgyak között meglévő finomabb különbségekre. A figyelem ebben az esetben arra késztet, hogy ismerjük fel a részleteket, árnyalatokat, fokozatokat, érzékelésünket pedig jóval szélesebb körre terjesszük ki, és ne maradjunk meg csupán a kellemes vagy kellemetlen hatások érzékelésénél.

Ez a kérdés azon valódi mesterművek, zseniális alkotások láttán fogalmazódhat meg bennünk, amelyek alkotóit mintha különleges, náluk feltétlenül magasabb rendű erők vezérelték volna. Miféle varázslat vezette kézen fogva őket? Milyen rendkívüli áramlatokat voltak képesek követni? Mindenkit foglalkoztathat ez a kérdés, amikor ki szeretnénk fejezni a legjobb érzéseinket és gondolatainkat, de nem találjuk a megfelelő formát.

Mostanában sok minden nem „menő” már, mint például a hősiesség, az élet hősi felfogása. Könyvekbe való témának tartják, ráadásul nem is a történelemkönyvekbe, hanem a gyerekeknek szóló fantasztikus történetek közé illőnek. Ezek a mese- vagy mozihősök szórakoztatják el őket, hacsak fel nem bukkan egy újabb pszichológus, aki azzal áll elő, hogy az efféle meséktől sérül a gyerekek lelkivilága. De a divathullámoktól eltérően, az élet gazdag tárházában sokkal több hősiességgel találkozhatunk, mint amit annak tartunk. Nem a nagy emberekről van most szó, akik az irigy, besározó rágalmak ellenére is saját fényüket sugározzák a múltból, nem. A kis, hétköznapi hősökről beszélünk, akik bátor tetteket visznek véghez titánokhoz méltó erőkifejtéssel, bár nem haladták meg az emberi szintet.

A filozófiát sokszor női alakban jelenítették meg, komoly, büszke, szép nőként, aki ellentétes érzelmeket vált ki az emberből: vonz és nehézségeket támaszt, megigéz és zavarba ejt, hívogat és visszariaszt. No, nem méltóságteljes külseje vagy ruhája idézi elő mindezt, hanem inkább a néha magánál hordott könyv, amelyet oly sokan érthetetlennek vagy haszontalannak bélyegeznek, mivel nem az azonnali szükségletekről és a hétköznapi élet dolgairól szól. Ilyen hasznavehetetlen lett volna az ókori filozófia, vagy pusztán ilyenné silányult a róla alkotott kép az azóta tartó időutazása közben?

A lelki nagyság egyik különleges formája az, ha ismerjük saját gyengeségeinket. Ha viszont semmibe vesszük őket, akkor nem csupán ostoba hiúságunknak adjuk tanújelét, hanem azt is bizonyítjuk, hogy soha nem is leszünk képesek felülmúlni gyengeségeinket. Aki képes felismerni gyengeségeit, arra is rá tud jönni, hogyan javíthatja ki és helyettesítheti őket erősségeivel. Mi egy hiba? Nem lehet mindig bűnnek, torzulásnak tartani a hibákat, mert legtöbbször nem ennyire súlyos a helyzet. Egy hiba szinte mindig valamilyen űrt, hézagot jelent, ahol valami hiányzik. Vagy valamilyen tökéletlenséget mutat. A hiányosságokat és a tökéletlenségeket pedig ki lehet javítani.

Kimondva vagy kimondatlanul, napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor feltesszük magunknak a kérdést: Miért kell szenvednünk? Mi végre a fájdalom? Ez a kérdés olyasvalamire vonatkozik, ami az ember számára elkerülhetetlen.

Tudunk-e gondolkodni teljesen önállóan, minden külső hatástól függetlenül? Azt hiszem, erre senki sem képes, és hogy másoktól leginkább olyan gondolatokat veszünk át, amelyek annyira közel állnak sajátjainkhoz, hogy teljesen magunkénak érezzük őket. Azokat a gondolatokat és nézeteket fogadjuk be, amelyekről sejtjük, hogy a legjobban illenek hozzánk. Ha a meggyőződésekről van szó, nem az eredetiség a fontos, hogy egy új, idáig ismeretlen nézetet valljunk, hanem az, hogy hitelesen éljünk egy ideát, amely akármilyen régről származhat, mégis hasznos számunkra és alkalmas arra, hogy egymással összefüggő értékek egységes rendjét építhessük köré.

Néha jó, ha az ember újra felteszi magának azokat a kérdéseket, amelyek a filozófia útján tett első lépéseikor foglalkoztatták. Elsősorban azért, hogy szemügyre vegye az összegyűlt tapasztalatokat, és hogy megbizonyosodjon arról, hogy szellemi viszonyulása lényegében ugyanolyan maradt-e. Évekkel ezelőtt gyötört a „nagyobbak” magabiztossága, akik rövid életet jósoltak legszebb álmaimnak, egy másfajta, jobb, mélyebb és tartalmasabb életre való törekvéseimnek. Akkoriban arra oktattak engem – és attól félek, sokakat, akik hasonló helyzetben vannak –, hogy az eszmék arra jók, hogy tartalmassá tegyék a fiatalkori éveket, hogy meggyújtsák a cselekvés első tüzeit. De azután az élet a maga követelményeivel, rutinjával és kiábrándultságával megteszi a magáét, hogy ezeket az eszméket gyakorlatiasabb és konkrétabb célkitűzések váltsák fel.

Aki árral szemben halad, az...
...szembeszáll a parton megtörő hullámokkal is.
...csak halad előre, a széllel is dacolva.
...segíti a természetet, nem szennyezi be és nem tesz benne kárt.
...megvédi az életet akkor is, amikor mások a halál csatlósaivá válnak.
...ugyanazzal a tisztelettel tekint a fákra, az állatokra és a kövekre, mint az emberekre.
...tiszta légkört teremt maga körül akkor is, ha sokan rontják a levegőt...

Miért történnek velünk szerencsétlenségek? Miért betegszünk meg? Miért veszítjük el szeretteinket? Miért pont mi, amikor mások boldogan élnek? Valószínűleg mindenkiben merültek már fel hasonló gondolatok egy-egy nehéz pillanatban. Ilyenkor gyakran halljuk a különféle, szinte már közhelynek számító választ, hogy „Ilyen bárkivel megtörténhet!”, vagy „Ezt a sors akarta így.” Az ilyen mondatok megnyugtatóak lehetnek, de ha nem értjük meg, milyen tanítás bújik meg ezekben a sokszor ismételt mondatokban, aligha szolgálhatnak vigaszul. Az ok-okozat törvénye azt tanítja, hogy valamennyi cselekedetünk, a mindennapi tevékenységeinktől egészen az emelkedett gondolatainkig, valamilyen későbbi okozatot von maga után. Ebből következik, hogy jelenünkben korábbi tetteink következményeit éljük, és ennek tükrében sok minden leegyszerűsödhet. Hiszen nem okolhatunk senkit mindazért, ami velünk történt, nem foghatjuk életünk alakulását a szerencsére és semmilyen egyéb külső tényezőre sem. Magunkban kell megkeresni a hiányt kitöltő, fejlesztendő erőt, amelyre az élet felhívta a figyelmünket. Ezt a felismerést azonban könnyen eltakarják érzelmeink sűrű felhői, amelyek mögül gyakran alig látunk ki.

A legtöbb ember nagyon elvontan képzeli el a boldogságot; annyira messzire és magasra helyezi, hogy az elérésére tett minden kísérlet már eleve kudarcra van ítélve. A cél homályos, meghatározása bizonytalan, az eszközök nem megfelelőek. Nézzük meg közelebbről, miről is van szó.

Azt mondják, hogy jót tesz a léleknek, ha időről időre változtatunk szokásos életkörülményeinken, jót tesz egy időre elutazni valahová. Talán a lényeg éppen abban rejlik, hogy eltávolodunk azoktól a dolgoktól, amelyeket már annyira megszoktunk, hogy szinte nem is látjuk őket a jelenben, csak valamilyen emlékformával azonosítjuk őket. Az ember ugyanis könnyen eshet a rutin rabságába, így tudata beszűkül, és nem engedi, hogy észrevegye mindazokat a változásokat, mindazt az újat, amit az élet mindig magával hoz. Ennek egyik ellenszere és az embert ébresztő eszköze az utazás. Ilyenkor hirtelen minden új lesz, semmit sem végezhetünk félig alvó állapotban, mint a megszokott munkahelyen, utcán vagy lakásban. Mindenre oda kell figyelnünk, mert semmi sem ismerős, azaz a jelenben történő események, illetve a jelenben lévő tárgyak és emberek annyira lefoglalják a figyelmünket, hogy háttérbe szorulnak múltbéli emlékeink és jövőre vonatkozó vágyképeink egyaránt.

„Gyűlölöm a kötöttségeket!” „Először a jogaim, aztán majd beszélhetünk a kötelességekről!” – halljuk nap mint nap. Figyelembe véve, hogy a nép vezetőinek „mentelmi joga” van a felelősségre vonás elkerülésére, talán nem is olyan meglepő ez a dolog. Pedig, ha visszamegyünk az időben, a klasszikus korban a kötelességet a boldogsághoz vezető egyik útnak tartották. Paradoxon lenne? Azt hiszem, nem. Ahhoz azonban, hogy feloldjuk ezt a látszólagos ellentmondást, vissza kell nyúlnunk néhány gondolat erejéig egy, a maihoz sokban hasonlító korba: Római Birodalom, a hanyatlás fázisa. Belül korrupció, kívül az ellenségek garmada, belül erkölcsi válság, a határokon katonai katasztrófa; belül tudatlanság, kívül a túlélés kényszere.

A pedagógusok és más szakemberek egy ideje már foglalkoznak az olvasás világ- és országszerte csökkenő, az olvasási zavarok pedig növekvő tendenciáival. A kettő voltaképpen összefügg, és az életmódunkban keresendők a kiváltó okok. Ez a jó, tartalmas nyaralást kívánó cikk mégsem merülne bele ezeknek a tárgyalásába. Ehelyett egy kérdést közvetít, amire hirtelen a cikk írója sem tudott mit válaszolni. Afféle kérdés volt ez, ami arra kíváncsi, mely három tárgyat vinné magával az ember egy lakatlan szigetre.

Technológiai, termékei minőségét csiszolgató és teljesítményközpontú civilizációnkban természetes módon merül fel az igény, hogy figyelembe vegyék az embert, aki mindegyik civilizációs modellnek – legyen az technológiai vagy sem – alapvető tényezője. Világszerte számtalan cégnél, nagyoknál, kicsiknél és közepes méretűeknél egyaránt nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy erősítsék az önbecsülést, az eredményességre való tudatos törekvést, az együttműködést és a felelősségtudatot, az emberi viszonyok javulását és a dolgozók közötti megfelelő kommunikációt. Mindez nagyon pozitív és sok esetben javulást is lehet tapasztalni: az emberek felszabadultabbá válnak, jobban végzik a munkájukat és elégedettebbek munkakörülményeikkel. Úgy gondoljuk azonban, hogy itt nem ér véget a folyamat.

Hajlamosak vagyunk azt hinni – ami talán mentális felépítésünk következménye –, hogy az archetípusok világa túl tökéletes és távoli, csak néhány pillanatra elérhető... Talán az elme szeretné elkerülni az eszményi világhoz való felemelkedés nehéz munkáját, és ezért azt hiszi, hogy az eszmények megközelíthetetlenek, vagy legfeljebb csak ritka pillanatokban érhetők el.

Egy ezzel ellentétes hiedelmünk is van: a szokványosba és mindennapiba nem férnek bele az eszmények; minden szürke, ami hétköznapi és általános... Mintha két egymásnak ellentmondó valóságban élnénk: belső lényünk vágyik az eszmények után, hétköznapi és anyagelvű lényünk pedig megelégszik azzal, amije van és meg is győzi magát arról, hogy ezen a világon nem is lehet másképpen élni.

Itt most nem az alvás közben látott álomra gondolunk. Inkább arról az aktív képzeletről van szó, amely hasonlít ugyan az alvás közben átélt tudatállapotra, csak éppen teljesen tudatos. Ez a képzelet lehetővé teszi, hogy „láthassuk” azokat a dolgokat, amelyek a létezés mindennapi eseményein és a jelen pillanaton túl vannak. Az álmodás képessége lehetővé teszi, hogy észrevegyük a dolgok fejlődését, és hogy olyannak láthassuk őket, amilyenné a jövőben válhatnak. És főleg abban segít, hogy el tudjuk képzelni magunkat olyan cselekvés közben, amelynek révén ezek a változások valóban bekövetkezhetnek.

A sok egyéb ártalom mellett, amelyek tovább gyengítik az emberek már amúgy is megromlott egészségét, ott vannak a finomabb szinten ható lelki betegségek is, amelyek legalább annyi kárt tudnak okozni, mint a testi bajok.

A bizalmatlanság mardosó hatása egyre inkább terjed a társadalomban, ami az együttélés minden formáját tönkreteheti az összetettebb, nagy állami szerveződésektől kezdve egészen a családi és egyszerű személyes kapcsolatokig.

...vagyok, fogalmazta meg Descartes. Az emberiség nagyjai a gondolkodást az emberléttől elválaszthatatlan képességnek, sőt kötelességnek tartották. Korunkban azonban mintha ez háttérbe szorult volna. Nincs is rá idő. Az élet sürget, hogy válasszunk, pörögjünk, mert információk tömkelegét zúdítja ránk. De tényleg az élet hibáztatható ezért, vagy mi magunk tehetünk erről? Dönthetünk másképpen? Megállhatunk-e szemlélődni és elgondolkodni az egyre gyorsuló környezetben, hogy merre visz az áradat? És szükségünk van erre egyáltalán?

A kérdés egyidős az emberiséggel: mi a szerelem? Hogyan lelhetünk rá a mára már szárnya vesztett Erószra világunk szerelemútvesztőiben?

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a szerelem jelentése végtelenül kitágult, és egyre több arculata hódít teret. Már egy felületes áttekintés után is kiderül azonban, hogy messze nem ilyen egyértelmű a helyzet.

Vajon szerelemnek lehet-e nevezni a puszta testi kielégülést, amelyről ebben a szabados légkörben annyit áradoznak? Vagy mondhatjuk-e annak a gyakori párcserélgetéseket és összevissza kapcsolatokat, amelyeket azoknak a fiataloknak és nem is annyira fiataloknak az elfásult és kiégett ösztönei követelnek, akiket már nem érdekel és nem vonz semmi? Van-e közük a szerelemhez azoknak az eltévelyedéseknek, amelyek a nemes érzelmek hiányát, egyszóval az érzelmi ürességet igyekeznek leplezni?

Noha sokan és sokszor hangoztatják, hogy a kritika lehet építő vagy pusztító, mi mégis vitatnánk ezt, hiszen a mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy a kritika mindig pusztít. Nem magával a kritikával mint racionális folyamattal van baj, hanem velünk emberekkel, akik érzelmi és szubjektív indíttatásainknak engedve cselekszünk, ahelyett, hogy az értelem és a józanság vezérelne bennünket.

Megint dicső napra virradtunk, kedves Sancho Panzák, valamikor a 21. század elején, valahol Európában. Ahol a don-quijotei kalandvágytól hajtva újra meg újra útnak indulhatunk a materializmus büszkén kidöngölt betonösvényein. A harmatos reggel első üde szippantása itt cefre- és ragasztószagú, s a többi érzékszervünktől érkező benyomás is hasonló felismeréshez vezet – inkább a nem látható világ kutatására ösztönöz. Háromnegyed óra – a Józsefvároson át Kőbányáig – elegendő a tömegközlekedéssel, hogy a munkahelyre érkezésemet megváltásnak tekintsem. Aztán ez a mentsvár is rendre összeomlik, amint feltűnik Tükörlovag, a kiadó agyafúrt vezetője – ma éppen a „Leltározzunk!” csatakiáltással.

A természetet nem az idő múlására emlékezteti az évszakok váltakozása… az embert sem kellene. Az idő nem múlik: az idő a saját farkába harap… és itt vagyunk megint a megújulás küszöbén. Évről évre a természet megifjodásának vagyunk tanúi: a talaj, a rügyek, az állatok, az égbolt színei… minden újjászületik. Mintha magától, minden erőfeszítés nélkül történne az egész, mert a felszín csupa öröm és virágzás, de nem látjuk a mélyben végbemenő folyamatokat. Az ember szempontjából nézve éppen ez a kettősség a figyelemre méltó: a formák megújulását megelőzi a belső átalakulás.

Gondolkodjunk el azon, amit a mai ember egyik legfőbb értékének tekintenek: mik az érvényesülés, a siker különböző ismérvei? Egyvalami vitathatatlan: minden ember, így vagy úgy, ki akar emelkedni, győzni akar, és ez életbevágónak tűnik. Szükségét érezzük, hogy tegyünk valamit, de különösen annak, hogy ez a tett fontos legyen; igényeljük a cselekvést, de az olyat, ami nem marad észrevétlen. Azt szeretnénk, ha lennénk „valakik”, és nem vesznénk bele a névtelenségbe, ha a nevünk minél több embernek mondana valamit.

Melyek a személyes nehézségek? Nyilvánvalóan azok, amelyek a személyiséget támadják meg, ami alatt a fizikai, vitális, érzelmi és mentális megnyilvánulások összességét értjük. Nem akarjuk lebecsülni a betegség vagy a tartósabb fizikai rendellenesség okozta szenvedést, az érzelmi állapot mégis sokkal meghatározóbb, mert átszínezi a gondolatokat is, sőt a test állapotát is befolyásolja. Közismert, hogy egy erős ellenszenv azonnal megmutatkozik valamilyen módon a testben, és egy időre megfosztja az elmét a logikus és értelmes gondolkodás lehetőségétől. Miért vannak ilyen, elsősorban érzelmi jellegű személyes nehézségeink? Azért, mert nem ismerjük saját érzelmi mozgatórugóinkat, és képtelenek vagyunk megoldani a konfliktusokkal terhes helyzeteket.

Most, amikor erényekről beszélni már nem számít idejétmúlt dolognak, hanem magától értetődővé, szükségletté válik, amit egyre több élenjáró ember vall magáénak, szenteljünk néhány szót a bátorság erényének. Általában ritka a bátorság, de legalábbis vészesen szorítja ki az indulatosság, a sértegetés, a cinizmus és a kötekedés, amelyek a számbeli fölénytől – a cinkostársak, a társadalom, a szokások, a divat – erőre kapnak, de az egyéni bizonytalanságtól is, amely a törékeny és félénk emberek sajátja, akiknek nem kenyere a bátorság.

Nehéz a címben feltett kérdésre válaszolni, amikor annyi ember hal meg nap mint nap. Betegségek, balesetek, háborúk és polgárháborúk, terrortámadások és bűncselekmények – a halál leggyakrabban látott arcai. Mennyit ér az embernek a saját élete? Ez attól függ, hogy ki mire tartja magát, illetve az életkörülményeitől. Az egoista számára az élet felbecsülhetetlenül drága, éppen ezért kész bármit megadni érte. A gyenge és bizonytalan embernek az élet nehezen elviselhető teher, és a fizikai test megóvásának alapösztöne ellenére sokszor inkább elhagyná ezt a világot. A fiatalok az életet csak évek egymásutániságának látják, amelyben valamilyen módon majd csak boldogok lesznek. Az öregeknek az élet értéke percekben mérhető, a napok értéke egyre nő, hiszen egyre közelebb kerülnek a halálhoz. A beteg embernek az élet fájdalom és keveset ér. A boldogtalan ember számára az élet értéktelen kínszenvedés. Annak, aki szerencsésnek érzi magát, az élet kincs.

Elménknek megadatott az, ami semmi más részünknek sem sajátja: önmagáról gondolkodhat. Érdemes belefogni ebbe az „öngondolkodásba”, hogy az elme valóban a feje legyen az ember egészének. Rövid elmélkedés után is észrevesszük magunkban elménk kettős természetét. Mintha két szeme lenne: az egyikkel folyamatosan a konkrét világba tekint, fogalmakat határoz meg, hiszen azok között érzi otthon magát, és elemzéseivel foglalatoskodva meglepően sokat időzik érzéseink-érzelmeink rendezgetésével, gyakran ismétlésével. Másik szemével azonban, ha csak pillanatokra is, de képes kinézni a látható és információkkal bekerített szférából, amikor az elemzéseket és a körkörösen visszatérő gondolatokat otthagyva pártatlanná válik, amikor már nem homályosítják el ítéletei, és teret ad az olyan, biokémiai képletekkel leírhatatlan belső jelenségeknek, mint az intuíció, a hit, vagy a magas szintű, megmagyarázhatatlanul működő szeretet.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ma először látok utat, és ezt az utat sem most szemlélem először, amelyről szó lesz. Mégis, ma első ízben néztem rá különleges, szavakban és tapasztalatokban kifejezhető szemmel. Földön kúszó, kanyargós vonalnak láttam az utat, amely szorosan követte a hepe-hupás talajt, emelkedett, majd leereszkedett vele, kacskaringózott, de mindig egy magasságban a földdel, amelyre támaszkodott. Türelmesnek és magabiztosnak láttam, ahogy maga is halad egy másik, felfoghatatlan úton, az időn át… Sokat meséltek erről az útról, amelyet a régi ibérek, a bátor rómaiak, a szívós középkori emberek, a reneszánszkori álmodók tapostak… és amely ma új aszfaltréteg alatt sietős és modern országutakhoz csatlakozik, az ugyancsak sietős és modern emberekéhez, akik nehezen állnak meg csak azért, hogy egy utat megszemléljenek…

Az utóbbi időkben látszólag egyre értékesebbnek, az élet egyik legnagyobb kincsének tartják a szabadságot. Így aztán mindenki vívja a maga harcát ezért a becses trófeáért. Mindenki szabad akar lenni, de csak kevesen tudják, hogy a szabadság olyan mértékben válik valóssá, amilyen mértékben élni tudunk vele...

A pszichológia szó eredete az ókori Görögországig nyúlik vissza, Erósz és Pszükhé mítoszához. Ebben a mítoszban egy kettősség jelenik meg: a szárnyas Erósz az, aki meglátogatja Pszükhét, a fiatal Pszükhé pedig az, aki képes arra, hogy együtt éljen a szárnyas Erósszal (Erósz Pterosz a lélek szimbóluma), de csak addig, amíg meg nem pillantja.

Összpontosításon a különálló vagy szanaszét lévő dolgok egyesítését, egy pontba való összegyűjtését értjük. A pszichológia az összpontosítást a tudat egyik fő tulajdonságának tartja, így ezt a két szót sokszor szinonimaként használják. A tudat általában szétszóródik és a legkülönfélébb külső és belső ingerek után kapdos, vagy egyszerűen kiüresedik, amihez nem kell „profinak” lenni semelyik meditációs technikában. Amikor viszont fontos dolgunk akad, igyekszünk a szétszóródott elemeket újra összeszedni.

Kétségtelen, hogy elménk – egyelőre – nem képes állandóan figyelni. Sőt, amikor rákényszerítjük magunkat, hogy több órán át figyeljünk, a kis szünetek beiktatása ellenére is olyan fáradtságot érzünk, ami a legnagyobb fizikai fáradtságon is túltesz. Ez azt jelzi, hogy a figyelemnek „lélegzetvételre”, egyfajta kikapcsolódásra vagy változatosságra van szüksége, hogy pihenhessen és újra elérje a vágyott összpontosítást. Csakhogy a kikapcsolódásnak is megvan a kellő mértéke, különben lelkünk megfelelően feszített húrjai teljesen ellazulnak.

Nem tudom, hogyan tárolod könyveidet, kézzel írott és nyomtatott jegyzeteidet, és azt sem, hogy hány van belőlük. De ha nem tartod őket rendben, és nem vigyázol rájuk, akkor még mindig nem fedezted fel az egyik legnagyobb kincsedet. Tekints rájuk úgy, mintha gyöngyszemek lennének, és teremts nekik méltó helyet magad körül. Ne bánj velük mostohán, ne tedd tönkre, és ne is hanyagold el őket, hogy csak álmodozzanak kezed érintéséről, ceruzád vonásáról, mély gondolatokba merült tekinteted simogatásáról.

Aki nem tud egyedül lenni, az másokkal körülvéve is mindig magányos lesz. Az egyedül lenni önmagunkkal kifejezés figyelemfelhívó, megfogalmazása arra utal, hogy nincs is olyan, hogy egyedüllét. Mindig lehetünk önmagunkkal: folytathatunk belső párbeszédet, visszapörgethetjük a nap történéseit, feltehetünk kérdéseket és válaszokat kaphatunk. Nagy szükség van erre az intim egyetértésre, erre a csendes kommunikációra önmagunkkal, és a bajok is akkor kezdődnek, ha megszűnik ennek a belső együttlétnek az érzése. Hiányérzet lép fel. Úgy hívjuk, hogy magány…

Időről időre, szinte mindenkitől hallhatjuk, hogy „szeretne kivenni néhány szabadnapot”, azaz kipihenni a lassan elviselhetetlenné váló, felhalmozódott fáradtságot. A pihenést egy hétvége, ünnepnapok, nyári vagy téli szabadság formájában képzeljük el, amikor kiszakadhatunk a mindennapokból, elutazhatunk, elvonulhatunk egy másik városba, másutt élő barátokhoz vagy rokonokhoz… Legtöbbször azonban csak félig-meddig vagy egyáltalán nem sikerül kipihennünk magunkat, sőt olykor még fáradtabban térünk vissza megszokott életünkhöz, mint amilyenek elinduláskor voltunk. Nyilvánvaló, hogy tevékenységünk vagy környezetünk minden változtatása pihentet. De ez nem elég.

Mindenki panaszkodik az állandó rohanásra, az idő szorítására, amely homokként folyik ki ujjaink közül, a számos, aznap ránk váró feladatra, amelyeket képtelenségnek tűnik egyetlen napba belezsúfolni. Ha sok mindent el akarunk végezni, de hiányzik az ehhez szükséges nyugodt lelkiállapot, akkor végül vagy nem csinálunk semmit, vagy rosszul, vagy pedig csak félig-meddig látjuk el feladatainkat, amitől elégedetlenek lesznek velünk mások és mi saját magunk is.

Amikor közeleg az év vége, életünk egy kis ciklusának lezárása, elfoghat bennünket a vágy, hogy áttekintsük ezt a ciklust, és számot vessünk mindazzal, amit időközben véghezvittünk. Sikerek és kudarcok peregnek le gyors egymásutánban – talán túl gyorsan is – lelki szemeink előtt, és inkább szeretnénk feledni az egészet. Százszor is ígéretet teszünk önmagunknak a jobbításra a következő időszakban, amely lehet, hogy nem is bizonyul majd sokkal különbnek az előzőnél.

Ma, egy különös látomás során megpillantottam a Halált. Ez a látomás segített abban, hogy – ha csak egy pillanatra is –, de megértsem azt, hogy akinek teste van, nem feltétlenül él is, és hogy nemcsak azok lehetnek halottak, akik már nem érzékelhetik a körülöttük lévő világot.

Mi a szeretet? Mi a boldogság? Van egyáltalán bármi ezen a világon, ami örök és halhatatlan? Miben rejlik az élet értelme? Ki vagyok? Honnan jövök és merre tartok? Ilyen és ehhez hasonló lényeges és örök kérdések szólítják meg az ember lelkét, mint egy régmúlt idők mélyéről érkező rejtélyes felhívás. Ha ezekre keressük a választ, fokozatosan filozófussá válunk. A legegyszerűbb kérdések érintik leginkább a lényeget. Ha időről időre feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket, látni fogjuk, hogy egyre újabb és újabb válaszaink lesznek és hogy lelkünk előtt egyre inkább feltárul az Élet valódi értelme.

Ismétlés, ismétlés… Bár a szó lelki tartalma gyakran az unalmat idézi, az ismétlés a természet egyik mágikus eszköze. Az ismétlés helyett jobb megfogalmazás a visszatérés, mert rákényszerülünk, hogy többször is visszatérjünk ugyanazokhoz a lépésekhez, amíg kellőképpen el nem sajátítjuk őket.

A félelem az egyik olyan lelki tényező, amely minden téren gátolja vagy teljesen leállítja az ember fejlődését. Tudjuk, hogy a félelem a pszichére jellemző nyomasztó érzelem, mégis nyilvánvaló, hogy hatóköre nem ezen a szinten kezdődik, és nem is itt ér véget. A félelem leereszkedik és megbénítja a testet, felemelkedik és megbénítja az elmét, saját „házában” pedig megdermeszti a legnemesebb érzelmeket.

Tekintsünk el a spontán, azaz a tudattalan figyelemtől, amely a váratlan helyzetekben akaratunktól függetlenül is működésbe lép, vagy személyes tetszéseinknek engedelmeskedik. Van ugyanis egy másfajta, valódibb figyelem is: az akaratlagos figyelem. Akkor lép működésbe, ha szándékosan igyekszünk megvilágítani a tudatunkat és kiszélesíteni határait.

A leginkább vágyott, ugyanakkor a legnehezebben megszerezhető állapotok egyike. Az önbizalom és az öntudatosság szinonimája, belső bizonyosság, amely lehetővé teszi, hogy azok legyünk, akik lenni akarunk és hogy aszerint is éljünk.

Ennek a lelkiállapotnak a megértéséhez, amely nem kívánt kísérőként életünk oly sok óráját beárnyékolja, induljunk ki a buddhista tanból, és alkalmazzuk azt a mai emberre, hiszen lényegileg nem különbözünk annyira a régebben élt emberektől. E szerint a tan szerint az Út, amely az emberi szabadsághoz visz, négy igazság megértésén keresztül vezet: a szenvedés létezik, a szenvedésnek oka van, a szenvedés megszüntethető, és létezik út, amely a szenvedés megszüntetéséhez vezet.